|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2012. 07. 05. 00:26:02 | #21956 |
 Karakter: Shin Dae-Jung
Megjegyzés: ~ Mojámnak
Jung:
Kellemesen befejezem a kávémat, majd bemegyek, hogy elmossam a poharamat. Mikor beérek azt látom, hogy Jin hatalmasakat ásítva totyog fel a lépcsőn.
- Csak azt ne mondd, hogy visszafekszel aludni. – szólok utána, mire a lépcső közepén megtorpan, és lenéz rám.
- Jó, nem mondom – majd tovább megy felfelé, én pedig csak megrázom a fejem. Nem is Ő lenne, ha nem aludna délutánig egy ilyen után. Mivel a takarítást befejeztük hála Daelnek így valóban nekem sincs több dolgom, mint hogy pihenjek. Igaz nemsokára megérkeznek anyuék, így velük beszélgetek, és megtartom az élménybeszámolót. Örülnek, hogy rendben van a lakás és a kert is.
Ebéd után megyek csak fel megint a szobámba, és amint levetem magam az ágyra, meglátok valami oda nem illő dolgot a szobában. A székem karfáján egy pulóver hever, felülök az ágyon és akkor esik le, hogy nem én hagytam itt, legalábbis nem az enyém. Felállok, kezembe veszem a pulóvert, és az arcomhoz emelem. Ismerős illat. Dael.
Gyorsan le is dobom vissza a pulóvert, mint egy rajtakapott, és a szekrényemhez lépek, majd nyugodtan felöltözök, utcai ruhát magamra véve. A markomba veszem megint a pulóvert, majd a szobámat bezárva megállok Jiné előtt, és dörömbölni kezdek, majd benyitok. Valami elakasztja az ajtót, de beljebb tolom. Naná, hogy ruhakupac. Istenem, de kanszag van.
- Jin, kelj már fel! Nem igaz ennyit aludni… - átcsörtetek a szobán, és kinyitom sarkig az ablakot, hogy szellőzzön.
- Mi az Isten van? – morog halkan, még mindig totál kómásan.
- Mi Daelék címe? – kérdem nyugodtan, majd megint megkerülök az ágyat, hogy kikerüljek a szobájából.
- Minek az neked?
- Csak mondd már…
- Houtong utca hét – motyogja, majd a párna alá rejti fejét, és hasra fordul. Ennyit arról, hogy felkel.
Az ágyhoz megyek, lerántom róla a párnát, a takarót és a földre vetem.
- Ideje felkelni, mindjárt délután van, este meg fogsz aludni, amikor kéne. – majd magára hagyom megszenvedni a felkeléssel.
~*~
Egész hamar ideértem. Csak miután kiléptem a házból akkor jöttem rá, hogy pár utcányira van innen a mondott cím. A lakásuknál megállok, és körbenézek. A kuka mellett rengeteg kartondoboz és fólia, vagy zsák. Igen, ezek biztosan ők lesznek. Becsengetek.
Trappolás után egy lány nyit ajtót, talán korombeli lehet. Azt hiszem Ő Mao, bár csak egyszer találkoztunk, mikor kicsik voltunk még.
- Szia – mosolygok rá kedvesen – Dael itthon van? – meglepetten bólint, majd hátra lép párat.
- Dael! Téged keresnek! – kiált fel, majd visszajön az ajtóhoz. – Mindjárt jön – a füle mögé tűri haját kis mosollyal, és a kilincset markolva kicsit az ajtónak támaszkodik.
- Köszi – nem igazán tudok mást mondani. Amikor Dael megjelenik mögötte, mosolyom kiszélesedik, főleg mikor a lány elé lép.
- Jung? Hát te? – válaszom előzményekét csak a markába nyomom a pulcsiját.
- Ez nálunk maradt, gondoltam átdobom. A lökött öcsém úgyis visszadőlt aludni miután elmentél, és azóta is fetreng – erre csak kuncogni kezd. Naná, hisz ismeri.
- Köszi, de nem kellett volna fáradnod vele. Elvileg két nap múlva úgyis találkoztunk volna, mert anya áthívott titeket anyudon keresztül sütögetni. Na meg Jin megígérte, hogy megmutatja a környéket, hogy visszarázódjak.
- Áh, nem volt fáradtság – legyintek. Igazából belül valahol bennem volt az, hogy látni szerettem volna még. Csak most veszem észre cseppnyi zavaromban, hogy mi is van a hóna alatt – Kosár?
- Az – arca kivirul mosolyától, ahogy megjegyzem. Csak nem egy rokonlélek? - Van kedved dobálni kicsit? Jin mesélte, hogy még mindig szereted. Van palánkunk.
- Rendben – egyezek bele. Úgy sincs jobb dolgom, és jobbat nem is várhattam volna.
Jól játszik, és nem kell visszafognom magam ahhoz, hogy igazán élvezhessem a játékot. Ez tetszik. Már egy ideje pattogtatunk, mindkettőnkön meglátszik, de főleg Daelen tűnik ki, főleg mikor egy rossz lépéssel mindkettőnket leterít a földre.
- Uh, bocsi! – hirtelen mászna át rajtam, hogy lekerüljön, de még egyszer pont beleesik az arcomba – Ne haragudj! – szabadkozik még egyszer, majd gyorsan sikerül lekerülnie rólam.
- Semmiség – válaszolom visszafogott mosollyal. Ennyire kipirult arccal hihetetlenül édes. A mozgás megalapozta, most viszont a zavar egészen élénkre színezte arcát. Úgy döntünk mára ennyi elég volt a játékból, így lassan elindulok - Ez jó volt, megismételhetnénk – javaslom miközben kikísér. Örömmel veszem, hogy bólint.
- Örülnék! Oh, és add át üdvözletem Jinnek – kilépek a kapun, és visszaintek még utoljára.
Talán meg kellett volna kérdeznem, nem szállna-e be az iskolai kosár csapatba.
~*~
Mikor hazaérek, anyu ül a nappali kanapéján aggódva. Leveszem a cipőm, majd beljebb lépek.
- Megjöttem – mosolyom lelohad és kérdőn nézek anyura – Mi a baj?
- Jin legurult a lépcsőn, apátok elvitte az ügyeletre. – istenem… ez is csak Jin lehet. Leülök anyu mellé.
- Főzzek egy teát? – bólint. Gyorsan el is készítem pár perc alatt, majd kiviszek neki egy csészével.
- Jin magánál volt mikor apu elvitte ugye?
- Igen, csak nagyon fájlalta a lábát és nem tudott ráállni. – egy sóhajjal nyugszom meg.
- Akkor ne aggódj, nem lesz komoly baja. – bár egy anyának azt hiszem ez nem valami nagy nyugtatás. Ez után nem sokkal már hallom is, ahogy a kocsi beáll a ház elé, így ki is sietek, hogy betámogassam öcsémet a lakásba. Nem gipsz, csak sin van a lábán, de az is épp elég. Anya lenyugszik, beszélgetünk a nappaliban, majd anyuék elfoglalják magukat én meg lent maradok Jinnel a nappaliban.
- Amúgy Dael üdvözöl.
- Tényleg voltál nála? Azt hittem csak álmodom, hogy elkéred a címét.
- Itt hagyta a pulcsiját így gondoltam elviszem neki – vonok vállat. – Aztán kosaraztunk egyet, ha már ott vagyok.
- Eeee- és nekem nem szóltál.
- Te épp el voltál foglalva azzal, hogy kitörd a nyakat – vigyorgok rá. Mikor megissza a teáját, elviszem a bögrét elmosni.
- A francba – morgolódva gyűrögeti az arcát, mikor visszaérek.
- Mi a baj?
- Megígértem Daelnek, hogy megmutatom a környéket, mióta nem járt itt egyre több helyre járunk, tudod. És körbe akartam vezetni, még suli előtt.
- Szerintem nem fog megharagudni, ha elhalasztod. Iskola után is körbevezetheted.
- De épp ez lett volna a lényeg, hogy még suli előtt. Az út amerre a suliba megyünk, vagy néha suli után, amikor nem egyből hazajövünk érted. Olyankor sokan lesznek már, most még nem. – kezét tördeli, elgondolkodott fejjel. Remélem nem fájdul meg tőle. – Nem tennéd meg helyettem? Kérlek – és máris jönnek a cicaszemek.
Nagyot sóhajtok.
- Jól van. – egyezek bele.
- Tényleg? – pislog értetlenül. Azt hiszem túl gyanús, hogy azonnal belementem.
- Igen, mert látom ez mennyire fontos neked. – felvillannak szemei.
- Köszi bratyó – vetődne elmebeteg stílusban, de a bokája megállítja benne – Az istenit! – nyög fel, és visszahuppan a kanapéra. Csak kinevetem, és felmegyek a szobámba, mikor látom, hogy előkapja a telefonját és tárcsáz.
~*~
Kissé idiótán érzem magam. Miért is? Nos az ok egyszerű. Valamiért úgy fogom ezt fel mint egy randit, viszont nem annak kéne és annyira idegesít ez a körítés és a gondolat, hogy egyszerűen nem tudom eldönteni mi a frászt vegyek fel. Mivel nem kéne törődnöm vele hogy nézek ki… nagyjából így csak az első amit a kezembe kapok elégnek kéne lennie. De nem, mert én idiótasága meglátom mit fogtam meg és elkezdek tanakodni azon, vajon nem fogok-e ebben hülyén kinézni. Elvégre Jin barátját vezetem körbe, ami… ami micsoda?
Kezd összekavarodni a fejem. Már olyan régóta turkálok a szekrényemben egy szál törülközőben, hogy közben megszáradt a hajam. Na jó, legyünk egyszerűek. Egy farmer, egy sportatléta, rá egy kockás ing nyitva. Kész, aki beszól leverem. Sportcipő, zsebbe a cuccaim és készen vagyok. Na még egy karóra, hogy ne a telefonról kelljen nézni az időt. Szerencsére egész jól száradt meg magától a hajam így nem kell még azzal is tökölnöm, hogy bevizezem és beszárítom.
A szobámban heverő kosárlabdára téved tekintetem, és eszembe jut amikor Daellel játszottam. Szerintem meg fogom kérdezni, akar-e majd a csapatban játszani. Úgyis kell majd utánpótlás a felsőévesek távozása után. Megrázom a fejem és lemegyek a konyhába, hogy bekapjak valamit, mielőtt elindulnék. A nappaliban egy tál müzlivel Jin múlatja az időt a tévét bámulva.
- Dfe csfini vfagy – motyogja vigyorogva és teli szájjal, mire morcosan nézek rá.
- Most meg mi bajod van? – mordulok rá, mire a jókedve elszáll, és meglepett arcot vág. Na jó ez kicsit sok volt. – Bocs, bal lábbal keltem fel – legyintek, majd a konyhába megyek. Anyuék már sehol ugye, dolgoznak, de reggeli kikészítve. Felkapom és kimegyek a nappaliba Jinhez, csak én a fotelba ülök, mert eléggé elterpeszkedett a kanapén. Egy nagy adagot nyel le.
- Ha nehezedre esik, visszamondhatom a dolgot, nem muszáj elkísérned – Hangjában nincs semmi rosszallás vagy flegmaság, kifejezetten kedvesen mondja… a maga módján. Egy szendviccsel a számban rázom meg a fejem. Jól megrágom a falatot és csak azután szólalok meg, hogy lenyeltem.
- Nem, meg amúgy is megígértem, már szemétség lenne visszamondani. – jelentem ki majd egy újabbat harapok a szendvicsbe. Jó nagyot így hamar eltüntetem. Csak vállat von.
- Azért köszi… azt hittem nehezebb lesz rávennem téged – vigyorodik el, majd megint a szájába dugja a kanalat. Ezzel nem tudom mit akart mondani, de… azt hiszem mindegy is. Az utolsó falatot is eltüntetem, a tányért kiviszem és elmosom, majd megtörlöm a kezem. A karórámra pillantok és eldöntöm, hogy ideje indulni. Úgy sincs kedvem öcsi vinnyogását hallgatni a lábfájásról, vagy arról ötletelni vajon miért mentem bele a dologba ilyen könnyen. Az legyen az én titkom.
- Megyek, vigyázz magadra – intek neki átrobogva a nappalin.
- El sem fogom innen mozdítani a seggem! – kiált utána és épp ez után csapom be magam után a bejárati ajtót.
Gyalog megyek, mert ugye nincs messze a házuk, zsebre dugott kézzel caplatok előre és élvezem a jó időt. Egy felhő sincs az égen és a nap már nem éget úgy, mint júliusban. Amikor elérek hozzájuk becsengetek és kissé de ja vu érzésem van. Csak most nincs a kezemben pulcsi.
- Kinyitom! – kiált valaki tompán messziről, azt hiszem Dael testvére, viszont túl hamar nyílik az ajtó, így biztos valaki megelőzte. Ha jól látom Dael az.
- Szia – intek mosolyogva válaszként egy félmosolyt kapok.
- Szia – hirtelen nyögve nekinyomódik az ajtónak mire meglepetten pislogok, majd mögé nézek.
- Szia Jung! – mosolyog lelkesen Mao, és integet, de Dael hátranyomja. Vigyorogva figyelem a jelenetet. Visszatolja, majd kijön és bezárja maga mögött az ajtót, így hátrálok egy lépést, hogy hagyjak neki egy kis teret.
- Bocsi – hátát az ajtónak támasztja és mintha maga mögött fogná a kilincset.
- Mehetünk? – kérdem kedvesen, lecsillapodott mosollyal, de nem mozdul.
- Izé… azt akartam mondani, hogy nem muszáj elmennünk. Tudom, hogy Jin mennyire akaratos, és nehéz eset. Ha szeretnéd azt mondom elkísértél, és nem kell elmennünk.
Tagadóan rázom meg a fejem.
- Megígértem neki egyrészt, aztán meg nem is nehézség. Másrészt meg észrevenné suli időszakban, hogy van amit nem ismersz fel.
- Ez igaz – elfordítja kicsit a fejét, és az ablakra néz, követem tekintete vonalát és Maot látom meg aki gyorsan visszaigazítja a függönyt.
- Akkor mehetünk?
- Hát jó… pillanat, mindjárt hozom a cuccomat – bólintok, visszaslisszol az ajtón, majd nem sokkal ez után már jön is. Nem látok változást így gondolom Ő is csak a zsebbe rejtette a dolgokat. – Merre? – kérdezi a kapu előtt és balra mutatok.
- Erre. Jin szerintem marhára örülni fog ennek, mert a házatok útba esik a suli felé. – erre végre elmosolyodik és már nem tűnik annyira bizonytalannak, mint az előbb.
- Ez jól hangzik, így nem kell külön találkoznunk valahol – erre csak bólintok. Egy ideig még csak háztömbök között sétálgatunk, mert ugye a sétáló utca arrébb van, és míg kiérünk addig megkérdezem merre laktak, hogy ne ülepedjen kettőnk közé feszült csend. Már az elég nekem, ha hallgathatom a meséit, és hozzáfűzhetek megjegyzéseket, vagy akármit.
Mikor a sétálóutca elé érünk, témát váltok.
- Igazából hazafelé szoktunk erre jönni, ha egyszerre jövünk haza, a suliba menet kikerüljük mert mindig elkésnénk.
- Értem – bólint mosolyogva majd úgy figyel, mint a turista az idegenvezetőt. Ettől kicsit furán érzem magam, így mutatok egy irányba.
- Az egy játékterem, telepakolva videó játékokkal, ha van apróm, akkor beülünk egy kicsit, de nem túl gyakran.
- Kár, hogy most nincs nyitva. – jegyzi meg halkan.
- Általában délután nyit.
Ez után végigsétálunk lassan az egész úton. Elég lassan ahhoz, hogy mindent hatszor meg lehessen nézni, sőt megállni egy-egy üzlet, vagy valami előtt. Egy óra körül már visszafelé haladunk egy utcával arrébb, hogy ne ugyan azt az útvonalat járjuk be, viszont a hasam kezd pofázni.
- Nem vagy éhes? – kérdem felé fordulva, majd észreveszem, hogy olyan közel sétálunk egymás mellett, hogy majdnem összeér a karunk. A tenyerem bizseregni kezd a keze láttán, így gyorsan a zsebembe rejtem őket.
- Kicsit, de kibírom hazáig.
- Ugyan, üljünk be valahova. Még nincs kedvem hazamenni, Jin panaszáradatát hallgatni sanyarú sorsáról – erre halkan felkuncog.
- Igazából szerintem nem hoztam magammal annyi pénzt. – csak legyintek, és visszacsúsztatom a kezem a zsebembe.
- Nem baj, akkor meghívlak, majd Jinen meg leverem – újabb széles mosolyt kapok. Egyre jobban tetszik, és szinte már gondolkodok a következő megjegyzésen, amivel megnevettethetem, mert olyan jó nézni.
- Nem is tudom…
- Na, légyszi – vállammal meglököm de csak egy picit ingatom meg, és amint visszanyeri egyensúlyát felnéz rám, majd lesüti szemeit.
- Na jó, meggyőztél, de ezt mindenképp viszonozni fogom. – halkan nevetek mellette, majd előre nézek és intek a gyorsbüfé felé.
- Oké-oké – hagyom rá. Erre már nem is nagyon lehetne mit mondanom – Menjünk oda – kinyújtott karral mutatok előre, mire bólint és picivel gyorsabb léptekkel elérünk a büféig. Kint ülünk le egy-egy tálcával és figyelem, ahogy jóízűen eszik. – Dael – szólítom meg mire végre rám figyel, nem csak a kajára, majd a háta mögé mutatok. – Innen látszik is a suli. Az a nagy sárga épület – megfordul a székébe kapaszkodva.
- Azt hiszem a városba jövet elmentünk előtte. – jegyzi meg visszafordulva.
- Majd hazafelé menet arra megyünk – beleegyezően bólogat, majd ismét az étel felé figyel, mintha nem szívesen nézne rám. Nehéz így, hogy vele szemben ülök. Sokkal könnyebben mert a környékbemutatás, mint gondoltam. Elég kellemesen elsétálgattunk ahhoz képest, hogy azt hittem alig fogok tudni értelmesen megszólalni mert ugye… hogyan meséljek valami olyanról ami nekem mindennapos?
Elképzelem, ahogy hárman vagy adjisten ketten sétálunk haza ezen a vonalon, csak ugye visszafelé. Erről jut eszembe.
- Elfelejtettem múltkor megjegyezni, de nagyon jól kosarazol – ettől megszeppen… vagy valami hasonlót látok arcán, majd előre biccenti fejét, mintha a pírt próbálná elrejteni.
- Igen, ha épp nem borítok fel mindenkit – erre felnevetek harsányabban mint szerettem volna, így megint engem figyel. Beleiszok a kólámba.
- Az csak véletlen volt, hidd el kezdetben amikor mezben kellett játszani nekem is sikerült többször eltanyálni.
- Mezben?
- Nos igen, ezért hoztam fel a kosár témát. Az iskolai csapatban játszom, és szeretném megkérdezni, nem csatlakoznál e – lehet valami rosszat mondtam, mert kifut a vér az arcából, és nagy szemekkel néz rám.
- Ezt most komolyan kérdezed?
- A legkomolyabban. – bólintok.
- Szerintem annyira azért nem vagyok jó. Oké szeretek játszani, de… iskolai csapat…
- Szerintem meg simán beillenél közénk. De ha nem szeretnéd… nem akarom erőltetni. – tanácstalannak látszik. – Akkor csak azt mondom, hogy tanév kezdés után nézz meg pár edzést, és hátha kedvet kapsz hozzá. Mit szólsz?
|
| Mora | 2012. 05. 22. 23:04:37 | #21127 |
 Karakter: Kim Dael
Megjegyzés: (Timcsinek)
Tompán sajgó fejjel, és iszonyat szomjasan ébredek, így egy nyújtózkodással próbálom rávenni magam a kelésre. Csakhogy egyik kezemmel, az ágyamba nem illő dologba ütközök. Kipattannak a szemeim, és kis híján lezúgok az ágyról, mikor Jungot pillantom meg magam mellett, békésen húzva a lóbőrt.
Azonban még mielőtt sokkot kaphatnék, felrémlenek előttem az este, avagy éjjel történtek, és megnyugodva ernyesztem el izmaimat. Azért valljuk be, így se semmi egy ágyban ébredni a legjobb barátom bátyjával, de legalább van rá ésszerű, és elfogadható magyarázat.
Ráadásul ismerve Jint, és a rendtartási szokásait, örök életemre hálás lehetek Jungnak, hogy nála aludhattam az öccse szobája helyett. Az lehet nem éltem volna túl…
Óvatosan mászom ki az ágyból, és vetek még egy pillantást Jungra. Magam se tudom miért, de kissé belepirulok a gondolatba, hogy milyen közel feküdt hozzám. Egészen az ágy közepéig csúszott, remélem nem ölelgettem, mint a gyerekkori mackóm, amit nővérem legnagyobb derültségére, még mindig az ágyamban tartok.
Gyorsan felkapom inkább a cipőm, majd halkan kilépek a szobából, zárva magam után az ajtót. Lebaktatok az alsó szintre, és majdnem dobok egy hátast, megcsúszva némi szeméten. Uh, tényleg, a buli maradványai…
Jobb dolgom nem lévén, és mert úgyis csak szimplán beállítottam, nem árt hát legalább utólag segíteni valamiben, keresek zsákokat, és nekiállok összeszedni a szemetet.
Viszonylag tényleg régen jártam Jinéknél, de a dolgok nagy része ugyan ott található, így nincs nehéz dolgom. Gyorsan elmosogatom a koszos edényeket, amikből olyan sok nincs, szerencsére papír és műanyag étkészlettel oldották meg főként. Végül összeszedem a szemetet először bent, majd kint.
Éppen az utolsó zsákot vonszolom be a hátsó kertből, mikor Jung megjelenik a lépcsőn.
– Öcsém… - csúszik ki a száján, mire meglepetten pillantok fel rá.
- Ő még alszik – jegyzem meg, és nem igen értem, miért vált ez ki belőle nevetést.
- Neked nagyon be lehet sózva a segged. Na azonnal engedd el – vigyorogja, a zsákokra értve.
- Csak segíteni szerettem volna, ha már olyan váratlanul eljöttem – vonom meg a vállam.
- Már így is többet tettél – lép felém, majd a zsákért nyúl. Mosolyogva adom át neki, de kissé meglep a különös érzés, ami kezünk összesimulásánál ér. – Tudod mit? Míg ezeket kipakolom főznél egy kávét?
- Persze – mosolygom továbbra is, és lelkesen fordulok a konyha felé, miközben Jung a zsákokat cipeli ki. Utána azt asztalokat kezdi törölni, és épp kint van, mikor lefő a kávé.
- Hogy szereted a kávét? –érdeklődök, kinézve rá.
- Három cukor, sok tej.
Megjegyzem, és gyorsan elkészítem neki a kívánsága szerint, míg magamnak olyan alaposan felöntöm tejjel, hogy az már szinte nem is kávé. De így is finom.
Megfogom a két bögrét, majd óvatosan kisétálok velük a verandára. Leteszem az egyiket elé az asztalra, a másikkal pedig letelepszem vele szemben.
- Köszi… mindent.
- Ugyan, semmiség – legyintek lazán, remélve, hogy el is találtam az ízlését.
- Nem tudom, hogy bírod ki az öcsémet – szólal meg, nagyjából a bögrével közölve.
- Már régóta a barátom, hozzászoktam – rendezem le egyszerűen, hisz nem igen tudok rá mást mondani. Jin tényleg nehéz eset, de kitűnő barát, bárki bármit gondol róla. És régebben rosszabb volt, a javulás pedig főként a bátyjának köszönhető, bár nem tudom pontosan miként.
Belekortyolok a kávéba, majd felpillantok. Alaposan meglepődök, mikor Jung elkapja rólam a tekintetét. Engem nézett volna? Belepirulok a gondolatba, és nagyon remélem, hogy nem az arcomon van valami fura. Mondjuk tény, hogy elfelejtettem arcot mosni reggel… Gyorsan lehajtom a fejem, és az asztalt kezdem inkább fürkészni.
- A mi sulinkba fogsz járni? – kérdi hirtelen, oldva a zavart csendet.
- Igen. Remélem abba az osztályba kerülök, ahova Jin. – felelem sintén, ujjaimmal dobolva a bögre oldalán. – Még te is oda jársz? – érdeklődök én is, de mivel éppen iszik, csak gyorsan bólint, amit a szemem sarkából látok inkább.
- Igen, már végzős leszek.
- Hű… akkor nemsokára érettségi. Nem irigyellek – jegyzem meg, és feloldódva pillantok rá, ahogy mosoly szökik az arcomra. – Van már terved utána?
- Igen – bólintja, de mielőtt részletesebben rákérdezhetnék, Jin nyöszörgése szakít félbe minket.
- Szóval itt vagytok. Duracellt reggeliztetek vagy mi?
- Inkább köszönd meg Daelnek, hogy kitakarított helyetted. – morogja neki Jung válaszként, én pedig zavartan váltogatom pillantásom kettőjük között.
- Ah, már megint? Pedig azt hittem leitattam annyira, hogy délig aludjon. – Ehh… ez a vigyor.
- Mert biztosan rohantál volna takarítani.
Hát persze hogy… Ki is tör mindnyájunkból a röhögés, a helyzet valószínűtlenségét szem előtt tartva.
- Lassan ideje mennem. Nem szeretném, ha anyuék aggódnának. – Felállok, és az üres bögrém megfogva, elindulok befelé.
- Kikísérlek – szegődik mellém Jin.
- Még egyszer köszi, hogy segítettél – szól utánam Jung.
- Szívesen – felem mosolyogva, majd Jinnel elindulunk a bejárati ajtóhoz.
- Hát hallod, legközelebb kétszer annyit kapsz vedelni! – vigyorogja barátom, fájdalmas nyekkenést váltva ki belőlem. Felröhög, majd fintorogva a fejéhez kap. – Áh… fejfájás… Mennyibe, hogy neked már az sincs. Egyszer de megélném, hogy később kelj, mint én!
- Mostantól sok lehetőséged lesz próbálkozni – mosolygok rá, szelíden fejen koppintva. – Nem sok kedvem lenne megint elköltözni.
- Ne is… - morogja, nagyot ásítva. – Még bőszen tombol a nyár úgy egy hétig, szóval addig ismét megismertetem veled a környéket!
- Rendben – szélesedik ki a mosolyom, majd búcsút intve indulok hazafelé. Még van mit pakolni otthon, bár anya buzgalmát ismerve, már biztos sokat haladtak.
És valóban, már majdnem kész nappali fogad mikor hazaérek, és Chin Ho szobája is a célvonalban van. Ami szerencse, mert kisöcsém éppen bontaná valahol a házat, ha nem tudná lekötni magát a játékaival. Mao is minden bizonnyal jól halad, na meg anyáék szobája is, úgyhogy nekem is bele kell húznom.
Úgyhogy miután lefürödtem, a napom nagy része pakolással telik, és késő délutánra sikerül eltűntetnem a dobozokat. Büszkén szemlélem a már majdnem rendbe rakott szobámat, egy kosárlabdát forgatva a kezemben, mikor megszólal a csengő.
Anya és nevelőapum elvitte Chint a cukrászdába, így ők biztos nem fognak ajtót nyitni, de Maot már hallom lefelé sietni.
- Dael! Téged keresnek! – kiabál fel értem hirtelen. Meglepetten pattogok le a lépcsőn, nem igen vártam mára vendéget. Jint ismerve, ő valószínűleg megint alszik, meg egyébként is szokása csörögni, mielőtt megjelenik.
Az ajtóban nem is ő áll, hanem a bátyja, aki rögtön rám mosolyog, ahogy megjelenek nővérem mögött.
- Jung? Hát te? – viszonzom a mosolyt, arrébb tolva Maot, aki elvarázsolódva pislog vendégünkre. A kérdezett egy pulcsit nyom a kezembe, amiben felismerem a sajátom. Jaj, biztos otthagytam náluk reggel.
- Ez nálunk maradt, gondoltam átdobom. A lökött öcsém úgyis visszadőlt aludni miután elmentél, és azóta is fetreng – jegyzi meg, én pedig halkan felkuncogok. Hogy én milyen jól ismerem Jint…
- Köszi, de nem kellett volna fáradnod vele – pillantok fel végül megint Jungra. – Elvileg két nap múlva úgyis találkoztunk volna, mert anya áthívott titeket anyudon keresztül sütögetni. Na meg Jin megígérte, hogy megmutatja a környéket, hogy visszarázódjak.
- Áh, nem volt fáradtság – mosolyog rám, majd tekintete a még mindig kezemben lévő labdára siklik. – Kosár?
- Az – csillan fel a szemem, és rögtön belelkesedem. – Van kedved dobálni kicsit? Jin mesélte, hogy még mindig szereted. Van palánkunk.
- Rendben – egyezik bele, és Maot hátrahagyva, kivezetem az udvarra.
Gyorsan belelendülünk a játékba, és meg kell állapítanom, hogy bár én se vagyok rossz játékos, Jungnak a nyomába se érek. Jóval többet van nála a labda, és kevesebbet dob mellé. Azért így is tudom tartani a lépést egy darabig, de idővel kezdek fáradni.
Így elég egy rossz lépés, és ahogy ugranék a labdáért, megcsúszom, és feldöntöm Jungot.
- Uh, bocsi! – Pattannék le róla, de elvesztem a lendületem, és egész egyszerűen ráhasalok a mellkasára. Pír kúszik az arcomra, ahogy megérzem ijedtemben magam alá kapott kezem alatt a szálkás izmokat, és a levegő kapkodás miatt szaporán emelkedő mellkas melegségét. – Ne haragudj! – szabadkozok még egyszer, ezúttal jóval körültekintőbben, de kétszer olyan gyorsan feltápászkodva.
- Semmiség – mosolyog rám, ugyan olyan kedvesen, mint eddig. Zavartan viszonzom a mosolyt, és még dobunk palánkra párat, de már jóval kuszábban viselkedem.
- Ez jó volt, megismételhetnénk – jelenti ki, mikor végül menni készül. Lelkesen bólintok, a kis incidensre inkább nem is gondolva nyíltan.
- Örülnék! Oh, és add át üdvözletem Jinnek – intek búcsút, mikor elsétál a kaputól.
~oOo~
Estére befejezem a szobám, és nekiállok segíteni anyáéknak, mikor csörög a mobilom.
- Nocsak, felébredtél? – fogadom Jin hívását.
- Jaja, de maradtam volna inkább ágyban – érkezik a morgós válasz, és rögtön érzem, hogy gond van. – Lezúgtam a lépcsőn, és kiment a bokám. Pont egy hét pihentetés… ezt a kibaszott nagy pechet! Érted, egy hét és suli… addigra bezzeg leszedik a merevítőt.
- Ne már… miért nem vigyázol? – sóhajtok fel. – Gyógyulj meg minél hamarabb, majd megyek látogatni.
- Az alap – jelenti ki. – De én meg meg akartam mutatni a környéket. Ez ugrott, bár a holnaputáni grillezésre engem is elcipelnek. Viszont a környékismertetésre is szereztem neked idegenvezetőt! – jelenti ki marha elégedetten. – Rávettem Jungot!
- Ugyan Jin, nem akarok a bátyád terhére lenni… - hárítok, de hajthatatlan.
- Nem gáz ez neki, azt mondta nagyon szívesen tetszi, és hidd el, akkor ez így is van, mert különben közölte volna, hogy ássam el magam – röhög fel.
- Ömm… rendben – motyogom végül. Egyáltalán nem bánom, hogy Jung vezet körbe, csak kissé zavarba jövök, ha a koradélutáni esésre gondolok.
Szerkesztve Mora által @ 2012. 05. 23. 15:13:02
|
| timcsiikee | 2012. 05. 20. 20:03:28 | #21062 |
Karakter: Shin Dae-Jung
Megjegyzés: ~ Mojámnak
Jung:
Reggeli után anyuékkal beszéljük meg a részleteket nem sok van. Ők elmennek este valahová, csak délelőtt jönnek majd haza, addig mi megpróbáljuk nem szétszedni a házat a bulival. Már az is nagy szó, hogy ilyet engedtek. A szobájukat kulcsra zárják, mert oda senki nem mehet be. Meg is értem, én is ezt tenném ha Jint hagynám egyedül itthon.
Anyu süt vagy négy félét, csak hogy a kedvünkre legyen, apa biztosítja a piát. Jobb szülőket kérhetnék? Ha lehetne sem kéne. Amikor apa megjön a boltból, mindennel ami a listán volt, sorra pakoljuk be hárman, míg anyu süt. Hirtelen megcsörren Jin telefonja, bosszúsan ledobja a tíz szatyrot amit egyszerre hozott be. Apu szeret sok szatyrot kérni…
Mikor meglátja ki hívja elkerekednek szemei, majd jó kedélyűen veszi fel.
- Szia Dael, mizújs? – először vidám, majd még nagyobb döbbenet ül ki arcára, mint az előbb. - Nem mondod komolyan!? – Dael? Az aki régebben is a haverja volt és gyakran járt ide? – És miért csak most szóltál? – elég meglepettnek tűnik, ráadásul úgy vigyorog és csillog a szeme, mint a gyerekeknek karácsony reggel. – Még szép, hogy az volt! – lassan jó lenne tudni miről beszélnek, de inkább visszamegyek a kocsihoz, hogy egy újabb adag cuccot behozzak. Szerencsére annyira azért nincs sok, senki nem szeret kétszer fordulni, így egyszerre rengeteget fogunk meg és viszünk be. Nekem már csak két kis szatyor maradt, apa hoz egy lapos zsugort.
Jin rohan ki a házból.
- Hová sietsz fiam? – kérdi hátát megdöntve, hogy elbírja a súlyt. Nekem kellett volna azt fogni, neki meg a szatyrokat. Na de hát a büszkeség…
- Dael, tudod az a Dael, a kis szemét. Most szólt, hogy visszaköltöznek, az előbb hívott, meglátogatom, mindjárt jövök!
- Estére érj vissza! – kiáltok még utána, de már csak visszaint, hogy jelezze hallotta. Mosolyogva rázom meg a fejem. Idiótája… pont Ő hiányzik egy költözés közepére.
~*~
Este nagyon jó a hangulat, és kivételesen nagyon örülök annak, hogy habár az ismerőseim többsége az életben jó értelemben idióta, ha iszik akkor is normális keretek között hülyülnek. Nem törnek poénból vázát, nem hányják le az asztalt vagy a képeket, vagy a falat, és betartják azt amit a buli előtt kiszabtam. Szobák tabu, nappali, konyha, hátsó kert szabad.
Most én is a hátsó kertben beszélgetek pár emberrel, akik azt vitatják épp, hogy milyen jó szüleink vannak. Egyet értek. Viszont ha eljön Jin tizennyolcadik szülinapja… na az ő haverjaitól „félek”.
- Hé, Jung! – rikácsol mögöttem az említett, megfordulok, és látom nincs egyedül. Szerencsétlen Daelt is magával rángatta. Ilyen az én öcsém…
- Dael, örülök, hogy visszajöttetek! – kedven férfias kézfogás. Mostanában így szokás.
- Köszönöm, és boldog születésnapot! Még emlékszel rám? – kérdi bizonytalanul, mire szelíden elvigyorodok.
- Persze, na meg Jin is sokat mesélt. De ne tudd meg milyen morgolódást levágott, mikor elrohant hozzátok délután, amiatt, hogy csak most szóltál neki a visszaköltözésről – nehéz kuncogás nélkül megállni. Jin nem sértődik meg, válaszként inkább csak sört nyom Dael kezébe.
- Nem köszi, nem igen bírom az alkoholt. – Kellett neki elmondani… Előre sajnálom szegényt.
- Annál nagyobb poén lesz! Ugyan Dael, nem csinálunk belőle szokást, ne aggódj. – összevonom szemöldököm.
- Jin, ne erőltesd. Neked se kéne…
- Ennyibe nem halunk bele. – szakítja félbe mondandómat. Hahh… persze minek is beszélek neki? Anyáéknak megígértem, hogy vigyázok rá, és csak ezzel a feltétellel maradhat itt. Majd rájön másnap reggel.
Magukra hagyom őket, visszamegyek egy másik társasághoz, hogy jó házigazdaként foglalkozzak mindenkivel.
~*~
Órákkal később még kint találom őket a verandán ülve, néha röhögcséltek, figyeltem őket, de Dael egyre jobba kóvályog. Mivel egyre kevesebb az ember, így van időm most velük is foglalkozni. Töltök egy nagy pohárba vizet, majd leülök melléjük.
- Szerintem mostanáig ötször megbánta, hogy egyáltalán ma szólt neked! – csalódott sóhajjal illetem Jint, a vizet Daelnak szánom.
- Ez volt a bosszú, hogy csak ma szólt – na persze… mindig kitalál egy indokot, csak hihető legyen.
- Ledőlnék, ha lehet – szól közbe Dael. A hangján is érződik, hogy hatott rá az a kevés is, amit megivott. Édes így kipirult arccal, és kába szemekkel. Megrázom a fejem.
- Oké, a szobámban tudsz aludni – ajánlja fel Jin, miközben felsegíti és tartja, hogy ne essen el, mire felhördülök.
- A szobádban? –inkább átkarolom én Daelt. Ő sem tűnik valami biztos pontnak, és két ingatag ember nem biztos, hogy jó támasz enymásnak.– Örülj, hogy nincsenek még titkos lakóid abban a kupiban. Kölcsön adom az ágyam.
- Nem szükséges… ha…haza is mehetek – erre egyszerre nézünk keményen rá Jinnel. Na ebben legalább hasonlít rám. Nem is kell több, érti, hogy nincs apelláta.
Felfelé, a szobák felé haladva néha még Jint is meg kell fognom, hogy ne zuhanjon el. A szobánk egymással szemben van. Jobb, mintha mellette lenne. Vékonyak a falak.
- Holnap reggel felkaparlak – szól Jin Daelnek, és el is tűnik a szobájában. Okosan csak résnyire nyitja az ajtót, amin befér. Vagy nem okosság, hanem már csak ekkora a hely? Inkább nem akarom tudni. És így akart fogadni valakit. Chh…
A szobámban felkapcsolom a villanyt, leültetem az ágy szélére, mire eldől rajta.
- Sajnálom – motyorászik valamit halkan. Épp, hogy megértem.
- Az öcsém hibája, ne aggódj. Jól vagy?
- Hát, amíg nem kell mozognom… megmaradok – A lába lelóg az ágyról, próbálja lerúgni a cipőt, de inkább segítek neki.
- Ez azért elég gáz… Visszaköltözök sok év után, és első este hülyét csinálok magamból a legjobb barátom bátyja előtt. Azt hiszem kezdek józan lenni, ha már ilyeneken agyalok… - felnézek rá, csak mosolygok, de épp visszacsapja magát az ágyra, így nem sokat lát belőle. Rajta hagyom a nadrágot és a pólót, a vékony pulcsit viszont leteszem, és az íróasztalom melletti szék háttámlájára terítem, a szék alá teszem a cipőit.
A többiek már elszállingóztak, be is zártam lent az ajtót. Remek, a takarítás majd marad reggelre, most elég hulla vagyok hozzá. Daelre nézek, aki totál kiütve hortyog, egy párnát félig ölelve, félig rajta feküdve. Habár tuti alszik már, sietősen veszem át a ruhámat. Egy laza pólót és egy laza rövidnadrágot. Lekapcsolom a villanyt, Őt betakarom, én pedig mellé fekszem az ágy másik végébe. Még szerencse, hogy elég nagy az ágyam így elég kényelmesen elférünk úgy, hogy csak nagyon véletlenül érhetnénk egymáshoz. Remélem nem nagyon szokott terpeszkedni.
Nehezebben alszom el, túl jó volt az este, és nagyon jól telt a nap, valójában elég fáradt vagyok, de a sok élmény nem hagy nyugodni. Forgolódom kissé, hasra fekszem, fejemet a másik oldalra teszem, de amikor felnyitom a szemem, hogy elkényelmesedjek, a látvány percekre mozdulatlanná tesz.
Pillái lehunyva, nem húztam be a sötétítőt így az utcalámpa gyengén beszűrődő fénye segít abban, hogy lássam arcát. Elnyűtt, de mégis hihetetlenül édes arc, kipirulva a sok italtól. Gyomrom megugrik, de nem rosszulléttől. Csak mereven figyelem.
Lehetséges az, hogy így „első” látásra beleszeressek? Igaz nem első… nem is második, mert régebben rengeteget láttam, az este folyamán is figyeltem őket, de így… most… Valahogy sokkal jobban megragadja a figyelmem. Nagyon fasza vagy Jung. Épp azon agyalsz, ágyadban öcséd haverjával, hogy milyen édes és helyes és… lehet jobb, ha nem folytatom a gondolatot. Ezt megcsináltam… Boldog Szülinapot nekem…
~*~
Reggel egyedül ébredek, ami kissé meglep. Remélem nem rémült meg attól, hogy mellette feküdtem. Az ágy közepén ébredek. Remélem csak az után másztam ide, hogy Ő felkelt. Az órára nézek. Tuti, hogy nem Jin jött be érte, mert ő ilyenkor úgy hortyog, mint a ház. Viszont sietnem kell.
Feltápászkodom, kidörzsölöm a szemem, majd lassan feltápászkodok. Felveszek valamit, ami itthoni de nem alvóruha, beleborzolok a hajamba, majd ujjaimmal kifésülöm. Irány takarítani, mielőtt anyáék hazaérnek. De előbb egy kávé.
Leslattyogok a pár lépcsőfokon, eltakarok kulturáltan egy ásítást, viszont amikor rendesen kinyitom a szemem, már csak azt látom, hogy zsákok sorakoznak a nappaliban.
- Mi a franc…? – kezdem motyogni mikor meghallom, hogy a hátsó ajtók jön be valaki zörögve. Dael vonszol be egy újabb zsákot. – Öcsém… - próbálom visszatartani a nevetést. Nem is nehéz, ha hulla fáradt az ember.
- Ő még alszik – válaszol, mintha csak keresztem volna, pedig ez csak egy elszólás volt tőlem. Ezt már nem bírom ki legalább egy kis nevetés nélkül.
- Neked nagyon be lehet sózva a segged. Na azonnal engedd el – vigyorom miatt veszít éléből a mondat, de valahogy nem bírom abbahagyni. Lehet a reggeli görcs az arcomba állt?
- Csak segíteni szerettem volna, ha már olyan váratlanul eljöttem.
- Már így is többet tettél – felé lépek, a zsákért nyúlok, így véletlenül egymáson simul kezünk. Kis villámok kezdenek cikázni a bőröm alatt, és reflexből rá nézek. Összeszorított ajkai visszafognak egy mosolyt. – Tudod mit? Míg ezeket kipakolom főznél egy kávét?
- Persze – mosolyogja lelkesen. Tetszik… nagyon is. Már rögtön forul is, kicsit mintha otthonos lenne, de nem lep meg. Régebben rengeteget játszott Jinnel. Egyszerre két vagy három zsákot is megfogok, de mikor észreveszem, hogy nincs sokkal több, összefogom az egészet, és úgy vonszolom ki az ajtón. A lustaság ugyebár… kiben hogyan öröklődik meg. Amint ezzel végeztem bejövök, még fő a kávé így megfogok egy rongyot, és letörölgetem az asztalokat. Kint már süt a nap, a kinti asztalt is letörlöm. Vajon mikor kelt fel, hogy már ennyi mindennel végzett?
- Hogy szereted a kávét? – néz ki az ajtón, én a hátsó verandán állok.
- Három cukor, sok tej – mosolygok felé és már el is tűnik. Leülök a kinti asztalhoz. Itt a nyár vége, de az idő még nagyon jó. Hamarosan kezdődik a suli. Végzős leszek. Olyan fura belegondolni.
Két bögrével jön ki, az egyiket leteszi elém teszi, a másikat magánál tartja és leül velem szemben.
- Köszi… mindent.
- Ugyan, semmiség – legyint lazán, én pedig beleiszok a kávéba. Pont jó.
- Nem tudom, hogy bírod ki az öcsémet – mondom a bögrébe mosolyogva. Legszívesebben rákérdeznék arra, hogy aludt, vagy zavartam-e se úgy érzem nem lenne jó téma. Inkább elkerülöm.
- Már régóta a barátom, hozzászoktam – rendezi le ennyivel. Inkább az asztallapot nézi, ahogy én az arcát fürkészem. Sokat változott… Nagyom sokat. talán snasszul hangzik, de felnőtt, tényleg. Öcsém is, de nála nem vettem így észre, hisz minden nap látom a hülye fejét. Viszont őt akkor láttam itt utoljára, mielőtt elköltöztek. Akkor még kisiskolások voltunk.
Figyelem, ahogy arcához emeli a bögrét, és felső ajka alatt eltűnik a meleg frissítő. Teljesen belefeledkezem a látványára, csak akkor ugrik a torkomba a szívem, amikor hirtelen felém néz, elkapom tekintetem, de amikor visszanézek, megint lesütötte tekintetét, és piros az arca. Most már nem a piától.
- A mi sulinkba fogsz járni? – kérdem, gyorsan felhozva valami témát. A csend feszélyez.
- Igen. Remélem abba az osztályba kerülök, ahova Jin. – ujjaival a bögre oldanál játszik. – Még te is oda jársz? – kérdez vissza, de pont akkor kortyolok így gyorsan lenyelem bólogatás közepette.
- Igen, már végzős leszek.
- Hű… akkor nemsokára érettségi. Nem irigyellek – beszélgetés közben lassan feloldódik ő is, és szinte kivirágzik arca, ahogy mosolyog hozzá. Most legszívesebben áthajolnék az asztal felett, hogy megkóstoljam kávés ajkát. Lábrázást kapok a gondolattól, így ezzel vezetem le a feszültséget. – van már terved utána?
- Igen – bólintok kimérten. Viszont a folytatást félbeszakítja Jin nyöszörgő hangja.
- Szóval itt vagytok. Duracellt reggeliztetek vagy mi?
- Inkább köszönd meg Daelnek, hogy kitakarított helyetted. – mordulok rá, kissé hátra fordulva, mert én háttal ültem eddig az ajtónak.
- Ah, már megint? Pedig azt hittem leitattam annyira, hogy délig aludjon. – vigyorog fáradtan, szemét dörzsölgetve. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy átöltözzön. Hehh… viszont úgy látom Ő nagyon is ismerte Daelnek ezt az oldalát. Kicsit kezdem úgy érezni, jobban tettem volna, ha figyelek amikor róla mesélt. Mintha sok mindenből maradtam volna ki. Késő bánat…
- Mert biztosan rohantál volna takarítani – pár pillanatnyi csend, majd mind nevetésben törünk ki.
- Lassan ideje mennem. Nem szeretném, ha anyuék aggódnának. – feláll, és viszi magával a bögrét, amiből ivott.
- Kikísérlek – mondja Jin így inkább fel sem állok.
- Még egyszer köszi, hogy segítettél – szólok még utána.
- Szívesen – jön a kedves válasz, és Jinnel az árnyékában eltűnnek az ajtó mögött. Mélyet sóhajtok, majd egy húzóra ledöntöm a tejeskávé maradékát. Pont eltalálta milyet szeretek… A végén még tényleg beleszeretek.
|
| Mora | 2012. 05. 14. 22:25:30 | #20942 |
Karakter: Kim Dael
Megjegyzés: (Timcsinek)
- Nem mondod komolyan!? – süvít Jin-sang hangja a telefonból, mintha itt állna mellettem. Nevetve tartom el a készüléket a fülemtől, így is tisztán hallom a folytatást. – És miért csak most szóltál? Segíthettem volna pakolni, meg úgy amúgy is! Mióta tudod?
- Nyugi Jin! – kuncogok, mikor végre szóhoz jutok. – Nem akartam szólni, amíg nem biztos, de csak ma érkeztünk ide a költöztetőkkel. De látod, első dolgom volt, hogy szóljak.
- Még szép, hogy az volt! – jelenti ki határozottan, és szerencsére már halkabban, mint ahogy eddig társalgott. – Amúgy hol fogtok lakni pontosan?
- Elküldtem sms-ben a címet, de amúgy alig kétutcányira tőletek – felelem mosolyogva, és már tudom is mi következik.
- Két perc és ott vagyok! – Tudtam! Vidáman felnevetek, ő pedig már le is teszi, hogy aztán pár perc múlva, valóban megjelenjen lihegve az ajtónkban.
- Dael, te trükkös szemét! Visszaköltözöl a városba, és csak most szólsz… szégyelld magad! – vigyorogja szélesen, majd szorosan magához ölel. Nyöszörögve tűröm, pedig nem csak magasabb, de erősebb is nálam, így a levegővétel okoz némi problémát. Szerencsére hamarosan elenged, és miközben üdvözli anyáékat is, összekaparom magam.
- Ugye most végleg maradtok? – faggatózik, amikor már leendő - perpillanat igen üres -, szobámban ücsörgünk. Az ágyamat gyorsan összeraktuk, de megközelíteni még nehéz a dobozoktól.
- Gondolom igen, Mao is itt kezdi majd az egyetemet, kétlem, hogy anyáék szívatni akarják még egy költözéssel – felelem, majd nagyot nyújtózva hátradőlök az ágyon.
- Visszajössz a suliba, ugye?
- Aha, apa beíratott. Szerintem ő örül a legjobban, hogy visszajöttünk, így nem kell majd másik városba utaznunk, ha át akarunk menni hozzá, csak pár utcát.
- Ahogy hozzánk is! – jegyzi meg elégedetten, majd hirtelen felcsillan a tekintete, és lendületből rácsap a hasamra.
- Áhállat – nyögöm, ülőhelyzetbe tornázva magam. – Örömmel látom, hogy az idiotizmusod a régi…
- Ugyan, így imádsz… Na de, az jutott eszembe, hogy ma van a bátyám szülinapja, tudod a 18. Bulit tart, és biztos örülne, ha átjönnél – rángatja a kezem lelkesen.
- Dae-Jung? Emlékszik még rám egyáltalán? – húzom fel a szemöldököm kétkedve. – Nagyon régen elköltöztünk Jin, és vele nem tartottam a kapcsolatot, mint veled, akkor se találkoztunk, mikor itt voltam és veled igen.
- Ugyan, a szende kissrácra a szomszéd utcából ki ne emlékezne? Meg nekem is járt azért a szám.
- Na ebben nem kételkedek – nevetek fel, majd kikerülöm a következő hasra vágást, és felpattanok. – Ha tényleg nem zavarok majd, akkor megkérdezem anyát.
- Remek! – vigyorodik el. Hiányzott a legjobb barátom, és nagyon örülök, hogy még mindig a régi, talán csak mérsékeltebben vad.
- De rég jártam nálatok – jegyzem meg, ahogy az esti szürkület ellenére, jól megfigyelem a házukat. Amíg itt laktunk, majd minden napot a másiknál töltöttünk, Jin bátyját is azokban az időkben ismertem meg.
- Sok minden nem változott – vonja meg a vállát, majd kinyitja az ajtót, és szinte abban a pillanatban megcsap a bentről ömlő pezsdítő forróság, zene és zsivaj egyvelege. Most már elbátortalanodok azért, egészen más a legjobb barátommal hülyülni, mint egy halom idegennel bulizni. – Te se változtál – röhög fel a kedves előbb említett, majd egyszerűen beterel a házba.
Végigmanőverez a számomra vadidegenek között, és oda is köszön a többségüknek, de látszólag konkrét célja van, mert nem ragad le senkinél. Alig bírok vele lépést tartani, de végül kiérünk a hátsókertbe, ahol kicsit több a levegő, meg a nyugi.
- Hé, Jung! – kiált oda Jin egy kisebb társasággal ücsörgő srácnak. Meglepetten kerekednek el a szemeim, mikor a szólított feláll, és elénk lép. Wow… tényleg rég nem láttam, ő is jól megnőtt. De még mindig helyes, és ugyan olyan kedves a mosolya.
- Dael, örülök, hogy visszajöttetek! – szorítja meg a kezem.
- Köszönöm, és boldog születésnapot! – mosolygok rá kissé zavartan. - Még emlékszel rám? – kérdezem meglepetten, mire vidoran bólint.
- Persze, na meg Jin is sokat mesélt. De ne tudd meg milyen morgolódást levágott, mikor elrohant hozzátok délután, amiatt, hogy csak most szóltál neki a visszaköltözésről – nevet fel.
Bocsánatkérően pillantok barátomra, aki csak vállat vonva kap fel egy bontatlan sört az asztalról, majd elém tolja.
- Nem köszi, nem igen bírom az alkoholt – hárítom, de az arckifejezéséből rögtön tudom, hogy ez csak olaj volt a tűzre.
- Annál nagyobb poén lesz! –jelenti ki. – Ugyan Dael, nem csinálunk belőle szokást, ne aggódj.
- Jin, ne erőltesd – fordul felé bátyja. – Neked se kéne…
- Ennyibe nem halunk bele.
Nos, bele nem haltunk, de nekem igenis megárt idővel. Kábán igyekszem kipislogni a kettős látást a szememből, és morgok valamit mellettem ücsörgő barátom agyi szintjéről. Rajta meg se látszik az alkohol hatása, de szerencsére nem hozakodik elő egy újabb kör gondolatával.
- Szerintem mostanáig ötször megbánta, hogy egyáltalán ma szólt neked! – sóhajt fel mellénk lépve Dae-Jung, és egy pohár vizet nyom a kezembe.
- Ez volt a bosszú, hogy csak ma szólt – vigyorogja barátom, mire puszta véletlenségből rálöttyintem a pohár tartalmának felét. Nem csillapodik a jókedve, én meg már előre sírom a holnap reggelt. Nem vagyok durván részeg, tudok is részben a környezetemről, de túlzottan értelmes gondolatokra nem futja.
- Ledőlnék, ha lehet – motyogom.
- Oké, a szobámban tudsz aludni – húz fel Jin, de ekkor kissé ő is megszédül.
- A szobádban? – horkan Jung, és megtart mindkettőnket, majd átveszi a támogatásom az öccsétől. – Örülj, hogy nincsenek még titkos lakóid abban a kupiban. Kölcsön adom az ágyam.
- Nem szükséges… ha…haza is mehetek – bököm ki akadozó nyelvvel, de csak két lesújtó pillantást kapok válaszul. Megadóan sóhajtok fel, és igyekszem kis részben Jungra támaszkodni, mikor felkísér az emeletre. A ház többi részében is elült a buli, a többség hazament, vagy kidőlt valahol, páran beszélgetnek már csak.
- Holnap reggel felkaparlak – figyelmeztet Jin, majd eltűnik a szobájában, Jung pedig bekísér engem a szemköztibe. Lehuppanok a puha ágyra, és félig ülő helyzetben eldőlök rajta.
- Sajnálom – motyogom a paplannak.
- Az öcsém hibája, ne aggódj – érkezik a kedves, megnyugtató válasz. – Jól vagy?
- Hát, amíg nem kell mozognom… megmaradok – felelem, de közben azért igyekszem lehámozni magamról a cipőmet, fel se kellve. Hirtelen eltűnnek rólam, és mikor megtámaszkodva a kezemen, felpillantok, Jungra vethetek hálás pillantást.
- Ez azért elég gáz… - jegyzem meg, csak félig a piától kipirultan. – Visszaköltözök sok év után, és első este hülyét csinálok magamból a legjobb barátom bátyja előtt. Azt hiszem kezdek józan lenni, ha már ilyeneken agyalok… - ásítok nagyot, és visszadőlök a finom, illatos ágyra.
|
|
