- Mondtam, hogy meg merem tenni, nem? – nehezedek rá egészen barátomra, de könnyedén megtart, nagyobb és erõsebb nálam.
- Na ja, de ha engedem, az apád leszedi a fejem – forgatja meg a szemét, és igyekszik megtartani egyenesben, amit nem könnyítek meg neki. Nem ittam olyan veszett sokat, hogy ne tudjak magamról, de ahhoz már eleget, hogy kibukjon a valós személyiségem, így úgy döntött ideje hazamenni. Pedig még csak most értünk a tetkószalonba, ahol készültem magamra varratni valami cikis dolgot, csak mert azt mondta a bárban, hogy úgyse merem. Az utolsó pillanatban persze leállított… - Jó lenne, ha a széken maradnál, míg hívok valakit, hogy szedjen fel minket – ültet le az egyik székre, ami a várakozóknak van odakészítve, majd elõhalássza a mobilját, és szól a sofõrnek, aki akkor szokott furikázni minket, ha mindketten ittunk.
- Basszus, Bénédicte kórházban van – morranja, miután letette a telefont. Azonnal kijózanodom nagyjából, és kérdõn nézek fel rá. – Lövöldözés volt a Bonheur kaszinóban, és megsérült.
- Az apám? Õ is ott volt ma elvileg.
- Jól van – feleli sóhajtva. – Küldenek valaki mást értünk, de jó lenne ha viselkednél, Bénédicte valószínûleg már tudta milyen vagy, de apád bizalmasa, nem csinált belõle ügyet. Viszont ez nem garantált az újfiúnál…
- Tudom, tudom – húzom el a számat, és hátradõlve bámulok fel a plafonra. – Igyekszem kijózanodni.

Néha egészen fárasztó tud lenni ez a színjáték, viszont élvezem az emberek hülyítését, és a tényt, hogy lazán kotyognak el elõttem olyan dolgokat, amit késõbb ellenük fordíthatok. És még csak nem is gondolnak rá, hogy az általuk elkényeztetett idiótának tartott kölyök húzta keresztbe a számításaikat.
- Itt van – szólal meg Pierre negyedóra múlva.
- Remek, menjünk haza – ásítok, majd felállva még inkább meggyûröm a saját ruházatom, és magamra húzom a viszonylag bárgyúnak mondható arckifejezésem, mire Pierre vigyorogva fordul a kijárat felé. Persze, õ is mindig marha jól szórakozik, hisz tudja, milyen vagyok igazából, és mikor adom a hülyét, neki se egyszerû komolynak maradni.

A szalon elõtt elsötétített ablakokkal, fekete kocsi vár, pont olyan, mint amilyennel mindenki közlekedik a szervezetünknél. Gyászhuszárok… Pierre átsiet a másik oldalra, én meg a járda felõl pattanok be a hátsó ülésre.
- Üdv, szépfiú! – vigyorgom rá a sofõrre, aki hátrafordulva ellenõrzi, hogy valóban azokat szedte e össze, akiket kellett. Még nem láttam õt, talán csak egyszer, mert vagy apámat furikázta eddig, vagy valamelyik alfõnököt.
- Szépfiú? – húzza fel a szemöldökét, majd vállat vonva fordul elõre. – Nekem nyolc. Mehetünk?
- Taposs a gázba! – vágom rá, és el kell ismernem magamban, hogy nem lõttem mellé különösebben a szépfiú megnevezéssel. Jól néz ki, tagadhatatlan, így zavartalanul elnézegetem a visszapillantóban, ami valószínûleg az õ figyelmét se kerüli el.
Nem érdekel, én most úgyis egy elkényeztetett aranyifjút játszok, nem kell figyelnem a modoromra. Pierre kifejezéstelen arccal üldögél mellettem, de mikor néha felém néz, látom a szemében a szórakozott szikrákat.
- Hány számot szereztél ma? – szólal meg hirtelen barátom, mintha csak lányok telefonszáma után érdeklõdne, de én pontosan tudom, hogy mirõl van szó.
- Nem sok olyan csajét, akit érdemes lenne felhívni – vonom meg a vállam sajnálkozva. Ma tényleg elhanyagolható volt az információ mennyiség, amit összeszedtem, nem volt sok nagykutya a bárban. Segáz, majd holnap a kaszinóban remélem nagyobb szerencsém lesz. – Magának nem kell pár szám, öm… - fordulok elakadva a sofõr felé, aki a visszapillantón keresztül néz a szemembe.
- Jacques Perrey – segít ki.
- Áh, szóval Jacques… lett volna Jean, úgy viccesebb – biggyesztem le a számat, majd visszatérek az eredeti témára. – Szóval, nem akar megismerkedni pár bögyös lánnyal?
- Azt hiszem az ilyen helyekre járó lányokhoz nem elég vastag a pénztárcám – feleli, én pedig jókedvûen felnevetek, ezt még csak meg se kell játszanom.
- Ki mondta, hogy a pénztárcája vastagsága érdekli õket? – vigyorodom el, de még mielõtt válaszolhatna, megérkezünk. Én lezártnak is tekintem a beszélgetést, és bár tényleg kaptam számokat, ki is dobtam õket, így ha kérne egyet, aligha tudnék a kezébe nyomni.
- Megjöttünk – közli a nyilvánvalót, majd a tükrön keresztül a szemembe néz. – Remélem kellemesen utazott a híres aranyifjú…
Megdermedek egy pillanatra, ahogy állom a pillantását. Van valami a hangjában, és a szemében, ami azt sugallja, hogy nem véletlenül húzta úgy el azt az utolsó szót. végül összeszedem magam, és mintha mi sem történt volna, visszavigyorgom rá, és készülök kiszállni, Pierre példáját követve, mikor felpörögnek az események.
Lövés dördül kint, egy mellénk hajtó kocsiból, barátom pedig nekitántorodik az autónak, a következõ lövedékek pedig mellettem csapódnak be, nem sok híján a sofõrt is eltalálva.
- Mi a picsa?! – hördül fel az említett, én pedig felocsúdva rántom be Pierret az ülésre, és csapom be az ajtót.
- A kórházba! MOST! – ordítom Jacquesnak, akinek nem is kell több, beletapos a gázba, és úgy farol ki a padka mellõl, hogy félretaszajtja a támadók kocsiját. – Pierre! Pierre! – szólongatom barátomat, aki még láthatóan lélegzik, de nincs magánál, a vér pedig ömlik belõle.

~oOo~

Komoran üldögélek a kórház folyosóján, kötéssel a karomon. Fel se tûnt akkor, de súrolt a golyó, az orvosok vették észre, és miután elvitték Pierret a mûtõbe, hagytam, hogy lekezeljék.
Amatõr támadás volt, különben már halottak lennénk mind, de ettõl függetlenül legjobb barátom öt órás mûtéten van túl, és kómába süllyedt. A dokik szerint megmarad, és nagy az esélye, hogy hamarosan felébred, de akkor is izzik bennem a düh. Nem tudom ki tette, de csúnya világ vár rá, az egyszer biztos, ráadásul nem hiszek a véletlenekben. Biztos vagyok benne, hogy köze van a délutáni lövöldözéshez a Bonheurben. Valaki célba vette a családunk, de amilyen béna, az embereinket iktatta ki eddig csak, még apám is él.
- Ne vigyem haza? – szólal meg mellettem Jacques, aki egész eddig türelmesen várt, miután tájékoztatta apámat.
- Nem – felelem tömören. – Megvárom a testõröket, akiket apám küld Pierre szobájához – teszem hozzá, majd egy idõre megint csend ereszkedik ránk. Megállás nélkül gondolkodok, és végül döntésre jutva állok fel, közvetlenül Jacques felé fordulva, és mélyen a szemébe nézve. – Tudom, hogy tudja rólam azt, amit csak kevesen! Úgyhogy választhat. Vagy felszívódik a városból ezzel a tudással, és élve marad, vagy folytatja tovább a munkát nekem, de akkor õrzi a titkomat, amíg én úgy nem döntök, hogy mindenkinek megmutatom! Nem tudom ki támadott meg minket, de a legjobb barátom kómában van, és meg fogom találni a tetteseket! Segít, vagy költözik?