|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2010. 10. 14. 17:07:25 | #8600 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (Shininek)
A folyosó végén levő műtermemhez megyünk. Látom, hogy a kölyök remeg az izgalomtól. Remélem, tetszeni fognak neki a ruhák.
- Itt is vagyunk – nyitom ki az ajtót -, fáradjanak be!
Ahogy belépünk, Shintaro szemei kerekre tágulnak, a száját is eltátja, ahogy végignéz a ruhákon. Ezek szerint tetszik neki, amit lát, én pedig kissé megkönnyebbülök. Az öreg már nehezebb dió, ő összehúzza a szemöldökét, mint akinek nem igazán nyertem el a tetszését a ruháimmal.
- Ez… ez… - kezdené Shintaro, de Aizawa-san közbevág.
- Meglehetősen egyedi stílusa van – jegyzi meg nem éppen kedvesen.
- Sajnálom, ha önnek nem tetszik – mondom, de közben végig Shintaro arcát fürkészem.
- Nekem kifejezetten tetszik – szólal meg végül fennhangon, amivel végképp sikerül elkergetnie az eddigi kételyeimet.
- Örülök, hogy megfelel önnek, Shintaro-san.
- Megengedi, hogy felpróbáljam valamelyiket? – kérdi gyermeki lelkesedéssel.
- Természetesen – válaszolom egy kedves mosollyal. - Misane! – kiáltom, mire megjelenik a segítségem. Bár őt inkább csak kísérgetésre használok, mert bár kedves kislány, a ruhákhoz vajmi kevés érzéke van. – Kérlek, segíts Shintaro-sannak felvennie azt a ruhát, amelyiket választja.
- Igenis, uram.
Shintaro végigsétál a termen, egyik ruhát a másik után nézegeti meg, és látszólag nem igazán tudja, mihez is kapjon.
- Gyönyörűek, nem tudok választani – vallja be, majd megakad a szeme azon a kínai-stílusú darabon, amit a napokban fejeztem be. Ahogy látom, nagyon megtetszik neki, szinte beleszerelmesedik a ruhába.
- Igen szép ízlése van – mondom a kölyöknek, majd odalépve hozzá, kezemet a vállára teszem.
- Nagyon tetszik – suttogja, mikor megérinti az anyagot.
- Misane, add rá Shintaro-sanra ezt, kérlek!
Misane és Shintaro-kun elvonulnak. A nagybátyja, Aizawa-san pedig azonnal hozzám fordul.
- Elég egyedi ruha – jegyzi meg. – Túlságosan is merészek a vonalak. Nincs esetleg valami… hagyományosabb?
- Vannak kimonók. Én amúgyis csak egy szűk rétegnek készítek ruhákat. Az a lényeg, hogy Shintaro-kunnak tetszen, amit ráadok – vágok vissza. Nem bírom az ilyen embereket.
- De… - folytatná, azonban Shintaro-kun kilép az öltözőből.
Gyönyörűen áll rajta a vörös anyag, amely körbeöleli a testét. Az obi kiemeli derekának karcsú vonalát, és egyszerűen megkapó és angyali külsőt kölcsönöz neki. Pofija tiszta vörös, ahogy rám néz, majd lehajtja a fejét, mint aki szégyenkezik. Nem értem, hogy miért.
- Tudtam, nem nekem való ez a ruha, de mégis annyira megtetszett – kezd magyarázkodni, de közbeszólok.
- Gyönyörűen áll – mondom kedvesen, majd odalépek, és kezemet az arcára simítom.
Látom, ahogy arca olyan mély, vörös színt produkál, amilyet én még nem is láttam. Hozzá képest ez a gyönyörű piros ruha is csak halványrózsaszínnek tűnik. Kis aranyos, könnyen pirul a kis drága, ezt már látom.
- Komolyan? – kérdi végül halkan.
- Komolyan. Én nem szoktam hazudni. Ez az én egyik nagy erényem. Vagy hibám – mosolygok rá. – Nagyon jól áll önön ez a ruha. De, van még egy meglepetésem.
- Micsoda? – néz rám kiváncsian, mint egy kisgyerek Karácsony előtt.
- Ezt csak önnek akarom megmutatni. Erre! – engedem el az arcát és intek, hogy kövessen.
Kiváncsian követ, ahogy kilépek a műteremből és a folyosó másik vége felé veszem az irányt. Itt tartom a különleges ruhákat, amiket nem adok oda mindenkinek, csak annak, aki megérdemli. Shintaro-kun izgatottan jön mellettem, majd mikor odaérünk az ajtóhoz, előveszem a kulcsot és kizárom az ajtót. Benyitok és felkapcsolom a villanyt, tekintve, odabenn koromsötét van, a függönyök is behúzva, hogy a kényes anyagok ne kapjanak fényt. Ahogy belépünk, Shintaro-kun szeme ismét kerekre nyílik és csak áll az ajtóban, miközben szemeivel pásztázza a ruhákat. Itt tartom ugyanis a féltett lolita-cuccaimat. Van itt gothic, shiro, kuro, sweet és még megannyi féle lolita ruha, amit a japán fiatalok – fiúk és lányok egyaránt – szívesen viselnek. Vannak felsők, szoknyák, nadrágok, mellények, ingek, kesztyűk, kalapok, szalagok, övek, harisnyák, hosszúzoknik, és amit még hirtelen nem jut eszembe. Shintaro-kun csak percek múlva képes megmozdulni, de egy hang sem jön ki a torkán, úgy el van ámulva. Én pedig magamban elégedetten mosolygok, hiszen még soha senkire nem tett ekkora hatást a munkám. Látom, ahogy elindul az egyik ruha felé, majd mikor odaér, szinte áhítatosan és mély tisztelettel simít végig a ruha ujján.
- Gyönyörű – suttogja halkan. – Fel… fel szabad…
- Csak nyugodtan – mosolyogva bólintok.
Misane már ott is terem, hogy segítsen Shintaro-kunnak. A ruha, amit Shintaro-kun választ egy gothic-lolita ruha. A felsőrész fehér csipkével kirakott sötétkék selyemblúz, melyhez sötétkék alapon fekete szegélyes, szigorúan combközépig érő szoknya dukál. A felsőrészen ezenkívül egy gyönyörű, fekete masni csücsül. A ruhához fekete hálós harisnya, fekete hálós kesztyű és fekete, enyhén magassarkú cipellő jár. Ezen kívül egy kis, fekete alapon sötétkék díszítéssel ellátott kalapka is tartozik hozzá, melyet fekete szalaggal kell megkötni.
Amikor Shintaro-kun kijön, még az én szám is tátva marad. A ruha egyszerűen tökéletesen áll rajta, mintha csak neki készült volna. Azonnal odalépek hozzá, és megsimítom az arcát.
- Tökéletes – suttogom áhitattal.
- Komolyan? – kérdezi gyermekien. – Igazán úgy gondolja?
- Igazán úgy gondolom – válaszolok. – Mintha neked varrtam volna. Ha tetszik, tartsd meg nyugodtan.
- Tényleg nekem adja? – szemei kerekre nyílnak a csodálkozástól. – De… de ez a ruha egy vagyont ér.
- Épp ezért szeretném, ha megtartanád. Ajándékképpen – mosolygok rá. – Nos?
Kiváncsian várom, hogy mit fog mondani. Remélem, elfogadja, mert nála jobb személyhez ez a ruha nem is kerülhetne.
|
| Andro | 2010. 09. 30. 10:48:09 | #8277 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (Shininek)
Nem is értem, minek kell nekem bemennem. Apám cégéhez csak nagy ritkán hívnak be mostanában, mivel a ruháim nem felelnek meg az elvárt divatnak és irányelvnek. De nem én tehetek róla, ha egyszerűen nem izgatnak a hagyományos, vagy a mostani divatos ruhák. Nem szeretem az egyszerű vonalakat, a hétköznapi formákat. Ezért van az, hogy sokan furán néznek rám, amiért a ruháimhoz sok csipkét, műszörmét, fodrot és selymet használok. A ruháim inkább egyetlen réteget céloznak meg, nem a hétköznapi embereket. Ennek ellenére most behívtak, mert apám elvárja, hogy ha már enyém lesz a cég, akkor itt töltsem a gyakorlati időmet. Szívesen eleget is teszek neki, habár tudom, ha nem csinálhatom, amit szeretnék, akkor nem fogok olyan jól teljesíteni, mint szoktam és ahogy magamtól is elvárom.
Mikor belépek a Kuroyume Divatvállalat épületének ajtaján, azonnal elém rohan egy idősebb férfi, és a nekem kijáró tisztelettel üdvözöl. Ő Kanou-san, apám jobbkeze.
- Jó reggelt, Kuroyume-sama! – hajol meg. – Az édesapja már várja.
- Tudom – válaszolok, majd végignézek a férfin. Jelentéktelen, középkorú kis emberke, de a szaktudása hatalmas. – Köszönöm! – biccentek kimérten, majd a liftek felé veszem az irányt.
Nem értem apámat. Eddig sosem látott szívesen, de ahogy én érzem, most sem csupa szívjóságból ajánlotta fel, hogy jöjjek be. Gondolom félt, hogy esetleg egy konkurens cégnél fogom tölteni a gyakorlatomat, és igyekezett biztosítani, eszem ágában ne legyen máshová menni. Nem is jutott volna eszemben ilyesmi. Végül felérek a legfelső emeletre, ahol apám irodája is van. A liftből kiszállva amikor végigmegyek a folyosón, az alkalmazottak meghajolnak, köszöntenek, én pedig enyhe fejbiccentéssel viszonzom. Tudom, hogy kell viselkednem. Pontosan úgy, ahogy elvárják tőlem. Még otthon is merevek a szabályok, itt pedig még inkább. Néha vágyom rá, hogy nyugodt, hétköznapi életem lehessen.
Mikor apám irodája elé érek megállok. Hallom, hogy valakivel telefonon beszél, de nem tudom kivenni, kivel is. Inkább nem kopogok be, mert ha megzavarom, még a végén ordítani kezd, hogy mit képzelek magamról. Inkább várok, míg befejezi, és csak mikor leteszi a kagylót, akkor kopogok be.
- Tessék! – szól ki apám mély hangon.
- Jó reggelt, apám! – lépek be és hajolok meg. – Hívattál?
- Jó reggelt! – biccent apám. – Fontos dologról lenne szó. Ülj le, fiam!
Leülök az egyik asztal előtt elhelyezett bőrszékre, és kiváncsian nézek apámra, aki pár iratot rendezget. Szép, kellemes légkörű irodája van, hatalmas ablakokkal, amelyekből jól rálátni a városra, amely alattunk terül el. Türelmesen várok, míg apám befejezi aktáinak rendezgetését, majd leül velem szemben és hátradől a kényelmes, bársonnyal bevont széken. Egyenesen rám néz.
- Hizaki, nem a semmiért ugrasztottalak ide – kezd bele mondókájába. – Amit szeretnék kérni tőled, az roppant fontos. Ugye ismered Kyousuke Aizawát?
- A híres divattervezőt? – kérdem, mire bólint.
- Az unokaöccse, Kyousuke Shintaro befutott modell, gondolom hallottál róla – folytatja apám, mire bólintok. – Megkért, hogy tervezz a fiúnak pár ruhát. Tudom, hogy a te ruháid igen extrémek, de ezúttal kérlek, próbálj a hagyományos vonalon belül maradni. Remélem, nem túl nagy kérés.
- Egyáltalán nem. És örömmel veszem a felkérést – válaszolok udvariasan. Persze én is tudom, hogy nem mondhatok nemet, hiszen azzal elég nagy kalamajkába kerülhetnék.
- Akkor ezt megbeszéltük. A fiú délután kettőkor fog veled találkozni az irodádban. Azt javaslom, készülj fel! – mondja apám. – Most elmehetsz!
- Igenis, apám! – állok fel és hajolok meg. – Ígérem, nem hozok szégyent a cégre.
Apám csak int, mire elhagyom az irodát. Nem tudom, miért, de kezd érdekelni ez az egész. Még sosem láttam Shintarot, kivéve pár képen és egy divatbemutatón, de az nem számít. Kiváncsi vagyok, vajon élőben milyen ember lehet.
~*~
A délután két óra hamar elérkezik, én pedig az irodámban várom Shintaro érkezését. Kiváncsi vagyok, egyedül jön-e. Biztosan nem, hiszen az ilyen híres modellek nem szoktak egyedül jönni. A nagybátyja minimum vele lesz. Körbenézek az irodámban. Kellemes hely, a fő helyet egy hatalmas állvány foglalja el, amelyre a legújabb tervrajzaimat szoktam felvésni. A gyönyörűen faragott, sötétbarna színű mahagóni asztal pont úgy helyezkedik el, hogy a székemben ülve háttal ülök a hatalmas ablakoknak. A falak halványsárgák, ezen kívül néhány fénykép és festmény van rajtuk főleg modellekről és tájakról. Szeretem a tájképeket és a természetet. Egy italpult is van a irodában az egyik falnál, rajta jobbnál jobb borok, pezsgők, konyakok és whiskyk. Még egy üveg jóféle sakét is tartogatok a fontosabb vendégeknek. Kényelmesen ülök kedvenc bőrfotelemben és gondolataimba meredve, amikor halk kopogást hallok az ajtón.
- Tessék! – szólalok meg, mire nyílik az ajtó és a titkárnőm lép be. – Igen?
- Aizawa-san és Shintaro-san megérkeztek, uram – hajol meg.
- Vezesse be őket! – mondom, mire a hölgy int, és két alak lép a szobába.
Egy idősebb úr jön elöl, akiről megállapítom, ő lehet Kyousuke Aizawa-san, a híres divattervező, akiről legendákat mesélnek. Mögötte egy fiú tűnik fel. A fiú azonnal megragadja a tekintetem. Barna, tépett haja van, mogyoróbarna, igéző szemei és gyönyörű, angyali pofija. Magasabb, mint az átlag japánok, teste mégis arányos, nem túl izmos, inkább szálkás izomzatú. Elegáns világosbarna öltönyt, hozzá kifogástalanul fehér inget visel. Elismerően bólintok. Ez igen, ez a srác tudja hogy kell öltözködni. Ahogy rám néz, látom, enyhén elpirul. Így még bájosabb a kicsike.
- Jó napot! – szólalok meg és felállva meghajolok. – Üdvözlöm Önöket! Kuroyume Hizaki vagyok.
- Kyousuke Aizawa– mutatkozik be az idősebb férfi. – Ő pedig Shintaro, az unokaöcsém.
- Örvendek! – hajol meg a fiú is.
- Foglaljanak helyet! Megkínálhatom önöket valamivel? – kérdem udvariasan.
- Köszönjük nem. Nem maradunk sokáig. Remélem, hamar sikerül nyélbe ütnünk az üzletet – mondja Aizawa-san, amikor helyet foglalnak.
- Értem. Apámtól úgy értesültem, hogy Shintaro-sannak én kelljen ruhát tervezzek, aminek nagyon szívesen tennék eleget. Feltéve, ha a fiatalúrnak tetszenek a ruháim – mondom.
- Szeretném látni. Elvégre én fogom őket viselni – szól közbe Shintaro is. – Szeretném látni a stílusát, Kuroyume-san. Már ha nem zavarja.
- Természetesen. Ha gondolja, most azonnal meg is tekintheti őket – mondom felállva. – Menjünk át a műtermembe.
Shintaro bólint, majd feláll. Kiváncsi vagyok, hogy fognak neki tetszeni a ruháim. Ha túl extrémek, talán el is megy, amit nem szeretnék. Van valami különös ebben a fiúban. Valami, amit mindenáron meg akarok szerezni.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 09. 30. 17:14:56
|
|
