|
|
Szerepjáték
(Inuyasha)
| Levi-sama | 2009. 06. 01. 16:08:36 | #33 |
Karakter: Naraku
Naraku:
Szobámat ezüstösen világítja meg az ezüst sarlóként ragyogó hold.
Halkan felkuncogok, és behunyom a szemem.
Hát eljöttél hozzám?
Pillanatok alatt kisietek elé, nem várom meg hogy besétáljon teljesen a birodalmamba. Miért? Mert akkor szellemeim végeznének vele. Hogy miért fontos ez?
Hát épp ez a probléma. A dühítő probléma.
Megérkezem, és lágyan huppanva szökkenek elé.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megérkezel - üdvözlöm őt egy jeges félmosollyal.
- Nem gondoltad, vagy nem reménykedtél benne?
Halkan felnevetek.
- Kikyou, Kikyou... - mondom lágyan. Még kiejteni is gyűlölöm, mert folyton csak ezt hallgatom álmaimban, amikor Onigumo szíve érte sírdogál. Fúj. - Már régen halott vagy, mégsem tanulsz a saját hibáidból? Azt mondják a holtak, mindent látnak a haláluk pillanatában, te már csak tudod.
Imádom másokban megforgatni a tőrt.
- Naraku, ha ennyire kíváncsi vagy, szívesen elintézem neked, hogy lásd a megnyíló kapukat - tüzel vissza kifejezéstelen arccal.
Ehh...
- - Ebben nem kételkedtem egy percig sem - mérem végig. Istenien néz ki most is. Kortalan szépségén már nem fog az idő. Hosszú haja összefogva, szép szemeiben semmi érzelem. Ellenben a szívem majd kiugrik a helyéről. Vagyis Onigumoé.
- Tárgyalni jöttem - lép felé lassan, ruhája meglebben mozdulatától. Minden alkalommal amikor találkozunk, meglep, hogy mennyire nem fél tőlem. Mindenki fél tőlem. Mindenki. Kivéve őt. Vagy ez csak a látszat lenne?
- Érdekes. Netán alkut akarsz kötni velem? - mosolyodom el halványan. Kis ostoba.
- Pontosan - áll szorosan elém. - Alkut akarok kötni veled. Vadásszunk közösen.
Felém nyújtja a tenyerét, és a benne csillogó ékkőszilánkokon felragyog a holdfény. Először meglepődve nézem, majd elvigyorodom.
- Ugye nem versz át? Drága, szeretett papnőm? - búgom mézesmázosan, és karcsú ujjait megfogom, de nem veszem el a szilánkokat. Azokat erőszakkal is elvehetném. De most kíváncsi vagyok a valós céljaira. Mert vannak neki.
- Mi lehet azaz ok, amiért lepaktálsz velem Kikyou? - húzom magamhoz finoman, és mélyen magamba szívom a belőle áradó finom virág és elmúlás illatot. Ez a magamfajta félszellemekre úgy hat mint az afrodiziákum.
- Megvannak a magam céljai, akárcsak neked - néz hűvösen szemeimbe.
Elmosolyodom.
Aki velem alkut köt, annak vége. Szívesen megölném itt helyben, de Onigumo miatt képtelen vagyok rá. Még.
Viszont ha magam mellett tartom, akkor idővel rájövök a megoldásra, hogyan győzhetem le ezt a dühítő erőt ami megköti kezeimet.
- Legyen - biccentek. Úgysincs szükségem a segítségedre, azonban a másik célom legalább olyan fontos, mint az ékkőszilánkok. Felnevetek elégedetten. - Üdvözöllek az otthonomban.
Megfordulok, és gyalog indulok vissza a rejtett kastélyomba.
Követ engem, és tudom, hogy íját is készenlétbe helyezte. Elvigyorodom. Ejnye... hát nem bízol az új „társad”-ban?
A territóriumomat őrző halálos és sötét lények mind visszahúzódnak erőmtől, így megvédem őt a támadásuktól. Egyikük, egy bátrabb, házméretű kígyó bátran rásziszeg Kikyoura. Felajzza íját, de hirtelen mellette termek, és karcsú csuklóját megfogva akadályozom meg, hogy lelője.
- Nincs okod félni, nem hagynám hogy bajod essen - mondom halvány mosollyal neki.
- Tudom - válaszolja ridegen. Dühösen szikráznak fel vörös szemeim, és elengedem őt.
Gyűlölöm, mégis újra meg akarom érinteni.
Halvány léleksugara szinte ellenállhatatlan számomra. Nem. Oniguno számára. Hangtalan szavai itt sikoltoznak bennem...
Megperdülök, hajam sötét felhőként libben utánam, és folytatom utamat.
*
Belépünk a palotámba. Szolgáim már várnak bennünket.
- Kagura - szólítom az egyiket, és elém lép. - Kísérd vendégemet a szobájába, és állj rendelkezésére ha szeretne valamit.
Kikyou felé fordulok.
- Később felkereslek a szobádban - mosolygok rá gúnyosan, és magára hagyom.
Szobámban elégedetten figyelem ahogy a Kikyoutól kapott szilánkok beleolvadnak a nagyobb darabba, majd elégedetten hátradőlve pillantok a sugárzó holdra, hideg, kegyetlen mosoly játszadozik ajkaim körül, kezem belemarkol szívem felett a ruhába.
Hamarosan megszabadulok tőled Kikyou, és nem kínzol álmaimban, nem ébresztesz bennem idegen vágyakat.
Hamarosan...
|
| Törölt felhasználó | 2009. 06. 01. 16:07:24 | #32 |
Karakter: Kikyo
Kikyou
Egy magányos lélek, aki visszatért a földre szív, és a test melege nélkül talán az egyik legelhagyatottabb személy lehet a világon. Most nem érzek mást, csak végtelen ürességet, és benne egy árnyalatnyi zavartságot.
Mint amikor egy tóba beleejtünk egy kavicsot, és az addig lágyan várakozó víztömeg váratlanul zavart mozgásba lendül. Valószínűleg a tehetetlen tömeg azt nem érzékeli, hogy ettől az egy, apró pici kavicstól történik a változás, áll be a zavar, megszokott nyugalmába. Csak azt, hogy megtörtént.
A zavartságom okát talán én sem értem teljes egészében. Maga a feltámasztás is összezavart, hiszen kiszakítottak az addig édesen lebegő sötét álmomból.
Letelepszem egy kőre, amely lágyan fekve várakozik a smaragdos fűben. Ujjaimon érzem a nap melegétől áthevült durva szikla tapintását, és élvezem a testembe áramló hőt. A lágy tavaszi szellő, és annak balzsamos virágillata megbizsergeti jéghideg bőrömet. Lélekrablóim fehér tüneményekként siklanak el arcom mellett, halkan suhogva, kísérteties hangjukon sóhajtozva mellettem. Már nem tekintek rájuk undorral. Ők az én vegetációmat meghosszabbító kis tartályaim, akik szállítják nekem az elhunyt emberek lelkeit.
Milyen visszataszító egy miko számára. Mennyire szánalmas egzisztálás.
Mégsem érzem megvetendőnek a létezésemet, már nem. Mert ráébredtem valamire, ami ugyanolyan fontossá vált számomra, mint a Négy Ékkő elpusztításának a megvalósítása.
- Kaptam, egy második esélyt, amit nem akarok eljátszani. Fogalmam sincs, mi zavart össze. A feltámasztásom az egyik oka. De van még valami. Talán az, hogy egyszerre érzek, és mégsem – pillantok fel a lágyan virágzó cseresznyevirág fákra. Most van itt az idejük, hogy kibontsák szirmaikat, és teljes pompájukban tündökölhessenek. Olyan a színük, mint az élőszöveteknek, amelyek beborítják az ember vázát. Mint a húsnak. Rózsaszínes, és hamvas. Lepillantok hófehér kezemre, és hatalmasat sóhajtok. – Az én bőröm alatt nem fut ilyen szövet.
A vállamra vetett hajlékony íj megdörzsöli hátamat, ahogy rövid pihenés után, ismét felemelkedem, és folytatom utamat Naraku rejtekhelye felé.
Naraku, aki a tolvaj Onigumo testéből jött létre.
Naraku, aki felvéve Inuyasha alakját, halálos sebet okozott nekem.
Onigumo, aki kívánt, és szeretett.
Naraku, aki gyűlöl engem, és gyűlöli magát, mert a benne dobogó, gyenge emberi szív sebezhetővé tette.
Naraku...Gyűlölve szeretsz. Engem, egy élőhullát, egy zombit, aki csak nagyon gyenge lélekkötelékekkel képes létezni, ebben a világban. Azok nélkül, már itt sem lennék.
- Vagy csak az emlékemet szereted? Igen valószínűleg azt.
Onigumo szíve csak emlékezik rám. Milyen szánalmas, és milyen esendő dolog a szerelem, és az arra való emlékezés.
Lassan haladok tovább, ráérősen. Minek siessek, úgyis tudja, hogy felé tartok. Három ékkőszilánkkal a zsebemben.
Az emlékezés furcsa dolog. Talán, mert képes arra, hogy megszépítse az eseményeket, vagy éppen sötétebb színre fesse a múlt árnyait. Mi az emlékezés? Valamilyen tárgy előhívása a gondolataink közül. A valamire való visszagondolás, csodálatos vagy éppen elborzasztó élménye.
Onigumo, emlékezett rám. De Naraku, ő el akart felejteni, mindenáron. Mert akadály vagyok neki, a céljai elérésében. – Tökéletes szellemé akar válni.
A táj körülöttem egyre sötétebbé és hidegebbé olvad. Mintha fokozatosan lépdelnék ki a megszokott, emberi világból, egy másik felé tartva. Különösen nyugodt érzés önti el lelkemet. Nem érzem azt, hogy idegen lennék ezen a baljós helyen. Pedig ahogy lépéseim visznek előre, minden egyre kihaltabbá, kopárabbá válik. Finoman érzem csak meg, ahogy rohamos sebességgel közeledik. Most döntött úgy, hogy színre lép. Az egyre erősödő, fojtogatóan gonosz aura felém tart, de nem félek tőle. Pokoli ereje lágy miazmaként telepedik az erdő békés növényvilágára, megmérgezve belsejüket. Gyors halálra ítéli őket, pusztán a létezésével.
- Mert aki közel kerül hozzád Naraku, azt megmérgezed. Akár akarja, akár nem, és végül a saját vesztébe rohan, míg te csak nevetsz.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megérkezel! – hallom lágyan csengő hangját magam előtt. Nem rejti el pokoli erejét, szinte a semmiből előtűnve jelenik meg előttem, hatalmas, fekete erőt árasztó aurájában lebegve. A vöröses fekete egyveleg vadul kavarog körülötte felkavarva, és arcába sodorva rakoncátlan tincseit. Hajamba belekap a szél, és hátrafújja arcomból, egy pillanatra szinte alig kapok lebegőt. Nyelek egy nagyot, és ráfordítom tekintetemet, ahogy elül a fullasztó levegőorgia.
- Nem gondoltad, vagy nem reménykedtél benne? – kérdezem tőle hűvösen. Hallom halkan felcsendülő nevetését, amelytől talán ki kellene ráznia a hidegnek. De nem érzek semmit. Csak valami apró rezdülést a lelkemben.
- Kiyou, Kiyou – ízlelgeti nevemet gúnyosan. – Már régen halott vagy mégsem tanulsz a saját hibáidból? Azt mondják a holtak, mindent látnak a haláluk pillanatában, te már csak tudod – néz rám gonosz mosollyal. - Gúnyolódik velem.
- Naraku, ha ennyire kíváncsi vagy, szívesen elintézem neked, hogy lásd a megnyíló kapukat. – Hangom lágyan, és kellemesen cseng, mintha csak az időjárásról csevegnék vele. Finom fintor fut végig jóképű arcán.
- Ebben nem kételkedtem egy percig sem – vágja hozzám hűvösen. Azt hiszem, mi vagyunk a tökéletes ellenségek. Mindig azt hittem, Inuyasha az. De rájöttem, ő csak egy múltbéli árnyam, amely visszatart attól, hogy továbblépjek.
Mert az Ékkövet meg kell semmisítenem. Ezt pedig úgy tehetem meg, ha egy helyen összegyűjtik az összes szétszóródott darabot. Jelenleg, Narakunál van a legtöbb belőle. - És talán tőle el is tudnám venni. Hogy belehalhatok? – nevetek fel keserűen, némán. Maró szarkazmusom vadul visszhangzik ürességtől kongó lelkemben. – Jó vicc!
- Tárgyalni jöttem – jelentem ki hűvösen, és elindulok felé.
- Érdekes – néz rám gyanakodva. – Netán, alkut akarsz kötni velem? – kérdezi lágyan.
- Pontosan – állok meg szorosan előtte, és rezzenéstelen arccal felpillantok rá. Ugyanolyan kifürkészhetetlen tekintet mered vissza rám sötéten, mint a legfeketébb éjszaka. Magába húzva, vonzva. – Alkut akarok kötni veled – erősítem meg előbbi kijelentését.
Így van Naraku. Segítek neked összegyűjteni az ékkőszilánkokat, és amennyire lehet, távol tartom tőled Inuyasháékat. Azaz ostoba fél szellem, még mindig érez valamit irántam, ettől gyengévé válik. Olyanná, akitől bármikor elvehetem az összegyűjtött szilánkokat.
Kezemet kinyújtom, és magabiztosan felnyílnak ujjaim. Három ékkőszilánk pihen a tenyeremben.
- Vadásszunk közösen – nézek rá sötéten. Enyhe döbbenet fut végig markáns arcán, majd egy sátáni vigyor.
- Ugye nem versz át? Drága, szeretett papnőm? – fogja meg tenyeremet, de nem veszi el tőlem az ékkődarabokat. Úgyis tudja, hogy neki adom, ha kell. – Mi lehet, azaz ok, amiért lepaktálsz velem Kikyou? – húz magához közelebb. A belőle áradó vad erő, felperzseli halott testemet, én pedig újra érzek valamit, valami feltörekvő melegséget, mely bőröm felszínéről igyekszik utat törni földből és csontból eszkábált testembe.
- Megvannak a magam céljai, akárcsak neked – nézek fel rá, nyakamat hátrahajtva. Nem zavar, hogy sokkal erősebb nálam, nem zavar, hogy bármikor összezúzhatna. Nem fogja megtenni. Ahogyan én sem fogom elárulni őt. Mert így kívánja az érdekünk.
- Legyen – bólint rá sötét mosollyal. – Üdvözöllek az otthonomban – nevet fel sötéten, és hátat fordítva elindul arra, amerről jött. Szótlanul követem, ujjaim az íjamra csúsznak. – Nála, sose tudni.
|
|
