|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Meera | 2010. 12. 24. 20:54:29 | #9960 |
 Karakter: Blaise Fenton
Megjegyzés: ~raumnak
- Mit akarsz tőlem? - leül elém, és full csöndesen kérdi ezt.
- Már mondtam. A bátyámat és a nyugodt életemet.
- Én is mondtam: abban nem segíthetek.
Próbálok puhatolózni, kapaszkodni a reménybe, hogy nem egy ronccsal kell szemeznem minden áldott reggel és este.
- Figyelj, kölyök. Te ezt cseszettül nem érted. Ha tetszene is, nem akarnám bántani. Én életemben eddig egyszer, egyetlen egyszer voltam szerelmes.
- Akkor miért hagytad ott a szerelmedet? - és minek jöttél ide? Mert ez lenne a megfelelő cselekedet. Maradtál volna ott vele, és akkor... Bár ez előbb utóbb megtörtént volna. Ha nem is vele, mással.
- Nem hagytam ott. Sokat járok a sírjához.
Úristen.
- Bocs.
- Nem tudhattad. Figyelj, kölyök. amit láttál, az egy kibaszott nagy félreértés volt, érted? Ő magányos, én meg ott voltam, és helyes a pofám. Rám kábult és ennyi. Kiheveri.
- Nem heveri ki! - csattanok fel, ami nálam meglepő, a durva az, hogy egy napon belül háromszor. - Amikor reggel hazaértem, a kanapén aludt! Az arcán ott voltak a könnyek nyomai és a kurva leveledet szorongatta!
- Baszd meg.
- Nem hagyhatod itt így! Te is tudod, hogy teljesen összetörne… ennél is jobban!
- Akkor mit csináljak?! Menjek vissza a házba, csókoljam meg, dugjam meg kegyetlenül és hitessem el vele, hogy szeretem? - emeli fel a hangját Ő is. - Ez nem az én asztalom…
Márpedig csinálj vele valamit, mert én ezt nem fogom kibírni... Olyan mint mikor... Anyáék meghaltak. Akkor is én voltam hamarabb toppon, és tessék, csak rám kell nézni, nem akarom, hogy Ed is, ez a hóbortos barom is erre a Sorsra jusson.
- Akkor csak… gyere vissza. Csókold meg. Dugd… dugd meg, és ne hitess el vele semmit. Talán ha szexeltek egy orbitálisat, akkor helyrejön. nem tudom…
- Ed kedvéért még engem is elviselnél a házban? - különösen néz rám, de nem érdekel..
- Ő az egyetlen ember, akit szeretek. Ha neki az undorító pofád és a farkad kell, akkor elvisellek. Max nem járok haza…
- Ezt gyorsan verd ki abból a csinos fejedből, te kis hülye! Ha te kicsit kevésbé vagy antiszociális, magába zárkózott, önelégült kis segg, akkor Ednek eszébe sem jut engem idehívni, vagy lekapni! - már nyitom is a számat, hogy visszavágjak, de rám mordul.
- Ha most visszapofázol, esküszöm, hogy felpofozlak, Blaise. Húzz innen a vérbe – közli határozottan, majd felegyenesedik. Hirtelen úgy érzem, mintha egy régi haverom lenne, aki egy ekkora szívességet csak úgy meg tesz nekem, csak mert kérem...
- Akkor nem…
- Azt mondtam, húzz innen a vérbe.
- De…
- Kuss legyen már! Gondolkodnom kell, érted?! Ez nem csak annyi, baszd meg, hogy bedugom a farkam a seggébe, és közben csókolgatom a nyakát! Ha ezt megteszem, és nem úgy jönnek össze a dolgot, elvesztem az egyetlen embert, aki Vin halála óta kicsit is fontos tudott lenni nekem! - na ez egy olyan fordulat, amire csak értetlenül vagyok képes bámulni. - Menj haza, vigyázz rá, én meg holnap reggel átmegyek, oké?
- Ugye tényleg átjössz?
- Megígértem, nem? - lenéz rám, én pedig valamennyire megkönnyebbülten kelek fel a hóból. Angel megfordul, és visszamegy, én pedig lassan elindulok hazafelé.
***
Reggel már várom, és mikor meglátom magas alakját közeledni, kivágom az ajtót, és magamban remegve kapaszkodok látványába. Csináljon valamit, csináljon valamit... Ma reggel Ed egész végig egy üres papírlapot nézegetett, és még beszélt is hozzá...
- Na, hogy döntöttél?
- Neked is jó reggelt. Ja, szerintem is szép napunk van, és köszi, jól aludtam. Nem, nem reggeliztem még, de majd megejthetnénk valamit.
Tökre nem érdekel, mi volt a mai reggeled, nem tűnik fel?
- Jó, válaszolj már!
- Nem tudom, baszd meg! Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, vagy, hogy mit akarjak tenni, csak idejöttem, és ennyi.
- Akkor bejössz. A konyhában van, odamész. Megöleled, bocsánatot kérsz, és mielőtt tiltakozhatna, lekapod. Ez így rendben van? - próbáltam egész éjjel megtervezni ezt az egészet, de mindig vannak apró pontok, amik nem tiszták, és ez roppant mód zavar, de a sürgetés csak elkerülhetetlenebbé teszi ezeknek a foltoknak a folyamatos tágulását...
A stratégiám kivételesen nem tökéletesen felépített. Csak azért, mert ez a férfi a támaszpont.
- Neked még mindig fogalmad sincs, hogy mennyire bántani fogom a testvéredet, ugye?
- Nem tudod bántani. Neki egy farok kell, és te az vagy – a többit én pedig elhintem. Erre születtem, ezért vagyok öccs.
- Nem érted… de remélem, hogy soha, a kikúrt életbe soha nem kell ilyen helyzetben lenned, mint most nekem - felel mélyen a szemembe nézve, és ellök az ajtóból, mint egy labdát és a konyhába csörtet.
Mikor látom őket csókolózni, csak arra tudok gondolni, hogy elrontottam mindent, mindent. Ettől Ed nem lesz boldog. Önző vagyok, azt akartam, hogy ezek ketten itt éljenek együtt, nekem teljes családom lehessen, és ha hazaérek, legyen itthon valaki. Becsapom magam, Edet is, és ráadásul még a semmit áhítom, még mindig.
Nem lesz újra rendes családom, Ed sem fog tovább maradni, és ha elkezdődnek az edzések, elhúz Louisianába. Ez az Angel fazon is elhúzza a belét, én meg egyedül leszek megint. Tulajdonképpen mit várok? Mit?
Ha Ed itthon is volt, én mindig elsétáltam mellette, és most hirtelen azt akarom, hogy legyen itthon? Csak azért, mert Angel idejött? Mert akarom a figyelmet, mert most már nem engem piszkál? Féltékeny vagyok a bátyámra?
Ez az utolsó gondolat már túlzó.
Valamit ki kell agyalnom, hogy mindenkinek jó legyen. Már azon kapom magam, hogy a szobámban üldögélek, és az ágy széléről nézegetem a norvég mintás szőnyeg szélét. Kiveszem a füleseket a fülemből, és egy óriásit sóhajtva nézem ki a szemeimet a helyéről a tükörben.
Holnap suli.
Ahogy így merengek a semmin, és mégis a valamin, kinyílik az ajtó, és meglátom a keretben Angelt. Furcsán néz, lehet hogy én is úgy nézhettem vissza. Az idióta kisöccs, akinek fogalma sincs arról, mi a francot akar.
- Elégedett vagy?
- Nézz és láss – felelek egyszerűen, mire gúnyosan felhorkan.
- Pazar, rejtvényekben beszélsz. Áruld el akkor, hogy hova cuccolhatok?
- Ed szobájába, hová máshova? - kérdezem elkínzottan. Baró. Elcsesztem ezt az egészet, mi a fenét fogok most kezdeni, mi...? Visszagondolva arra, hogy odamentem hozzá, hogy az Ő életét is elbasszam, majd mind a kettejükét azzal, hogy összeboronálom őket...
Nevetséges, és ostoba húzás volt.
- Talán bánt, hogy nem ide melléd jövök? - halványan elmosolyodik, mire meghökkenésére viszonozom a szájelhúzást, hasonló kedélyállapotban. Egyszerűbben, visszamosolyogtam rá.
- Ajj, hagyj már.
- Tudsz mosolyogni? Bájos. Jól áll – összefűzi maga előtt a karjait, és lazán nekidől az ajtófélfának. Pff, na ezt ne.
- Na, tűnj ki a szobámból, holnap sulim van – dobom le a pulcsimat, és eldőlök az ágyon, magamra rántva a méretes paplant. Hallom, ahogy közelebb jön, és mély hangja pontosan a fejem fölött csendül fel.
- Tartozol nekem ezért Blaise. Ezt ne feledd.
***
Másnap reggel villámgyorsan elhúzok az iskolába, odakint már vár az egyik haverom a kapu előtt, amit meglepődve tapasztalok.
- Jonathan? Mit keresel itt?
- Semmi, csak lazán erre jártam – néz rám sandán, azokkal a fura, zöld szemeivel. A beceneve Róka, és nem véletlenül, van mikor még én is tartok tőle, ugyanis rafinált egy figura, még az én agyam is képes kellő mértékben megtekerni.
- Mondd, mit akarsz.
- Nyáhj, tudod, arra gondoltam, hogy milyen jövedelmező ötlet lenne, ha összejönnél esetleg... - és innen már nem is hallom amit mond, hanem egészen más ötlet jut az eszembe.
Bingó.
Mekkora mázli!
- Róka, te egy zseni vagy.
- Beteg vagy? - megfogja a homlokomat, és elindulunk, szinte fáj, ahogy kattog az agyam. Hát persze, hogyis nem jutott előbb az eszembe, úristen... - Sosem mondod ki a nyilvánvalót, öregem.
***
- Ó, Blaise! Merre voltál? A sulinak már majdnem... ó, három órája vége! - köszönt az ajtóban Ed, mire megszorítom a felkarját, és rávigyorgok, mire két mutatóujjával keresztet formál, és hátrálni kezd.
- Mit szívtál? Jól vagy?! Úristen! Angel, Blaise szipuzik! - leborul a lábaim elé, és színpadiasan drámázni kezd. Majd fetrengeni. Majd gurulni. Öhh. Jó.
- Randim volt – közlöm lazán, és elindulnék felfelé, de a lépcsőt teljes szélességében elfoglalja félúton Angel. Felnézek rá, és látom, hogy a szemei furcsán csillognak. Egy pár pillanatig farkasszemezünk, majd Ed nagytestvéri jelenetébe kapcsolódunk be. Vagyis csak én.
- HE?! Csaj vagy pasi?!
- Csaj – mondom végül, mivel valamivel le kell ráznom.
- Azta! Azta! Azta! Azta! - egy pillanat alatt ötször körberepülte az előszobát, én pedig úgy döntöttem, hogy nem követem a tekintetemmel, mert a végén még kiesnek. Megfordulok, és elindulnék felfelé, de nem tudok felmenni.
- Gratulálok – furcsamód össze vannak szorítva a fogai, úgy szűri ki mondandóját. Lenézek Edre, és rámosolygok. Ha tudnád öregem, milyen szép ünnep lesz ez...
***
Jessica amúgy nem rossz. Tisztességes, rendes, nem ribanc, és az egyéb kellemetlen mellékhatások sem jelentkeznek nála. Idősebb, jóval idősebb, Eddel egy korú. Róka egy zseniális zseni. Két szavamba került, és szerzett egy Eddel egyidős macát. Pont az esete, az összes paraméternek megfelel, és nekem nincs is más dolgom, mint odatolni az idióta bátyám orra alá.
Csak azt kell hinnie, hogy nem neki van. Mondtam Jessnek, hogy a bátyám szeleburdi, de ha szerelmes, akkor mindenre hajlandó, jobb mint egy papucs.
- Komolyan? És helyes? Bár a kép amit mutattál, elég meggyőző.
- Nagyon, biztos tetszene – mondom lustán, és belémkarolva hajol közelebb, hogy kérdezősködjön. Hm. Mondjuk, tök mindegy ki lát. A parkban ilyenkor sokan vannak, de most nem érdekes. Rendbe kell hoznom azt, amit elbaszarintottam.
- És milyen a szexben?
Elmerengő fejet vágok, és látom a nőcin, hogy kezdi frusztrálni a nagy csend. Végül is, olyat kérdezett, ami egyszerre jelenthet egy kiadós vérfertőzést és pedofíliát.
- Egy idióta.
- Hé! - csap egyet a felkaromra, és harsányan felkacag. Égnek emelem a tekintetem, de a nőci már megnyerte a tetszésem, elfogadnám a házban, és rettentően jól süt. Kell több a hülye bátyámnak?
- Csak nem engem emlegetsz? - hallok meg egy mély hangot az egyik padról, és odafordulva Jessicával Angelt veszem észre, ahogy az izmos fenekével a két szerencsétlen deszkát bünteti, amin ül.
- Ó, Ő Angel, ugye? - néz rám kíváncsian a nő, mire kimérten biccentek, így odafordul áratlanul bemutatkozni. Mindenről tud a nőci, még azt is, hogy azt mondtam, az én barátnőm. Kedvesen mosolygott, és elfogadta. Álomnő. - Üdvözlöm, Jessica vagyok.
- Blaise barátnője? Hm? Különös, Mr. Jégcsap mellé nem tudtam volna senkit sem elképzelni, aki elviseli...
Na ennek meg mi a fene baja van?!
|
| Rauko | 2010. 12. 24. 19:17:41 | #9955 |
Karakter: Angel Wiley
Megjegyzés: ~ Gazdinak
~*~
Nem elég, hogy megzavarja békés nyugalmamat, még ki is akar oktatni arról, hogy mit kell és szabad tennem. Még hogy menjek vissza, és tisztázzam Eddel… nincs mit tisztázni vele! Kis szócsatánkat ő nyeri meg végül.
- … aki mindenre ráveti magát, akinek segge van és férfi. - Összerezzenek a jogtalan vádra, és hirtelen mondani sem tudok neki mit. Ez tökéletesen aljas rágalom! Soha az életbe nem vetettem rá magam senkire… oké. Talán kicsit élénk a szexuális életem, de ehhez neki PONT nincs a világon semmi köze! Ha végigkúrom a fél világot, akkor is csak egyetlen embernek tartozom magyarázattal, és az rohadtul nem ő!
Idegesen rontok utána, vizes hajjal, felkapva az utamba kerülő két ruhadarabot, és már folyik is a csata. Vadul sorozzuk egymást a hógolyókkal, aztán egyszer csak látom, hogy elbújik. Utána osonok, és meglepem. Eldöntöm, hogy most meg fogom kapni, de a tekintetét látva meggondolom magam, és tiltakozik is. Annyira köcsög meg nem vagyok, hogy így is rávessem magam.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezem előtte már ülve, a hóban.
- Már mondtam. A bátyámat és a nyugodt életemet - feleli határozottan.
- Én is mondtam: abban nem segíthetek - sóhajtok fel.
- Mi van köztetek?
- Eddel?
- Szerinted?
- Semmi. Megcsókolt. És rohadtul nem tudom ezt mire vélni. Azt hittem, a barátom. Erre lesmárol.
- Neked nem jön be? Kicsit sem?
- Figyelj, kölyök. Te ezt cseszettül nem érted. Ha tetszene is, nem akarnám bántani. Én életemben eddig egyszer, egyetlen egyszer voltam szerelmes.
- Akkor miért hagytad ott a szerelmedet? - kérdezi gúnyosan, flegmán, és most legszívesebben képen törölném…
- Nem hagytam ott. Sokat járok a sírjához. - Meghökken.
- Bocs.
- Nem tudhattad. - Felsóhajtok. - Figyelj, kölyök. amit láttál, az egy kibaszott nagy félreértés volt, érted? Ő magányos, én meg ott voltam, és helyes a pofám. Rám kábult és ennyi. Kiheveri.
- Nem heveri ki! - kiabál rám. - Amikor reggel hazaértem, a kanapén aludt! Az arcán ott voltak a könnyek nyomai és a kurva leveledet szorongatta! - Most rajtam a sor, hogy meghökkenjek.
- Baszd meg.
- Nem hagyhatod itt így! Te is tudod, hogy teljesen összetörne… ennél is jobban!
- Akkor mit csináljak?! Menjek vissza a házba, csókoljam meg, dugjam meg kegyetlenül és hitessem el vele, hogy szeretem? - kiabálok most én. - Ez nem az én asztalom…
- Akkor csak… gyere vissza. Csókold meg. - Nyel egyet. - Dugd… dugd meg, és ne hitess el vele semmit. Talán ha szexeltek egy orbitálisat, akkor helyrejön. nem tudom…
- Ed kedvéért még engem is elviselnél a házban? - nézek rá.
- Ő az egyetlen ember, akit szeretek. Ha neki az undorító pofád és a farkad kell, akkor elvisellek. Max nem járok haza…
- Ezt gyorsan verd ki abból a csinos fejedből, te kis hülye! - kiabálok rá megint. - Ha te kicsit kevésbé vagy antiszociális, magába zárkózott, önelégült kis segg, akkor Ednek eszébe sem jut engem idehívni, vagy lekapni! - Látom, hogy szólna. - Ha most visszapofázol, esküszöm, hogy felpofozlak, Blaise. - Nyel egyet. - Húzz innen a vérbe - mondom, és felállok.
- Akkor nem…
- Azt mondtam, húzz innen a vérbe.
- De…
- Kuss legyen már! Gondolkodnom kell, érted?! - Értetlenül néz rám. - Ez nem csak annyi, baszd meg, hogy bedugom a farkam a seggébe, és közben csókolgatom a nyakát! Ha ezt megteszem, és nem úgy jönnek össze a dolgot, elvesztem az egyetlen embert, aki Vin halála óta kicsit is fontos tudott lenni nekem! - Látom, hogy meglepődik. - Menj haza, vigyázz rá, én meg holnap reggel átmegyek, oké?
- Ugye tényleg átjössz?
- Megígértem, nem? - nézek rá. Látom, hogy megint mondana valamit, de csendre intem, és visszamegyek a házba.
Rohadtul fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. A holnap reggelig hátralevő időben vagy a kádban ülök és áztatom magam, vagy az ágyamon fetrengek, de egy percet sem alszok. Egyszerűen… nem tudom, hogy mit kellene tennem. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Blaise számít rám, és Ed tényleg totál kész van, miattam. De én Blaisre akartam rámozdulni. De ha összejövünk Eddel, akkor csak nem csalhatom meg a tulajdon öccsével. Oké, hogy nekem ez nem lenne gond, de Edet és a kicsikét mélyen érintené. Szóval… az itt a kérdés, hogy lemondok-e a kis hótündér bájairól a szintén cukipofa bátyuska kegyeiért cserébe. Mondjuk nem lenne rossz csere, de ha sokat leszek a kölyök közelében könnyen lehet, hogy rákábulok. És ha összekavarodunk Eddel, akkor tuti odacuccoltat és ő is hazaköltözik. Blaise szerintem erre hajt. Hogy a tesóka állandóra visszamásszon haza. Mondjuk Ed rengeteget utazik… és ha elkezdődnek a felkészülések, akkor nekem is alig lesz időm. De tény, hogy jól esne, ha valaki mellett kelhetnék minden reggel. Kérdés: meddig bírom ugyanazt a valakit minden reggel…?
Másnap reggel itt állok a ház előtt, és még mindig nem tudom, mit kellene tennem. Mielőtt csengethetnék, vagy kopoghatnék, Blaise kicsapja az ajtót, majd vissza.
- Na, hogy döntöttél? - kérdezi türelmetlenül.
- Neked is jó reggelt. Ja, szerintem is szép napunk van, és köszi, jól aludtam. Nem, nem reggeliztem még, de majd megejthetnénk valamit - felelem.
- Jó, válaszolj már!
- Nem tudom, baszd meg! Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, vagy, hogy mit akarjak tenni, csak idejöttem, és ennyi.
- Akkor bejössz. A konyhában van, odamész. Megöleled, bocsánatot kérsz, és mielőtt tiltakozhatna, lekapod. Ez így rendben van? - kérdezi flegmán, az ajtónak támaszkodva.
- Neked még mindig fogalmad sincs, hogy mennyire bántani fogom a testvéredet, ugye? - kérdezem felsóhajtva.
- Nem tudod bántani. Neki egy farok kell, és te az vagy.
- Nem érted… de remélem, hogy soha, a kikúrt életbe soha nem kell ilyen helyzetben lenned, mint most nekem - felelem mélyen a szemébe nézve, és ellököm az ajtóból. A konyhába megyek, ahol tényleg ott áll Ed. Nem vesz észre, csak csendben, remegő vállakkal szöszmötöl valamit.
- Soha nem vettem még észre, hogy milyen formás segged van - mondom halkan, nehogy megijesszem. Hátrapillant, majd előre. Láttam a szemeit, könnyesek. - Miért bőgsz?
- Mert mindent elbasztam - feleli. - Nem így akartam és nem ezt.
- De így lett, és ez. Most már tök mindegy, nem menekülhetsz állandóan. Csak azt nem értem, hogy miért nem szóltál, hogy belém vagy esve.
- Mert nem tudtam - morog rám, lecsapja a kést az asztallapra, és kávét tölt magának, majd nekem is. - Nem tudtam. Csak mostanában kezdtél el eszembe jutni éjszaka. - Felsóhajt. - Idióta fasz vagyok. - Felém nyújtja a bögrét. Gondolkodom, hogy mit tegyek és egy ezred másodperc alatt születik meg az elhatározás. Megesik rajta a szívem, és ebben a pillanatban rohadtul jó pasinak látom, ezért ujjain végigsimítva veszem el tőle a bögrét. - Mit csinálsz? - kérdezi a szemembe nézve. - Ez nem vicces.
- Nem viccelek. - Leteszem a bögrét, majd az övét is, és közelebb húzom magamhoz, így csókolom meg. Finoman, lassan. Csak ekkor veszem észre, hogy Blaise végig az ajtóban állt, és most furcsán szomorú szemekkel néz rám…
|
| Meera | 2010. 12. 01. 20:51:24 | #9586 |
Karakter: Blaise Fenton
Megjegyzés: ~raumnak
Boldog születésnapot (L)
A lakásunk ajtaját berúgom, a deszkát fellendítem az emeletre, majd felcammogva utána átöltözöm. Felveszek egy laza pulcsit és egy tréningnadrágot, amiket előzőleg feldobtam a radiátorra. Jobb a forrót a kihűlt testre felvenni, mint a szekrényben fetrengő hidegeket. Egy ásítás kíséretében beteszem a fülhallgatóimat, és a konyhában levágom magam az egyik székre, dermedt ujjaimmal körülfonom a forró bögrét.
Szóval a frissen benevező csak így lenyomott... Nem nyomott le teljesen, ez tény és való, de nagyon közel volt hozzá, ami rettentően zavar. Évek óta én uralom a pályát, hogy merészelt egy ilyen langaléta állat benevezni a junior összetettbe?
Mondjuk már rég a felnőttben versenyzem, de akkor is.
Pff.
Edmund és a hülye haverja bejönnek az ajtón, csupán valami nagy kékséget látok, hangokat meg a füles miatt nem hallok. Elmélyülten püfölöm ujjaimmal a zene ritmusára a bögrét, mire jó íves dobással elém dobja az érmem és egy borítékot. Rávágok az asztalra, és Edmundot célzom meg az éremmel, de az csak tátogva könyörög, hogy ne tegyem, nem ő volt!
Fogom magam, felkelek, és lustán felmászok az emeletre, két szobával arrább találok rá a normálatlan tulokra. Bekopogok, de a füles miatt nem hallhattam rendesen milyen erősséggel sikerült is, de feldühödve kicsapom az ajtót.
Éppen a felsőjét veszi le, én pedig nyomban felismerem. Na ne. Nem. Ilyen nincs, minek kell még jobban felpörgetni az életem? Lusta vagyok és racionalista, nem kellenek izgalmak és kalandok a fenébe is! Reflexből rákiáltok, ismét feledve a fülest.
- Te voltál az? - tépem ki a fülemből.
- Akkor lényegesen több ruhában, de ja – nem érdekel hogy félmeztelen vagy, és hogy milyen kidolgozott a hasfalad apukám. A vonásaid rettentően ismerősek, csak azt tudnám honnan a fenéből, élőben még az életben nem láttam.
- És itt laksz nálunk? - hihetetlen hogy elkerülte a figyelmemet. Az ÉN figyelmemet.
- Ideiglenesen nyuszi, nem költöztem ide egyelőre – még szép, akkor találnád kint magad a sivár pusztán. - Végignézed, ahogy alsót váltok, vagy elhúzod a csíkot?
Elfordulok, de nem felejtem el megtorolni a bunkózását, így szép lendülettel bevágom magam mögött az ajtót, és letrappolok a lépcsőn. Azonnal Edmundot veszem elő, a családi házba képes volt beengedni egy olyan buzit, hogy már forró, ráadásul a stílusa egyáltalán nem megengedett az én személyes szférámban.
Hogy aludhatnék nyugodtan, mikor másodpercek kérdése, és már kutyapózban találom magam? Ráadásul engem meg sem kérdezett, ami a pofátlanság netovábbja, megbeszéltük, hogy mivel ketten lakunk, együttes döntés legyen. Ezért nem lehetett kutyám, se macskám, ezért nem hozhattam haza a csajaimat, ezért nem csúszkálok deszkán a lépcsőkön!
Anyáék halála után érthető, hogy ragaszkodunk egymáshoz és a rendhez, erre idehoz egy... egy...
Totálisan megalázottnak érzem magam, amire rátesz egy lapáttal a döntetlen is. Beengedte az ellenfelet a házba, egy fedél alatt kényszerülök vele élni, és még azzal jön hogy Ő tart el engem? Együtt versenyzünk hogy éljünk, ez a munkánk, többször én hozok haza több bankót mint Ő!
Felmegyek a szobámba, és leülök az ágyra, hogy megnyugodjak. A két balfácán sikeresen kizökkentett a nyugodtságomból, ami már kész rekord. Próbálom rendezni a gondolataimat, de csak azon tudok merengeni, hogy mostantól minden így lesz...
Vadidegen járkál majd a lakásban, mindent összetaperol, mindent aminek akárcsak valami emléke van a családunk eddigi életéről. Veszek egy mély levegőt, és már azon gondolkodom, hogy úgy fogok csinálni, mint eddig. Senkiről és semmiről nem fogok tudomást venni, egyszerűen élem tovább a magam kis életét, annyi a dolgom mint eddig. Fülest be, csuklyát fel, be a suliba, ki a suliból, max. nem járok haza, inkább menedékházakban fogok lakni, vagy haveroknál.
De Edmund... ahh, a fene se tud rajta sokszor kiigazodni, pedig rettentően kiszámítható egy állatfajta, aki csupán annyira tér el az általános emberi szokásoktól, hogy néha több „Ó”-t használ, mint ami megengedett. Ha pasinak hozta magával ide, akkor még meg is bocsátanék, sőt, könnyebben viselném el, mivel egyszerűen annyira magányos, hogy fáj nézni, ahogy egyedül ül. Egy nő kellene neki, aki kedves, megértő és vonzó, aki elviseli a hülyeségeit.
Felállok az ágyról, és a hajamba túrva eldöntöm, hogy lemegyek, és bocsánatot kérek, ami egy hosszú, elnyújtott, dallamos füttyentés lesz. Igen. Utána elmegyek, megnézem Sidéket, a hógolyócsata kellős közepén. Kivételesen szeretnék pár tarkót megdobni.
Amikor lemegyek a lépcsőn, olyan látvány tárul a szemem elé, hogy köpni nyelni nem tudok, a zene elviselhetetlenül bömböl a fülemben, de még az sem tudja eltüntetni az előttem levő képet. Remegni kezd a karom, és ökölbe szorított kezem odavágom a falhoz, mire szétrebbennek.
Valamit elkezd a bátyám, de ez fogja magát, mint aki jól végezte dolgát, felkapja a kabátot, a deszkáját és elsüvít. Megrökönyödötten állok ott ahol, hihetetlen, hogy ez a fickó képes egy nap alatt a lelki egyensúlyomat szarrá verni, még káromkodásra és összetett mondatokra is rávett!
- Edmund. Most menj el fürödni – szólok rá, mire csak felemeli elkínzott fejét.
- Vihar lesz... Vihar lesz... - üvölti, azért hallom meg foszlányaiban beszédét.
- Angyalka tud csúszni, de esze az utóbbiakból ítélve nincs.
- Ne szidd! - emeli fel fejét, és már emeli is a mobilját, hogy smst küldjön. Egy nap alatt szétszedte a családi életünket. Egyetlen egy nap alatt. Megérdemelné, hogy egy lavina maga alá temesse, esetleg rádőljön egy szikkadt fa.
- Mert mi lesz? - kérdezem unott hangon, és felveszem én is a kabátomat. MA este nem akarok itthon lenni. A telefonom elteszem a komódba, a fülesemre pedig jól ráhúzom a csuklyát.
- Hová mész? Blaise, ne csináld! Ne hagyj egyedül! Blaise!
- Nem vagyok jó érzelmi tanácsadásban – tárom ki az ajtót, és eltűnök, de nem hallom üvöltését, így az előzőleg levett hangerőt maximumra kapcsolom.
Bepofátlankodott a családomba, az életembe, tiszta szappanopera nem?
***
Az egyik kedvenc menedékházamba siklok el, és begyújtom a kandallót. Mindig van nálam egy kis üveg gázolaj meg gyufa, sosem lehet tudni, mikor van szükségem egy kis egyedüllétre, távollétre. Mivel nem elég a fa, ezért kibújok a kabát-takarómból, és kinézek még pár hasábért, próba szerencse, hátha nem temetődök el félúton.
De a temetődést egy ezerszer rosszabb dolog váltja fel. Elmegy a zene. Egy apró sípolás, hogy akku lemerült, és ennyi. Csodás, bár várható volt, hiszen két napja nem járt töltőn, mivel nálam még alvás közben is szokott menni, néhanapján.
Visszafordulok pár hasábbal, és mikor kinyitom az ajtót, szinte bedob a szél, de ekkor valakit meglátok a kandalló előtt. Ó, igen. Istenem, szerethetsz, de nagyon.
- Mit keresel itt?
- Próbálok nem statisztikai adat lenni – lenyelem a sértő megjegyzésem, miszerint már megtörtént, a család tönkretevők listáját gyarapította.
- Akkor megyek – levágom a fát a földre, de mikor kilépnék, kishíján lekerül az arcbőröm az állkapcsomról. A fenébe is. Nézzük a pozitív oldalát. Hátha hamarabb kelet fel mint ő, és éberebben alszok mint ő.
Felejtős. Atomrobbanásra se kelnék fel.
Remek.
- Ennyire nem bírsz egy levegőt szívni velem, hogy inkább megfagysz odakint?
- Lemerült a lejátszómban az elem, és nincs nálam másik. Tedd meg, hogy nem szólsz hozzám – közlöm nyugodtan, és leülök jó messzire tőle.
- Nem fogok, de előtte elmondanék valamit.
- Nem érdekel, hogy milyen kapcsolatban vagytok.
- Ed nagyon jó barátom, és nem gondoltam, hogy ez lesz.
- Akkor Ő a hibás?! - css. Nem fogok ideges lenni. Nekidöntöm a hátam a falnak, és úgy figyelem tovább alakját, amire a lángnyelvek hülye mintákat festenek. Milyen széles vállai vannak, most nézem csak, micsoda kisportolt férfi.
- Nem. A helyzet volt a hibás. Hogy évek óta egyedül van, én meg ott voltam mellette – feláll, és odalép hozzám, mire legszívesebben leköpném a cipőjét. A bátyám senkinek nem pótlék. - A testvéred a barátom. Nem akarok tőle semmit. Ha megérted, örülök, ha nem, akkor sajnálom. Jóéjt.
***
Mikor felkelek, angyalka már nincs a közelben, de egy takaró hullik le rólam, mikor cicaként felegyenesedek. Hm. Kedves megmozdulásokra is képes. Hazamegyek, Edmund a kanapén fekszik, arccal a kárpitban, kezében egy levelet szorongat. Felsóhajtok, és kiveszem a kezéből.
A pofátlanságnak is van határa. Nem szoktam beleavatkozni, de most fogok.
Nem nehéz kikeresni merre is lakik a bolondja, a híres embereket simán felismerik az utcai járókelők, és mivel én is ismert vagyok, simán adnak jelentéktelennek tűnő információkat.
Bekopogok az ajtón, de nem érkezik válasz. Így szolidabban, teljesen ránehezedek az ajtóra, mire végre kegyeskedik kinyitni. Először is egy meztelen, vizes nyakkal nézek farkasszemet, félrelököm, és belépek a szobájába.
Ha neki lehet mások életét zavarni, akkor nekem miért lenne megtagadva?
- Mit akarsz itt?
- A bátyámat. A nyugodt életem – felelek könnyedén, és felvágom magam a párkányra, onnan meredek vissza rá, próbálom figyelmen kívül hagyni az izmos testen végigcsordogáló vízcseppeket. És az egy szál törölközőt.
- Abban nem tudok segíteni. Kifelé, fürdenék még.
- Azt hiszed, hogy csak úgy besétálsz hozzánk, szépen tönkreteszed az évek alatt felépített rendet és nyugalmat, majd szépen kisétálsz?
- Fú, ki tudtál nyögni egy hosszú mondatot. Dicséretre méltó – gúnyosan, unottan tapsolni kezd, mire ezernyi vízcsepp szóródik szét. - Megtisztelnél azzal, hogy leveszed a csuklyád? Tudod, az illendőség a legtöbb esetben így kívánja.
- Az illendőség legtöbb esetben azt követeli meg, hogy az ember megtanulja értékelni azt ami van, és ha kap egy csonka családtól egy nagylelkű felajánlást, akkor él vele.
- De okos vagy. Szedsz esetleg valamit?
- Edmund szétesett. Darabjaira. Ezt kell néznem? Erre kell hazamennem? - szegezem neki a kérdéseket, mire látom, hogy kezd türelme végén lenni.
- Azt hiszed hópihe, hogy berontasz ide, a lakásomba, és engem vonsz felelősségre, mikor Ed támadott le? - lassan közeledni kezd felém, de én állom a pillantását. - Én vagyok a hibás, csak mert téged nem kérdezett meg senki sem arról, hogy betehetem e a lábam a küszöbön túlra? A csuklyád alatt minden tökéletes és fenomenális, te vagy a sztár és a hallgatag intelligens Einstein...
Elém lép, és egy pillanat alatt markolja meg a kámzsát a fejemen, hátrarántja, és a tarkómnál összefogja. Csak nézek rá, nem mondok semmit. Mit mondogassam, hogy nincs igaza? Mert nincs igaza.
- Te meg a magányos farkas, falka nélkül – húzom fel az orrom, figyelve reakcióit. Kezd nála elpattanni a cérna. Ha provokál, legalább pofon vághatom. Keserű elégtétel.
- Aki már nagyon éhes... – hajol közelebb, forró lehelete lekúszik az orromon, két oldalt felmelegítve az arcom.
- ...és aki mindenkire ráveti magát, akinek segge van és férfi.
Megfeszül az egész teste, én pedig kihámozom magam a majdnem öleléséből, és mellette elsétálva az ajtóhoz megyek. Bevittem egy találatot. Kimegyek rajta, és becsukom az ajtót, majd az udvarra kilépve felsóhajtok.
Nagyon remélem, hogy visszajön és tisztázzák, mert Ed lassan olyan, mint egy rakás mosott... rongy.
Éppen kisétálnék az utcára, megkerülve egy adag jó magasra nőtt fenyőt, amikor valaki istenesen fejbedob egy hógolyóval. Megfordulva csak Angelt látom, akinek az arca kifejezéstelen és üres, de a szemeitől azt hiszem megijedtem.
- Azt hitted, hogy csak úgy kiosztasz, és lelépsz? Tévedtél aranyom.
- Nem vagyok az aranyod – sziszegem vissza, és hátrálni kezdek, mikor újabb hógolyók kerülnek a kezébe, s lassan közelíteni kezd, szemei szinte riasztóan fénylenek a fehér környezetben. Gyorsan magára kaphatott egy nadrágot meg egy pulcsit, de ettől függetlenül a sapka alól vizes tincsek kandikálnak ki.
Tudtam hogy normálatlan, de hogy ennyire...?
- Kitömlek, és megfürdetlek – lépdel nyugodtan, egyik kezében egy jókora labdát dobál, másik kezében rengeteg sok golyó van.
- Nem adom meg magam – guggolok le, és egy pillanat alatt megtömöm a zsebem kész hólabdákkal. Ez szó szerint vérre fog menni, szét fog verni a hóban... De nem fogom megadni magam olyan könnyen, ha tehetem, minél több lila foltot akarok neki szerezni.
Már vagy tíz perce megállás nélkül dobáljuk a másikat. Én az arcát és a fejét, csakhogy meg ne sántuljon, Ő pedig ahol ér, ugyanis nem vagyok olyan nagy, mint Ő, ráadásul gyorsabban mozgok a kevés súlynak köszönhetően. Lihegve ledőlök a korlát szélének, az egyik magas tuja alatt, és az ujjaim teljesen elernyedtek és megdermedtek a folyamatos gyúrás közepette.
- Csak nem elfáradtunk? - hallom a mély hangot közvetlen közelről, és riadtan veszem észre, hogy előttem guggol. Mikor került ide?! Fenébe...
- Pff. Nem adom meg neked azt az előnyt – morgok vissza, mire két kezével megtámaszkodik felettem a korláton. Az utcától és az udvartól teljesen eltakar minket a sok fa, ha most segítségért kiáltanák (ami csak akkor jönne el, ha pisztoly lenne nála), senki nem venné észre, hogy hol vagyok.
- Ugyan-ugyan...
- Ne közelíts – nyomom vörösre csípett kezeimet a mellkasára, hogy eltoljam magamtól, mire egy kaján vigyort produkál.
|
| Rauko | 2010. 11. 06. 12:53:34 | #9146 |
Karakter: Angel Wiley
Megjegyzés: ~ Gazdinak
Ed meghívott magukhoz. Azt mondta, hogy a költözés előtt ismerjem meg a tesóját is, hátha mégis úgy döntök, hogy hozzájuk cuccolok be. Nagyon akarja, pedig már mondtam neki, hogy az öcsikéje már két évvel ezelőtt is édespofa volt, és nem kezeskedem a becses popsija szüzességének megmaradásáról, de csak felröhögött. Helyesebben… egy „Ó” után felröhögött. Ezekért az „ó”-kért egyszer még belelépek a szájába, az biztos.
Fáradtan érkezem, valamikor nappal. Ed a nyakamba veti magát, és amikor ilyen idiótán viselkedik, nehezen viszem el, hogy ez egy olimpiai bajnok. Vagy ez ilyen IQ-killer dolog? Ha meglesz az aranyam, én is debilként kezdek viselkedni? Ezek ellenére azonban imádom Edet, az egyetlen igaz haver. Barát…
- Angeeel! - kiabálja egyenesen a fülembe, mire egy kicsit eltolom, és rámosolygok.
- Én is örülök neked, Ed.
- Ennyi cuccod van? - tekint a sporttáskámra. Szemeiben megcsillan az a furcsán csalódott fény.
- Mondtam, hogy egyelőre csak felmérem a helyzetet, nem költözöm ide azonnal - emlékeztetem mosolyogva. - Kaphatok egy teát?
- Ja, persze, gyere! Blaise is mindjárt hazaér. - A konyhába megyünk. - Nem hinném, hogy emlékszik rád - sóhajtja,.
- Tekintve, hogy aludt, amikor láttam, én is kétlem.
- Nem hiszem, hogy jól kijösztök majd… Bár… Te is olyan magadnak való hülyegyerek vagy, mint ő. Még barátok is lehettek - vigyorog, majd elém tolja a bögrét. - Almás-fahéjas - mondja büszkén. Ez a kedvencem, és sosem felejti el.
- Köszi. Mikor jön?
- Percek kérdése. A verseny?
- Neveztem már.
- Nem hiszem, hogy le tudod verni. Oltári profi… - sóhajt fel szomorúan.
- Ez miért baj?
- Nézz rám, haver - mutat végig saját magán. - Lúzer vagyok, kár tagadni. Nőm sincs, faszim sincs, időm sincs. Megérné?
- Nekem sincs, egyik sem. Csak te. De ha lehetősége lesz rá, segítened kell neki. Ha ez az élete, nem várhatod tőle, hogy egy irodában kuksolva öregedjen meg.
- Úgyis az lesz a vége - mondja. - Na, de erről neki nem kell tudni, ok? - vigyorog, majd nyílik az ajtó.
Egy kapucnis srác indul el felfelé, de Ed utána kap, viszont a kölyök fejbe veri egy fali dísszel, én meg felröhögök. A fiú felmegy az emeletre, Ed meg morogva jön vissza.
- Ó, de utálom, mikor ilyen - fújtat mérgesen. Elé tolom a bögrémben maradt teát, amit készségesen fel is hajt. - Köszi. De akkor is…
- Te mondtad, magának való a srác. Egyértelműen tesz rá, hogy az idióta testvére valami idióta havert hozott haza.
- Nem vagy idióta - morran rám. - Én sem. Ellenben ő… Na mindegy. Én lépek, ti meg ne öljétek meg egymást - teszi vállamra a kezét. - Keress egy szimpi szobát, vagy ott az enyém, áll rendelkezésedre.
- Nem szándékozom ma aludni. Vihart mondott, ugye?
- Ugye nem akarsz kimenni? Bajod lesz…
- Nem lesz.
- Értetek jövök reggel, kilencre, addigra érj haza - sóhajt fel beletörődően. - Bármi van, csörögj. - Kilép, de azért még visszafordul, és megölel. - Örülök, hogy itt vagy - suttogja, mintha titok lenne. Viszonzom az ölelést.
- Köszönöm, hogy vagy, Ed - vallom az őszintét. Vincent óta ő tudott csak elég közel férkőzni a szívemhez, de mégis… egymásnak tabuk vagyunk. Ez a barátság túl jó ahhoz, hogy elcsesszük. Én túl meleg vagyok neki, ő túl bi nekem. Vagyunk, két szerencsétlen, majdnem-harminc pasi, és neki még annyi sincs, mint nekem: néha megdug valakit, és hello.
Hajnal négyre érek haza. Kint voltam a hegyen, sétálgattam, felmértem a helyet, ahol a verseny lesz, csúsztam is párat, de egy órát csak kellene aludnom legalább. Vissza is érek a házhoz. Kicsit hideg van, ezért fentebb tekerem a fűtést, majd Blaise szobájába megyek. Mélyen alszik. Mosolyogva, halkan zárom az ajtót, és Ed szobájába megyek, hogy pihenjek kicsit.
*
Már indulunk, de Blaise sehol. Féltem a kölyköt, nem velünk jött reggel. Aztán, ahogy startolunk, elsiklik mellettem. Tuti, hogy ő az, bár az arcát nem láttam tegnap sem, de ezt a segget ezer közül is felismerem, hiszen évek óta pályázok rá. Ahogy megjelenik, kettőnké a verseny. Senki nem tudja tartani a tempónkat, mi meg egymást hajszoljuk. Mindent megtesz ő is, én is, de végül csak egy döntetlenre futja, azt hiszem. Megállok, megnézem a kivetítőt, de ő megy is tovább. Igaz hát a pletyka: sosem várja meg az eredményhirdetést. Akkor majd hazaviszem neki az érmet, azt hiszem.
Megkapom az övét is, plusz az utalványt, ami a nyertesnek jár, ez esetben nyerteseknek. A szervezőket nem érte váratlanul a döntetlen, két aranyérem volt. Biztosak voltak benne, hogy ha én is nevezek, akkor nem nyer simán a helyi fenegyerek. Így is lett.
Hazafelé megyek, Ed természetesen elvisz. A kocsiban áradozik, hogy milyen jók vagyunk mindketten, hogy én mikor akarok már olimpiára nevezni, mert lassan kiöregszem a dologból, meg, hogy segít, ha kell.
Beérünk, ő pedig a konyhában ül. Én nem szólok, ő nem szól. Én ha akarnék, sem tudnék. Kapucni nélkül valami fenomenálisan helyes a srác. Édes pofa, jó test, formás fenék, őstehetség… hónyuszi. Az asztalra dobom az érmet és a borítékot, majd az emeletre megyek, Ed szobája felé. Épp vetkőzök, mikor valaki kicsapja az ajtót.
- Te voltál az? - rivall rám a kicsike.
- Akkor lényegesen több ruhában, de ja.
- És itt laksz nálunk?
- Ideiglenesen nyuszi, nem költöztem ide egyelőre. Végignézed, ahogy alsót váltok, vagy elhúzod a csíkot? - nézek rá unottan, mire morog valamit, és kimegy. Úgy vágja be az ajtót, hogy majd’ kiszakad a helyéről, aztán hallom, hogy Eddel veszekszik, és csend. Felveszem a ruháimat, és érdeklődve megyek le a földszintre. Ed a kanapén ül, látom, hogy kész van, ezért előbb a konyhába veszem az irányt, összedobok neki egy teát, és beviszem.
- Elmegyek - jelentem be, mire felkapja a fejét. - Miattam ölitek egymást, nem? Elmegyek.
- Dehogy mész te sehova! Leülsz a seggedre, és hagyod, hogy megöleljelek - ordít rám, én meg megszeppenve esek le a kanapéra, pontosan mellé. Közelebb ül.
- Ed, haver. Komolyan, nem gond, ha szállodába kell mennem, vagy valami menedékházba, hidd el.
- Nem mehetsz el - jelenti be megint, és még közelebb ül.
- Ed… túl közel vagy - suttogom elhaló hangon, de nem reagál, csak közeledik. - Edmund! - Ez sem használ, és már majdnem…
Finoman érinti ajkait az enyémekhez, én meg annyira megszeppenek, hogy nem tudok tenni semmit. Ő a hajamba túr, én meg csak ülök, mint valami báb, és nem tudok mozdulni. Ez honnan?! Miért?! Hirtelen valaki a falba csap, én meg rémülten húzódok el tőle. Először Edre nézek, aki bűnbánóan pislog rám, aztán a lépcsőn álló Blaisere.
- Angel… én… - Nem várom meg, mit akar mondani. Felkapom a deszkámat és a kabátomat, és elrohanok. Nem tudom, hova, nem is érdekel!
A telefon a kabátomban maradt sajnos, így, amikor a hegyen jelzi, hogy sms-em jött, meg is ijedek egy pillanatra.
„Nagy vihart mond. Menj menedékházba, kérlek, és ne utálj nagyon. Ed.”
Dühösen dobom el a kis kütyüt, majd tovább siklok. Órákig csak csúszok, visszamegyek, új lejtőt keresek, csúszok… Egyre jobban fúj a szél, már az egyensúlyomat is nehezen tartom. Sajnos a legközelebbi ház is kilométerekre van, úgyhogy azonnal el kell indulnom, vagy itt fagyok meg.
Mire odaérek, az ujjaim már bizseregve jelzik, hogy nagy baj lesz. Benyitok, és meglepve tapasztalom, hogy ég a kandalló. Elé ülök, és melegíteni kezdem a kezeimet és a lábaimat, és csendben várok, hogy ki jelenik meg. Biztos egy vadász éjszakázik itt. Remélem, nem valami vén barom, akkor tök jól elleszünk egymás mellett.
Nyílik az ajtó, és ahogy megfordulok, majdnem a kandallóba esek meglepettségemben.
- Mit keresel itt? - szegezi nekem a kérdést.
- Próbálok nem statisztikai adat lenni.
- Akkor megyek - dobja le a fát, majd nyitja az ajtót, de a vihar már tombol.
- Ennyire nem bírsz egy levegőt szívni velem, hogy inkább megfagysz odakint? - Áll, aztán becsukja az ajtót, és az ablakhoz lép.
- Lemerült a lejátszómban az elem, és nincs nálam másik. Tedd meg, hogy nem szólsz hozzám.
- Nem fogok, de előtte elmondanék valamit.
- Nem érdekel, hogy milyen kapcsolatban vagytok - rivall rám.
- Ed nagyon jó barátom, és nem gondoltam, hogy ez lesz.
- Akkor ő a hibás?!
- Nem. A helyzet volt a hibás. Hogy évek óta egyedül van, én meg ott voltam mellette. - Felállok, és közelebb lépek. - A testvéred a barátom. Nem akarok tőle semmit. Ha megérted, örülök, ha nem, akkor sajnálom. - A falhoz húzódok, az ajtó mellé. - Jó éjt. - Morog, dühöng, de aztán a kandalló elé fekszik, és ő is elalszik.
Felkelek reggel, ő még mindig alszik. A tűz kialudt, hideg van, így egy takarót terítek rá, felkapom a deszkámat, és lépek. Visszamegyek a lakásba, összeszedem a cuccaimat, és írok egy levelet Ednek, hogy megyek. Valahol a városban leszek még pár napig, amíg találok megfelelő lakást magamnak. Azt is leírom, hogy a telefonom meghalt, nem tud elérni, és, hogy nem haragszom, csak nem akarok ennél is nagyobb bajt keverni, így hogy az öccse utál. Összehajtom a levelet, az asztalra teszem és lelépek egy szállodába, a város másik végében.
Kiveszek egy fürdőblokkos szobát, majd beletemetkezem egy kád forró vízbe. A legnagyobb lelki nyugalommal nézegetem az újságot, amiben a helyi, leadó lakások vannak, mikor éktelenül kopogni kezd valaki, és majdnem betöri az ajtót. Kiszállok, magamra tekerek egy törülközőt, majd odatipegek az ajtóhoz. Kinyitom, és legnagyobb meglepetésemre ő áll ott. A levelet az orrom elé dugja, félrelök, és besétál.
- Mit akarsz itt? - kérdezem, majd rá pillantok.
|
| Meera | 2010. 10. 18. 19:47:56 | #8719 |
Karakter: Blaise Fenton
Megjegyzés: ~raukonak
Reggel arra kelek, hogy a felgerjedt szél nagyobbacska hópelyheket vagdos az emeleti szobám ablakára, és a sajnálatra méltó pelyhek a pofon erejétől kábultan hullanak le a párkányra, ahonnan felkapja őket újra a viharos szél... Ledobom magamról a takarót, és lustán felülök az ágyon, s kezeimmel megdörzsölöm az egész arcom.
Hétfő.
Mennyei nap.
Lekászálódok az ágyról, csöndesen öltözöm fel, de nem rétegesen, mint azt olyan sokan hiszik. Egy igazi kanadai megszokja a hideget, nekem egy sima vastagpulcsi is elég, más nem is kell, na meg a fülhallgató. Be is kapcsolom, és miután sikerül a zoknit is rátuszkolnom a lábamra, lelépdelek a lépcsőn.
Ügyefogyott bátyám már a korlát végére támaszkodik a földszinten, és ezerwattos vigyorral szikrázik jobban, mint a hóra eső, megtört napsugár. Beszél hozzám, nem igazán értem, sőt, nem is akarom érteni, de nem hagyja magát, és mikor elhaladok mellette, kirántja a fülemből a fülest, amiért nagyon be tudok rágni.
Csendet akarok, a zene a mindenem, és ha valaki csak úgy, kérés nélkül, hivatlanul kikapja a fülemből, akkor az nagyon megkeserüli.
- Hé, öcskös, hozzád pofázok, ne merészelj figyelmen kívül hagyni fenséges bátyád jelenlétét! - kapja el a nyakam, és a hóna alá csapva barackot nyom a fejemre, csuklyán keresztül. Felmorgok, de mással nem adom tudtára, hogy kifejezetten irritáló az, amit csinál.
- Szóóóval, arról pampogok itt neked, hogy jön egy haverom majd látogatóba, legyél olyan rendes, és legyél rendes, ó... és ne feledd a versenyre is be fog nevezni, hagyd magad lealázni, kérlek. Ó, és itt fog aludni szerintem, sőt, felajánlom neki, csak tán nem utasít vissza... – csillogtatja meg fehér fogsorát, mire úgy sípcsonton rúgom, hogy elenged. Visszateszem a fülhallgatót, és a sértések, valamint a felém repülő szitkok elől ki is lépek a kellemesen hűvös időbe.
Ha Edmund még egy „Ó” hangzót ki mer ejteni a száján, garantáltan elásom magam egy hókupac alá, és onnan figyelem, hogy kerekedik ki a szája még jobban és jobban, míg végül egy mirelit galamb nem repül a szájába, kitörve a fogait...
***
A suliban mindenki köszönget, de én leülök szokásos helyemre, hátulra, nem igazán érdekel, ki miről beszélget, inkább ráfekszem a padra, fejem a magam alá gyűrt karjaimra hajtom, és úgy bámulom a táblát. Valamint az előtte álldogáló szerencsétlen felelőt.
Mit össze nem szenved azzal a logaritmus függvénnyel... Furcsán dolgozik az agya, de hát végül is mit vár tőle az ember, csupán egy izomagyú futballista, számolni is a kezén szokott, azt is csak akkor, ha piát vagy nőket számolgat.
Még azt sem érti, hogy minden szám nulladik hatványa egy... Ezen alapul egy csomó alap kérdés, hihetetlen, hogy ezt a fű által elködösített agya nem fogja fel... Olyan furcsán oldalra billenti a fejét, bizonyára ilyenkor dobálgatja a koponyájában elsorvadt, csökött agyát...
Valaki megbök, én pedig unott arccal fordulok oda, majd hagyom, hogy a hónom alá gyűrjenek egy cetlit. De mielőtt elolvasnám, a tanár felszólít, és én fásult arckifejezéssel kelek fel a padomtól, kimenni a táblához, hogy felszabadítsam a hülyék királyát, hogy a nulla meg nulla az pontosan annyi mint ő.
Egy nulla.
***
Órák után egy sóhaj kíséretében lenyomom otthonom ajtajának kilincsét, ami szimbolizálja a mindenhová megtérő gyermek utolsó menedékét. Ledobom a cipőm egy újabb sóhaj kiadásával, majd a táskám egy íves dobással fellendítem az emeletre. Mikor zokniba bújtatott lábam ráhelyezem az első lépcsőfokra, valami megragadja a lábam, én pedig a falra dísznek felszerelt tálcát megragadom, és oda sem nézve nyomok oda vele egy maflást, majd fáradtan felcammogok a szobámba.
Megint zaklatni akar, ott a hülye haverja, vele találkozzon...
Lehet, hogy pont azért piszkál, mert itt van a házban, de nem érdekel, legyenek együtt, nem sok közöm van ahhoz, ho
Mikor belépek szobámba, bezárom magamra az ajtót, a deszkám előkapom, és az ölembe véve tisztogatni kezdem, miközben csöndesen hallgatom a füleimben üvöltő zenét, és már előre felforr nyugodtan, jegesen csorgó vérem a gondolatra, hogy versenyem lesz...
***
A verseny miatt lóghatok a suliból, ami számomra nem oszt, nem szoroz. Az életem része, csak sokan nem képesek elfogadni ezt a tényt, ebből állnak a lógások színes sorozatai, valamint az iskolában elkövetett erőszakos bűncselekmények száma. Valaki mégis túlságosan komolyan veszi, ez a réteg strébereké és a mániákusan csoportfüggőké.
Edmund felajánlja, hogy elvisz kocsival, vagyis az ajtómra ragasztott, idióta szmájlival ellátott cetli ezt sugallja. „Pöcskös, reggel kilenckor kint várlak, elviszlek Titeket.”
Ellenség légkörébe nem fogok szorulni, mert még a végén elrontaná a hangulatom, ami végül is lehetetlen. Csak a zene és a snowboard, semmi más nem tudja elvonni a figyelmem. Semmisnek tekintem a figyelmeztetést, és mielőtt még rám törné az ajtót, hónom alá vágott deszkával elindulok a világba.
Élvezem, ahogy a hó ropog a talpaim alatt, a beborult ég újabb adag hóról árulkodik, és minden rosszalló morgás ellenére kezdem megszokni az alóla kitörő napsugarakat, de még sem vagyunk puszipajtások. A világ túlságosan is árad, és folyik, nem képesek felfogni a természet szépségeit, a csöndes hallgatás előnyeit, és mindazt, amiből előnyt kovácsolhatnának a jövőre nézve.
A pályára már akkor érek, mikor a fele már lement, sebaj, Edmund tudja hogyan kell húzni az időt, hiába hülye, akkora zseni, hogy egyszer le is térdeltem előtte, és elismertem nagyságát. Azóta követeli, hogy hívjam Fenségesnek és Magasságosnak, de ilyenkor rá sem nézek, mert a végén még nem maradok csöndben.
A hegy közepéről indul a verseny, hát én szépen felsétáltam rajta, és mikor láttam, hogy a játékvezető már emeli a pisztolyát, hogy elsüsse a jelző lövést, felkapom a szemüvegem, lábaim rárögzítem a deszkámra, és adott helyemből siklani kezdek lefelé.
Precízen akkor érek oda, mikor eldördül a rajtot jelző lövés, hallom a füttyögést és a morajlást, a tömeg éljenzését. Hát igen, most kivételesen késtem, de nem értem, hogy ez miért olyan nagy szám. Érzem, hogy végigvág rajtam az izgalom, de mégsem hálózza be kártékonyan az agyamat, mint valami kártevő. Kellemes bizsergés árad szét bennem az esetleges nyerés vagy vesztés érzetére.
Sokakat lehagyok, de egy kékes pacát nem sikerül. Odébb siklok, és végre ráemelem a tekintetem. Elszánt tekintet, idősebb, görnyedt, de mégis tökéletes egyensúlyban levő test, hatalmas sál védi száját, szemüvege sötétített, így íriszeinek színét nem látom.
Pedig mennyi mindent árul el, a szem a lélek tükre...
Elvigyorodom, és látom, hogy abból szerez előnyt, hogy testének súlya szabályosan húzza le a hegyoldalon. Most gondolok egy olyat, amit Edmund szokott: Ó, adok én neked... Nos, ebből csak az „Ó” volt bátyós, de mindegy.
Összébb húzom magam egy lusta mosoly kíséretében, és rettentően felgyorsulok, imádom, ahogy az ellenszél tépi a sárga dzsekimet, a fekete nadrág leszállni készül rólam, a csuklya viszont úgy tapad a fejemhez, hogy levágni sem lehetne.
Természetesen felveszi a kesztyűt, és az öt méter lemaradását egy pillanat alatt behozza, én pedig felsóhajtok, ami nem túl szerencsés, ugyanis a hideg levegő úgy áramlik be a tüdőmbe, hogy majdnem szétrepeszti. Megrázom a fejem, és elszántan kuporodok össze még jobban, karjaimat kinyújtom és azokkal kormányozva próbálom legalább egy méterre leelőzni...
De a férfi ragadós, mint a rágó, amit Mr. Futballista kent egyszer a padomra, viccből. Mire megverték a többiek, de végül is csak egy szál volt, ami elválasztotta az őrületet és a verekedést a nyugalomtól.
Nem bírom lerázni, ez is egy profi, de nem fogom hagyni, hogy legyőzzön, inkább megelégszem a semmire sem jó, de jelen helyzetben kielégítő döntetlennel. Nem úszod ezt meg apukám, de nem ám... Sebesen dobog a szívem, semmit sem hallok tőle, a tömeg felhorkanását is túlharsogja...
Hazai pályán nem nyomhat le senki... Erről kezeskedem, még ha fel is kenődök valahová...
A célba pontosan érünk be, de mikor Ő befékez, hogy megálljon, és megnézze a kivetítőn az eredményt és a gyorsfotót, én azzal a lendülettel elszáguldok a fák között, elszlalomozgatva.
Most...
Hazamegyek.
|
|
