Boldog születésnapot~♥

Megterítek az asztalon, és Õ, még mindig pizsamában, helyet foglal nagy kegyesen a székén, megragadva az evõeszközöket. Érdeklõdve figyelem a fémes csillanást, olyan, mint mikor a havon elrohan a fény, de az az egy fénycsóva, sosem jön vissza. Mindig újabb és újabb érkezik, ezért szikrázik a hó, viszont ezért is káprázat. Csöndesen forgatom a számban a falatokat, mélázva nézem pizsamás alakját, ahogyan elnyúlva a széken, de mégis egyenes háttal lapátolja befelé az ételt, ami szemmel láthatóan ízlik neki.

Ajánlom is.

Villám a salátába merítem, nem akartam fokhagymás szószt tenni rá, lehet, hogy pasik vagyunk, de akkor is, a rossz szájszag Ed szerint betegségre, elhanyagoltságra utal. Ed… Babonás Bunkó.

Valahogy meghitt a légkör, ahogy beszélgetünk, elõször azt gondolnám, hogy az én legkedvesebb bátyámat, vagy esetleg rokonomat szolgálom ki egy ilyen finom vacsorával. Másfelõl viszont itt a tény, miszerint én vagyok minden rossznak az oka, és ez ellen nincs jogom fellebbezni. Mégis, valahogy annyira könnyed ez az egész, mintha mi sem történt volna.

Furcsa ezt mondani, de zavar.

Zavar, hogy ennyi aljasság után, amit mûveltem, képesek vagyunk egy asztalnál ülni, egy kanapén fetrengve filmet nézni, és ezekben az az azonos, hogy mindent közösen tettünk eddig, holott ki nem állhattuk egymást. Nekem abszolút nem volt szimpatikus, azonban nem vagyok tisztában azzal, hogy Õ mit gondolt rólam, és jelenleg mit gondol.

Mostanában túlságosan is sok idõt töltök itthon, lehetséges, hogy el kellene fogadnom Róka ajánlatát… Csak az a kérdés, hogy Angelt rá tudom e venni…

Egy pillanat.

Miért akarom én, hogy jöjjön? Most döntöttem el magamban, hogy ki akarok mozdulni a friss levegõre. És pont a dilemmám és zavarodottságom forrásával?

Gyorsan tereljünk.

- Nos, akkor boldog születésnapot – az utolsó két szó megköveteli a protokoll szerinti meleg mosolyt, ami a vártnál könnyedebben szökik az arcomra. Ez is zavar. Egyszerûen túl hamar megszoktam, túlságosan ahhoz képest, mennyire ki nem állhattam.

- Köszönöm – arcán hasonló mosoly formálódik, rövid pislogással jelzem számára, hogy nincs mit. Ez a legkevesebb minden után. Ráadásul egy születésnap még akkor sem elhanyagolható, ha tripodok szállják meg a Földet.

- Kedves volt tõled – zökkent ki gondolatmenetembõl õszinte hangja, s mikor látom, hogy feláll, és felém lép, sandán meredek rá. Ha most belenyomja a fejem a kajába… Miért van hirtelen ilyen ellenséges érzésem?

- Mit csinálsz?

- Adok egy puszit, amiért csináltál nekem születésnapi vacsorát – jobb szeme rebben, és már le is hajolt hozzám, én pedig még mindig az általános dilemma kellõs közepén hirtelen azt se tudom, hogy most nyeljek, vagy esetlegesen rúgjam el magam az asztaltól.

Az elõbbi kevesebb gondolkodással és fizikai megmozdulással jár, így az agyam automatikusan azt választja, vegyítve egy kis pofazsibbadással, nehogy véletlenül szólni merjek. Valóban, kinyithatom a szám!

Az emlegetett testrész sarkalatos pontján, vagyis a sarkán érzem meg a száját, emberi reakcióként pofavörösödés figyelhetõ meg az arcom egész területén, pofazsibbadásomból kiszakadok, nyelés helyett már megy a beszéd is.

- Én… megyek zuhanyozni – közlöm roppantmód értelmesen, majd felállva elcsörtetek a zuhanyzó irányába, ahol szó szerint bemenekülök az ajtón, eltorlaszolva a bejáratot. A szennyes tartóval, de ez nem lényeg.

Úgy érzem magam, mint aki kilométereket futott, az én esetemben inkább a siklással lenne összeegyeztethetõ, útálok futni. A hideg csempe érzésétõl kiráz a hideg, de valahogy ez a remegés nem a vállaimból és a lábamból rohan felfelé, hanem a mellkasom két oldaláról. Szorongva ülök le a szennyes tartóra, végsõ bebiztosításként, hogy az ajtó nem nyílik ki.

Jóval késõbb, kilesve a folyosóra sehol sámli, így visszaslisszolok anyáék szobájába, ahol napok óta képtelen vagyok az ágyon aludni, így a földre pakoltam le két méretesebb paplant, majd arra feküdve rántom magamra a saját takarómat, egy rémesen fáradt ásítás keretében. Legjobb lesz, ha ezt a kétes állapotot megpróbálom megelõzni, vagy ha nem megy, egy ideig hidegen kezelni, átsiklani felette, és ez nehezebb, mint megugrani az extra maxot.

***

Reggel úgy pattantak ki a szemeim, mintha semennyit nem aludtam volna, és ez egy nagyon rossz jel, és már egy elõzetes megbélyegzése a mai napnak. Nem fog jól sikerülni ez a nap, efelõl olyan biztos vagyok, minthogy odakint hó van.

- ’reggelt – köszöntöm, majd mikor meglátom a reggelit, színtelen hangon kérdezem, bár nekem inkább megjegyzésnek számít. – Korán keltél?

- Hajnalban. De így legalább meg tudom hálálni a kedvességedet.

Miért érzem úgy, hogy jól esik, de miért van ott az a meglapuló gondolat, hogy nem kellene? Elegem van ebbõl a bizonytalanságból.

- Szülinapod volt, nem kell meghálálni – vonok vállat semmitmondóan, de a következõ kérdése némiképp meg is lep:

- Mikor megyünk ki?

Kellemetlenül gondolok arra, hogy megígértem, hogy kimegyünk. Tegnap volt kedvem hozzá, ma pedig csak arra vágyom, hogy egyedül lehessek egy kicsit. Amióta Ed elment, nem igazán sikerült, szorult helyzetben társaságra vágytam. És kinek volt még szüksége a bajban egy társra? Hát Neki.

- Róka gondolom, majd bejön értünk. Miért, megjött a kedved? – nézek rá kifejezéstelen arccal, él bennem a gyanú, hogy élve el fog temetni. Vagy csak a hangulatom van olyan mélységekben, mint odakint a hõmérséklet.

- Eddig sem mondtam, hogy nem volt.

Hm.

- Oké, akkor készülj el, aztán elmehetünk megkeresni õket, ha van kedved – végülis, ha nagyon jól érzi magát, hamarabb el tudok menni. Egy séta nagyon jót tenne, és mivel estefelé még javában kint szoktak játszani, hátha ellóghatok. Jól esne, ha tudnék egy kicsit egyedül sétafikálni.

- Akkor reggeli, készülünk és go – vigyorog teli fogazattal, álmos és fáradt pislogással ülök le az asztal mellé, megvárva, míg elõpakolja az ételt.

***

Éppen sikerült megkezdenem az emésztést, mikor feláll, és öltözködni kezd. Hasonlóan teszek én is, felveszem a kapucnit, rá egy sapkát húzok, a pólóm alatt bedrótozom magam, hogyha készen vagyok a hógolyózással, és sétálni megyek, legyen zeném.

A domboknál Róka meg is jelenik, nevéhez illõn egy rozsdabarna kabátban, amihez felvett egy fekete sapkát, ami már inkább szürkének mondható, a ráfagyott hó miatt.

- Nahát, sziasztok! – lengeti kezeit üdvözlésképp.

- Hali – dörmögöm a sál mögül, kellemetlenül, nyomottan és fáradtan érzem magam. Rohadtul nem lett megalapozva a mai nap. Egy földcsuszamlás se tudna újra révbe taszajtani. Valahogy most érzem a hideget.

- Gyertek, épp pihenõzünk. Most akartam menni értetek – felcaplat a dombra, én pedig utána bócorgok, az oldalamon Angellel. Különös, most nem zavar. Megszokottnak tûnik, hogy itt kullog mellettem, lába alatt ugyanúgy ropog a hó, mint az enyém alatt. Mintha teljesen természetes lenne. Mintha semmi sem különbözne köztünk. Mintha semmi sem lenne. Pedig van.

- Nahát, Blaise, hol rejtegetted ezt a pasit idáig? – kel fel Nick a szokásos vigyorával, egy lenézõ pillantást lövelek felé, s csak magamban gondolom tovább a választ: „Ed szobájában.”

- Nick vagyok – mutatkozik be neki nyájasan. A zongorához termett ujjait kiveszi a kesztyûbõl, és úgy lép oda kezet fogni. Angel, megszereztél egy olyan koloncot a nyakadra, amit…

Megérdemel?

Az Õ dolga, mennyire viseli el a beképzelt szépfiúkat, akik az iskolai zenekarban játszanak valamilyen hangszeren, mert a szüleiknek volt pénze arra, hogy taníttathassák. Õ pedig magasról leszarja, és kesztyû nélkül flangál.

- Nekem nyolc, de akár lehetünk is – hallom meg Angelt jobb oldalról, és le is ül Nick mellé. Ez is zavar. Nem rég sikerült szétmennie Eddel – megjegyzem, az én áldásos beavatkozásomnak köszönhetõen -, elvileg nagy lelki válságban volt, erre pedig… Mondanám, hogy érdekel is engem, de érdekel, ameddig egy házban vagyunk. Az egy dolog, hogy én kértem meg rá, de ez nem örök életû, nem akarok vele egy fedél alatt élni.

Fáradtan lépek én is Róka mellé, aki valamit teljes hévvel magyaráz, én pedig az orrommal fentebb taszajtom a sálat az arcomon. Rájöttem már, hogy miért szeretnek a nagypofások még többet beszélni a hidegebb idõszakokban: mert a mozgó arcizmok melegítik az arcukat, így nincs szükségük sálra.

- Hé, kérsz az enyémbõl? – hallom meg Angel hangját, ahogy a kezében levõ poharat felém emeli. – Tudom, hogy nem szereted, a túl citromosat.

- Nem kell, tökéletes nekem az enyém – jegyzem meg élesen, majd hátat fordítok neki. Mivel nem szeretem az édességeket, a teát sem szeretem cukrosan és mézesen, angyalom.

A hógolyózásból a nagy semmi lett, helyette úgy éreztem magam, mint egy bulvár magazinban, és mélyen felháborodva hallgatom, ahogyan kibeszélik a családom magánéletét. Mikor és hogyan sikerült a médiának szert tennie ennyire bizalmas dolgokra? Angel rendben van, felõlem fényezzék. De Edet és engem ne merészeljenek tollvégre felvenni, mert megbánják.

Errõl eszembe jut, hogy az ügynököm jó rég hívott fel valami verseny ügyében. Ilyenkor virágzik a versenyzés, nem hiszem, hogy a mezõny olyan erõs lenne, hogy ne találna rá esélyesnek.

***

A nap vége felé végre sikerül összehoznunk egy meccset, én inkább hátul állok az egyik fa mögött, hogy egyrészt bebiztosítsam magam, másrészt ne kelljen annyira részt vennem benne. A csapattársaim teljesen elbízzák magukat, örvendeznek, hogy fedezem a hátukat. Két jókora puffanás megcáfolja a feltevéseiket, de nevetve gurulnak a földön és imitálnak fókát.

Egyre inkább távolodok, elkerülve a célt tévesztett hógolyókat, igazából már megpróbálok elosonni a fák között, de eszembe jut egy gondolat. Mégis szólnom kellene Angelnek.

De miért is?

Nem hiszem, hogy aggódna. Egész jól elvan. Tetszik neki a játék. Úgysem venné észre a hiányom.

Íme négy érv, ami miatt kérdés nélkül dobbanthatok.

Kikerülve az ellenséges vonalakat igyekszem szépen, lassan, de határozottan kereket oldani, és éppen venném ki a telefont a zsebembõl, hogy bekapcsoljam a zenét, mikor oldalra pillantva meglátom a földön Angelt és Nicket, eléggé bizalmas pozitúrában. Ezernyi gondolat helyett kettõ fut át az agyamon, ide-oda pattogva belül, de az elsõ valahogy összezúzza a másikat.

Idegesen fordulok el tõlük, hagyva õket a hóban tovább „vízszintesen táncolni”. De alig sikerül pár fával arrább haladnom, mikor hangos ropogással valaki elmarja a kezem és egy fának támaszkodva kapom magam.

- Beszélnünk kell.

- Mirõl? – lehet, hogy most jelenti be, hogy Õ most elköltözik Nickhez. Felõlem…

- Miért fogadtál magadhoz? Szívjóságból, vagy mert baszta a csõröd, amit velem tettél? Miért vagyunk mi most ilyen jóban? Tudnom kell, Blaise – hangja lehalkul, szinte suttog. – Túl közel fogok kerülni hozzád, és ha ellöksz és átbaszol, abba belepusztulok jelenleg.

Unottan pillantok az arcára, amin látszik, hogy ideges, ráadásul nagy hévvel törtek ki belõle a szavak, egy ideje biztos rágja már a torkát a kimondatlan kérdések áradata. Csak sajnos rossz háznál kopogtat. A fele kérdés csodálatosan megválaszolhatatlan a részemrõl, nekem is tisztáznom kellene magamban az eseményeket ahhoz, hogy erre mind válaszolni tudjak.

A válaszom csak egy szemöldök felemelés, de belülrõl kezd gyûlni az indulat. Ed után, ami nem is olyan rég volt, képes lenne Nickkel összejönni? Egy fél nap alatt? Azt hittem szerette Edet, de úgy látszik, hogy csak házról házra jár.

- Nincs pénzed lakásra? – szalad ki a számon a megállíthatatlannak tûnõ kérdés, mire meglepett arcot vág, de utána rögtön visszavált ingerültbe.

- Ne terelj, Blaise – szorítja meg erõsebben a karom, de csak halványan érzem a szorosabb fogást.

- Az én eszmefuttatásomban ez nem terelés.

- És mi a te eszmefuttatásod? – szûri ki a fogai között. – Próbáld meg összetett mondatokban kifejezni magad, és ne tõmondatokban! – vágja még rá kicsit hangosabban, mikor nyitom a szám, hogy válaszoljak.

Visszacsukom a szám, igyekszem unottan bámulni rá, miközben összeszedem a gondolataimat, melyeket úgy kapartam össze hirtelen.

- Beszélj már! – mordul rám, és az ennyire megemelt hangra sikerül felszabadulnia bennem valaminek. Valami nagyon erõsnek, valami olyasminek, mint aminek évek óta gátat épített volna valaki.

- Senki nem ordított még velem rajtad kívül. Senki sem… - tépem ki magam fogásából, megkerülve a fát, lassan elindulva. – Sötétedik, menj vissza a többiekhez.

- Blaise!!!

- Hagyj most. Sétálnom kell – teszem bele a fülest a füleimbe és elindulok a fák között. Õszintén kívánom, hogy ne jöjjön utánam, és felfogja, hogyha majd hazaérek, beszélünk. Hogyha majd hazaérek, addigra remélhetõleg mindent el tudok intézni magamban. Hogyha majd hazaérek… eldõl, hogy mi lesz, és tudok a kérdéseire választ adni.

A hátamon nagy durranást érzek meg, a lejtõ pedig azzal a megtorpanással tovább lendít utamon, így szinte futva, araszolva érek le a domb aljára, ahonnan a külvárosba veszem magam.

Direkt nem célozta a fejemet.

Valahogy érzem.

A lámpák már égnek, lábam alatt ismét biztos talaj fekszik, így halkan lüktetõ zenével szedem össze a gondolataimat. Ed hívta el hozzánk, mint barátot, én pedig már az elejétõl kezdve unszimpatikusnak találtam, már csak hogy ránéztem. Az is lehet, hogy automatikusan betolakodónak éreztem, hogy a mi családi házunkba, a mi kis csonka családunkba beléphetett egy olyan személy, akit még az életemben nem láttam, nem ismertem. A kezdetektõl fogva úgy gondoltam, hogy Õ ide nem kell. Egyáltalán nem kell. Próbálkoztam ezzel azzal, a smárolási jelenet után úgy döntöttem, hogy kitakarítom a szemetet a házból, ami mindig is az én dolgom volt.

A szüleink halála után jobbára én gondoskodtam Edrõl, akit felnõttsége miatt jobban megviselt szeretteink halála, mint engem. Fõztem neki, ha hazajött a suliból, igyekeztem a kedvére tenni, míg nem hozott haza embereket. Nem szerettem õket. Egyiket sem. Zavart a jelenlétük, ignorálni alig-alig tudtam, de hozzájuk, a kapcsolatukhoz magához soha nem nyúltam. Ilyenkor kevesebbet voltam itthon, inkább versenyeztem más városokban, az edzõmmel lógtam.

De mikor Angel bekerült a képbe, valamiért úgy éreztem, ez ellen igenis tenni fogok. Nem fogom mindig azért elhagyni a házat, mert nem akarom látni a partnereit. Nem. Ezúttal nem. Tenni akartam ellene, láttam, hogy erõltetetten indul, Ed mozdult, Angel pedig befogadta. Ed pedig befogadta. Ide. Ebbe a házba.

Visszagondolva a saját tetteimre rájövök, hogy volt benne logika és aljasság. A kettõ egyszerre mozgott, Jess bevonása az ügybe volt az utolsó csepp a pohárban. Ráadásul...

Megtorpanok a járdán, érzem, hogy valami a könyökömnél rángatja a ruhám. Hátrafordulva látom, hogy egy méretes bernáthegyi a rácsokon keresztül nyomakodva hatalmas pofájával a kabátom próbálja leküzdeni a torkán. Pár pillanatig várok, hátha ráhagyja, de utána szinte azonnal rávágok az orrára, mire nyüszítve elszalad.

Bûntudattal bámulok befelé az udvarba, ahol a hatalmas eb visszavonulót fújt.

Én is így csináltam?

Eddig tûrtem, és most rákoppintottam Angel orrára, a kelleténél nagyobb erõvel? Próbáltam szép szóval…? Türelemmel és várakozással, ami inkább jellemzõ rám? Most is, rávágtam szerencsétlenre, pedig a szívem mélyén nem akartam.

Nem szokásom beleavatkozni a dolgokba… akkor mégis mi zavart? Hogy bejött? Hogy a megkérdezésem nélkül becuccolt? Hogy kihagytak a megbeszélés részébõl, és csak úgy, hopp, bent volt?

Váratlanul megcsörren a telefonom, s megnézve a kijelzõt meglepetten konstatálom, hogy az edzõm az:

- Blaise?! Hát mi van veled? Jól vagy? Most hallottam csak… Jézus… Fáj a fejed? Mennyire súlyos? Találkozzunk? Van aki fõzzön rád? Odamenjek? Rendeljek kaját? – zúdítja rám a kérdéseit azonnal, és csak most veszem észre, hogy eddig sülve-fõve együtt voltunk, és csak most tudta meg? Eddig õ eszembe se jutott…

- Semmi gond Frank bácsi… Megvagyok, köszönöm, és tudod, van már tapasztalatom fõzés terén.

- Ó, hál’ Istennek… Minden jó? Ed?

- Nem találkozhatnánk inkább valamikor? – nem tudom miért mondom ezt most neki. Valahogy…

- DE! Örömmel! Két nap múlva szokott helyen és idõben? Hmmm?

- Nekem rendben van…

- Vigyázz magadra fiam, és ha késel, megnyúzlak! – mézes-mázos hangjából kiérzõdi, hogy ezt komolyan gondolja. Szigorúsága miatt szerettem mindig is. - Sziaszia!

- Te is…  - sóhajtom, mikor meghallom, hogy letette. Összecsukva a telefont felvillan a kijelzõn az idõ, és szomorúan veszem észre, hogy elrepült az idõ. Felnézek az utcán, hogy jobban láthassam, merre is vagyok. Fájdalmas mosollyal konstatálom, hogy a temetõ egy utcányira van jelenleg tõlem.

***

Otthon a bejárati ajtó nyitva fogad. Még szép, ha bezárta volna az ajtót, akkor sérelmeztem volna. Ennyire ne érezze „otthon” magát nálunk… nálam… Az egyik füles kiesik a zsebembõl, ahogy leveszem a cipõmet és kiteszem a küszöbre, nehogy bent folyjon le róla a havas lé.

- Látom, hogy a problémák elõl való elfutás családi dolog – hallom meg a hangját a lépcsõrõl, s oda pillantva meglátom, hogy ott ül az egyik alsóbb lépcsõfokon. Lerántom magamról a sálat, a telefon hangosan koppan a padlón.

- Ezt a sétát tegnap óta tervezem, így is-úgyis sort kerítettem volna rá – válaszolok kimérten, levéve a csuklyát a fejemrõl, igyekezve kitörölni a fülembõl az Edre vonatkozó sértõ megjegyzést. Felakasztom a kabátomat a fogasra, miközben meghallom a következõ kijelentését:

- Mert amit a fejedbe veszel, meg is csinálod mindenáron.

Nem szólalok meg.

- Ezért vagyok itt én is?! – hangja pillanatok alatt szökken fel. A hangsúly, a hanghordozás, a hangerõ úgy robban bele az eddig csendes elõszobába, mint valami villám. – Mi a francnak?! Minek kérted, hogy maradjak itt?! Miért hagytál ott a dombon?!

- Senki nem kérte, hogy maradj ott! – csattan az állkapcsom, de a hangom így is feljebb szalad, ami az évek során ritkaságszámba menõ dolog volt.

- TE kérted! Válaszolj Blaise! Mit akarsz tõlem?! – egy lendülettel áll fel, rácsapva a lépcsõre úgy, hogy beleremeg a korlát.

- Te mit akarsz mindezzel? Honnan van bátorságod ahhoz, hogy üvöltözz itt?! – a hangerõ fokozódik, pillanatokon belül elszabadul a pokol, és már ordibálunk. Õ mennydörög, én pedig ordítozom.

- Mi változott?! Mitõl vagy ilyen kiállhatatlan megint?! Minek fogadtál be, ha…

- NEM TÚRÖM, HOGY TOVÁBB ÜVÖLTÖZZ A SZÜLEIM HÁZÁBAN! AZ ÉN HÁZAMBAN! –ordítok teli torokból, mire egy apró pillanatra meghökken. - Zavar, hogy a családom nyitott könyv mindenki számára, neked köszönhetõen! Zavar, hogy már nem zavar minket a kettõnk között történtek! Zavar, hogy megszoktalak! Zavar, hogy nem lehetek egyedül, de az is zavar, ha egyedül vagyok!

Nagy levegõ.

- Rohadtul kurvára nem tudom, miért kértelek meg! Egyedül voltam, az eddig ápolgatott bátyám elment, benne hagyva a kibaszott szarban, amit évek óta én lapátolok! Nem volt hová haza menned! Nem volt kivel haza mennem! Te voltál az egyetlen, akit annyira ismertem és meg tudtam állapítani róla, hogy jó ember e! Igen! – tárom szét a kezem, mire arca eltorzul.

Ennyi csúnya szót évek óta nem engedtem meg magamnak.

- A végére sajnáltalak, de egyszerûen ellepett a szar! Ez már a sajátom volt, és nem a mások által ránk hagyott gané! Rohadtul zavar az, hogy most Nickkel enyelegtél, holott még pár héttel ezelõtt az én bátyámnak tetted a szépet, elõtte pedig Isten tudja kinek…

Több levegõt kell vennem, ha bele is szól, akkor is végigviszem, ha már elkezdtem. Ezt évek óta mondani akarom… évek óta valakinek… Valakinek, aki meghallgat, és õszintén elbírál…

- Csak egy fedél kell a fejed fölé?! Nem vetted észre, hogy az elejétõl fogva nem voltál szimpatikus, és mégis, minden után én magam kértelek, hogy gyere vissza velem ebbe a házba, ahonnan mindenáron ki akartalak túrni?! Milyen elfajzott, aljas ember kérne ilyet viccbõl? Szerinted most is arra játszom, hogy szétbasszam az életed?! Elég szar állapotban van már amúgy is! Én csak…

Elhalkul a hangom, most veszem észre, hogy még mindig ugyanott állok, a telefonból áramlik a zene a fülhallgatón keresztül, odakint fúj a szél, fáj a torkom, a fejem és a mellkasom szorít.

- Nem akartam egyedül lenni… megint…

- Szóval ezért. Tudtam, hogy egy aljas, önzõ szemét vagy. Nem volt még elég az, amit eddig tettél?! – érzek meg rántást a vállamon, kemény, csontropogtató fájdalom.

- …kezdtelek megkedvelni, de úgy tûnik, rossz emberismerõ vagyok – folytatom tovább, rá se hederítve arra, hogy mit mond közben, s elnézek inkább oldalra, csakhogy rá ne kelljen néznem. Miután mindezt kimondtam, üresnek érzem magam. Nem megkönnyebbültnek, hanem üresnek.

- Szeretnék aludni… - suttogom fáradtan, kezei pedig leesnek a vállamról, én pedig anyáék szobájába vonulok, otthagyva Õt az elõszobában a még mindig zümmögõ telefonnal.

***

Reggel rettenetesen fájó torokkal ébredek fel, de legalább sikerült valamennyire kialudnom magam. A fejem lágyan, de mégis figyelmeztetõen lüktet, így kibotorkálok a konyhába, hogy megkeressem az orvos által felírt fájdalomcsillapítómat. Be is veszem egy pohár vízzel, fájdalmasan köhögök fel, ahogy a hideg folyadék megmarja az így is fájó torkomat.

- Nem kellett volna olyan sokáig kint sétálgatnod – hangjából nem tudok kiszûrni semmit sem, azt sem tudom, mióta áll ott. Ujjaim kicsit erõsebben szorítják meg a poharat, de végül elengedik azt.

- Nem kellett volna ordítoznom. El vagyok szokva tõle – nyitom ki az egyik felsõ polcot, levéve egy pöttyös bögrét, majd a teafõzõt. Halkan köhögve párat próbálom a száraz érzést megszüntetni, a gázra teszem a kannát, majd a pultra csapok.

- Látod? Megint sikerült napirendre térnünk egy nagy balhé felett. Ezt nem tudom megérteni.

A film pörög, az események pedig még gyorsabban száguldoznak a szemünk elõtt, én pedig sokáig szagolgattam a pattogatott kukoricát, és az illata rettentõen csábít. Remélem sós, már nem tudom mit szedtünk össze… A sajtosat utálom.

- Angel – mondom halkan a nevét, nehogy megzavarjam. A tévé villódzó fényében az arca még sármosabb, így még soha nem láttam. De most nem bámészkodnom kell, hanem enni. Éhes vagyok. – Ideadod a popcornt? Hozzád közelebb van.

- Uhumm… - válaszol, és hosszú karját már emeli is, hogy elmarja az asztalról a kérdéses tálat. Erre, beleteszi a saját ölébe.

- Na… - dohogok, nem fogok odanyúlkálni a kajáért, mégis hova gondol? Sandán meredek rá, hogy tényleg azért csinálja e.

- Így nem kell letenned a lábad – világosít fel, és rájövök, hogy most az egyszer igaza van. Ránézek, és egy mosollyal veszek is az illatos, meleg ropogtatni valóból, és örömmel konstatálom, hogy ez bizony sós.

Szabadon kapkodom ki néha szemenként, néha belemarkolok, hogy a tenyerembõl apró tálat formálva onnan csipegessem ki, mint valami elméretezett, tépett csirke. Holnap sütni kellene csirkét, meg valami süteményt is…

- Mindjárt jövök, lezuhanyozok – jelenti ki a film végefelé, és mielõtt még bármit mondhatnék, a tálat oldalra teszi, és szinte kilõ a kanapérból. Meghökkenve nézek utána, majd úgy gondolva, hogy biztos vécére kell mennie, tovább tömöm magam, és figyelem a filmet.

Kicsit tovább van oda, mint kellene, de így, tele hassal, és égõ szemekkel szemrebbenés nélkül terülök el a kanapén, s vackolódom össze. Nem alszok, megvárom, nem alszok, megvárom…

Nem… alszok…

***

Mikor kinyílnak a szemeim, az ágyban találom magam, s egy ásítás után rájövök, hogy bizony Angel hozhatott fel az éjjel. Elõször megemeltem a szemöldököm erre a gondolatra, majd utána hálásan elmosolyodtam. Amilyen hülye, olyan nagy szíve van.

Lemegyek, fõzök neki egy kávét… habos kávét.

A konyhába beviszem a tegnap esti maradékokat, az üres popcornos tálat és a poharakat, hogy elmosogassam õket, a kanapét is megigazítom, a huzat meggyûrõdött, a párnák meg a földön hevernek.

Épp elkezdtem összekészíteni a kávéfõzõt, mikor meghallom a hangját a hátam mögül:

- ’reggelt! – elég kómás köszönés volt, így akaratlanul is elvigyorodok a hajam alatt.

- Neked is. Köszi, hogy felvittél este, elaludtam, míg zuhanyoztál – nézek rá sajnálkozva, és így, hogy elaludtam, minden cucc kint maradt estére. Még jó, hogy nem kerültek elõ a hangyák is…

Odafentrõl nagy csengésbongást hallok meg, a félreismerhetetlen csengõhang már elõre jelzi számomra, hogy Angel sms-t kapott. Ahogy elnézem, a pizsamájában álldogálva nem igazán fogja a jelet, amit a telefonja küld.

De én meg útálom az sms jelzõhangját.

- Héééé… Ordít a telefonod – közlöm, de mikor a nagy sarki medve nem mutat mozgásra képes mozdulatokat, felszaladok helyette a lépcsõn. Akaratlanul is rábambulok a kijelzõre, reggel korán úgy villog, hogy kisül a szemem. A szívem kihagy egy dobbanást, gyorsan leszaladok vissza Angelhez.

- Van másik Ed ismerõsöd?

- Nincs – jegyzi meg, és elolvasva az üzenetet ívesen az asztalra vágja a készüléket.

- Egyrészt… próbáljuk meg felhívni – mondom, és gyorsan elveszem az asztalról, hogy felhívjam a számot, amirõl küldte az üzenetet. Önkéntelenül futom végig a rövid mondatot, holott nem illene.

„Izé... Boldog születésnapot. Ne hívj, kidobom ezt a telót, majd jelentkezem.”

Jellemzõ… esélytelen, hogy felvegye, képes volt szerintem a kuka fölött megírni ezt az smst. De… Angel születésnapja… ma van? És nem szólt?

- Ki van kapcsolva – teszem le végül, nincs rá kilátás hogy felvegye, maximum egy hajléktalan nyomkodná. – Másrészt…

- Bocs, hogy nem szóltam a szülinapról, már ha ez neked gond… - sóhajt fel, mire felhúzom a szemöldököm, és a fiókhoz lépve kiveszek belõle egy befõttesgumit. A számba kapom, majd felé fordulva felkötöm a hajam.

- Egy születésnap soha nem teher, sõt, ünnep – most, hogy a nyakam fellélegzett a sok hetes lobonc nyomásától, a pult felé fordulok. – Elmegyek a boltba bevásárolok. És ne hidd, hogy ilyen könnyen megúsztad.

- Én is megyek.

- Nem-nem – tolom be a nappaliba, letuszkolom a kanapé elé, és a kezébe nyomva a forró csokira hasonlító kávét, betakargatom a pléddel, majd a távirányítót az ölébe teszem. – Akinek ebben a házban születésnapja van, az nem csinál semmit.

- És most itt üljek, míg te kint masírozol a hóban?

- Kanadai vagyok, elfelejtetted? – mosolygok rá, és megpaskolom az arcát, majd a fogashoz lépek, felveszem az egyik nagyobb pulcsit, felcsapom a kapucnit, és úgy kötöm körül a nyakamat. Még az ajtóból visszaszólok, ahogy a kisebbik snowboardot elveszem az esernyõtartó mellõl. – És tudod, lejt az utca.

- Visszafelé is lejt?

Halkan felnevetek, és becsukom magam után az ajtót.

***

A bolt elõtt lecsatolom a lábamról a deszkát, és betámasztom a bevásárló kocsik mellé, majd bemegyek. Elveszem a kosarat, köszönök, de ahogy érem el az egyik polcot, máris több oldalról csapódnak nekem.

- Jajj, húsom! Hát minden rendben? Nem esett bajod?? – vágódik rám Martha néni, aki kishíján kilapít pehelysúlyával, és közben összevissza nyomorgat.

- Nem, miért? – fuldoklom a karjai között, ami rendes embernek általában a combja szokott lenni. Méretben.

- Hát hallottuk mi történt!

Remek, imádom a boltosokat.

- Minden megvan otthon, kisbogaram? Miben segíthetek? Csak szólj, és repülök hozzád! Tudsz fõzni? Vihetek neked ételt, édes kis csillagom…

- Nem, és nem, köszönöm… A barátomnak ma van a születésnapja, és venni akarok valamit neki. Összeütök egy kis kaját.

- ÓÓÓ!

Már ez is „Ó”-zik. Eszembe jut errõl Ed. Megõrülök. Nyugtatólag megmasszírozom az orrnyergemet, mire halálra rémül, és egy székre letuszkol, hogy pihenjek, majd arra kapok észbe, hogy a kosarammal elzúg a sorok között, és mindenfélét belepakolászik.

Mikor felkelnék, pont a kasszánál vár a megtelt kosárral.

- Tessék kedveském, mindent belepakoltam – hadarja, vörös rúzsos ajkai szüntelenül nyílnak záródnak, a papírzacskókat a kezembe nyomja. Dülöngélve, semmit sem látva indulok kifelé, és mikor a falnál próbálom meg kitapogatni a deszkámat, egy mellkast markolok meg.

- Nem azt mondtam, hogy maradj otthon? – morgok a táskák mögül, mire nevetés csendül fel. Na, ez egyáltalán nem Angel.

- Jonathan? – honnan került elõ Róka? Azóta nem láttam, amióta beszervezte nekem Jesst, hogy…

Remek.

Megint Ed jut eszembe. Mindenrõl Õ jut eszembe.

- Bingó! Na mi van veled, öreg prérifarkas? – vág hátba, mire egy alma elgurul, a hó roppanásából arra következtetek, hogy elnyelte egy hókupac. Nagyszerû.

- Semmi különös – dünnyögöm két tejföl között, mire felröhög. Kiveszi a kezembõl az egyik táskát, és széles vigyorral bökdös meg, majd a deszkát ledobja a földre, rá a papírzacskót.

Meg nem kérdezem mit csinál, nagyágyú.

Elveszi tõlem is, a snowboard elejére szégyenszemre egy spárgát köt – amit mellesleg megjegyezném, hogy a zsebébõl kotorta elõ, és az sem mellékes, hogy körülbelül öt méter hosszú-, és húzni kezdi maga után, fütyörészve.

- Minimum, hogy adsz ezért az ünnepi lakomából, komám – hagyja abba a csicsergést, de miután ezt közölte, tovább folytatja a fütyülést, én pedig nagyot sóhajtva követem.

Nem volt jó ötlet felkötni a hajam.

Életemben talán elõször fázik a nyakam.

Ez legutóbb akkor fordult elõ, mikor édesanyám hasából kivettek.

***

Útközben elmeséli az információkat, amiket itt-ott összekapart, természetesen tudja, hogy most Angellel lakok együtt, és Edmundot is tudja. Nem vagyok meglepve, bár érzékenyen int a téma, mikor mondja, hogyha csak ehhez kellett Jess, pocsékolás volt.

Szerinte kúlos pipi volt.

Angel szerint tehén.

Szerintem meg… egy nõ.

A ház elé érve hallom, hogy odabent még megy a tévé, bár mondjuk nem lehettem tovább oda húsz percnél. Éppen levakarnám Rókát, mikor az a rá jellemzõ sanda vigyorral leteszi a cipõjét, felmarkol egy táskát, és gyönyörûen beengedi magát a lakásba. A homlokomra csapom a tenyerem, üsse kavics, tíz percnél tovább úgysem bírja.

- Megjöttem! – köszönök be, látom, hogy a kanapén dekkoló Angel szót fogadott, és ott maradt. Vagy csak az utolsó két másodpercben ugrott vissza a helyére. Gyanús.

- Khm… Megjöttünk! – javít ki Róka, mire megint égnek emelem a tekintetem. Mivel járatos a házban, csak úgy lazán bemegy a konyhába, szemrebbenés nélkül telepakolja a frigót, majd kijön, elveszi az enyémet is, és azt is beteszi.

Angel mellé állok, a háttámla felõl, és kínosan elmosolyodom.

- Bocs, rám akaszkodott – veszem le a kapucnit, és megvakarom a tarkómat, amit kivételesen nem fed haj. Lehet, hogy úgy nézek ki, mint Tarzan copfos korában. Nem lehetek szívderítõ látvány.

- Látom járatos idebent – hajtja hátra a fejét, és furcsán rám néz.

- Ahan… - dünnyögöm vissza, mikor odabentrõl jellegzetes hangot hallok meg. - Róka! Ugye nem nyitottál ki egy sört?

- Jól van, mindjárt viszek nektek is! – méltatlankodó hurrogás.

- Inkább tedd kintebb magad! – szólok vissza, mire kinéz a konyhából, szájában egy répával, kezében sörrel.

- Te tudsz ilyen sokat beszélni? Na nem bánom, lekopok, de cserébe holnap ki kell jönnötök csatázni, akkora buli lesz! – miközben beszél, folyamatosan seggel kifelé a konyhából, látom, hogy a zsebébe tett egy fogpiszkálót. Hobbija azt rágcsálni. Nem szólok érte, Õ az egyedüli, aki használja. Már ha jön.

- Asztalaviszta! Blaise, holnap, a szokott helyen, hozd a savanya uborkádat is! Pá! – szól még az ajtóból, majd lábbal bevágja maga után, és látom, ahogy lelépdel a lépcsõn. Felsóhajtva dobom fel a lábaimat a háttámlára.

- Savanya uborka?  - kapja el a lábam, és már a kanapén is találom magam.

- Hé! Kiszakítod a lábam a helyérõl, te õrült, kisebb vagyok nálad, fel kéne fogni az erõkülönbségeket – morgok felháborodottan, de Õ csak nevet rajta. Elkapja a kezeimet, és a hónom alja felé közelít.

- Meg ne próbáld! – mordulok rá ellenségesen, de egyszerûen a vigyor levakarhatatlan az arcáról. És megpróbálja. Sikertelenül. Felemeli a szemöldökét, miután nem nevetek egy másodpercig sem.

Diadal.

- Höh, nem ott vagyok csikis – harapom meg a kezét, mire elenged, így kimászok alóla. – Na, maradj itt, nézd a tévét, miközben én összeütök valami ehetõt.

Két dobbanás, tudom, hogy jön utánam. Megfordulok, és végignézek pizsamás, kócos alakján, akaratlanul is elmosolyodom a látványába. Valahogy szívmelengetõ érzés, hogy ez a hatalmas… õõõ… savanya uborka itt van velem.

- Ha nem is savanya uborka… de Pizsamás Banán simán lehetsz – nézek végig rajta elemzõn, mire beleborzol a hajamba, és félretol az útból.

- Provokálsz, Tarzan?

- Semmi esetre sem – válaszolok, de most én lökdösöm odébb a pult mellõl. Kiveszem a hozzávalókat, Róka mindent a helyére pakolt. Ahogy kiszedem a dolgokat a frigóból, látom, hogy Angel néz, kezében egy almát dobálva.

- Jól kiismerte magát itt a gyerek – jegyzi meg csak úgy a levegõbe.

- Jonathan? Igen, nos… hosszú történet.

- Én pedig ráérek.

- Nem, te születésnapos vagy – nézek rá szúrósan, jelezve, hogy a témát most zártuk le. Ahogy elkezdtem felszelni a pulykamellet, hirtelen odaáll mögém. Meglepetten érzem meg magam mögött, kezeit elvezeti a hónom alatt, és megfogva az én kezeimet, vezetni kezdi a kést.

- Azért, mert te kicsi vagy, nem akarok bébirépa nagyságú hússzeleteket felcsipegetni egy atom nagy tányérról – duruzsolja gonoszan, mire felfújom az arcomat. Mit képzel ez magáról? És mégis, miért ilyen meleg? Mármint nem úgy meleg…

Ebbõl már nem jövök ki túl jól.

- A bébirépáról jut eszembe – mosolyodok el a bajszom alatt baljóslatúan, mire a vállamra teszi az állát.

- Ne merd kimondani – súgja, sajnos a kés a kezében kockázatot jelent, fõleg ha esetleg lejjebb akarna hajolni, akkor engem is magával sodor, ergó: beverem a fejem az asztallapba.

- Miért, mi lesz? – incselkedek, olyan jó vele vitatkozni.

- Leharapom a füled – az orrával megböki a fülem, figyelmeztetésképpen.

- Fülpörköltet nem tudok készíteni – húzom el a fejem a veszélyes zónából.

- De én igen.

Most… flörtölünk? És...

Mi a…

ÚRISTEN!

Két pillanat múlva már gyorsan kapom is el a fejemet.

- Bo… bocsi – szabadkozok zavaromban, és inkább mielõtt még másra vetemednék a gyógyszereknek hála, inkább visszafekszem. Remek, megcsókoltam Angelt… Most nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek, inkább az elõbbi tûnik igen valószínûleg, hacsak egy kicsit is felfogom a helyzetemet.

- Semmi baj – rám mosolyog, elnézõen. – Pillanat, és jövök, rendben?

Biztos most akarja megmosni a száját utánam. Hát csak tessék, de… de… jöjjön vissza. Kissé akadozva bár, de bólintok, végül is, nem mondhatom neki azt, hogy nem. Csoda, hogy itt maradt velem.

Kimegy, én pedig inkább a fotelre pillantok, és az ablakokra. Este lehet, a redõnyeim le vannak húzva, bizonyára az utca felõl van a kórtermem… És talán a hírnevemnek köszönhetõ, hogy nem egy tömött kórterembe vagyok begyömöszölve. Reszketegen felsóhajtok, mikor megpillantom a ruháimat, összehajtogatva, egy táskába téve.

Az ajtó kinyílik, Angel lép be mosolyogva, de látom a mögötte meglapuló frusztráltságot. Ideges. És csak egy valaki miatt lehet ideges…

- Eddel beszéltél? – fordulok kissé felé, de nem igazán tehetek teljes fordulatot, ez az infúzió rettenetesen az ágyhoz köt. A szó szoros értelmében.

- Próbáltam, de nem tudom elérni. Azóta, hogy otthagytam õket a menedékháznál, és téged behoztalak, ki van kapcsolva – sóhajtja, én pedig rossz érzésekkel telítõdve csak halkan szusszantok egyet. Engem az sem érdekel, hogyha nem érdekli, mi van velem, csak legalább nézzen rám, és akkor ávesz Dolores…

- Biztosan nincs baja.

- Nem hiszem. Szerintem csak szexelnek a nõvel. Végre élvezi, hogy Õ dughat, és nem Õt kefélik – fröcsög a szájából az indulat, én pedig elképedve nézem kirobbanását. Szemei szinte lángolnak, látom már, hogy mennyire sikerült tönkretennem. Én és Ed. Pedig Angel csak pár napot töltött nálunk…

De akkor sem beszélhet így Edrõl. Köztudott, hogy nem normális. De ettõl függetlenül a távollétében, és az én jelenlétemben nem oszthatja ki.

- Bocsánat – sóhajt fel, és leül mellém. Nem húzódok el, pedig legszívesebben elfordulnék tõle. Teljesen össze vagyok zavarodva, mi legyen most? Mi lesz most? Az biztos, hogy neki már régen a gépen kellene ülnie, és…

- Nem vagy éhes? – témát szeretnék terelni, nem érdemes feszültséggel teli légkört teremteni, mikor már így is nagy a baj. Vagy elsimulni látszik… Tudja fene, én már nem bírom követni, csak azt érzem, hogy a bûntudat szinte marcangol.

- Ha éhes vagy, hozok valamit – felel szinte rögtön, mire elmosolyodom. Most is elõbb rám gondol, pedig nem érdemlem meg.

- Nem, csak nem tudom, mióta nem ettél – válaszolok lassan, mire a gyomra igen mély, és üres hangot hallat. Elnevetem magam. Tisztára, mintha egy filmben lennénk. – Szaladj le, egyél valamit.

Bólint, és felállva ad egy puszit a homlokomra. Meglepetten nézek fel rá, mire csak le mosolyog.

- Csak hogy tudd, van melletted valaki. Sietek nagyon.

Kimegy, én pedig egyedül maradok. Elképzelem, ahogy Angel nélkül cipekedek haza, botladozom az utcán, és az ajtó kulcsával bíbelõdök. Egyedül lennék a házban, amit olyan sokszor, rejtetten szerettem volna, de most, kiszolgáltatottság jut eszembe, és rengeteg kétségbeesés az üres falak között eltöltendõ idõrõl.

Vajon… ott maradna velem? Ha… ha megkérem? Bahh, badarság, nem csípi az arcom, fõleg nem ezek után. Én lelõném a helyében saját magam, és benzinnel gyújtanám fel a házat, ahol egy köcsög testvérpár tönkretette az életemet.

Rossz érzés fog el. Nekem mindig ott volt Ed. Vagyis, fordítva. Mindig ott voltam Ednek, aki azzal hálálta meg, hogy velem lakott. Fõzött, mosott, takarított, igazi házinénit csináltam belõle, mert… Nem. Azt saját maga vállalta. Ahogy azt is, hogy homár. De most… hirtelen biszexuális lett, hatalmas nagy zavarában. Amit én keltettem.

Köszönjük Blaise a kapcsolatépítõ tréninget.

***

A délután további részében Angel végig velem marad, és az egész hasonlatos egy szappanopera megpihent részéhez. Beszélgetünk olyanokról, amit legelõször kellett volna megejteni, olyan témákat boncolgatunk, amiben mind a ketten járatosak vagyunk. Ez a kis eszmecsere feldob, de nem annyira, hogy elfelejtsem Ed hiányát. És mégis, Angel nagyon kedves. Árad belõle az elhagyatottság érzése, de szerintem most ebben kivételesen egy hullámhosszon vagyunk.

- Amíg pihensz, kint leszek – mondja, mikor már egyre laposabbakat pislogok. Megfájdult a fejem, és szemeim is lüktetnek, szeretnék egy kicsit aludni, jót fog tenni. De most, hogy ki akar menni, nem igazán érzem nyugodtnak a légkört.

- Nem maradnál itt? – kérdezem, és zavaromban halvány rózsaszín foltok jelennek meg sápadt arcomon. A fenébe is, ez úgy hangzik, mintha félnék aludni egyedül, egy új helyen. Tisztára, mint egy kis óvodás.

Megfogja a kezem, és ujjaival cirógatni kezdi a kézfejemet. Na azért ennyire ne durvuljunk…

- Nem muszáj fogni a kezem – morgom az orrom alá, mire sanda vigyor kerül képére. Mi vagyok én, kisbaba?!

- Jobban fogsz aludni. Nekem Vincent mindig fogta a kezem, amikor beteg voltam – mosolyodik el halványan, és látszik rajta, hogy a tekintete pár pillanatra a távolba réved. A múltba.

Nem szólok semmit, nem illik az ilyet feszegetni, különben is, semmi jogom sincs a múltjában vájkálni, fõleg, hogy tönkretettem a jelenét. Lehunyom szemeimet, hogy enyhítsem az égetõ bizsergést, és szinte rögtön el is nyom az álom.

***

Álmomban olyan érzés kerít hatalmába, mintha valaki megsimogatná a fejem, és puszit nyomna a hajamba. Felnyitom szemeimet, és oldalra fordulva Angelt látom, aki eléggé homályos még, de valami fehér pacát igen aktívan figyel. Pislogok párat, hogy megint rendesen lássak. Észreveszi, hogy figyelem, ezért végezve a levéllel vagy mivel, átnyújtja nekem is, én pedig elolvasom.

Kétszer.

Háromszor.

És csak elmosolyodva teszem az éjjeliszekrényre. Olyan jellemzõ… Menekülni a problémák elõl… Nem haragszom rá. Nincs miért, Õ ilyen, s ezen már kár és nem is lehet változtatni. Angel aggódva figyel, hátha megbolondultam, de még mindig mosollyal az ajkaimon emelem fel kezem, és szórakozottan borzolom meg a haját.

- Nem kötelezõ a gondomat viselned. Semmit nem szeretnék rád erõltetni – babrálok ujjaimmal a hajában, majd inkább magam mellé téve nézem feszült vonású arcát.

- Nem mondasz semmit? – kérdezi kétkedve, de a szemei felcsillantak pár pillanatra, jól esett neki a bátorító érintés. Szükségünk van egymásra, hogy kimásszunk ebbõl a cuppogós… Mindegy.

- Ha azt mondom, hogy megszoktam…? – fújok egy nagyot, hogy a szemembõl elkerüljön a hajam. Fellibben, de visszahullik az orromra, Õ pedig megszán, és elsimítja az útból.

- Furcsa lehet ez neked, de ha egy kicsit jobban belegondolsz… Ednek mindig ott voltam én, rám támaszkodott, még ha nem is látszott ez a fajta kötelék közöttünk… de most, hogy kinyílt a csipája, támasz nélkül is tud járni – mosolygok rá keserédesen, de látom rajta, hogy valamin nagyon rágódik, eszméletlenül.

– Na, ne vágj ilyen fancsali képet – paskolom meg az arcát egykedvûen.

- Ritka, ha mosolyogsz. És mégis, pont most kezdted el – fogja meg a kezem, de nem szólok rá semmit. Jó érzés.

- Lehet – válaszolom elmélázva, majd hosszan a szemébe nézek. Meg merjem kérdezni? Hogy hazajön e velem? Hogy ott lesz? Hogy marad? Szeretném jóvátenni azokat a pocsék és undok dolgokat, amiket elkövettem ellene…

Összekapcsolódik a tekintetünk, én nem tudok szólni, Õ pedig vár. Mit mondhatnék neki? Mit? Felejtsd el, hogy milyen egy aljas szemétláda voltam, gyere velem haza, segíts?

Képtelen vagyok rá. A pofátlanság netovábbja lenne a részemrõl, önzõség a köbön, hátha Õ már nem is akar egyáltalán velem lenni. Mármint, egy levegõt szívni velem. Lehet, hogy már annyira megutált, hogy inkább kedvesnek mutatja magát?

Annyira kínos…

De tudom, hogy nekem kell meglépnem ezt, most ez csak és kizárólag az én dolgom.

- Angel… - kérdezem lassan, szemeim elrévednek valahová a válla felé. Ujjait rávonja államra, és odafordítja a fejem, hogy láthassa, milyen komolyan beszélek. Vajon… komolyan fogok beszélni? Ím, itt és ilyenkor látszik meg az ember fián, mennyire kerüli a társaságot…

Ahh, miért ilyen nehéz?

Nem lehetne visszajönnöm késõbb, mikor már megkérdezte valaki más?

- Igen? – nehezíti meg még jobban a dolgomat azzal, hogy kérdõleg néz rám. Úristen…

Jól van…

Essünk túl rajta, nem értem minek vagyok ennyire betojva, annyira nem jellemzõ, a francba is… Maximum teljesen kiröhög, és a sárba tipor, megérdemelném…

- Hazajönnél velem?

***

Otthon a szobámban álldogálva, Angellel a hátam mögött, azon küzdök, hogy betegyem a lábam. De valahogy nem visz rá a lélek. Már valahogy nem érzem enyémnek. Angel hazakísért, hozta a sporttáskámat, amin össze is kaptunk egy kicsit a kórház elõtt. Az egyik frissiben megismert ápoló fiú pedig jól lehordott, hogy mit izgatom fel magam ilyen marhaságokon. Miután sikeresen leszavaztak, taxival hazajöttünk. Persze Ahgel fizetett, és elsõ utam a komódhoz vezetett, hogy visszaadjam neki.

Megint összekaptunk, de újfent Õ diadalmaskodott, miután belehasított a fejembe az ideg.

És most, nem akarok bemenni a szobámba. Arra emlékeztet, hogy mit csináltam. Fáj, és rosszullét kerülget tõle. Én be nem megyek oda. Pihennem kell, de nem ott.

- Angel, te itt fogsz aludni – jelentem ki, és elindulok visszafelé a lépcsõn. Megragadja a karom, és visszafordítva értetlenkedve rám néz. Vesz egy nagy levegõt, és az égre emeli tekintetét, úgy mondja ki a véleményét:

- Mert, te hol fogsz aludni zsenikém?

- A nappaliban – felelem egyszerûen, mire felvonja a szemöldökét.

- Szó sem lehet róla. Megfázol.

- Jól bírom – vonok vállat. Még mindig fogja a kezem. Jó érzés. Jó érzés, hogy jót szeretne, hogy végre rám vigyáz valaki. De akkor is, kötve érzem magam. Karomra pillantok, mire elveszi onnan a kezét.

- Nem errõl van szó.

- Ott a kandalló. Közel a konyha, és a lenti fürdõ.

- Nem.

Felsóhajtok, eléggé szigorúan mered rám, szinte már fojtogatóan. Még a végén rosszul érzem magam, mint egy gyerek, aki nem fogadott szót az apjának.

- Akkor anyáék szobájában alszom.

- Hogy hol? – most tényleg meghökkent. Nos, igaz, a lakásban két fürdõ van, egy konyha, nappali, és fent két szoba, plusz a vendég. Az enyém, és Edé. Megfogom kezét, és vezetni kezdem lefelé a lépcsõn, Õ pedig egy kisebb botlásnál erõsebben megszorítja ujjaimat. Félúton a lépcsõn megtorpanok, és oldalra fordulva magyarázni kezdek:

- Apa bohókás, és szeleburdi férfi volt, olyan, aki soha nem tudott felnõni. Érthetõ hát, hogy olyan helyre építette a szobát, ahol senki sem venné észre, ha nem lakik itt – leakasztom az egyik kicsit lentebb levõ képet, és mögötte egy apró gomb. Ráfogok, és elcsavarva kinyílik a tapétával beburkolt ajtó.

- Ejha… - füttyent halkat, én pedig beljebb lépek, hogy körülnézzek. Egész jó állapotban van, ahhoz képest, hogy nem volt takarítva az óta, amióta Angel itt van. Mekkora franciaágy, hogy szerettünk rajta vandálkodni…

- Meggondoltad magad? – nézek rá, mire karbafonja a kezeit maga elõtt.

- Hát, nem vagyok teljesen meggyõzve… - néz rám sandán. – De látom, hogy itt is van kandalló. Legyen.

- Köszönöm, papi – nyújtom ki rá a nyelvem, mire felröhög.

***

Eltelik egy nap, kettõ, és rájövök, hogy Angel több mint aminek valaha is képzeltem volna. Segítõkész, és szinte mindenhez ért, a fõzésen át egészen a hólapátolásig. Bár ez itt Kanadában nem igazán meglepõ. Én fõzök, Õ mosogat, én terítek meg, Õ elpakol. Mintha ketten alkotnánk egy embert. Felosztunk mindent, és bár az elején ismét összekaptunk, belenyugodott, hogy végül is ez a ház az enyém.

Azt viszont nem kell tudnia, hogy tényleg az én nevemen van.

Segít, tényleg mindenben segít, sosincs csönd, mindig beszélgetünk, amit általában Õ kezdeményez, mivel alapból szótlan vagyok. Igyekszem hozzá igazodni, ami szerintem sikerült is, mert kicsivel boldogabbnak tûnik.

Ed azóta sem jelentkezett, én pedig összepakoltam a holmijait a bõröndjeibe. Angel megkérdezte, hogy minek csomagolok, azt feleltem, hogy csak várja ki a végét, többet nem mondtam neki.

Az az érzésem, hogy Ed többé nem fog hazajönni. Túl gyáva. Nem mer szembenézni azzal, ami itt van. A ház a múltja, szerintem inkább robbantaná fel, mintsem újra visszajönne. Sõt, szerintem már rég elvette Jesst. Minek jöjjön ide, a romhalmazba?

Én próbálom újra felépíteni, megint. A szüleink halála óta nem kellett alakítgatnom a lerakott alapokon, de most, mindent elölrõl kell kezdeni. Ha ebben nem partner, akkor ennyi. Kivágni az utcára nem fogom. De ahogy betöltöm a huszonegyet, ez a ház az enyém.

Mindenestõl.

***

Egy este Angel letöltött egy filmet, így a kanapén elhelyezkedve várom, hogy bekapcsolja. Nem tudom, hogy milyen film, de nagyon remélem, hogy nem horror. Útálom, mert azért nézik az emberek, hogy féljenek. Semmi logika sincs ebben…

- Mi ez? – kérdezem gyanakodva, mire elhajolva a lejátszótól rám mosolyog. Egyre többet csinálja, sõt, nevetni is gyakrabban hallom. Remélem, rendbe jön a lelke… Amibe én gázoltam bele, családostól.

- Majd meglátod.

- Csak ne egy… - kezdem, mire lepisszeg, és mellém dobva magát eldobja karjait a háttámlán. A kaját már kikészítettem, innivaló is van, Angelnek sör meg valami fura üdítõszerû lötty, nekem pedig víz. Valahogy nem megy le a torkomon más.

Elsötétül képernyõ, és percekig csönd van, csak a kandalló barátságos pattogása hallatszik. Bekapcsol, felröppen a stáblista rövidített verziója, én pedig csak találgathatok, hogy milyen film, mivel még a zene se ad támpontot.

Jól beválasztotta…

És igen, thriller. Hát legyen, azokat még el tudom viselni. Jó a film, sõt, bombasztikus, többször izgatottan rebbennek meg a szemeim, a kirobbanó részeknél pedig szinte felvirágzik az egész arcom. Ez tényleg nagyon jó, öregem… Megfogom a poharamat, és a térdeimet felhúzva figyelem tovább a képernyõt.

Angel is élvezi, bár szerintem már láthatta az elejét. Kicsit közelebb kucorodtam hozzá, akaratlanul is vágyom a közelségére, ami mindig biztonságot áraszt.

Felkelve lekászálódom az ágyról, és sikeresen felbukok a szemetesben, a szõnyegen úgy terülök el, mint egy gyalogbéka, amelyet szépre és simára egyengetett egy kamion. A fejem fáj és lüktet, az éjjeliszekrényemen megcsillanó, tiszta, frissítõ pohár víz láttán elérzékenyülve és hõsiesen kinyújtott karral nyúlok utána. De ahogy lenyelek pár kortyot, már rohanok is a vécé felé.

A fenébe, jól kezdõdik…

Ed nyúzott, és zombiként mászkál össze vissza, én pedig Õt utánozva csoszogok mögötte, Angel pedig remekül szórakozik a szenvedésünkön. Nem is nézek már rá csúnyán, egyáltalán nem… Megszoktam, felfogtam, hogy itt van, és atombombával sem szedhetem már ki a családunkból. A pia utóhatása mondatja ezt velem? Részben.

De vereséget nem tûrök meg, fõleg nem a saját házamban, amit én vezettem éveken keresztül, míg Ed a padlón feküdt érzelmileg. Csak a sport menekített ki a szürke és kínosan maró családi házból, ahol bátyám szomorúan tengette napjait anyáék halála után. Én voltam a kisebb, és mégis én támogattam.

***

Kimegyünk síelni, illetve snowboardozni. Valahogy mindenki a kedvenc elfoglaltságának hódol, én a szenvedélyemnek, õk is. Jess béna, béna, béna, béna, béna, béna… Jess és Ed együtt béna. Ha nem ismerném Edet, és kívülálló lennék, biztos perbe fognám, hogy átverte a világot azzal, hogy profi.

Elesnek, és legurulnak, már várom a mesékben megszokott sablont, hogy hólabdává módosulva elgurulnak tõlünk, jó messzire… De nem, röhögnek, és valamiért keserû érzés fog el. Ezt akartam egyáltalán? Mit akartam tulajdonképpen?

Azt hiszem, elveszítettem az irányítást a dolgok felett, pedig minden úgy történt, ahogy pár nappal ezelõtt megálmodtam, és pontosan megterveztem. De akkor miért érzem úgy, hogy fals ez az egész?

Angel tõlünk távol áll, nevet, meg minden, de nem úgy. Kívülálló, rettenetesen. Ez volt a célom, hogy szarul érezze magát, és elmenjen. De most, hogy jobban belegondolok, azt tettem, amit mindig is utáltam másokban: gyerekesen viselkedtem. Bántott, hogy Ed meg sem kérdezte, hogy egyáltalán akarom e, hogy egy haverja nálunk lakjon, ideiglenesen. Sértõdés lett a vége.

Tessék, még az én agyam is képes hülyeségeket… bah, hagyjuk.

Angel elcsörtet a nagyokkal, én pedig inkább a deszkámon álldogálva meredek valahová máshová. Most mi lesz? Jess tuti azt csinálja, amit mi már két héttel ezelõtt megbeszéltünk. Pontosan tudom, mit fognak csinálni, és Angel mit fog látni.

És… hogy mit fog érezni.

Inkább lustán szlalomozni kezdek a fák között, hátha a szél kiviszi a fejembõl a sok marhaságot, amit Angellel kapcsolatosan hallucinálok. Most döbbenek rá, mennyire egy gennyláda vagyok, fõleg, ha a családomról van szó… Képes voltam tönkretenni egy másik ember életének egy részét, egy darabját, amit Ed képvisel számára. Egy olyan részt, ami talán sok másik között a legnagyobb.

Kis családba került, ami bár hóborstos, de szeretetre méltó, kicsit beilleszkedett, de én végig bunkó és fagyos voltam vele. Idegesített, zavart, hogy ott volt, sündörgött Ed körül.. Irigy voltam rájuk talán?

Hogy szabadon diskurálhattak, hogy ott voltak egymásnak…

Ednek mindig ott voltam én, és nekem Ed volt az egyetlen ember, akire ránéztem, tudtam, hogy a legutolsó pillanatban is, mikor minden kötél szakad, Õ lesz az egyetlen, aki mellém áll. Irigy voltam, hogy már mást favorizál, én meg le lettem ejtve.

Angel pedig… Most veszítette el azt az embert, akiért eddig szótlan marakodtunk. Edet. A számára egyetlen embert, akire támaszkodhatott volna, és mindezt azért, mert az én szeszélyeimnek volt kitéve.

Felnézek az égre, és lustán lököm magam elõrébb és elõrébb. A kékrõl mindig Angel jut az eszembe. Mindig. Talán, mert mindig kéket visel… Amióta a családunk tagja, azóta mellõzöm a fülest. Mert új és különleges, mert tudom, hogy Ed mozdulatai miféle mondanivalóval párosulnak.

Angelnél nem. Szokatlan, újszerû valami egyedi. Ezt hozta magával, és ha tudtomon s az Õ tudtán kívül is, de levette rólam Ed terhének súlyát. A bratyó hülye, és komolytalan, nem képes rendesen felnõni, mi sem bizonyítja jobban, hogy olyanból keresi a pénzét, amit egy idõ és bizonyos kor után nem folytathat. A síelés hobbi.

Nem jól kifizetõdõ munka. Vagyis igen, de csak egy ideig.

Meglátom kék alakját, ahogy lefelé cammog, lába alatt nagyot roppan a hó, ahogy lépdel, a telefonba pedig dühösen magyaráz. Odasiklok mögé, hogy halljam, és talán… megmondjam neki, hogy ezennel kitüntetett ökörnek számítok a családi történelemben. És hogy maradjon, eltûröm a jelenlétét.

- Oké. Holnap repülõre ülök, és elhúzok innen a picsába, egy életre – nyomja ki idegesen a mobilt, és rám néz.

- Ezt akartad?! – mordul rám, szinte sziszegéssé fajul. Fáj neki. Nem tudok mit mondani, nem vagyok a szavak embere. Fõleg nem ilyen téren. Angel indulatos és szenvedélyes, ki tudja magát fejezni. Én nem. - Ezt hát… dobbantok, gyõztél.

Felcsatolja a deszkáját, és még hátraszól:

- Üzenem Ednek, hogy köszönöm a vendéglátá… - hirtelen elhallgat, majd elõre fordulva teszi hozzá - …semmit. Viszlát.

Elsuhan, de mintha még várna valamit, pár percig áll, utána ellendül. Eltûnik, elmegy, elviharzik. Kész, Angel végleg eltûnt az életünkbõl. És most, belegondolva abba, mit is tettem, és mi lesz az elkövetkezendõ, valahogy szomorúságot és keserû fájdalmat érzek.

Végül, vállat vonok, és elindulok én is hazafelé.

***

Többször gondoltam arra, hogy elmegyek a reptérre, és a terminálok elõtt megvárom. Ha nem is jön vissza, legalább bocsánatot kérhetek, és kész. De nincs kész… Ennyivel egy ilyen kaliberû dolgot nem lehet lerendezni. Mit csináljak?

El is megyek, de a reptér hatalmas üveg ajtói elõtt megállok, taxisok integetnek, hogy szálljak be, elvisznek, ismerik a helyi közlekedést és nevezetességeket. Balfékek, itt lakom, amióta az eszemet tudom. Nem fogok sehová sem menni, hogy hosszított útvonalon kifosszátok a zsebeimet.

Nem merek bemenni.

Mert nem tudom hogyan elõadni magam.

Inkább megfordulok, a fülesem üvölt a fülemben, mintha ezzel is védeném magam azzal, hogy meg ne szólítsanak. Vagy Õ meg ne szólítson. Hogy ne kelljen beszélnem, és…

***

Mikor kinyitom a szemem, sötétet látok. Sötétet. Néhány fehér fénypötty ugrándozik a plafonon, csendesen elhaladó autók moraját hallom odakintrõl. Tehát bent vagyok. Ez már valami. Meg akarom mozdítani a kezem, de ahogy megtenném, valami a csuklómnál fogva visszaránt. Apróbb fájdalom mar oda, ahol az erem van.

Valaki megmoccan mellettem, én pedig kapva az alkalmon gyorsan meg is kérdezem tõle:

- Hol vagyok?

Persze, mindenki ezt kérdezné a helyemben. És a sablonos hangzásnak köszönhetõen elmerengek mozgásképtelenségemen. Kórház. Tuti. De ugyan mitõl? Nem csináltam semmi olyat, ami miatt odakerülhettem volna. A snowboard tuti nem hibás, profin ûzöm, évek óta nem volt bajom belõle...

- A kórházban – felel egy mély hang, aminek vége mégis elcsuklik kissé. Ismerõs, nagyon ismerõs a hangja. Ez a rekedtes hang több, mint ismerõs.

- Ed? Angel? – próbálok pislogva felé fordítani a fejem, de nem tudom. Mi ez a szoros a nyakamban? És miért érzem úgy, hogy jobban örülnék a férfi hangjának, mint a bátyáménak? Nem akarom, hogy itt legyen, hogy így lásson… Akárhogy is nézek ki.

- Az utóbbi.

A megkönnyebbüléstõl sóhajtok egy mélyet, amit bizonyára félreért, és feláll.

- Ki is megyek, nem zavarlak tovább. Tudom, hogy nem bírod a képem, csak… tudni akartam, hogy… - hirtelen elhallgat, majd fekete árnyéka megmozdul, és elindul kifelé. Miért, miért van ilyen sötét idebent?

- Ne! Ne menj el… - szólítom meg, és hallom, hogy cipõje kopogása abbamarad. Hiába vannak nyitva a szemeim, egyszerûen nem látom rendesen, csak a kintrõl beszûrõdõ fényt, és a körvonalait. Olyan hatalmas, eddig fel sem tûnt…

- Miért maradnák? Gyûlölsz – az utolsó szó hallatára éles fájdalom hasít a fejembe, de a mellkasomba is. -  A te állapotodban a pihenés a legfontosabb, és nem az, hogy felzaklasd magad a jelenlétem miatt.

- Mi történt?

- Majd bejön az orvos, és mindent megmagyaráz. Nekem rég nem itt kellene lennem – hallom, ahogy a kilincs lenyomódik, Õ pedig sóhajt egyet. - Viszlát.

- Ne! Ne hagyj egyedül… - kiáltok kétségbeesetten, és hirtelen felülve megszédülök, így egy vékonyka csövet ragadok meg. Infúzió? Két kar fogja meg az enyémeket, és óvatosan visszafektet a párnákra, ám mikor távolodna, a ruhájába marok.

- Mesélj… - kérlelem, ujjaimmal megpróbálom megérinteni az arcát, de nem sikerül, elnyúlok mellette. Idiótán érzem magam… És mégis… olyan, mintha megvilágosodtam volna. Egy karikacsapásra mindent megértettem, és felfogtam, ami eddig történt. Mindent.

Muszáj… beszélnem vele.

- A kapucnid juttatott ide. Pontosabban a fülhallgatóddal együtt tették ezt veled. A lámpa zöld volt ugyan, de egy taxis még átsuhant a sárgán, és… - kínos, de mindent megmagyarázó csönd telepszik ránk, ahogy elhallgat. Görcsösen szorítom a nyakánál, és szinte látom magam, ahogy lelépek, és elcsap az autó…

- Te… láttad…? Végignézted?

Nem válaszol, csak érzem, ahogy a levegõt gyorsabban, szaporábban szedi.

- Agyrázkódásom volt?

- Igen – felel egy kis idõ után, nekem pedig hatalmas kõ esik le a szívemrõl. Bár ennek fele sem tréfa, de lényegesen jobb, mint egy combnyaktörés, vagy esetleg egy karelvesztés…

- Angel… - próbálok ránézni, de csak világító szemeit látom. Sosem gondoltam azt, hogy szépek a szemei… De most… Tekintete mindent elárul. Szinte elsüllyedek bennük, annyi minden örvénylik bennük, hogy kishíján beleszédülök.

- Igen…? – lehelete forró, nagyon forró. Fáj a fejem, enyhén forog a szoba. Vagy a kórterem. Vagy a micsoda…

- Te hoztál be?

- Igen.

Meglepõdök. Vajon… Végignézte?

- Ed?

- Nem tudom.

Megrándulok a válasz hallatán, mire ijedten hajol közelebb.

- Jól vagy? Fáj valamid?

- Fájni fáj… - szorítom szabad kezem a mellkasomra. Ez az idióta… Próbálom felidézni, hogy mikor láthattam utoljára, de nem tudom… Kissé megrázom a fejem, hogy a hajam kikerüljön a számból és a szemembõl, de sápadt ujjai elsöprik a nem oda való tincseimet.

- Sajnálom…

- Én sajnálom. Tönkretettem azt a kicsi, boldog életedet is ami volt… Ed berángatott, én ráerõltettelek Edre, holott ki nem bírtalak állni, mert pofátlanul jöttél be közénk, a legjobban mégis az zavart, hogy Ed egyáltalán nem kérdezte meg tõlem, hogy beleegyezem e. Ha megkérdezi, talán nem viselkedem úgy, ahogy. Sértett büszkeség, ennyi a történet – sóhajtok fel reszketeg hangon.

Olyan gyengének érzem magam. Akkor hagytam így el magam, mikor anyáék meghaltak… És akkor is napokon belül talpra kellett állnom. Ed miatt. Õ sokkal jobban… Szóval, rosszabbul érintette, mint engem. Sokkal. Százszor. Ezerszer. Minden lépésem, mellyel Õt támogattam nekem is fájt, de segített egy közömbös arcot létrehozni. Egy vékony réteget, mely a bõrömre simult. Az alap fagyosság kiskorom óta megvolt. Véglegesen akkor fagyott meg, mikor ez történt.

- És most… te hoztál be, te vagy itt velem, és nem az, akinek kötelessége lenne itt lenni… - hangom elcsuklik, és karjaimat összefonom nyaka mögött, s szorosan hozzábújok. Nem érdekel, ha ellök magától, csak ezt a pár percnyi biztonságot adja meg nekem. Egyedül vagyok, egyedül érzem magam... Hol van Ed?

Most is csak kihasználom… rendben van ez így? Ezt sem akarja. Sõt, nem értem miért van itt, hagyhatott volna meghalni vagy elvérezni vagy mit tudom én, hiszen rühell. Karjai átölelnek, és magához húz, már amennyire az infúzió és a nyakmerevítõ engedi. Olyan jó meleg a teste.

És valahogy, az enyém is felmelegszik tõle, szinte érzem, ahogy a szívem hevesebben kezd el dobogni, és most, hogy kibeszéltem magamból mindent, az apró hurok, ami már napok óta fogta és szorította a szívem, lazult. Kellemes melegség önt el, túláradó boldogság, és jóérzés, amit már napok óta az én gusztustalan áskálódásaim ellene teljesen elnyomtak, valamint a lelkiismeretem és a bûntudatom se hagyott nyugodni…

- Ne haragudj… Köszönök mindent, tényleg – engedem el egy kis idõ után, és megpróbálom belõni, merre is van az arca, hogy adhassak rá egy hálás puszit. Szám azonban nem puha arcbõrt érez meg, hanem valami nagyon forrót, és simát…

Mi a fasznak mentem utána a boltba?! Mégis mire számítottam?! Idióta barom vagyok, de akkor is. Valami fura ebben a gyerekben, és engem nem hagy nyugodni a dolog. Az meg, hogy éjszaka, szex közben õt képzeltem Ed helyébe, puszta véletlen, és csak a sok dolog miatt van, amit mostanában, hála ennek a maipulatív kis dögnek, át kellett élnem. Igen. Mindegyikhez köze van, és úgy beleette magát az életembe, mint egy kisegér a sajtba… de miért nem bánom én ezt?! Miért akarom még mélyebbre édesgetni?

Hah… már Edre sem tudok figyelni. Beszél valamit, hogy mindjárt itt vannak, de nekem csak azon pörög az agyam, hogy mit kezdjek hópihével. Amikor megjönnek, és meglétom az oldalán ezt a ribancot, legszívesebben megfognám azt a két tõgyet, amit a mellkasán hord, és beleerõszakolnám a melegszendvics sütõbe, hogy aztán rácsaphassam a forró tetõt. Ne. Menjen. Hópihe. Közelébe. Jó, Ed más. Mostanában kezdek arra is rádöbbenni, hogy miért is kell nekem Ed. De inkább nem gondolok rá hangosan, mert a végén így lesz, és gecinek fogom érezni magam. Angel, hogy beszélsz már megint…

És még asztali áldást is én mondok… basszus! Mi a francot keresek én itt?! Már hópihe sem tûnik olyan édesnek, mint eddig, és Ed sem látszik olyan jó szexpartnernek. Már épp leborulva könyörögnék Jessnek, hogy fogja Edet és vigye a fenébe, én meg felülök egy gépre és elhúzok Európába, amikor benyögi valaki, hogy ivómalom. Na… ez mi a franc?

***

Egészen õszintén és mélyebben belegondolva sem Blaise, sem Ed nem vonz különösebben. A helyzet pusztán annyiban merül ki, hogy hópihe nem hagyja magát, és gond nélkül fel is nyársalja a kedvenc pólómat, ha arra kerül sor. Edet meg szimplán sajnálom, és talán eszembe sem jutott volna ezt tenni, ha nem hópehely kér rá.

***

Talán nem is érdekelne egyikük sem, ha most hópihe nem itt ülne velem szemben. Kábít a kölyök. A makacssága, a tartása, a… a segge. Valljuk be: fájóan kegyetlen tény. Õt is csak szexre tartanám, mint a kedves testvérét. Azt a kedves testvért, aki az elõbb olyan kábultan kábulta Jess tõgyeit, hogy nekem volt kellemetlen. De legalább most kint rontják a levegõt mindketten. Jess gondolom, támogatja Edet a hányásban, én meg ülök és… hópihézek.

A kanapén rám is dõl, aztán majdnem… lesmárol? Nem. Ez még ártatlan, gyerekes puszinak is erõltetetten nevezhetõ dolog volt, hiszen õ részeg. Én ittas vagyok. Ed részeg, Jess ittas. Csak én érzem az iróniát…?

Aztán ez a kis hülye felül, bûvöli a kekszes dobozt, amitõl Ed hányni kezdett, aztán valahogy rákábulok. Belecsókolok a fülébe, kihasználva, hogy annyira tompa, hogy fel sem veszi. De amikor mégis, kihúzom magam annyival, hogy érdekelt, hogy nem beteg-e. Aztán… aztán… aztán azt hittem, lekap, de… de nem. Eldõlt, és bealudt. Rajtam.

Aztán, amikor minden reménytelennek látszik, hívok Jessnek egy taxit, ami idõben meg is jön. Most tartunk ott, hogy puncitlanítottam a lakást, és épp visszalépkedek a testvérpárhoz. Édesdeden alszanak, Ed hópihe mellkasán fekszik, és… furcsa hangokat ad ki?! Odalépek, de már késõ. Edbõl még utoljára kikívánkozott valami. Valami, amit nem tudok és nem is szeretnék felismerni. Jézus… létezik ennyire zöld dolog?! Bassza meg, és ennyire büdös… Na, jó. Zsepit elõ, és letörlöm Edet, aztán hópihét hagyom érlelõdni egy kicsit. Felviszem kedves páromat, tiszta mázli, hogy ilyen kis könnyû. Végigdurmolja a folyamatot, ami abból áll, hogy levetkõztetem, lezuhanyoztatom, és ágyba dugom, majd azért, fõ a biztonság alapon, mellé teszem a szemetest. Hátha betalálja éjszaka.

A nappaliba megyek, ott elõször is… le kellene vennem Blaise-rõl a pólót, mert végigcsepegteti a lépcsõt… Mázli, hogy olyan szögben fekszik, hogy a kanapéra nem ment sok. Elkezdem vetkõztetni. Nos, testvérek, miért nem lep meg, hogy õ sem kel fel?

Elgondolkodom, hogy mit csináljak. Ha levetkõztetem és megfürdetem, akkor abból reggel hatalmas botrány lesz. Ha itt hagyom a büdösben, õ lesz morcos. Szóval marad az utolsó verzió. A pólóját a földszinti fürdõben beáztatom, majd az ölembe kapom a picikét, és az emeletre viszem. A szobájában lerángatom róla a nadrágot, de a boxer marad, majd õt is ágyba dugom, és szintén kap maga mellé egy kukát. Még hozok neki egy pohár vizet az éjjeliszekrényre, ha adott esetben hányna, akkor jó lesz öblíteni.

Dolgom végeztével a glóriámat és az angyalszárnyakat a szoba elõtt hagyom, és bemegyek. Ed édesdeden alszik. Leülök mellé az ágyra, és nézem. Lehetek én ekkora geci, hogy tönkreteszem õt? Ha Blaise nem hozza be Mrs. Tehénkét, akkor sosem döbbenek rá, hogy mit csinálok vele. De abban már biztos vagyok, hogy a kicsi öcsike terve az, hogy Jesst összehozza Eddel. Hiszen Blaise tényleg olyan meleg, mint én. És amíg én nem is tudok mellekre nézni, addig véleményem szerint õ sem képes rá. De akkor… ennyire utálna, hogy erre is képes, hogy eltávolítson? Szomorú sóhaj után végül én is levetkõzöm és Ed mellé fekszem. Már meg sem lep, hogy közelebb bújik, és Jess nevét sóhajtja. Valahogy számítottam erre, csak arra a kibaszottul kegyetlen fájdalomra nem, ami a szívembe mar, mikor tudatosul bennem, hogy Edet is elvesztettem.

***

A másnap viccesen telik. Legalábbis én jókat nevetgélek rajtuk, és próbálom terelni a saját figyelmemet. Ed furcsán távolságtartó, Blaise a szokásos, de egyiküktõl sem kérdezek semmit, így a nap mindhármunk számára csendes szenvedéssel telik, és nem lep meg, hogy este Ed úgy dönt, hogy szállodában alszik. Nem vesztünk össze, és ezért is érzem azt, hogy nem vagyok hibás. Tudom, gondolkodnia kell. Nekem is…

Újabb nap. Újabb reggel, és Ed hazaér. Blaise leszalad az emeletrõl és közli, hogy délután megyünk síelni, Jess mindhármunkat meghívott. Nekem vannak ugyan fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, tekintve, hogy nem tudom, jól van-e kedvenc testvérpárom, de szerintük mennünk kell. Hiába hozok fel észérveket, hogy harmadnak, hogy vihar… semmi sem érdekli õket. Síelni, a hegyekbe, és Jess. Mrs. Tehénke megint jól belemászik a gondolataimba, de már kezdem megszokni. Mióta belépett az életünkbe hópihe által, minden percben kell, hogy gondoljak rá. Talán az lenne a legésszerûbb, ha szimplán fognám, és átengedném neki Edet.

Dél körül csörög a mobilom, és a menedzserem az. Kifaggat, hogy hol vagyok, mit csinálok, és melyik idõpontra szeretnék menni az edzõtáborba. Mivel Ed épp vásárolni van, így nem mondhatok semmit. Látszatkapcsolat ide, vagy oda, csak meg kell vele dumálnom, hogy mikor lépek le négy hónapra. Meghagyom Steve-nek, hogy visszaszólok, ha van valami, de maximum holnap délben.

***

Hallgatom, ahogy hülyéskednek, nézem õket, és nevetek rajtuk. Hópihe nem messze áll tõlem, nem is szól hozzám. Miért is tenné, csak egy kis szemét vagyok, aki belemászott az életébe, és elszedte a tesóját. Miért másért hozott volna egy ilyen csajt, mint Jess? A délután csúcspontja az, amikor Jess véletlenül rosszul számolja ki a lépést, és magával ragadva Edet, seggen csúsznak pár métert. Mindenki nevet, mert Jess milyen vicces csaj.

Jess…. Jess… Jess… Jess… Jess…. Jess… Jess…
Jess és Ed… Jess és Ed… Jess és Ed… Jess és Ed…

Ordítani tudnék, annyira idegesít! Alig várom. hogy ez a kibaszott nap is elteljen, és hazamehessünk. Haza?! Ki a faszt akarok becsapni? Nekem nincs otthonom. Ed mellett semmiképp. Le kellene lépnem, amíg biztos a talaj és van hova. De mi van, ha ez csak hóbort Ednél? Nem akarom összetörni, és Blaise-tõl is merész húzás egy puncit küldeni ellenem. Edet ez összezavarhatja, és sokkal nagyobb kárt tesz benne az, hogy nem tud dönteni, mint az, hogy én maradok vele.

Nem tud dönteni…? Ki vagyok én, hogy ilyen naiv faszságokat gondolok? Miért éreztem kényszert, hogy Edék után menjek, mikor Jess megkérte, hogy kísérje el a menedékházba? Mi a fasznak mentem utánuk?!

Be sem kellett lépnem. Elég volt megállnom az ablak elõtt, és minden teljesen világossá vált. Ed vagy Jess fogtömésének stabilitását tesztelte, vagy csókolóztak.

…

Na, és most mi a faszt csináljak? Dühöngve indulok haza, kezemben a mobillal. Épp Steve-el beszélek, amikor meglátom magam mellett hópihét.
- Oké. Holnap repülõre ülök, és elhúzok innen a picsába, egy életre - összegzem kedves barátomnak a történteket, majd leteszem a telefont, és Blaise felé pillantok.