Unatkozom. Ma jó, ha egy tucat vevõ jött be a boltba, az is mind csevegõ és vihogó tinilányka volt, akik nagyobb figyelmet fordítottak rám, mint a CD-kre. Mintha olyan érdekes lennék. Fekete hajam van, sötét szemem és tudom, hogy baromi jól nézek ki, meg nem vagyok japán, de nem vagyok kirakatbábu, akit csak úgy büntetlenül lehet bámulni. Tiszteletlen banda! És állítólag a japánok tisztelettudóak. Hála égnek nemsokára vége a munkaidõnek és húzhatok haza.

Ám újabb vihogó lánycsapat érkezik, akik úgy tûnik, iskolából jönnek hazafelé. Ha gerjednék rájuk, alaposabban megnézném õket, de én a fiúkat szeretem. Miért nem tud egy normális képû pasi az utamba akadni? Az egyik kiscsaj megáll, majd megbámul. Ekkor van elegem.

 -          Ne bámulj, baszd meg! – köpöm oda. – Nem vagyok egy kibaszott bábu a kirakatban! – a kiscsaj persze egybõl sírva fakad és elhúz. Ez jó. Legalább fogja az adást.

 -          Na de Alex, ha így viselkedsz, a végén minden vevõ elpártol innen – lép oda a fõnököm, Tanaka-san. – Ha így beszélsz a lányokkal, egy sem akar majd megismerni.

 -          Szarok rá! – jelentem ki vállat vonva. – Az ilyen kis pisisek úgysem érdekelnek. Anyuci meg apuci pénzén élõsködik az összes, de azért már nagynak hiszik magukat. Szánalmas kis majmok, loholnak a divat után – hangom megvetõ, mire kedvenc fõnököm megvonja a vállát.

 Õ is tudja, hogy velem nem lehet mit csinálni. Csak azért nem rúg ki, mert betartom a szabályokat és ha nem cseszegetnek, akkor kurva jó munkaerõ tudok lenni. És amíg nem keverek balhét, nem rúgnak ki. Tanaka-san meg rendes, mert a külsõm és a viselkedésem ellenére alkalmaz, csak elvárja, hogy pontos legyek. Ezt az egy feltételét meg teljesítem. Végülis, rendes az öreg, nem ugráltat, nem vagyok csicska és nem szól közbe ha éppen kiadom a mérgem. Azt hiszem, megszokta, vagy pedig õ is olyan, mint az idõsebb japánok. Nyugodt és kiegyensúlyozott. Ezt bírom benne, de nagyon.

Alig várom, hogy végre mehessek és elszívhassak egy cigit. Valami tömény is jólesne, azt hiszem, megint elnézek a kedvenc traffikomba, rég jártam ott, mostanában hanyagoltam a csávót, aki ott dolgozik.

 Aztán végre egy jó fél óra múlva elhangzik a várva várt szó. Mehetünk haza, csak elõbb be kell zárni. Természetes, hogy segítek, hiszen a munkámhoz tartozik. Lezárom a kasszát, kiveszem a pénzt, eldobozolom és odaadom Tanaka-sannak. Õ számolja át a napi bevételt. Aztán segítek lehúzni a rácsot, lekapcsolom a villanyt és hátramegyek, hogy levegyem az üzlet nevével fémjelzett sötétzöld kötényt. Gyorsan felkapom fekete színû, fehér prémmel szegett rövid kabátomat, majd alig érek ki, a zsebemben kezdek kotorászni és elõhúzom a cigisdobozt. Azonban egy árva szál cigi sem várakozik a dobozban. Tehát mégiscsak elszívtam az utolsót is ebédszünetben. Nekem pedig nikotin kell, a szervezetem éhezik rá. Így valóban nincs más megoldás, mint elgyalogolni a nem messze levõ kedvenc traffikomig. Remélem, van Alfájuk, mert ha nincs, beverem a gyerek fejét egy baseball-ütõvel. Vagy ököllel. De mindig van neki. Szerencsére.

 ~*~

 Hamar odaérek, és hála a jó égnek, senki sincs ott. Pedig este fél hét van, ilyenkor méteres sorok szoktak állni a traffik elõtt. Most azonban egy teremtett lelket sem látni. Ez is csak nekem jó. Odalépek az ablakhoz és benézek. Sho már benn ül, ahogy látom éppen pakol, de megérezheti, hogy ott lézengek, mert hátrafordul.

 -          Szia Alex! – köszön hatalmas vigyorral a képén, amivel az õrületbe tud kergetni. Ezt a gyereket nincs, ami kihozná a sodrából. – A szokásosat? Mi újság?

 -          Ja. Semmi – közlöm, õ pedig már teszi is elém a szokásos doboz Alfát, mellette meg ott figyel egy üveg jóféle sake is. Persze illegálisan, de ki nem szarja le. – Kösz!

 Kifizetem a cigit, a sakét, majd gyorsan ki is bontom a dobozt és kiveszek egy szálat. Ajkaim közé veszem és meggyújtom. Ah! Édes szippantás, mint az istenek nektárja. Már kurvára szükségem volt erre. Sho közben valamit magyaráz, gondolom a mai napjáról, de nemigen figyelek oda rá. Jobban el vagyok foglalva a cigimmel. Aztán hirtelen léptek zaját hallom, és mikor odafordulok, a cigi majdnem kiesik a számból. Egy szexisten sétál pont a traffik irányába. A lélegzetem elakad, amikor végignézek rajta. Sosem láttam még ilyen szépet. Aranyszõke haj, amely gyönyörûen keretezi finommetszésû, csinos arcát. A szemei sárgák, mint a borostyán, tekintete pedig metszõ, hideg és életúnt. Magasabb az áltag japánoknál, nálam valamivel alacsonyabb. Testalkata arányos, se nem kövér, se nem kóró. Egy egyszerû nadrágot és inget visel. Egészen megbabonáz, ahogy közeledik. Ahogy megérzi hogy figyelem rám néz, tekintete éget, maró, hideg és érzelemmentes. Kell nekem! Akarom ezt az embert!

 -          Mit bámulsz, köcsög?! – hangja ébreszt fel a kábulatból. Gyönyörû hang, mintha énekelne.

 -          Mi közöd hozzá? – vágok vissza nyersen, hiszen én sem adom olcsón.

 Lazán odasétál a pulthoz és egy doboz Alfát kér. Tehát ugyanazt szívja, mint én. Ez a Sors keze lenne? Meg fogom szerezni, akkor is, ha erõszakkal kell.