- Rómeó Montague? - kérdi halk kis hangján, mire gondolkodva bólintok. Figyelmesen végigpásztáz, aztán felpattan, és dühösen mered rám. - Akkor fogadjunk, hogy nagyon is jól tudod, ki vagyok! Máskülönben mit keresne egy Capulet egy Montague fogságában? - kér számon elkeseredett hangon, és valahogy meg tudom érteni. A Montague-Capulet viszály néha tényleg elég lehangoló tud lenni, pláne, ha éppen egy olyat érint, aki gyakorlatilag benne sincsen. De ez nem az én saram, Mercutio érdeme. Õt sajnos nem tudom megváltoztatni.

- Héhéhéé! Csigalom és nyugavér, szöszi! – emelem magam elé védekezõen a kezeim. – Nekem ehhez semmi közöm, csak belerángattak.

- De a barátaid, nem? Miért hagyod, hogy ilyet tegyenek? - dühösen elém caplat, és most egészen magabiztos. Az indulatok csodákra képesek, de egyelõre nincs okom rá, hogy bántsam. Remélem, nem is lesz okom rá… - Mond meg nekik, hogy eresszenek el!

- Nézd - sóhajtok fáradtan. – Nem értek egyet a tettükkel, de Mercutióra képtelenség hatni, jobban jársz, ha azt teszed, amit mond, így elõbb szabadulsz.

- Tessék?! Könyörögjek neki sírva, és adjam ki a családom titkait?

- Huh… tehát ezt akarja? - Idióta Mercutio, ha ez még értelmes is lenne… - Nos, akár ezt, akár mást, nem adja fel, míg el nem éri a célját. - Ha semmi más nem is, ez sajnos tutibiztos. Szegény kölyök, sajnálom is kicsit… Mercutio gyakran elveti a sulykot. Elég gyakran.

Valamit mondani akar, de aztán nem teszi, csak leszegi a fejét, és a földet bámulja. Nem valami vidám látvány így, de mivel tudnám biztatni? „Nyugi, Mercutio úgysem enged el addig, míg ki nem szed belõled mindent” vagy ez nem is vigasztalás? Áh…

- Julian… - szólítom meg végül. – Bármit is teszel, ne haragítsd magadra Merchut, mert hiába rendes gyerek valahol belül, tud elég kegyetlenül viselkedni.

Nem nagyon akarom, hogy baja essen a kölyöknek, de Merchu mellett ennek száz az egyhez az esélye. Ugyanis õ bármi áron megszerzi, amit akar, legyen szó akármirõl. Most sem fogja feladni, és csak egyre rosszabb lesz. Rosszabb és rosszabb.

- Miért vagy itt? – pillant rám ismét arany szemeivel, és most úgy néz rám, hogy kár is lenne szépíteni a dolgot. El kéne csábítanom, vagy ilyesmi, hogy beszéljen. De mondjuk ezt egyszerûbben.

- Puhítani. - Bár valószínûleg tudta, hogy ez lesz a válasz, azért a szemében ismét felcsillan a gyanakvás. Bárcsak Veronába jövet is ilyen elõvigyázatos lett volna.

- Ne nézz így rám, nem kaptam választási lehetõséget, és még így is jobban jársz, mintha Merchu folytatja a saját módszereivel - szabadkozom a tarkómat vakargatva, mert hát ja, nem a legjobb helyzet ez. De félek, ha nem lennék itt, még rosszabb lenne. És nem hiányzik, hogy Merchu kinyírja apám fõellenségének a fiát.

- Nem érdekel mivel vettek rá, nem érdekel mi a céljuk, csak engedjetek végre el! - mondja kicsit hangosabban és indulatosabban a kelleténél, de mielõtt le tudnám csitítani, Mercutio már itt is van.

- Mi a fenét mûvelsz Romy? Még mindig nem sikerült elérned semmit? - repül elénk a vörös kicsit sem kedves képpel, és csodálom is, hogy szöszikénk nem csinált még a gatyájába tõle. Végül is lehet, hogy megtette, csak jól titkolja. Ezeknél a Capuleteknél sose lehet tudni!

- Nem tudom Merchu, mit vársz tõlem. Egyszerûen ereszd el, ebbõl csak baj lesz – közlöm közönyösen, de a legutolsó dolog, amit életemben meg tudnék tenni, az Merchu meggyõzése.

- Tehát még mindig makacskodik a drága? – pillant a fiú felé. – Ebben az esetben, folyamodjunk radikálisabb megoldáshoz.

Erre már a szöszi is meghátrál, és nincs egyedül, én sem vagyok oda kifejezetten az ötletért. Mondani akarok valamit Merchunak, de mielõtt még kigondolhatnám, mit is, õ megragadja Juliant, és az ágyra löki. Na neeee, miféle módszer ez? Az kéne még csak, megerõszakolni egy Capuletet!

- Akkor… csapjunk bele! - vigyorog ravasz róka módjára, és már ott is van a szöszi elõtt. Olyan helyeken kezd kotorászni, amiken igazán nem kéne, így is elég bajban vagyunk, ez után meg pláne lennénk!

- Neh… - nyöszörög a szõke, és próbálna szabadulni, de Merchu nem engedi neki. Ezt viszont már én sem bírom tétlenül nézni, elrántom tõle barátom. Komolyan, már lassan engem is irritál, amit csinál!

- Mercutio, hagyd abba!

- Rómeó, mi a fene bajod van? – tépi ki magát a kezembõl, és szikrázó szemekkel felém fordul. - Az a lényeg, hogy megtörjük, hogy azt tegye, amit mondunk. Beküldtelek, hogy hass rá, de ugyan olyan makacs, mint volt. Most megint az én módszereim következnek!

- Ha így nézzük, akkor Benvolio jönne - vonok vállat, és mindannyian Benvo felé fordulunk. Õ rögtön hárít, nem nagyon szokott csak úgy ártani másoknak, minden ok nélkül, ahogyan Mercutio. A helyzetet azonban ez nem könnyíti meg.

- Veszett ügy! - legyintünk egyszerre a vörössel, majd ismét szócsatába kezdünk.

- A módszereid szadisták, és büntethetõk – csóválom a fejem, bár nem hiszem, hogy pont õ képes lenne nem büntethetõen eljárni.

- A tieid pedig eredménytelenek, és csupa csöpögõs szócséplés - morog a vöri, és ez igaz is… de ezért legalább nem áll fenn annak a veszélye, hogy számûznek minket, vagy egyéb kellemes következmény! - Az én foglyom, azt csinálok vele, amit akarok – jelenti ki Merchu ellentmondást nem tûrõen, de nem fogja ilyen indokkal kisajátítani szerencsétlen Capulet fiút.

- Belerángattál, most már nekem is van beleszólásom a dologba! Tudod mit, adj még nekem idõt, majd én beszélek megint vele! - mondom nyugodtabban, hátha ez rá is átragad. - De majd csak holnap, mert ma mindenki hulla fáradt, úgy se jutunk egyrõl a kettõre.

Mercutio ezzel is ellenkezne, de olyan szigorú szemekkel nézek rá, hogy benne reked a szó. Én ezt nagyon komolyan gondolom. Nem fogom engedni, hogy bántsa Juliant, megvédem bármi áron! Mercutio pedig, akitõl idegen minden ilyen fajta érzés, nem tudja kezelni a dolgot. Látszólag beleegyezik. Az ajtó felé indulunk.

- Várj! – Julian elkapja a karom, így kénytelen vagyok megfordulni. - Elmész? Ha itt hagysz vele, újra bejöhet, kérlek, ne menj el! - leplezni akarja, mennyire meg van riadva, de nem megy neki, akaratlanul is kihallatszik a hangjából.

Egy darabig bámulok azokba a barna szemeibe, de aztán nem bírom tovább a tekintetét, elfordulok. A fenébe, ilyen helyzetbe is csak én kerülhetek… de valóban nem lenne célszerû egyedül hagyni. Merchu ragaszkodik az elveihez, úgyhogy ha továbbra sem beszél, tényleg bántani fogja, akár még úgy is. És azt szerintem egyikünk sem szeretné.

- Rendben - egyezek végül bele, mire a kis szõke rögtön nyugodtabb képet vág. - De ha már itt maradok, van egy nagy kérdés… hol fogok aludni?

Tanácstalanul nézek körbe a szobában. Az tisztán látszik, hogy csak egy ágy van, ami ugyan kétszemélyes, de kétlem, hogy tanácsos lenne együtt aludni egy Capulet sráccal. Oké, hogy a légynek sem ártana (még bolhának sem), de a származása attól még visszatart. Ha ennek híre menne, iszonyat nagy botrány lenne…

- A földön - jön a meglepõen komoly válasz a szöszitõl, mire megrökönyödve nézek rá. Jó, nemes, elhiszem, de én nem (most már) az egyik fogvatartója vagyok. Nem bátor ez egy kicsit tõle?

- Persze, vagy már mindjárt az ablakpárkányon, nem? - kérdezek vissza kissé gúnyosan, de nem jó helyre nyúltam, mivel kissé ingerülten caplat elém, és a ruhám gallérjánál fogva lehúz magához.

- Figyelj Montague, nem téged térítettek le a Veronába vezetõ útról minden szó nélkül, nem téged raboltak el, és nem is téged tartanak itt akaratod ellenére, úgyhogy ha megkérhetlek, mutass egy kis együttérzést, akármennyire is utálsz! - magyarázza felfújt arccal, majd puffogva elenged, és elsétál elõlem. O-kééé, meggyõzött. Kiáll az igazáért, és nem is fél tõlem, az már biztos. Miért is tetszik ez nekem? Talán nem is olyan elesett a kölyök!

- Én nem utállak - teszem azért hozzá, hogy tisztában legyünk a dolgokkal. Ha utálnám, eleve nem álltam volna ki mellette, mikor Merchu szadizni kezdte.

- Nem is lenne okod rá. Nem is ismersz. És tulajdonképpen egyik Montague sem ismeri a Capuleteket, de ez fordítva is igaz - mondja továbbra is határozottan, miközben felmászik az ágyra, és helyet foglal rajta. - Néha tényleg nem értem, mire jó ez az egész… - vesz magához egy párnát, és átöleli. Maga elé bámul, a hangja is megenyhül. Megint ugyanolyan gyengécske lett, mint pár perccel ezelõtt. Nála ez egészen gyorsan váltakozik, furcsa. Kinél is tapasztaltam utoljára ilyesmit? Ja, a húgánál. Vicces eset volt.

- Ha nekik ez jó - vonom meg a vállam, mintha nem érdekelne, és mintha olyan könnyedén ki tudnám magam zárni a dologból, pedig sajnos nem. Ha így lenne, most sem lennék itt.

A szöszke sóhajt, aztán hanyatt dõl az ágyon. Eléggé óvatlan, ha ezt meg meri csinálni elõttem, na nem, mintha bántani akarnám, csak… azért mégis. Akarhatnám. Teszteljük le!

Odasétálok hozzá, és fölé hajolok. Elõször csak fáradtan pillant vissza rám, aztán egy párnát vág a képembe. Ó yeah, így kell bánni azzal, aki falaz nekünk!

- Aludjunk - szólal meg hirtelen, aztán mire észbe kaphatnék, már felém zúdítja az alatta lévõ ágy felét. Kapok egy vékonyabb matracot, két párnát, és egy plédet. Micsoda kedvesség, a bütykeimet is õ fogja majd kimasszírozni?

- Elég korán van még - kezdeném, de már fordul is be az ágyba, úgyhogy feleslegesen. Meg egyébként is, mit csinálnánk mi itt ketten? Két ellenséges család fia egy szobába összezárva, majd biztos nekiállnánk sakkozni, vagy ilyesmi. - De ha te így akarod… - elhúzom a függönyöket, így láthatóvá válik annak a pár gyertyának a fénye, ami eddig meg volt gyújtva. Egész hangulatos lett így a hely, ilyen helyzetekben szoktam tolni a csajaim. Ne kínozz, édes honvágy!

Halkan sóhajtom, majd szépen elrendezgetem az ágy mellett a kapott dolgokat, aztán leveszem a pólóm, és a matracra fekszem. Megszokott rutin, hogy nem ruhában alszom, otthon még ennyi sem lenne rajtam, de nem otthon vagyok… ja, szeretek ezzel szembesülni. Kinyírlak Merchu!

Nem nagyon fogok tudni aludni, de nem baj, legalább gondolkodhatom rajta, mit mondjak holnap a srácnak. Nehéz lesz elmagyarázni neki, hogy mondjon csak valami hülyeséget, különben itt fog még maradni egy darabig. Az lesz a nagy pech, ha kiderül, hogy nem tud hazudni. De még milyen nagy pech! Ettõl csak megfájdul a fejem.

Az oldalamra fordulok, és már éppen készülnék lehunyni a szemem, mikor meghallok egy halk kis hangot.

- Jó éjt, Rómeó. - Meglepetten bambulok magam elé. Hát ezt nem gondoltam volna. Csak nem ez volt a „köszi, hogy nem engedted, hogy megerõszakoljanak” burkolva? De, valószínûleg ez volt az. Heh, nem is olyan pökhendi, mint gondoltam.

- Jó éjt - válaszolom, aztán lehunyom a szemem. Ó édes, puha ágy, selymes paplan, süppedõs párna… ha hallotok szánjatok már meg, mert itt hétszentség, hogy gerincsérvet kapok!

Az este szépeket álmodom. Túl szépeket is! Arról nem is beszélve, hogy túl valóságosakat. Szinte érzem, ahogy valami hozzám dörgölõzik, szóval tuti, hogy reggel felkelés után meglátogatom a fürdõszobát. Persze ezt már reggel gondolom, olyan félálomban, csak még nem fogtam fel, hogy felébredtem. Aztán leesik. És nem csak ez esik le. Az, hogy van rajtam valaki…

Félig kinyitom a szemem, de még kell pár pislogás, mire kitisztulnak a dolgok. Még mindig a földön vagyok, ahova tegnap Julian számûzött, a hátam sajgása biztosítja ezt. Plusz tehernek pedig itt alszik rajtam. Várjunk… mi van?!

Pillanatok alatt kipattannak a szemeim, és a mellkasomon szuszogó szöszire meredek. Úgy emlékszem, hogy õ az ágyon alszik, vagy nem? De. Akkor most hogy került ide?

Elgondolkodva nézem, mintha attól válaszolna. Így most egészen nyugodt az arca, szép látvány, bár amúgy is az volt. De mivel nem akarok még ennél is szûkebb helyzetbe kerülni, inkább nem ragozom tovább.

Végül is egész könnyen ki lehet találni: este biztos leesett az ágyról, éppen rám, én meg nem ébredtem fel rá, és õ se. Micsoda véletlen, szóval õ dörgölõzött nekem az éjszaka. Eh, nem jó hír, legalábbis a gatyám nem elég bõ a helyzethez. És most hogyan hagyjam itt úgy, hogy ne ébredjen fel?

Pár percig nem mozdulok, csak gondolkodom. Voltam már szorultabb helyzetben is, és abból is ki tudtam vágni magam, úgyhogy most is sikerülni fog. Igen, nem alázom meg magam az apám õsellenségének a fia elõtt! Ph, soha!

Már éppen állnék fel, hogy leszedjem magamtól, mikor az ajtó kicsapódik, õ meg automatikusan riad fel, és néz a hang irányába. Na ennyit arról, hogy észrevétlen legyek.

- Rómeó, baj van, most azonnal… - Merchu ennyit mond így hirtelenjében, aztán tátva marad a szája. Nagy szemekkel néz végig rajtunk, végül komiszul elvigyorodik. Persze, hogy rosszra gondol. Bár ki ne gondolna arra két pasit egymáson látva, mikor plusszba az egyiken póló sincsen? Arról a dudorról ne is beszéljünk, tuti, hogy azt szúrta ki elõször!

- Most azonnal? - emlékeztetem arra, amit elkezdett, mert képes lenne akár el is felejteni a nagy vigyorgásban. Jellemzõ rá.

- Jah. Szóval pár perc és Escalus itt van, úgyhogy csinálj valamit a kölyökkel. Bár ahogy látom, már el is kezdted… - kuncog, és szerintem totál ki is ment a fejébõl, mit jelent az elõzõ mondata.

- MI?! - most rajtam a sor, hogy pánikba essek. Felemelem a még mindig rajtam lévõ, teljesen sokkolt Juliant, aztán visszarakom az ágyra, és Merchu elé megyek. - Hogy érted ezt?

- Hát, mint minden hónapban egyszer, most is eljön megnézni, nem vertem-e szét a házat. Bár akár folytathatnád az elõbbit, tuti nem nyitna rátok, ha megmondanám, hogy te vagy benn…

- Kifelé - tolom ki villámgyorsan a vöröst, aztán becsapom utána az ajtót. Oké, ez kicsit szorultabb helyzet, mit gondoltam. Ráadásul Juliant is meg kell gyõznöm arról, hogy jobb neki, ha nem veszik észre, viszik haza és szabadítják ki Merchuék fogságából, de… mégis hogy csináljam? Gondolkozzunk ésszerûen. De én reggel nem tudok gondolkodni!

Végül visszasietek Julian elé, megfogom a kezét, és a szekrényhez vezetem. Ez régi trükk, ide rejtettek a csajaim is, ha szülõveszély volt. A hosszú fodros szoknyák mögött könnyû volt elbújni, de gyanítom ebben a szekrényben semmi ilyen nincs, jó esetben… kinyitom, és tényleg nincs. Csak kabátok. Remek, azok sem rosszak!

Éppen tolnám befelé Juliant, mikor õ kikapja a kezét a kezembõl, és hátrébb lép. Sürgetõen rápillantok.

- Gyere!

- Nem! - vágja rá. - Miért kéne nekem önszántamból elrejtõzni a herceg elõl? Hiszen éppen az lenne a lényeg, hogy megtaláljon! - vált erélyesebb stílusra, sajnos ehhez nem elég szõke.

- Gondolkozz, ha Escalus megtudja, hogy elraboltunk, az súlyos következményeket fog maga után vonni! Nem csak én és a srácok bûnhõdünk meg érte, de még a családjaink is jobban egymásnak fognak ugrani, ezt szeretnéd? - Ez hatásos, mert most bizonytalanná válik, és elgondolkodik. Látszik, hogy nem akar ekkora bajt, elvégre õ csak egy most érkezett régi rokon, akinek ennél rosszabb indítása nem is lehetne. Nem az õ hibája, de ha kitör a háború a két család között, az már mindkettõnk hibája lesz.

- Nekem ehhez az egészhez semmi közöm - rázza meg a fejét, és ez éppen elég idõ arra, hogy újra magamhoz húzzam, aztán gyengéden a szekrénybe lökjem. Nincs most idõ az érzékeny kis lelkét pátyolgatni, ráérek majd utána is.

Bezárom rá, aztán a fürdõbe megyek, hogy elintézzek valami khm… fontosat. Mikor ezzel végzek, elindulok az ajtó felé, de alig nyitom ki, már szembe is találkozom Benvoval. Csodás, épp õ kellett nekem!

- Itt van már? - térek a lényegre, õ pedig csak a fejét rázza.

- Még nincs.

- Mercutio?

- Éppen a konyhában álló kajahegyet próbálja felenni, úgyhogy ma már nem lesz ártalmas. - Ezen akaratlanul is elmosolyodom. Idióta. - A Capulet srác?

- Bezártam a szekrénybe - intek a bútor felé, ami most a kelleténél mintha kicsit jobban mozogna. Illetve mindenképpen ez tenné, mivel egyáltalán nem szokott mozogni.

- Látom. Szerintem neked is be kéne menned - néz végig a búvóhelyen Benvo. - Így mintha kicsit instabil lenne.

- És ha bemennék, az min változtatna?

- Igazad van, úgy még instabilabb lenne - vigyorodik el õ is, persze gondolhattam volna, hogy vörikének az lesz az elsõ, hogy elújságolja neki a reggeli látványunkat. Ezt már nem fogom lemosni magamról!

- Felettébb vicces - morgom, de sajnos egyet kell vele értenem. Ha Julian mellett vagyok, talán nem lesz kedve néptáncolni egy szekrény belsejében.

És akkor ajtónyitás hangja hallatszik. Benvoval egyszerre nézünk a folyosó irányába, aztán egymásra pillantunk, és bólintunk. Nem derülhet ki semmi.

Becsukom az ajtót, aztán a szekrényhez lépve kinyitom. Szöszikém rögtön a karjaimba esik, és nem tudom mit csinálhatott eddig, de nagyon elfáradhatott benne, mivel liheg.

- Mi van, eltévedtél benne? - Nem bírtam ki, hogy ne süssem el, õ viszont úgy néz rám cserébe, mintha fel akarna nyársalni a szemeivel. Inkább gyorsan spuri vissza, mielõtt meggondolja magát!

- Mit csin… - még kimondani sincs ideje, már vissza is lököm a szekrénybe, aztán bemegyek utána. Behajtom magunkra az ajtót, mivel belülrõl nem tudom bezárni.

- Ki akarok menni - sziszegi a fülembe a szöszi, de én csak a szája elé rakom a mutatóujjam.

- Most nem lehet.

Örülhetne inkább, hogy itt szenvedek vele! Fél perc se telik el, de már érzem, miért akart a kisherceg ennyire kijönni innen. Rettentõ meleg van! Már sajnálom, hogy a fürdõbõl kijövet visszavettem a pólómat, nem kellett volna. Megpróbálom halkan venni a levegõt, de mivel alig van itt belélegezhetõ, ez elég nehéz feladatnak bizonyul. Julian már nem is nagyon próbálkozik, hanem hangosan veszi, ami addig nem gáz, míg be nem jön ide valaki. De most nyílott ki az ajtó…

A félig behajtott szekrényajtó résén át látom, ahogy Escalusék belépnek a szobába. Valamirõl beszélnek, de mivel a halkságra koncentrálok, nem tudok figyelni rájuk. Julianra pillantok, akit éppen nem ér a fény, csak a lihegésébõl lehet tudni, merre van. Nem jó ez így, észre fognak venni!

A léptek zaja hirtelen abbamarad, ez már arra késztet, hogy tegyek valamit. Így hát közelebb hajolok a szõkéhez, és az ajkaim az övéire tapasztom. A hangos légzés rögtön abbamarad, én meg csak akkor jövök rá, hogy ez sem volt jó ötlet. Mert csók = levegõhiány = még hangosabb légzés. De nem tudok mit tenni, ahogy megérzem bársonyos bõrét, valamiért teljesen transzba esek. Egyáltalán nem olyan, mint a nõké… nem lök el, bár nem is lenne tanácsos, az egyelõ lenne a leleplezõdéssel.

Viszont most bajban vagyok. Merchuéknak gyorsan ki kéne mennie innen, legalábbis azelõtt, hogy elfogy a levegõnk. Azonban egy kis részem nagyon akarja, hogy még maradjanak itt bent nagyon hosszú ideig, hogy ne kelljen elválnom Juliantõl…

Felsóhajtok, és elmerengve figyelem a dombról szülõvárosom szépen gondozott házait. Hiányzott is, meg nem is. Ráadásul hiába vagyok mindjárt ott, fogalmam sincs, végleg maradni akarok e, vagy sem. Ezért se szóltam a szüleimnek, csak a herceget értesítettem az érkezésemrõl.

Veszek egy mély levegõt, majd jelzek a lovamnak, hogy lassú ügetésben induljon el. Tövis érezheti a bizonytalanságomat, mert járása kissé egyenetlenebb, mint szokott. Megnyugtatóan paskolom meg szürkésderes nyakát. Ettõl én is jobban érzem magam.

Már majdnem a házak közé érek, mikor két lovas vág be elém. Tövis felhorkant, és ágaskodva megtorpan.

- Hóó, lovacskám, nyugi! – erõsen tartva magam, sikerül a nyeregben maradnom, és megnyugtatnom. Végül vádló pillantást vetek a két alak felé, akik közvetlenül elõttem várakoznak.

Az egyikük meredten figyel, képtelen vagyok olvasni kék szemében, ahogy mellém léptet, és mélyen az enyémekbe néz. Nem semmi mennyire vörös a frizurája. A társa pedig hozzám hasonló, szõke hajjal büszkélkedhet, de szemszínét nem láthatom, zavartan kerüli a pillantásom.

- Te vagy Julian Capulet, ugye? – szólal meg a vörös, mire alig észrevehetõen összerezzenek nevem hallatán.

- É…én vagyok. – felelem tétován. Szélesen elvigyorodik, és társa felé pillant, aki zavartan, halvány mosolyra húzza ajkait. Nem igazán értem õket.

- A herceg küldött minket, hogy kísérjünk téged elé. – jelenti ki a kékszemû vidoran, majd meg se várva, hogy válaszoljak, kirántja a kezembõl lovam kantárját, és elindulva, elkezd maga után húzni. Még tiltakozni is elfelejtek, hirtelenjében csak a nyeregben maradásra tudok koncentrálni, mert szépen átváltott vágtába az elõl haladó szõke, és minden ló követte az övének a példáját.

- Hééé! De….várjatok…én nem is… - nem méltatnak válaszra, én pedig feleslegesen próbálom visszaszerezni az irányítást a hátasom felett. Végül addig mocorgok, míg végül sikerül elõrenyúlnom Tövis zablájához, és jeleznem neki, hogy álljon meg. Hirtelen torpan meg, épphogy sikerül rajta maradnom.

A vörös idegesen felhorkan mikor a kantár kicsúszik a kezébõl, és a következõ pillanatban már mellettem is van, megragadja a felsõmet, és visszahelyez normálisan a nyeregbe.

- Ha nem akarod összetörni magad, maradj nyugton! – morran rám ridegen. Riadtan pislogok rá, de gyorsan összeszedem magam.

- De én nem akarok veletek menni. Odatalálok egyedül is. – jelentem ki eltökélten, és nyúlnék a kantárért, hogy elindítsam a lovamat, mikor a srác felmorran mellettem, és elkapva a karomat, átránt maga elé a nyeregbe. Fejem az egyik oldalt, lábam a másikon.

- Hééé! Azonnal engedj el! Nem hallod? Tegyél le! – nem merek túlzottan kapálózni, mert közben elindítja a lovat, és félek, hogy csúnya esés lenne a vége. Mikor végre megállunk és elenged, azonnal lecsusszanok, de zsibbadt lábaim nem tartanak meg, neki kell vetnem hátamat a mögöttem magasodó háznak.

- Mire volt ez jó? Ezért még…

- Te provokáltad ki a kevésbé barátságos módszert. – lép elém a vörös srác, keze a fejem mellett csattan a falon, õ pedig közelebb hajolva, gunyorosan néz a szemembe. – Viszont….csakhogy tisztában legyél a játékszabályokkal, van ennél durvább is, ne akard megtapasztalni.

Egy pillanatra leblokkol, és tágra nyílt szemekkel nézek fel, de végül tenyereimmel a mellkasának feszülök, és megpróbálom arrébb lökni. Erõsebb nálam…

- De…de kik vagytok egyáltalán, és mit akartok tõlem? – kérdezem háborogva, de válaszként csak elvigyorodik, majd csuklómnál fogva elkezd húzni maga után. Dühösen próbálok ellenkezni, de sajnos sose tudtam verekedni.

Beráncigál egy házba, és közben odaszól a társának, hogy lássa el a lovakat, amíg õ kezelésbe vesz engem. Hogy miii??

Az ajtó csapódik mögöttünk, és lendületesen egy székre lök, majd kezeivel a karfákra támaszkodva, szó szerint foglyul ejt.

- Szóval, drága kis Capuletem, csicseregj nekem egyet s mást. Kezdetnek, hogy miért is jöttél vissza, aztán áttérünk a következõ pontra.

- Felejtsd el! Ti most konkrétan elraboltatok? – eszem ágában sincs felelni, csak felháborodottan mocorgok, és próbálom kezeit lefeszíteni, hogy kikeveredjek szorult helyzetembõl.

- Igen, te most a foglyunk vagy. – jelenti ki közönyösen. Erre azért lemerevedek, mert annak ellenére, hogy sejtetem, nyíltan kimondva elég rémisztõnek hangzik.

- De miért? – nyekkenek fel kétségbeesetten.

- Már mondtam. Válaszolsz pár kérdésünkre, de ha jó fiú leszel, és sírva könyörögsz, talán még el is engedünk. – gunyorosan elvigyorodik döbbent arcomat látva, de meglepettségemet hamar felváltja a makacs büszkeség.

- Sose fogok nektek könyörögni, és nem szedtek ki belõlem semmit! – jelentem ki heves fejrázás közepette, aminek azzal vet véget, hogy erõsen elkapja az államat, és maga felé fordít.

- Ne játssz a türelmemmel Julika, nem vagy te túl jó harcos, nem igaz? Mantovába nõk tanítottak verekedni, vagy a húgodtól lestél el trükköket? – szavai csöpögnek a gúnytól, és szörnyen sértenek, de szikrázó szemeibe nézve, nem merek közbevágni. – Sajna közölnöm kell veled, hogy apuci és a drága Tybalt nincs itt, hogy megvédjen, jobban teszed, ha az én szabályaim szerint játszol.

Szaporán kapkodok levegõ után, és igyekszem félrefordítani a fejem, de csak akkor sikerül, mikor végre elenged, és kihúzva magát, az ajtón belépõ szõke felé fordul. A srác tétován néz a szemembe, és mintha némi együttérzés csillanna a tekintetébe.

- Nem látta meg senki a lovát? – kérdi a vörös, jóval kedvesebb hangnemben a társát.

- Nem. Ebben a napszakban amúgy is kevesen járnak kint, és figyeltem is. – érkezik gyorsan a felelet. – De Merchu…most mit akarsz vele tenni?

A kérdezett ismét felém fordul, mire riadtan húzódok hátrébb a székben. Egyszerûen rémisztõ kisugárzása van a srácnak, és rá kellett jönnöm, nem szokása kesztyûs kézzel bánni másokkal. De csak azért se fogok behódolni neki, makacsul állom a szemkontaktust.

- Úgy tûnik még nem igazán van tisztába a helyzetével, de sebaj, idõvel rá fog jönni, hogy a makacsságával csak magának árt. – dühösen húzom fel az orrom, de õ csak mellém lépve fölránt a székbõl, és egy ajtót kitárva, belök a mögötte rejtõzõ szobába.

Mire megfordulok, az ajtó már be is csapódott, és hallom ahogy kattan a zár. Legszívesebben addig dörömbölnék az ajtón, amíg meg nem unják, de akkor végképp feladnám a büszkeségem. Tanácstalanul, elkeseredetten pillantok körbe a szobában, de egy alaposan bezárt ablakon kívül, csak az alap bútorok vannak benne. Ágy, szekrény, egy kisasztal, két szék, biztos vendégszoba lenne eredetileg. Nem pedig börtön.

Téblábolok egy darabig, de végül az egyik sarkot ítélve meg a legvédettebbnek, térdemet felhúzva oda kuporodok be, és arcomat a kezembe temetve, megpróbálok nem gondolni a helyzetemre.

Valószínûleg elbóbiskolhattam, mert hirtelen arra riadok, hogy valaki belép a szobába. Mikor meghallom, hogy közelebb lép, felkapom a fejem, és ellenségesen meredek az idegen srácra. Remek, hárman vannak. Ezúttal egy barna hajú, elég tanácstalan, de helyes személy. Mondjuk a külsõ ugye nem jelent semmi, erre rá kellett jönnöm a vörösnél.

- Öhm, helló! – zavartan elmosolyodik, és int egyet, de továbbra se reagálok, csak dühösen, gyanakodva meredek rá. - Nyugodj meg, nem foglak bántani. Én csak… beszélgetni akarok! – tesz felém még egy lépést, de látva, hogy riadtan préselem magam jobban a falhoz, megtorpan. - A nevem Rómeó! Téged hogy hívnak? – barátságosan mosolyog rám, és egy pillanatra el is felejtem a helyzetem.

De várjunk csak…Rómeó? Felnézek rá, és egy pillanatnyi figyelés után már szinte biztos vagyok benne.

- Rómeó Montague? – kérdezem halkan, mire elgondolkodva bólint. Összehúzott szemmel figyelem egy darabig, majd elfeledkezve elõbbi riadalmamról, dühösen felpattanok, de továbbra is a sarokban maradok. – Akkor fogadjunk, hogy nagyon is jól tudod ki vagyok! Máskülönben mit keresne egy Capulet, egy Montague fogságában.

Elkeseredetten és haragosan kérem számon, nem hiszem el, hogy ahogy visszatérek, rögtön bele kell keverednem ebbe a hülye harcba.

- Héhéhéé! Csigalom és nyugavér, szöszi! – emeli fel védekezõen a kezét. – Nekem ehhez semmi közöm, csak belerángattak.

- De a barátaid nem? Miért hagyod, hogy ilyet tegyenek? – annyira belelendülök a dühöngésbe, hogy megfeledkezve magamról, teszek pár lépést felé, és már majdnem követlen elõtte járok, mikor megtorpanva felnézek rá. Magasabb nálam, így újra gyengébbnek érzem magam. – Mond meg nekik, hogy eresszenek el!

- Nézd. – sóhajt fel fáradtan. – Nem értek egyet a tettükkel de Mercutióra képtelenség hatni, jobban jársz, ha azt teszed amit mond, így elõbb szabadulsz.

- Tessék?! Könyörögjek neki sírva, és adjam ki a családom titkait?

- Huh…tehát ezt akarja? – megcsóválja a fejét, és vet egy rosszalló pillantást a csukott ajtóra. – Nos, akár ezt, akár mást, nem adja fel, míg el nem éri a célját.

Nyitnám a szám, hogy visszavágjak, de nem tudok mit mondani, így inkább összeszorítom, és lehorgasztott fejjel szuggerálom a padlót, nyeljen már el, ennél csak jobb helyre kerülhetek.

- Julian… - szólít meg tétován. – Bármit is teszel, ne haragítsd magadra Merchut, mert hiába rendes gyerek valahol belül, tud elég kegyetlenül viselkedni.

Erre most mit mondhatnék? Igazából azt se tudom mit vár tõlem, hisz megmondtam. Könyörögni, és beszélni a családomról, nem fogok. Azért valahol különös, hogy pont egy Montague ad tanácsot, pedig Capulet vagyok.

- Miért vagy itt? – kérdezem meg végül halkan, ráemelve tekintetemet. Elgondolkozva figyel egy darabig, majd megvonja a vállát.

- Puhítani. – jelenti ki kis idõ után. Nem kell rákérdeznem, hogy ez alatt mit is ért pontosan, a gyanakvás így is visszatér a tekintetembe.

- Ne nézz így rám, nem kaptam választási lehetõséget, és még így is jobban jársz, mintha Merchu folytatja a saját módszereivel. – kezd szabadkozni zavartan.

- Nem érdekel mivel vettek rá, nem érdekel mi a céljuk, csak engedjetek végre el! – török ki dühösen, és szinte ugyan ebben a pillanatban, kivágódik az ajtó, és a vörös viharzik be rajta, nyomában a szöszivel, aki hirtelenjében azt se tudja, bezárjon e maga után.

- Mi a fenét mûvelsz Romy? Még mindig nem sikerült elérned semmit? – toppan elénk Mercutio szikrázó szemekkel, én pedig egész testemben megremegek, de minden bátorságomat összeszedve, nem hátrálok el.

- Nem tudom Merchu, mit vársz tõlem. Egyszerûen ereszd el, ebbõl csak baj lesz. – érkezik a közönyös felelet, de nem igazán éri el a kívánt hatást.

- Tehát még mindig makacskodik a drága? – villannak rám a kék szemek. – Ebben az esetben, folyamodjunk radikálisabb megoldáshoz.

Erre azért már a falhoz simulok, és szaporán kapkodva levegõ után, kérlelõ pillantást vetek Rómeóra, aki már készülne mondani valamit társának, de az hirtelen elõttem terem, és karomat megragadva, az ágyhoz penderít.

Épphogy sikerül állva maradnom, de sajnos nem tart sokáig a függõleges elhelyezkedésem, mert a vörös elém lépve, egyszerûen megbök a mutatóujjával, és én lehuppanok a takaróra. Tágra nyílt szemekkel nézek fel a fölém magasodó srácra, aki vigyorogva támaszkodik rá kezeivel a térdeimre.

- Akkor…csapjunk bele! – szólal meg gunyorosan, és kezeit lassan feljebb vezeti, végig a combomon, egészen…

- Neh… - nyöszörgöm riadtan, mikor megérzem tenyerét az ágyékomnál, de hiába próbálok elhúzódni, másik kezével elkap, és nem enged.

- Mercutio, hagyd abba! – szólal meg hirtelen a mögött álló barna, és elrántja rólam. Még épp idõben, mert már ösztönösen húztam volna fel a térdem, nagyvalószínûséggel hason, vagy ágyékon rúgva a srácot, aki biztos nem köszönte volna meg, sõt…nagyon megjártam volna, úgy érzem.

- Rómeó, mi a fene bajod van? – tépi ki magát társa markából a vörös, és dühödten szembefordul vele. – Az a lényeg, hogy megtörjük, hogy azt tegye amit mondunk. Beküldtelek, hogy hass rá, de ugyan olyan makacs, mint volt. Most megint az én módszereim következnek!

- Ha így nézzük, akkor Benvolio jönne. – vonja meg a vállát a Montegue, mire mindhárman az ajtót támasztó szöszire pillantunk, aki gyorsan megrázza a fejét.

- Veszett ügy! – szólal meg egyszerre a másik kettõ, majd ismét veszekedni kezdenek.

- A módszereid szadisták, és büntethetõk. – érvel Rómeó fejcsóválva.

- A tieid pedig eredménytelenek, és csupa csöpögõs szócséplés. – érkezik a dühödt válasz.

Döbbenten kapkodom ide-oda a fejem, itt már rég nem rólam van szó, de egyelõre örülök, hogy kikerültem a figyelem középpontjából.

- Az én foglyom, azt csinálok vele, amit akarok. – terelõdik rám megint a szó, hála Mercutionak.

- Belerángattál, most már nekem is van beleszólásom a dologba! Tudod mit, adj még nekem idõt, majd én beszélek megint vele! – feleli Rómeó nyugodtan, és ezzel lezártnak is tekinti a dolgot. – De majd csak holnap, mert ma mindenki hulla fáradt, úgy se jutunk egyrõl a kettõre.

A vörös már nyitná a száját, hogy visszavágjon, de végül nem szólal meg, úgy tûnik igazat ad barátjának. Megkönnyebbülten fújom ki a levegõt, de nem nézek máshová, csak magam elé.

Csak akkor kapom fel a fejem, mikor nyílik az ajtó, és kisétálnak rajta.

- Várj! – felpattanok, és botladozva elkapom Rómeó karját. – Elmész? Ha itt hagysz vele, újra bejöhet, kérlek ne menj el! – higgadtan, minél kevésbé megalázóan próbálom kérni, de hangom remegése elárulja a riadalmamat.

Meglepetten fúrja tekintetét az enyémekbe, és végül õ az, aki elkapja a pillantását. Hezitál a válaszadással, talán kifogást keres, habár nem mintha szüksége lenne rá, ha el akarna menni. Nekem itt nem igen számít a szavam és a véleményem.

„Mint árnyék a nagyvilágban

Úgy él tovább a halk imákban

Mert nem más õ, mint a nõfaló

A csalódást okozó, csalfa Rómeó”

(Saját!)

- R… Rómeóóóh… - Ne csináld már. Mintha ettõl elélveznék. Pheh… talán csak akkor, ha max hangerõvel, és legalább még jó négyen kiabálnák ugyanezt. Ez így annyira nem buli! Ah, unom…

- Hn? - lenézek az alattam nyögdécselõ lányra, és egy röpke pillanatig gyönyörûnek látom, de aztán a varázs elmúlik, és nem több már, csak egy üres test. Ami már az enyém lett, tehát semmi gyönyörû sincs benne… meguntam.

- Éhn… elh… - Jajj, hagyjuk már. A végén még idõ elõtt elalszom. Hogy is mondaná ezt Mercutio õszintén? „Te gyógyír voltál a betegségemre. Végre rendesen tudtam aludni!” Hehhe.

Még néhány erõteljesebb lökés, és a csaj elmegy. Igen, és nekem is ezt kéne tennem, mivel ahogy hallom az apja…

- Excusez-moi szép hölgy, de most mennem kell - kapkodom fel a ruháim úgy kerek öt perc múlva, és az ablakhoz sietek. Fúj, hogy én mekkora egy nyálas disznó vagyok! Néha nem is értem, hogy lehetek ilyen jóba magammal!

- Ugyan Rómeó… én örökké várni fogok rád! - Juj öcsém, akkor sürgõsen piócairtót kellene vennem!

De ellenszenvemet a legkisebb mértékben sem kimutatva csókot dobok a csajnak, aztán egy színpadias mozdulattal kivetem magam az ablakon. És ha nem lennék ilyen kurva jó kaszkadõr, nem tudnék talpra esni, de mivel az vagyok, simán megy…

Aztán megállok az úton, és elkezdem porolgatni magam. Hogy minek? Hát, mert el akarom felejteni még csak a gondolatát is annak, hogy ez a csaj hozzámért. Undorítóan nyálas volt… pheh… kísérteni fog éjszakánként. Zsinórba szaladhatok majd hányni. Nagyon jó lesz.

Nah, de akkor nézzük, mi is lesz a következõ állomás… áááh… még egy csaj. Ez most különösen nagy falat, egy gazdag kereskedõ lánya. Király. Egy óra alatt végzek vele. Remélem, õ jobb élmény lesz, bár nem fektetek sok hitet a fajtájába… a nõk csak azért vannak, hogy basszák õket. Több hasznuk nincs is. Unalmas jószágok. De hát ilyen az élet!

Így egy nagyot ásítva a következõ esti kaland után nézek…

- Mercutio, Benvolio! - kiáltok a két srác felé, akik a fõtéren állnak, és rám várnak. Mikor meghallják a hangomat, felém fordulnak, és vigyorogva köszöntenek.

- Megjött a nõfaló!

- Ma ki volt a szerencsétlen áldozat, te kis kanos?

Már megszoktam az ilyesfajta beszólásaikat, úgyhogy magamra sem veszem õket. Csak féltékenyek a jóképûségemre… ennyi az egész.

- Ha-ha. Na és ti mit csináltatok egész idáig? Csak nem… együtt voltatok? - vigyorgom célzóan, mire már menekülhetek is az ütéseik elõl. Ejnye, de kis hevesek. Bezzeg, ha engem kell cikizni, egészen más a helyzet.

- Dehogynem. És agyaltunk a legújabb botrányon - kacsint felém Merchu, és nem is reagálom le, mivel tudom, hogy most egy hosszú, drámával teli magyarázkodás jön. És el is kezdõdik.

Merchu egyik kezével Benvo, másikkal az én vállam karolja át, majd lesüti a szemeit, és belekezd az elõadásba.

- Szóval… ma nagy esemény elé nézünk.

- Végre egy csajjal is lefekszel? - Kapom is a balhorgost, de nem nagyon veszem komolyan, csak vihogok rá egyet. Muszáj volt elsütnöm, büntetés ide vagy oda!

- Nem drága Romy, ez most más. Kapcsolódik MINDÕNKHÖZ. - Ejj, az ciki, mert, hogy én nem fogok gruppenezni velük, az is biztos…

- Capulet fia ma a városba jön - fejti ki Benvo egyszerûen, mivel szerintem, ahogy én nem, úgy õ sem akar itt ülni órákig, amíg Merchu a maga stílusában elmondja a szitut. Jó, vicces meg minden, de egy idõ után kicsit már SOK!

- És? - teszem fel a teljesen jogos kérdést, mivel, hogy engem nem érdekel, az is száz.

- Ééés? Legyen már egy kis fantáziád! Idejön, és balhéba keverjük. Még az apjának sem szólt róla, hogy jön, kizárólag Escalusnak, és én is csak innen tudom. Szóval, a terv, hogy… - Egy hosszú monológot hallgatunk a Csipkerózsikáról, aztán a Hófehérkérõl, végül oda is eljutunk, hogy a Capulet fiúval mi az ábra.

Világos, tehát el akarják rabolni. Jó is az emberrablás, csak már kevésbé jól büntetik. És még milyen ciki lesz, ha kiderül, hogy mi csináltuk! Ez poénnak jó lenne, de így valóságosan… inkább kimaradok belõle.

- Na? - néz rám a vörös érdeklõdve, mikor a „The end” is a regény végére kerül, de sajna még várható a folytatás.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - csóválom meg a fejem, mire Merc már mondja is am to be continued-ot, miszerint ez lesz, meg ez, és az… és persze senki sem fog rájönni, hogy mi voltunk. Hát persze, hogy nem, mért is gyanakodnának épp ránk, az ártatlan kisangyalokra? Áh… ettõl valahogy nem lettem jobban.

- Ne csináld már Romy, nélküled nem lesz olyan jó! - száll be Benvo is a gyõzködésbe, már csak azért is, hogy ne csak õ egyedül vigye el a balhét.

- Mondom, hogy szerintem nem jó ötlet. Ha kiderül, a Capuletek világháborút robbantanak ki. Én vagyok Montague egyetlen fia, kicsit sem tûnne kihívásnak, ha elrabolnám Capulet fiát - magyarázom a tényeket, amit érdekes módon még a szõke is megérti, viszont a vörösnek nem sikerül az agyába verni.

- Már mért derülne ki? Mondom, hogy Capulet nem tud róla…

- De Escalus igen, és az épp elég!

- Escalust majd megoldom, nem lesz semmi vész!

- Ha ezt mondod, általában mindig szokott lenni vész!

- Gyáva féreg vagy, Romy!

- Te meg egy infantilis sajtkukac, Merchy!

Szegény kis Benvolio alig bír minket megakadályozni, hogy ne ugorjunk egymásnak, de végül valahogy csak sikerül neki.

- Hagyjátok már abba! Nem kell Rómeó a balhéhoz! Megcsináljuk ketten! De ne emiatt vesszetek össze! - ragadja meg Mercutio kezét a szõke, majd elkezdi húzni a helyszínrõl, és kivételesen a vöri most el is indul utána.

- Igazad van. Gyávák nem kellenek. Menj csak szoknyákat bújni, ijedõs kis nõcsábász! - Merchu nagyon gyerekes tud lenni, és egyben idegesítõ is, de türtõztetem magam, és nem szólok vissza. Majd lenyugszik. Most békén kell hagyni. Egy jó idõre…

A napom hátralévõ részét nõk hajkurászásával töltöm, ami már hobbi szinten megy nálam, de valahogy nem tudom megunni. Nagy ez a város, és még mindig van olyan, akit nem kaptam el egy menetre… és ez megbocsáthatatlan tény! Változtatni kell hát rajta.

A negyedik csaj után viszont kezdem megunni, így arra a döntésre jutok, hogy megnézem, mit csinálnak Benvoék. Remélem, nem egy rossz pillanatban látogatom meg õket, mert ha a saját hibámból belefolyok a hülyeségükbe, nagyon mérges leszek magamra (márpedig ez elég ritkán történik meg)!

Szóval elindulok a ház felé, amiben a legtöbbet szoktak tartózkodni, majd mikor odaérek, bekopogok. Kis nyüzsgés hallatszik bentrõl, majd nyílik az ajtó, és Benvo feje tûnik elõ.

- Helló, Rómeó. Mi járatban? - kérdi egy halvány mosoly kíséretében, mivel már kezd reménykedni benne, hogy meggondoltam magam, pedig errõl szó sincs. Csupán csak látogatóban vagyok.

- Jöttem megnézni, hogy haladtok a tervvel - válaszolok, közben nagyon igyekszem, hogy belássak a szöszi feje felett a lakásba, de sajna nem jön össze, ez a felálló séró túl sok mindent takar.

- Tervvel? - zavartan felnevet. Ejnye, ez nem jelent jót… - Ami azt illeti, már végrehajtottuk a tervet. - Nagy szemekkel meredek rá.

- Mi? Ilyen gyorsan? - nyögöm megilletõdve, mire Benvo bólint.

- A Capulet srác ma délelõtt érkezett meg. Miután otthagytunk téged, rögtön mentünk, hogy elkapjuk.

- Hát ezt jó tudni. És akkor most hol van?

- Itt.

- Itt?

- Aha.

- Ez nem túl feltûnõ hely neki?

- Merchu szerint nem…

Pff, tudhatná, hogy Merchy nem tud nem feltûnõben gondolkodni.

- Ki az, Benvo? - hallok bentrõl egy hangot, pontosabban épp az említett hangját. Hm, mindenki megérzi, ha épp róla tárgyalnak, ez már biztos.

- Csak Rómeó! - kiált hátra a szöszi, én meg már készülnék is menni, még mielõtt vörike küld melegebb égtájakra.

- Romy? Tessékeld be azt a kis gyávát. - Meglepõdöm, és ezzel nem vagyok egyedül. Szöszi végül kitárja maga elõtt az ajtót, én pedig besomfordálok. Százszor láttam már Merchuék házát, úgyhogy nem is állok le nézelõdni, hanem egyenesen a vörihez megyek, aki egy asztalon könyököl, és az elõtte lévõ ajtóval szemez.

- Mi az, Mercu? Baj van a terveddel? - vigyorgom rá kissé gúnyosan, mire szikrázó kék szemeivel rám pillant.

- Igen, baj van. És te leszel az, aki megoldja! - pattan fel, és a kezeit a vállamra helyezi. - Ez a srác nagyon makacs és akaratos. Egyszerûen nem lehet betörni. De tudom, hogy neked sikerülni fog! - mosolyog rám valami ismeretlen fénnyel a szemében, majd mire észbe kapok, már az ajtó elé tol.

- Na de hé, álljunk csak meg! - fordulok ismét felé. - Mért nekem kéne betörni? Én ebben az egészben benne sem vagyok! - tiltakoznék, de nem hagy.

- De igen. Ha nem segítesz, azt mondom, benne voltál. Hidd el, nem lesz nehéz hinni a szavamnak! - vigyorog rám gonoszul Mercutio, én meg dühösen rávillantom barna szemeim, de többet nem igazán tehetek. Igaz, hogy nem voltam ott velük, de Merchu Escalus unokaöccse. Kinek hinne inkább? Nem a becsületesség mintapéldánya, de még így is neki. Ez nem jó kilátás. Sarokba szorítottak!

- Rendben - megyek bele végül. - De nem vállalok felelõsséget semmiért! - A vöri arca erre felderül, és kisgyerekes képpel bólint.

- Persze, hogy nem, Romy! Csak törd be. Amíg ilyen harcias, nem tudunk vele semmit kezdeni - nyitja ki elõttem a bezárt ajtót, majd egyszerûen belök rajta, és még hallom, ahogy ismét elfordítja a kulcsot. Hát ez szuper, összezárt ezzel a Capulet kölyökkel. Csak el ne hányjam magam, kérlek, istenem…

Nagyot sóhajtva csóválom meg a fejem, majd körbenézek a szobában. Nem kell sok idõ, és meg is pillantok egy sarokban gubbasztó kis szõke gombócot. Elgondolkodva nézem, és bele sem merek gondolni, milyen lelki terrort kaphatott drága Merchu barátomtól. Kívülrõl nem tûnik szadistának a gyerek, na de ha valaki több ideig van vele… az egészen más.

Teszek egy lépést a szõkeség felé, mire az felemeli a fejét, így dacos, ellenséges kis arcocskájával találom szemben magam. Nagyon kifinomult vonásai vannak, és a testalkata is gyönyörû, ahogy minden Capuletnek. Ez egy úri família. Az én családom közel sem ennyire kényes.

- Öhm, helló! - intek neki egy zavart mosoly kíséretében, mire persze nem reagál, csak továbbra is szeretne felnyársalni a szemecskéivel. - Nyugodj meg, nem foglak bántani. Én csak… beszélgetni akarok! - teszek felé még egy lépést, mire a szõke még jobban a sarokba préseli magát. Oké, ezt a parancsot töröljük… távolságtartás beprogramozva. - A nevem Rómeó! Téged hogy hívnak? - mosolygom rá barátian, és még engem is meglep, mennyire nem viszolygom tõle, mikor elvileg Capulet. Igen, Capulet, de egyáltalán nem olyan, mint a többi rokona… valahogy más kisugárzása van. Olyan… megragadó.

Lassan felnéz rám, és válaszra nyitja a száját.