-          Akarod a kutyát? Én nem tarthatom meg, a házinéni nem engedi az állatokat – nyújtja hirtelen felém a kis szõrcsomót.

-          Én… - nyekkenek meglepetten, de némi gondolkodás után, átveszem. Mostohám oltári patáliát fog csapni, de valljuk be... magasról teszek rá! – Persze, szívesen gondját viselem. Aranyos kutyus. Amúgy Enomoto Juichi vagyok – hajolok meg udvariasan.

-          Kuroi Hiroya – viszonozza. – Mennem kell. Szia! – csak pislogni tudok a hirtelen búcsúzástól.

-          Még találkozunk? – kérdezem végül tétován, miután magamhoz térek. Nagyon különös férfi, kíváncsi lennék, hogy a viselkedése csupán álca, vagy tényleg ilyen hideg? Szeretném megismerni, magam se tudom miért.

-          Talán – von vállat közönyösen, de azért még hozzáteszi. – Néha erre szoktam sétálni.

Azzal lezártnak tekinti a beszélgetést, és elsétál. Egy darabig még szájtátva bámulom a hûlt helyét, majd olyan gyorsan kapom össze magam, hogy még én is meglepõdök. Mosolyogva tekintek le a kezemben tartott ebecskéhez, aki ásítozva el fészkelte már magát a karjaimban.

Héj, zsebeb, mit szólnál, ha hazamennénk, és az õrületbe kergetnénk a drága mostohámat? – borzolok bele a selymes, fekete bundácskába, és a vidám vakkantást beleegyezésnek véve, nevetve indulok haza. Vagyis... elõször a boltba, hisz mégse kéne végérvényesen magam ellen haragítani a nevelõm, ha már kutyát akarok.

Jól van Juichi, légy büszke magadra, elkönyvelheted sikerként a mai napot. Végül is sikerült meggyõzni anyámat, hogy mennyire hasznos is, ha megtartjuk a kutyust. Oké… talán nem egészen én gyõztem meg, de én vettem rá Gendát, hogy segítsen nekem. Neki is tetszik a kis eb, így most is õ felügyel rá, engem pedig megkért, hogy a kedvenc kajáldájából hozzak neki ételt. Azt mondta, még apámmal járt ide régebben, és nagyon imádták.

Elgondolkodva toporgok az ajtó elõtt, mindig fura olyan helyre menni, ahol régen apu sokszor megfordult. Nem szeretek szomorkodni, de ilyenkor kissé mindig melankolikus hangulatba kerülök. Kábé pár percre.

Megfogom a kilincset, és kitárva az ajtót, belépek. Körbepillantok, és mikor tekintetem megakad egy ismerõs arcon, meglepetten elmosolyodok. A délutáni férfi, és õ is észrevett. Mondjuk kétlem, hogy pont az én társaságomra vágyna, de olyan magányosnak tûnik…

Gondolok egyet, és odasétálva hozzá, engedély nélkül leülök a vele szemközti székre. Ha megkérdezem szabad e, simán elküldhet, így viszont több az esélyem, hogy maradhatok.

-          Szia! – köszönök nevetve. – Újra összefutunk. Milyen véletlen.

-          Ja – tudja le tömören a dolgot, egy bólintással kísérve. – Van elég hely, miért nem ülsz máshová? – kérdi, jelezve, hogy nem igazán örül nekem. Kár, hogy ennél én kitartóbb vagyok.

-          Itt jobb – jelentem ki, mintha nem érteném az utalást. – Képzeld, elneveztem a kutyust. Kuro lett a neve – lendülök bele a mesélésbe. – És olyan aranyos, bár anyám nem igazán szereti, de nem baj. Megnyalta  a kezem. Nem sétáltatjuk majd meg együtt? – pillantok rá kérlelõen.

-          Nézd, kölyök! – fordul felém hirtelen komoly tekintettel. – Szeretnék nyugodtan megvacsorázni, rendben?

-          Zavarlak? – kérdezem bánatosan. Naná, hogy igen, de attól még nem kellemes hallani.

-          Nem. Csak nem szeretem, ha valaki túl sokat beszél – sóhajt fel hárítva, mire felderülök. – Ha csendben maradsz, maradhatsz.

Rögtön a szám elé kapom a kezeimet, és lábamat lógázva, némán üldögélek tovább. Kissé feszélyez a csend, így kíváncsian kezdek körbekémlelni. Kedves, családias helynek tûnik, meg tudom érteni, hogy apumék miért szerették. Tényleg, kaját kéne vinnem Gendának, de végül is ráérek még kicsit.

Odafordulok a szemben ülõhöz, aki nyugodtan, zavartalanul eszik, nem igazán foglalkozva velem. Talán néha rám pillant a szeme sarkából, de lehet, hogy csak képzelem.

Egy idõ után szinte már kényszerem van, hogy megszólaljak. Hiroyához fordulok, aki már az étkezés vége felé jár. Nem szólok hozzá, tiszteletben tartom a kérését, pedig lenne pár kérdésem. Ha törzsvendég, akkor vajon ismerte apámat? Vagy Gendát? Õ még mindig szokott ide járni. Szerencsére a beszéd kényszeremet letudhatom, hála a mellém lépõ férfinak, aki valószínûleg a tulaj.

- Hozhatok valamit? – mosolyog rám barátságosan.

- Igen, azt hiszem – pillantok fel rá derûsen. – A keresztapám azt kérte, mondjam azt, hogy Genda kedvencét kérem, és a tulaj, Satoshi-san tudni fogja mire gondolok.

Tétován hunyorogva várom a választ, és legnagyobb meglepetésemre, a férfi arcán meglepetés suhan át, majd felnevet.

- Juichi? Te lennél Jui-chan? – hajol le hozzám széles vigyorral, én meg kis híján leesek a székrõl. Jui-chan? Így csak apám hívott.

- É… én – hebegem meglepetten.

- olyan, mintha már mióta ismernélek – Megfogja a állam, és ide-oda forgatva a fejem, alaposan szemügyre vesz. – Apád annyit mesélt anno rólad, hogy olyan volt, mintha a szemem elõtt nõttél volna fel. De milyen vékonyka vagy te gyerek! Na had hívjalak meg egy nagy tál ramenre!

- Kö… köszönöm, de most csak Genda-san kedvencéért jöttem – hárítom el zavartan, de a kedvessége melegséggel tölt el.

- Ugyan, egy ebédre csak ráérsz! Nézd, még Hiroya-kunnak is van ideje a ramenemre, pedig õ aztán elfoglalt – mutat a kissé közönyösen, de figyelõ férfira, aki már be is fejezte az evést. – Tényleg, honnan ismeritek ti egymást?

- Csak összefutottunk – szólal meg a fekete halkan, én pedig bólintok.

- Csak összefutottatok? Értem. Hiroya-kun, tudtad, hogy Juichi az Enomoto vállalat örököse? Az apja támogatásának köszönhetem, hogy beindult az üzletem – mosolyogva mesél, és meg kell állapítanom, hogy van aki még nálam is többet tud beszélni. – Na jól van, nem tartalak fel benneteket tovább, hozom neked Juichi keresztapád kérését.

Azzal elsiet, magamra hagyva Hiroyával.

- Ümm… bocsi, tudom, hogy nyugodt ebédet szerettél volna – fordulok felé zavart mosollyal. Elgondolkodva vizsgálja egy darabig az arcom, majd megcsóválja a fejét. Reményeim szerint ez azt jelenti, hogy nem gond.

- Szóval apád törzsvendég. Téged viszont még nem láttalak itt – szólal meg hirtelen.

- Apám két éve meghalt, azóta csak a legjobb barátja, a keresztapám jár ide – felelem halvány mosollyal.

- Sajnálom.

- Köszönöm, de már elfogadtam – hunyorgok rá elmerengve. Szûkszavú, kissé barátságtalan, de nem rosszindulatú, akár beszélgetni is lehet vele. – És te gyakran jársz ide is?

- Viszonylag – feleli tömören, majd folytatja. – Jó újságíró lenne belõled, kitûnõen értesz a kedvenc helyeim leleplezéséhez.

- Á, én nem tudok írni, max fotózni, de leginkább tájképeket, és… - hirtelen elhallgatok, mikor tudatosul benne, mit is mondott. – Várj! Miért érdekelné egy újságírót a kedvenc helyed?

- Nincs különösebb oka, csak megjegyeztem – feleli felállva, de érzem, hogy ez kitérõ válasz. Nem faggatom, majd rájövök én, ha akarok.

- Örültem a találkozásnak, de most mennem kell – szólal meg, én pedig halkan felnevetek.

- Annyira nem örültél te nekem, nem kell udvariaskodni! – mintha mosoly suhanna át az arcán, válaszomat hallva, de nem mernék rá megesküdni.

Elmegy, én pedig a lábamat lógázva várok még egy kicsit. Mikor megkapom a gondosan becsomagolt rament, és az utasítást, hogy otthon én is egyek belõle, meg jöjjek gyakran, búcsút intek, és hazafelé veszem az irányt.

- Megvan ki vagy! – jelentem ki vádló hangon másnap a parkban, mikor megpillantom egy padon ücsörögve. Döbbenten kapja fel a fejét, és mikor felismer, felsóhajt.

- Remek, és most mit akarsz? Autogramot? Vagy mész az újságírókhoz, és elmeséled, hogy mit kajáltam tegnap? – kérdi hidegen, mire sértõdötten felhúzom az orrom.

- Naná… hogy nem! – morgom durcásan. – Ne sértõdj meg, de fogalmam sincs, milyenek az irományaid, mert keresztapám csak annyit mondott a nevedre, hogy híres író vagy. Én meg lusta voltam utánanézni miket írsz, de majd pótlom.

Mintha csodálkozna, de aztán elfordul, és halványan elmosolyodik. De halál komolyan, ezt most tutira jól láttam! Közelebb lépek, és így a mögöttem szaglászó Kuro is elõtérbe kerül. Mikor megpillantja tegnapi megmentõjét, boldog farkcsóválással fut oda hozzá, kikunyerálva egy fejsimogatást.

- Amúgy miket írsz? – kérdezem kíváncsian, letelepedve mellé. Felém fordul, és elhúzza a száját, nem nagyon akaródzik felelni neki.

Otthon ülök. Épp a legújabb könyvemet írom, de semmi ihletem. Valahogy a bekezdés nem olyan, amilyennek lennie kéne. Nem és nem! Valami nagyon nem jó, és a határidõ a jövõ hónapban lejár, én pedig még a könyv felénél sem járok. Így is kétszer kértem már új határidõt, mert egyszerûen az a könyv nem úgy alakul, ahogy elképzeltem. Végül úgy döntök, nem vacakolok vele tovább, lementem az eddigi adatokat, kikapcsolom a gépet és elhatározom, sétálok egyet. Ha már úgyis egész délelõtt nem jutott eszembe semmi érdemleges, talán egy kis séta a park nyugalmas és öreg fái között kitisztítja a fejem és új erõvel tölt fel. Talán még valamiféle ihletre is szert teszek. Elvégre sétáim alatt szoktam a legjobb ötleteket szerezni. Biztos, ami biztos, magamhoz veszem a kis jegyzetfüzetem és a tollamat is, majd cipõt húzok és kilépek a lakásból. Kellemes idõ van, a szél enyhén fúj, én pedig kedvenc parkom felé veszem az irányt.

A parkban lábaim akaratlanul és automatikusan vezetnek a kedvenc ösvényem felé, amikor hirtelen nyüszítés üti meg a fülemet. Odakapom a fejem és észreveszem, hogy az egyik bokorban apró, feketes szõrû kutyus nyüszít. Azonnal odasietek hozzá. Szeretem az állatokat, fõleg a kicsiket, így mindig szíven üt, ha szenvedõ állatot látok. Óvatosan kiszabadítom a kutyust, aki reszket a félelemtõl. Majd a karjaimba véve megvizsgálom, nem sérült-e meg. De hála égnek, úgy tûnik, az ijedtségen kívül semmi baja.

Hirtelen lépések zaját hallom meg, mire odafordulok. Egy kölyök áll tõlem nem messze. Hatalmas, sötétkék-szürke színû szemei vannak, fiatal arca és vékony, alacsony termete, barna, szélfútta tincsei, melyek egy kapucni alól kandikálnak kifelé. Igazán bájos kis kölyök, talán ha tizenhat éves lehet. Az arca alapvetõen talán vidám, de most inkább mintha aggodalmat látnék rajta. A kutyust nézi.

- Jó… jól van? – kérdi kissé akadozva, majd a remegõ kis fekete szõrgombolyagra mutat.

- Megmarad – felelem ridegen. Nincs kedvem beszélgetni, de ahogy látom, a válasz nem tetszik a kölyöknek, mert mérgesen felhúzza az orrát.

-          Nem én ártottam neki, nem kell velem ilyennek lenni! – morogja gyerekesen, mire felvonom a szemöldököm. Talán ismer? Nem úgy tûnik.

- Mondd csak, kölyök, tudod ki vagyok? – kérdem, mire végre úgy tûnik, visszatér a valóságba. Eléggé el volt gondolkodva.

-          Honnan kéne tudnom? Nem mutatkoztál be – válaszol meglepetten, majd ismét végigmér.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Tehát nem rajongó. Igaz, ha az lenne, már a nyakamon lógva, vagy elõttem térdepelve könyörögne egy autogramért. De nem így van. Újra végignézek a kölykön. Igazán helyes kisfiú, pont az esetem. Végül ideje megszólalni, mert már nagyon kínos a csend, ráadásul páran bámulnak is minket.

-          Akarod a kutyát? Én nem tarthatom meg, a házinéni nem engedi az állatokat – nyújtom át a kutyát.

-          Én… - kicsit elgondolkodik, de végül átveszi. – Persze, szívesen gondját viselem. Aranyos kutyus. Amúgy Enomoto Juichi vagyok – hajol meg.

-          Kuroi Hiroya – viszonzom. – Mennem kell. Szia!

-          Még találkozunk? – kérdi, és hangjából mintha reménykedést vélnék kihallani. Talán csak tévedek.

-          Talán – vonok vállat. – Néha erre szoktam sétálni.

Azzal elsétálok. Túl sok idõt töltöttem már itt, nem szeretném, ha egy rajongó, vagy valami ismerõs rámtalálna. A kölyök viszont megbabonázott és úgy érzem, már van is ihletem. Igen, azt hiszem már tudom, mivel tudnám feldobni a regényemet.

~*~

Hazaérve azonnal bekapcsolom a gépem és írni kezdek. Beleírok egy kiskutyát és egy fiatal kissrácot. Bár ez nem sokásom, a kölyök külseje akaratlanul is arra a fiúra kezd hasonlítani. Enomoto Juichi. Különös neve van, de maga a srác is különleges. Talán oda kellett volna adnom neki egy névjegyet. Már ha lett volna nálam, mivel elõreláthatóan a sétáimra nem szoktam ilyesmit magammal vinni. Egészen elbûvölt és újra látni akarom. Vajon hol lakhat? Mit csinálhat? De… miért gondolok ennyit rá? Nem mintha szerelmes lennék belé, hiszen tizenhét éves korom óta nem szokásom beleszeretni senkibe, mégis… van valami ártatlan és tiszta abban a gyerekben, ami nem engedi, hogy kiszökjön a gondolataimból.

Végül jó három órával késõbb elégedetten állok fel a géptõl. Már erõsen délután van, még nem is ettem, így úgy döntök, elnézek a kedvenc kis étkezdémbe, ahol mindig szívesen fogadnak, ismernek, és nem kérdezõsködnek semmit. Vékony, hosszú kabátot veszek, hiszen már hûvös van odakinn, majd egy sapkát is teszek a fejemre, mert nem szeretnék feltûnõ lenni. Szinte kiosonok a házból, majd végigsietek az utcákon, míg végül megállok az általam igencsak kedvelt, nem túl drága étkezde elõtt. Benn csak néhány vendég üldögél, a pult mögött pedig ott szorgoskodik Satoshi-san, a fõnök és szakács, meg pincér egy személyben. Korán van még, nincs tumultus, így mikor belépek, mindenki azonnal rám tekint, majd köszöntenek. Én épphogy csak biccentek, és leülök szokásos sarokasztalom mellé. Satoshi-san már hozza is nekem a szokásos sakét, majd megkérdi, mit ennék.

-          A szokásosat – bököm ki, mire Satoshi-san elsiet.

A termet halk beszélgetés zaja tölti be, én pedig egy ottfeledett mai újságot olvasgatok. Ebbõl Satoshi-san ínycsiklandozó ramenjének illata zökkent ki, ami hatalmas adag, de nagyon finom. Leteszem az újságot és enni kezdek, miközben a vendégeket nézem. Csupa ismerõs arc, mindegyiküket ismerem, és mindent tudok róluk. Rólam is tudják, ki vagyok, mégsem faggatnak, itt mindenki tisztelettel és tekintettel van a másik magánéletére. Épp a ramenem közepén tartok, amikor újfent nyílik az ajtó, én pedig kiváncsian tekintek a belépõre. Döbbenetemre a délutáni srác az, aki amikor meglát, mosolyogva indul felém. Már csak ez hiányzott. Amikor odaér úgy ül le mellém, mintha régi jó ismerõsök volnánk.

-          Szia! – köszön nevetve. – Újra összefutunk. Milyen véletlen.

-          Ja – bólintok. – Van elég hely, miért nem ülsz máshová? – kérdem, jelezve, hogy nem igazán örülök neki, amiért engem szemelt ki.

-          Itt jobb – mondja, mint aki nem veszi a lapot. – Képzeld, elneveztem a kutyust. Kuro lett a neve – csicsereg, mintha kérdeztem volna. – És olyan aranyos, bár anyám nem igazán szereti, de nem baj. Megnyalta  a kezem. Nem sétáltatjuk majd meg együtt? – néz rám ártatlanul.

-          Nézd, kölyök! – fordulok felé komolyan. – Szeretnék nyugodtan megvacsorázni, rendben?

-          Zavarlak? – kérdi bánatosan, mire kissé bûntudatot érzek. Elvégre nem akartam neki rosszat.

-          Nem. Csak nem szeretem, ha valaki túl sokat beszél – hárítom el. – Ha csendben maradsz, maradhatsz.

A plafont bámulva, vidáman heverészek az ágyamon, kizárva minden zajt a fejemen virító fülhallgatóval. Ez a nyugalom kéne nekem egész nap, és boldog életem lehetne. Zene, a barátaim és….

- Juichi!!! – sipít valaki, közvetlenül mellettem.

Kis híján a földön landolok, és enyhén sokkos állapotban nézek fel, nyugalmam megzavarójára. Remek, már csak a mostoha anyám hiányzott.

- Ne heveréssz egész nap, tedd hasznossá magad, és lódulj le a boltba – folytatja denevéreket megszégyenítõ hangmagasságban.

- De Genda-sanék nem tegnap voltak bevásárolni? – kérdezem meglepetten, mindennemû támadó szándék nélkül, és tekintetem az ajtóban álló intézõ felé siklik. Még apám jobb keze, leghûségesebb barátja volt.

Mostohám azt hiszi, az iránta való tiszteletbõl – sõt, szerintem szerelemben reménykedik – maradt itt, de én pontosan tudom, hogy apámmal való barátsága miatt, kötelességének érzi, hogy ügyeljen rám.

A férfi fáradtan biccent válaszként, majd kissé megvonja a vállát, jelezvén, nem tudta megállítani a hárpiát.

- Nem érdekel, hogy voltak! Ha azt mondom, lemész, te úgy teszel! És ha visszajöttél, szobafogság a feleselés miatt! – érkezik a gonosz válasz, én pedig dühösen összeszorítom a számat, nehogy kicsússzon mit gondolok valójában. Szívesen lementem volna a boltba, ha szépen kérnek, sõt úgy is, ha csak üzen, hogy menjek, de így…

Kényszeredetten felkászálódok, és egy pulcsit magamra kapva, kiviharzok az ajtón. Persze fülesemet nem felejtem el.

Fene…otthon felejtettem a sapkámat, így most állandóan borzas hajam, a szélrózsa minden irányába tekintget. Amíg le nem nyugodtam, fejemen volt a kapucnim, de végül a séta megnyugtatott, mint mindig.

Szép lassan szelem át a parkot, nem sietek elérni a boltot. Zenét hallgatva figyelem a délutáni napot, ami kora tavasz lévén, szép lassan már a lemenéshez készülõdik. Kár, hogy nincs nálam a fényképezõ gépem, szép képeket lehetne csinálni.

Merengésembõl, hangos nyüszítés riaszt fel, és tekintetem a hang irányába kapva, egy apró kutyust pillantok meg, aki az egyik bokor alá ragadva, segítségért sír. Még a fülesemen át is hallom.

Már rohannék oda hozzá, mikor valaki megelõz. Kíváncsian figyelem, amint egy fiatal férfi lép mellé, és gyengéden kiszabadítja a szûkülõ kiskutyát, majd kezébe véve, megvizsgálja, nem sérült e.

Elvarázsolva figyelem az átlagnál kissé magasabb férfit, ébenfekete haját, és gyönyörû arcát. Jesszum pepi! Juichi, mióta vizsgálgatod te így a férfiakat?!

Gyorsan megrázom a fejem, és a kiskutyáért aggódva, közelebb lépek. Már nem takarnak a bokrok, így õ is észrevesz.

Rám villantja jéghideg pillantását, melytõl legszívesebben menekülõre fognám, ám olyan mély magányt látok meg benne egy pillanatra megcsillanni, hogy földbe gyökerezik a lábam.

Magányos, de titkolná, csakhogy azok a lenyûgözõ, kék szemek elárulták egy óvatlan percben.

- Jó..jól van? – kérdem kissé akadozva és félõs hangon, a remegõ jószágra mutatva.

Némán végig mér, majd tekintete a karjaiban lapuló állatra siklik, végül ismét rám.

- Megmarad – feleli ridegen. Hangjára feltámad bennem a dac, és sértõdötten húzom fel az orrom.

- Nem én ártottam neki, nem kell velem ilyennek lenni – morgom gyerekes sértõdöttséggel, figyelmen kívül hagyva, az udvarias magázást. Nem így neveltek, de úgy se lehet sokkal idõsebb nálam.

Felvonja a szemöldökét, és kissé a gondolataiba merül. Talán túl messze mentem? Talán igen, talán nem. Valami megragadott benne, és kíváncsi lennék, miért ilyen ellenséges velem? Vagy ez nem is nekem szól, hanem az emberiségnek, a világnak?

- Mond csak, kölyök, tudod ki vagyok? – rángat vissza hangja a valóságba.

- Honnan kéne tudnom? Nem mutatkoztál be – válaszolom meglepetten, miután ismételten végigmértem, hátha egy általam is ismert színész, vagy tudom is én. Kár, hogy ilyen téren nem vagyok túl tájékozott. A média mindig is hidegen hagyott. Viszont ennyit a sértõdöttségemrõl…egyszer megszólal, és nesze nekem tartós duzzogás.

Miért nem tudok néha haragot tartani?

Válaszomat hallva, különös fény csillan a szemében, melyre felkapom kissé a fejem. Ne már, hogy érzelmet láttam a jégkirályon?!