|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Kita | 2011. 03. 10. 15:25:32 | #12141 |
Karakter: Ashes
Megjegyzés: Arinak *
- Finoman csókol, lágyan, kis édes, puha, mint az egész lénye. Férfi, fiú létére igencsak könnyed, olyan… mint egy aranyos kis háziállat. Akit el kell kényeztetni, és akkor bújni fog. Forrón csókolom, a tarkójánál puha tincseibe túrok, de olyan kis puha… cica…
Mielőtt ténylegesen elbódítaná amúgy is betépett agyam az illata… vagy csak a füvet érzem?
szusszantva hajolok el tőle, és a hátamra vágom. Kis rohadék, lehet hogy be vagyok állva, mint a rugó, de ez nem azt jelenti, hogy miután jó alaposan megdugom, nem lövöm fejbe. Szakmabeli ártalom, hogy nyom nélkül el tudjuk tűntetni a hullákat.
- Ideje aludnod cica – mormolom, lassan elindulva, hiszen én sem akarom lefejelni az ajtókeretet. Se a kilincset.
Érdekes, hogy nem öltem meg a kölyköt az első adandó alkalommal… miért is?
Lila egerek…
Hm… ez jó kérdés. Talán az a lendület, ahogy megpróbált elbújni, merthogy a félelem a szemében sosem hat meg. Sok embert láttam már a halála előtt könyörögni, volt aki össze is pisálta magát félelmében… de ő most itt van, az orrán-száján bodorog ki a füst, kényelmesen és életében talán most teljesen ellazulva, amíg tart a fű hatása, Szinte a nyála csorog, amilyen jól alszik… Leteszem az ágyra, elfolyik rajta.
Érdekes. Tényleg, mint egy háziállat. A legkisebb kutya vagy macska is el tud úgy feküdni egy akármilyen hatalmas ágyon, hogy neked ne maradjon hely.
Finoman odébb lököm és elheveredek az ágyon. A tarkóm alá fonom a karjaimat és nem harcolok az álommanó ellen, inkább megeszem… A fűtől jól alszik az ember.
Hozzám bújik, de a nadrággombja, az ingje… zavar. Morgok, és felülök. Így nem lehet aludni.
Lehámozom róla, rajta hagyom az alsógatyáját, hogy annyira ne legyen frusztrált ha felkel… talán nem vagyok annyira betépve, hogy ilyeneken gondolkodok. Jesszus, gyenge a fű.
Visszaheveredek és végre tényleges és komoly elhatározással lehunyom a szemeim, hogy elalszok.
***
A hátamon fekszek, mivel a magamfajta sose aludhat teljesen mélyen, hozzám bújik a kis cukorfalat, moccanás nélkül alszik, mint egy halott. Persze hogy felkelek, amikor a házinyúl megmoccan. Halkan morgolódok, aztán kinyitom a szemem. Hogy nyugodtan józanodna az ember, talán vodkával kellett volna bódítani, hogy a macskajajtól moccanni se tudjon… ó igen. Jó lenne.
- Miért nem alszol még, Cica? –nyalom meg a számat, kicsit száraz, kicsit cserepes. Inni kéne.
Nem vodkát. Vizet.
Kakaót akarok.
Olyan punnyadtan néz, a szemei még vörösek a fűtől, kicsit akadozik a nyelve… talán most tépett először? Nem baj, majd hozzászokik a mája.
- Ashes… én elaludtam… nem emlékszek… sok mindenre… de, ugye… Nem feküdtünk le? – dadogja. Vörös a feje, remeg az ajka és az ujjai, amivel szorongatja a takarót.
Amit ha lehúz rólam, mivel hideg van, harapok.
- Miért, mi van, ha igen? – ásítok lustán és megvakarom a nyakam. Elsápad, még a szemei is összeakadnak. – Ugyan már, fáj a segged? Na látod. Nem dugtunk – csukom vissza a szemeim. Szusszant egyet és elterül mellettem. Ne moccanj, most olyan jól fekszek… - Miért, talán akartad volna? – csípek az oldalába finoman.
- Nem! De! vagyis… - vörösödik el teljesen, közelítve a kellemes céklaszínűre. Megpaskolom a fejét, mintegy kutyának, aztán szusszantva kimászok az ágyból, rajtam alul csak egy melegítőnadrág van. Nyújtózok, a gerincem hangos roppanással lazul el, majd megnyújtom a kezem is.
Maga előtt szorongatja a takarót, mintha az megvédené, ha le akarnám teperni… ugyan bogaram, mint halottnak az aszpirin… rég szétkúrtam volna a seggét, hogy lehelve fingana, ha azt akartam volna.
Mert akárhogy is méregetem a kölyköt, igazán farokravaló. De minek erőszakoskodjak, ha magától is le fog támadni?
Lassan átöltözök, még mindig fekszik, a takaró és a haja alól pislog rám. Halk kopogtatásra oldalra kapom a fejem és kinyitom neki az ajtót.
- Ezish, mi kell? – morgok halkan. Átad egy iratot, belelesek. – Basszus, most jöttem vissza, az utolsó is az enyém volt!
- Most mit csináljak, téged kértek – rántja meg a vállát kuncogva – ja és van egy… hmm… telefonos üzeneted.
- Mármint? – vonom fel a szemöldököm, aztán megfordulok és a kis gombócra nézek. – Nocsak. Hallod? Apád keresett.
|
| Kita | 2010. 12. 27. 14:48:12 | #10054 |
Karakter: Ashes
Megjegyzés: Arinak *
- Annyira idegesítő, hogy mindig ellenkezik, amikor már tizedszerre vinnyogja, hogy ne, a falhoz csapnám, mint egy békát.
Ne, ne ne…
Néha összevigyorgunk Clauddal vagy még ritkábban Ezisshel. Hajaj, ha ez az a lila jamaicai, akkor itt az a minimum, hogy függöny-karnis-Dumas összes…
Vigyorogva izzítom be a dolgot, az első, mindennél erősebb slukkot adom neki.
Isten bizony semmi hátsó szándékom nem volt, csak fogja be a száját és csilingelő kis hangja hisztérikusan kacagjon, és ne rinyáljon, mint egy bárcás kurva.
***
És még mindig ellenkezik, hát ez nem igaz! A szájába lépek, abba a kis csinosba és apuci max darabokban kapja vissza a kicccsi fiát.
- Szívd! – szólok rá rávillantva a szemeimet, de csak a fejét rázza olyan arckifejezéssel, hogy a macskafülek hiányoznak csak a fejéről.
- Ü-ü…
Veszek egy mély levegőt. Nyugi.
Minek is hoztam haza? Ja, szemtanú. Kellemetlen.
- SZÍVD! – ijedtében hukkan egyet és az orrán-száján dől a füst. Naaa, legalább csend vaaan…
Kicsit fuldokol, próbál nem levegőt venni, hogy ne sértse a tüdejét a dolog, de egyre csak rázza a köhögés és csorognak a könnyei, a pupillái lassan húzódnak össze, szeme kivörösödik.
Helyes. Álljon be mint a rugó…
Kifújom a tüdőmből a levegőt és szívok egy mélyet. Dante röhög és amikor ő jön, az orrán és a fülén fújja ki a füstöt alapos letüdőzés után. Majooom…
- Mena tudja? – leheli Ezish elhaló hangon, közben a halvány, kicsit kékes füst bodorog ki a száján.
- Hol tudná, te gyagyás – vihog Claud.
- Ashes, szédülök! – tépi meg elhalóan a ruhámat a kicsi rigó, pupillái akkorák, mint egy gombostűfej.
- Az a jó, te hülye! - köhögi Dante, akinek félrement egy korty.
- Fulladj meg tőle – kívánok neki minden jót, mire csak beint. Továbbadja a pipát és vörös szemmel dől hátra.
- Szaggat ez az anyag, hallooood… - fújja az éterbe.
- Tessék – adom a kicsi kezecskéibe.
- Má-máris? Ne-nem, köszi, nekem elég volt, tényleg… - dadogja, látni, nehezen forog a nyelve. Csak megrebben egy izom a felkaromon, mire beleszív, mint a fuldokló búvár a szívószálba és ahogy levegőért kapkodva kinyitja a száját, dől a szürke füst… nem tüdőzte le.
Amatőr.
***
- Szívd, szívd, szívd, szívd! – kántálják a többiek én pedig önelégült, az arcomon oly keveset látott mosollyal dőlök hátra, a hajamba túrva. Lilás tincseim folyton előre omlottak, a legrosszabb pedig azok a baszott lila egerek, akik a nappali lámpája körül szteppeltek.
Hát hm, előfordul.
…
De miért pont lila, he?
Az élet nagy kérdései. Egy fehér sincs köztük.
- Ashes, látod a cuki rózsaszínt tehenet egy zöld háromszöggel karikázni? – kérdezi Ezish. – Nem megy a rózsaszínhez a zöld.
Azta, micsoda problémák.
- Na várj csak, a karika nem azért KAR-ika, mert Kör? – kérdezte Dante.
Összevont szemöldökkel figyelek.
- Ahha, és a KAR hogy jön a KÖRhöz te seggfej, ha ott egy behehehetű kül… ön…b…ség van? – betűzi le betépett társam, mire röhögve dőlök hátra. Én vagyok a csendes hallgatóság, vazze.
- Ashes, éhes vagyok! – rángatja meg kicsi mókuska a kezem, és belefolyik az ölembe. Szó szerint. A vállamra dobja a fejét, a combját a combjaimra és vegetál. Mint egy paradicsom.
Én is baszom, egyre jobban… megdörgölöm a szemeimet, csak a sarkából nézem a kicsit aki így is alig ér a vállamig és közel áll a teljes betépéshez, hogy úgy beálljon, mint a rugó…
Újra nyújtanák a csövet, de egy mozdulattal kisöpröm a kezükből.
- Ne adjatok már többet neki, nem látjátok, hogy menni se fog bírni! – reccsenek rájuk.
Ezish rám néz, olyan értelmes tekintettel, mint egy birka a vágóhídon, nyitogatja a száját.
- Akarsz valamit mondani? – érdeklődök a kicsi derekára fonva a karom. Nagyon imbolyog.
- Nem szimmetrikus a hajad. Tudtad? – nyögi ki. Megforgatom a szemem.
Nekem mára elég volt.
- Tudtam – dünnyögöm és felnyaláboltam a kókadozó kicsit, a fejét a vállamra ejti, a lábaival körbefonja a derekam. Ha összenyálazza a vállam, úgy seggbe…kehemm.
Husi.
- Jó éjt, pöcsök – dünnyögöm, és átviszem a kis husit a konyhába. Felültetem az asztalra és a kezébe nyomtam egy édes brióst, hogy rágcsálja. Elmentem volna hogy hozzak magamnak egy sört, de elkapja a kezem és visszahúz, szorosan a mellkasomhoz bújik. Milyen kis karcsú vállai vannak…
- Mi van cica, hmm…? – dünnyögöm, megsimogatva a vállát.
- Fáháháhááázok – dorombolja. Cica. Eldöntöttem, szarok a nevére, sose tudom megjegyezni, szar a névmemóriám, Cica lesz. Mosolyogva simogatom meg a hátát.
- Gyere, lefektetlek – dünnyögöm. Egyelőre egy vagyont ér ez a kölyök ahogy számolom, és ha esetleg másra is jó lesz, vissza se adom.
Másra…
- Hogyan, hehehe… - kuncog mint egy őrült és a nyakamba csókol. A gallérjánál fogva elhúzom magamtól és próbálok fókuszálni, hogy a két szép csillagszemébe nézhessek. Megcirógatja az arcom, két kicsi tenyerébe fogja. Én állat, húzom a saját magam agyát, a farkamnál fogva…
- Mit akarsz, kicsi Cica? – nézek rá, és kicsit közelebb hajolok hozzá. Megsimítom az orrommal az orrocskáját, felragyognak tompán a szemecskéi és…
Megcsókolt?!
|
| Kita | 2010. 10. 19. 17:17:17 | #8739 |
Karakter: Ashes
Megjegyzés: Arinak *
- Morogva követem őket, és beállok a konyhaajtó mögé. Ásítok egyet és unottan megvakarászom a mellkasom és a fülem tövét. Ashes, te barom állat, megint nyakig ástad magad a szarba…
- Nem mehetnék haza? Nem szólok senkinek, esküszöm, csak engedjen haza. Olyan gyors leszek mint a villám. De tényleg. – kérleli Menát, mire kezeimet a nadrág zsebébe dugva dőlök a falnak. Én is. Olyan gyorsan törném ki a nyakát, hogy észre se venné.
- Nem lehet, aranyom, én nem dönthetek helyette vagy helyettük – csicsergi Mena, kedvesen, szinte kenyérre lehetne kenni. De ő alapból is ilyen, úgy hozza az emberre a frászt, hogy nem is mond semmi fenyegetőt.
- Na de ki helyett?
- Ashes. – nos, az lennék én.
- Az meg ki az isten? – elvigyorodtam, megvakargatva az állam unottan. Ilyen jelzőt se mondtak még rám, isten vagyok.
- Az, aki idehozott téged.
- Jó tudni a nevét… annak a görénynek – susogja, de nem lennék jó bérgyilkos, ha nem hallanám meg.
- Mi a neved, kicsim? – szinte látom,ahogy mellé ül, és megsimogatja a fejét.
- Raito.
- Az én nevem Mena. Nyugodtan szólj majd, ha valamit szeretnél.
Halk sivítás hallatja, hogy felforrott a víz, a kellemes illat és pára szétterjeng a folyosón is.
- Ez milyen tea? – érdeklődik a kissrác.
- Epres zöld tea. – Látom magam előtt Mena angyali mosolyát, lágy tekintetét. Mosolyogva nézek a földre, kicsit megdörzsölve a talpam, mert a csempén igencsak hideg volt.
A halk puffanásra elvigyorodok és belépek a konyhába, lábbal félrebökve a srác szuszogó testét.
- Mit tettél bele neki?
- Vörös mákonyt – mosolygott rám, a sajátját szürcsölgetve. – De csak hogy jól aludjon, annyira ziláltak voltak az idegei…
- Nem csodálom – morogtam. – Öntesz nekem is?
- Tisztán?
- Rummal, édes – mosolyogtam rá és leültem a csávó helyére. Az a padlón hortyogott.
- Légy szíves, fektesd le normális körülmények között.
- Most a konyhában dugjam meg vagy mit akarsz? – vonom fel a szemöldököm.
- Nem, te hülye, csak kezeld normális emberként. Kérlek – néz rám angyali szemeivel én pedig megforgatom a szemem. Mogorván bökök a srácon még egyet a lábammal.
- Szerintem akkor is inkább bele kéne vágni a levesbe.
***
A vállamra csaptam, a feje éppen hogy a derekamat verte, és nyugodtan sétálok a szobám felé. Ezish épp kijön a szobájából, és hihetetlenül kék szemeivel meglepepve pislog rá.
- Ashes, drágám… mi ez? – rázza meg a fejét hitetlenkedve.
- Az utcán osztogatták, gondoltam, hozok haza egyet – rántom meg a vállam, amelyiken a srác ájuldozott. Ugrott rajta egyet.
- Édes. Háziállat lesz?
- Ágybetét – morgom, és kinyitom a szobám dupla szárnyú ajtaját.
- Mmm… cuki. Ha nem kell odaadod? – mogorván nézek rá, csakazértis elfordítva tőle a srácot. Nem tetszett, hogy nézegeti. Amilyen buzeránsnak néz ki Ezish drága, akkora kujon. Ez a kissrác szétrepedne nála.
- Szaladj, hátha még van belőle – morgok és becsukom mögöttünk az ajtót.
Amíg durmol, előveszem a kicsikémet és nekiállok megtisztítani. Utálom ha, golyó marad a golyóűrben. Rendesen letisztítom a puskaportól, a hangtompítót is… mindent.
Aztán mocorogni kezd. Hátradőlve figyelem, ahogy nyöszörögve simogatja meg Alecto hátát és fülecskéje tövét. Felvonom az egyik szemöldököm, ahogy ébredezik és a támlához hátrál. Na mi van, nem tetszik az arcberendezésem?
Néha meg tudom érteni. Megdörzsölöm az állam fáradtan, és a tokjába csúsztatom a drágaságom. Még párszor rápillantok, utána odasétálok, jöttömre teljesen felhúzódik a falhoz. Nem zavartatom magam, elvetődöm az ágyon a lábainál.
- Hogy hívnak? – kérdezem. Akármit is árul el az arca, nem teszem szóvá.
- Abe Raito. – motyogja, felhúzott térdekkel. Átfuttattam a neveket, de nem ugrott be. Mindenestre kamuzni kell, a kis pöcsös úgyis beveszi.
- Apucinak hiányozni fogsz?
- G-gondolom… - motyogja. Zsír. Az apja fejes, látni a kezeiből és a ruháiból. Egy kínai cucc se feszül rajta, szerintem életében nem látott olyan ruhát. Hirtelen elkapom a kezét, s mire feleszmél rá a tenyeréhez mérem a tenyerem. Milyen pici, az enyémhez képest, legalább másfél-két ujjperccel kisebb. Puha, pici tenyere van.
- Zsír. Várj csak – emelem fel a fejem, csak nyakból, tenyere még mindig az enyémnek simult, másik kezével a csuklóját fogom. Három hosszú koppantás, kettő rövid; ha fordítva lett volna, már fegyver simulna a kezembe. – Gyere – szólok ki. Kinyílik az egyik szárny, és egy kéz nyúlik be, a kezében egy átlátszó tasakkal, amiben édeskés illatú, sötétzöld és barnás valami van. – Noccsak.
- Jösztök? – dugta be a fejét Dante. – Instant, jamaicai. Az úgy fizumból szerváltam. Felemelem a szemöldököm, de kecsegtető a gondolat. Viszont ezt a kicsikét se hagyhatom itt… felnézek rá, de kimeredt szemecskékkel nézi a tenyereinket, leheletnyit elpirulva. Kis édes. Felállok, a csuklójánál fogva felemelem mint egy macskát a gallérjánál fogva. Felnéz rám… bár alig van százhatvan centi, mindenkire felnézhet. – Gyere cica.
- Hova? – visít fel. Dante elvigyorodik, szőkésbarna hajába túr, félpucér testét villogtatja.
- Tépni.
|
| Kita | 2010. 09. 26. 17:45:39 | #8143 |
Karakter: Ashes
- A ház mögött kinyitom a kocsiajtót, és bevágnám a kölyköt a csomagtartóba, de aztán meggondolom magam. Ha kinyittatják, a csomagtartóból nehezebb kimagyarázni, mintha a hátsó ülésen dögledezne… ott csak ráfogom, hogy be van baszva.
Bevágtam hát a fekete bőrre és könyörögtem az égieknek, hogy ájultában össze ne hányja a kocsimat, mert akkor jaj de nagyon kibelezem…
***
Ki kellet volna kötni, morfondírozok, miközben letusolok és eldőlök az ágyamon, tarkóm alatt összefonva a karjaim. De hát be van zárva, mit csinál? Felvágja az ereit?
Nekem mindegy, max a rózsák szépen fognak nőni. A hulla jó humuszalapanyag.
- ASHEEEEES! – ordítja fel Mena csilingelő kicsi hangja. Ó a picsába, hát csak nem letalált a pincébe? Feltépek magamra egy gatyát és meztelen talpakkal lecsattogok. Hogy én hogy tudom utálni, a felkeltenek… és éhes is vagyok.
- Ő az, Ő az! – sikongatja a kis szaros.
- Mi a fenét műveltél ezzel a gyerekkel? Meg minek hoztad ide? Meg egyáltalán, minek kellett bezárni? – fonja a derekára az egyik kezét, a másikkal a kölyköt ölelgette.
- Meg… - sóhajtok fel ingerülten, de valaki hozzám vágott egy párnát. Na ne már hogy, itt vér fog folyni!
- Mi a fasz ez a kiabálás így hajnalban? – morog igencsak emelt hangerővel Claud. Megforgatom a szemeim.
- A szokásos. Kotródj vissza aludni – mordulok rá. Csúnyán néz rám, de megvonja a vállát.
- Add vissza a párnám! – dacoskodott, mire hozzá vágom és egy jól irányzott lökéssel elindítom felfelé. Megint csak édes hármasban maradtunk lent. Sóhajjal túrok a hajamba.
- Nos? – néz rám Mena.
- Basszus, mit tudtam volna kezdeni vele?! – tárom szét a karjaim. – Lőjem le a nyjlt utca közepén?
- Aláírtad a papírt?
- Alá – morgom. – Csinálj nekem reggelit. Áfonyás palacsintát akarok enni. – Mena rosszállóan szorítja össze az ajkait, még mindig a rémült kölyköt babusgatva. – A vastagabb fajtából.
- Oké. Gyere drága, segítesz nekem, jó? – fogta kézen Mena a tagot.
- Ácsi, mégis hogy gondolod, hogy csak úgy… - csattan egy ütés a tarkómon, akkora tasli, hogy összeállnak a szemeim.
- Ashes, ha enni akarsz, ne reklamálj! – oktat ki Mena, én pedig mogorván oldalra állok. – Na gyere drága, csinálok neked egy teát…
- Édesem – fonom át a csajszi derekát, arcom csókolva – Ne merd felvinni a kölyköt, mert ő lesz a levesbe a döglött állat.
- Drágám – csilingeli vissza Mena is – Felviszem, mert idegösszeomlást kap nekem, kap egy erős teát. – kacsint rám. Megnyugodok és elengedem. Az erős tea az olyan erős lesz, hogy valószínűleg bealszik tőle a tag.
- Oké, vidd – emelem fel a kezem, mintha megadnám magam. – De te takarítasz fel utána! Moccanj, öcsi! – dörrenek rá.
|
| Kita | 2010. 09. 24. 16:58:01 | #8070 |
Karakter: Ashes
Durranás. A picsába, hogy nem bírnak a bőrükkel!
- Anyád Claud! – hallom Dantét ordítani. Nektek is jó reggelt, hogy a mennykő baszna belétek így hajnali tizenkettőkor…
- Maradjatok csöndben, este dolgoztam, aludni szeretnék!
- Árt a szépségednek?
- Annak már mindegy!
- Kinyalhatod, Claude! – ordítja Ezish. Megforgatom a szemeim, és elgondolkodok, milyen szép lenne azt kérni karácsonyra, hogy álljanak már egymás mellé, én meg szépen… tartanék egy vadásznapot. Sóhajtok és felkelek, beletúrok a hajamba. Ahogy a talpam leteszem a parkettára, káromkodva kapom fel – hideg padló effekt. Hinnnye a picsába, de hideg van…
Halkan kopogtatnak, én pedig sóhajtozva keresem meg a zoknijaimat. Fekete boxerem egy kicsit lecsúszott, de hát no… felrántom és a nadrágom keresem.
- Gyere! – szólok ki, kinyílik az ajtó, és egy fekete-fehér egyenruhás, köténykés, bóbitás lány lép be. Barna szemei szikráznak, száját durcásan csücsöríti. – Jó reggelt – dünnyögöm neki.
- Inkább delet! – nna, kezdődik a hiszti. – Megint hánykor értetek haza? Megmondtam, hogy tízkor bezárok, erre megint…
- Megvártál minket – állok fel és hatalmas tenyeremmel megsimogatom, összeborzolom amúgy is kusza barna tincseit. Rosszállóan sikkant fel, de felrántom a nadrágom, na már csak póló kell… - Édes vagy, köszönjük – nyomok egy puszit az arcára. Magában füstölög, de már rég ellágyult, mint a vaj a napon… aztán erősen vállba boxol; mint a bivalynak a szúnyogcsípés.
- Többet ne csináljatok ilyet! – mondja és kiviharzik. Kérdés, az univerzum titkai: Miért engem cseszeget ezzel, amikor a többiek hisztiznek?
***
Szórakozottan reggelizünk meg, mint az öten egy asztalnál, kicsi pillangónk körülöttünk repdes, „nevelve” és ütlegelve minket.
- Alemi még nem tért vissza, igaz? – kérdezi Claud. Csak megrázom a fejem és belapátolom a hivatalosan is estebédnek kinevezett sült szalonnát, rántottával.
- Mondjuk ő az utolsó, akit féltek, hogy baja történt – vonja meg a vállát Dante, és megcélozza egy meggymaggal Ezish-t, aki a kanala hátuljában próbálja belőni a séróját. Még gyorsabban eszek; ha esetleg megint eltörne az asztal.
- Új cucc jött! – kiált ki drága Menánk, és kihozta a mobilját, amin futnak az adatok – Ki kéri?
- Én fáradt vagyok – ásít Ezish.
- Kell a szépítő alvás, mi? Csináld csak, rád fér – vigyorog Claud. Ezish már épp a villáját kapta fel, amikor szinte menekülésszerűen kapom ki Mena kezéből a telefont.
- Majd én elintézem – mondom és felállok.
- Stréber! – kiált utánam Dante és összepacsiznak Clauddal.
- Tehettek egy szívességet – dőlök az ajtófélfának. – Kinyalhatjátok, amikor a legjobban szaros – intek be nekik, felemelve a középső ujjam aztán nyomok egy puszit Mena arcára és lábbal becsukom magam mögött az ajtót.
***
Sunytam még egy fél órát, és ásítozva vakarászom meg a hasam. No, menni kell… fénykép az eszembe, ide még komolyabb felszerelés se kell, megtalálom, lelövöm, passz. Fekete bőrkabátom veszem fel, a nyakamba egy sötét sálat kanyarítok és sapka… a seggem nem fogom befagyasztani egy ilyen túltenyésztett pincsikutya miatt.
Amikor az utcán ballagott, könnyedén léptem elé és egy mozdulatomra felkenődik a szemközti sikátor falára. Megijed, jó hogy maga alá nem csinál…
- Ki maga, miért teszi ezt? – sikoltja, amikor egy kézzel a falra kenem. A feje hangosan koppan a kövezeten.
- Majd ha nem sikkasztod el a maffia pénzét, nem foglak kergetni – dünnyögöm, és könnyedén megsimogatom az arcát, hogy felhasad az ajka és a földre zuhan, féleszméletlenül. Édes, nyugodt csönd, amit otthon nem mindig élvezhetünk…
Előkapom a drágaságom és komótosan végigsimítom a hideg fémet. Hij, lenyúzza a bőröm a hideg miatt… Megpöccintem a hangtompítót, és egy kézzel könnyedén tarkón lövöm. Halk pukkanással rúgja picit hátra a kezem, majd szórakozottan dúdolva leszerelem a hangtompítót.
Otthon iszok egy vodkát aztán lefekszek aludni. De mondjuk, hazafelé menet veszek egy… kettő… három tábla csokit, elnasizom az egyiket, és kapnak Menáék is… Ja, az jó lesz. Mogyorósat.
Megrezzennek a szemeim, és lassan oldalra fordulok. Hm, ki jár erre ilyen gatyafagyasztó hidegben? Ki a potenciális öngyilkos jelölt?
- Menj már, sicc te dög! – zene füleimnek, mordulok fel, és akár durranás lesz akár nem… simán kicsavarom a nyakát. Nemhogy koszos meló, de még fusizzak is? Ezt már nem fizetik meg!
- Felállni! – mondom kissé agresszívabban, mint akarom. Pff… ez csak egy kölyök. Kicsi, hisztis, agyrohasztó, fárasztó pöcs. Megforgatom a szemeim, és a pisztoly csövével finoman felé intek. – Szar ügy. Nyakig benne ülsz, ugye tudod? – dünnyögöm fáradtan. Oké hogy hideg van… ha szívrohamot kap nekem, annyival kevesebb dolgom lesz a kiiktatásával. Szuper.
Megcsörren a mobilom. Feltartom az egyik ujjam, és felé suttogok. – El ne szökj, bocs egy pillanatra – fordulok el, és beleszólok. – Mondd ám, de sebesen.
- Drága, kész vagy? Suhan haza, mindjárt reggeledik, és tudod, hogy alá kell írnod a papírt, hogy megkapjuk a pénzt, és ma el akarok menni vásárolni.
- Oké. Mindjárt otthon vagyok – nézek az órás kezemre, amiben a pisztoly van. Hallom a zörgést, ahogy a srác lassan nekiáll kifarolni, de oda se nézve ráfogom a csövet. – E-e, a helyedben nem tenném – mordulok rá.
- Gond van, aranyom? – érdeklődik Mena.
- Nem, nincs. Megoldom – dünnyögöm és leteszem. A csávócska épp akkor fordult be a sarkon, lélekszakadva rohan… ez hülye. Hátba lövöm, aztán lesz ami lesz.
Kilépek, és könnyedén utolérve bokán rúgom, amitől összeakadnak a lábai és repülve egy métert felnyalja a betont; a fél utcát. Felnyög, ahogy földet ér, én pedig lassan sétálok utána.
- Nem azt mondtam, hogy maradj a seggeden? Basszus, mintha egy hülyének beszélnék – morgom bosszúsan. Legyen, ennyi, fel vagyok baszva, hogy egy ilyen kis mócsing engem megfuttasson… Találkozunk a pokolban, dear.
Elhúz mellettünk egy autó. Aztán még egy. A kurva forgalom!
- Mennünk kell! – morgok rá, mire hatalmas, könyörgő szemekkel néz rám. Elkapom a kabátja nyakánál fogva és felrántom. Egyetlen mozdulattal a pisztolyaggyal tarkón nyomom, amitől megremeg a kezemben, és kiterül, mint egy béka. A drágaságomat hátra az övembe nyomom, a kölyköt pedig a hónom alá csapom, mint egy aktatáskát és csendesen nekiállok hazaballagni.
|
|
