Zene

Miután végeztünk az órával, Eve meggyõzött, hogy menjünk el a közeli cukrászdába, s dobjunk be valami édességet. Szokás szerint gyõzködni kellett, de belementem. Nem tudtam nemet mondani, bár annyira nem voltam oda az édességekért, mégis egy kissé savanykásabbat el tudtam volna majszolni. Valami citromosat mondjuk, kevesebb tejszínhabbal. Szerencsére akadt ilyen, különben fapofával, udvariasan távoztam volna.

Evelyn, míg én elszöszmötöltem a sütikkel, gyorsan elszaladt, hogy befoglalja az utolsó üres asztalt, s rám hagyta a fizetést is. Természetesen elõtte még kijelentette, hogy figyelni fogja a pénztárcáját, s a „rokon” szót olyan erõsen megnyomta, hogy a pultos kislány is felfogja. Igen, mindig ezt csinálta, azt hitte, majd ha kijelenti, hogy sajnos bizony rokonság köt össze minket, nem pedig egy egyszerû párkapcsolat, aminek véget lehet venni, akkor az összes pénztár mögött ülõ fiatal fruska sikítva a nyakamba veti magát.

Így volt e? Soha. Ha igen, akkor is elment a kedvük a passzív képemtõl, amivel sugalltam feléjük, épp annyira érdekelnek engem, mint a techno zene. Nálam mindig klasszikus szólt.

Miután odasétáltam az asztalhoz a két tányérral, s letettem elé illedelmesen, elkezdett boldogan tapsikolni. Miután én is leültem, s a villámat a kezembe vettem, éreztem, hogy a velem szemben ülõ egyed úgy vizslatott, mintha várt volna valamire. Jobbnak láttam, ha felé nézek, mert ilyen nyomás alatt nem esett volna oly jól a sütemény.

- Igen? – érdeklõdtem, míg õ széles mosollyal, bizalmasan közelebb hajolt.

- Na mi volt?

- Tessék?

- Tudod, a pultos csajjal… Úgy nézegetett téged, gondoltam hagylak kibontakozni. Meg sokáig is elmaradtál, na? – Felsóhajtottam, majd leraktam a villámat. Igen. Tudtam.

- Elsõnek is, azért maradtam olyan sokáig, mert nem volt aprója, amibõl vissza tudott volna adni. Ezért futott két kört a többi kasszánál, s így sikeresen akadt pár garas. Másodszor nem vizslatott, vagy ha igen, maximum a homlokomra ráizzadt tincseimet, s biztosan azt gondolta, míg ki nem nyögted, hogy rokonok vagyunk, hogy a morcos képem ellenére talán tudok máshol teljesíteni. Vagy éppen nem – tettem hozzá egy kis mélázás után, mire Eve felsóhajtva terült el az asztalon.

- Istenem Samson, ha nem ismertem volna azt az életvidám énedet, komolyan azt mondanám, hogy reménytelen vagy! – dörmögte az abroszba, mire én megkopogtattam a fejét.

- Ülj fel rendesen. – Miután ezt teljesítette folytattam a beszélgetést. – Egyrészt, most is életvidám vagyok.

- Aha, én meg afrikai busman...– dörmögte, miközben nekiesett az egyik szelet süteménynek.

- Másodrészt pedig jól érzem magam ilyen „reménytelenül” vagyis egyedül a nagyvilágban – szúrtam bele a villámat a süteménybe, hogy aztán leszakítsam azt a kis darabot a nagyról.

- Én… - kapta fel a fejét Evelyn, mire leintettem. Pont ekkora nyeltem le a falatot.

- Tudom, hogy aggódsz értem, úgy ahogy anya és apa is. Rendes tõletek. Értékelem, s még ha nem is mutatom ki egy bizonyos szinten élvezem, ahogy jobbról-balra nyúztok, hogy összeszedjek egy szerencsétlent, aki eltûr maga mellett.

- Samson!

- Mert ez az igazság. Azt hiszitek, ha majd végre valakivel megosztom azt, hogy két éven keresztül azon könyörögtem, hogy megmaradjak, majd újra a régi leszek. De itt vagyok végül, egy éve tünetmentesen, s soha nem leszek a régi.

- Sam… - csuklott el a hangja. - Sajnálom, nem akartam felhozni. Sajnálom!

- Semmi baj – feleltem õszintén. Hisz az volt, semmi baj. – Végtére is, még a táncórákra is eljárok. S most azt se mondtam, hogy nem jövök többet – mosolyodtam el, mire Evelyn ajkai is felfelé görbültek.

- Igen, tényleg! Mesélj kérlek, mi volt?

- Jó volt. Tetszett – tömte be egy újabb adagot. – Élvezetes. - Egy kicsit csevegtünk még errõl meg arról, s mikor már lassan mindketten befejeztük, Evelyn hirtelen csendesedett el. Arcára széles mosoly kúszott, majd hirtelen elkezdett a pult felé integetni. Jól ismertemezt a  jelentséget, rengeteg ismerõse volt. Aztán mikor kiszúrtam ki is az, nem enyhén megdöbbentem. Önkéntelenül is lejjebb csúsztam a széken. Nem volt vele baj, csak… Nem éreztem magamat túl szalonképesnek. Meg, olyan furcsa érzéssel búcsúztam el tõle.

- Szia! – köszönt rá Eve. - Te vagy Samson táncpartnere, Thomas, igaz? – kezdett bele a jól ismert fecsegésébe. Máris sajnáltam szegény fiút.

- Sziasztok –köszönt vissza. – Ami azt illeti, igen. – „Nem csak ami azt illeti, teljes mértékben igen.”

- Nincs kedved kicsit leülni hozzánk? Szívesen megismernélek, pláne, hogy rá tudtad venni Samsont arra, hogy táncoljon. Nem hittem volna, hogy bárkinek sikerülni fog – teljesedett ki a mosolya az akkora boszorkánynak avanzsált nõszemélynek. Nem várta meg a választ, gyorsan elpakolta mellõlem a kabátokat, amivel jól bebarikádoztam magamat.

Thomas elsõnek a tálcát rakta le, majd leült mellém. Evelyn olyan szélesen mosolygott, hogy még én is megrettentem egy pillanatra. Fél szemmel az áldozatra lestem, aki láthatóan még sokkos állapotban volt. Nem csodáltam, Evelyn az e fajta viselkedésével mindenkit gondolkodásra bírt. No meg nem rég táncoltunk együtt, ami minden bizonnyal nem csak engem feszélyezett egy kicsit.

- Jaj, amúgy Evelyn vagyok, Samson unokatestvére. Én is járok a táncórákra – nyújtotta oda Eve kezét Thomasnak, aki illendõen elfogadta és bemutatkozott. A kedves rokon egyre jobban kezdte kiérdemelni a boszorka jelzõt. – Amúgy szólíts csak Evenek, azt jobban szeretem.

- Rendben – mosolyodott el haloványan a fiú, amit Eve még szélesebbel viszonozott. Aztán jött a terepszemle.

- Hûha, ez egy hadseregnek is elég lenne – állapította meg. – Te aztán szereted az édességet – kuncogott, míg én rosszállóan vizslattam, hátha feltûnik neki, de nem. Szokásához híven visszaverte a negatív tekintetemet.

- Á, nem magamnak vettem. A sógornõm kért meg, hogy ugarjak be desszertért –adott választ a nagy csomagra zavartan Thomas.

- Értem. Végül is neked nagyon kell figyelned arra, hogy mit eszel. Gondolom, szigorúan veszik a táncosok alakjára vonatkozó szabályokat – lõtte a következõ illemtani bakit el a rokon, amire a táncpartnerem felkuncogott.

- Ha így lenne, valószínûleg fel sem vettek volna az akadémiára – jegyezte meg õszintén, mire Evelyn önkéntelenül is elõrébb hajolt, hogy mindent jól hallhasson.

- Miért?

- Hát… - kezdte el egy torokköszörüléssel – Annak idején klasszikus balettel felvételiztem, és már akkor sem voltam egy… - mérte saját magát végig, velem együtt. Csak õ errõl nem tudott. – atléta alkat. Még a tánciskolában, ahol tanultam, mindig azzal fenyegetett a tanár, ha nem izmosodom meg kicsit, és nem sikerül felemelni a partnerem, akkor beállít egy srác mellé tütüben – felszaladt a szemöldököm az elképzelt képtõl. Thomas tütüben. Apró kicsi lábaival, lábujjhegyen táncolva, a Diótörõre. Eldöntöttem, ha hazaérek elõkeresem a kottáimat. Kedvem támadt hozzá. De mivel még folytatódott a beszélgetés, kicsit jobban feléjük fordultam, hogy le ne maradjak valamirõl.

- És megcsinálta? – kíváncsiskodott mohón Eve.

- Nem… pedig nem sikerült felemelnem a partnerem. De ezen nem is csodálkozom… Hisz általában nem csak tömegre voltak nehezebbek tõlem, magasabbak is voltak – felelte. Persze ezt nem csodáltam, tényleg alacsony srác volt, s roppant vékony. Az én anyám már rég addig tömte volna, míg nem gurul.

- És most pontosan mit tanulsz?

- Alternatív stílusokat tanulok, de a klasszikus mindig a szívem csücske marad. Azzal kezdtem annak idején, talán az megy a legjobban – birizgálta a kabátja ujját, míg én egyre biztosabban éreztem azt, hogy aznap Diótörõ lesz a terítéken.

- Ó, értem – majd egy határozott mozdulattal Evelyn egy falatnyi süteményt tömött le csacsogó száján. Szerettem mikor evett, többnyire akkor csendben volt.  Aztán hirtelen a villájával egyenesen rám mutatott, s kinyitotta a kis csipogóját. – És mit gondolsz Samsonról? Igaz, hogy nem reménytelen eset? – Szusszantottam egyet, jelezve neki, hogy ezért elkalapálom, ahogy egy oroszlán veri el a hölgyeit. Thomas se örült a kérdésnek, orcája kipirosodott.

- Öhm… nem… egyáltalán nem az – csóválta fejét.

- Hát ez nem volt valami bíztató… - nevettem el magamat kínomban, majd túrtam bele a tincseimbe.

- Nem, bocsánat, nem úgy értettem – mentegetõzött, miközben a kabátja ujját nyúzta. - Egyáltalán nem vagy az, nagyon jó ritmusérzéked van – fordult felém, s folytatta lesütött tekintettel. – Csak… egy icipicit magabiztosabbnak kéne lenned… - motyogta halkan, majd újabb össze-visszaságba kezdett, ami míg Evet jól szórakoztatta, nos nekem már az én arcom is kezdett vörösödni. – De végül is még csak két órán voltál, nem baj, hogy még kicsit bizonytalan vagy, ez majd el fog múlni… - S ekkor megcsörrent a telefonja, ami nem csak neki volt mentsvár, hanem nekem is. Emiatt hamar elbúcsúzott tõlünk, majd felkapta a süteményeit s elszaladt.

Miután kisuhant a cukrászda ajtaján, mérges tekintettel fordultam Evelyn felé, aki nyugodtan majszolgatta a süteményét.

- Kezdj neki – sóhajtotta lemondóan.

- Nem fogok – pöfékeltem, mire felém fordult. – Csak annyit mondok, hogy néha tudhatnád, hol azaz átkozott határ.

~*(¤)*~

Amikor hazaértem édesanyám már a nappaliban várt. Evelynhez egész úton nem szóltam, így nem is jött be. Jobban is járt. Sokkal. A magam módján haragudtam gyerekes viselkedéséért, amiért olyan tolakodó volt szegény fiúval. Éreztem, hogy következõ alkalommal bocsánatot kell tõle kérnem azért, mert az a balga leány olyan tolakodó volt vele kapcsolatban.

- Megjöttél kicsim? – sietett utánam anyám, miután szó nélkül elindultam a lépcsõk felé, át a nappalin. Megálltam s visszanéztem rá. Egy fejjel alacsonyabb volt tõlem, hullámos tincseit mindig hátra tûzte, de pár mindig az arca körül táncolt. Mûvelt, intelligens, szép…

Szó nélkül tûrtem egy nagyobb tincset füle mögé, mire ajkára halovány mosoly kúszott. Azt mondták tõle örököltem a mosolyomat, a gödröcskékkel együtt. Õ pedig mindig azt mondta, hogy az én mosolyom sokkal szebb volt, mint az övé. Csak már olyan ritkán mosolyogtam.

- Igen, anya – feleltem halkan. – Apa?

- Apád ledõlt aludni, kincsem. Nem rég ért haza az irodából. Csináltam egy kis teát. Kérsz?

- Lepakolok a szobámban, aztán lejövök – feleltem halkan, majd komótosan megindultam felfelé.

Akárki is járt nálunk, azt mondták mindig „Samson, de egy mázlista vagy!”. Édesapám ügyvédként dolgozott, míg édesanyám lakberendezésbõl kereste a kenyerét. Igen, ebbõl le lehetett szûrni milyen csodás berendezéssel büszkélkedhetett a családom. A nappali a fehér, csipkefüggönnyel, világos színû falaival és bútoraival számomra mindig a viktoriánus korabeli hangulatot idézte elõ. Az egész ház elegánsan, ízlésesen volt berendezve. Ebben nõttem fel, ezt szerettem. A nagy tereket, a lenge függönyöket, s a világosságot. A múltat.

Természetesen az én szobám sem különbözött sokkal. Talán az, hogy a falakon rengeteg koncerten készült kép volt. Fõleg az íróasztalom körül, kisebb és nagyobbak. Anya készítette õket. Az ágyam a szoba közepénél volt a falnak tolva, arra dobtam le a kis táskámat, hogy utána visszacsoszogjak a nappaliba. Anya már ott várt a gõzölgõ csészékkel, mosollyal az arcán.

- Csipkebogyós. A kedvenced – nyújtotta felém. – Mesélj, milyen volt a táncóra.

- Jó – dünnyögtem a csészébe, majd ittam bele a meleg teába. Édesanyám is így tett, együtt szürcsöltük. Faggatott még egy kicsit, én pedig próbáltam megfelelõ választ adni a kérdéseire. Közben apám is letévedt, üdvözöltük egymást egy szoros kézfogással, majd õ vissza is ment az emeleten lévõ kis irodájába.

Egy idõ után édesanyám is elpárolgott egy kis kötnivalóért, én pedig leültem a nappaliban lévõ zongora elé. Elsõnek könnyebb kis apróságokat játszottam, mint Chopintól pár remekmû. Az egyik kedvencem a Nocturne csokorból való, Op.9 No.2 számú volt kevéske díszítéssel. Lassan már egy órája merültem el abban a világban, ami éveken át menekülést jelentettet a valóságból, mikor befejeztem. Felállva a kis zongoraszékrõl pontosan a lépcsõ irányába néztem, ahol édesanyám állt, jobb kezével egy zsebkendõt szorítva szája elé. Lesütött tekintettel robogtam fel mellette a lépcsõn. Nem szerettem, mikor sírt.

~*(¤)*~

A következõ órára megbékéltem a csacsogó kissé tolakodó rokonommal. Persze õ ezt nem hálálta meg, bár nem is vártam el tõle. Azt már meg sem mertem neki jegyezni, hogy nem ártana, ha elnézést kérne Thomastól azért, amiket össze-visszakérdezgetett. Jól tudtam, hogy ez rám fog várni, s már érlelgettem magamban a szavakat. A hátam mögött összekulcsolt kezekkel lépte be a terembe, hogy megkeressem Thomast. Jobbra-balra figyeltem, de csak a szokásos helyen találtam meg. A terem legvégében.

A földön ült, hátát a falnak vetve. Láthatóan teljesen máshol járt gondolatban, mert az se tûnt fel neki, hogy oldalról megközelítettem. Lassan leguggoltam, majd leültem mellé. Ekkor tért észhez, s zavartan kapta felém fejét.

- Samson! – lepõdött meg.

- Szia – köszöntem neki, mire halványan elmosolyodott.

- Szia – köszönt vissza.

- Hosszú nap? – kérdeztem rá burkoltan arra, miért ücsörög a földön.

- Oh, eléggé – felelte, majd feljebb húzta lábait, térdeit pedig átkarolta. – Hosszú hét inkább.

- Értem – dõltem én is neki a falnak, majd tekintetemmel megkerestem az éppen viháncoló rokont a tömegben.

- Samson, ami múltkor a cukrászdában történt én… - szólalt meg hirtelen Thomas, mire én a szavába vágtam. Volt egy tippem mire készül.

- Igen, Evelyn elvetette a sulykot, de õt ismerve fel se tûnt neki – intéztem el egy vállrándítással. – Ahogy te is mondtad, nem vagyok magabiztos, szinte semmiben sem, amihez embereknek van köze. Így õ úgy érzi, mint valami õrangyal, muszáj beleszólnia a dolgokba. Helyrerázni õket. Vagy nem is tudom… - nézegettem a hosszú ujjaimat. Lassan ideje volt levágnom a körmeimet. -  Segíteni akar. Kényszeresen. Bár sose jön össze, de…

- Nekem sem kellett volna azt mondanom, hogy nem vagy eléggé magabiztos – suttogta, mire én oldalra néztem, egyenesen rá, ajkamon egy halovány mosollyal.

- Nem mondtál olyat, ami nem igaz – feleltem hasonló halksággal.

- De…

- Sõt, rendes tõled, hogy még azt is mondtad, hogy nem vagyok reménytelen. Meg hogy magadról is meséltél egy kicsit. Nem kellett volna, fõleg nem azért, mert a locsogó boszorka neked esett.

- Locsogó boszorka? – kérdezett vissza meglepetten.

- Evelyn – dünnyögtem, mire elnevette magát. – Mi az?

- Semmi csak… érdekes becenév.

- Ez leírás – javítottam ki komolyan, mire széles mosolyát a kézfejével próbálta eltakarni.

- Értem…

Nem szóltam semmit sem, ahogy õ se. Ajkán mosoly játszott, úgy tûnt boldog volt attól, hogy hosszú hét állt mögötte. Én az ujjaimmal játszadoztam, vártam, hogy elkezdõdjön az óra, ugyanis a fõ oktató, a Mia, még nem került elõ pár lánnyal együtt. Biztosan még szünetet tartottak. Aztán eszembe jutott valami, amit meg kellett tudakolnom az órával kapcsolatban.

- Thomas? – fordultam felé.

- Tessék? – nézett rám érdeklõdve.

- Fogunk keringõt, vagy valami hasonlót tanulni? – kérdeztem, mire õ kicsit ráncolta a homlokát gondolkodás közben.

- Nos a kurzus lényege az, hogy sok stílust megismertessünk a tanulókkal, szóval nem látom esélyét annak, hogy ne lenne.

- És balett? – kissé meglepetten pislogott rám, majd zavart mosollyal az ajkán, tagadóan megrázta a fejét. – Értem…

- Miért kérded? – érdeklõdött, miközben már az egész testével felém fordult. Két kezével a felhúzott jobb térdére simított, majd lassan ráhajtotta fejét.

- Csak tudni szerettem volna – vontam vállat, de nem néztem a szemébe. Nem akartam bevallani, hogy hányszor keringõztek a szüleim, míg én egy-egy fellépésre készültem. Édesanyám, amennyire akkoriban hajlandó voltam, megtanított rá. Nem is tudom miért fordult meg a fejemben az, hogy felhozzam. Nem volt rajta semmi dicséretre méltó.

- Jól van, kezdhetjük! – lépett be a terembe Mia, mire én és Thomas is lassan felálltunk, hogy belevághassunk egy újabb órába.

Fárasztó hetet tudhattam a hátam mögött, mire ismét elérkezett a hétvége. Szinte majdnem minden nagy kora reggeltõl az esti órákig bent voltam az akadémián. Feltorlódtak az óráim, és csak így bírtam megoldani, hogy ne legyen lemaradásom. Tartanom kellett az edzéstervet is, ami talán nehezebb volt, mint maga a tény, hogy egész nap bent voltam az intézetben.

Az ember azt hinné, ilyen napirend mellett nem akad ideje az ember fiának arra, hogy elkalandozzanak a gondolatai… de nekem mégis sikerült szabadjára engednem az elmém. Akárhányszor lankadt egy kicsit figyelmem, minduntalan az elõzõ heti táncóra körül kalandoztam. Be kellett vallanom magamnak, hogy mennyire élveztem azt, hogy egy másik férfival táncolhattam tártáncot. Ráadásul keringõt. Bár Samsont sajnáltam, hogy ilyenre kényszerült. Volt egy olyan érzésem, hogy akkor láttam életemben elõször és utoljára… De megértette. Õ nem is sejthette, hogy nekem mit jelentett a dolog…

Fáradtan indultam neki a szombat reggelnek. Nem volt túl sok kedvem táncot oktatni, úgy éreztem leszakadnak tagjaim. Jól esett volna némi pihenés. De nem volt mit tenni: a pénz kellett, azt pedig csak munkával tudtam megszerezni. Az elõzõ héthez képest nem fogyatkozott túl sokkal a diákok száma, így megint három csoportra szedtük szét õket. Monoton mozdulatokkal magyaráztam a lépéseket partnereimnek, de be legtöbbjükkel igazán nehéz dolgom volt. A második óra után már nyûgös voltam, nehezen toleráltam volna még egy végigszenvedett, küszködött tanórát.

Vártam, hogy valaki odajöjjön hozzám, nem akartam senkire rákényszeríteni magam. Kutattam új partner után, de akkor megpillantottam egy ismerõs kobakot. Állam is leesett, ahogy láttam felém közelíteni Samsont. Mire elém ért már teljesen zavarban voltam.  
- Szia – köszönt, majd nyújtotta is a kezemet a kézfogásra. Rögtön lendült az én kezem is és valamiféle boldogsággal simítottam oda az övébe. Ezek szerint nem haragudott meg annyira!
- Üdv – motyogtam lehajtott fejjel, az orrom alatt, míg õ megszorítottam a kezem, s enyhén megrázta. Végigfixíroztam kecses, hosszú ujjait, melyek vékonyak és csontosak voltak, de mégis, határozottan fonódtak kézfejem köré. Egészen elveszett enyém az övében. – Nagyon örülök, hogy eljöttél – mosolyogtam rá halványan, mikor már kicsit összekapartam gondolataimat. Váratlanul érte a dolog, meglepõdött. Mintha nem számított volna erre.
- Hát… az jó – bökte ki kelletlenül, ami talán kicsit kellemetlenül érintett. Mikor elengettem mancsát gyorsan háta mögé húzta mind a két kezét. – Mit táncolunk ma?
- Amit a múltórán tanultunk, azt fejlesszük kicsit tovább. A koreográfia elejét tanultuk meg csak, lesznek bonyolultabb lépések is, meg kicsit lassabbak is – magyaráztam.

- Akkor most fogok elvérezni – feszülten simított végig arcán. Nem akartam, hogy már az elején így álljon hozzá.

- Nem, dehogy! - ráztam fejem bõszen. – Múltkor is remekül csináltad, biztos vagyok benne, hogy ez most sem lesz másképp. – Aztán beugrott valami... – Nem baj, ha tegezlek, ugye? – Fogalmam sem volt, hány éves lehet, talán pár évvel lehetett idõsebb tõlem, de nem tudtam eldönteni, zavarja-e a közvetlenségem. Viszont amikor rögtön nemlegesen kezdte ingatni fejét, akaratlanul is széles mosolyra szaladtak ajkaim. – Ennek örülök. Kezdhetjük?
- Igen, kezdhetjük – felelte, én pedig lelkesen fogtam bele a magyarázásba.. Elsõnek felidéztük az elõzõ órán tanult lépéseket. Jobbra-balra lépés, keresztbe, lassú fordulás, mindezt úgy, hogy halkan dúdolgattam hozzá. Imádtam a számot, egyszerûen csodálatosnak tartottam. Az pedig már csak a sors iróniája volt, hogy pont egy Samsonról szólt.

- Próbáljuk meg párként – odanyújtottam kezem, õ vonakodva bár, de elfogadta. Keze lassan simult derekamra. Egy icipicit közelebb mozdultam felé, hogy kezét kényelmesebb pózba tudja igazítani, és kívülrõl ne tûnjünk annyira görcsösnek. Számoltam, hiba nélkül táncoltuk el az addig megtanult részeket. Mia hamar úgy döntött, hogy ideje zenére próbálni, így arra is eltáncikáltuk a már ismert lépéseket párszor. Samson sokkal ügyesebb volt, mint elsõ alkalommal, pedig akkor sem volt okom panaszra. Nagyon, már-már kínosan figyelt lábaim épségére.

- Egy, két, há, egy, két, há, egy, két, há… Fooordul – adtam az utasításokat, amiket szigorúan követett. Aztán a zene elhalkult, és tudtam, most következik az óra kissé nehezebb fele.

- Most pedig jöhetnek a bonyolultabb lépések – kezdtem bele. – Persze nem kell nagyon nehezekre gondolnod, csak a jobbra és balra helyett jobbra, balra, ferdén felfelé, majd ferdén lefelé lesz. Mutatom!
- Nem hangzik túl bonyolultnak – morogta szemöldökét borzolva.

Ahogy elkezdtem mutogatni egymás után a lépéseket egyszer csak azt vettem észtre, hogy mellém lépett és utánozta mozdulataimat. Fél szemmel folyton õt figyeltem, de nem volt kivetnivalóm semmiben. Ügyes volt, én pedig elégedetten konstatáltam magamban, hogy élvezi a dolgot. Annyira belefeledkeztünk mindketten a táncba, hogy jóformán észre se vettük, hogy elindult a zene. Elé perdültem, és vele együtt mozogva ringatóztunk tovább.
- Nagyon jó! – mosolyogtam rá bíztatóan. – Még egyszer.

Váratlanul ért, talán egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, mikor magától, kérés és egyéb szó nélkül ragadta meg kezem és derekamra simítva volt közelebb. Ha nem lett volna benne lábaimban reflexszerûen az összes mozdulat, talán el is rontottam volna.
 Együtt léptünk, lassan, gyengéden csípõnket ringatva. Egyre halkabban számoltam, bele merültem a táncba és Samsonnak sem volt már rá annyira szüksége. Szinte repülni tudtam volna, olyan jól éreztem magam, szíven boldogan dobogott mellkasomban. Samson arca is felszabadult volt. Annyira beleéltük magunkat, hogy az óra véget ért. Csak mikor a zene elhalkult, akkor eszméltem fel és tettem egy lépést hátrafelé.
- Köszönöm, hogy eljöttél – suttogtam halkan, miközben egyik kezemmel a másik felkaromat babráltam. – Akkor azt hiszem… legközelebb is jössz. Vagy tévednék?
- Nem tévedsz – felelte õszinte szemekkel. – Nagyon valószínû, hogy legközelebb is jövök. – Éreztem, ahogy arcom kivirult, furcsa izgatottság öntött el. Már akkor vártam a következõ táncórát. Fáradtságom mintha elszállt volna.
- Akkor a legközelebbi viszont látásra, Samson – nyújtottam neki kezem, melyet el is fogadott.

- Viszlát, Thomas – rázott velem kezet búcsúzásként, majd hátat fordított és eltûnt, de nem úgy mint elõzõ alkalommal. Akkor egyszerûen csak felesleges lett volna a további (báj)csevej. Ahogy figyeltem egyre távolodó alakját, egyszerûen muszáj volt elmosolyodnom. Boldogság járta át minden porcikámat már attól a gondolattól is, hogy következõ alkalommal is eljön. Tehetséges volt, afelõl nincsen kétség, kezdõ létére kifejezetten jó ritmus érzékkel volt megáldva… nemem mégis más szempontból volt jó élmény vele dolgozni. Megmutatta, hogy a társastánc nekem is jelenthet valami többet, mint „egyszerû” szórakozás, esetleg kihívás. Imádtam táncolni, az volt az élet, de addig sosem volt alkalmam úgy belegondolni a táncba, mint… mint romantikus dologba. Persze amit Samsonnal mûveltünk, az sem volt romantikus, sõt. Munka volt. De megmutatta, hogy akár így is lehet.

Az öltözõben elõszedtem váltóruhám és kényelmes, komótos mozdulatokkal magamra öltöttem tiszta ruhám. Nem volt túl sok idõm a busz indulásáig, de ez mindenképpen belefért. Ha már kapok valami megjegyzést, azt ne a szagomra tegyék – gondoltam magamban egy fancsali vigyorral, majd átdugtam fejem a póló nyakán. Fújtam magamra némi sziszegõs szappant (dezodort), vállamon átvetettem sporttáskám és megindultam a kijárat felé. Odakint már sötétedett. Vöröslött a szürke ég alja a lemenõ napsugaraktól, melyek lángcsóvákként törték meg a homályt. Zsebre dugtam kezeim, a hideg csontig hatolt, úgy éreztem, egy pillanat is elég lenne, hogy ujjperceim egyesével lefagyjanak. Miután már azokat biztonságban tudtam, orrom kezdett el fázni. Kényszeredetten fúrtam bele arcom kékeszöld sálamba, mely gyorsan átmelegedett leheletemtõl. Ilyenkor örültem, hogy nem vagyok szemüveges… akkor biztosan bepárásodtak volna a lencsék.

Már célegyenesben voltam, láttam a buszmegálló tábláját, mikor megcsörrent a telefonom. Morcosan fékeztem le a járda közepén és vadásztam elõ zsebembõl a zajongó készüléket, hogy felvegyem.

- Igen, tessék? – szóltam bele köszönés nélkül, még azt sem néztem meg, ki is keres.

- Szia Tommy! – hallottam Kelly kellemesen csengõ hangját. – Megtennéd, hogy hozol haza a vacsorához néhány szelet süteményt? Tudod, ott a táncstúdió közelében van egy nagyon jó kis cukrászda… - magyarázta.

- Igen, tudom, de hamarosan megy a buszom… nem fogom elérni, ha most visszamegyek a cukrászdába.

- Amiatt ne aggódj, akkor arra megyek haza. Csak menj és vegyél valamit, nehogy így estére elkapkodják a finomabbakat – hadarta, én pedig felsóhajtottam beleegyezõen.

- Rendben. Majd ha ott vagyok, akkor felhívlak, hogy mik vannak – felelem, aztán elköszönünk egymástól, én pedig egy hátraarccal megindulok a másik irányba.

Ahogy kitártam az üvegezett ajtót, melyen cikornyás fekete betûkkel az „Édes élet” felirat állt, megcsapott a kellemes, cukormázas illat, mely csupán a cukrászdákban érezhetõ, sehol máshol. Kellemes meleg volt, így kigomboltam kabátom. Odasétáltam a pulthoz ás megnéztem az ott lévõ süteményeket. Még rengeteg féle volt, nem is értettem, hogy miért aggódott annyira Kelly. Voltak gyümölcsösek, vaníliásak, csokoládésak, puncsosak és pár Mozart-szelet is, amiknek rendkívül megörültem. Nem voltam túlságosan édesszájú, csokoládéból kizárólag csak a fekete- vagy étcsokoládét szerettem… De egy Mozart-szeletért bármikor odaadtam volna fél karom.

Ismét elõtúrtam telefonom és felhívtam Kellyt, hogy leközvetítsem a kínálatot. Lelkesen magyaráztam két irányba: a telefonba, sógornõmhöz és a pult mögött álló lányhoz. A végeredmény kisebb katasztrófa lett: megvetetett velem vagy hatféle süteményt, és nem ám egy-egy darabot mindegyikbõl… Akkora süteményes tálcát adott át a lány, hogy csak meresztettem szemeim. Még szerencse, hogy volt nálam elég pénz…

Két kezemben egyensúlyoztam a papírtálcával, abban reménykedve, hogy Kelly gyorsan ideér. Nem tudtam mi lenne a jobb: kimenni az utcára, vagy keresni egy szabad asztalt, ahol meghúzhatom magam. Végül az utóbbi opciónál döntöttem, és elkezdem körbekémlelni a kis helyiségét. Pechemre egyetlen egy asztal sem volt, ahol nem ültek volna. Ha csak egy-egy ember is, de mindenhol volt valaki, én pedig nem akartam odavágódni egy ismeretlenhez. Aztán megpillantottam egy barna, félhosszú hajú lányt, aki nagy lelkesen kalimpált felém nézve. Óvatosan magam mellé sandítottam, és mikor megbizonyosodtam abban, hogy nem áll körülöttem senki, kérdõn, kissé felvont szemöldökkel indultam meg a hölgyemény fel. Mikor elé értem, széles vigyorral fogadott. Csak akkor pillantottam meg a vele szemközt gubbasztó, már ismerõsen kócos kobakot.

- Szia! – köszönt rám bájosan. – Te vagy Samson táncpartnere, Thomas, igaz? – érdeklõdött fecsegve, én pedig kínomban hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak.

- Nincs kedved kicsit leülni hozzánk? Szívesen megismernélek, pláne, hogy rá tudtad venni Samsont arra, hogy táncoljon. Nem hittem volna, hogy bárkinek sikerülni fog – csacsogta lelkesen, az agyam csak lassan tudta feldolgozni az elhangzottak. Biztos voltam benne, hogy nem igazán tudnék mirõl beszélgetni velük, de mivel kapóra jött ajánlatuk, úgy döntöttem, elfogadom. A lány mosolyogva pakolta el kabátjaikat a Samson melletti székrõl, ezzel helyet csinálva nekem. Óvatosan letette az asztalra a tálcát, aztán, aztán leültem. A lány végig engem figyelt, annyira vigyorgott, hogy kis híján felszakadt kétoldalt a szája. Samson csak rejtve pillantott rám, szeme sarkából. Nem igazán lelkesedett az ötletért, hogy odaültem hozzájuk, valószínûleg õ is annyira feszéjezve érezte magát, mint én. Együtt tudtam érezni vele.

- Jaj, amúgy Evelyn vagyok, Samson unokatestvére. Én is járok a táncórákra – mutatkozott be kezét nyújtva. Kezet fogtam vele és én is bemutatkoztam, hisz így illik, neki pedig éppen elég volt ennyi ahhoz, hogy tovább folytassa a csicsergést. – Amúgy szólíts csak Evenek, azt jobban szeretem.

- Rendben – küldtem felé egy mosolyt, hogy ne tûnjek véletlenül se gorombának, hisz egyszerûen csak meg voltam illetõdve. Visszavigyorgott rá – mintha addig nem azt csinálta volna -, majd szemügyre vette a tálcán lévõ hatalmas süteménymennyiséget.

- Hûha, ez egy hadseregnek is elég lenne – állapította meg. – Te aztán szereted az édességet – kuncogott fel.

- Á, nem magamnak vettem. A sógornõm kért meg, hogy ugarjak be desszertért – magyaráztam kissé zavartan feltételezése miatt.

- Értem. Végül is neked nagyon kell figyelned arra, hogy mit eszel. Gondolom, szigorúan veszik a táncosok alakjára vonatkozó szabályokat – ahogy elõadta magát, kínomban halkan felkuncogtam.

- Ha így lenne, valószínûleg fel sem vettek volna az akadémiára – szaladt ki a számon, õ pedig kíváncsian kezdett vizslatni.

- Miért?

- Hát… - köszörültem meg a torkom. – Annak idején klasszikus balettel felvételiztem, és már akkor sem voltam egy… - végignéztem magamon – atléta alkat. Még a tánciskolában, ahol tanultam, mindig azzal fenyegetett a tanár, ha nem izmosodom meg kicsit, és nem sikerül felemelni a partnerem, akkor beállít egy srác mellé tütüben – haraptam el zavartan a mondat végét. Evelyn, pontosabban Eve – ha már azt kérte, így szólítsam – felnevetett, Samson pedig egy leheletnyit felém fordította a fejét, úgy nézett ki, õt is érdekli a sztori.

- És megcsinálta?

- És most pontosan mit tanulsz?

- Alternatív stílusokat tanulok, de a klasszikus mindig a szívem csücske marad. Azzal kezdtem annak idején, talán az megy a legjobban - magyarázom kabátom ujját birizgálva.

- Ó, értem – felelte a velem szemközt ülõ lány, és villájával ügyesen szájába varázsolt egy falat süteményt. Majd miután megrágta és lenyelte a falatot, a kezében tartott kis evõeszközzel Samson felé bökött. – És mit gondolsz Samsonról? Igaz, hogy nem reménytelen eset? – Szavai hallatán az említett felháborodottan kezdett szuszogni mellettem, én pedig egészen belepirultam a kérdésbe.

- Öhm… nem… egyáltalán nem az – csóváltam a fejem zavartan.

- Hát ez nem volt valami bíztató… - kuncogott fel kínjában mellettem Samson. Ettõl még jobban elvörösödtem.

Telefonom csörgése mentett meg, Kelly hívott, hogy megérkezett a cukrászda elé. Elnézést kértem Evelyntõl és Samsontól, majd udvariasan elköszöntem. Õszintén szólva… megkönnyebbülést jelentett, hogy elmehetek, mielõtt tovább ronthattam volna a helyzetemet. Már ha azon volt még mit rontani…

Bepattantam az anyósülésbe és ölembe fektettem a tálca süteményt. Hatalmasat sóhajtottam, és bekötöttem a biztonsági övet.

- Minden rendben van, Tommy? – kérdezte Kelly.

- Sikeresen beégettem magam… Mindegy. Csak menjünk – morogtam orrom alatt és lejjebb csúsztam az ülésen. Otthon akartam lenni, be akartam vackolni magam a szobámba és hinni akartam benne, hogy nem sértettem vérig Samsont…

Az egész úgy történt, hogy Evelyn, az egyik unokahúgom a sok közül, kivel a kapcsolatom még jónak volt mondható, szüleim elejtett sóhajaiból azt vette ki, hogy nekem bizony társaságra és pezsgõ életre van szükségem. Sokan így gondolták, de én bõven nem voltam közöttük. Számomra a négy fal, a zongorám s a kottáim sokasága bõven több volt, mint amire vágyhattam. Mégis Eve úgy csûrte-csavarta a szavait és indokait, no meg bevetette a kiskutya szemeket, s a „más nem akar velem eljönni” tipikus csõbehúzós mondatát, hogy végül beleegyeztem.

Roppant lelkesen rángatott el egy tánciskolába, ahol feliratkoztunk egy vegyes tánccal foglalkozó, több órából álló táncoktatásra. Húztam a számat, pedig az elsõ alkalom ingyenes volt, s csak utána kellett lekötnie magát az embernek. Reménykedtem benne, hogy nem gyûlik össze annyi ember, hogy érdemes legyen ezzel foglalkoznia az iskolának, de tévedtem. Nagyon is kapós volt. Túlságosan.

Unokahúgom boldogan hívott fel, hogy egy hét múlva indult az oly várt táncóra. Repdestem az örömtõl, csak a lábaim le voltak láncolva a földhöz… Azt is meg kell említenem, hogy természetes a kedves rokon minden nap felhívott különbözõ idõpontokban, hogy emlékeztessen arra: aznapra aludjam ki magamat, kezdjek valami a borzos hajammal, s vegyem be a vidám tablettát, mert olyan morcos képpel nem mehetek táncolni, ami mindig az arcomon ül.

Tényleg repdestem az örömtõl. Fõleg mikor beállított teljes menetfelszerelésben, kisminkelve, csinosan. Nekem meg azt adta be, elég ha csak beletúrok a hajamba, úgyse nézi a kutya se. Persze, az más kérdés volt mindig is, hogy mást úgy sem lehetett vele kezdeni. Gyanakodva vizslattam, hiszen jól tudtam a nõknél ez máshogy mûködik. Evelyn volt oly szíves s mindig elmagyarázta, mintha nem lett volna soha barátnõm. Pedig akadt egy pár szerény életem során, bár nem mondhattam azt el magamról, hogy az összes nõi dolgot tudtam s értettem. S jól tudtam, aki ezt állította, hazudott.

Egész úton nem szóltam hozzá, eleve nem is vett levegõt csacsogás közben, meg nem is volt mit mondanom neki. Egyelõre semmim sem fájt, bántó szó pedig sohasem hagyta el ajkát, rendes és kedves lány volt, aki többször is vehetett volna levegõt, hogy csendben legyen. De azt hiszem, mindezek ellenére is szerettem. Jobban, mint bármelyik másik rokont. Bár, mikor beléptünk a táncterembe, õ csinos kis balettcipõben, én pedig csíkos zokniban… elmerengtem azon, mit is kezdenék vele, ha bajom esne belõle.

- Gyere Samson, nagyon jó lesz! – kacagott hátra rám, majd sietett tova, én pedig akár egy reumás csiga, utána csoszogtam. Rengetegen voltunk, bár láthatóan a terem egyik felében a tanáraink álltak. Nem értettem ezt a felállást, azt hittem Evelyn azért rángatott magával, hogy legyen kivel táncolnia. Miután elhelyezkedtünk, egy nõ lépett ki az oktatók soraiból.

- Nos, szeretettel köszöntök mindenkit! Remélem jól fogják érezni magukat.  Elõször is azt szeretném kérni, hogy mindenki keressen magának egy szimpatikus párt a táncosaink közül – mutatott végig a többieken. – Hozzám is nyugodtan lehet jönni, aztán elmagyarázom, hogyan is fog zajlani az óra további része. – Evelyn röppent is egy szimpatikus fiatalember felé, széles mosollyal az ajkán, én pedig csak álltam ott és pislogtam nagyokat. Nem úgy képzeltem el. Nagyon nem!

Csak álltam ott és vártam. Nem is tudom mire, vagy kire… Láthatóan itt a tanulni vágyónak kellett aktiválnia magát, s odasétálnia egy kevésbé két bal lábúhoz. Rosszabb volt, mint a csajozás, fõleg, hogy már mindenkinek akadt párja, csak nekem nem. Túl sokat morogtam magamban, már megint. Egyedül egy fekete hajú, sápadt, gyermekies arcú fiú maradt hátra. Nem hittem volna, hogy vele kell táncolnom, de senki nem cáfolta ezt meg. Keserû szájízzel bár, de megindultam felé, ahogy õ is lépett elõrébb párat. Elé érve szótlanul bámultam ázsiai arcvonásait, enyhén mandulavágású, sötétíriszû szemeit.

- Khm… Úgy néz ki mi ketten maradtunk utoljára… Ha nem zavar… de ha gondolod keríthetek egy lányt – magyarázott kézzel-lábbal, enyhe kis pírral orcáján. Elgondolkoztam azon milyen fiú az ilyen, de hagytam az egészet inkább. Lábacskáit vizslatta, melyeket õ is valamiféle táncos akármibe dugta. Nekem nem szóltak… miért nem?

- Végül is mindegy –sóhajtottam fel, majd vontam meg a vállamat.

- Rendben – bólogatott továbbra is zavartan. Nem szóltam semmit, de eleve a fõmufti kezdett el magyarázni, én pedig illedelmesen felé fordulva hallgattam. Evelyn is ott volt valahol, csillogó szemekkel. Õ élvezte.

A bemelegítés nem zavart, egész kellemes kis testgyakorlatok voltak, melyek közben zoknis lábam mosolyt küldhetett a fiú felé. Kicsit zavart, hogy be sem mutatkozott, de végtére is, én sem voltam sokkal illedelmesebb gyerek. A nagy melegítés közepette aztán közölte velem, hogy már eléggé ellazítottam az izmaimat – bár az arcaimon nem.

- Akkor az elsõ tánc az angolkeringõ, aminek a lépéseit meg fogjuk tanulni – folytatta mosolyogva, miközben az ujjait tördelte. Biztosan azt sem tudta mit kezdjen velem. – Arra gondoltam, hogy elõször megmutatom, hogy miket kéne csinálnod, aztán majd én leszek a lány és gyakoroljuk – nem tudom milyen fejet vághattam, de biztosan megért volna egy százast. A fiú is elvörösödött, láthatóan.  – Izé… amúgy megkérdezhetem a neved? Én Thomas vagyok, de a Tom, vagy Tommy megszólítás is tökéletesen megfelel… – hadarta, míg én azon gondolkoztam, hogy azért mutatkozott be, hogy meggyõzzön arról tényleg fiú e, vagy hogy gondolatban ne fiúzzam tovább.

- Samson – mutatkoztam be, majd kezemet nyújtottam felé, hogy férfiasan kezet rázhassunk. Kicsi keze eltûnt hatalmas mancsomban.

- Na… akkor mutatom a lépéseket… - Tértünk vissza a táncoktatáshoz. S tényleg így tett, jobbra és balra lépegetett, én pedig utánoztam. Legalábbis próbáltam. Sokszor hozzá fûzött dolgokat, én pedig csak bólintottam egy aprót, hogy megértettem. Hamar eltelt így az idõ, s talán még élveztem is a dolgokat. Ekkor szólalt meg újra a nõ, aki kijelentette, hogy ideje zenére próbálni. Thomas felém fordult, én pedig kissé elhidegülve a dologtól mértem végig. Nem, ezt… még talán nem kéne…

- Akkor… Fogd meg a derekam – adta ki az utasítást az orra alatt elmotyogva, de így is értettem, s igenis újra döbbenten meredtem rá, hatalmas nagy szemekkel.

- Hogy mi? – hüledeztem, míg õ zavartan az ujjait tördelte, újra.

- A… derekam – mutogatta az említett testrészét, mintha az alap anatómiai ismeretem hiányosak lettek volna. Kezeim után nyúlt, majd nagy meglepetésemre maga mellé húzta õket. Köpni-nyelni nem tudtam, de belátva a helyzetünk érdekességét, úgy döntöttem, megfogom azt a híres derekat. Végtére is táncolni mentem, legalább nem egy gömbölyded nõi alakot kellett végigsimítanom. Valahogy mégsem vigasztalt úgy a dolog, miután már derekát fogtam. Ez a fiú, elnézést, Tommy tényleg nem volt egy férfias típus. Persze, én sem hordoztam magamon vikinges vonásokat…

Másik kezembe újra belesimult törékeny, kicsi keze. Furcsa volt a helyzet, pedig nem kellett volna annak lennie, sõt, feszélyeznie sem kellett volna. Mégis így volt, mégis kényelmetlenül éreztem magamat, mikor a saját nemem egyik képviselõjét fogtam úgy. További gondolataimnak a zene vetett véget, s Tommy hangja.

- Akkor, kezdhetjük? –mosolygott haloványan.

- Igen – bólintottam.

- Akkor a bal lábaddal kezd el – tolta lábával hátra az említett lábamat. – Így. Számolok közben, hogy meglegyen a ritmus.

A zene lassan indult be, fõleg ezért sikerült eleinte jobban odafigyelnem a lépéseimre. No meg addig nem szóltak, hogy menjek vissza az ágyamba… A kizökkenéseim annak voltak köszönhetõek, hogy az énekesnõ az én nevemet énekelgette, bár nem éppen vidáman. A hangsúlya, a szövegkörnyezet, no meg a felcsendülõ „Samson” név sokszor kibillentett a ritmusból. Egy ilyen esetnél szólalt meg Thomas is, miközben számolt:

- Egy-két-há-négy, és ne lépj a lábamra, öt-hat-hét – szisszent fel, mert összekeverve a lépéseket jobbra indultam meg a bal helyett. A szemöldökömet kissé sértõdötten vontam össze. Nem foghatta fel a helyzetet: nem azt énekelték földöntúlian, hogy Thomas visszament az ágyába.

Ámbár ezen kívül más kivetnivalóm nem volt a sráccal. Érthetõen magyarázott, õ is csinálta velem a lépéseket, elõre megmutatta s több furcsa megnyilvánulása nem volt. S ott volt még a tény is, hogy velem nagyon nehéz volt együtt dolgozni, s hangomat is ritkán hallattam. Persze ennek köszönhetõen Thomas sem kezdett bele kellemes, délutáni csevegésbe, leszûkítette a mondandóját a legkevesebbre, amit roppant módon értékeltem. Nem voltam híve a felesleges csevejnek. Amint vége lett az órának már lépett is hátrébb, kellõ távolságba tõlem, mikor az elõbb még szinte a karjaimban volt, s a helyes tartásról magyarázott.

Az utolsó egy órában a lépéssor tökéletesítésén dolgoztunk. Élveztem a munkát, Samsonnal könnyen lehetett dolgozni annak ellenére, hogy kezdõ volt és szinte szóba sem akart állni velem. Ezt célzásnak véve én is igyekeztem továbbra is feleslegesen jártatni a szám és csak a legszükségesebb esetekben nyikkantam meg.  Az óra végén gyorsan röppentem ki kezei közül. Kínosan éreztem magam és tulajdonképpen nem is értettem, hogyan és miképp jutottam el odáig.

- Khm – köszörülte meg torkát. – Remélem azért tetszett az óra és nem most próbálkoztál vele utoljára – motyogta sokkal zavartabban, mint elõtte.

- Jó volt, köszönöm – válaszoltam, hisz jól tudtam ilyenkor valami hasonlót kell felelni, széles mosollyal az ajkakon. Az utóbbi nagyon nem sikerült… Látszódott rajta, hogy érezte, a dolgok mégsem úgy alakultak, ahogy kellett volna.

Illedelmesen elköszöntünk egymástól, majd én megkerestem totális extázisban lengõ unokahúgomat. Úgy kellett elrángatnom a sráctól, aki mosolyogva hallgatta locsogását. persze Evelyn nem értékelte a gesztusomat, mellyel csak annyit akartam, hogy végre hazajussunk. A kocsiban felváltva áradozott az óráról, s szidott, amiért olyan mogorván karon ragadtam, kinyögtem egy viszlátot és kirángattam. Aztán egyszer csak elcsendesedett, ami soha nem jelentett jót.

- Nagyon aranyos srác tanított téged, Samson – bökte ki végül. – Azt hittem majd letámadsz egy lányt kiéhezetten, de…

- Köszönöm – dörmögtem.

- Jaj, nem úgy értettem!

- Tudom én, csak asszociálsz az elvetemült haverjaid miatt. Nem szokásom lányokat letámadni, mellékesen pedig kiváló nekem egyedül. Thomasszal meg csak azért kerültem össze, mert voltam olyan ügyes, hogy bambán álltam ott, míg az összes nõi partnert lenyúlták.

- Engem nem zavar, ha téged sem. Meg ha jól oktat… – vont vállat.

- Ez volt az elsõ és utolsó alkalom, hogy mentem – jelentettem ki, mire Evelyn döbbenten kapta felém fejét.

- Mi?! De Samson! De… Miért? Nem jól oktat? Beszólt? Goromba? Durva?

- Egyik sem. Kedves srác – feleltem õszintén, s jól tudtam nem kell kifejtenem miért. Nálam nagyon kevés ember kapta meg a kedves jelzõt.

- Akkor?

- Zongorista vagyok. Nem táncra teremtett a jó Isten.

- Ez hobbi, nem munka. Kikapcsol és kicsit legalább emberek között vagy, és… istenem, Samson! Miattam járj, kérlek – rebegtette szempilláit, míg én fapofával õt néztem.

- Nem. Felesleges.

- Samson, kérlek!

- Nem. Ez pedig nem alkuképes „nem”. Olyan nem, ami rendes nem, vagyis nem lesz belõle talán vagy igen. Nem, nem – magyaráztam neki, míg õ csücsörítve hallgatott.

- Jó, értem…

~*(¤)*~

Soha nem voltam abban jó, hogy mogorva képpel, durva szavakkal visszautasítsam a gyengébbik nem tagjait, akik mellesleg a rokonaim is voltak. Evelyn édesanyámmal szövetkezve csõbe húztak, így akaratom ellenére újra mehettem táncolni. Valószínû, hogy a magamfajta férfiakra használták a nõk a „papucsállatka” jelzõt, de nem tehettem róla. Ilyen énem is volt. Bár nagyon kevesen ismerték, s még kevesebben tudták irányítani…

Az elõzõ órán azért tanultam pár dolgot. Például, hogy kell külön tánccipõ, lehetõleg olyan, amiben még könnyebb a mozgás. Meg is fésülködtem, sõt, Evelynnel még a tánclépéseket is átvettem.  Értetlenül állt azelõtt, hogy azt mondtam, nem nekem való a tánc. Állítása szerint a mogorva képemen kívül mindenem tökéletes volt. Erre csak még mogorvábban vizslattam fülig érõ mosolyát.

Thomas arckifejezése azonban sokkal másabb volt, mikor meglátott. Nem is tudom mire vártam, hogy fog reagálni, hisz eléggé érezhetõen nem akartam még egyszer táncórára menni. Szemei nagyra nyíltak, ajkai között pici rés volt, és csak pislogott rám, míg én csendben álltam elõtte.

- Szia – köszöntem, majd nyújtottam is a kezemet a kézfogásra. Az õ keze is lendült, s belesimult az enyémbe.

- Üdv – motyogta lehajtott fejjel, az orra alatt, míg én megszorítottam a kezét, s enyhén megráztam. Nem tûnt túl lelkesnek, vagy nem is tudom… talán a múltkor megsértettem valamivel, amin nem csodálkoztam volna. Sokszor megesett, s nekem fel sem tûnt igazán. A nyersségem nem volt kapós sosem. – Nagyon örülök, hogy eljöttél – mosolygott fel rám halványan, míg én zavartan s kissé értetlenül néztem vissza rá. No, arra nem számítottam!

- Hát… az jó – böktem ki végül, majd mikor elengedte a kezemet, zavartan összekulcsoltam õket a hátam mögött. – Mit táncolunk ma?

- Amit a múltórán tanultunk, azt fejlesszük kicsit tovább. A koreográfia elejét tanultuk meg csak, lesznek bonyolultabb lépések is, meg kicsit lassabbak is

- Akkor most fogok elvérezni – simítottam végig arcomon.

- Nem, dehogy! - rázta fejét bõszen, míg ajkán halovány mosoly játszott. – Múltkor is remekül csináltad, biztos vagyok benne, hogy ez most sem lesz másképp. – Aztán hirtelen zavart mosoly kúszott ajkára. – Nem baj, ha tegezlek, ugye? – Rögtön tagadóan megráztam a fejemet, mire apró kis gödröcskék jelentek meg orcája mindkét részén. – Ennek örülök. Kezdhetjük?

- Igen, kezdhetjük – feleltem, mire halovány kis mosollyal az ajkán kezdett el magyarázni. Elsõnek felidéztük az elõzõ órán tanult lépéseket. Jobbra-balra lépés, keresztbe, lassú fordulás, mindezt úgy, hogy Thomas néha halkan dúdolt hozzá. Magamban elkönyveltem a srácot vérbeli fanatikusnak, ámbár az sem hagyta el figyelmemet, hogy egy hamiskás hangot sem adott ki magából.

- Próbáljuk meg párként – nyújtotta kezét, én pedig még mindig kissé vonakodva bár, de annyira nem megrettenve, mint elõször, karoltam át derekát s simítottam kezemet kezébe.  Számolt, hiba nélkül táncoltuk el az addig megtanult részeket. Hamar megszólalt a Mia - addigra megtudtam a nevét, aki mindig elrikkantotta magát -, hogy gyakoroljunk zenére. Büszke voltam magamra, egyetlen egyszer sem, mikor nevemet énekelte az énekesnõ nem léptem Thomas kicsi lábára.

- Egy, két, há, egy, két, há, egy, két, há… Fooordul – adta az utasításokat, míg én rá hallgatva tényleg fordultam. Jól ment, aztán a zene elhalkult.

- Most pedig jöhetnek a bonyolultabb lépések – kezdett bele Thomas. – Persze nem kell nagyon nehezekre gondolnod, csak a jobbra és balra helyett jobbra, balra, ferdén felfelé, majd ferdén lefelé lesz. Mutatom!

- Nem hangzik túl bonyolultnak borzoltam a szemöldökömet, míg õt figyeltem. Önkéntelenül is mellé álltam, lábait figyeltem, majd próbáltam utánozni. Léptem vele jobbra, majd balra, végül oldalasan felfelé, majd le. Igaza volt, nem volt nehéz. Mikor már mosolyogva figyelte, ahogy egyszerre mozogtam vele, egy könnyed mozdulattal elém pördült, majd anélkül, hogy összeakaszkodtunk volna, elkezdett velem táncolni.

- Nagyon jó! – mosolyogta. – Még egyszer.

Azon kaptam magamat, hogy a zene elindult, én pedig egyik kézzel Thomas keze után kaptam, másikat pedig derekára simítottam. Együtt léptünk, lassan, gyengéden csípõnket ringatva. Tommy egyre halkabban számolt, adta az utasítást. Láthatóan õ is belemerült a tánc örömébe. Annyira beleéltük magunkat, hogy az óra véget ért. Thomas zavartan lépett újra hátra, nem értettem eme viselkedését.

- Köszönöm, hogy eljöttél – suttogta halkan, miközben egyik kezével a másik felkarját simogatta. – Akkor azt hiszem… legközelebb is jössz. Vagy tévednék? – kérdésére Evelyn felé néztem. kipirultan kacagott az ifjúval, leírhatatlanul jól érezte magát.

- Nem tévedsz – feleltem õszintén. – Nagyon valószínû, hogy legközelebb is jövök. – Thomas arca felvirult, szeme boldogan csillogtak. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt az váltotta ki, hogy én, a mogorva zongorista hajlandó vagyok elmenni a táncórákra.

- Akkor a legközelebbi viszont látásra, Ssmson – nyújtotta kicsi kezét, amit szó nélkül elfogadtam.

- Viszlát, Thomas – köszöntem el én is, majd miután elengedtem kezét, elindultam a kijárat felé. Evelyn hamar csatlakozott hozzám, hogy csacsogjon nekem egy cseppet. Úgy mindenrõl.

ZENE

Morcosan nyúltam ki a puha, meleg pléd alól és tapogattam ki a fejem mellett ácsorgó éjjeliszekrényen sipítozó digitális órát és azzal a mozdulattal gyorsan le is nyomtam. Átfordultam másik oldalamra és fejemig magamra húztam a plédet. A párnám alattomos módon suttogott fülembe arra csábítva, hogy visszaaludjak. Módszerei nagyon hatásosnak bizonyultak, majdnem visszaszenderedtem, de aztán a kintrõl jövõ neszezés bosszantó susogása elnyomta fáradságom és mégis kikászálódtam az ágyból. Megmozgattam tagjaim, majd egy hatalmas ásítást követõen kiléptem a keskeny kis folyosóra, majd a konyha felé indultam. Bátyám és felesége már biztosan jó ideje ébren lehetett, ugyanis a négy személyes asztalocskát körbeülve, harci díszben (munkára kész öltözékben) fogyasztották reggeli feketéjüket. Néha meg-megkeverték a bögrékben lötyögõ, gõzölgõ folyadékot az ezüstös fényû kiskanalakkal.

- Jó reggelt! – üdvözöltem õket, majd bekuporodtam kettõjük közé a székemre.

- Neked is – köszönt Michael, majd felém nyújtva a kávéskancsót kínált meg egy kis feketével. Nem feleltem semmit, csak kerítettem magamnak is egy bögrét, majd egy mosollyal fogadtam testvérem kedveskedését, ahogy félig töltötte bögrémet.

- Hány óra körül érsz haza? – kérdezte Kelly, miközben felállt az asztaltól és összeszedte saját és párja használt bögréjét. A mosogatóhoz sietett velük, majd megengedte õket és úgy rakta le õket a fémes lecsorgóra, hogy az aljukra rakodott zacc ne száradjon teljesen az aljukra.

- Négykor – feleltem némi fejszámolás után, aztán kissé élénkebben, mint ébredésemkor, számhoz emeltem a bögrém és beleszürcsöltem a fekete folyadékba. Már a gondolattól is, hogy pár óra múlva a lelkemet is kitáncolhatom, feldobott. Biztos voltam benne, hogy lefáradok, de utána mindig sokkal könnyebbnek éreztem magam. Talán azért mert túlságosan lemerültem ahhoz, hogy gondolkozzak, vagy talán azért, mert akkor önmagam lehettem… De emellett még kerestem is némi pénzt. Mindig is szerettem volna a saját lábamon megállni, bár az iskola ezt nem tette lehetõvé. Túl sok idõt vett el ahhoz, hogy legyen egy biztos, jó fizetõ állásom, amivel fent tudtam volna tartani egy albérletet teljesen egyedül.

- Hú, akkor most jó sokáig lesztek – érkezett a reakció válaszomra én pedig kizökkentem gondolatmenetembõl.

- Õõõ, igen. Rengeteg új jelentkezõ volt, így három csoportra osztották õket, hogy egyáltalán legyen is értelme az óráknak - magyaráztam, mikor kicsit sikerült feleszmélnem. Kelly csak együttértõn bólogatott.

Lassan magamra maradtam a lakásban. Kicsit összepakolásztam a szétlévõ holmikat, elpakoltam tiszta ruháim, elmosogattam, majd elkezdtem készülõdni az induláshoz. Elõszedtem nagy sporttáskám és belegórtam néhány váltásruhát, hogy ne az izzadtakban kelljen hazamennem. Ez az opció a buszon mellettem ülõ számára sem lett volna kedvezõ, sem nekem hisz télen nem igazán szerencsés dolog teljesen kimelegedve lófrálni.

Miután a cuccaimat elpakoltam, idejét láttam átöltözni. Magamra rángattam kedvenc sztreccses farmerem, melyben a mozgás nem jelentett gondot és felvettem egy bõ, laza rövidujjas felsõt. Ez után következhetett még a pulóver, sál, sapka és a kabát. Lábaimra bõrhatású bakancsomat húztam. A tükörben még leellenõriztem külsõm, aztán vállamra kaptam a sporttáskát.

Sietõs léptekkel haladtam végig az utcán, nem akartam lekésni a buszt. Nyakamat behúztam a kabátba, kezemmel orromig feligazítottam sálamat, hogy arcom méginkább védve legyen a jegese, vágó széltõl és az egyre sûrûbben hulló hópelyhektõl.

Éppen hogy csak elértem a buszt, az utolsó húsz métert már kocogva tettem meg a megállóig. Kissé fújtatva léptem fel a jármûre és mutattam fel bérletemet. Nagyokat szuszogva huppantam le egy hátrébb lévõ szabad ülésre. Táskám ledobtam a magam melletti üres székre. Sapkámat óvatosan szedtem le fejemrõl, majd látatlanul ujjaimmal helyrebirizgáltam tincseim. Farmerem szûk zsebébõl elõvadásztam telefonom és fülhallgatóm. Nem szerettem buszozni, valamiért mindig frusztrált a tömeg, néha úgy éreztem, mintha figyelnének… Ami sajnos nem mindig volt alaptalan. Gyakran bámultak meg, nem a szó nem éppen legjobb értelmében. Tudtam, talán h kevésbé vállalnám fel önmagam, kissé visszafogottabban, férfiasan öltözködnék, nem lett volna annyi gondom, és felesleges belsõ rágódástól kíméltem volna meg magam, de nem akartam megváltozni. Nem, egyáltalán nem tartottam magam tökéletesnek, de ha máshogy viselkedtem volna, megváltoztattam volna a kinézetem, nem én lettem volna. Önmagamat pedig semmiképpen sem akartam eltitkolni.

Fél órányi zötykölõdés után futott be a busz a megfelelõ megállóba, én pedig megkönnyebbülve pattantam fel a kényelmetlen ülésrõl. Hátam és hátsóm egészen elgémberedett az úton, így mikor felálltam, kicsit megmozgattam tagjaim. Sietõsen indultam meg a feltáruló hátsó ajtó felé, miközben átvetettem vállamon táskám széles szárát. Céltudatosan totyogtam és szlalomoztam a z emberek között, csak magam elé figyeltem. nem is tudom, hogyan sikerült elcsípnem azt a bizonyos megjegyzést…

- Chh, a kis buzeráns… - hallottam meg a hátam mögött. Egy pillanatra megfagyott lábaimban a vér, levegõt is elfelejtettem venni, de aztán tovább léptem. Nem ragadhattam le, nem akadhattam fenn ilyesmiken. Már meg kellett szoknom. Ha nem is mindennapos, de kétnaponta ismétlõdõ esemény volt, az, hogy beszólogattak. Jobban jártam, ha nem húztam fel magamat rajtuk. Bár sokkal inkább bántottak, mintsem bosszantottak. Inkább csendben lenyeltem, nem hiányzott a balhé.

~*~*~}¤*¤{~*~*~

Az elsõ két órát letudva ülök a táncteremben, a balett rúd alatt hátamat a tükrös falnak vetve. Körülöttem ott pihentek a többiek is, mindannyian kimerültünk. Négy órát majdnem egy huzamban végigcsináltunk, ami megviselt mindenkit. Így hát nem csoda, hogy megváltásként fogadtuk az a röpke húsz percnyi pihenõt. Kinyújtott lábaim végén figyeltem a farmerbõl jócskán kivillanó bokáim és mamusszerû tánccipõm. Elõre nyújtózkodva belekapaszkodtam a „mamusz” orrába és úgy nyújtottam le elfáradt tagjaim. Ez után már fel is tápászkodhattam, mivel elkezdtek beszivárogni a következõ csapatból az emberek. Miára néztem, aki az órát vezette rangidõsként. Visszapillantott rám, miközben megszorította copfját és bíztatóan küldött egy mosolyt. Õ nem ítélt el, azért, ami voltam, sõt szinte senki más sem, akik szintén az akadémia tanulói voltak. Ott mondhatni, hétköznapi jelenségnek számítottam, ugyanis az összes táncosról bátran kijelenthettem, hogy egyéniség volt, senkihez sem hasonlítható. Én is ilyen voltam, ami miatt kissé különlegesnek mertem érezni magam.

Mia megvárta, míg mindenki megérkezik, aztán magára hívva azt emberek figyelmét finoman megköszörülte a torkát.

- Nos, szeretettel köszöntök mindenkit! Remélem jól fogják érezni magukat – mondta bevezetésként, aztán rátért a lényegre. – Elõször is azt szeretném kérni, hogy mindenki keressen magának egy szimpatikus párt a táncosaink közül – mutatott végig rajtunk, többieken. – Hozzám is nyugodtan lehet jönni, aztán elmagyarázom, hogyan is fog zajlani az óra további része. – mondta, mikor többen megindultak egy ember felé.

Lassan mindenkinek akadt párja, már csak néhányan kóvályogtak. Nekem sem akadt még emberem, de úgy voltam vele, hogy aki utoljára marad, nekem tökéletesen megfelel, hisz nem az én kényemért és kedvemért tartottuk az órát. Végül elfogytak az emberek, csak egy magas, barna fiú maradt, aki morcosan, tanácstalanul nézett körbe a teremben, és hosszas keresgélés után megakadt rajtam a szeme. Tekintetébõl egyértelmûen kiolvasta, nem éppen így képzelte el a tánctanulást, de aztán csak-csak rávette magát arra, hogy elinduljon felém. Én sem haboztam, tettem pár lépést. Mikor egymás elõtt találtuk magunkat, mindketten arra vártunk hogy a másik szólaljon meg, de végül én adtam be a derekam és kezdeményeztem.

- Khm… Úgy néz ki mi ketten maradtunk utoljára… Ha nem zavar… de ha gondolod keríthetek egy lányt – hevesen mutogattam és matattam kezeimmel lányos zavaromban. Szemeimmel hol arcát, hol mamuszba bújtatott lábujjaimat és felhajtott farmeremet vizslattam. Barna szemei szinte égették bõrömet, morcos tekintetétõl a hideg szaladgált hátamon.

- Végül is mindegy – vonta meg a vállát egy halk sóhajt követõen.

A bemelegítés még nem okozott különösebb problémát, megmutattam hogyan lazítsa el bokáját, miként mozgassa át térdeit. Ajkaimba harapva fojtottam el egy mosolyt, mikor megpillantottam zoknis lábát. Cipõvel nem lehetett bemenni a terembe és valószínûleg õ errõl nem tudott, így erre a megoldásra kényszerült. Nem túl rózsás hangulatát látva pedig nem akartam rontani a helyzeten, mégjobban elkedvetleníteni.

Aztán kezdõdött a dolog nehezebb része.

- Akkor az elsõ tánc az angolkeringõ, aminek a lépéseit meg fogjuk tanulni – mosolyogtam kínomban neki ujjaimat tördelve. – Arra gondoltam, hogy elõször megmutatom hogy miket kéne csinálnod, aztán majd én leszek a lány és gyakoroljuk – egyik szeme olyan hirtelen szaladt fel a homlokáig, hogy éreztem, ahogyan köldökig elvörösödöm. – Izé… amúgy megkérdezhetem a neved? Én Thomas vagyok, de a Tom, vagy Tommy megszólítás is tökéletesen megfelel… – hadartam gyorsan, hogy kicsit oldódjon a hangulat, de minél többet beszéltem, õ annál szófukarabb lett.

- Samson – felelte monoton hangon kezét nyújtva. Én is felé nyújtottam a kezem, hogy kezet rázzunk. Kissé kínosnak éreztem, ahogy gyengének tûnõ vézna kis kezem elveszik hosszú, csontos ujjai között.

- Na… akkor mutatom a lépéseket… - motyogom és lassan, számolva elkezdtem mutogatni neki a lépéseket. Mindet elmutogattam többször, õ pedig szorgalmasan igyekezett utánozni mindet. Egészen ügyes volt, kissé meg is lepõdtem rajta. Amilyen fancsali arckifejezéssel érkezett, nem gondoltam, hogy komolyan fogja venni a dolgokat. Aztán bõ háromnegyed óra magyarázás után Mia szólt, hogyha mindenki végzett, itt az ideje zenére próbálkozni.

Szembefordultam Samsonnal, aki bizonytalanul mért végig.

- Akkor… Fogd meg a derekam – motygtam, mire ismét tágra nyíltak szemei.

- Hogy mi? – szaladt ki lepõdötten a száján, én pedig ismét ujjaimat tördeltem.

- A… derekam – mutogatok magamra a megfelelõ helyen, de még mielõtt cselekedhetett volna, finoman megragadtam kezeit és magam mellé vontam õket. Ahhoz már nem volt bátorságom, hogy derekamra helyezzem õket, így inkább rábíztam a döntést, hogy együtt mûködik vagy sem. Elengedtem kézfejeit és vártam reakcióját. Egy pillant múlva bizonytalanul, de egyik keze a derekamra csúszott. Gyomrom egy pillanatra megremegett és elfogott egy furcsa bizsergés.

Teljesen új volt az érzés, ahogy kezem, szabad kezébe simult, érzõdött rajta, hogy õ is feszült, csak nagy valószínûséggel nem úgy, mint én. Addig a pillanatig nem is gondoltam, arra, hogy milyen lehet egy olyan emberrel táncolni, akit esetleg szerethetek, hisz a szokásos férfi-nõ felállás ezt ellehetetlenítette. De abban a pillanatban rádöbbentem arra, ez máshogy is lehetne.

Mia elindította a zenét én pedig felsandítottam Samsonra.

- Akkor, kezdhetjük? – próbáltam elmosolyodni, de valószínûleg csak valami fintor féleség jött össze.

- Igen – bólintott egyet.

- Akkor a bal lábaddal kezd el – lábammal finoman hátra toltam bal lábát. – Így. Számolok közben, hogy meglegyen a ritmus – konstatáltam, aztán bele is kezdtem.

A zene nagyon jó választásnak bizonyosult, könnyen fel tudtuk venni a ritmusát, és nem mellesleg gyönyörû, fülbemászó dallama volt.. Samson csak egyszer-kétszer zökkent ki, én pedig büszke voltam sikerére, mivel részben az enyém is volt.

- Egy-két-há-négy, és ne lépj a lábamra, öt-hat-hét – szisszentem fel, mikor véletlenül össze keverte a lépések sorrendjét. Rálestem arcára, és valószínûleg nagyon nem tetszett neki, amit mondtam, sõt. Sértõdött arcát látva kifejezetten rosszul kezdtem érezni magam, de bocsánatot kérni már késõ lett volna.

Az utolsó egy órában a lépéssor tökéletesítésén dolgoztunk. Élveztem a munkát, Samsonnal könnyen lehetett dolgozni annak ellenére, hogy kezdõvolt és szinte szóba sem akart állni velem. Ezt célzásnak véve én is igyekeztem továbbra is feleslegesen jártatni a szám és csak a legszükségesebb esetekben nyikkantam meg.  Az óra végén gyorsan röppentem ki kezei közül. Kínosan éreztem magam és tulajdonképpen nem is értettem, hogyan és miképp jutottam el odáig.

- Khm – köszörültem meg torkom. – Remélem azért tetszett az óra és nem most próbálkoztál vele utoljára – motyogom félre-félre pillantva.

- Jó volt, köszönöm – préselte ki magából, én pedig valamiért úgy éreztem, csak az illem beszél belõle.

Elköszönt tõlem, aztán elindult a többi diákkal együtt, én pedig mehettem átöltözni és futhattam, hogy elérhessem a buszt. De ezzel nem is lett volna semmi gond, ha nem maradok egyedül a gondolataimmal. Kavargott a fejem és ne tudtam eldönteni, hogy pontosan mire is döbbentett rá az a nap.

Végre „itthon”, Amerikában. Soha nem voltam még Amerikában. Hát, most bepótolhatom… - gondolom, miközben leszállok a repülõgéprõl, kissé elgémberedett lábakkal. Attól még, hogy a wc-ben kicsit… hmm… „tornáztam” egy cuki fiúcskával, attól még eléggé hosszú volt a repülõ út. Lila kontaktlencsémen keresztül körbenézek a reptéren, de nem látok semmi különöset. Talán azt, hogy itt most mindenki hasonlóan néz ki, mint én, és annyira nem magasodok ki közülük. Bár még itt is én vagyok a legdögösebb! Meg is bámulnak sokan… De ezek az amerikai emberek olyan mások, mint a japánok. Sokkal jobb volt ott.

Hm… hogy miért utaztam sok-sok órán át Amerikába, amikor jó volt nekem Japán is? Azért, mert az utolsó iskolában, ahol tanítottam, azt az ultimátumot kaptam, hogy ha most elhagyom az országot, nem fognak följelenteni pedofiliáért. Eddig nem nagyon buktam le, mert a diákoknak is érdekük volt, hogy ne mondják el másoknak, mégis egyszer lebuktam. Épp az egyik miniszter kicsi fiacskáját dugtam a testi öltözõben, amikor a testnevelés tanár bejött, mert ott felejtett valamit. Hát… A fiúcska számára igazán kínos lehetett – húzom gúnyos félmosolyra a számat, mire a körülöttem levõ nõk hirtelen legyezni kezdik magukat.

Számomra nem volt kínos, és csináltam volna én tovább is, még közönség elõtt is, de a tanár, méreteit tekintve, meglepõen erõs volt, és kihúzott a srácból. Hm… Talán õt is meg kellett volna dugnom, hogy kussban maradjon? Mindegy, már nem tehetek a megtörtént ellen. A tanár, fölöltözködés után engem is, és a kissrácot is az igazgató elé ráncigált, ahol megkaptam azt az ultimátumot, hogy nem fognak följelenteni, sõt, a drága miniszter apuka sem fog tudni a dologról, ha szépen elhúzok Japánból. Na ja… Számukra sem lett volna valami jó hírverés, ha kiderül a dolog. Így inkább elküldtek. Szerencsére az egyik régi, a tanárin megismert haverom angoltanárt keresett Amerikában, és mikor elmondtam neki gondomat, fölvett. Na, azért kissé cenzúrázott verziót kapott, hiszen nem kell tudnia róla, miért is rúgtak ki, így csak annyit tud, hogy az igazgatónak nem tetszett a stílusom, ezért mondott fel nekem. Mattet, mint mondtam, a tanári fõiskolán ismertem meg, õ volt rajtam kívül az egyetlen nem japán, így elég jóban voltunk.

Közben kiérek a repülõtér elé, és kezem egyetlen apró intésével fogok egy taxit. Csomagjaimat a taxi sofõr segítségével bepakolom a csomagtartóba, majd beszállok az autóba.

- A Chilltown Gimnáziumba! – vetem oda a sofõrnek, aki morgolódva elindul.

Kéne szereznem valami házat, vagy lakást. Meg kocsit. Esetleg motort… Mindegy, a lényeg az, hogy legyen hol laknom, és legyen mivel közlekednem. Hm… Talán egy lakás és egy motor jó lenne. Házat és kocsit venni nincs elég pénzem. Majd utána nézek, mit vehetnék.

Közben meg is érkezünk a gimihez, és miután kifizettem a fuvart, kiszállok belõle, és kiveszem a csomagokat. A bejáratnál látom Mattet, amint rám vár, így felé veszem az irányt.

- Hello, öreg haver! – lapogatja meg a hátamat. Kicsit furcsa számomra ez a közvetlenség, de csak azért, mert hozzászoktam a japán távolságtartáshoz. Jó, persze ez a távolságtartás nálam nem ölt olyan nagy mértékeket, mint a japánoknál, így pillanatok alatt elhessegetem az idegenkedésemet a nem fiatal, cuki emberekkel szemben, és viszonzom az „ölelést”.

Az üdvözlés után beterelget az iskolába, ahol megmutat mindent, és elintézzük a dolgokat. Még lakást is ajánl, egyetlen apró szívesség ellenében: vigyek el valamilyen papírokat az egyik ismerõsének, valamilyen Scottnak, aki tánctanár.

Hát, ha már volt olyan kedves, és fölvett tanárnak, ráadásul lakást is intéz nekem, ennyit simán megtehetek neki… Még ha semmi kedvem sincs postást játszani.

---*---*---*---

Egy táncház kapuja elõtt találom magam. A napszemüvegemet szexin leszedve a szememrõl, erõt veszek magamon, és belépek a táncosokkal teli terembe. Hát… Valahogy nem jön be nekem. Inkább maradok a squassnál…

Körbenézek a teremben, és látom, ahogy pár lány egy igazán helyes, az én ízlésemhez mérten kicsit idõs, de még tûrhetõ, huszon-akárhány éves férfit. Fülem elkapja a „Scott” szócskát felõlük, így gondolom õ lehet az a bizonyos tánc tanár.

- Üdvözletem… - szakítom félbe társalgásukat dögös, mély hangommal. Lila szemeimet a férfi gesztenye szín szemeibe fúrom, és úgy folytatom tovább mondandómat – Matt engem kért meg, hogy hozzak el önnek valamit – nyújtom át neki a lapokat. Hmm… Lehet, vele szemben kivételt teszek, és nem érdekel, hogy idõsebb, mint húsz…