 Karakter: Nae Sobong Su
Megjegyzés: Cheannak
- Igen, minden rendben lesz. Persze, ne aggódjon, uram, kézben tartom a dolgokat, mint mindig. Épp most érkezem majd a próbaterembe a klip kapcsán. Mindenképp tájékoztatom õket errõl is – nyugtatgatom az ügybuzgó főnököm a kiadónál miközben lendületesen haladok a célom felé, szinte elugrálnak előlem az emberek. Nem értem ezt az embert, rendben, hogy új területi igazgató a cégnél, de egyrészt már eddig is bizonyítottam, hogy uralom a rám bízott csapatok ügyes-bajos dolgait, és nem tűrök semmi késlekedést, miért pont most lenne gond… Fárasztó egy idióta, komolyan. Ahelyett, hogy hagyna dolgozni, szívja a vérem s az energiáim.
Pedig mostanában van elég bajom nélküle is. Szinte megkönnyebbülök, mikor végre az ajtóhoz érek, és nemes egyszerűséggel közlöm, hogy megérkeztem, most le kell tennem. A kedvenc aktusaim egyike, hogy rányomom a főnökömre a telefont, és azonnal blokkolom is a mobilon, hogy ha vissza is hív, ne érjen el.
Nem kopogok, nem szokásom, csak benyitok. A csapattagok mindenfelé heverésznek, egyetlen szerencséjük, ami miatt nem akadok ki azonnal, hogy még lihegnek, és meg vannak izzadva teljesen. Gyanúsan pont megint jól időzítve beletrafáltam az öt perc szünetbe.
Azért nem dicsérem meg őket, mert a legutóbbi helyzetjelentés során még nem állt fényesen a szénájuk. Még az sem lágyítja meg a szívem, hogy drága Nobum üdvözlésképp máris körbeudvarol, finom, röpke csókkal üdvözölve, és átkarolva hozzám simulva. Különösen nem lesz jobb kedvem, mert mar a bűntudat, s mellette újabban már zavar is, hogy mindeközben mégis mindig Cheant keresem a tekintettemmel…
- Na, mi ez a lazsálás, holnapra jó lenne befejezni – lóbálom Nobu öleléséből kibontakozva a táblagépemet, ami jelen pillanatban a naptáram.
Többen is nyitnák a szájuk, de Dong beelőz mindenkit.
- Nyugi, haver, már tudjuk az egészet.
Míg a többiek legszívesebben a fejüket vernék a falba, én imádom, hogy Dong ekkora izomagy, hogy még mindig előbb jár a szája, mint az esze. Nem mintha Nobu ne lenne jó „kém”, de mostanság azért próbálkozik elhallgatni ezt azt vagy a csapat javára szépíteni a dolgokon.
- Oh, valóban? – Vigyorom kegyetlen. – Akkor már holnapra össze is hívhatom a stábot, remek! – Két legyet ütök egy csapásra: kész lesz a klip, s levakarhatom a nyakamból a főnököm. Több mint szuper, hiszen így még beleférhet az a tv-s szereplés is, amire ma reggel kaptam meghívást. Ez annyira feldob, hogy még ahhoz is van kedvem, hogy a velem az „irodába” – egy külön kisebb szobába – belépő Nobut, ahogy becsukódik az ajtó, felkapva megpörgessem, és csókkal jutalmazzam, ahogy visszaengedtem a földre.
- Úgy érzem, ma kivételesen jó kedved van – jegyzi meg kuncogva. Fogalma sincs – bár nem az ő hibája -, hogy ezzel a megjegyzéssel egy adag jeges vizet zúdít a nyakamba, utalva rá, hogy mostanában sokat veszekszünk, mert bezárok.
Hogy a fenébe ne zárnék be, mikor kurvára másba szerelmesedtem bele fokozatosan? Eleve necces volt ez a munkakapcsolaton túlmutató kavarás, amit Nobuval lerendeztem, de most még kavartam magamnak egy adagot a szaron.
- Persze, a legjobb csapatom vagytok, és végre levakarhatom a nyakamról egy időre Kang igazgatót – fordulok el a mobilom kapva elő. Jó kifogás felhívni a stúdiót, mert Nobu már megtanulta, hogy ha dolgozó üzemmódba váltok, akkor nyugton maradjon.
Nem mintha ettől függetlenül ne lenne az arcára írva, hogy mennyire boldog a puszta gesztustól, amit az előbb tettem… Francba! Nem akarom hitegetni, de nem is akarom megbántani, mert fantasztikus srác, tényleg, de… ha nem lennék olyan nyomorék, hogy a csapattársába zúgok bele, valószínűleg már rég szakítottam volna vele, átadva az egész csapatot másnak.
Míg intézem a holnapi forgatás előkészületeit, elbabrál, majd ahogy leteszem a telefont, reménykedve néz rám. – Átjössz ma?
Nemlegesen rázom a fejem, mire elszontyolodik: - Maximum holnap, nem tenne jót a forgatás előtt, ha átnéznék – magyarázom enyhítve az élét elutasításomnak, mire szusszan lemondóan, de megértően bólintva halványan elmosolyodik.
- Igaz. Akkor majd holnap várlak.
Mélyebb levegőt veszek, majd közelebb lépve csókolom meg újra, a fenekére simítva közben.
- Ne légy ilyen! Tudod, hogy rengeteget küzdöttünk, hogy maradhasson a felállás, miután napvilágra került a kapcsolatunk a cégen belül. Egyetlen hiba vagy botlás, és máris kikezdenének megint, főleg mert Kang igazgató új, és árgus szemekkel figyeli minden lépésem, hol talál rajtam fogást, hogy elszajkózhassa, hogy „én megmondtam előre”.
- Jó, jó, értem, csak hiányzol – mormolja, de már érzem a válasz hangsúlyán, hogy megbékült, belátva az igazam. Pedig nagyon sok aspektusban nincs is igazam… Bűntudattól terhes puszit nyomok a homlokára, újra csak hazudva: - Te is nekem. Na jó, egy kicsit átugrom, de nem maradok.
Ez az a pont, ahol kilépek a szituációból, és kiterelgetve magam előtt kilépünk a külön helyiségből. Nobu visszatelepedik Chean mellé, nekem pedig, ahogy követem a tekintetemmel a párom, önkéntelenül is megakad rajta a tekintetem. Észrevétlen harapok belül a számba. „Vén” marha fejemmel hogy keverhettem magam ilyen kellemetlen helyzetbe?!
- Szerencsénk van – kezdek bele, kényszerítve magam, hogy a munkámra koncentráljak. -, holnap déltől a stáb máris készen áll, sminkesekkel, mindennel, a ruhák is elkészültek… na jó, majdnem mind, de amihez megvan, azokat már fel is vehetjük.
- Csodás – morran fel Jhong „elragadtatva”, kifejezve az egész banda véleményét.
- Semmi savanyú kép, ha hamarabb kezdtek neki, lehet, hamarabb is végeztek majd – gondolom komolyan. Igazából mindig komolyan gondolom, de alapvetően mindig rám cáfol valami. Most épp Chean mormogva.
- Persze, hogy aztán a következő melóba legyünk hajszolva.
- Mondtál valamit, Chean? – lépek beljebb a gyakorlóhelyiségbe végigmérve, de csak megrázza a fejét visszavonulva, ártatlan arcot vágva. Basszus, olyan édes!… Nobu felkuncog mellette, miközben hangosan is megerősíti ártatlanságát, pedig nem vagyok süket, sőt, sokkal jobb a hallásom, mint azt gondolják, csak nem hencegek vele: - Semmit.
- Helyes, akkor holnap legkésőbb délre érjetek be a Wonder Gold kiadóba, a… - hirtelen nem vagyok biztos a számban, pedig az előbb beszéltem le… hülyülök már én is. Mindegy, felpattintom a táblagépet, és kinézem a jegyzeteimből: - a hatszázhuszonhatos stúdióba, ahol vélhetően már most előkészülnek. Addig gyakoroljatok még egy kicsit.
Mivel nekik is tényleg gyakorolni kellene, nekem pedig még van dolgom a koncertjük előkészületeivel – na meg az előzenekarukkal, akiket szintén én menedzselek -, Nobu felé intve – és utoljára végignézve Cheanon – visszalépek az irodába.
* * *
Mire végzek a telefonálgatással, egyeztetéssel, és kilépek, a próbaterem üres. Összébb vonom a szemöldököm. Gyakorlásról volt szó, gyerekek, merre húztatok?
Kilépek a folyosóra, s Cheannal találom szemközt magam. A szívem dobban egy nagyot meglepetésemben, s csak annak köszönhetem, hogy nem pirulok is el hirtelen izgatott zavaromban, hogy már kinőttem az ilyesmiből, és abszolút uralom a saját vonásaim. Vicces is lenne tőlem bármilyen tinilányokat is megszégyenítő, idióta reakció.
Ellenben annál inkább kapom el a grabancát képletesen, kérdőre vonva: - Hm, Chean, máris mentek? A többiek?
- Már rég elmentek – feleli semlegesen. Összébb vonom a szemöldököm. Mint általában, most is elönt az a megérzés, hogy alapvetően valamiért utál, ami alapjáraton nem érdekelne, de ahogy érzek iránta, persze, hogy baromira piszkálja a csőröm.
Gesztusom viszont inkább a munkakapcsolatunkból adódó téma mögé rejtem: - Úgy érzitek, ennyire jól sikerült begyakorolni, hogy holnap minden menni fog?
- Nem mondom azt, hogy a legtökéletesebb, mert hazudnék, de a klipnél könnyebb korrigálni kicsit, mint egy fellépésen. Jó lesz minden – törekszik a lehető legmeggyőzőbb lenni. Ha nem róla lenne szó, biztos jobban rápirítanék az egész banda helyett is, de… róla van szó.
Arra „ébredek”, hogy rajta felejtettem a tekintetem, és a csend is mondhatni már kínos.
- Akkor rendben, legyen is így – görgetem tovább a szituációt, pótcselekvésként feloldva a táblagépem képernyőjét. Ó, tényleg, majd elfelejtettem! – Majd szeretnék beszélni veled valamiről.
Látszik az arcán, hogy váratlanul éri a dolog, pedig annyira nem ördögtől való, elvégre munkakapcsolatban legalább vagyunk… Azért megnyugtatom, ne pörögje túl, mert látszik az arcán, hogy kezdi: - Csak a következő projektekről meg pár felkérésről van szó. Szólj, amikor ráérsz azon kívül, amit tudok.
- Nos… - enged le kissé. – Akár most is ráérek, ha nem olyan sok, vagy legközelebb a forgatás és a koncert között valamikor. De nem a csapattal kéne ilyeneket beszélni? – veti a szememre rögtön. Kis huncut, udvarias, semlegesnek tetsző, de igazából amikor csak tud, támad. Azt hiszem, kicsit ebbe szerettem bele gyarló mód.
- Akartam, de mint az előbb is mondtad, már mindenki elment. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan elszeleltek.
- Eh, bocsi… - Touché. – csak ki vagyunk purcanva, az elmúlt három napban nagyon hajtottunk, és holnaputánra vártuk csak a forgatás kezdését – szabadkozik.
- Mindegy, úgyis van olyan felkérés, ahol csak te vagy megemlítve vagy párban valakivel. Akkor most ráérsz?
Kelletlenül bólint: - Mint mondtam, ha nem sok, akkor persze, estére szeretnék hazaérni.
- Nyugi, sötétedés előtt elengedlek – vigyorodom el, megveregetve a hátát, majd ott felejtem picit a tenyerem, néma gesztusként magammal vonva az „iroda” felé, mielőtt erőt vennék magamon, és megszüntetném eme kis kapcsot is kettőnk között. Önkéntelenül is végig nyalok az alsóajkamon, szívesen bebarangolnám azt a hátat akkor is, mikor félmeztelenül ugrálnak, teljesen leizzadva…
Na de munka.
- Nos, kaptunk egy felkérést egy táncos produkcióba, az alapkoncepció ismerős, egy amatőr és egy sztár adnak elő mindenféle megadott koreográfiákat. Elég gyorsan pörög majd, összesen öt hét öt adás. Nem kimondottan téged kértek, de egyértelmű hogy te vagy Nobu jöhettek szóba. Eldöntheted vagy megbeszélheted majd vele, kit szórakoztassak ezzel a feladattal a turné után. S mielőtt megölnél a pillantásoddal – mert így reagál az időpontra. – Egy hét szünet azért jutna előtte. Ha ezt nem vállalod, akkor a másik opciód a választási lehetőségekből, hogy elbaromkodsz egy főzőműsorban, ahova kifejezetten téged vagy Yachit kérték az egyik tagnak. A többiekben ne gondolkodj, nekik más finom feladatokat tartogatok. Aztán a klipfelvétel után, ha jól tartom számon – márpedig mindig pontosan számon tartom, mikor melyik bandatagot zargattam ezzel, hiszen megegyeztek, hogy rotálva döntenek borítókról, promócuccokról, egyéb dolgaikról, hogy ne kelljen állandóan összecsődíteni az egész bagázst, ez alól csak a nagylemezek borítói képeznek kivételt. -, rajtad a sor, hogy átbeszéljük a reklámkampányt a lemezbemutató koncerthez. Ha a forgatás után lesz észrevételetek, akkor a fellépőruhákkal kapcsolatban is közvetítsd, kérlek, a kéréseiteket, aztán meglátom, mit tehetek az érdeketekben. Ezen kívül jött még két jótékonysági felkérés, ami már abszolút rád van bízva, vállalod-e vagy sem, bár kétségtelenül szintén előnyös PR a csapatnak. De már csak azért sem kötelezlek most egyikre sem, mert igen rossz időpontban vannak. Az egyik kérés értelmében egy beteg gyerekeket táboroztató cégnél kellene megjelenni, és kicsit beszélgetni, foglalkozni a gyerekekkel. Nem nagy cucc, sok segítő lesz ott, neked csak együtt kellene játszani, esetleg énekelni nekik valamit, táncolni, a szokásos, amire a gyerekek kíváncsiak a példaképeikkel kapcsolatban. Úgy készültem, hogy ha nem is mész, egy halom aláírt fancuccot küldetek nekik. A szívás része, hogy ezeket alá kellene írni. Nyomtathatnánk rá, de így személyesebb, ezt beláthatod – nem, igazából ebben az van benne, hogy addig is a közelembe csalogathatom kicsit, ennyi bűn talán még elfér a lelkiismeretemen. – Ez közvetlenül az első klipbemutató tv-műsor felvétele előtt lenne egész nap, plusz ugye az esti gálaműsor felvétele, ami elnyúlhat éjszakára is, ami után már indulunk majd az első turnéállomásra, ezért sincs jó időpontban. A másik kérés egy jótékonysági est műsorvezető házigazdai szerepe, természetesen nem egyedül, amolyan másodhegedűs lennél a profi műsorvezető mellett. Ez pedig Yokohamában lenne esedékes az ottani koncert utáni egyetlen pihenőnapon, ami után még az éjszaka Nagoyába kellene utaznod, hogy biztosan odaérj a másnap esti koncertre.
Látszik, hogy letaglózza a sok információ, és kattog már most azon, mi hogy lenne jó.
- Természetesen minden, amit bevállalsz, átkerül hozzám tervezésre. Nem kellene foglalkoznod se az utazás előkészítésével, se semmi kapcsolattartással, azt szokásos mód elintézném én, elkísérve külön, a stáb többi tagja tudja istápolni a többieket.
Mivel már korábban előkészültem, ezeket az információkat rövidítve lejegyzeteltem neki – ahogy a többieknek is a rájuk esőt -, s ezt most átnyújtom neki. Az arca már most teljesen fáradt, s még csak el kell gondolkodnia, mit akar bevállalni. Rám tör a pátyolgathatnék, s nehéz megállnom, hogy ne essek túlzásba, s még csak a hangom se legyen különös, mikor két oldalt az arcára simítom intimebben a két tenyerem.
Még így is megilletődve néz rám, de rezzenéstelen maradok: - Tényleg nem baj, ha nem vállalsz be mindent. Így is keményebben kell hajtsalak most Nobuval egyetemben.
De ez mindig ilyen. Körforgásszerű ritmus ez a bandájuknál, megvan, melyik fázisban kit kell többet nyaggatni, ki az, aki hangszerel, ki az, aki dalszöveget ír, ki koreografál, ki irányítja a zenei felvételeket és az alapok keverését, ki az, aki a fellépőruháikat tematizálja. Most épp ők szívnak. Life’s hard.
Így érzem én is, amikor ahelyett, hogy minimum homlokon csókolnám, elengedem, majd szusszanva egy mozdulattal összenyalábolom az asztalon heverő papírokat, valamint zsebre vágom a mobilom, a hónom alá pedig a tabletem.
- Gyere, amiért feltartottalak, kárpótlásul hazadoblak. – Nem felajánlom, mondhatni ráparancsolok.
- Nem szükséges, levegőznék inkább – utasítja is vissza. Végigbizsereg rajtam az izgalom, de szívesen kísérném haza, de magamra erőltetek egy csipetnyi hűvösséget és egy jó adag ellentmondást nem tűrést. Mert egy kicsit szeretnék vétkezni még, s egy kicsit tovább maradni vele kettesben.
- Ha levegőre van szükséged, letekered az ablakot a kocsiban. Ha fos készen vagy, a banda is rosszul teljesít, semmi humorom holnap a stúdióban hajnali kaját rendelni nektek, mert még mindig ott esz bennünket a fene.
Az ajkába harap, de végül nem szól semmit. A hallgatás pedig beleegyezés.
- Jó fiú – jutalmazom meg egy tipikusan Naes mosollyal. A hatás most sem teljesen az, amit szeretnék, de már mondták többen is, hogy amit én kedvesnek szánok, az riasztóbb, mint a legdurvább horrorfilmjelenet…
- Azért ne essünk túlzásokba, az apám azért nem lehetnél – morogja szúrósan.
Meg sem gondolom, csak kiszalad a számon a válasz.
- Nem is szeretnék az lenni.
Furcsán, kifejezetten bosszúsan néz rám. Elgondolkodom, de egyből leesik, hogy ő hogyan értette.
- Nem azért, te hülye! Csak nem akarok még vénebb lenni. Különben is elég szar fater lennék – javítok, és valóban némi elégtételt adhatok, mert gonoszan elmosolyodik.
- Ebben véletlen tökéletesen egyetértek.
Ó, kösz, rendes vagy, mondták már?
- Ezt most csak azért úszod meg ennyivel, mert így kvittek vagyunk – fintorodom el, elérve, hogy egy félmosoly az arcára kússzon. Jobban örülnék neki, ha nem azzal érném ezt el, hogy beszólhat szabadon. Ugyanakkor tudom, hogy mással nem nagyon érhetem el úgy, hogy igazából vele tartózkodóbb vagyok, mint a többiekkel, nehogy túl egyértelművé váljanak az érzelmeim.
Bár történne valami csoda, és Nobu szakítani akarna velem, hogy közös megegyezéssel barátok maradjunk!
A garázsban már csak az én autóm díszeleg, nem nehéz kiszúrni a sötétkék Lexus LFA-t. Míg beszáll, a cuccát beteszem a csomagtartóba, aztán már hasítunk is a lakására.
Az út néma csendben telik. Nobun, Yachin és Dongon kívül nem igazán szoktam csak úgy cseverészni a bandatagokkal, Yachival és Donggal is csak azért, mert ők azok, akiknek be nem áll a szájuk. Yachi a kis álomvilágát meséli folyton, Dong meg a csajozós faszságait, amitől külön égnek áll a hajam, pedig nagyon nem rövid.
- Nem baj, ha bekapcsolom a rádiót? – kérdezek rá végül. Idegesít ez a nagy kuss.
- Nyugodtan – mormolja. Miközben benyomom a gombot, és felcsendül Korea legnagyobb kereskedelmi rádiója, rá pillantok. Alig indultunk el, de már most látszik rajta, hogy kezd bepilledni, ezért lejjebb veszem a hangot, ne bömböljön a zene és az idióta műsorvezető a „szellemes” dumáival.
Puhán fékezek le a lakása előtt. Egész beszenderedett. Kihasználva hosszabban megszemlélem az arcát. Igazi kis Csipkerózsika. Szívesen lennék a herceg, aki csókkal ébreszti. Ehelyett marad a finom arcsimítás. Még ez is intim, de mégsem akarom durván megrázni a vállát.
- Hm? – pillant fel kómásan, majd ahogy megpillant, máris kiegyenesedik az anyósülésben.
- Megérkeztünk – tájékoztatom az egyértelműről.
Az álomtól vagy korábbi gesztusomtól zavartan bólint. Majd eszmélve kiszáll. Követem a példáját, hogy kivegyem a cuccát a csomagtartóból, amikor egy gyanús alakra leszek figyelmes a túloldalon. Ahogy felé nézek, ellöki magát a kerítéstől, és a másik irányba indul, de le is kanyarodik a sarkon. Közel sem biztos, hogy távozva.
- Megvárom, míg felmész – jelentem ki Cheannek, amikor a kezébe adom a cuccát. – Láttam egy fura alakot az előbb, és biztosra akarok menni, hogy egyben felérsz.
- Nae, te folyton rémeket látsz – rázza meg a fejét, de mivel neki aztán tök nyolc, hogy szobrozok-e itt még öt percet vagy se, felindul.
Átkel az úton, hogy beléphessen a lakótömb kapuján. Az autómnak támaszkodva pásztázom a környéket, és a gyomromban azonnal csomó keletkezik, ahogy az épület átellenző oldalán, mint ahol eltűnt, felbukkan ugyanaz az alak. Nem gondolkodom többet, futólépésben indulok meg, szétnézve ugyan az úton, de talán az se állítana meg, ha jönne bármi, miközben rákiabálok az alakra.
- Hé, te, megállj!
Chean is felénk fordul, felfigyelve az eseményekre, különösen, mert az alak felé kezd rohanni. Az a szerencsém, hogy időben reagáltam, így sikerül közé és az ismeretlen közé kerülnöm, mire az említett megtorpan, és inkább megfordul. Elborul az agyam, s utána iramodok. Nincs nálam semmi, mégis úgy futok, mintha legalábbis valami testőr lennék, aki likvidálni akarja a támadót. Még azt is csak a vörös ködön keresztül hallom, hogy Chean a nevem kiabálja utánam.
De hiába minden haragom, nem vagyok edzésben, két sarok, és piszkosul kifulladok kétrét görnyedve kapkodva a levegőt, némán szentségelve, a kapucnis idegen pedig belevész az éjszakába.
Épp kezdek kissé feljebb egyenesedni, már úgy ahogy kapva is levegőt, és végül a tüdőm se köptem ki, mint gondoltam, mikor mellém ér.
- Hé, jól vagy? – ritka alkalom az aggodalom a hangjában.
- Ja… megmaradok… - zihálom, de ezzel a lendülettel, mivel már nagyjából képes vagyok rá, megragadom a karját, és visszaindulok a lakótömb felé. – De neked… kurvára be kellett… volna már húznod a faszba… Ki tudja… visszajön-e megint…
Nem tiltakozik. Szerencsére mire a kapuhoz érünk, már tényleg megmaradok, s míg beüti a kódot, a kocsim felé fordulva rázárok a kis pittyegőmmel. Közösen megyünk fel a lakására, s bár sosem lettem volna szívesen látott vendég, most minden beszólás vagy akadékoskodás nélkül enged be, amit azzal hálálok meg, hogy lerogyok az első ülésre alkalmas tárgyra, ami az utamba kerül. De nem azért, hogy lenyugodjak, máris előkapom a telefonom, és első körben a rendőrséget hívom. Részletes bejelentést teszek, s addig erőszakoskodom, míg kiküldenek a környékre egy járőrt. A következő, akit hívok, Nobu.
- Szia, Manócska! Késel, igaz? – szól a telefonba lehangoltan.
- Figyelj, Nobu – hagyom figyelmen kívül az egészet. -, ma Cheannál maradok éjszakára. – Mielőtt nekiállna értetlenkedni, folytatom, bár szerintem legalább olyan kussban áll elkerekedett szemekkel, mint ahogy Chean teszi előttem. – A lakása előtt egy fura alak várta, nem tudom, mit akart, de szerencsére sikerült elijeszteni egyelőre.
- Te jó ég! – sikkant fel a túloldalon Nobu, felejtve csalódottságot, döbbenetet, mindent, helyette máris aggodalom és azt hiszem, megértés is ébred benne.
- Felhívtam a rendőrséget, de nem voltak túl segítőkészek, nyugodtabb leszek, ha holnap én viszem el Cheant, ki tudja, itt ólálkodik-e megint ez az elmebeteg. Te is vigyázz magadra, és légy olyan jó, telefonálj körbe a többieknek is, hogy legyenek óvatosak!
- Persze, máris hívok mindenkit. Cserébe időnként jelezz, hogy nincs semmi gond, mert így nem fogok tudni aludni.
- Jó, jó, majd időnként rád pittyentek Line-on. Lehetőleg mégis próbálj meg aludni, holnap durva nap lesz a történtek ellenére is – nyomom ki a telefont. Utólag esik le, hogy egy nyomi szeretlek-et se szúrtam a mondandóm végére.
- Semmi szükség rá, hogy itt maradj – esne nekem Chean is, de figyelemre se méltatom, helyette felállva az ablakhoz lépek, kinézve, majd a következőhöz, körbejárva a lakást, közben felelve.
- Nem nyitok vitát, maradok, ha a földön alszok is így, ahogy vagyok.
|
