|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| oosakinana | 2011. 08. 01. 19:05:52 | #15516 |
Karakter: Cirillo Raul
Megjegyzés: (Lányomnak ~ Kaorinak)
Egy kétnapos kereskedői konferenciáról tartok éppen haza kis családomhoz, hogy végre láthassam őket. Szeretem a gyerekeimet ők a mindeneim és szeretnék mindent megadni nekik, amit csak lehet és ezzel a nagy szülők sincsenek másképpen. Ők is szoktak elég sűrűn ellátogatni hozzánk, hogy megnézzék a gyerekekkel minden rendben van-e most is ők vigyáznak rájuk. Igaz, hogy Maria már nagy és tudna vigyázni az öccsére, de amikor ő dolgozik, nem tud rá vigyázni és ezért kellenek anyámék.
Most érkezek meg. Benyitok, majd leveszem a cipőmet és végre mélyen magamba szívom az otthon édes illatát.
- Megjöttem. – kiáltom el magam, mire a kicsi fiam Max rohan felém.
- Apa. Végre megjöttél. – mondja és megölel szorosan, amit örömmel viszonzok, majd fel is veszem.
- Szia Maxi. Hogy vagy? Szót fogadtál a nagyiéknak? – kérdezem tőle.
- Igen. – bólogat hevesen. Nagyon jól tudja, hogy ha szót fogad, akkor mindig van egy kívánsága, amit teljesíteni fogok neki.
- Rendben, akkor a kívánságodra, majd rátérünk később, ha a nagyiék már nem lesznek itt rendben? – nézek rá, amire bólint.
- Hiányoztál picur. – megölelem, majd leteszem.
- Végre hazajöttél fiam. – hallom anyám hangját, mire őket is megölelem.
- Próbáltam minél hamarabb megjönni. Köszönöm, hogy segítetek a gyerekeknél. – mondom neki hálásan.
- Ugyan fiam tudod, hogy ránk mindig számíthatsz. – mondja mosolyogva, majd a duzzogós lányomat látom meg.
- Rám is számíthatnál, csak nem szoktál. – feláll, és inkább felmegy a szobájába, aminek az ajtaját szépen be is vágja.
- Felmegyek, megbeszélem vele. – mondom nagyot sóhajtva, majd szépen felmegyek. Bekopogok, de nem kapok választ. Benyitok, és akkor látom, hogy lányom az ágyon fekszik és nagyon duzzog, amit sosem szerettem, mert ilyenkor rossz érzés fog el, hogy milyen rossz apa vagyok.
- Kicsim nézd, sajnálom, hogy nem rád bíztam, de nem tudtam, hogy nem fogsz dolgozni. – magyarázom neki, mire mérgesebb szemekkel néz rám.
- Mert sosem kérdezel tőlem semmit, csak mész a saját fejed után. Azért lakok még veled, hogy segítsek. – magyarázza mérgesen, de erre kicsit elszomorodok.
- Szóval, ha lenne rád szükségem, akkor már elköltöztél volna? – kérdezem tőle, mire látom, mérlegeli a szavait, majd nagyot sóhajt.
- Nem, csak fáj, hogy alig beszélsz velem és sosem egyeztetsz, mindig egyből a nagyiékhoz mész. Nekem sosem engeded, hogy bizonyítsak. – válaszolja, mire odamegyek hozzá. Leülök mellé az ágyra és szépen magamhoz ölelem.
- Ne haragudj kicsim. Ígérem, mostantól oda fogok figyelni, hogy veled is beszélgessek. – csak nem lesz olyan egyszerű, mert egyre jobban elviszi az agyamat a hülyeség, de leginkább az a tudat, hogy bejön nekem a saját lányom.
- Rendben. – hozzám bújik és ő is megölel. – Jó hogy itthon vagy apa. – mondja, majd kapok egy édes puszit az arcomra, amit viszonzok.
- Jó itthon lenni veletek. – tovább ölelem. – És történt valami, amíg nem voltam itthon? – kérdezem kedvesen.
- Azon kívül, hogy dühöngtem, meg mérges voltam rád nagyon, nem. Max rendes volt. Mindent megtett, amit a nagyiék kértek tőle, de én már kicsit sztrájkoltam. – mondja elszégyellve magát.
- Ne haragudj ez az én hibám. – adok egy puszit a fejére. – Majd közösen bocsánatot kérünk tőlük rendben? – nézek a szemébe, amik olyan gyönyörűek, hogy teljesen elveszek benne. Annyira vágyok már egy édes csókjára… de miket nem gondolok? Hiszen ő a lányom.
|
| oosakinana | 2010. 10. 02. 21:30:29 | #8348 |
Karakter: Mana Wang
Megjegyzés: (Apucimnak)
Ahogy szaladok, csak azt veszem észre, hogy az erdőbe lyukadok ki. Elmegyek megszokott helyemre. Folyamatosan folynak a könnyeim és sírok. leülök, majd kedvenc fámhoz. Egy idő után nagyon hideg lesz, összébb húzom magam. Elfekszek, majd lassan elalszok. Nagyon fázok, de egy idő után, csak annyit érzékelek, hogy valaki a karijaiba vesz és elkezd cipelni. Megérzem azt a bizonyos illatot, ami egyből apámat juttatja eszembe.
Meleget érzek magam körül, majd azt, hogy vízszintesbe kerülök. Puszit kapok a homlokomra és hallom félig meddig a távolodó lépteket, de nem érzem magam túl jól.
- Neh hagy... apu... lek. – mondom félig ébren, félig aludva.
- Soha nem foglak életem. Apád bele is halna. – kapok egy puszit a homlokomra és érzem, ahogy befekszik mellém én meg hozzá bújva alszok el végre nyugodtan.
Másnap reggel mikor kinyitom a szememet nem látok senkit sehol. Nagyot sóhajtok és nem tudom, hogy ami este történt csak álmodtam vagy valóság volt? Kiszállok és elindulnék, de nem vagyok, jól megszédülök és visszaesek az ágyra. Egy picit még úgy maradok, hogy ne forogjon a szoba, majd felállok megint. Felöltözök nagy nehezen és lemegyek a lépcsőn, de minden lépés fájdalommal jár.
Bemegyek a konyhába és látom, hogy apu a tegnapi kaját akarja megenni, mire fejbe vágom kicsit erősen, hogy az még nekem is fáj.
- Tegnap sem eheted meg. – mondom neki kicsit pimaszul és próbálom elrejteni betegségemet. - Akkor miből gondolod, hogy most igen?
- Ehm... hát abból, hogy aludtál és... és ha alszol, nem tudhatod, mit eszik jó apád. – mondja zavartan, de legalább őszintén, miközben a fejét vakargatja.
- Apa te lehetetlen alak vagy ugye tudod? – mondom neki őszintén, majd a hűtőhöz megyek, és megnézek, mi van, majd kiveszek egy kis tojást, szalonnát, meg szalámit. – Na, menj tv-zni addig, készítek reggelit. – mondom neki, mire engedelmesen kimegy a konyhából. Tudja, ha én bent vagyok és főzni készülök, akkor nincs maradása és felesleges lenne vitatkoznia velem.
Amint kimegy, le kell ülnöm, mert különben nem bírom tovább. Kezdek remegni is és teljesen átfagyva érzem magam, de össze kell szednem magam. Nagy nehezen sikerül neki állok főzni, felverem a tojást teszek bele egy kis sót, majd megpirítom a szalámit és a szalonnát, majd mehet bele a tojás. Mikor készen vagyok, tányérra rakom, majd leteszem az asztalra.
- Apa kaja tálalva. – kiáltom el magam, miközben a pultnál támaszkodok. Nem sokkal később meg is látom.
- Már kezdtem éhen halni. – mondja vigyorogva, majd gondolom, kicsit észreveszi, hogy nincs minden rendben velem, mert oda jön hozzám. – Minden rendben van? – érdeklődik, mire csak elmosolyodok.
- Ne aggódj inkább tápoljál. – mondom neki, majd összeszedve magamat, elindulok felfele és próbálok rendesen menni.
- Te eszel velem? Tegnap este sem ettél. – mondja, mire csak hátra nézek.
- Nem vagyok éhes, köszi, felmegyek tanulni. – mondom és mielőtt bármibe is beleköthetne, felmegyek a szobámba, majd elfekszek az ágyon és forog velem a világ, majd betakarózok alaposan és úgy vacogok, miközben kicsit elnyom az álom.
Nagyon rossz rémálmom van. Látom apámat, ahogy anyámmal megint kibékülnek és születik még egy gyerekük, egy kis fiú és én meg elvagyok felejtve. Annyira rossz, hogy rikítva ülök fel az ágyamon és elkezdek zokogni, mire apám ront be a szobámba.
- Kicsim minden rendben van, itt vagyok. – egyből odajön és megölel. – Mi a baj? – érdeklődik, mire szorosan hozzá bújok és csak sírok.
- Olyan rossz volt. – mondom sírva, mire apám szorosan ölel magához.
- Meséld el mi volt. – mondja halkan és bátorítóan, mire elkezdem neki mesélni.
- Azt álmodtam, hogy anyuval megint összejöttetek és született még egy gyereket én meg teljesen el lettem felejtve. – mondom kicsit akadozva és szorosan bújok apámhoz.
- Ne aggódj ez nem fog előfordulni egyáltalán. – mondja komolyan és tovább ölel és simogatja a hátamat.
~*~
Már megint suliba vagyok. a hétvége nagyon jól telt apuval annak ellenére, hogy egyre rosszabbul vagyok. még szerencse, hogy nem sűrűn látott engem betegen így nem tudja, mikor vagyok az és mikor nem. Mikor viszont elment, nagyon szomorú voltam és kicsit éjszaka a szobámba sírtam apum után.
A suliba viszont csak rosszabbodik a helyzetem. Éppen tesi órán vagyunk és 12 perces futás van. Elkezdek futni és elején még megy is, de a közepe fele nem bírom és elesek. Nem bírok felállni.
- Mana. Jól vagy? – hallom a tanárnő aggódó hangját.
- I… Ig… en. – mondom, majd megpróbálok felállni, de nem bírom el magam, mire egyből felkap és felvisz az orvosiba, ahol mérnek nekem egy lázat és kiderül, hogy 40 fokos lázam van.
- Felhívom az apját, mert ez vészhelyzet. – mondja a tanárnő és menne is.
- Ne. Ne hívja apukámat. Dolgozik. Nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon miattam. – mondom, de szinte alig élek.
- Nem Mana. Apukád meghagyta, hogy ha komoly bajod van, akkor hívjuk fel feltétlenül. És ezen nem vitázok. – mondja komolyan, majd kimegy és szól apumnak. Úgy sem fog tudni hamar jönni, mert messze dolgozik és a munkáját meg nem hagyhatja ott. A láztól elalszok, és nem mozdítanak sehova sem.
Nem tudom mennyi idő után, de mikor kinyitom, a szememet még mindig az orvosi szobába vagyok, és apám akkor vágja ki az ajtót és szalad oda hozzám teljesen megrémülve.
- Kicsim miért nem szóltál, hogy rosszul vagy? – mondja aggódva és a fejemet simogatja, miközben láztól csillogó szemekkel nézek rá.
- Nem akartam, hogy aggódnod kelljen miattam, mert tudom, hogy fontos a munkád. – mondom nagyon halkan, erőtlenül, de ő még érti amit mondani akarok remélem.
|
| oosakinana | 2010. 09. 18. 15:47:36 | #7896 |
Karakter: Mana Wang
Megjegyzés: (Apucimnak)
Végre péntek van. A suliból caflatok haza fele, ami nagyon hosszú volt. Viszont, nagyon boldog vagyok, mert végre ma jön haza apa, aki már annyira hiányzik. Megbeszéltem a suliba Brandon-nal, hogy eljön ma este hozzánk és bemutatom apámnak, hogy tudjon róla. Hétfőn jöttünk össze és eddig még úgy, néz ki, hogy nagyon jól el vagyunk.
Otthon vagyok és felmegyek a szobámba kicsit lepihenni, majd pár perc elteltével mikor képtelen vagyok pihenni, felállok, és a polcomat kezdem el pakolászni. Egyszer csak nyitódik az erőteljesen és egy hangos kiabálást hallok, amitől lecánkázok az ágyról nagy dübbenéssel. Mikor visszamászok, rá drága édesapámra nézek szúrós szemekkel. Soha nem volt normális, hiába kételkedek, hogy valaha is megváltozik.
- Te őrült meg akarod ölni egy szem lányodat? – kiáltom neki, mert néha elég közel van hozzá.
- Dehogy is akar apu neked bármi rosszat. – válaszolja nagy mosollyal az arcán, mire nekem is önkénytelenül mosolyra húzódik a szám.
- Vacsizunk? – teszi fel a kérdést lelkesen. Ez is ha hazajön csak a kaját hajkurássza.
- Naná! – elindulok lefele, majd egy idő után megállok, mire éppen csak megáll mögöttem. - Nincs itthon semmi meglévő kaja vagyis főzni kel. – mondom apámnak, mire csak a rémült arcát látom.
- Nem érdekel akkor eszek azt amit találok. – kikerül és már is a hűtőben matat. Megállok az ajtóban és csak figyelem, hogy miket eszik és csinál.
- Igen ez kell meg ez is és áh ez is jöhet. – mikor meglátom, hogy miket vesz ki és hogyan csinálja meg a kajáját furcsán nézek rá. Soha nem tudtam hozzá szokni apámnak az ízlésén. Ezért sem értem, hogy anyámat miért vette, mikor elhagyta őt.
- Mi a baj? – kérdezi, mire csak még hülyébben nézek rá. Szerinte mi a bajom?
- Áh csak annyi hogy, hogy a fenében tudsz te ilyeneket enni? – kérdezem tőle, és csak a kaját nézem, amit összerakott magának és kicsit elfog a hányinger.
- Könnyen és egyszerűen hercegnőm…
- Na és hogy? – vágok közbe a mondatába.
- Úgy hogy megcsinálom, kinyitom a pici szám - mutat a szájára - és betolom rajta.
- Hányszor mondjam el hogy ne egyél össze mindent mert tudod jól hogy megfájdul tőle az embernek a hasa.
- De most mé'? Egy helyre megy mindegyik.
- Igaz, de akkor is! – odajön hozzám és a fejemre teszi a kezét.
- Rendben, ha csinálsz nekem vacsit lehet, nem fogok össze enni semmit. – ad egy puszit a fejemre és kimegy a nappaliba filmet nézni. Ez a beszéd ezt akartam hallani.
Amint egyedül maradok, elkezdem csinálni neki a kedvencét a Rizsoko-t. kicsit sok idő mire elkészül, de hát türelmes kivárja, amíg elkészítem, ráadásul most többet is kell csinálnom, mivel jön Brandon és nálunk fog vacsorázni. Látom, hogy nem bírja tovább és kijön a konyhába, majd leül a székre.
- Mindjárt. – mondom neki, mivel tudom, hogy csak a hasa hajtja ilyenkor.
- Tessék! – lerakom elé a kaját és várom, hogy kezdjen el burkolni.
- A levár, hol marad? Eltéved a második saroknál? – mondja, mire csak nagyot sóhajtok.
- Hozom már. – kiveszem a hűtőből és már oda is adom, neki a lekvárt mire elkezdi falni. Az asztalra néz és meglátja a nagy csomót, amit csináltam.
- Kislányom, de egész hétvégén ezzel akarsz etetni vagy hizlalni szeretnél engem? – érdeklődik, mire rá nézek.
- Haha. Vicces vagy apa. Vendégünk lesz. Szeretnék bemutatni neked valakit.
- Még is kit? – érdeklődve és felhúzott szemöldökkel néz rám.
- A barátomat. – mondom egyszerűen, mire félre nyel és elkezd köhögni én meg ránézek.
- Még is mióta van neked barátod? – kérdezi, mikor nagyjából levegőt kap, és már csengetnek is.
- Hétfő óta, de most meg is ismerheted. – mondom mosolyogva, majd kimegyek és ajtót nyitok, mikor meglát, elmosolyodunk és megcsókoljuk egymást, mire apám hangját hallom meg.
- Jobban jársz, ha elengeded a lányomat, mert különben eltöröm a kezet vagy a derekadat. – mondja komolyan, mire rákapom a tekintetem elég szúrósan.
- Apa kérlek. – nézek rá, mire csak ugyan olyan szúrós szemekkel néz a szemembe.
- Nincs, semmilyen apa kérlek. Én vagyok az apád. – hallom a hangját és a srácra néz. – Te meg menj szépen haza és jó messziről kerüld el a lányomat. Megértettél? – mondja, mire csak meglepődök rajta.
- I…Igen is. – mondja a srác és el is iszkol. Na most nagyon pipa vagyok apámra.
- Még is mi volt ez? – kérem számon elég dühösen.
- Nem érdekel kis lányom, hogy mit csinálsz, de nem járhatsz senkivel. – mondja komolyan, mire rá nézek.
- Mi az, hogy nem járhatok senkivel? – kérdezem.
- Jól hallottad, ha még egyszer erre kel hazajönnöm, hogy összejöttél valakivel nem tudom, mit fogok csinálni veled.
- Nem hiszem el apa, hogy ezt tőled hallom. Miért nem akarod, hogy boldog legyek? – vonom kérdőre.
- Boldognak akarlak látni hidd el nekem.
- Ja persze én meg vagyok a dalai láma. Soha nem vagy itthon mikor szükségem lenne rád. Állandóan abba a hülye USA-ban vagy és dolgozol. Velem még is mikor akarsz foglalkozni? Ja tényleg el is felejtettem, hogy csak hétvégén van időd rám időt szakítani. – mondom neki gúnyosan.
- Mana fejezd be. Túl léped a határokat. – szól rám.
- Igen, mert boldog akarok lenni. Soha nem viszel magaddal, de ha meg itthon vagyok, akkor legyek egyedül magányosan. Senkim ne legyen az égadta egy világon. Minek akarsz te engem adni apácának? Miért nem csukatsz inkább börtönbe? – nézek rá, mire csak szigorúan néz rám.
- Ne elég legyen ebből kisasszony. Nagyon jól tudod, hogy miért nem viszlek magammal.
- Igen tudom, azért, mert velem együtt nehéz lenne csajozni mi? Ha tényleg csak nyűg vagyok neked, akkor minek vettél magadhoz? – kérdezem tőle és a szavaim saját nekem fájnak, de sajnos így érzem. – Brandon legalább foglalkozott velem és nem csak hétvégén és nem voltam teljesen magányos. – mondom elcsukló hangon és elkezdek sírni. Megfordulok. Meg se várom a válaszát és elszaladok otthonról. Nem akarok több szenvedést és fájdalmat. Nagyon szeretem apámat, de már kicsit kezd sok lenni, hogy soha nem látom, és nem támaszkodhatok rá, akkor, amikor szeretnék, és amikor szükségem lenne rá.
|
|
