Nem sok mindenre emlékszem tisztán... megyünk valahová. Beszél valamit, de nem értem. Legközelebb arra eszmélek, hogy kórházban vagyunk. Orvos... gyógyszerszag... nem szeretem, de kell. Ha Hizaki-sama ide hozott, akkor biztos, hogy kell, és szükség van rá.

Amikor feleszmélek, hogy mit is akar csinálni az orvos, kicsit megijedek, de próbálom megmutatni Hizaki-samának, hogy erõs vagyok és bátor, ezért nem sikítok fel, de amikor megmozdítja a karomat, már nem bírom... nem kifejezetten fáj, hiszen volt már ennél komolyabb fájdalmam is. Inkább kellemetlen. Amikor megtudom, hogy vérvétel is lesz, akkor már kicsit megijedek. Mióta az eszem tudom, félek a tûtõl. De ahogy Hizaki-sama néz, amikor közli, hogy betegség miatt... nagyon megrémülök tõle, és a helyzettõl is, hiszen azonnal megértem, hogy miért van erre szükség. Hizaki-sama fél, hogy esetleg elkaptam valamit. Ez egyértelmû, elõvigyázatos, bár én nemhioszek benne, hogy valaha eljutunk a konkrét szexig. Ezek után meg...

*

Elaludtam... mikor legközelebb felkelek, furcsa, hogy a fûben fekszem, a kertben. Szép, napos idõ van, a kert is nagyon szépe, izlésesen van feldíszítve, csupa fehérbe. De miért pont így? Tudtommal Hizaki-sama családja nem szereti annyira a fehér színt. Kicsit tüzetesebben pillantok körbe, és ekkor látom csak meg, hogy valaki áll tõlem nem messze, a bokor másik oldalán. Állj! Mit keresek egy bokor mögött...? De ami fontosabb! Az ott Hizaki-sama... de miért van mellette az a fehér ruhás valaki?! Ki az, és miért áll ennyire közel hozzá?!

Mellettem, nem sokkal, két idõsebb, nagydarab, õsz hajú nõ beszélget arról, hogy ez érdekházasság, de ha igazak a pletykák, akkor a hölgy terhes. De kitõl?! És akkor miért veszi el Hizaki-sama?! Várjunk csak... tõle lenne terhes?! De Hizaki-sama nem... vagyis nem tudom. Nem ért hozzám kifejezetten komolyan, talán a nõket is szereti. De az elõbb, amikor elaludtam, még semmi sem volt, épp a kórházból jöttünk ki! Miért vagyok...? Várjunk csak!

A kezem magától mozdul, ahogy lenyúlok a földre, a lábam mellet levõ fegyverhez. Nem tudok mit tenni, hiába próbálom enegedni, vagy ellenkezni, amikor Hiuzaki-sama felé irányítom, rá kell jönnöm, hogy nem tudok parancsolni a tetteimnek, és már csak azt érzékelem, hogy a fegyver elsül, és elõttem nem sokkal, Hizaki-sama összeesik, a feje véres... mindenki sikít... és én... nem akartam!

 *

Felriadok. Kinyitom a szeme és konstatálom, hogy ez a szobám. De akkor... körbepillantok, és csak egy idõsebb, számomra ismeretlen nõt látok meg.

- Ki maga? - kérdezem kicsit sem udvariasan. - Hol van Hizaki-sama?

- Pihenj kicsim, aludnod kellene inkább - néz tám mosolyogva, szánakozó pillantással, miközben megpróbálja lefogni a kezeimet.

- Engedjen el - nézek rá, majd elrugaszkodom, finoman ellököm magamtól, majd kirohanok, és egyenesen a gazdám szobája felé rohanok. Berontoka szobába, és szomorúan konstatálom, hogy nincs bent, az ágya érintetlen. Hol lehet?! Miért nincs itt?! Talán... talán nem álmodtam? Lehetséges lenne, hogy eddig aludtam? Hogy tényleg bántottam volna? De... én képtelen lennék rá, hogy bátnsam õt! Nem! Túl fontos nekem!

Hirtelen megüti a fülem egy kósza hangfoszlány, és azonnal a fürdõ felé rohanok. Onnan jött! Magam mögött hallom a nõ kiabálását, hogy álljak meg, de nem érdekel. Kinyitom az ajtót, berontok, és Hizaki-sama... igen! Ahogy elér a tudatomig a tény, hogy itt áll elõttem, már nem tudok parancsolni a lábaimnak. Ruhától, kötésestõl ugrok be mellé a zuhanykabinba, és ölelem át a derekát. A nõ az ajtó elõtt kiabál, Hizaki-samának pedig kell pár pillanat, mire letisztázza magában, hogy mi is történt, és a kezeit a derekamra csúsztatja.

- Kicsim, mit csinálsz itt? Mi a baj? - Finom az érintése, és nekem egyszerre jó, és rossz ez, hizsen ezek a selymes ujjak egy bemoxskolt testet érintenek. Pet vagyok, ha a mindenkori gazdámon kívül bármikor mással létesítek szexuális kapcsolatot, akár akarattal, akár akaratom ellenére, akkor mocskos leszek. Ehhez tartom magam, ezt tanultam... és most mégsdem vagyok képes mozdulni.

- Én... nem akartam bajt, gazdám, csak rosszat álmidtam, és mindenképp látnom kellett, hogy jól van-e - válaszolom. Az ajtó elõtt a nõ idegesen kopácsol, de...

- Minden rendben, Noriko-san, nem kell aggódnia, késõbb visszakísérem a szobájába Yukiót - szól ki gazdám, mire akaratlanul is közelebb bújok hozzá. Már a hangja is mennyire izgatóan férfias.. - Kincsem, neked pedig tényleg pihenned kellene - tol el magától kissé, amit kelletlenül, de engedek. - Nem kellene, hogy bajod legyen, vagy belázasodj.

- Jól vagyok, gazdám. Legalábbis testileg... - sóhajtok fel.

- Lelkileg nem?

- Nem. Undorító vagyok, és mocskos. Már annyira sem illek Hizaki-samához, amennyire eddig. Legszyvesebben vízbe ölném magam, de képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy nem láthatom többé Hizaki-samát - nézek fel rá. Nem válaszol, csak elzárja a vizet, és kilép a zuhanykabinból, majd maga köté teker egy törülközõt, és körém is.

- Butaságokat beszélsz, Yukio. - Hangja határozott, erõteljes, és még mindig megborzongok tõle... - Nem szeretem, mikor ilyeneket mondasz.

- De ez az igazság, gazdám.

- Nem érdekel, hogy mit tanultál eddig, de megpróbálhatnál felnõni - int meg, mire összerezzenek. Bizonyára érszeveszi, ahogy azt is, hogy hátrálok néhány lépést, mert közelebb lép, és gyengéden, ügyelve a felkötött karomra, megölel. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak ideges vagyok, még nem jött meg a vérteszed. - Megint öösszerezzenek. - Ne félj, newm lesz baj - simít végig hátamon. - Gyere, visszakísérlek a dadushoz, át kell öltöznöd.

*

Mesélt nekem errõl a nõrõl. Noriko-san a neve, és õt is õ nevelte fel. Megtudom, hogy miután a gazdám anyja meghalt, ez az idõs hölgy nevelgette, és most nekem is gondomat fogja viselni addig,amíg nem gyógyulok fel teljesen. Bár... akármennyire próbálok kedves lenni vele, nem megy, így inkább alszom, ha kettesben vagyunk. Nem a nõvel van a baj: nem vagyok hozzászokva a nõk jelenlétéhez. Nem tudom kezelni as helyzetet, hogy egy nõ szolgál, hiszen mindig férfiak voltak azok is, akik segítettek, a gazdáimnak pedig általában nem voltak nõi kedveseik, vagy nem találkoztam velük. Fura most egy nõvel lenni... De ami jobban zavar, az az, hogy nem értem Hizaki-sama viselkedését. Kicsit ridegnek érzem, és félek, hogy emögött az áll, hogy bemocskoltak. A vértesztrõl azóta nem mondott semmit, én pedig nem merem felhozni. De Noriko-san tegnap este érdekes dolgot mondott. Megkérdezte, hog mi a bajom, és mikor elmeséltem neki, azt javasolta, hogy kérdezzem meg a gazdámat. Mert ha nem venne emberszámba, akkor nem fogadott volna mellém ápolót, pláne nem azt, aki õt is felnevetle, így hát jogom az van, csak nem élek vele. És ebben a nõnek tökéletesen igaza van. Csak... nem tudom. Nem merek, és nem akarok kockáztatni, mert mi van akkor, ha a dada is félreérti a gazdámat. Br tény, hogy Hizaki-sama nagyon kedves, és különleges férfi, minden tekintetben, és nem tudom, miért érzem ezt.

Eddig minden gazdámat elviseltem, elfogadtam, de Hizaki-samával jö lenni. Nem értem... nem értem magam, de félek, hogy ha megérteném, akkor baj lenne. Viszont ilyenkor megint afülemben csengnek Noriko-san szavai... Ha ápolót fogadott mellém, akkor vannak jogaim, csak élnem kell velük!

Újabb nap telik el, mikor nem bírom tovább. Megvárom az estét, amikor a gazdám biztosan a szobájában van már, és átosonok. Kinyitom az ajtüt, õ pedig rám néz.

- Yukio... mi abaj? - kérdezi mosolyogva, ahogy feláll az asztaltól, és elindul felém.

- Nem értem, gazdám. - Hátralépek. - Itt olyan furcsa, ha önre gondolok - mutatok a szívemre -, de félek, hogy Hizaki-sama... ha valaha érzett is irántam brmit, ami különlegesnek vagy jónak mondható, akkor most nem fog, hiszen alig látom, napok óta nem jön be hozzám, csak néha futunk össze... és ez azóta van, hogy az megtörtént velem. Szóval... - Felnézek rá. -Kérem! Mondja meg, mik a céljai velem, és mire készüljek.... el akar adni engem? - kérdezem, könnyes szemekkel. Remegve várom a választ, hiszen jogos lenne, ha továbbadna rajtam, sok baja volt velem. - Nem akarok gondot okozni Hizaki-samának, de mindig történik velem valami rossz, mióta ittvagyok, és ha Hizaki-samának elege van ebbõl, akkor... én m,egértem... itt. -  A fejemre mutatok. - De itt fájni fog, nagyon... - A szívemre mutatok, és remélem, hogy érti, amire célozni akarok. Még akkor is, ha én nem értem, hogy mi történik bennem.

 -         Nem értem önt, Hizaki-sama - néz rám ártatlanul. Meg tudnám zabálni, amikor így néz, mint   egy kis angyal. - Ennek ellenére megköszönöm, ha idõt szakít rám - mosolyog rám. Én pedig odamegyek, és megsimogatom a haját.

-          Mit nem értesz bennem, Yukio? - kérdem. Nem értem, mit nem ért rajtam, de nem vagyok ideges.

-           Az egész lénye megfejthetetlen rejtély számomra, uram. Akár egy csillag az égen. Látom, elhiszem, mégsem tud senki olyan magyarázatot adni a létezésére, amilyet elhiszek. - Felpillant rám. Kissé meglepett, hiszen soha senki sem mondott még nekem ilyesmit. Vagy inkább, senki sem mert, pedig nem vagyok egy emberevõ típus. - Ön furcsa ember, gazdám. Furcsán jó ember, és ez nekem teljesen új helyzet. Nem vert meg akkor sem, amikor szexeltem a testvérével, nem vert meg akkor sem, amikor felkínáltam magam önnek, és akkor sem, amikor felkeltettem az éjszaka közepén a mocorgásommal. Sõt… lejött velem a konyhába, és sütött nekem palacsintát - mosolyog. Szívesen nézem a mosolyát, olyan szép így.

-          Én ilyen vagyok, Yukio. Sosem bántok senkit ok nélkül, és te már eleget szenvedtél. Megérdemelsz egy kis nyugalmat.

-          De ez nekem rossz, Hizaki-sama. Ha ön továbbad, újra meg kell szoknom, hogy ez máshol nem így mûködik.

-          Akkor magamnál tartalak egy darabig - mosolygok rá, majd a yukatából kilógó combjaira téved a tekintetem. De magamévá tenném a kölyköt, de nem szabad. Ha most megteszem, azzal mindent tönkreteszek. Vágyom rá, talán túlságosan is. Annyira, amenynire eddig még nem vágytam fiúra. Õ is észreveszi, hogy mit nézek, és megfogva a kezem, a combjára helyezi.  

-          Bármikor megkaphatja, uram. - Elvenném a kezem, de nem engedi, mire megütközve nézek rá. Nem érti? - Tudom, már megbeszéltük. De én kívánom önt, Hizaki-sama - hangja halk suttogás. Ha tudná, én mennyire kívánom. Majdnem beleõrülök, hogy nem fektethetem meg.  - Olyan ön nekem, mint egy álom… minél nehezebben értem meg, annál jobban akarom - néz a szemembe. Majd elfordul és a konyhát pásztázva beszél. - Mennyei volt a palacsinta, gazdám - ismét mosolyog. Meg tud õrjíteni vele. - Hagyja csak kint, ami marad, késõbb lejövök és megeszem, ha szabad - nem válaszolok, túlságosan meg vagyok lepve hozzá. - Ha meg óhajt büntetni, a szobámban leszek - meghajol, és a szobájába indul.

Én sokáig nem térek magamhoz. Yukio olyan, mint egy tündér, amely hol itt, hol ott bukkan fel, de sose tudom megfogni, hiába illegeti magát elõttem. Végül megrázom a fejem és lefóliázva a hûtõbe teszem a maradék palacsintát. Majd megeszi késõbb, ha kéri. Örülök, hogy ízlett neki. Aztán elmosogatok, elpakolok és elindulok felfelé. Mikor beérek a szobámba, enyhén Yukio-hiányom van. Akkor jövök rá, hogy a szobájában van, így arrafele veszem az irányt.  

~*~

Halkan nyitok be, nem akarom megzavarni, ha már esetleg aludna. De nem alszik, az asztalnál üldögél és valamit szöszmötöl. Közelebb lépek, és látom, hogy rajzolgat. Egy papír van elõtte, a kezében ceruza, kis keze finoman és gyorsan siklik a papír felett. Vajon mit rajzolhat? Végül nem tudom megállni, és halkan köhintek, mire azonnal rám pillant, és látom, hogy nagyon meglepõdött.

-          Hi…Hizaki-sama - dadogja, és már állna fel, amikor én már a rajzot nézem.  Igazán ügyes munka, van tehetsége a rajzoláshoz.

-          Ezt te rajzoltad? - kérdem.

-          Igen, uram - válaszol halkan, mintha félne, hogy itt tépem ketté, mert rajzolni merészelt.

-          Nem említetted, hogy ilyen szépen rajzolsz. Ez én vagyok, igaz? - kérdem, és felveszem a füzetet, amiben a rajz van. Hasonlít hozzám, nagyon jól eltalálta az arányokat. Jó a kézügyessége.

-          Sajnálom, ha bajt csináltam. Régen szerettem rajzolgatni, és az egyik gazdám tanítgatott is rá. Azt mondta, tehetséges vagyok - dadog halkan, félve.

-          Hát, igaza volt - mondom.

Visszateszem a rajzot, amikor hirtelen finom, apró ujjakat érzek az arcomon. Yukio az, aki maga felé fordít, majd már csak azt veszem észre, ahogy ajkai finoman megérintik az enyémeket. Ajkai olyan finomak, a legfinomabb nektár, amelybõl sosem elég. Ujjacskáival hajamat simogatja. Jólesõ érzés, és elég merész jellemre vall, hogy engedély nélkül mert megcsókolni. De nem tudok haragudni. Puha ajkai édesek, mint a méz. Sokára válunk el, mindketten pihegünk. Rég volt részem ilyen élményben.

-          Nem bírtam ki, sajnálom, Hizaki-sama – mondja bûnbánó hangon, de arca piros, szemecskéi csillognak. Méghogy sajnálja, inkább boldog, hogy megcsókolt.

-          Elég szemtelen kis pet vagy – nyúlok az álla alá, és egy pillanat alatt farkasszemet nézünk. Már szólna, de megállítom. Magamban jól mulatok rajta, milyen kis pimasz és önálló gyerek. – De legalább õszinte – teszem hozzá, majd ezúttal én ízlelem meg ajkait. Csak egy döbbent nyögést hallok.

Azt hiszem, most döntöttem romba az elveimet, de ezúttal köpök rá. Kívánom õt, és még ha nem is fektetem meg, de akkor is, ma éjjel el fogom õt élveztetni. Átölelem karcsú derekát, õ pedig már kulcsolja is össze kis karjait a nyakamon. Egyik kezével a hajamba túr finoman, aztán a nyakamat simogatja lágyan, míg én fogom, és végül ölembe kapva az ágyhoz sétálok vele. Egy pillanatra sem hagyjuk abba a csókot, míg végül leteszem az ágyra, és elválok tõle. Döbbent szemekkel néz rám, de nem szól semmit. Nem ezt várta, talán nem várta, hogy ilyen gyorsan sor kerülhet az éjszakára. Bevallom, én sem. Engedelmesen fekszik alattam hanyatt, míg kibontom a yukatáját, és feltárul meztelen mellkasa, gyönyörû lábai, és apró, de annál játékosabbnak tûnõ hímtagja. Látom Yukio vörös arcát, így odahajolok és egy puszit nyomok a pofijára. Õ azonnal munkához lát, hogy leszedje rólam a zavarónak tûnõ köntöst, amely a testemet fedi. Ujjacskái remegnek, így kénytelen vagyok neki segíteni.

-          Bo… bocsánat… - suttogja. – Yukio… olyan ügyetlen.

-          Nem is vagy ügyetlen – válaszolom, majd hagyom, hogy a hajamba túrjon, és végigsimítson a mellkasomon.

Jólesõ borzongás fut át  a testemen, mint a villámcsapás. Én csókot lehelek apró nyakára, vállaira, majd megsimítom az oldalát, egészen a combjaiig. Halk nyögés hagyja el ajkait. Meg tudom különböztetni az igazit a hamistól, és ez igencsak igazi. Úgy tûnik, annyi ideig nem érintettem, hogy ez az apró kis érintés is elemi erõvel hat rá. Mikor a mellkasát simogatom, automatikusan tárja szét lábait, hogy jobb betekintést engedjen, és talán azért is, hogy jobban hozzáférjek. Elhelyezkedem felette, de egyenlõre csak a kulccsontját és a mellbimbóit csókolom, nyalogatom, mire õ szorgalmasan nyöszörög, halkan sikkantgat, és kezecskéivel a hátamat, oldalamat kényeztetni. Igazán jól csinálja, mert nem kell sok idõ, hogy szerszámom ágaskodni kezdjen. Ezt õ is észreveheti, mert kezecskéit hirtelen a farkamon érzem, ahogy gyengéden masszírozni kezdi. Ajkaimat visszafojtott nyögés hagyja el, nem akarok hangos lenni, nem akarom, hogy bárki bejöjjön. Pláne nem Griff, mert a végén életem végéig hallgathatnám.

Lassan én is gyorsítok, érzem, hogy Yukio mellbimbói acélkemények a munkámtól, így lejjebb megyek, azonban Yukio kezei nem elég hosszúak. Kénytelen vagyok mellé feküdni, hogy elérjen engem. Hozzám bújik, és úgy kényezteti a farkam, a mellkason, miközben végigsimítok a combjai külsõ, majd belsõ oldalán. Összerándul az érintésre, de próbál halk maradni. Nem akarom megfektetni, ezt tisztán tudom, így egy hirtelen mozdulattal megcsókolom, amitõl végre rám figyel.

-          Hizaki-sama? – kérdi, de hangja fátyolos.

-          Elégíts ki! – mondom halkan. – Yukio, nem akarlak még a magamévá tenni, így elégíts ki!

Nem válaszol, csak fölém kúszik. Már venné be farkamat a szájába, amikor fogom, és megfordítom, így az õ kis hátsója van felém. Azt hiszem, tudja mi a dolga, érti a célzást, mert, mert úgy helyezkedik, hogy nekem fekvõ helyzetben ne kelljen sokat ágaskodnom. Érzem, ahogy kis kezecskéivel megmarkolja a farkam, majd megérzem nyelvét elõbb a csúcsán, majd végignyalja az egészet tövig. Bereremegek az érintésébe, és én is munkához látok. Lassú mozdulatokkal körözök hátsó bejáratánál, amitõl õ megremeg, de nem hagyja abba a munkát. Forró ajkait érzem hímvesszõm körül, ahogy elkezd leszopni. Közben egyik kezével a farkamat, másikkal a heréimet masszírozza. Baromi jó érzés. Én is megnyalintom a bejáratát, egyik kezemmel a hátát simogatom, másikkal apró farkincáját kényeztetem. Hallom, hogy nyög, és mi tagadás, én sem vagyok éppen híján a hangoknak. Éppen annyira vagyok gyors, amennyire õ is, nem szeretném, ha idõ elõtt menne el.

Nem sok kell hozzá, hogy gondos kényeztetése mellett hamarosan érezzem, közel a csúcs. Õ is így érezheti, mert rándul egyet, és forró nedve kezemre és testemre folyik. Nemsokára én is elmegyek, magom Yukio szájában landol, aki remegve nyeli le azt, majd dõl el rajtam. Én is hátravágódom, így pihegünk pár percig.

Végül kénytelen vagyok felkelni  és felhúzni õt is magam mellé az ágyra. Piheg, rám néz, kielégült szemekkel, és bújik hozzám. Spermája lefolyik az ágyra, de kit érdekel? Átölelem.

-          Köszönöm! – suttogja halkan. – Köszönöm, Hizaki-sama.

-          Ne köszönd – mondom. – Kívánlak, de egyszerûen a továbbiakra még képtelen vagyok rávenni magam.

-          De ez is majdnem olyan volt – mosolyog rám, majd a kezét a hasamra teszi. – Tudja… - néz rám félve – azt hittem, hogy ön… hogy… szóval, hogy…

-          Beteg vagyok? – kérdem, mire aprót bólint. – Dehogy! – nevetek halkan. – Mindössze nem szeretem elkapkodni a dolgokat, érted? – nyomom meg az orrát. – Mit szólnál egy fürdéshez, aztán egy alváshoz? Holnap elviszlek valahová. De ennek semmi köze a viselkedésedhez. Azért viszlek el, hogy megismerd a normális életet is.

Nem szól semmit, csak bólint. Már tudom is, hogy hová fogom vinni. Remélem, tetszeni fog neki.

~*~

Reggel elég késõn kelünk. De idõben ahhoz, hogy meglegyen a meglepetés. Yukiora ezúttal egy sima farmert adok, meg egy pólót, fölé egy vékonyabb dzsekit, hátha hûvös lesz késõbb. Én sem öltözöm túl elegánsan. Meglepettnek tûnik, és mikor elindulnánk a nyakát nyújtja. Én azonban úgy döntök, elegem van a nyakörvbõl, így felveszem, és Yukio legnagyobb megdöbbenésére a kukába vágom.

-          Nem vagy te kiskutya, hogy nyakörvet hordj – mondom mosolyogva. – Emberi lény vagy. Azon meg ne aggódj, ki lát meg, senkinek semmi köze hozzá, hogy van-e rajtad nyakörv, vagy nincs.

-          Értem, Hizaki-sama – bólint.

Nem tûnik izgatottnak, pedig ahová most viszem, ott biztosan nem járt még. Kocsiba ülök, megvárom míg õ is beszáll és még épp idejében sikerül megragadnom, mielõtt a padlóra telepedne. Az én petem csak ne üljön a földön.

Elindulunk. Yukio egyenes ül, elõre néz, csak néha bámul rám, és a nyakát kaparássza párszor. Gondolom megszokta a nyakörvet, és most valahogy kényelmetlen neki, vagy szokatlan. Úgy teszek, mintha nem venném észre, nem akarom ezzel is felzaklatni szegénykément. Így is túl sok új dolog történt vele az elmúlt pár napban.

A kocsi jó fél órával késõbb fékez, majd áll meg. Mikor kiszállunk, Yukio szemei tágra nyílnak. Egy vidámpark elõtt állunk.

-          Voltál már ilyen helyen? – kérdem, mire azonnal rám figyel.

-          Még soha – rázza a fejét. – A régi gazdáim szerint az ilyesmi felesleges pénzkidobás és amúgyis gyerekes dolog – mondja.

-          Pedig még én is szeretek vidámparkba járni – jelentem ki, mire döbbenten néz rám. – Bizony, és ez a hely mindenkinek való. Gyere!

Engedelmesen követ, jegyet veszek, majd bemegyünk. Yukio pedig egyszerre akar minden irányba nézni, ahogy látom. A sok körhinta, az óriáskerék, a sok ember, a sok játék mind elbûvöli. Mint egy karneváli forgatag. Én csak mosolyogva nézem, majd egy idõ múlva megérintem a vállát.

-          Hová szeretnél felülni elsõnek? – kérdem, õ pedig úgy néz rám, mint aki nem érti a kérdést. Talán valóban nem. – Válassz bármit, amit szeretnél. Oda megyünk, ahová te szeretnél.

-          De… ön a gazda – mondja tétován, miközben figyelme megoszlik köztem, és az óriáskerék között.