- Igen… Akarom… Hizaki-samát… - Saját szavaim visszhangoznak a fülemben, ahogy újra megcsókol. Nem akartam ezt. Nem miatta nem. Magam miatt nem, hiszen így be fogom õt mocskolni. De annyira vágyom rá. Tényleg nem akartam még ennyire senkit, mint most õt! Ahogy Hizaki-sama ízét érzem a számban olyan, mint valami drog. Karjaimnak sem tudok parancsolni. Ott érintem, ahol érem, kicsit sem foglalkozva a fájós vállammal. Most csak Hizaki-sama a lényeg. Csak õ, és senki más!

Újra lassú, ritmusos mozgásba kezdek, ezzel is tovább ingerelve, és érzem, hogy sikerrel járok. Lassan õ is annyira kemény, mint én. Hálám jeléül közelebb fészkelem magam hozzá, nyakát, mellkasát izgatom, elõbbit nyelvemmel, utóbbit ujjaimmal. Hallom, hogy mond valamit, de nem jut el az agyamig. Ha baj lenne, akkor minden bizonnyal eltolna. De most nem tudok a hangjára sem figyelni. Túlságosan leköt ez az isteni test… és ez az isteni férfi!

Amikor a fülcimpámat kezdi kényeztetni, és a keze lassan elindul lefelé a hátamon felnyögök. Egy perc alatt megtalálta a testem két legérzékenyebb pontját… nem is csoda, hogy nyögök, remegek, kicsit azért félek is. Mi van, ha egészen eddig félreismertem, és bántani akar…? De nem! Hizaki-sama nem ilyen! Nem tenne kárt bennem… hiszen akkor sem tett, amikor összetévesztettem õt, és Griff-samát.

- Ne félj, nem fog fájni – suttogja a fülembe. Milyen andalító és megnyugtató a hangja. – Vigyázni fogok. - Beleegyezésem jeléül még morgok egyet, majd csak a tubus tetejének kattanására figyelek fel. Automatikusan mozdulok, de õ visszanyom. Ekkor jut eszembe, hogy ha most pucsítok, õ minden bizonnyal nehezen érne el… Buta vagy, Yukio!

Tágytani kezd. Tudom, hogy ez kell, hogy erre szükség van, hiszen akkor számomra is, és számára is élvezhetetlen lenne az aktus, de nem tudom megszokni. Tõle viszont nem veszem annyira kellemetlennek. Valahogy… nem. Kellemesnek semmiképpen sem nevezném, esetleg elviselhetõnek. Próbálok élvezettel nézni rá, de a vállam is sajog már kicsit, így meg elég nehézkes. Így nem is csoda, hogy szinte felnyögök örömömben, amikor kiemel a vízbõl, és a kád széléhez támaszkodhatok. Illetve próbálnék, de egy kézzel nehezebb, viszont õ megint nagyon kedves, és segít.

Amikor végre megérzem magamban, az elsõ gondolatom az, hogy hatalmas. Szét fog szakítani! De annyira lassan és finoman mozdul, hogy sikerül ellazulnom. Nem járnak butaságokon a gondolataim, nem kell arra figyelnem, hogy tökéletes legyen… vele valahogy adja magát, hogy csak mennyei lehet..

- Gyor… sabban… Kérem… könyör… göhm… - Ott, abban a pillanatban el sem jut a tudatomig, hogy ilyet még nem csináltam. Sosem kértem senkit, hogy gyorsabban csinálja… de õt annyira érezni akarom… még jobban! Bele fogok bolondulni, ha nem! Amikor pedig teljesíti a kérésemet, és gyorsabb tempóban kezd mozogni bennem, én is próbálok neki segíteni, hogy még jobban élvezze, õ is kényeztet engem, elöl is.

Percek telhetnek csak el, amikor a fürdõ csepéirõl visszaverõdik a nyögésem, és az õ morgása, ahogy elélveztünk, én pedig szinte ájultan esnék a vízbe, de megtartja a testemet! Hozzá bújok, õ pedig ölel.

- Köszönöm – suttogom.

- Mit?– Nem csináltam semmit.

- Nem utasított el, pedig azt mondta, hogy nem fog velem soha… tudja…

- Ilyet nem mondtam soha. De vártam, míg te adod oda magad, mégpedig önként és nem kötelességbõl. - Hálásan pillantok rá. Igen. Azt hiszem, hogy ez maximálisan saját akaratomból történt.

***

Amikor kiszállunk, akkorra már háromszor engedtünk meleg vizet, mert az elõzõ kihûlt. De mi csak ülünk, õ simogatja a hátam, én pedig az ölébe fészkelõdve pihegek, sõt, azt hiszem, egyszer el is szunyókáltam. Akkor döntötte el, hogy kiszállunk. Megsimogatta az arcomat, és jelezte, hogy fel fog emelni, nehogy megijedjek. És tényleg a karjában vitt ki, teljesen meztelenül. Én kicsit zavarban voltam, hiszen ha Noriko-san a szobában van, akkor ez kellemetlen. Vagy még rosszabb, ha Griff-sama keres valamit, és õ lát meg minket. De ahogy letesz az ágyra, õ magára kap egy köntöst. Kilibben a szobából, és nem sokkal késõbb már friss kötszerrel tér vissza. Biztosan a kötésemet akarja kicserélni, hiszen nagyon átázott, és teljesen ki van lazulva.

- Kicserélem a kötést, aztán alszunk, rendben? - kérdezi mosolyogva, és leül mellém az ágyra. Én rutinosan fordulok olyan szögbe, hogy könnyebb legyen neki kicserélni a kötést.

- Ahogy gondolja, Hizaki-sama - mondom tisztelettudóan, mire a nyakamba csókol.

- Nem kell ennyire hivatalosnak lenned - suttogja, és elhajol. Pedig már épp kezdtem beleélni magam… de nem lehetek telhetetlen. Örülnöm kell, hogy egyszer megkaphattam és nem szabad többé ilyen követelõzõnek lennem!

- Hizaki-sama…

- Mond, kincsem.

- Hizaki-sama nagyon undorodik most tõlem? - kérdezem remegõ hangon, mire felsóhajt. - Csak mert… nem is biztos, hogy Gazdám szerette volna, hogy megtörténjen, én meg kierõszakoltam. - Már könnyek gyûlnek a szememben. - Nem szeretném, ha emiatt elrontanék valamit - szipogom, mire õ szó nélkül cseréli a kötést. Percekig nem szól, majd, amikor befejezi, finoman maga felé fordít, és megölel. Engedelmesen, még mindig szipogva bújok a karjaiba, és próbálom magam átadni az érzésnek. Még mindig olyan egyedi az illata… annyira szeretem.

- Nem tudom, mikor fogom végre elérni, hogy ne gondolj ilyen butaságokat, kicsim - sóhajt fel.

- Sajnálom Gazdám, engem így neveltek - mondom bûnbánóan, mire kicsit szorosabban ölel, de a vállamat nem szorítja.

- Tudom, és ezért is foglak megtanítani téged a rendes életre. Segítek, hogy normálisan gondolkozz, ne állatként. - Hangja határozottan cseng, de kicsit visszás, amit mondott, és erre õ is azonnal rájöhet, mert folytatja is. - Az állatok gondolkodnak ennyire alárendeltként, mint te.

- De engem eddig mindenhol állatnak neveltek, Hizaki-sama - válaszolom kicsit mosolyogva, mrie végigsimít az arcomon.

- Tudom, kincsem, de most aludj, rendben?

- Hizaki-samának még dolga van? Tudok esetleg segíteni?

- Aranyos vagy, de ebben nem tudsz segíteni. Csak egy rövid feladat, gyorsan végzek. Nem zavar az asztali lámpa, ugye?

- Dehogyis, uram - felelem, és már be is bújok az ágyba, õ pedig fölém hajol és betakar, majd kapok egy jó-éjt-csókot, és pár perc múlva alszom is.

***

Reggel, amikor felkelek, még mellettem van. Alszik. Ezen felbuzdulva úgy döntök, hogy leszaladok, és hozok fel neki valami reggelit. Egy pirítóst, vagy egy süteményt elbírok egy kézzel is, hozzá kakaó… biztosan örülne neki! Pattanok is, és magamra erõszakolok egy alsót, a köntöst pedig féloldalasan teszem magamra. Mielõtt elindulnék, még hozzá hajolok és nyomok a szájára egy gyors csókot.

Igen. Valahogy bizonyítanom kell neki, hogy komolyan gondolom, hogy azt teszem, amit szeretne. Ha õ azt akarja, hogy önállóan gondolkozzak, akkor önállóan fogok. Bár kicsit félek, mert máshol ezért csúnya verést kaptam. De itt nem hiszem, hogy kapnék. Sõt… biztosan nem.

A konyában az egyik cselédlány segít magamra venni a köntöst, és tesz is nekem egy könnyû, kis tálcára egy süteményt, amit frissen hoztak a pékségbõl, hozzá egy bögre kakaót, és a kezembe is adja. Nagy örömömre minden különösebb fájdalom nélkül sikerül két kézzel megfognom, és már indulok is felfelé. Remélem, nem kelt fel még!

- Nem tévedett, gazdám – néz rám mosolyogva. Hála égnek örül neki, én meg megkönnyebbülhetek. - Ez nagyon szép ajándék, köszönöm! – Megölel, és a fejét a vállamba fúrja. Olyan édes, hogy itt helyben leteperném és magamévá tenném, de nem merem.  - Aligha tudott volna ennél szebb ajándékot adni nekem. – Megremegek, majd elhúzódik, és ártatlanul pislog rám. Mint egy kis angyal. Zabálnivaló.

- Remélem, ettõl jobban lesz a lelked, kincsem – suttogom, majd álla alá nyúlva emelem fel a fejét és csókolom meg.

Õ engedelmesen hagyja, és már engedi is be a nyelvemet, miközben ép kezével a nyakamat öleli át, közelebb húzódva hozzám. Én csak a derekát karolom. A hormonjaim tombolnak, és amikor percekkel késõbb kifulladva válunk szét, ránézek. Nem tolt el, hanem engedett. Ez nagyon jó.

- Örülök neki, hogy nem toltál el – mosolygok rá.

- Ez jó. Mármint, ha így gondolod – mosolyogva simítok végig az arcán. Olyan jó õt ilyennek látni. - Na, de megyünk reggelizni, aztán nekem sajnos mennem kell. De sietek haza – bólint, majd a konyha felé vesszük az irányt.

~*~

Reggeli után valóban sietnem kell. Megpuszilom Yukiot, megkérem, hogy vigyázzon magára és pihenjen sokat, majd már indulok is. A kocsim már kinn áll – micsoda kényelem -, és bár többnyire nem veszem igénybe, mégis ma muszáj azzal mennem. Már épp indulnék, amikor még valaki beszáll mellém. Nagyon meglepõdöm, amikor meglátom anikit.

- Aniki! – mondom döbbenten. – Mit keresel itt?

- Gondoltam elkísérlek – von vállat. – Szeretnék beszélni veled. Gondolom tudod mirõl.

- Sejtem – sóhajtom. – De nem az én hibám. Na jó, részben igen, de… meg kell értened, én…

- Megértem – bólint. Már az országúton hajtunk a reggeli csúcsforgalomban. – De meg kell értened valamit. Ahogy hallom, a kis védenced nem igazán szokott hozzá az ilyen bánásmódhoz. Óvatosnak kell lenned, mert ha nem, akkor ez könnyen a visszájára fordulhat. Fél tõled, még idegenkedik, de ha jól oldod meg a dolgokat, ahogy szoktad, akkor tényleg jó társ lesz belõle.

- Sose volt petem – sóhajtok -, és nem is tudom, mit kell velük csinálni. Nem ismerem az igényeiket.

- Majd belejössz. Csak vigyázz, nehogy átess a ló túloldalára. És vigyázz Griffel, mert én két nap múlva visszautazom. Utána magadra leszel utalva. Habár, eddig sem sokat segítettem.

- Várj! Griff azért nem… szóval ezt úgy értsem, hogy…

- Igen, én beszéltem vele, hogy ha a petedhez ér, nagy baj lesz. Ezt eddig be is tartotta, de ha elmegyek, talán kihasználja, hogy nem vagyok ott – bólint.

Megértem, amit mond, hiszen Griff mindig hallgat anikire, ahogy én is. Ha rajtam múlik, meg kell védenem Yukiot attól, hogy Griff hozzáérjen. Aniki hamarosan kiszáll, én pedig egyedül megyek tovább az egyetemre. De útközben végig aniki szavai járnak az eszemben. Griff miatta nem nyúl Yukiohoz, de ez nem fog sokáig tartani.

A suliban is végig elég szétszórt vagyok, de hála égnek senkinek sem tûnik fel. Muszáj magam normális állapotba hoznom, ha nem akarom, hogy Yukio így lásson és szívrohamot kapjon tõlem.

~*~

Hála égnek, nap végén végre mehetek haza. Pontosan fél négykor már a szobámban állok, és amit megpillantok, az Yukio festménye, amin én vagyok, ahogy alszom. Igazán gyönyörû festmény, de kiváncsi vagyok, hol lehet az én kis mûvészem, aki a képet festette. Idõközben átöltözöm egy kényelmesebb itthoni yukatába. Az utcai öltözék néha idegesító is tud lenni. Aztán halk placcsolás üti meg a fülem a fürdõbõl. Csak nem ott lapul az én drágám? Odamegyek az ajtóhoz, kopogok, majd belépek. A kádban ott ül Yukio, aki már áll is fel. Teljesen meztelen, testét pár égésnyom borítja, haja vizesen tapad hátához és a vállaihoz. Végignézek rajta, és a tekintetem megállapodik a farkán, amely már félárbócon áll. Nocsak, ugye nem én váltottam ki belõle ezt az izgalmat? Pirulva csúszik vissza a vízbe, én pedig csillogó szemekkel ülök a kád melletti székre. Máris jobban érzem magam, az összes idegesség eltûnt, amikor megláttam Yukiot.

- Nem gondoltam, hogy ma már rajzolsz is valamit – mondom percek után. A csend ugyanis kezdett kínossá válni. - Nagyon szép rajz lett, igazán valóságos – simítok végig finoman a karján. - Köszönöm, hogy én lehetek rajta.

- Ez csak természetes, gazdám – mosolyog rám. - Egyértelmû volt, hogy azé lesz az állvány elsõ rajza, akit a legjobban szeretek a világon – mondja, majd a szája elé kapva a kezét vörösödik el még jobban.

Már szólalna meg, amikor kikötöm a yukatámat, és becsúszok mellé a vízbe. Õszintén szólva, jólesik a kijelentése, és mulattat is, amiért így elszólta magát. Tehát fontos vagyok neki, amit jó jelnek kell értelmeznem. 
Intek, hogy jöjjön oda hozzám, mire feláll, és lüktetõ farokkal grasszál oda hozzám, majd megáll elõttem. A kád hatalmas, akkora, mint egy kisebb medence, így kényelmesen elférünk benne.  Egyik ujjam finoman siklik a combjára, majd ölembe ültetem a fiúcskát. Lovagló ülést vesz fel, és már szólnék, de nem is figyel rám. Elõre-hátra kezdi magát ringatni, ágyékunk összeér, õ pedig hátrahajtja a fejét. Elvesztette az eszét, és tudom, hogy most semmivel nem tudnám kizökkenteni. Odahajolok hozzá,  és finoman belecsókolok a nyakába, mire mintha villám rázta volna meg, olyan gyorsan rázkódik meg a teste. A nyaka érzékeny, mióta megpróbálták megfojtani. Szemeiben enyhe félelem, de amikor rájön, nem akarom bántani, mintha kezdene megnyugodni a kezdeti pánik után.

- Akarod? – kérdem lágyan, mialatt végignyalok érzékeny, puha bõrû nyakán. Megremeg. – Valóban szeretnéd, Yukio?

- Igen… - suttogja halkan, szinte leheli. – Akarom… Hizaki-samát…

Elmosolyodom, és visszahúzva magamhoz mélyen megcsókolom, mialatt egyik kezemmel a hátán simítok végig, másikkal az állát támasztom meg, hogy kellõen magasan legyen a kis pofija. Szó nélkül enged nekem bejárást apró, finom ajkai közé, én pedig elkezdem feltérképezni szája belsejének minden milliméterét, majd nyelvét lágy, lassú keringõre hívom. Jobb karjával a nyakamat birizgálja, majd hajamba túr, miközben bal kezével a felsõtestemen és a combonom simít végig. Kezdek beindulni tõle, fõleg, amikor ismét ütemesen mozogni kezd az ölemben. Ingerel a kis kölyök, én pedig hamarosan kezdem úgy érezni, hogy nem sok kell, hogy harci szermámom teljes árbócon álljon. Megszakítom a csókot, és belecsókolok Yukio fülébe, míg õ közel húzódva hozzám a mellkasomat és a nyakamat borítja el csókokkal, néhol végignyal és a mellbimbómat kezdi izgatni egészséges kezével.

- Kínozni akarsz? – kérdem vággyal teli hangon. – Mert jól csinálod.

Nem válaszol, de egy elégedett nyikkanást sikerül kicsalnom belõle, amikor ráharapok a fülcimpájára. Tehát erre érzékeny, meg kell jegyeznem. A hátát simogató kezem lassan csúszik lejjebb egészen a hátsójáig. Formás feneke van, ezt már volt alkalmam megfigyelni. Pont tenyérbe való apró félgömbök. Belemarkolok apró fenekébe, mire felnyög és bemozdul. Nocsak, itt is érzékenyek vagyunk, kicsikém? Kényszerítem, hogy emelje meg a kis hátsóját, amit õ meg is tesz, én pedig becsúsztatom a kezem az apró félgömbök közötti vágatba, míg másik kezemmel az oldalán és a mellkasán simítok végig, majd az egyik combja belsõ felén is. Szinte megugrik.

- Ne félj, nem fog fájni – súgom a fülébe. – Vigyázni fogok.

- Mmmm… - hallom a mormogást, amit igennek veszek, és elengedve a fenekét, egy tubus sikosító után kezdek tapogatózni. Mindig van nálam egy a fürdõben is.

Végre megtalálom, és az ujjamra nyomok egy jó nagy adagot, majd lassan újra megközelítem a fiú fenekét, és lágyan körözni kezdek bejárata körül, mire bepucsít. Muszáj visszanyomnom, mert úgy nem érem el. Végül egyik ujjamat lassan szûk kis bejáratába vezetem. Egy pillanatra összerándul, és minden tevékenységét megszakítva, csillogó szemekkel néz rám. Úgy látom, elégedett, mert mindkét karjával átöleli a nyakam, habár ez a mozdulat láthatóan kisebb fájdalommal jár a beteg válla miatt, ám õ mintha fel sem venné. Késõbb még két ujjamat nyomom belé, és lassan tágítom egészen addig, míg végül elég tág nem lesz az én szerszámomnak. Mikor végzek, egy határozott mozdulattal emelem fel Yukiot és állítom a kád széléhez. Tudja mi a dolga, mert egybõl nekem hátat fordítva támaszkodik meg a kád peremén és pucsít be. Én is felállok, és mögé lépve a bal válla alá nyúlok, hogy csökkentsem a terhelést, miközben õ széttárja lábait, én pedig közéjük lépek, és egy határozott mozdulattal behatolok.

Összerándul és egy kis fájdalmas nyögés is elhagyja az ajkait, amikor mozogni kezdek benne. Lassan, óvatosan mozgok, hogy megszokja a méretet, és csak akkor megyek beljebb és növelem a tempót, amikor már nem fáj neki. Hála a sok sikosítónak, ahogy látom, nem okozok neki nagy fájdalmat, és néhány perc elteltével már az öröm nyögéseit hallom. Mivel egy kézzel tud támaszkodni, így szabad kezemmel a kis szerszáma felé nyúlok, és mozgásom ütemére ingerelni kezdem.

- Gyor… sabban… - lihegi. – Kérem… könyör… göhm…

Nem vagyok rest, kissé gyorsabb iramra váltok, és érzem, hogy õ összeszorítja apró kis izmait, amitõl a szerszámom még inkább nõni kezd, immár teljesen kitöltve õt belül. Csoda, hogy nem szakadt még szét. Nem is tudom, hogy foszthattam meg eddig magam ettõl az élménytõl, Yukio csodálatos és fantasztikus érzés benne lenni. Nemsokára már úgy zilálunk mindketten, mintha a maratont is lefutottuk volna és érzem, hogy el fog menni. Nem sok idõ kell, mire egy hangos nyögéssel kezembe élvez, én pedig néhány pillanattal késõbb egy igencsak férfias hang kíséretében ürítem magomat belé.

Meg kell tartanom, nehogy összeessen, lábai remegnek, és ahogy kihúzódom belõle, magammal vonoma vízbe és átölelem. Rám néz, szemecskéi elégedetten csillognak, ahogy hozzám bújik. Átölelem. Bal karját a mellkasomon nyugtatja. A kötés átázott, ki kéne cserélni és pihennie kéne, de most én is túl fáradt vagyok felkelni innen. Csak átölelem vékony kis derekát, és így pihenünk.

- Köszönöm – suttogja halkan.

- Mit? – kérdem meglepve. – Nem csináltam semmit.

- Nem utasított el, pedig azt mondta, hogy nem fog velem soha… tudja…

- Ilyet nem mondtam soha – puszilom meg a fejét. – De vártam, míg te adod oda magad, mégpedig önként és nem kötelességbõl.

Rám néz, én pedig megsimítom az arcát. Olyan gyönyörû így, olyan angyali és ártatlan. Meg akarom õt védeni, tanítani akarom, szeretni és védelmezni, hogy egyszer majd önálló személy lehessen, és ne féljen semmitõl.

Egyenesen a belvárosba hajtok, ahol megállok egy bolt elõtt. Ahogy kiszállok és belépek, azonnal megelégedéssel tölt el a hely látványa. Itt minden van, amire Yukiomnak szüksége lehet, ha igazán nagy mûvésszé akar válni. Ugyanis egy írószerboltban vagyok, és elindulok a sorok között. Mindenféle ecsetek, festékek, papírok, ceruzák és zsírkréták kelletik magukat, én pedig hirtelenjében azt sem tudom, hová kapjak. Mindenre szükségem lenne, de mégsem tudom, mit is vegyek. Majd halk köhintést hallok, és mikor megfordulok, fiatal eladó áll velem szemben.

- Segíthetek? - kérdi mosolyogva. - Úgy látom, kissé tétova, uram.

- Igen - válaszolom. - Egy barátomnak szeretnék vásárolni. Imád rajzolni és festeni, de nem tudom, mi is lenne neki a megfelelõ.

- Ha gondolja, összeállíthatok egy csomagot a részére - ajánlja fel. - Kitûnõ, elsõ osztályú áruink vannak, habár az áruk kissé borsos, de minõségi dolgok. Például ezek a festékek itt - mutat egy doboz gyönyörû, majdnem hatvan színû festékre. - És ezek a ceruzák kifejezetten mûvészeknek készültek.

- Remek! - csillannak fel a szemeim. - Szeretném a lehetõ legjobb áruit elvinni. És ha lehet, szeretnék egy festõállványt is, ha akad.

- Természetesen - hajol meg a fiú. - Egy kis türelmét kérem, azonnal összeállítom a csomagot és hozom az állványt is.

Nem telik bele sok idõbe, mire az eladó összekészíti nekem a csomagot, amelybe néhány a festérõl és a rajzról szóló könyv is belekerül. Nem is olyan kicsi, de Yukionak nem fogom még megmutatni, csak akkor, ha már jobban lesz. Most túl sok izgalom és megrázkódtatás érte, nem tudom, hogy az ajándék milyen érzést váltana ki belõle. Elégedetten fizetem ki a kissé borsos árat, majd távozom. A cuccokat beteszem a kocsiba, majd hazahajtok.

~*~

Otthon tudomásomra jut, hogy Yukio még alszik. Helyes, addig is gyógyul a szentem. A cuccokat a szobámba viszem és elrakom, hiszen nem akarom, hogy megtalálja, ha esetleg kimászik az ágyból. Aztán egy jó zuhany mellett döntök. Már kora este van, kezd sötétedni, és szerintem Yukio is hamarosan felébred. Kiváncsi vagyok, hogy fogja magát érezni. Remélem, nem fog megijedni Noriko-santól, habár nem tudom, mennyire van hozzászokva a nõkhöz. Nekem meg nemsokára megkezdõdik az egyetem. Ez a szerencsétlen baleset most nagyon rosszkor jött, hiszen ha megkezdõdnek az óráim, nem sokat fogok tudni Yukioval lenni. Elõre félek, hogy mit fog gondolni. Talán végre be kéne vallanom neki, hogy diák vagyok.  

Levetkõzöm, majd beállok a zuhany alá. Ám alig kezdek neki a zuhanyzásnak, amikor nyílik az ajtó, és egy test hozzám csapódik. Eltelik pár pillanat, mire rájövök, hogy az Yukio, és tétován megölelem. Õ megremeg az érintésemtõl. Nagyon fél, de mégsem szakad el tõlem. Olyan fura. De nem szabadna itt lennie, hiszen nincs még jól.

- Kicsim, mit csinálsz itt? Mi a baj? – kérdem gyengéden. Nagyon aggódom miatta.

- Én... nem akartam bajt, gazdám, csak rosszat álmodtam, és mindenképp látnom kellett, hogy jól van-e – válaszolja. Az ajtó elõtt valaki kopog, biztosan Noriko-san az. Aggódhat a fiúért, mert ezek szerint Yukio felébredt és megijedt.

- Minden rendben, Noriko-san, nem kell aggódnia, késõbb visszakísérem a szobájába Yukiót – szólok ki, mire Yukio még inkább bújik hozzám. Kis édes, zabálnivaló. - Kincsem, neked pedig tényleg pihenned kellene – tolom el, és ha kissé kelletlenül is, de enged nekem. Engedelmes. - Nem kellene, hogy bajod legyen, vagy belázasodj.

- Jól vagyok, gazdám. Legalábbis testileg... – sóhajt fel. Értem, mire céloz.

- Lelkileg nem?

- Nem. Undorító vagyok, és mocskos. Már annyira sem illek Hizaki-samához, amennyire eddig. Legszívesebben vízbe ölném magam, de képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy nem láthatom többé Hizaki-samát – néz fel rám. Közben kilépünk a zuhanykabinból, és miután mindkettõnket bebugyoláltam egy puha és meleg törülközõbe, komolyan a szemébe nézek. Ideje lenne végre megértenie, amit mindig mondok neki.

- Butaságokat beszélsz, Yukio. – A hangom határozott, õ megrezzen tõle. Fél tõlem. - Nem szeretem, mikor ilyeneket mondasz.

- De ez az igazság, gazdám.

- Nem érdekel, hogy mit tanultál eddig, de megpróbálhatnál felnõni – intem meg komolyan, õ pedig összerezzenve hátrál pár lépést. Én azonban utánamegyek, és vigyázva a sérült vállára, finoman magamhoz ölelem. Megijesztettem szegényt, pedig nem is csinált semmi rosszat. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak ideges vagyok, még nem jött meg a vérteszed. – Újabb rezzenés, meg is értem. Én is tiszta ideg vagyok. - Ne félj, nem lesz baj – simítok végig a hátán. - Gyere, visszakísérlek a dadushoz, át kell öltöznöd.

Mesélek neki Noriko-sanról. Elmesélem, hogy miután anyukám három éves koromban meghalt, engem, és a testvéreimet is õ nevelt fel. Mindig jó volt hozzám, de néha nagyon szigorú, mégsem büntetett soha keményen. Yukio hallgat.

~*~

Sajnos már másnaptól nagyon sok a dolgom. Készülnöm kell a nyári divatbemutatóra, amit júliusban rendeznek majd meg, és az egyetem is elkezdõdik, így semmi idõm nem marad Yukiora, csak futólag találkozunk néha. Tudom, hogy ez õt is megviseli, ahogy engem is, de nem szól. A vértesztje hála égnek negatív lett, én pedig meg vagyok könnyebbülve, de mivel éjjel-nappal vagy a suliban, vagy a mûtermemben ülök, még arra sem igen van idõm hogy aludjak, nemhogy arra, hogy bemenjek hozzá. Ez az áldatlan állapot már egy hete tart, és biztos vagyok benne, azt hiszi azért kerülöm, mert az a dolog megtörtént. Amirõl szó sincs, de elfoglalt vagyok, ráadásul dadus is intett, hogy jobb ha egy ideig nem látjuk egymást, mert még friss a kicsike sebe. De ez sem jó. Ráadásul mikor elmegyek, sokszor még alszik, mikor hazajövök többnyire már alszik. De jobb is így.

Aznap este éppen egy divatmagazint tanulmányozok, és anyagmintákat válogatok a ruhákhoz, amiket meg fogok tervezni. Ekkor hallom, hogy valaki belép, mire megfordulok. Yukio áll az ajtóban, és az arca igen gondterhelt. Csak nem történt valami?

- Yukio... mi a baj? - kérdem, és mosolyogva állok fel az asztaltól, majd indulok felé. Örülök, hogyh látom, de nem akarom, hogy lássa, hogy kissé ideges is vagyok.

- Nem értem, gazdám. - Hátrál. -  Itt olyan furcsa, ha önre gondolok - mutat a szívére-, de félek, hogy Hizaki-sama... ha valaha érzett is irántam bármit, ami különlegesnek vagy jónak mondható, akkor most nem fog, hiszen alig látom, napok óta nem jön be hozzám, csak néha futunk össze... és ez azóta van, hogy az megtörtént velem. Szóval... - Felnéz rám. Az arca kétségbeesett, nekem meg majdnem megszakad a szívem. Tényleg elhanyagoltam szegényt. - Kérem! Mondja meg, mik a céljai velem, és mire készüljek.... el akar adni engem? - kérdi könnyes szemekkel, és remegve várja a választ. Tényleg halálra van rémülve, de nem is hibáztatom, elvégre nem adtam neki semmi magyarázatot a távolmaradásomra. - Nem akarok gondot okozni Hizaki-samának, de mindig történik velem valami rossz, mióta ittvagyok, és ha Hizaki-samának elege van ebbõl, akkor... én megértem... itt. -  Mutat a fejére. - De itt fájni fog, nagyon... -  és a szívére mutat.

- Gyere ide, Yukio! - mondom halkan, és kitárom a karjaimat.

Tétován lép közelebb, a szemecskéi még könnyesek. Leülök a székre és az ölembe veszem. Reszket, halálra van rémülve, érzem. Letörlöm a könnyeit és megsimogatom az arcát. Azt hiszem, ideje végre elmondanom neki. Sóhajtok egyet és nekikezdek.

- Elõször is, eszedbe se jusson megint olyan butaság, hogy el akarlak adni - mondom komolyan, mire meglepetten néz rám. - Téged én soha, de soha, semmi pénzért nem adnálak oda senkinek a világon. Érted? Soha - fogom meg remegõ kis sértetlen kezét. - Legfeljebb akkor válok meg tõled, ha valamelyikünk meghal, de erre remélem nagyon sokáig nem kerül majd sor - mosolygok rá. - Amit el akarok mondani, az az, hogy igazad van. Elhanyagoltalak, de nem azért, mert nem számítasz nekem. Az az igazság, hogy még nem mondtam el neked, hogy diák vagyok. Egyetemre járok.

- Egyetemre?! - szemecskéi tágra nyílnak. Gondolom most jött rá, hogy milyen fiatal is lehetek. - Ez azt jelenti, hogy ön még nem dolgozik?

- Ez így csak félig igaz - válaszolom. - Egyfelõl egy divategyetemen tanulok. Divattervezõ akarok lenni. Másfelõl évek óta vannak saját bemutatóim, tehát ha úgy vesszük, dolgozom és tanulok egyszerre. Most is sajnos azért van rád ilyen kevés idõm, mert éppen egy nyári divatbemutatóra készítek elõ anyagokat és terveket. Mellette rengeteget kell tanulnom, hiszen egy év múlva végzek, ha minden jól megy. De ígérem, hogy a hétvégét végig együtt töltjük, rendben? - nézek rá és megpuszilom az arcát.

- Én... - suttogja lesütött szemmel - én... olyan buta voltam. Azt hittem, hogy Hizaki-sama már... rámunt és.... és hogy... Sajnálom - emeli ismét rám a tekintetét. - Ne haragudjon rám... kérem...

- Nem a te hibád - ölelem meg. - Én is hibás vagyok, mert nem szóltam. De sokszor mikor elmentem még aludtál, mikor hazajöttem már aludtál. Apropó! - jut eszembe. - A vérteszted eredménye negatív. Semmi bajod, az orvos szerint kicsattansz az egészségtõl.

Felkapja a fejét, és látom, hogy boldog. Tudom, mennyit jelent számára, hogy egészséges, bár azt is tudom, hogy ettõl õ még mocskosnak érzi magát. De nem õ a mocskos, hanem inkább az a személy, aki bántotta. Késõbb felfedezi az asztalon levõ könyveimet is, így lemászva az ölembõl hagyom, hadd nézegesse meg õket. A festékeket és egyéb dolgokat majd odaadom neki holnap. Nemsokára Noriko-san is benéz, de biztosítom, Yukio jól van, és ma éjjel itt alszik velem. A fiú döbbenten néz rám.

- De... én mocskos vagyok, hiszen... - kezdi, ám egy intéssel leállítom.

- Nem te vagy a mocskos, kicsim - teszem ép vállára a kezem. - Hanem az, aki ezt tette veled. Nem téged terhel a felelõsség. Én nem tudtam rád vigyázni, én vagyok a hibás, mert ez történt veled.

Látom, hogy nem érti, és hogy az érzései összezavarják. Kezd belém szeretni, vagy inkább csak nagyon erõsen kötõdni hozzám, ha igaz, amit mondott. Õ sem tudja szerintem mi játszódik le benne. De én tudom, mert kezdem ugyanezt érezni. Furcsa, sosem hittem, hogy valaha kötõdni fogok bárkihez is, pláne nem ilyen erõsen, de Yukio teljesen más, mint a többi fiú. Lelkileg még nagyon nincs rendben, és azt hiszem, ezen csak én tudok segíteni.

Nemsokára lefekszünk. Yukio ugyan kissé kéreti magát, de végül mikor határozottá válok, hajlandó befeküdni mellém. Õ fekszi belül, mert sérült vállát pihentetni kell. Egymás felé fordulunk és magamhoz húzom, majd jobb kezemmel lágyan átölelem a derekát. Megremeg az érintésre, ahogy megsimítom a hátát. Nagyon fél, és ezt a félelmet nem tudom még kiölni belõle. Kínosan ügyelek, nehogy a nyakát érintsem véletlenül is, hiszen tudom, hogy attól mennyire pánikba esne. Nehezen szedi a levegõt, mintha félne, hogy rászólok.

- Ne félj! - suttogom. - Itt senki sem fog bántani. Az az ember pedig többé nem fog a közeledbe jönni, errõl kezeskedem - aprót bólint. - Most aludjunk! Jó éjszakát!

- Jó éjszakát, Hizaki-sama! - válaszolja.

Érzem, ahogy félve hozzám bújik, majd lassan elalszik. Én még sokáig nézem alvó arcát, mielõtt álomba merülnék.

~*~

Másnap reggel arra ébredek, hogy valaki mocorog mellettem. Ahogy kinyitom a szemem, Yukio arcával találom szemben magam. Amikor észreveszi hogy ébren vagyok, azonnal felül és meghajol. Aztán kissé riadt arccal fürkészik engem.

- Jó reggelt! - ásítok. - Jól aludtál, kicsim?

- Jó reggelt, Hizaki-sama! - hajol meg. - Ön hogy aludt?

- Én jól - ülök fel. - Nem vagy éhes? Lassan reggeli, aztán nekem mennem kell. De holnap rád fogok érni, rendben? Meg ha hazajöttem, akkor is rádérek. Olyan háromkor már itthon leszek.

Bólint, én meg közben kimászok az ágyból. Ma muszáj bemenni, eligazítás lesz, meg gyakorlati órák, amiken kötelezõ résztvenni. Nagyon nyújtózok, majd a fiú felé fordulok.

- Tegnap elfelejtettem mondani, de van itt valami a számodra, amit a múlt héten vettem - mondom, majd a szekrényhez lépek. Kinyitom, és kiveszem belõle a csomagot, és a festõállványt. Yukio tágra nyílt szemekkel néz, amikor a nehéz csomagot az ágyra teszem, pont elé. Rám néz, majd a csomagra majd ismét rám.

- Úgy van, ez a tiéd - mosolygok rá. - Bontsd ki! Minden, ami benne van, a festõállvánnyal együtt csak a te tulajdonodat képezi.

Kétkedve néz rám, majd remegõ kézzel kezdi el bontogatni a csomagot. Nehezen megy neki egy kézzel, de nem akarok neki segíteni, hiszen akkor azt hinné, hogy neki tilos kinyitnia. Végül, amikor feltárul a tartalma, a sok zsírkréta, papír, ceruza, festék és más a rajzhoz és festéshez való dolgok, na és a könyvek, egészen el van képedve. Hitetlenkedve néz rám, majd a cuccokra.

- Ezek... ezek... de miért? - kérdi, és kezével óvatosan a kezébe vesz egy ceruzát. - Én...

- Mert tudom, hogy szeretsz rajzolni. És örömet akartam vele szerezni - ülök le mellé. - Remélem, nem tévedtem.

Látom, ahogy kerekre tágult szemekkel néz rám, és halványan elpirul. Ezek szerint annyira nem lõhettem bakot, vagy csak nem meri megmondani az igazat. Remélem az elõbbi. Mégis izgatott vagyok, hogy mit fog szólni.