|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| szela00 | 2012. 11. 12. 01:18:38 | #24184 |
 Karakter: Sachio
Megjegyzés: Hizaki-samának
Elindulunk egy pad felé és én kapaszkodom Hizaki-samaba. Kicsit meg vagyok ijedve, hogy mi is fog most történni. Furcsa, hogy valaki ennyire aggódjon értem és ezért automatikusan bújok hozzá és megbízok benne és az is jól esik, mikor megsimogatja a hátam. Ahogy megfogja a lábam, értetlenül nézek, hiszen nem fáj egyáltalán. Leveszi a cipőm, zoknim és szemügyre veszi a lábam.
- Ezúttal szerencséd volt. - Mondja nekem halkan. - Nagyon fáj?
- Egyáltalán nem csak… megijedtem. - Válaszolok szinte suttogva és illedelmesen. - Sajnálom… nem akartam baj. - Nézek Hizaki-samara kissé félve.
- Legközelebb nézz a lábad elé! - Csóválja a fejét. - Annyira elbambultál az eget nézve, hogy nem figyelted, merre mész. Nem leszek mindig melletted, Sachio. - Szid le, de ez teljesen más érzés, mint régebben. Valahogy nem ijeszt meg úgy, mint régen, mikor az előző gazdám leszidott, de még azért ez is rám hozza a frászt.
- Bocsánatot kérek. - Mondom halkan. - Nem akartam nézelődni, hiszen nem engedte meg. - Hajtom le a fejem. Nem kaptam engedélyt, mit is gondoltam.
Egészen addig nem is nézek fel, míg Hizaki-sama az állam alá nem nyúl és fel nem emeli a fejem. Félek, hogy ismét büntetést fogok kapni. Vannak dolgok, amit soha nem változnak.
- Senki sem mondta, hogy nem nézelődhetsz. - Mondja nekem szelíden. Nem igazén értem mit szeretne és ez ki is ül az arcomra. - Honnan vetted ezt a butaságot?
- A régi gazdám is… - Kezdek bele, de leint, mire én rögtön abba is hagyom.
- Nem a régi gazdád vagyok, már mondtam. - Ismétli el elég nyomatékosan. - Ha nézelődni akarsz, nézelődj! Nem tiltom meg, de ha megint ilyen butasággal jössz nekem, akkor parancsba fogom adni, értetted? - Bólogatok rögtön, hiszen már ez is parancs és én egy parancsot sem szegek meg. - Jó, ezzel megvagyunk. Más valami, ami felzaklat?
- Mi más valami? - Kérdezek vissza.
- Bármi, amitől féltél a régi gazdádnál. - Magyarázza nekem türelmesen. - Honnan tudjam, mi okoz neked rémületet, ha nem beszélsz? Néma gyereknek anyja se érti a szavát, én pedig nem vagyok gondolatolvasó, hogy kitaláljam, mi jár a fejedben. Ha valami bánt, mondd meg, nem fogom leharapni a fejed.
Pár pillanatig csak nézek rá és nem tudom, mit válaszolhatnék. Jelenleg nem tudnék semmit, de igazából majd mindentől félek. Még sem mondhatok semmit, hiszen a régi gazdám ezt is megtiltotta, hogy másoknak bármit is mondjak, így csak megrázom a fejem.
Nemsokára visszaindulunk a házba, de most már figyeltem merre megyünk. Igazából csak azt figyeltem, semmi mást.
~*~
Az ebéd nyugodtan telt. Sokkal nyugodtam vagyok, hogy nincs itt Hizaki-sama családja, hiszen tudom, hogy nem szívlelnek és csak egy szajhának tartanak, amiben persze igazuk van, hiszen valóban az vagyok. Viszont a reggeli beszélgetés után már rendesen eszek, jó étvággyal. Nagyon finom az étel és ezúttal már majdnem az egész adagot megeszem, nagyon jól is lakok. A desszerten teljesen ledöbbenek, és úgy nézem, mint egy kisgyerek a nyalókára. A cukrozott eper tejszínhabbal se perc alatt elfogy, nagyon ízlik.
- Úgy eszel, mint aki életében nem evett még epret. - Nevetgél Hizaki-sama.
- Én… nemigen kaptam ilyen finomságokat. - Mondom halkan. - A gazdám evett ilyeneket, meg az alkalmazottai és a vendégek. Én soha. Azt mondták, hogy túl jó belém.
- Ostobaság. - Legyint. - Sosem kedveltem az olyanokat, akik jobbnak tartják magukat másoknál. Ha te nem lettél volna, bizony felkopott volna az álluk.
Nem mondok semmit, csak csendesen eszem tovább az epret. Tudom, hogy rengeteg pénzt kerestem neki és többnyire belőlem éltek, hiszen tényleg meg volt az áram.
Az ebéd befejeztével Hizaki-sama kézen fog és megmutat mindent a házban. Figyelmesen hallgatom, hogy melyik szoba kié és hova nem szabad bemennem. Mindent igyekszem megjegyezni, hogy ne tévedjek el. A játékszobába érve érdeklődve nézem a billiárd asztalt, hiszen még sosem láttam olyat azelőtt, ez az első alkalom.
Mire a könyvtárba érünk, már kicsit zsong a buksim, hogy mi merre is van, de egy biztos, ezt a helységet nem fogom elfelejteni.
Nagy szemekkel nézek körbe. Még nem voltam könyvtárban, így ez számomra teljesen lenyűgöző. Ennyi könyv és mind szép sorba polcokon sorakoznak, ráadásul egy ekkora helységbe. Számomra ez ámulatba ejtő. Kicsit beljebb lépek és úgy nézelődök. A hatalmas polcok mind csurig vannak könyvvel és nem tudok egyszerűen betelni a látvánnyal.
- Látom, tetszik. - Szólal meg Hizaki-sama. - Tudsz olvasni?
- Igen, Hizaki-sama. - Bólintok és illedelmesen válaszolok. - Hiszen jártam iskolába, mielőtt a gazdám megvett.
- Ha akarsz, bármikor elvihetsz innen bármilyen könyvet. - Ahogy ezt meghallom, a szemeim felcsillannak és kitágulnak. - De csak azzal a feltétellel, hogy vigyázol rá, és ha végeztél vele, visszateszed a helyére.
- Vigyázni fogok rá, ígérem. - Mondom nagyon komolyan. Számomra a könyvek szentek és sérthetetlenek. - Nem fogok egyet sem tönkretenni.
- Rendben van. - Bólint helyeslően. - Nekem most van egy kis dolgom a dolgozószobámban. A szobám melletti bal oldali ajtó az. Te most azt csinálhatsz, amit akarsz. Ha gondolod, maradj itt olvasgatni, senki sem fog bántani. Pár óra múlva visszajövök, jó? De ha egyedül érzed magad, bejöhetsz hozzám. Ez nem parancs, Sachio. - Magyarázza nekem Hizaki-sama. - Nem kell itt maradnod, ha nem akarod, hiszen szabadon járhatsz ki-be a házban, érted?
Egy pillanatra csak nézek Hizaki-samara, nem tudtam eldönteni, hogy csak teszteli az engedelmességem, vagy valóban komolyan mondja, amit mond.
- Értem. - Mondom végül.
Kicsit feszélyezve érzem magam a bizonytalanság miatt. Szinte biztos vagyok benne, hogy látja rajtam, mennyire meg vagyok ijedve. Odalép hozzám és végigsimít az arcomon.
- Nyugalom… nem kell félned. - Mondja kedvesen, mire csak bólogatok. - Légy jó.
- Igen is, Hizaki-sama. - Szólalok meg halkan, ő pedig magamra hagy a könyvek hadával.
Eléggé meg vagyok illetődve, sokáig nem is mozdulok onnan, ahol hagyott. Végül ráveszem magam és körülnézek a könyvtárban. Lassan elindulok és a könyvek címeit olvasom.
Soknak még a nevét se tudom elolvasni, mégis jó érzéssel tölt el, hogy egy ilyen helyen vagyok. Mindig is szerettem olvasni, még ha csak pár könyvem is van csak. Azt a párat, viszont már majdnem kívülről tudom, annyit olvasgattam.
Ahogy sétálgatok a polcok között, megakad a szemem egy művön.
Pontosan Antoine de Saint-Exupéry, A kis herceg című művénél. Nem ismerem, de nagyon megtetszik a címe. Nagyon óvatosan kiveszem a helyéről és belelapozok.
A képek rögtön megtetszenek és áhítattal szaladok rajta végig.
Visszamegyek a fotelekhez és elgondolkozva nézem. Ezek az uraknak, hölgyeknek, kisasszonyoknak és asszonyoknak vannak itt. Úri embereknek. Én csak egy szajha vagyok, így úgy vagyok vele, hogy én nem ülhetek rájuk, így a kandalló előtt lévő puha szőnyegre költözök.
Leülök és igen elmélyülten olvasni kezdek. Nagyon tetszik a könyv, bár nagyon lassan haladok, hiszen minden szónak többször neki kell futnom, hogy el tudjam olvasni.
Megtanultam olvasni és írni, de csak nagyon lassan mentek. Nem volt alkalmam elsajátítani rendesen, mivel az előző gazdám igen hamar magához vett és magántanulónak voltam ugyan bejelentve, de soha nem tanultam meg semmit. Csak az alap dolgokat tudom, körülbelül, mint egy harmadikos.
~*~
A könyvtárból a könyvet fogva elindulok Hizaki-sama irodájába. Rossz egyedül, ám mikor az ajtóhoz érek, és éppen kopognék, belém hasítanak a régen tanult dolgok, hogy sose zavarjam az uram és főleg ne menjek az irodájába, akármi van.
Hosszú percekig csak állok ott, majd úgy döntök, inkább visszamegyek a szobámba és nem zavarom Hizaki-samat. Habár azt mondta, hogyha egyedül érzem magam, menjek hozzá nyugodtan, még mindig képtelen vagyok benne száz százalékig bízni.
Így inkább fogom magam és a szobámhoz szaladok, majd bemegyek és becsukom magam után az ajtót.
Így is eléggé aggódok, hogy lehet sokáig voltam a könyvtárban és talán rosszat csináltam.
Rákucorodok az ágyamra és újra olvasni kezdek. Nagyon nehezen veszem csak az akadályokat, mégis egyre jobban élvezem. Mindig is szerettem tanulni és olvasni, még ha nem is volt rá igazán lehetőségem.
Annyira elmélyülök, hogy az a vége a dolgoknak, hogy igen csak mélyen elalszok. Jól esően szuszogok az ágyon eldőlve, a könyv pedig mellettem kinyitva.
Mivel fél éjszaka ébren voltam, nem csoda, hogy bealudtam.
~*~
Egy darabig nincs is baj azzal, hogy alszom, de egyszer csak elkezdek nyöszörögni. Először halkan, majd egyre hangosabban, végül szinte kiabálok álmomba.
- Ne!... Neeee! Könyörgöm… neee…! Fáj… hagyja abba… kérem… - Már zokogok, mégse ébredek fel, csak forgolódok addig-addig, hogy leverem a könyvet.
- Sachio! Ébredj! - Annyira hangosan kiabáltam, hogy tőlem zengett a fél ház. Lassan magamhoz térek.
Először hirtelen megijedek és elhúzódok, még el is tolom Hizaki-samat, mire rájövök, hogy mi is a helyzet.
- Sa… Sajnálom… - Dadogom ijedten. A könnyeim még mindig patakokban folynak és reszketek.
- Semmi baj, Sachio. Gyere ide. - Hív magához szelíd, kedves hangon.
Én lassan közelebb kúszok az ágyon és végül Hizaki-sama karjaiba kötök ki. Magához ölel, én pedig lassan újra zokogni kezdek.
Szinte kapaszkodok és keservesen sírok. Álmaimban újra megtörtént minden. Visszakerültem abba a pokolba és újra minden kezdődött elölről.
A verések, az erőszak, az éheztetés, a büntetések és a folyamatos fájdalom. A koromhoz képest már rengeteget szenvedtem.
- Nyugodj meg, Sachio… csak álmodtad. Már jó helyen vagy, nem fog senki sem bántani. - Simogatja a hátam és próbál megnyugtatni.
Én lassan megnyugszom és elengedem Hizaki-samat, de nem nézek fel rá.
- Sajnálom. - Nagyon szégyellem magam.
- Már mondtam… nincs mit sajnálnod. - Emeli fel a fejem és letörli a könnyeim. - Jobban vagy? - Kérdezi kedvesen.
- Igen, Hizaki-sama. - Bólintok, bár még mindig reszketek egy kicsit.
Hirtelen lenézek, mire meglátom, hogy leesett korábban a könyv. Úgy utánakapok, hogy majdnem leborulok én is az ágyról. Felveszem és félve nézem meg.
Az egyik lap igen csak meggyűrődött, mire én félve nézek fel Hizaki-samara egy fél pillanatig, majd vissza a könyvre.
Reszketek, mint a nyárfalevél és csak bámulom a könyvet.
- Kérem… - Remeg a hangom is. - Kérem… bármit megteszek… Csak ne küldjön vissza… Könyörgöm. - Csak színtiszta félelem van a szememben. - Bármit, csak… csak ne… - Lerakom a könyvet az éjjeli szekrényre és elkezdem kigombolni az ingem, mint aki tudja, hogy mi vár rá.
Tudom, hogy fizetnem kell azért, amit teszek.
Szerkesztve szela00 által @ 2012. 11. 12. 01:19:13
|
| Andro | 2012. 07. 17. 10:17:41 | #22237 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (Sachiomnak)
– Értem, Hizaki-sama – válaszolja, mire a tányérjára téved a tekintetem. Alig evett valamit, az ételnek több, mint a fele ott van még.
– Megint alig ettél – mondom, mire ő is odanéz. - Nyugodtan ehetsz ám – simogatom meg a fejét.
Rám néz, majd a tányérra, és megrázza a fejét. Vagy fél, vagy pedig tényleg nem éhes.
– Köszönöm szépen, de nem kérek többet – mondja végül halk, udvarias hangon.
– Híznod kéne egy kicsit, olyan vékonyka vagy – mondom aggódva. A végén megbetegszik nekem.
Hirtelen enni kezd, de olyan gyorsan, hogy a végén megfullad. Megijedek, és azonnal megfogom a kezét. Nem így gondoltam, hogy többet kéne ennie. De úgy tűnik, megint félreértelmezte a dolgot, vagy pedig én nem magyaráztam meg neki jól, hogy mit is akarok.
– Nem kell enned, ha nem kérsz többet. Ne csináld ezt! – mondom, majd elveszek egy szalvétát, és megtörlöm a száját.
Értetlenül néz rám, látom, hogy ki van borulva. Nem tudja, mit akarok tőle, és megint sírni kezd. Nem bírom tovább, mégis, hogy bántak vele eddig?
– De… de Hizaki-sama azt mondta, hogy túl vékony vagyok… - mondja végül halkan, sírva.
Pillanatokig pislogok rá, majd sóhajtok egyet. Szóval félreértett, már megint. Az én hibám.
– Figyelj kicsim! Arra gondoltam, hogy nem kaptál rendesen enni, igaz? Reggeli, ebéd, vacsora – magyarázom, mire megrázza a fejét.
– Kaptam… mindig, csak vacsorát nem… meg valahogy… a reggeli nekem nem ilyen volt. Ezeket az ételeket csak a gazdám ette.
– Értem… itt mindig rendesen fogsz kapni enni, rendben? És tényleg nem kell érte semmit adnod. – cirógatom meg az arcát, és letörlöm a könnyeit. Még mindig zaklatott, látom rajta. - Ha rendesen fogsz enni, fel fog rád szaladni pár kiló, aminek ott is kéne, hogy legyen. Erre gondoltam az előbb – magyarázom türelmesen.
– Igen, Hizaki-sama – válaszolja engedelmesen, majd felállok, és a kezem nyújtom neki.
– Gyere, sétáljunk egy kicsit a kertben, míg kellemes az idő és nem tűz a nap, aztán megmutatom neked a házat. – Felpillant rám, és megfogja a kezem. Olyan apró kezecskéje van, mint egy gyereknek. Vagy én vagyok túl nagy.
Felhúzom, és megigazítom a haját, hogy lásson is valamit. Majd csinálni kell valamit a hajával, mert ráférne némi vágás és egy fazon is. Aztán elindulunk a kert felé.
~*~
A kertben már nézelődik, és látom, hogy tetszik neki. Hiába, tényleg fantasztikus látvány, a sok virág, a sok zöld, a fák, bokrok, a tavacska, a szökőkút.
– Ez gyönyörű… - suttogja áhítattal, ahogy körbenéz. Nem tudok nem mosolyogni rajta. Látszik, hogy elzárva tartották mindentől.
– Örülök, hogy tetszik – mosolygok rá, mire szégyenlősen visszamosolyog. Na, ez már valami, tehát nem reménytelen eset.
Felnéz az égre, és még jobban elmosolyodik. Olyan, mint egy kisgyerek, akit most engednek ki először a házból, hogy felfedezze a világot.
– Ne csak állj ott! – mondom, és kézen fogva elindulunk.
Követ, de csak az eget bámulja, mialatt a rózsabokrok, és más növények mellett megyünk el. Aztán hallom, hogy felsikkant, majd elesik. Azonnal elkapom, így nem a földön, hanem a karjaimban köt ki.
– Figyelj jobban, még a végén elesel és megsérülsz itt nekem – ölelem magamhoz védelmezően, miközben érzem, hogy a szíve milyen vadul kalapál. Mint egy kézbefogott madárkáé.
– Sajnálom… - hajtja le a fejét.
– A lényeg, hogy jól vagy – simogatom meg a fejét, mire rám pillant. Nem fél már tőlem, bízik bennem.
Leülök vele egy közeli padra. Nem akarom, hogy most mászkáljon, nem tudom, mennyire sérült meg a lába. Nem akarom, hogy baja essen. Kissé meg van szeppenve, de hála égnek, nem sír, csak kapaszkodik belém, és bújik hozzám, mint egy kiscica, amikor óvatosan megsimogatom a hátát, majd megfogom a fájós lábát, és leveszem róla a cipőt, és a zoknit. Úgy látom, nem dagadt be, nem ficamodott ki, semmi lila zúzódás nincs rajta. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet. Megúszta, mert csak megbotlott, de jobban kell rá vigyáznom. Viszont, ha túlságosan féltem, nem leszek másabb azoknál, akik eddig bezárva tartották. Talán csak abban, hogy én nem fogom őt megverni.
– Ezúttal szerencséd volt – mondom halkan. – Nagyon fáj?
– Egyáltalán nem csak… megijedtem – mondja halkan. – Sajnálom… Nem akartam bajt – néz fel rám félve.
– Legközelebb nézz a lábad elé! – csóválom a fejem. – Annyira elbambultál az eget nézve, hogy nem figyelted, merre mész. Nem leszek mindig melletted, Sachio – korholom szelíden, hogy ne ijedjen meg.
– Bocsánatot kérek – mondja halkan. – Nem akartam nézelődni, hiszen nem engedte meg – hajta le a fejét.
Felvonom a szemöldököm. Nem engedtem meg? Ezek szerint ő még ahhoz is engedélyt kér, hogy nézelődhessen? Most már értem, miért hajtotta le folyton a fejét, akárhová vittem. Szusszanok egyet. Még egy dolog, amin változtatni kell, de azonnal. Óvatosan egyik kezemmel az álla alá nyúlok, és felemelem a fejét. Látom, hogy ijedt. A végén szívrohamot kap nekem, mint a házinyulak. Azok is szívrohamot kaphatnak, ha az ember megijeszti őket. Ő pedig pont olyan, mint egy ijedt nyuszi.
– Senki sem mondta, hogy nem nézelődhetsz – mondom halkan, mire értetlenül néz rád. – Honnan vetted ezt a butaságot?
– A régi gazdám is… - kezdené, de leintem.
– Nem a régi gazdád vagyok, már mondtam – mondom nyomatékosan. – Ha nézelődni akarsz, nézelődj! Nem tiltom meg, de ha megint ilyen butasággal jössz nekem, akkor parancsba fogom adni, értetted? – nézek a szemébe, mire bólint. – Jó, ezzel megvagyunk. Más valami, ami felzaklat?
– Mi más valami? – kérdi értetlenül.
– Bármi, amitől féltél a régi gazdádnál – magyarázom. – Honnan tudjam, mi okoz neked rémületet, ha nem beszélsz? Néma gyereknek anyja se érti a szavát, én pedig nem vagyok gondolatolvasó, hogy kitaláljam, mi jár a fejedben. Ha valami bánt, mondd meg, nem fogom leharapni a fejed.
Egy hosszú pillanatig csak néz rám, majd megrázza a fejét. Ezek szerint nincs semmi más, amit megnyugvással tisztázok. De tudom én, hogy fél még tőlem, hiába bízik. Még ülünk egy kicsit, aztán visszamegyünk a házba. Ezúttal nem ejti le a fejét, hanem figyeli az utat, bár van egy olyan érzésem, hogy utasításnak vette, amit mondtam neki. Nem baj, van időnk. Ez a fiú még annyira gyerek, pedig legalább tizennyolc-húsz évesnek is kinéz már, bár a fene tudja. A hostokról nehéz megállapítani, hány évesek.
~*~
Az ebédet csak ketten fogyasztjuk el az étkezőben. Apámnak és a bátyámnak dolga van, nénikém pedig gondolom a barátnőivel van valami igen “fontos” eseményen. Persze tudom én, hogy csak kártyáznak, és fecsegnek össze-vissza, ahogy a vénasszonyok szoktak, de nem szólok bele. Sachio is nyugodtabb most, hogy a családom nincs a közelben. Ahogy látom, végre jó étvággyal eszik, és némileg többet, mint reggel, pedig nem erőlteti senki. Majdnem az egész adag elfogy, amit elétettek, amin boldogan mosolygok. Persze desszert is van, egy jó adag cukrozott eper tejszínhabbal, amin meglepődik, de azért gyorsan eltünteti.
– Úgy eszel, mint aki életében nem evett még epret – jegyzem meg nevetve.
– Én… nemigen kaptam ilyen finomságokat – válaszolja halkan. – A gazdám evett ilyeneket, meg az alkalmazottai, és a vendégek. Én soha. Azt mondták, hogy túl jó lenne belém.
– Ostobaság – legyintek. – Sosem kedveltem az olyanokat, akik jobbnak tartják magukat másoknál. Ha te nem lettél volna, bizony felkopott volna az álluk.
Nem szól semmit, ő is tudja, hogy ez igaz. Ichikawa csak Sachionak köszönhette, hogy nem halt éhen, mégis bántalmazta a gyereket.
Ebéd után kézen fogom, és körbevezetem a házban. Megmutatom neki az apám, a nénikém, a bátyám szobáját, apám dolgozószobáját, a konyhát, a vendégszobákat, az alkalmazottak lakhelyeit, a zeneszobát, a játékszobát – a billiárdasztal igen felkelti Sachio érdeklődését -, valamint a könyvtárat. Ennek láttán a szeme-szája elkerekedik, amikor megpillantja a sok könyvet. Van itt minden a klasszikusoktól kezdve a modernkori irodalomig, a komolytól a könnyedig mindenféle nyelven a japántól kezdve az angolon át a franciáig. A könyvtár közepén több kisebb asztal, körülöttük puha fotelek. Még kandalló is van, amely előtt puha, fehér kasmírszőnyeg terül el, valamint két fotel. Ott szoktam olvasgatni. Az egyik szék mellett kis asztalka van mahagónifából, amelyből a többi asztal, és a könyvespolcok is vannak. Sachio áhítattal néz körbe, ahogy forgolódik, hogy mindent lásson. Az ablakok hatalmasak, előttük vékony, fehér függöny, és minden ablak két oldalán nehéz, sötétkék brokátfüggönyök vannak aranyszínű zsinórral átkötve. Természetesen az asztalokon vannak kislámpák is, a mennyezetről pedig kristálycsillár lóg alá.
– Látom, tetszik – mondom. –Tudsz olvasni?
– Igen, Hizaki-sama – bólint illedelmesen. – Hiszen jártam iskolába, mielőtt a gazdám megvett.
– Ha akarsz, bármikor elvihetsz innen bármilyen könyvet – mondom, mire nagy szemekkel néz rám. – De csak azzal a feltétellel, hogy vigyázol rá, és ha végeztél vele, visszateszed a helyére.
– Vigyázni fogok rá, ígérem – mondja komolyan. – Nem fogok egyet sem tönkretenni.
– Rendben van – bólintok. – Nekem most van egy kis dolgom a dolgozószobámban. A szobám melletti bal oldali ajtó az. Te most azt csinálhatsz, amit akarsz. Ha gondolod, maradj itt olvasgatni, senki sem fog bántani. Pár óra múlva visszajövök, jó? De ha egyedül érzed magad, bejöhetsz hozzám. Ez nem parancs, Sachio – mondom komolyan. – Nem kell itt maradnod, ha nem akarod, hiszen szabadon járhatsz ki-be a házban, érted?
|
| szela00 | 2012. 06. 28. 22:07:45 | #21783 |
Karakter: Sachio
Megjegyzés: Hizaki-samának
Rettegek, hogy valami szörnyűség fog velem pillanatokon belül történni. Még a szemem is összeszorítom. Hirtelen csak azt veszem észre, hogy magához húz és átölel. El se hiszem, hogy vígasztal, hogy nem kihasznál. Tehetetlennek érzem magam és rettenetesen félek. Kitör belőlem a zokogás és kicsit talán még bújok is. Olyan kedves, ahogy simogat. Ez tényleg létezik, vagy csak álmodom? Nem tudom.
Hirtelen felemel a karjaiba, amire teljesen ledöbbenek és még sírni is elfelejtek, de a könnyeim azért még lefolynak. Nem tudom, mire készül, igazából még félek, hogy bántani fog, de soha senki nem volt még ilyen kedves velem. Átölelem a nyakát és kicsit még meg is szorítom kapaszkodás közben.
- Ne sírj! - Mondja nekem halkan és ismét kapok egy puszit. Ezt még mindig nem tudom mire vélni. - Nyugodj meg, különben a végén szívrohamot kapsz itt nekem, kicsim. - Vígasztal tovább, még a simogatás is jól esik. - Nem kell így félni tőlem, nem foglak bántani. - Olyan kedves a mosolya, de mi van, ha átverés? Mégis bólintok egyet, még ha bizonytalan is vagyok.
- De… de… Hizaki-sama azt… azt mondta… később befejezzük… - Suttogom és már megint a sírás kerülget.
- Ó, ettől ijedtél meg, igaz? - Bólogatok. - Azt hitted, bántani foglak, ugye? - Ismét helyeslően bólintok. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Nem is úgy gondoltam, tudod? - Hát nem igazán értem, de ez az arcomra is van írva. - Csak arra gondoltam, befejezzük a beszélgetésünket.
- Ó! - Lepődök meg. - Értem. - Végre.
- Megkönnyebbültél? - Kuncogni kezd, mire picit elpirulok és bólintok. - Akkor most szépen öltözz fel valami nyugati ruhába. Ezek a kimonók túl kirívóak. Majd kapsz szebbeket, amik jobban illenek hozzád. Utána lemegyünk reggelizni.
- Le? - Kérdezem ijedten. - Úgy érti… ön… velem fog reggelizni?
- Természetesen. Te is itt élsz, és hozzám tartozol. - Közli velem nemes egyszerűséggel és közben letesz. - És mellesleg, ez lesz az első lecke. Az asztali etikett. Sok mindent meg kell tanulnod. Étkezni, társalogni, viselkedni, és mindenekelőtt, hogy itt senki sem nyúlhat hozzád, ha én nem adok rá engedélyt. Még az apám sem, értetted? - Cirógatja meg az arcom. - Szeretném, ha méltó partnerem lennél, ha majd estélyekre, bálokra, színházba, hangversenyre, vagy az Operába viszlek. - Partner? Akkor mégis ezért vagyok itt? Nem értem.
Csak ott állok döbbenten az információktól. Eddig eszembe se jutott, hogy vele megyek reggelizni, vagy hogy egyáltalán egy asztalnál fogok ülni a családdal, ráadásul rendes ételt fogok kapni és nem a maradékot. Persze tegnap is azt kaptam, de ez csak most jutott el a tudatomig.
A kéréshez híven odaszaladok a cuccaimhoz és előveszek egy elég rongyos kék inget és egy fehér nadrágot. Nem sok nyugati ruhám van és a legtöbbje elég elnyűtt, ezek még a szebb darabok. Odaviszem megmutatni és mikor engedélyt ad, már bújok is bele, amiben segít. Gyorsan megfésülködöm és megállok előtte menetkész.
Nem kicsit lepődök meg, ahogy kézen fogva átvisz a szobájába, megszoktam már, hogy általában csak egy helységben tartozódhatom.
Elámulva nézek körbe a szobájában. Itt minden olyan szép és nem bűzlik a mocsoktól, a dohánytól, az olcsó kölnik szagától.
Természetesen megállok ott, ahol hagy, egy centit se mozdulok. Ha nem mondja, hogy bármit is tehetek, akkor nem teszem, ezt már tudom rég. Semmit sem szabad tenni engedély nélkül, ez az egyik legfontosabb szabály. Legalábbis nálam.
Némán várakozok lehajtott fejjel, még csak fel sem nézek, amíg Hizaki-sama hozzám nem szól.
- Gyere, menjünk! - Mondja kedvesen. - Éhes vagy, igaz? Este alig ettél valamit.
- Igen. - Suttogom halkan, bár az túlzás, hogy majd éhen halok, de jól esne pár falat.
Ahogy elindul Hizaki-sama, rögtön utána eredek és mögötte jövök ugyan úgy lehajtott fejjel. Nem engedte meg, hogy nézelődjek, így nem is teszem. Számomra ez természetes. Semmit sem teszek, vagy mondok engedély nélkül. Tisztában vagyok vele, hogy még egy kutya is magasabb helyen van a hierarchiában, mint én. Persze nem ezt érezteti velem, de én tudom, és ehhez tartom magam.
- Azt mondtad reggel, hogy a szexen kívül semmit sem tudsz adni a szállásért és az ételért - Szólal meg hirtelen, mire akaratlanul is elhagyja a szám egy apró fájdalmas nyögés. - Nem is kell. Add önmagad, és tanulj! - Én is megállok és felpillantok rá. Önmagam? - Az éppen elég lesz, ha látom, hogy boldog vagy. Mert boldoggá akarlak tenni. - Szinte biztos vagyok benne, hogy csak bolondít, mégis jól esik. - Szeretném látni a mosolyod, és hallani a nevetésed. Biztosan gyönyörű lehet. - Lassan kezdek elpirulni, mert tudom, hogy a bókjai őszinték. - Te pedig igazán bájos vagy, ha elpirulsz. Ne haragudj, nem akartalak zavarba hozni. - Még jobban elvörösödöm erre.
- Én… nem… Hizaki-sama… nem… úgy értem… - Próbálnék valami értelmeset kinyögni, de nem megy, de a színem már vetekszik egy igen értett paradicsoméval.
- Menjünk! - Int nekem. - A végén úgy zavarba jössz, hogy felgyulladsz. - Mikor újra útnak indul, csak úgy kapkodom a lábaim, hogy le ne maradjak. Így is eléggé kínos helyzetbe hoztam magam, nem hiányzik több.
~
Az étkezőbe megérkezve, eléggé megijedek. Nem gondoltam rá, hogy tényleg itt lesz mindenki. Gyakorlatilag megbújok Hizaki-sama mögött, benne már valamennyire bízom, ha még nem is túlzottan. Viszont azt tudom, hogy az illem mit kíván, így kicsit arrébb lépve mélyen meghajolok. A szúrós szemek csak még jobban megijesztenek.
- Jó reggelt kívánok mindenkinek! - Hajol meg ős is, persze nem annyira mélyen. - Szeretném bemutatni Sachiot. - Kezd bele. - Sachio, ő itt az apám, a nénikém, és a bátyám, Shinji. - Sorolja el nekem felém fordulva.
- Jó reggelt kívánok! - Mondom illedelmesen és félénken, majd újra meghajolok. - Sachio vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem Önöket.
Csak ekkor egyenesedek fel, de akkor is lesütöm a szemem. Azt természetesen látom, hogy Shinji-sama biccent, a többiek pedig emberszámba se vesznek, de hát már megszoktam.
Nagyon feszélyez a helyzet, hogy én is a főasztalnál eszem. Minden esetre leülök, ahova Hizaki-sama mutatja. Végig csöndben vagyok, nem szólok egy szót sem.
A reggelit is hamar meghozzák. Úgy nézek, mint aki valami csodát lát. Még sosem kaptam ennyi reggelit, sőt talán ennyi ételt egy kupacba sosem láttam, mármint úgy, hogy nekem is szabad ennem.
Természetesen megvárom, míg mindenki nekikezd, csak akkor fogok hozzá és inkább csak csipegetek.
Nem mondok semmit, csak illemtudóan eszek. Látszik, hogy az asztali etikett valamennyire megy, legalábbis a legszükségesebb dolgokat tudom.
Természetesen észreveszem, hogy Hizaki-sama édesapja nagyon néz, de ezen meg sem lepődöm, engem mindig néznek, mivel erre tartottak eddig.
Nem folyok bele semmilyen beszélgetésben, csak némán eszegetek. Amint Hizaki-sama nagynénje távozik, már csak a teát szürcsölgetem és több mint az étel feléhez hozzá se nyúltam.
Mikor már csak ketten maradunk Hizaki-samaval, felpillantok rá ijedten.
- Utálnak… igaz? - Kérdezem aggódva és reszketve. - Nem… nem tetszett nekik, hogy egy… egy szajha ül az asztalnál. - Húzom magam össze kicsire.
- Ne törődj velük. - Legyint, mire rápillantok. - Onii-sama kedvel téged. Azt mondta, vigyázzak rád, mert te egy nagyon értékes kincs vagy. - Kincs? Miféle kincs? Mocskos vagyok és undorító. Ebbe a szép házba talán már annyira ronda vagyok, hogy itt sem szabadna lennem. - Ha jóllaktál megmutatom a házat és a kertet, hogy tudd, mi hol van.
- Igen. - Bólintok egy picikét.
- Bárhová bejárásod van, kivéve apám és a nénikém szobáját. Majd megmutatom, hogy azok hol vannak, nehogy oda tévedj. - Mosolyog kedvesen. Még mindig meglepődök, hogy nem néz egy rongydarabnak. - A kertbe is kimehetsz, de egyre szeretnélek megkérni. Ha bárhová mész, ahol nem látlak, kérlek, előtte tudasd velem, hogy ne kelljen aggódnom érted, rendben? - Simogatja meg a fejem, én pedig már önkéntelenül belesimulok a tenyerébe. - Nem akarom, hogy bajod essen, mert nagyon fontos vagy nekem. - Kapok egy újabb puszit és én észre se veszem, hogy bújok kissé.
Annyira kedves. Velem még sosem volt senki kedves, főleg nem így.
Persze mindig kaptam ajándékokat és bókokat, de ezen érzem, hogy más, még akkor is, ha nem tudnám megmagyarázni miben.
- Értem, Hizaki-sama. - Válaszolok egyszerűen, majd tekintete a tányéromra téved, vagyis pontosítva a nem elfogyasztott ételekre.
- Megint alig ettél…- Nézek én is a tányéromra. - Nyugodtan ehetsz ám… - Simít a fejemre kedvesen.
Felpillantok Hizaki-samara, majd vissza a tányérra és csak megrázom a fejem.
- Köszönöm szépen, de nem kérek többet. - Megszokta a gyomrom, hogy keveset eszek és azt is csak ritkán. Vigyáztak az alakomra.
- Híznod kéne egy kicsit… olyan vékonyka vagy. - Mondja aggódóan, bár az én agyamban ez kb. annyit tesz, hogy az ő ízlésének túl vékony vagyok.
Eléggé döbbenten nézek és félve. Sokszor mondta az előző gazdám, hogyha nem hozok elég pénzt, akkor ellőről kezd velem mindent, hiszen akkor nem tanultam meg megfelelően a dolgokat.
Rögtön visszafordulok a tányéromhoz és gyakorlatilag tömni kezdem magamba, hiszen abban a hitben vagyok, hogyha nem szedek magamra, akkor ki leszek dobva, de legalábbis vissza kell mennem az előző gazdámhoz.
Hirtelen csak azt veszem észre, hogy Hizaki-sama megfogja a kezem és furán néz rám.
- Nem kell enned, ha nem kérsz többet… Ne csináld ezt. - Mondja kedvesen, majd elvesz egy szalvétát és letörli az állam.
Én értetlenül nézek rá, teljesen összezavar, és ez nem kicsit kiborít. Nem tudom, mit akar tőlem. Elkezdenek potyogni a könnyeim már, annyira kezdek kikészülni attól, hogy nem értek semmit.
- De… de Hizaki-sama azt mondta, hogy túl vékony vagyok… - Fordítom át, hogy én hogyan értettem.
Pár pillanatig csak pislog rám, majd sóhajt egy nagyot.
- Figyelj kicsim… arra gondoltam, hogy nem kaptál rendesen enni, igaz? Reggeli, ebéd, vacsora. - Magyarázza, mire megrázom a fejem.
- Kaptam… mindig, csak vacsorát nem… meg valahogy… a reggeli nekem nem ilyen volt. Ezeket az ételeket csak a gazdám ette. - A reggeli az általában egy szelet kenyér vagy egy zsemle volt maximum, sosem kaptunk többet, az ebéd is valami hasonló. Nem ismerem a hagyományos és normális étkezést, csak nagyjából tisztában vagyok az etikettel, hisz volt, hogy vacsoráznom vagy ebédelnem kellett az ügyféllel.
- Értem… itt mindig rendesen fogsz kapni enni, rendben? És tényleg nem kell érte semmit adnod. - Cirógatja meg az arcom és a maradék könnyem is letörli, habár én még mindig elég zaklatott vagyok. - Ha rendesen fogsz enni, fel fog rád szaladni pár kiló, aminek ott is kéne, hogy legyen. Erre gondoltam az előbb. - Magyarázza tovább, mire végre megértem, hogy mit akar mondani.
- Igen, Hizaki-sama. - Feláll és kezet nyújt nekem.
- Gyere, sétáljunk egy kicsit a kertben, míg kellemes az idő és nem tűz a nap, aztán megmutatom neked a házat. - Felpillantok Hizaki-samara, majd megfogom a kezét.
Kedvesen felhúz és megigazgatja a hajam, hogy ne lógjon az arcomba.
Elindul, én pedig szépen kicsit lemaradva követem. Nem vagyok vele egyenrangú, így hogy is sétálhatnék mellette. Nem szólok és ő sem.
Folyosók armadáján törünk át, én még sem nézelődök. Nem engedte meg Hizaki-sama, így bizonyára nem szabad.
~
A kert az valami csodálatos. Nem bírom ki, így felemelem a fejem és még a szám is tátva marad. Sosem láttam még ennyi szabad teret egyben, főleg nem ennyi zöldet, legalábbis már nem emlékszem rá. Őszinte ámulattal nézek körül.
- Ez gyönyörű… - Csúszik ki a számon, látszott rajtam, hogy tényleg bezárva tartottak és semmi szabadságom nem volt.
- Örülök, hogy tetszik. - Mosolyog rám, én pedig kissé szégyenlősen, de visszamosolygok.
Felnézek az égre és még inkább elmosolyodom. Hatalmasnak láttam az eget. Abból a kis szobából mindig olyan kicsinek tűnt, de most végtelennek és ragyogóan kéknek tetszik.
- Ne csak állj ott! - Fogja meg a kezem és elindul velem egy irányba.
Megbízom benne, így csak követem, de közben szinte végig az eget figyelem. Eléggé elvarázsoltan viselkedem, mondhatni, mint aki ott sincs, így a séta közben egyszer csak megbotlok egy nagyobb kőben.
- Áááá! - Sikkantok fel, de meglepetésemre nem a földön, hanem Hizaki-sama karjaiban kötök ki.
- Figyelj jobban, még a végén elesel és megsérülsz itt nekem. - Ölel magához védelmezően.
Olyan furcsa ez az egész. Megint elkezd kalapálni a szívem, akárcsak egy kismadárnak. Hizaki-sama olyan kedves és tényleg vigyáz rám.
Habár, még mindig félek, hogy ez csak egy álom és egyszer felébredek, de mégis… egy kicsit még álmodni szeretnék.
- Sajnálom… - Hajtom le fejem az ügyetlenségem miatt.
- A lényeg, hogy jól vagy. - Simogatja meg a fejem, mire ismét rápillantok, majd bólintok.
Végre nem érzek fájdalmat, nem bántanak. Kezdek hinni egy szebb jövőben.
|
| Andro | 2012. 03. 07. 12:12:38 | #19682 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (kicsi Sachiomnak)
Kellemesen alszom, és mikor felébredek, még csak korán reggel van. Egy szál alsóban aludtam, és mikor felkelek, úgy döntök, megnézem Sachiot. Talán még alszik, így nem zavarom. Halkan osonok a szobájához, majd nyitok be az ajtón. Ám már fenn van, riadtan mered rám a takaró alól. Kialvatlannak tűnik. Odamegyek az ágyhoz, és leülök mellé.
– Jó reggelt! Azt hittem, még aludni fogsz – mondom halkan, ám ő még mindig ijedt. Talán rémálma volt?
– Jó reggelt Hizaki-sama… - suttogja halkan, mire álla alá nyúlva emelem fel a fejét.
– Mi a baj Sachio? – kédem halkan, hogy ne ijesszem meg. - Nem tűnsz valami kipihentnek.
– Én… nem nagyon tudtam aludni… - mondja, de nem néz a szemembe.
– Miért nem jöttél át? Mondtam, hogy gyere, ha baj van – a hangomon hallatszik, hogy nem értem. Hiszen átjöhetett volna, ha ennyire fél.
– Én tudom, hogy nem szabad kimennem – a hangja határozott, de nagyon kapaszkodik a takaróba. Mit művelhetett vele az az állat?! - Már megtanultam, hogy hol a helyem… - suttogja.
Sóhajtok egyet, majd megfogom a kezét. Nem kell feline tőlem, de ő még mindig nem hisz nekem, és nem tudom, mivel győzhetném meg.
– Figyelj Sachio! Már nem ott vagy, értsd meg! Senki nem fogja neked megmondani, hogy mit tehetsz és mit nem – mondom türelmesen, de nem akar nekem hinni. Túlságosan beléverték, hogy nem mozdulhat.
– Nem akarok bajt... Én… én félek… nem akarok büntetést kapni… - mondja, majd a szája elé kapja a kezét, és dermedten néz rám.
Én nem mondok semmit. Szegénykém, hát ezért fél annyira. Biztos sokat verték, éheztették, és most nem mer bízni bennem. Nem hiszi el, hogy nem akarok tőle semmit, hogy valóban segíteni szeretnék neki. Sok dolgom lesz még vele.
– Én… sajnálom… - suttogja halkan, könnyes szemekkel, majd kiugrik az ágyból, és elém térdel. Épp hozzáfogna, hogy leszopjon, amikor megfogom a kezét.
– Már mondtam, hogy nem kell ezt tenned. Nem ezért vagy itt – mondom komolyan, mire sírni kezd.
– Akkor… miért vagyok itt? - kérdi elpityeredve. - Én… én nem tudok mást adni az ételért és a szállásért… Nekem nincs semmim… - suttogja, és a falhoz húzódik.
Kicsire összekuporodik, és riadtan szipog. Szegénykém, halálra van rémülve tőlem, és semmit sem tehetek. Rengeteg időbe fog telni, hogy bízzon bennem, és még többe, hogy normálissá váljon, amennyire ez lehetséges.
– Sachio… - szólalok meg szelíden, majd odamegyek. Ekkor kopogtatnak, és az egyik emberem nyit be.
– Elnézést kérjük a zavarásért Hizaki-sama, de meghoztuk a fiú ruháit és holmijait – közli.
– Rendben… ezt még befejezzük Sachio – a hangom komoly - Csak segítek felhozni a ruháid.
Megsimogatom a fejét, és kimegyek. Odakinn megtudom, hogy minden rendben, Izawa meg sem mert mukkanni, mikor embereim közölték vele a szándékomat. Sőt, a rendőrséget is kihívták, és azok most erősen nyomozgatnak. Azt is megtudom, hogy több fényképet, videot és egyéb dolgokat találtak, és Izawa, meg a tettestársa már lakat alatt vannak. Igen, ezt szeretem én. Persze elég volt elhinteni az én nevemet is, és a rendőrök intézkedtek. A Kuroyume-család hatalma és befolyása a legfelsőbb körökig elér, nem csoda, ha senki sem mer velünk ujjat húzni.
Megvárom, míg behurcolkodnak a fiúk. Közben Sachio remegve ül a falnál, teljesen hozzásimul, mint aki el akar tűnni. Embereim megnézik, nem egy alaposan, de tudják, hogy tiltott gyümölcs. Ha egy ujjal is hozzáérnek, repülnek. Vagy még rosszabb. Tudják, hogy micsoda, és talán egyikük-másikuk lenézi, de a többség nem. Nem egy emberem van, aki az utcáról, árvaházból, vagy bordélyból került ide. Ők tudják, milyen élete lehetett szegénynek. Aztán kimennek, amikor minden a helyén van. Ruhák – főleg kimonók és yukaták -, meg könyvek. Tehát szeret olvasni. Ez jó, mert akkor majd leviszem a könyvtárba. Ott aztán majd válogathat kedvére.
~*~
Végül a hurcolkodás után, mikor embereim kimennek, odamegyek Sachiohoz, és finoman megfogva a kezét húzom fel a földről. Engedelmesen áll fel, de a fejét lehajtva tartja. Kezei remegnek, halálra van rémülve. A végén szívrohamot kap itt nekem szegénykém.
– Sachio… nem félj, tényleg nem foglak, sőt senki nem fog bántani – mondom lágyan, de nem akar hinni nekem. Túlságosan beleverték, hogy ő nem ér semmit, hogy nem tehet semmit.
– Én… sajnálom… többé nem mondok ilyeneket… - mentegetőzik, majd sírni kezd.
Mégis, mit csináljak ezzel a fiúval? Nem bízik bennem, de ezért nem is hibáztathatom. Eddig nem szerette senki, nem törődtek vele, csak használták, mint valami bútort. Végül nem tudok mást tenni, mint magamhoz húzni. Átölelem. Érzem, hogy a kis szíve milyen gyorsan ver. A végén infraktust kap nekem, ha nem nyugszik meg. A kezei remegnek, és hallom, hogy keservesen kezd el sírni. Vállai rázkódnak, ahogy finoman megsimogatom a fejét, a hátát, próbálva lenyugtatni. Végül egyszerűen felveszem a karjaimba. Ettől úgy megdöbben, hogy hirtelen a sírást is abbahagyja, és döbbent, riadt tekintettel néz rám. Aztán apró kezecskéivel átöleli a nyakam. Azt hiszem, ösztönösen azért valahol belül tudja, hogy nem akarom bántani, tudja, hogy biztonságban van, de nem akarja elfogadni, vagy inkább... nem tudja elfogadni ezt az új, kellemes, biztonságos, számára furcsa dolgot.
– Ne sírj! – suttogom halkan, egy puszit adva az arcára. – Nyugodj meg, különben a végén szívrohamot kapsz itt nekem, kicsim – simogatom meg lágyan a hátát. – Nem kell így félni tőlem, nem foglak bántani – mosolygok rá bíztatóan, mire bizonytalanul bólint.
– De... de... Hizaki-sama azt... azt mondta... később befejezzük... – szipogja halkan.
– Ó, ettől ijedtél meg, igaz? – kérdem, mire bólint. – Azt hitted, bántani foglak, ugye? – újabb bólintás. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Nem is úgy gondoltam, tudod? – nézek rá komolyan. – Csak arra gondoltam, befejezzük a beszélgetésünket.
– Ó! – néz rám döbbenten. – Értem.
– Megkönnyebbültél? – kuncogok halkan, mire csak egy újabb bólintást kapok válaszul. – Akkor most szépen öltözz fel valami nyugati ruhába. Ezek a kimonók túl kirívóak. Majd kapsz szebbeket, amik jobban illenek hozzád. Utána lemegyünk reggelizni.
– Le? – kérdi ijedten. – Úgy érti... ön... velem fog reggelizni?
– Természetesen. Te is itt élsz, és hozzám tartozol – mondom egyszerűen, miközben leteszem. – És mellesleg, ez lesz az első lecke. Az asztali etikett. Sok mindent meg kell tanulnod. Étkezni, társalogni, viselkedni, és mindenekelőtt, hogy itt senki sem nyúlhat hozzád, ha én nem adok rá engedélyt. Még az apám sem, értetted? – simogatom meg az arcát. – Szeretném, ha méltó partnerem lennél, ha majd estélyekre, bálokra, színházba, hangversenyre, vagy az Operába viszlek.
Látom, hogy milyen döbbent. Valószínűleg ilyen helyeken, mint az Opera, életében nem járt még. Pedig szeretném, ha megismerné ezt is. Végül nekilát keresgélni, és egy egyszerűbb, világoskék inget, meg fehér nadrágot vesz elő. Megmutatja nekem, mire bólintok, hogy azok jók lesznek. Segítek neki felöltözni, majd várok, míg megcsinálja a haját is – csak simán megfésüli és hagyja szabadon lógni -, aztán kézen fogom, és átmegyünk az én szobámba. Látom, hogy döbbenten néz körbe, hiszen az én szobám is legalább olyan stílusos, mint az övé. Habár én nem nagyon szeretem a pazar fényűzést, így az én szobám kissé egyszerűnek tűnik, mégis érződik a luxus, gazdágság.
Sachio engedelmesen megáll ott, ahol hagyom, mégpedig az asztal mellett. Nem erőltetem, hogy járjon körbe, ha akarja, majd megteszi. Érzem, hogy még mindig feszült, de nem teszem szóvá. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy már kissé oldottabb állapotban van. Inkább a szekrényhez megyek, és kiveszek belőle egy egyszerű, sötétkék inget és vajszínű nadrágot. Gyorsan felöltözöm, megfésülöm és összefogom a hajam, majd Sachio felé fordulok.
– Gyere, menjünk! – mondom szelíden. – Éhes vagy, igaz? Este alig ettél valamit.
– Igen – válaszolja halkan, majd mikor elindulok, szó nélkül követ.
Nem teszem szóvá, hogy mögöttem jön. Talán neki így kényelmesebb. A tulajdonomnak tekinti magát, holott semmit sem adtam érte.
– Azt mondtad reggel, hogy a szexen kívül semmit sem tudsz adni a szállásért és az ételért – mondom hirtelen, mire hallom, hogy felnyög. – Nem is kell. Add önmagad, és tanulj! – fordulok hátra, miközben megállok a folyosón. – Az éppen elég lesz, ha látom, hogy boldog vagy. Mert boldoggá akarlak tenni – mosolyodom el. – Szeretném látni a mosolyod, és hallani a nevetésed. Biztosan gyönyörű lehet – látom, hogy elpirul. – Te pedig igazán bájos vagy, ha elpirulsz. Ne haragudj, nem akartalak zavarba hozni.
– Én... nem... Hizaki-sama... nem... úgy értem... – hebeg, mire halkan felnevetek. Pipacspiros arccal néz rám.
– Menjünk! – intek. – A végén úgy zavarba jössz, hogy felgyulladsz – indulok el, és hallom, hogy sietős léptekkel követ. Talán sikerült oldanom a feszültséget benne. Nem tudom, de reménykedem.
~*~
Végre leérünk az étkezőbe. Onii-sama, otoo-sama és obaa-sama már lenn ülnek az asztalnál. Sachio riadtan szemléli őket, majd illedelmesen és mélyen meghajol. Onii-sama csak biccent, de apám és a nénikém szúrós szemekkel nézik a fiút.
– Jó reggelt kívánok mindenkinek! – hajolok meg az idősebbek felé. – Szeretném bemutatni Sachiot – mondom illedelmesen. – Sachio – fordulok felé -, ő itt az apám, a nénikém, és a bátyám, Shinji.
– Jó reggelt kívánok! – mondja Sachio illedelmesen és újra meghajol. – Sachio vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem Önöket.
Onii-sama barátságosan biccent, de a többiek nem csinálnak semmit. A helyemre megyek, majd intézkedem, hogy hozzanak egy terítéket Sachionak is, valamint reggelit. Sachiot magam mellé ültetem, aki alig mer helyet foglalni. Látom, hogy feszélyezi a dolog, fél attól, hogy a családom mit gondolhat róla. De nem szól, engedelmesen teszi, amit mondok neki. Illedelmes fiú, apámnak egy szava sem lehet. Hacsak azellen nem, hogy nem osztom meg vele Sachio bájait. De azt soha nem fogom megtenni. Nem akarom, hogy bemocskolja őt.
Végül meghozzák a reggelit. Hagyományos japán reggeli; rizs, miso leves, uborkasaláta, sült hal, tea, savanyított retek, tojásrántotta. Sachio csak elkerekedett szemekkel néz, de amikor enni kezdünk, ő is hajlandó belekezdeni.
Látom, hogy apám nagyon sasolja, de amikor onii-sama int neki, inkább nem mond semmit. Nénikém is féket tesz a nyelvére, de van egy olyan érzésem, majd később alapos fejmosást kapok, amiért Sachio velük eszik. Ez azonban nem érdekel, most nyugalom van, és hála bátyám közreműködésének, a reggeli mindenféle kioktatás és csípős megjegyzés nélkül, békésen telik. Ez az alkalom ritka, mint a fehér holló, meg kell becsülni. A reggeli végén nagynéném megy el elsőnek, gondolom az egyik barátnőjéhez kártyázni, vagy ilyesmi. Apám és a bátyám pedig az irodába mennek. Csak mi ketten maradunk még az asztalnál. Sachio félve néz rám.
– Utálnak... igaz? – kérdi remegve. – Nem... nem tetszett nekik, hogy egy... egy szajha ül az asztalnál – hajtja le a fejét.
– Ne törődj velük – legyintek, mire végre felemeli a fejét. – Onii-sama kedvel téged. Azt mondta, vigyázzak rád, mert te egy nagyon értékes kincs vagy – mondom, mire látom, hogy ledöbben. – Ha jóllaktál megmutatom a házat és a kertet, hogy tudd, mi hol van.
– Igen – bólint aprót.
– Bárhová bejárásod van, kivéve apám és a nénikém szobáját. Majd megmutatom, hogy azok hol vannak, nehogy oda tévedj – mosolygok rá. – A kertbe is kimehetsz, de egyre szeretnélek megkérni. Ha bárhová mész, ahol nem látlak, kérlek, előtte tudasd velem, hogy ne kelljen aggódnom érted, rendben? – simogatom meg a fejét. – Nem akarom, hogy bajod essen, mert nagyon fontos vagy nekem – adok egy puszit az arcára. Érzem, hogy hozzám bújik. Szegénykém, hát sose volt veled kedves senki? Ezen változtatunk.
Szerkesztve Andro által @ 2012. 03. 07. 12:13:46
|
| szela00 | 2012. 03. 03. 22:47:15 | #19597 |
Karakter: Sachio
Megjegyzés: Hiazki-samának
- Hagyd abba! - Szól rám, mire én döbbenten nézek rá. - Erre semmi szükség, kicsim. - Húz fel. Nem értem, most mi van. Lesütöm a szemem. - Nézz rám, kérlek! - Felpillantok, de még így is éppen nézek a szemébe.
Lassan könnyek szöknek a szemembe, a sírás határán vagyok. Rettentően félek, hogy tettem valamit, amit nem kellett volna. Félek, hogy megver, vagy ő is bezár valahova. Ahogy az ágyhoz vezet némán követem és leülök. Nem mondok semmit, csak halványan remegek, rettegek.
- Nem csináltál semmi rosszat. - Nem értem ezt az embert, mit akar tőlem? Hagyom, hogy letörölje könnyeim, de megremegek halványan, mert előre azt hittem, hogy meg fog ütni, de szerencsére nem. - Sachio… én… hogy is mondjam… Te gyönyörű vagy. - Közli velem. Most már végképp nem értem. Ha valaki ezt mondta nekem eddig, az mindig meg akart dugni. - Meseszép, nálad szebb fiút életemben nem láttam.
- Akkor… mi a baj… Kuroyume-sama? - Kérdezem aggódva, nem értem mi folyik itt. Számomra ez nem élvezet és ez az egyetlen dolog, amit adni tudok a szállás és az ételért cserébe.
- Én vagyok a baj. - Egyre jobban elvesztem a fonalat. Most akkor nem áll fel neki, vagy mi? - Nem, nem úgy, ahogy érted, nem vagyom impotens. - A mosolyára kicsit elpirulok ismét és elszégyellem magam a gondolatra. - Csak… hogy is fogalmazzam meg, hogy te is megértsd, és ne hidd azt, hogy le akarlak rázni. Szóval… nem akarom, hogy azért tedd, amit tenni akarsz, mert kényszernek érzed. Érted? - Hát kicsit sem, így megrázom a fejem. - Sachio. - Kicsit aggódni kezdek, hogy szidást kapok. - Itt senki sem fog téged bántani, nem fog megverni senki, mert valamit rosszul csinálsz. Nem egy tárgy vagy, hanem egy érző, gondolkodó, értelmes emberi lény. - Kitágulnak szemeim ezekre a szavakra.
Hagyom, hogy átöleljen és elkezdek folyni a könnyeim. Ilyen szépet még senki nem mondott nekem, hogy nem tárgy vagyok, hiszen eddig mindenki ezt mondogatta. A zaklatottságtól és a stressztől, csak úgy ver a szívem, persze még félek is, bár nem kifejezetten Kuroyume-samatól, hanem a helyzettől. Lassan már nem csak a könnyeim potyognak némán, hanem tényleg sírok. Levegő után kapkodok és reszketek.
- Nincs semmi baj, Sachio. - Mondja nekem halkan és igyekszem megnyugodni. - Csss… Semmi baj, kicsim, nyugodj meg szépen, jó?
Lassan, de biztosan elfogynak a könnyeim és a reszketésem is alább hagy kicsit. Felpillantok és szemeim még nedvesek és vörösek, de már jobban vagyok, csak eléggé fázok így meztelenül.
- Fázol? - Bólintok egy aprót. - Vedd fel ezeket. Jók lesznek az alváshoz. - Engedelmesen felöltözök, bár nem sűrűn voltak eddig rajtam ilyen ruhadarabok. Tényleg eléggé nagyon, de aludni tényleg jók.
- Kuroyume… sama… nem… nem mérges… rám? - Kérdezem óvatosan. Rápillantok, és csak megrázza a fejét. - Pedig… a régi uram… ő mindig…
- Én nem az urad vagyok. - Akkor most kim ő? A puszin teljesen ledöbbenek, még senki nem puszilt így meg. Ezek olyan apróságok voltak, nekem mégis a világot jelentették. - Nem a gazdád vagyok, hiszen nem vettelek meg, nem igaz? - Tényleg nem? De csak bólintok. Megnyugszom, hogy valóban nem eladtak. - Egyszerűen, nem foglak oda visszaengedni. Izawa nem méltó rá, hogy vele élj. Te nem egy tárgy vagy, Sachio, és nem érsz kevesebbet senki másnál. Te is valaki vagy. Lehajtom szavaira a fejem, olyan nehéz elhinni, hogy valaki embernek lát. - Majd megtanulod.
- Igen… Kuroyume-sama… - Bólogatok. Biztos sokat fogok itt tanulni.
- És hívj Hizakinak! - Rápillantok ismét és kissé félredöntöm a fejem, mint aki nem érti. - Ez a Kuroyume-samazás nem tetszik. Van nekem rendes nevem is, tudod-e? Mint neked.
- Igenis, Kuro… Hizaki-sama. - Mondom engedelmesen.
- No, most pedig ágyba! - Szól rám, én pedig azonnal teljesítem s lefekszem betakarózva. - – Ki kell pihenned ezt a sok hirtelen jött változást. És ha bármi kéne, ott vagyok a szomszéd szobában. Ha félsz, vagy rosszat álmodsz, nyugodtan szaladj át akkor is, ha alszom. Rendben? - Simít végig az arcomon. Ez más, mint eddig, olyan… megnyugtató.
Bólintok és kényelmesen elfészkelődök. Olyan jó puha ez az ágy. Még sosem aludhattam ilyen kényelmes helyen. Ez a gondoskodás, amit Hizaki-samatól kapok, olyan, amit még senkitől előtte. Ahogy simogatni kezd, értetlenül nézem őt. félek, nagyon. Sok ez a változás és még nem tudom, itt mik a szabályok.
- Aludj jól, Sachio! - Ismét ez a puszi dolog, és hogy ilyen kedves… egyszerűen nem értem. - Minden rendben. És holnap addig alhatsz, míg fel nem ébredsz, jó?
- Igen, Hizaki-sama - Bólintok ismét. - Jó éjszakát!
Lassan elalszom, mert biztonságban érzem magam. Talán most először nem fognak kirugdosni az ágyból, vagy nem arra ébredek, hogy valaki már a farkát nyomja belém.
Órákig nyugodtan alszom, majd egyszer csak kipattan a szemem és zihálva ébredek fel. Körülnézek és hirtelen nem is tudom, hol vagyok. Tényleg jó, hogy ég a kislámpa, de csak remegve kuporgok ott. Nagyon félek, mert olyan idegen minden és félelmetes minden. Hogy nincs itt Hizaki-sama, már nem érzem magam biztonságban. Csukva az ajtó, de végig azt bámulom, hogy mikor jön be valaki és esik nekem.
Emlékszem, mit mondott nekem Hizaki-sama, mégse merek kimenni és átmenni hozzá. Mi van, ha ez csak valami teszt, hogy a helyemen maradok-e? Hogy tudom-e, hogy mi a dolgom? Lehet minden csak teszt… a délutáni is, hogy nem kellett lefeküdnöm vele.
Egészen reggelig így ülök ott a takaró alatt, görcsösen és aggódva, na meg az arcomra van írva, hogy mennyire félek. Mikor benyit egy szál alsóban, rögtön felkapom a fejem és le is hajtom. Odajön hozzám és leül az ágy szélére.
- Jó reggelt… azt hittem, még aludni fogsz. - Mondja kedvesen, de az, hogy így jött hozzám, sok mindent elárul, legalábbis nekem.
- Jó reggelt Hizaki-sama… - Nem mondok semmit az alvásra, hisz fél éjszaka ébren voltam.
Az állam alá nyúl, és felemeli a fejem.
- Mi a baj Sachio? - Azért rendesen látszik rajtam, hogy nem aludtam túl sokat. - Nem tűnsz valami kipihentnek. - Jegyzi meg nekem.
- Én… nem nagyon tudtam aludni… - Nem nézek a szemébe.
- Miért nem jöttél át? Mondtam, hogy gyere, ha baj van. - Mondja értetlenül.
- Én tudom, hogy nem szabad kimennem. - Mondom határozottan, nagyon félek, most is görcsösen kapaszkodok a takaróba. - Már megtanultam, hogy hol a helyem… - Suttogom.
Hizaki-sama sóhajt egy jó nagyot és megfogja a kezem, hogy ne szorítsam annyira a takarót.
- Figyelj Sachio… már nem ott vagy, értsd meg. Senki nem fogja neked megmondani, hogy mit tehetsz és mit nem. - Gondolataim szerint, ez megint csak teszt. Vagyis ez az egész és majd Izawa-sama vissza fog jönni és visszavisz.
- Nem akarok bajt... - Vagyis pontosítva büntetést. - Én… én félek… nem akarok büntetést kapni… - Szaladt ki a számon, mire rögtön a szám elé kaptam a kezem, mint aki rosszat és túl sokat mondott. Aggódva nézek fel, tényleg félek a büntetéstől, nem véletlenül vagyok hajlandó bármire, amit megparancsolnak nekem.
Régen mindig bezártak egy kis lyukba, ami talán ha két négyzetméter megvolt. Enni alig kaptam és mindig bejött valaki, megerőszakolt, majd ott hagyott mocskosan és ezt volt, hogy hetekig folytatták, nem véletlenül rettegek ennyire.
- Én… sajnálom… - Kérek gyorsan bocsánatot és már könnyen gyűltek a szemembe.
Kipattanok az ágyból és letérdelek a földre Hizaki-sama elé. Már hát pont fognék hozzá leszopni, mire megint megfogja a karom.
- Már mondtam, hogy nem kell ezt tenned… nem ezért vagy itt. - Mondja komolyan, nekem meg lefolynak a könnyeim.
- Akkor… miért vagyok itt? - Kérdezem elpityeredve. - Én… én nem tudok mást adni az ételért és a szállásért… Nekem nincs semmim… - Suttogom és elhúzódom a túlsó falig. Picire összehúzom magam és potyognak a könnyeim. Semmit nem értek.
Nem merem elhinni, hogy tényleg nem kell semmi ilyet tennem többé. Nem kell magam kényszerítenem és egy vénpöcs se fogja a farkát a torkomra nyomni. Nem akarok hinni egy délibábnak.
- Sachio… - Szól oda szelíden. Odajön, de ekkor bekopogtatnak és benyitnak óvatosan.
- Elnézést kérjük a zavarásért Hizaki-sama, de meghoztuk a fiú ruháit és holmijait. - Közlik veled.
- Rendben… ezt még befejezzük Sachio. - Mondja komolyan. - Csak segítek felhozni a ruháid. - Simogatja meg a fejem és azzal ott hagy.
Én teljesen kétségbe esve ülök ott és nem tudom mi lesz. Ez a befejezzük nem hangzott túl jól. Remegve simulok a falhoz teljesen, ahogy szépen hordják be a ruháim, bár nincs valami sok és a legtöbb kimono vagy yukata, mivel abból könnyebb kihámozni, vagy csak szimplán megdugni. Normális ruhám nagyon kevés van, de egész sok könyvet kaptam régen. Nem merek megmozdulni. Hizaki-sama emberei is csak néznek, hogy mi van velem, persze mind tudja, hogy egy szajha vagyok és nem egy végig is mér magának. Mikor befejezték a hurcolkodást, odajön hozzám Hizaki-sama, megfogja a karom és finoman felhúz.
Én engedelmesen felállok, de a fejem lehajtom, a kezeim reszketnek, mint a nyárfalevél.
- Sachio… nem félj, tényleg nem foglak, sőt senki nem fog bántani. - Próbál meggyőzni, de nem hiszem el.
- Én… sajnálom.. többé nem mondok ilyeneket… - Folytatom a mentegetőzést és egyre jobban pityergek, sőt már sírok.
Annyira félek.
Szerkesztve szela00 által @ 2012. 03. 03. 23:00:51
|
| Andro | 2012. 02. 28. 14:07:38 | #19490 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (Sachiomnak)
Felvezetem az egyik vendégszobába, ami pont az enyém mellett van. Ahogy látom, majdnem leesik az álla. Nem tudom, hol élt eddig szegény, de talán valami koszos lyukban tartották, ha ettől az egyszerű szobától így meg van döbbenve.
– Ez lesz a szobád – mondom, majd elengedem a vállát. Érzem, hogy feszélyezi a dolog. Talán nem sűrűn szokták megérinteni.
Olyan gyonyörű fiú, nem értem, hogy bánhattak vele olyan gonoszul. Látom, hogy meg van rémülve, a szemeit is lesüti, mintha attól félne, megverem, amiért nézelődni merészel.
– Ne félj, már nem fog senki bántani, itt jó dolgos lesz, meglátod – mondom megnyugtató hangmenben majd az ágyhoz kísérem, és leültetem.
Lehajtott fejjel ül, a kezei a combján. Ez így nem mehet tovább. Az álla alá nyúlva emelem meg a fejét, mire idegesen kapaszkodik a ruhájába. Az arca jó vörös, ha nem kezelem le, holnapra rondább lesz.
– Elég csúnyán bevörösödött az arcod. Hozok rá egy vizes törölközőt – állok fel, és hagyom magára egy kicsit.
A fürdőbe megyek, és megnedvesítek egy törülközőt. A hideg víz majd csillapítani fogja a fájdalmát. Visszamegyek, és gyengéden az arcához nyomom a törülközőt. Megremeg az érintésre, de nem húzódik el. Talán jólesik neki, vagy annyira fél, hogy moccanni sem mer, nehogy megverjem.
- Jól esik? – kérdem, mire csak bólint. - Mi az, elvitte a cica a nyelvedet? – kérdem, mire szégyenkezve pillant rám.
- Nem… elnézést uram… - válaszolja halkan.
- Hagyjuk ezt az uramozást… - szólok rá kedvesen, hátha ezzel oldom a feszültséget, de nem.
- Sajnálom u… Kuroyume-sama – javítja magát, mire lemondóan sóhajtok. Nehezebb dolgom lesz, mint vártam. Ő is sóhajt egyet. Azt hiszem, nem érti, mit akarok tőle pontosan.
- Hozok enni neked, addig nyugodtan nézz körül - adom a kezébe a vizet törülközőt. Biztosan éhes szegénykém, hiszen nem hiszem, hogy adtak neki enni, mielőtt idehozták.
- Igen… - hallom halk, félénk hangját.
~*~
Lemegyek a konyhába, és összeszedek neki egy kis ételt. Onii-sama ugyan rám néz, figyelmeztetően, hogy ideje lenne lejönnöm a vendégek közé, de nem szól bele a dolgomba. Ő is tudja, milyen vagyok, és azt is, hogy képes ő tartani a frontot. Majd lemegyek elköszönni, és majd arra fogok hivatkozni, hogy nem éreztem jól magam. Sietek vissza Sachiohoz, és amikor belépek, ő ugrik egyet, amint meglát. Mintha attól tartana, hogy bántani fogom, vagy kiabálni fogok vele. Az idegei nincsenek rendben, de nem is csoda, ha úgy bántak vele, ahogy ma este láttam.
– Meghoztam az ételt – rakom az ételt az ölébe, majd mellé telepedek. Megkordul a hasa, mire elkuncogom magam. Jól számítottam, éhes. - Hallom éhes vagy. Egyél, amennyi csak jólesik.
– Köszönöm szépen Kuroyume-sama – mondja szép illedelmesen, majd enni kezd. De alig csipeget. Vagy nem nagy étkű, vagy pedig fél, hogy ha túl sokat talál enni, a végén haragudni fogok. De így is olyan vékonyka szegény, muszáj felszednie pár kilót magára, ha nem akar ilyen vézna maradni. Alig a felét eszi meg, vagy talán annyit sem az ételnek.
– Nem ízlik, vagy nem szereted? – kérdem aggódva. Talán rossz ételt hoztam, vagy másmilyenhez szokott. De ő csak megrázza a fejét.
– Csak jól laktam, köszönöm szépen, nagyon finom volt – mondja bájosan és udvariasan. Igazán illedelmes fiú, meg kell hagyni.
– Hát… te sem fogsz kienni a vagyonomból – mosolyodom el, mire elpirul. Ilyenkor még szebb. Kár, hogy nem mosolyog, biztos gyönyörű mosolya lehet. Felállok, és elveszem a tálcát. – Elviszem ezeket, aztán jövök vissza – mondom, majd magára hagyom.
Előbb a tálcát viszem a konyhába, majd a saját szobámba megyek, és a szekrényből előveszek egy rövidnadrágot és egy pólót. Valószínűleg nagyok lesznek rá, de a nadrágon van egy zsinór, amit meg lehet kötni. Alváshoz kitűnőek lesznek neki.
Mikor belépek, Sachio az ágyon ül, és mereven bámulja a szőnyeget, mint aki az emlékezetébe próbál vésni minden egyes szálat, minden egyes mintát. De a testtartása olyan, mint egy halálraítéltnek, akit kivégzésre visznek.
– Mi a baj Sachio? Ha attól félsz, hogy visszajön az a vadbarom, már mondtam, hogy… - kezdem, de ekkor Sachio feláll, és kioldja az obiját.
A kimonója a földre hullik, ő pedig ott áll egy szál semmiben előttem. Igazán gyönyörű, más körülmények között szívesen magamhoz ölelném, de most csak döbbenten állok. Ő odalép hozzám, majd egy szó nélkül térdel elém, és gombolja ki a nadrágom, és kezdi lehúzni a sliccemet.
Pár pillanatba beletelik, mire magamhoz térek. Aztán megrázom a fejem, és megfogom Sachio kezét, mire ő megremeg.
– Hagyd abba! – mondom szelíden. – Erre semmi szükség, kicsim – húzom álló helyzetbe. – Nézz rám, kérlek! – szólok hozzá gyengéden.
Rám néz, a szája remeg, a szemeiben könnyek csillognak. Most biztos azt hiszi, rosszat tett, nem ezt akartam, és most attól fél, óriási büntetést kap. Egyik kezemben az ő kezét fogom, a másikban a ruhák. Hogy magyarázzam meg neki. Végül az ágyhoz vezetem, és leülök, majd leteszem a ruhákat is. Valamit tennem kell, mert halálra van rémülve.
– Nem csináltál semmi rosszat – mondom halkan, és letörlöm a könnyeit. Az arca halott sápadt, látom, hogy nem érti. – Sachio… én… hogy is mondjam… Te gyönyörű vagy – kezdem végül. – Meseszép, nálad szebb fiút életemben nem láttam.
– Akkor… mi a baj… Kuroyume-sama? – kérdi félve.
– Én vagyok a baj – mondom, mire értetlenül néz a szemembe. – Nem, nem úgy, ahogy érted, nem vagyok impotens – mosolyodom el. – Csak... hogy is fogalmazzam meg, hogy te is megértsd, és ne hidd azt, hogy le akarlak rázni. Szóval... nem akarom, hogy azért tedd, amit tenni akarsz, mert kényszernek érzed. Érted? – kérdem, mire a fejét rázza. – Sachio – mondom türelmesen. – Itt senki sem fog téged bántani, nem fog megverni senki, mert valamit rosszul csinálsz. Nem egy tárgy vagy, hanem egy érző, gondolkodó, értelmes emberi lény – húzom magamhoz, és megölelem.
Érzem, mennyire retteg, hogy meg van rémülve. A szíve olyan gyorsan ver, hogy csoda, hogy nem ugrik ki a helyéről. A légzése szapora. Nem hiszi el, amit mondok, talán azt hiszi, hogy hazudok neki. De valószínűbb, nem is érti, amiről most beszélek. Lassan kezdem simogatni a hátát, és érzem, hogy a vállai rázkódnak. Sír, nem is kell odanéznek. Lágyan kezdem őt csitítani, csendesen, halkan. Nem akarom, hogy féljen tőlem. Azt akarom, hogy boldog és nyugodt élete lehessen végre.
– Nincs semmi baj, Sachio – suttogom – Csss… Semmi baj, kicsim, nyugodj meg szépen, jó?
Lassan, hosszú idő után kezd csak megnyugodni. Nem tudom, hogy én tettem-e valamit, vagy csak már kifáradt. Amikor végre abbahagyja a sírást, és felnéz látom, hogy a szemei vörösek, az arca megviselt, és kissé reszket.
– Fázol? – kérdem, mire csak aprót biccent. – Vedd fel ezeket. Jók lesznek az alváshoz – mondom szeliden, ahogy segítek neki felöltözni a pólóba és nadrágba.
– Kuroyume… sama… nem… nem merges… rám? – kérdi félénk, elcsukló hangon. Csak a fejem rázom. – Pedig… a régi uram… ő mindig…
– Én nem az urad vagyok – mondom halkan, és egy apró puszit nyomok nyomok a fejére. Döbbenten, értetlenül mered rám. – Nem a gazdád vagyok, hiszen nem vettelek meg, nem igaz? – bólint. – Egyszerűen, nem foglak oda visszaengedni. Izawa nem méltó rá, hogy vele élj. Te nem egy tárgy vagy, Sachio, és nem érsz kevesebbet senki másnál. Te is valaki vagy – simítok végig az arcán. – Majd megtanulod.
– Igen… Kuroyume-sama… - bólint.
– És hívj Hizakinak! – mosolygok rá gyengéden. – Ez a Kuroyume-samázás nem tetszik. Van nekem rendes nevem is, tudod-e? Mint neked.
– Igenis, Kuro… Hizaki-sama – bólint engedelmesen.
– No, most pedig ágyba! – mondom határozottan. – Ki kell pihenned ezt a sok hirtelen jött változást. És ha bármi kéne, ott vagyok a szomszéd szobában. Ha félsz, vagy rosszat álmodsz, nyugodtan szaladj át akkor is, ha alszom. Rendben? – simítom meg az arcát újra, mialatt lefektetem.
Ő csak bólint, és elhelyezkedik. Engedelmes fiú, talán túlságosan is. És nagyon fél. Leülök mellé, és simogatni kezdem a fejét. Ő csak néz rám. Még látom a szemében a rettegést, az értetlenséget. Nem tudja, mi történik vele, hogy mi is ez a nagy változás körülötte. Még ma el fogom küldeni az embereimet a ruháiért, meg hogy nyomatékosítsák abban a szemétládában, job, ha elfelejti Sachiot. Talán el is kéne intézni, nehogy más fiúkat is bántson.
- Aludj jól, Sachio! – suttogom halkan, ahogy egy apró puszit nyomok az arcára. – Minden rendben. És holnap addig alhatsz, míg fel nem ébredsz, jó?
- Igen, Hizaki-sama – bólint engedelmesen. – Jó éjszakát!
Rámosolygok, és addig maradok Mellette, míg lassan el nem alszik. Csak akkor állok fel, amikor már egyenletesen szuszog. Ám még észreveszem azt a ronda nyakörvet a nyakán. Nem illik rá, így leveszem, és zsebre vágom. Jobban fogja érezni magát nélküle. Azt hiszem, végülis biztonságban érzi magát itt. A kislámpát mindenesetre égve hagyom, amikor kimegyek a szobából. Nem tudom, hogy mennyire fél a sötétben.
Alig lépek ki, onii-sama már ott is van, hogy le kéne mennem elköszönni a vendégektől. Én csak bólintok, majd lemegyek, elköszönök mindenkitől, fejfájásra hivatkozom, majd mikor mindenki elmegy, én az embereimet hívom. Elküldöm őket Izawához, mire ők már mennek, és teljesítik is a kívánságomat. Azt hiszem, annak a szemét dögnek most rossz éjszakája lesz. De legyen is, mert nem állok jót magamért.
– Mi a szándékod a fiúval? – kérdi onii-sama, mikor már kettesben vagyunk a nappaliban. – Megtartod?
– Itt fogom tartani – mondom. – Nem hagyom, hogy megint bántsák. Remélem, onii-samának nincs kifogása.
– Nekem nincs – mosolyog. – De otoo-samának és obaa-samának lesz, ezt te is tudod. Nem fogják jó néven venni, hogy egy prostituálttal kell egy fedél alatt élniük.
– Ha jól tudom, azért otoo-sama elég jól megnézte Sachiot – mondom elhúzva a szám. – Láttam a vágyat a szemében, ahogy stírölte. Persze, számára ő csak egy tárgy, nem élő ember – mondom dühösen. – Elmegyek aludni. Jó éjszakát, onii-sama! – állok fel.
– Jó éjt, Hizaki! – bólint onii-sama. – Remélem, a fiú boldog lesz itt. Igazán helyes kölyök, és nagyon szófogadó is. De nagyon vigyázz rá, és légy türelmes!
Bólintok, majd a szobám felé veszem az irányt. Én is tudom, nem kell engem emlékeztetni, hogy mit tegyek. Csak félek, hogy Sachio mindig félni fog tőlem. Megállok az ajtaja előtt, és hallgatózom. De semmi. Benyitok, és ott fekszik az ágyban, békésen alszik. Akaratlanul is elmosolyodom, majd becsukom az ajtót, és a saját szobámba megyek. Aztán a zsebembe nyúlok, és a nyakörvet egy elegáns mozdulattal a szemetesbe vágom. Ott van a helye, nem Sachio nyakán.
Szerkesztve Andro által @ 2012. 02. 29. 17:43:31
|
| szela00 | 2012. 02. 24. 22:44:55 | #19404 |
Karakter: Sachio
Megjegyzés: Hizaki-samának
Békésen várok a kis cellámba, ami szobának van csúfolva, rendszeresen ki és bejárásom még sincs. Az ablakon bámulok ki és a felhőket figyelem, melyek szép sorban úsznak át a boltozaton. Ez a kedvenc elfoglaltságom. Mindig azt képzelem, hogy felpattanok egy felhőre és elmegyek innen. Tudom, hogy ez ostoba álom, mégis ez tart életben évek óta.
Nagy elmélázásomba egyszer csak betrappol egy alkalmazott, aki felkészít a különböző kliensek fogadására. Most is ez történik. Átvezet egy másik szobába és nekem csak némán kell ülnöm. Szépen elrendeznek mindent. A hajam kifésülik, és félig felkötik. Mivel nagy bevételre számítanak ma és sokat várnak tőlem a legdrágább kimonót adják rám, amijük csak van. Úgy fest rajtam, mintha rám öntötték volna. Nekem csak szépnek kell lennem, habár én undorítónak tartom a külsőm.
Az örökbefogadóm is megjelenik. Innen már tudom, hogy ez tényleg fontos, és ha nem sikerül, komoly büntetésben fogok részesülni a későbbiekben.
- Idefigyelj Sachio… elvárom, hogy a legjobb formádat hozd… csak legyél csöndben és csináld, amit mondok, világos? - Csak azért nem ránt most magához és nyomatékosítja szavait, mert nem akarja tönkretenni a remekművet, amit belőlem varázsoltak az emberei.
Én pedig tisztában vagyok vele, hogy kuss a nevem, így csak némán bólintok az uram szavaira és még a szemem sem emelem rá.
Miután minden előkészülettel végeznek, megkapom az ilyenkor szokásos pórázt a nyakamba, nehogy szökni próbáljak. Engedelmesen követem a vezetőm, szintén nem nézek rá, csak a földet kémlelem. Beszállok az autóba, ami természetesen sötétített üvegekkel van körülvéve hátul. Még át se látni rajtuk, nehogy megkívánjam a külvilágot és ismét szökni próbáljak.
~*~
Mikor megérkezünk a rezidenciára, ismét csak szótlanul követem az uram szavait.
- Befelé és ne nézz senkire, világos? - Mivel nem mondja, hogy beszélhetek, így ismét csak bólogatok, ezzel jelezve, hogy megértem, amit mond. - Ennél fontosabb munkád még nem volt… remélem megéred a beléd ölt pénz…
Persze azt a pénz már rég visszakereste rajtam. Több politikus és befolyásos üzletember a vevőm, akik rendszeresen járnak hozzám.
Az épület hatalmas teljesen elképedek, még szét se kell nézzek, hogy tudjam, bárkinek is a rezidenciája ez, az bizony nincs pénzszűkében és kényelmesen megfizethet engem. Ahogy egyre beljebb haladunk az épületben, valami féle öregemberre számítok, akit ki kell elégítenem. Már a gondolatra felfordul a gyomrom, de lenyelem és megyek tovább. A terem előtt megragad az uram és még egyszer elmondja az eddigieket és pontosan tájékoztat.
- Középen fog ülni egy férfi, őt kell elcsábítanod. Most csak táncra rendeltek, de az a dolgod, hogy elérd, hogy meg akarjon dugni, világos voltam?! - Néz rám dühösen. - Ha ezt elbaszod nekem, kicsinállak és nem fogok arra figyelni, kifizet a seggedért, remélem elég egyértelmű vagyok… - Közli kegyetlenül, majd ellök magától.
Tőlem ismét csak egy fejbiccentést kap, amivel nyugtázom az előbb elhangzottakat.
Pórázon bevezetnek a terembe, még csak fel sem emelem a tekintetem, csak egy pillanatra, hogy mégis kik vannak itt, milyen emberek. A középen ülő emberre téved a tekintetem és ekkor eszembe jutnak az uram szavai, így hirtelen le is sütöm őket, eléggé félek, hogy nem sikerül teljesítenem és akkor büntetést kapok. Inkább elviselem a poklot egy éjszakára, mint több hétre.
Némán hallgatom uram szavait, egyre feszültebb leszek, tényleg sokat vár tőlem és csak az kavarog a fejemben, hogy mi van, ha mégse sikerül…
- Jó estét kívánok! - Ez a hang… túl biztos a dolgában, nyelek egy aprót. Amíg előadja a monológját, rólam szépen leveszik a pórázt, de a nyakörv marad. Az a ruha része. - A nevem Iwaza Keiichiro, és van szerencsém bemutatni Önöknek az én kis virágszálamat, Sachiot, aki nemcsak hogy első osztályú szajha, de kiválóan is táncol. És most táncolni fog a kedves ünnepeltnek. Aztán persze, megegyezhetünk, hogy esetleg Kuroyume-sama óhajtja-e igénybe venni máshogy is ezt a szépséget. - Előrelök, de én fel sem háborodom, mindig így bánnak velem. Egy idő után megszokja az ember fia. - Akkor jó mulatást! - A meghajlás az én végszavam. Előrébb lépek és várom a zenét lesütött szemekkel.
Ahogy elkezdődik a kellemes dallam, lassan tekergetni kezdem a csípőm és végigsimítok magamon. Tudom mi a feladatom és ennek megfelelően igyekszem teljesíteni. Aprókat lépve elindul a táncom, amit nem kevés erotikával fűszerezek meg. Kecses és kifinomult a mozgásom és minden egyes mozdulatom stimmel a zenére. Nem lépek félre, pontosan tudom mi a teendő. A legyezőket megkapva, még jobban belendülök. Ügyesen dobálom őket, a férfiak ledöbbenve gyönyörködnek bennem, a nők pedig féltékenyen mérnek végig. A zene lassan elhalkul és én is abbahagyom a táncom kissé lihegve. Mélyen meghajolok, mintha én lennék hálás, hogy táncolhattam nekik. A tapsra nem is figyelek oda igazán.
A középen ülő férfira pillantok, remélve, hogy elnyertem tetszését és egy éjszakát kint tölthetek a börtönömből.
Az uramra szegezem tekintetem, ahogy egyezkedni kezd a másik férfival, de a tekintetén látom, hogy nem az a válasz érkezik, mint amire ő számított ezek után. Lehajtom a fejem és némán, felkészülve a verésre és minden másra megadóan leengedem karjaim magam mellé és elejtem a legyezőket. Dühösen csörtet oda hozzám az uram és elkapva a karom, kirángat a kertben. A befolyásos leendő vevők előtt nem csinálhat perpatvart, így privátabb környezetbe visz.
- Te ostoba hasznavehetetlen riherongy! - Pofoz föl, de én még csak fel se szisszenek, csak elszégyellem magam. - El kellett volna bűvölnöd azt a férfit, de te még erre sem vagy képes! - Nem kis erővel nekipasszíroz a ház oldalának, azért ezt már megérzem és halkan felszisszenek és könnyek szöknek a szemembe. - Ne sziszegj itt nekem, te senki kis cafka! Most miattad estünk el egy nagy bevételtől, mert a bátyja azt mondta, Kuroyume Hizaki-sama nem hajlandó veled lefeküdni! Mér erre sem vagy képes te átkozott senki? Te kis kurva, ribanc, hát ezért tanítottunk annyi évig?! Ezért áldoztunk rád annyi pénzt?! Hogy dögölnél meg! Hiszen úgysem érsz semmit! - Ahogy újra megemeli a kezét, összehúzom magam és lehajtom a fejem. Halványan remegni kezdek és készülök a pofonra. Meglepődök, ahogy nem érzem az ütést. Felpillantok, és akkor látom meg Kuroyume-samat, ahogy lefogja az uram.
- Elég legyen! - Teljesen ledöbbenek, még soha nem védett meg így senki, mint most ez a férfi. A remegésem nem hagy alább és a könnyeim már le is folynak arcomon. - Hagyja békén a gyereket! - Megijedek, ahogy az uram karját kicsavarja, de ahogy elenged, kicsit arrébb lépek. Talán ez a férfi az a csoda, amiért Istenhez könyörgök évek óta? - Maga lelketlen vadállat! - A szemei kissé megijesztenek, de bármi jobb a mostani helyzetnél. - Többé ne merjen a fiú közelébe menni, megértette?! Ő itt marad, és ha maga megpróbálja elrabolni, vagy vissza mer jönni akár a környékre is, a kutyáimmal szaggattatom szét. Értve vagyok?!
Ezekre a szavakra én is jobban megijedek és hozzásimulok a falhoz teljesen. Meglepődve veszem észre, hogy megijed egy ilyen fenyegetéstől az uram. Ezt úgy értelmezem magamban, hogy mától Kuroyume-sama az uram. Ahogy rám néz, még mindig remegek és könnyes az arcom, de már nem vagyok olyan ijedt. Úgy érzem, ez a férfi, tényleg maga a csoda, de legalábbis számomra egy hős.
Ahogy közelebb lép, rögtön lesütöm a szemem. Nekem sosem volt szabad nézelődnöm és tartok tőle, hogy ismét büntetést kapok, mert ezt végignéztem. Ahogy hozzámér, megremegek, szívem szerint elszaladnék, de nem tehetem.
Félek, rettenetesen.
- Ne félj, már nem fog visszajönni. - Ez a nyugodt hang nagyon kellemes. - Jól vagy? - Bólintok egy aprót, számomra ezek a verések mindennaposak voltak a mai napig. - Gyere, megnézzük az arcod. Kapsz rá borogatást. Aztán eszel és alszol egy nagyot. - Teljesen ledöbbenek. Mi az, hogy csak úgy kapok enni és pihenhetek? Igazán nem is tudom, hogyan kell pihenni, félelem nélkül aludni. - Tudsz járni? - Ilyet még sosem kérdeztek tőlem ezelőtt.
- Igen… uram… - Egy szellőnél és halkabb szólalok meg édesen csilingelő hangomon. Nagyon is illik a kinézetemhez.
- Gyere! - Közelebb lépek, de nagyon zavarba jövök, ahogy átfogja a vállam. Nem tudom mik a játékszabályok, hogy mit tehetek és mit nem. Ez nem az a hely volt, ez más, szebb jövővel kecsegtető. Mégis rettegek, hogy talán egy másik pokolba találom magam.
Felvezet egy szobába, ami gyönyörű és tágas. Kicsit le is esik az állam, de a dolog kezd gyanússá válni. Ki tudja, mit akar tőlem. Lehet megvédett, de biztos nem szívjóságból és adományból tette és teszi ezeket értem.
- Ez lesz a szobád. - Közli, de nem olyan parancsoló hangon, mint amit megszoktam az évek alatt. Engedi el a vállam, mert látja, hogy nagyon feszélyez.
Én csak bólintok és még mindig azon jár az eszem, vajon mit akarhat tőlem. Nem értem mi haszna származhat abból, ha egy olyasvalakit, mint én, maga mellett tart. Lassan de egyre tisztább lesz kép és hirtelen az ugrik be, hogy mi van, ha az előbbi csak egy színjáték volt és az uram eladott ennek a férfinak. Túlságosan nyomatékosította, hogy legyek jó, mintha nem csak egy éjszakáról szólt volna ez az egész táncdolog.
Erre gondolva, ismét csapdában érzem magam. Egy fél másodpercre rápillantok Kuroyume-samara, majd le is sütöm a szemem. Lehet, csal a felszín és valóban ezért vagyok itt.
- Ne félj, már nem fog senki bántani, itt jó dolgos lesz, meglátod. - Nem igazán hat rám ez a barátságos hangnem, továbbra is félek és tartok, most még inkább.
Odakísér az ágyhoz és leültet rá. Lehajtott fejjel ülök, mint aki nem pillanthat fel, vagy megvernék, ha nézelődni mer. Az állam alá nyúl és felemeli a fejem. Én megmarkolom a kimonom a combomon idegességemben.
- Elég csúnyán bevörösödött az arcod. Hozok rá egy vizes törölközőt. - Áll fel és hagy magamra pár perc erejéig, még elmegy a borogatásért. Mikor visszatér a puha, nedves anyagot finoman az arcomhoz nyomja, mire én kissé megremegek a hirtelen hidegtől, de nagyon jól esik az arcomnak.
- Jól esik? - Mivel még mindig azt hiszem, nem beszélhetek, csak biccentettem egy aprót.
- Mi az, elvitte a cica a nyelvedet? - Erre kicsit szégyenkezve pillantok rá.
- Nem… elnézést uram… - Válaszolok halkan.
- Hagyjuk ezt az uramozást… - Szól rám, de kedvesen. Olyan fura ez az alak, ráadásul még mindi nem értem, mit akar tőlem.
- Sajnálom u… Kuroyume-sama. - Javítom magam, mire csak sóhajt egyet, mivel nem az urammal van a baj, hanem a hivatalos hangnemmel, de én más milyet nem ismerek. Csak sóhajt egyet lemondóan.
- Hozok enni neked, addig nyugodtan nézz körül. - Adja a kezembe a törölközőt.
- Igen… - Mondom halkan és félénken.
Ott hagy engem egyedül a szobában. A törölközőt letéve az ágyra körbenézem a szobát. Tényleg szép szoba, de én erre is börtönként tekintek, így számomra ez szinte lényegtelen. Persze annyira nem mindegy, hisz az előző szobám talán egy lyuk se ehhez képest. Kinézek az ablakon is, gyönyörű a kilátás. Teljesen lenyűgöz. Örülök is neki, hogy szépen látni az eget, hisz biztos vagyok benne, hogy sok időt fogok itt eltölteni. Benézek a fürdőbe is, az is csodaszép. Soha nem láttam még ekkora fürdőszobát, majdnem akkora, mint a régi szobám. Az állam a földön koppan a gyönyörűségtől. Ez számomra amolyan luxusbörtön. Visszamegyek és leülök az ágyra, pont oda, ahol azelőtt ücsörögtem. Az arcomra rakom a rongyot és jólesően felsóhajtok. Eléggé fáj még akkor is, ha már hozzászoktam ehhez.
Egyszer csak ajtónyitódást hallok, kicsit meg is rezzenek és ugrok, hisz ilyenkor mindig az következett eddig, hogy elvittek valahova, de ezúttal nem ez történik.
- Meghoztam az ételt. - Rakja le az ölembe Kuroyume-sama és leül mellém. Halkan megkordul a hasam az illatokra, mire elkuncogja magát a vendéglátóm. - Hallom éhes vagy… egyél, amennyi csak jól esik.
- Köszönöm szépen Kuroyume-sama. - Szép illedelmesen nekikezdek, de szinte csak csipegetek, mint egy madárka. Nem vagyok az a nagyétkű, vagyis inkább eddig nem tehettem meg, hogy annyit egyek, amennyi csak belém fér. Kevesebb, mint a felét megeszem csendesen és már nem is érzem magam éhesnek.
- Nem ízlik, vagy nem szereted? - Kérdezi aggodalmasan, mire rápillantok és megrázom a fejem.
- Csak jól laktam, köszönöm szépen, nagyon finom volt. - Mondom bájosan és hihetetlenül aranyosam.
- Hát… te sem fogsz kienni a vagyonomból. - Mosolyodik el, mire én kissé elpirulok. Általában csak perverz tekintetekkel és mosolyokkal találkozok, még sosem kaptam ilyen kedves mosolyt.
Kiveszi a kezemből a tálcát és feláll.
- Elviszem ezeket, aztán jövök vissza. - Közli velem és ismét magamra hagy, ám ezúttal csak pár perce.
Azonban az a pár perc is soknak bizonyul, mert elindulnak az agytekervényeim és egyre biztosabb vagyok abban, hogy eladtak. Lehajtom a buksim és ismét a kimonom szorongatom. Szeretném azt hinni, hogy nem így van, de ekkor minden eszembe jut, amit belém neveltek az évek során.
„Te csak arra vagy jó, hogy megdugjanak.”
„Mit képzelsz magadról?! Hogy érsz valamit?! Csak egy szajha vagy… undorító.”
„Benned csak a tested értékes.”
„Csak egy olcsó szajha vagy, mindig kussba kell maradnod, világos?!”
„Soha nem szabadulsz… mindig kis kurva maradsz.”
Nem érzek ezek miatt szomorúságot, mert már elfogadtam évekkel ezelőtt a sorsom. Mégis ez a pár perc reménykedéshez vezetett. Ez az apró törődés, de mindent lerombolnak az emlékeim.
Újra nyílik az ajtó, ám ezúttal már nem ijedek meg, hisz tudom mi a teendő.
Lassan felállok és egyenesen Kuroyume-sama szemébe nézek, majd a földet kémleli a tekintetem ismét és közben kibontom a hajam.
- Mi a baj Sachio? Ha attól félsz, hogy visszajön az a vadbarom, már mondtam, hogy… - Ekkor lassan kikötözöm és ledobom magamról a kimonot. Ott állok egy szál semmiben. A körülményeket leszámítva, tényleg gyönyörű vagyok, így még inkább, hogy rám simul a hajam, jobban kiadva az alakom. Látom Kuroyume-sama arcán a döbbenetet, én persze csak arra gondolok, hogy nem gondolta, hogy ilyen szép testem van. Odalépdelek hozzá és egy szó nélkül elé térdelek. A nadrágját kezdem gombolni, majd a sliccet is elkezdem lehúzni.
|
| Andro | 2012. 02. 15. 12:26:39 | #19214 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (Sachiomnak)
Születésnap. Nem tudom, minek kell megünnepelni. Már felnőtt vagyok. Bár nem mintha nem bíznék benne, hogy onii-sama jó ajándékkal, és remek partival áll elő, de mégsem szeretem az ilyen rongyrázást. Nem szeretek ennyi idegen ember között ünnepelni, akik csak azért jönnek el, mert félnek apámtól, hátha elesnek egy nagy nyereségtől, vagy apám keresztülhúzza a számításaikat. Én úgy érzem, nem is engem fognak ünnepelni, hanem ez csak egy újabb magamutogatás, újabb ürügy arra, hogy apám fitogtathassa a vagyonát, a befolyását, a hatalmát.
Komótosan öltözöm. Fehér ing, vajszínű nadrág, ugyanilyen színű mellény, zakó és nyakkendő, hófehér cipő. Hajamat megfésülöm, és összefogom a tarkómon. Ne lógjon szerteszét, mert apám a végén rondán fog nézni rám. Szóval, inkább rendesen megyek le. Sóhajtok egyet. A hátam közepére nem kívánom az ilyesmit, ezt onii-sama is tudja, mégis kénytelen vagyok jó képet vágni a dologhoz.
Végignézem magam a tükörben. Nem azt mondom, hogy nem szeretek elegánsan öltözködni, de ez a majomparádé nem nekem való. Jobban szeretném, ha csak én, meg a nagyon szűk család lenne itt, de ez nem lehetséges. Ha mondjuk nem egy ilyen gazdag, befolyásos családba születtem volna, akkor nem lenne ekkora felhajtás, de így… Lemondóan sóhajtok egyet, és már ott tartok, hogy le sem megyek, amikor kopogtatnak.
- Szabad! – szólalok meg, mire a bátyám nyit be. – Onii-sama!
- Hizaki, kész vagy? – kérdi a bátyám, és belép. – Már mindenki csak rád vár.
- Azonnal megyek – mondom. – De őszintén szólva, semmi kedvem ehhez az egészhez. Nem értem, minek kell minden születésnapból ekkora hűhót csapni.
- Megértelek – bólint onii-sama. Ő az egyetlen, aki tényleg megért. – De majd én ott leszek. És lehet, hogy még jól is fogod érezni magad.
- Kétlem – rázom a fejem, mire odalép, és megölel. – Ne csináld ezt! Nem vagyok már kisgyerek.
- De a kisöcsém vagy – nevet rám. – Gyere! Hamar túlleszünk rajta, hidd el! – int, mikor végre elenged.
Én ebben ugyan kételkedem, ám követem őt ki a szobából. A gyomrom egy gombócban van, pedig ez a saját születésnapom. Kíváncsi vagyok, ma vajon milyen használhatatlan vackokat fognak rám sózni azzal az ürüggyel, biztosan hasznát veszem. Elég lenne nekem egy könyv, vagy pár ruhaanyag, azokkal is boldog lennék. De nem, mert muszáj minden évben drága, elegáns, és lehetőleg minél nagyobb ajándékokat kapnom. Pedig nem vagyok nagyigényű, egy aprósággal is beérem. De hát ez a gazdagság átka. Sosem azt kapod, amit szeretnél. Csak ha magadnak veszed meg.
~*~
Végül leérünk. Az ünneplő tömeg – akik között leginkább céges ügyfelek, és azok feleségei vannak jelen – tapssal köszöntenek és mindenki nagyon boldog születésnapot kíván. Én pedig mosolyogva fogadom a gratulációkat, bár a hátam közepére nem kívánom őket. Mégis, muszáj megjátszani, hogy élvezem a dolgot. Aztán kibonthatom az ajándékokat, amelyek között persze sok rendkívül drága és nagy ajándék van, de egy sem olyan, amely nekem tetszene. Mégis, kénytelen vagyok úgy tenni, mintha tetszene nekem. Nem sérthetek meg senkit, hiába én vagyok az ünnepelt. Nem akarok rosszat apa cégének, amelyben én is érdekelt vagyok.
- Egy ajándék még hátravan – mondja onii-sama. – Igazából nem is ajándék, mert csak ideiglenesen vettük kölcsön, de remélem, tetszeni fog, Hizaki – mosolyog.
Biccentek. Remélem, jobb lesz, mint az eddigi ócskaságok. Onii-sama leültet, majd a vendégek is helyet foglalnak apámmal és nagynénémmel együtt. Onii-sama mellém telepedik, és csettint, mire olyat látok, amire álmomban sem gondoltam volna.
Egy férfi jelenik meg, idősebb, olyan középkorú úr, mellette két másik férfival. Az egyik egy fiút vezet pórázon. Pórázon?! Megremegek. Hogy tehetnek ilyet? Aztán a fiúra nézek. Alacsony, csinos, vékony kis teremtés, hosszú fekete hajjal, angyali pofival és sötét szemekkel. Bőre fehér, mint a porcelán, termete sudár. Nem lehet több 18-20 évesnél. Vörös kimonót visel, hozzá aranyszínű obit. Mit akarnak vele? Ő lesz a meglepetés? Valószínűleg. Olyan riadtnak tűnik szegény, alig mer körbepillantani, és amikor a tekintetünk egy pillanatra találkozik, azonnal lesüti a szemét.
Végül megállnak vele, és az idősebb férfi felénk fordul.
- Jó estét kívánok! – mondja nyájas hangon, mire hányingerem támad. – A nevem Iwaza Keiichiro, és van szerencsém bemutatni Önöknek az én kis virágszálamat, Sachiot, aki nemcsak hogy elsőosztályú szajha, de kiválóan is táncol. És most táncolni fog a kedves ünnepeltnek. Aztán persze, megegyezhetünk, hogy esetleg Kuroyume-sama óhajtja-e igénybe venni máshogy is ezt a szépséget – mosolyog rám, majd középre löködi a fiút, aki engedelmesen hagyja, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak. – Akkor, jó mulatást! – hajol meg, majd mindhárman arrébb lépnek.
Sachio áll, nem néz senkire, majd mikor megszólal a zene, lassú, kissé erotikus táncba kezd. Azonnal elbűvöl az egész mozgása, a lénye, és le sem tudom venni róla a szemem. Kecsesen mozog, aprókat lép, ahogy mozog a zene ütemére. Már most tudom, kell nekem. Olyan elveszettnek tűnik, olyan védtelennek, hogy muszáj megvédenem. Még egy legyezőt is kap valahonnan a tánc közben, amit ügyesen fel is használ. Majd a tánc végén kecsesen meghajol, és hatalmas tapsot kap. Nem mer rám nézni, még Izawára sem, aki valószínűleg a gazdája.
- Kell nekem – suttogom oda onii-samának, aki bólint. – És nemcsak egy éjszakára.
- Gondoltam abból, ahogy nézted – jegyzi meg egy félmosollyal. – A te áldott jó szíved, öcsém. Az fog a sírba vinni egyszer – mondja, és odainti Izawát. – A fiú marad. Elnyerte az öcsém tetszését, de nem úgy, ahogy ön gondolja – jelenti ki, mire látom, hogy ez Izawának nem tetszik. Valami baj lesz itt, érzem.
Én közben felállok, hogy kinyújtóztassam magam, és kimegyek levegőzni. Elegem volt már a bentiekből, kell egy kis levegő, egy kis magány. Ám ahogy sétálok, szitkok és hangos veszekedés üti meg a fülemet. A hang irányába megyek, és akkor látom meg Izawát, amint Sachio egyik kezét fogja, és elég durván felpofozza szegény fiút. Ő pedig nem is védekezik, csak hagyja magát, és nem szól közbe akkor sem, amikor a gazdája szídja, mint a bokrot, válogatott sértéseket és nyomdafestéket nem tűrő szavakat használva.
- Te ostoba, hasznavahetetlen riherongy! – üti meg újra Izawa. – El kellett volna bűvölnöd azt a férfit, de te még erre sem vagy képes! – löki a falnak a fiút, aki felszisszen. – Ne sziszegj itt nekem, te senki kis cafka! Most miattad estünk el egy nagy bevételtől, mert a bátyja azt mondta, Kuroyume Hizaki-sama nem hajlandó veled lefeküdni! Még erre sem vagy képes, te átkozott senki? Te kis kurva, ribanc, hát ezért tanítottunk annyi évig?! Ezért áldoztunk rád annyi pénzt?! Hogy dögölnél meg! Hiszen úgysem érsz semmit! – emeli újra magasra a kezét, de ekkor lépek oda, és lefogom a kezét. Döbbenten néz rám.
- Elég legyen! – mordulok rá, majd Sachiora nézek. Szegény gyerek csak áll ott remegve, a szemei könnyesek, az arca vörös a ütések miatt. – Hagyja békén a gyereket! – csavarom ki Izawa kezét, mire elengedi Sachiot. – Maga lelketlen vadállat! – sziszegem dühösen villogó szemekkel. – Többé ne merjen a fiú közelébe menni, megértette?! Ő itt marad, és ha maga megpróbálja elrabolni, vagy vissza mer jönni akar a környékre is, a kutyáimmal szaggattatom szét. Értve vagyok?!
Izawa halálra váltan bólogat, mint a bólogató kutya, mire megvetően lököm el. Elpucol, és még hallom, hogy arra hivatkozik, sürgős dolga van. Szívtelen, lelketlen szörnyeteg az ilyen, aki kihasznál egy ilyen fiút.
Végül Sachiora nézek, aki halálra váltan lapul a falnak. Talán azt hiszi, hogy most én is bántani fogom. Pedig eszem ágában sincs. Veszek néhány mély levegőt, hogy megnyugodjak, majd közelebb lépek hozzá. Rám sem mer nézni, azonnal lehajtja a fejét, amint odaérek hozzá. Hozzáérek a vállához, mire megremeg. Halálosan fél, amit nem is csodálok.
- Ne félj, már nem fog visszajönni – mondom nyugodtan. – Jól vagy? – kérdem aggódva, mire aprót bólint. – Gyere, megnézzük az arcod. Kapsz rá borogatást. Aztán eszel és alszol egy nagyot – mondom, mire felemeli a fejét. Látom a szemében a döbbenetet. – Tudsz járni?
- Igen… uram… - suttogja halkan.
- Gyere! – intek, de azért átfogom a vállát.
Szinte érzem a vad szívverését, hallom a gyors, riadt lélegzetvételeit, ahogy elindulunk felfelé a szobába. Muszáj segítenem rajta, meg kell védenem. Itt fog maradni, nem érdekel, ki mit mond.
|
| Rauko | 2011. 11. 06. 11:41:42 | #17624 |
Karakter: Uehara Yukio
Megjegyzés: vége
Sajnálom, miattam.
|
| Andro | 2011. 07. 25. 10:47:46 | #15365 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (Yukiomnak)
- Biztosan jó ötlet? – kérdem kíváncsian.
- Jack pet, nem lesz baj – ölel meg Yukio. - Én bemegyek hozzá, előkészítem, te menj el Griff-sanért. Így rendben van? – kérdi rám nézve.
- Nekem tökéletes – mosolygok rá, és megcsókolom. - Ha baj lesz, majd Hiroyával rendbe tesszük Griffet – ígérem meg, mire most Yukio mosolyodik el.
- Szeretem, amikor ennyire férfias vagy – udvarol dallamos hangján, ahogy mocorogni kezd az ölemben. - De kár, hogy nincs időnk másra.
- Az éjszaka csak a miénk, kicsim – suttogom sejtelmesen. - Nem hagylak majd aludni, ígérem. – Yukio halkan felkuncog.
- Behajtom – dorombolja buján.
- Remélem. – Még egyszer megcsókolom, majd felállunk. Öltözködni kell.
Elegánsan öltözködöm, majd elmegyek Griffért. Már nagyon be van sózva, én látom rajta, de előttem természetesen nem mutatja. Én magamban azonban még mindig nem vagyok biztos benne, hogy olyan jó ötlet egy lelkileg sérült fiút rábízni a bátyámra. Mi lesz, ha bántani fogja, miután hazaviszi? Egész úton nem szólunk egy szót sem. Amikor megérkezünk, Hiroya szól a fiúknak, hogy megjöttünk. Yukio elénk siet, és Griff persze azonnal kezdi a szokásosat.
- Nahát, a kis kurva – szólal meg Griff, végignézve Yukio fehér kimonóba bújtatott testén. - Dögös kis ribanc vagy - nyalja meg az ajkait.
- Griff, megbeszéltük – szólok rá.
- Oké, oké. Szóval? - fordul Yukio felé.
- Jack Swann, tőlem egy évvel idősebb gaijin – mondja Yukio. - Durván bántak vele eddig is, de most kicsit komolyabb lelki sérüléseket szenvedett. Kérem, Griff-san, vigyázzon a barátomra – Yukio mélyen meghajol a testvérem előtt.
- Nyugi, nem töröm ketté - morogja, mire Yukio felpillant, és elmosolyodik. Nem értem, mit lehet ezen mosolyogni.
- Köszönöm – mondja, majd belépünk a szobába.
Jack a szoba közepén térdel, ahogy meglátja Griff-sant, mélyen meghajol. Yukio mellé sétál, én és Hiroya Griff mellett maradunk, hogy lefogjuk, ha esetleg bármivel próbálkozna.
- Állj fel, pet! - mondja neki Griff-san, mire Jack felpillant, majd feláll. - Nézz rám - jön a következő parancs, mire Jack ráemeli a tekintetét,. Griff kicsit közelebb lép, de Jack hátrál. - Félsz tőlem, pet?
- Ha ön a gazdám, akkor minden bizonnyal kötelességem a félelem. Ha nem akarná ezt ön is, nem engem javasoltak volna - foglalja össze okosan Jack. Meglep a nyíltsága, de ahogy látom, Yukion kívül mindenki meglepődik.
- Okos vagy, Jack - szólítja a nevén.
- Nem vagyok okos, uram. Okosnak lenni kiváltság, én csak jól bánok a szavakkal és másra is tudom használni az ajkaimat azokon kívül, amikre minden bizonnyal most is gondol. – Észreveszem, hogy Yukio mosolyog. Tehát ő tudta, hogy Jack milyen, és pont ezért akarta összehozni Griffel. Okos gondolat.
- Ha azt is fele ilyen ügyesen csinálod, mint ahogy a szavakkal bánsz, meg leszek elégedve - mondja Griff-san, és a burkolt kérdésre választ várva néz új petjére.
- Ha a szavak formálásában lennének ügyesebbek ezek az ajkak, akkor üzletember lennék, vagy politikus - jelenti ki Jack picit talán önelégülten.
- És mikor érhetek hozzád, pet? - kérdezi.
- Álmaiban és a fantáziáiban már le is tépheti rólam a kimonómat, uram. - Griff-san mosolyából ítélve tényleg tetszik neki Jack és a hozzáállása. - De a valóságban várnia kell.
- Te nem olyan vagy, mint a kis ribanc - mondja ajkait megnyalva Griff-san.
- Griff – szólalok meg vészjóslóan. Nem szeretem, ha ribancként beszél Yukioról. Ő már régen nem egy pet.
- Ha a kis ribanc alatt Yukiot érti uram, akkor a válasz egyszerűbb, mint hinné. Ő olyan, mint egy kiscica. Szeretetre, gondoskodásra van szüksége. Vele ellentétben én inkább olyan vagyok, mint egy vadmacska, Griff-sama - hajol meg kissé.
- De ugye tudod, hogy nem leszek veled puhány? - kérdezi.
- Nem is élvezném, ha kényeztetne, és szép szavakat suttogna a fülembe. De előre szeretnék kikötni valamit. - Felemeli a fejét és egyenesen Griff-san szemébe néz. - Naponta találkozni fogok Yukioval, és mindkettőnket magántanárhoz járatnak majd. – Szavai szinte parancsnak hangzanak. Még Yukio is felkapja a fejét, hát még Griff.
- Megbeszélem Hizakival a részleteket. – Griff szemei felvillannak, majd két lépéssel Jackhez lép, és az ajkaira tapad. Meghökkenve nézek rá.
A következő pillanatban Griff-san átkozódva hajol el Jacktől, és a padlóra köp egy adag vért. Yukio rémülten tépi ki Jacket Griff karjai közül. Én is meg vagyok rémülve.
- Semmi baj, Yukio – nyugtatja meg Jack. - És uram, ahogy mondtam. Vadmacska – vigyorog rá Jack, mire Griff nyelvet ölt annak jeleként, hogy Jack megharapta. Yukio nevetni kezd, majd utána mindannyian.
- Akarlak - jelenti be. - Egy hét múlva a házamba viszlek - mondja ellentmondást nem tűrően.
- Egy hét a világ, mesterem – hajol meg Jack, mi meg távozunk.
Hazafelé Griff szídja ugyan Jacket, de elismeri, pont olyan pet, amilyen neki kell. Elégedett vagyok vele, hiszen ha Griff nemet mond, Jacknek nem lesz hová mennie. Az intézetben sem maradhat örökké, pláne, mert a hely helyszűkében van.
- Jack jó fiú, ne félj, engedelmeskedni fog. Habár, egy igazi vadmacska, ahogy láthattuk – nevetek fel. Griff halványan elmosolyodik. Azt hiszem, büszke rá.
- Tetszik a fiú. Van tartása, szemtelen, pofátlan, akaratos kis pet. Sőt, szerintem önérzetes is. Határozott, és okos, akármit is mond – Griff hangja büszkén cseng. – A tiéddel egy lapon sem említhető. Engedélyezem a tanárt neki.
- Akkor miért akartad annak idején meghúzni? – kérdem komolyan, de Griff nem válaszol.
~*~
Vacsora után Yukio az ölemben piheg. Túl sokat evett, és mozdulni sem tud.
- Nos, mi a véleményed Jackről? Mit mondott Griff-san? – kérdi kíváncsian.
- Azt mondja, imádja – mondom őszintén. – Szerinte pimasz, akaratos, szemtelen, önérzetes, öntudatos, makacs, intellingens, de engedelmes fiú. És megengedi, hogy tanuljon.
- Ez csodás! – nevet fel Yukio. – Reméltem, hogy Jack végre igazi társra talál.
- Szerintem, te tudtad, te kópé – nyomom meg a nóziját, majd apró csókot nyomok ajkaira. – Azt hiszem, azt a hancúrt el kell halasztanunk. Túlságosan is teleetted magad.
- Az mindig belefér – suttogja buján az én kis drágám, és végigfuttatja apró ujjait a mellkasomon. – Neked is van kedved hozzá, nem?
Válasz helyett mélyen megcsókolom, majd a hátát kezdem simogatni. Hamarosan Yukio izgalomba is jön, a többi dolog meg már megy a maga útján. Hamarosan már ruha nélkül vagyunk, Yukio az ölemben üldögél, és szorgosan mozog az ölemben, mialatt én apró farkát kényeztetem kezeimmel. Átöleli a nyakam, nyöszörög, sóhajtozik, én pedig szabad kezemmel hátát, oldalát simogatom.
Fél órával később kielégülten, mocskosan, de boldogan fekszünk egymás mellett. Yukio boldogan simul hozzám, én pedig átölelem, és a haját simogatom. Olyan gyönyörű.
- Remélem, Jacknek is jó sora lesz Griff-sama mellett – mondja hirtelen Yukio.
- Biztos vagyok benne – válaszolom fáradtan. – Griff nem olyan, hogy tönkretegye a saját dolgait. Jack pedig páratlan fiú, Griff vigyázni fog rá. Ő is tudja, hogy szinte lehetetlenség ilyen kivételes társat találni. Lehet, hogy a végén úgy végzik, mint mi.
- Lehetséges – mosolyog rám Yukio. – Minden lehetséges.
~*~
Egy hét telik el. Találtam Yukionak és Jacknek magántanárt. Egy idősebb nőt, akit régebben ismertem. Hála égnek ott tanított, ahol én a felső gimnáziumot végeztem. Azonkívül pedig magántanárként is dolgozott a munkája mellett, így nem volt nehéz rávennem, hogy tanítsa a két fiút. Yukio és Jack pedig lelkesen, és gyorsan tanulnak. Fogékonyak mindenre, és akarnak is tanulni. Néha Kazu is benéz, hogy együtt tanuljon velük, vagy segítsen nekik valamiben. Jack igen megkedvelte Kazukit, és már nem fél tőle. Sőt, már ki merem hozni az utcára is.
Egy héttel később Griffel együtt jelenünk meg. Yukio is ott van, látom, hogy ideges, hiszen ő tudja, hogy Griff mire képes. Jack csomagol. Nem sok ruhája van, és ahogy Griffet ismerem, már bevásárolt leendő petjének. Jack egy kisebb bőrönddel lép ki a szoba ajtaján.
- Készen vagy? – kérdi Griff, mire Jack bólint.
- Igen, uram – hajol meg. – Ha Önnek, is megfelelő, mehetünk. Kész vagyok Önnel tartani.
- Akkor indulás! – adja ki a parancsot Griff.
- Sok sikert! – mondja Hiroya. – Ha bármi baj van, szólj!
- Holnap találkozunk – lép oda Yukio, és megöleli Jacket. – Vigyázz magadra, jó? Griff-sama nem éppen kedves ember.
- Nem is várom el – nevet Jack. – Nem vagyok házicica, mint te, Yukio – látom, hogy Yukio elpirul. – Köszönök mindent, Hiroya-sama! – hajol meg Jack. – Sosem felejtem el a kedvességét! – majd elindul kifelé.
Lekísérjük őket, megvárjuk, míg Griff és Jack beszállnak a kocsiba. Yukio aggódva néz utánuk, ahogy elindulnak. Megölelem, hiszen tudom, mit él át. Félti a legjobb barátját. Hiába voltak együtt egy hetet Griffel, Yukio mégis aggódik.
– Holnap találkoztok. Ne félj, Jacknek nem lesz semmi baja - nyugtatom meg.
- És ha mégis? – Yukio hangja remeg. – Elengedtem, és most nem tudok rá vigyázni. Aggódom érte, hogy mégsem döntöttünk jól. Mi lesz, ha Griff-sama bántani fogja?
- Akkor majd ellátom Griff baját, rendben? – nézek határozottan Yukio szemébe, mire ő bizonytalanul bólint. – De nem fogja bántani, Griff azért nem ennyire elvetemült. Ismerem. Talán Jack segít neki megjavulni, ha már én erre képtelen voltam.
- Nem a te hibád – szólal meg Hiroya. – De reméljük, most, hogy Jack ott van, Griff valahogy visszafogja majd magát.
Bólintok. Én is ebben reménykedem. Hogy felvidítsam Yukiot, elviszem fagyizni. De ettől sem derül fel. Szerintem holnap már jobban lesz, ha látja, hogy Jacknek kutya baja.
~*~
Másnap Jack időben érkezik hozzánk. Ez is hozzátartozik az egyezséghez, hogy Jack nálunk tanul Yukioval. Kivételesen beengedem Griffet, hiszen beszélnem kell vele. A tanárnő még nem érkezett meg, így Yukio és Jack nyugodtan beszélgethetnek a könyvtárban, amit tanulószoba gyanánt kiutaltunk nekik. Én Griffel beszélgetek a nappaliban.
- Nos, hogy vált be a fiú? – kérdem.
- Kiválóan. Igazi tüzes vadmacska – mondja büszkén Griff. – Alig lehet leállítani. Nem sír, nem könyörög, hogy hagyjam abba.
- Tehát megérte magaddal vinned – mondom. – Yukio nagyon aggódott, hogy bántani fogod.
- Puhány a te peted – jegyzi meg Griff. Majd ajtónyitódás hallatszik, és a két emlegetett fiú megjelenik. Jack egyből Griffhez megy, és elhelyezkedik mellette a földön. Yukio ellenben hozzám siet, és az ölembe ül.
- A tanár még nem jött meg? – kérdem kíváncsian. Már itt kéne lennie.
- Mindjárt itt lesz – válaszol Yukio. – De addig ha nem bánod, idejöttünk.
- Ha Griffnek jó, nekem is jó – vonok vállat.
Griff vállat von. Éppen ekkor jelentik be a tanárnőjüket, Haruka-sant, így a fiúk kimennek. Jack mélyen meghajol Griff felé, majd csak ezután távozik. Griff elismerően néz utána. Úgy tűnik, jól kijönnek egymással, nincs miért aggódnom. De valahogy Jack mozdulatai túl mesterkéltnek tűntek. Nem szólt egy szót sem. Talán figyelt, vagy engedély nélkül nem mert megszólalni. Elgondolkodom rajta, vajon ő és Griff tényleg ilyen jól szót értenek-e, vagy más van a háttérben.
Szerkesztve Andro által @ 2011. 07. 25. 11:33:23
|
|
