|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2014. 05. 29. 07:22:16 | #30024 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (Sachionak) VÉGE!
Sajnálom, nem szeretem az üres ígérgetést, meg az eltünedezést.
|
| Andro | 2014. 01. 11. 16:31:24 | #28881 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (kicsi Sachiomnak)
- Nagyon tetszik, annyira szép… olyan, mintha az ég lenne a földön – ámuldozik Sachio, miközben a vizet nézi.
Segít nekem behozni a csomagokat, de mintha nem is lenne itt. Hiába, valószínűleg először jár életében ilyen helyen. Hagyom, hadd legyen most gyerek. Így olyan kis aranyos.
- Kipakoltam mindent – mondja izgatottan, pedig én még félig sem vagyok kész.
- Nekem még kell pár perc – mosolygok rá, megsimogatva a fejét. - Nem szalad el a tenger.
Csak bólint, aztán elpirul. Nem értem, hogy miért.
- Sajnálom, nem akarom siettetni Hizaki-samat – szalad ki a szobából, mielőtt bármit mondhatnék.
Nem értem, mi van vele, de ráhagyom. Most biztos azt hiszi, hogy merges vagyok rá, pedig erről szó sincs. Szó nélkül csomagolok ki, mindent a helyére téve.
~*~
Végül kimegyek a nappaliba. Sachio a kanapén ül, és csak bámul maga elé. A háta mögé lépek, és a vállára teszem a kezem, mire hátrafordul.
- Menjünk, gyere – intek az ajtó felé.
Bólint, és amikor elindulok, ő követ. De nem szeretem, ha a hátam mögött jön, így bevárom és együtt megyünk tovább. Megfogom a kezét, és amikor az arcára nézek, látom, hogy valami baj van.
- Mi a baj, kicsim? – kérdem tőle. - Csak akkor szoktál így viselkedni, ha úgy érzed, valami rosszat csináltál – teszem hozzá, mire édesen elpirul.
- Sajnálom… - suttogja. - Csak szeretném, ha büszke lehetne rám. Nem akarok bután viselkedni. Bocsánatot kérek a türelmetlenségemért – mondja halkan.
Felsóhajtok, majd az álla alá nyúlva felemelem a fejét.
- Semmi baj nincsen Sachio. Izgatott vagy és egy ilyen szép helyen nem csodálom. Csak érezd jól magad, rendben?
- Rendben… - mondja, és rám mosolyog. Így már sokkal gyönyörűbb.
Lemegyünk a víz mellé, és hagyom, hogy Sachio nyugodtan nézelődjön. Én közben leveszem a cipőmet és a zoknimat, mire döbbenten mered rám.
- Vedd le te is! Jó érzés.
Bólint, és úgy tesz, ahogy mondom. Úgy nézem, jó érzés neki is, ahogy a puha homokba supped a lába. Felkuncog.
- Csikiz – kuncog édesen, mire én is elnevetem magam. Még sosem láttam ilyen önfeledtnek. Végre normálisan viselkedik.
- De jó, igaz? Várj! – lépek oda, és felhajtom a nadrágja hosszú szárát. - Így bele tudsz menni a vízbe kicsit.
- Igen, nagyon jó… - vigyorog boldogan, ahogy engem néz, mit is csinálok. - Szabad? – kérdi csodálkozva, mire újfent elnevetem magam.
- Hát persze, kicsim. Menjünk is.
Újra megfogom a kezét, és a vízhez vezetem. Ő addig vár, míg egy hullám nem éri el a lábait.
- Ez hideg – állapítja meg mosolyogva. - De nagyon jól esik, mert itt meleg van.
Elindulunk tovább. Jó érzés Sachiot ilyen boldognak, ilyen felszabadultnak látni. Eleget volt már depressziós, félénk, ideges, itt az ideje, hogy végre tényleg jó dolgok történjenek vele.
- Hizaki-sama – szólal meg hirtelen, majd a cipőjét eldobva átöleli a nyakam. Ez meglep, mert sosem volt még ilyen közvetlen. - Nagyon köszönöm… - suttogja halkan. - Nagyon, nagyon köszönöm!
Látom, hogy könnyek csorognak végig az arcán, de közben mosolyog. Boldog, talán életében először. Én kis butuskám.
– Én nem tettem semmit, Sachio – mondom könnyedén. – Csak elhoztalak ide, ennyi az egész.
– De… - kezdené, ám nem hagyom, hogy befejezze.
Nemes egyszerűséggel két kezem közé fogom az arcát, és megcsókolom édes ajkait. Nem szól egy szót sem, nem ellenkezik, nem próbál ellökni magától. Helyette, legnagyobb megdöbbenésemre, viszonozza a csókot. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De nem akarok bebocsátást kérni az ajkai közé, inkább lágyan kényeztetem azokat, miközben lassan az egyik kezem a derekára teszem, a másikkal beletúrok hosszú, selymes tincsei közé. Hallom, hogy felmorran az érintésre, miközben ő a nyakamat simogatja, a vállaimat kényezteti apró ujjaival.
Levegőhiány vet véget a csókunknak, és kipirultan, levegő után kapkodva válunk el egymástól, hogy belenézhessek Sachio ragyogó, boldog szemeibe. Magamhoz ölelem, és egy ideig nem is engedem el, de úgy tűnik, ő ezt egyáltalán nem bánja. Viszont, kezd nagyon meleg lenni, így végül eltolom magamtól.
– Tudsz úszni? – kérdem, mire megrázza a fejét. – Gondoltam. Akkor, meg kell téged tanítanom úszni. Menjünk vissza a házba a fürdőnadrágokért, jó? – simítok végig az arcán.
– Jó ötlet, Hizaki-sama – mosolyog rám. Erről le kell szoktatnom.
– És még valami – mondom, miközben kézen fogom, és elindulunk vissza a házba. – Hagyd ez a samázást, túlságosan hivatalos. Hívj egyszerűen Hizakinak, és tegezz le!
– De… hiszen Hizaki-sa… Hizaki az én… - kezdi megint, mire felsóhajtok.
– Nem vagyok a gazdád, Sachio, ezt ezerszer megbeszéltük, igaz? – nézek rá komolyan, mire bólint. – Akkor nem csókoltalak volna meg. Na, gyere!
~*~
Tudom, hogy ezzel most összezavartam, de szerettem volna végre tisztázni a dolgokat. Sachio elgondolkodva jön utánam, majd nézi, amint előhalászom a neki vásárolt fürdőnadrágot. Már régebben vettem egyszer, de nem tudtam, mikor fogja felvenni. Egyszerű, világszöld, de vannak rajta lila minták, amik miatt nagyon vidámnak tűnik. Sachio mosolyogva veszi el, majd azonnal el is tűnik, hogy felvegye. Azt hiszem, ilyen téren még mindig szégyenlős, de nem kell sietnünk. Az én darabom egy egyszerű, dísztelen sötétkék, cicoma nélkül.
– Kész vagyok! – jelenti be, mikor újra megjelenik a hálóban. Még sosem vettem észre, hogy milyen jó teste van. Szálkásan izmos, és már nem olyan kis nyüzüge, mint amikor hozzám került. De mintha még mindig nem lenne biztos önmagában, hogy jól néz ki.
– Jól áll neked – mosolygok rá, mire ő is vidám lesz. – Gyere, menjünk, bemegyünk kicsit mélyebbre, hiszen úgyis nagyon meleg van.
– Alig várom, hogy Hizaki… hogy… meg… megtaníts úszni – mondja szégyenlősen, és kissé bizonytalanul. Mintha félne, amiért letegez.
– Hát, remélem, jó tanárod leszek – kuncogok, és kézen fogom. – Nem kell félned, minden rendben lesz, jó?
– Tudom – nevet rám boldogan. – Veled… minden olyan jó.
Csak elnézően mosolygok rá, majd lemegyünk a vízhez.
Ezúttal kicsit mélyebbre megyünk, hogy Sachionak legalább derékig érjen a víz. Nekem így is alig ér csípőig, hiszen jóval magasabb vagyok nála. Megmutatom neki, hogy hogyan feküdjön a vízre és hogyan tempózzon, de természetesen, most még fogom. Nagyon kis lelkes, de nem akarom első alkalommal kifárasztani. Viszont, most végre boldog, és ez engem is boldoggá tesz.
|
| szela00 | 2014. 01. 03. 00:12:20 | #28769 |
 Karakter: Sachio
Megjegyzés: Hizaki-samanak
Csöndesen, nyugodtan várom a választ, miközben kiélvezem Hizaki-sama közelségét. A sóhajtásra először azt hiszem, hogy rosszat szóltam az előbb, de mivel végül válaszol, nem mondok semmit.
- Talán, mert tudod, hogy én a többiekkel ellentétben nem akarlak bántani - mondja nekem, mire gondolkodóba esek. Tényleg csak ennyi lenne? - A bizalmatlanságod és félelmeid ellenére a szíved mélyén tudod, hogy jót akarok neked és megvédelek.
- Azt hiszem, igen - mondom végül, hiszen ez igaz. Ezt tudtam, ha mást nem is. - Hizaki-samaval lenni olyan… más. Puha és biztonságos.
A kuncogást nem igazán értem, mert én ezt komolyan gondolom. Nem tudnám elképzelni Hizaki-samat rossznak, vagy gonosznak. Olyannak, aki bántana engem. Jól érzem magam a közelében, sőt, akkor érzem csak jól magam igazán.
Hosszú, nyugodt percek telnek el. Annyira finom érzés, ahogy Hizaki-sama ujjai a hajamba futnak. Már el is felejtettem, hogy milyen ideges voltam és mielőtt átjöttem, mennyire ijedt. Én kissé bátortalanul kezdem cirógatni a karját, még sosem tettem ilyet azelőtt, de Hizaki-sama különleges.
- Tudod mire gondoltam? - töri meg a csendet. Megrázom a fejem, mert ötletem sincs. - El kéne utaznunk pár hétre. Csak úgy, mondjuk le a tengerhez. Mindkettőnknek jót tenne, ha kiereszthetnénk a gőzt.
- De mi lesz a divatbemutatóval, onii-samaval és az egyetemmel? - kérdezem kicsit félénken, nem akarok udvariatlan lenni. - Mit fog szólni az apja és a nénikéje? - tudom jól, hogy nem kedvelnek, amiért nem is hibáztatom őket. Csak egy szajha vagyok, talán egyedül csak Hizaki-sama nem látja ezt bennem.
- Már mindent elrendeztem. A divatbemutatót átpasszoltam a többieknek, onii-sama állapotáról minden nap értesíteni fognak, ami pedig otoo-samat és obaa-samat illeti, nem lehet kifogásuk az ellen, hogy kicsit lenyugodjak, nem? Egyébként is ideje lenne, ha ők is néha benéznének onii-samahoz a kórházba és vállalnának némi felelősséget, ha már a vállalkozás jövendő vezetőjéről van szó.
Kicsit elgondolkozom a hallottakon. Ha ezt szeretné Hizaki-sama és biztos benne, akkor nem mondok nemet. Én is örülnék, habár kicsit félek is, de a kíváncsiságom már erősebb. Így egyszerűen elmosolyodom egy kicsit és bólintok.
- Mikor indulunk? - tisztán hallatszik hangomból az izgalom.
- Holnap reggel. Szóval most aludd ki magad, nehogy nekem fáradt legyél! - a mosolyától kicsit elpirulok és a homlokom csókjára lehunyom a szemem.
Elég fáradt vagyok, így nem kell sok és Hizaki-samahoz bújva, a fejem a mellkasára téve, lassan szuszogni kezdek. Hallom, ahogy dobog a szíve, ami nagyon jó érzés. Erre a kellemes hangra pár pillanat alatt el is alszom.
~*~
Másnap reggel nagyon várom az indulást. Nem tudom, hogy hova megyünk, de amíg Hizaki-samaval lehetek, addig bárhol jó. Nem vagyok meglepve, hogy az apja és a nénikéje nincsenek oda az örömtől. Kicsit szégyellem is magam, hiszen én nem tartozom a családhoz.
Minden csodálatos. Soha nem láttam még ennyi mindent, minden olyan szép. A fák, a bokrok, a virágok. Néha-néha még egy nyuszit vagy egy őzt is látok, ami teljesen lenyűgöz. Abban a pillanatban, hogy a szemem elé tárul az a hatalmas kékség, ámulattal telve tapadok a kocsiablaknak. Ennyi kéket, ilyen káprázatos dolgot, még soha nem láttam. Szinte észre se veszem, hogy leparkolunk és a ház sem érdekel nagyon, csak az a sok víz.
Kiszállva a kocsiból pár lépést teszek a nagy kékség felé, szinte öntudatlanul. Akkor térek magamhoz, mikor meghallom azt az ismerős, meleg hangot.
- Teszik? - fogja meg a kezem. - Ha behordtuk a csomagokat és kicsomagoltunk, sétálunk egyet a parton, jó?
- Nagyon tetszik, annyira szép… olyan, mintha az ég lenne a földön - ámuldozok tovább. A továbbiakra csak bólintok egyet és már alig várom, hogy kész legyünk.
Segítek bevinni mindent és olyan gyorsan pakolok ki, amilyen gyorsan csak tudok. A ház is csodálatos, de egyelőre még teljesen a tenger hatása alatt vagyok. Oda-vissza vagyok tőle, kicsit mintha egy kisgyerek lennék.
Mikor kész vagyok, csak odamegyek Hizaki-samahoz.
- Kipakoltam mindent - hangomból érezhető, hogy nagyon várom már a sétát. Alig férek bele a bőrömbe.
- Nekem még kell pár perc - mosolyog rám és megsimogatja a fejem. - Nem szalad el a tenger.
Csak bólintok, és kicsit zavarba jövök, bár biztos vagyok benne, hogy Hizaki-sama érti, hogy miért vagyok ilyen.
- Sajnálom, nem akarom siettetni Hizaki-samat - szaladok el, meg sem várva a választ.
Leülök a nappaliba és csöndesen várok. Olyan rosszul érzem magam. Szeretném, ha Hizaki-sama egyenlőként kezelhetne engem, habár ez valószínű soha nem lesz így, mégis… nem akarok ennyire gyerekes lenni.
Hirtelen érzem, ahogy egy kéz ér finoman a vállamhoz. Az utóbbi időben már nem ugrándoztam ijedten, ha hozzám ért váratlanul. Hátrafordítom a fejem és felpillantok.
- Menjünk, gyere. - int a fejével az ajtó felé.
Csak bólintok és követem Hizaki-samat kicsit lemaradva. Nem érzem magam olyannak, aki mellette sétálhat, de ő nem hagyja, hogy sokáig ilyeneken elmélkedjek. Megáll és bevár engem. Értetlenül pillantok rá, de ő nem tesz mást, csak megfogja a kezem. Én szégyenlősen rá pillantok, mire csak rám mosolyog.
- Mi a baj, kicsim? - kérdezi, mire nem értem, hogy honnan tudja, hogy valami nyomja a szívem. - Csak akkor szoktál így viselkedni, ha úgy érzed, valami rosszat csináltál. - teszi hozzá, mire én elvörösödöm.
- Sajnálom… - suttogom. - Csak szeretném, ha büszke lehetne rám. Nem akarok bután viselkedni. Bocsánatot kérek a türelmetlenségemért - mondom halkan.
Csak egy sóhajtást kapok válaszul. Finoman az állam alá simít és felemeli a fejem.
- Semmi baj nincsen Sachio. Izgatott vagy és egy ilyen szép helyen nem csodálom. Csak érezd jól magad, rendben? - a kedvessége annyira jó érzés.
- Rendben… - mondom már jobb kedvvel és elmosolyodom.
Lemegyünk teljesen a víz mellé, közben én csak nézelődök. A fehér homok és a kék tenger együtt valami csodálatos. A szél finoman simogatja az arcom. A sós illat kicsit furcsa, de még az is tetszik. Mikor odaérünk, csak még inkább bámulom a vizet. Hizaki-sama egyszer csak megáll és kilép a cipőjéből, majd leveszi a zokniját. Értetlenül nézek rá.
- Vedd le te is… jó érzés.
Bólintok és én is úgy teszek, mint Hizaki-sama. Leveszem a cipőm és a zoknim. Ahogy a talpam a meleg homokhoz ér, elmosolyodom. Nagyon jó és finom érzés, mikor elsüpped benne a lábam.
- Csikiz… - kuncogom el magam, ami újdonság. Nem sűrűn teszem, ritka mikor ennyire elengedem magam.
- De jó, igaz? Várj… - lép oda és felhajtja a nadrágom, hiszen rajtam hosszú van. - Így bele tudsz menni a vízbe kicsit.
- Igen, nagyon jó… - levakarhatatlan mosoly jelent meg az arcomon, az a nagyon boldog fajta. Kicsit értetlenül nézek, mikor felhajtja a nadrágom, de rögtön megértem. - Szabad? - kérdezem csodálkozva, mire csak elneveti magát Hizaki-sama.
- Hát persze, kicsim. Menjünk is.
Fogja meg újra a kezem. Szabad kezembe a cipőm viszem, hiszen nem lenne jó, ha elhagynám. A vízhez érve megállok a nedves homokon és várom, hogy egy hullám kijöjjön odáig.
- Ez hideg… - állapítom meg. - De nagyon jól esik, mert itt meleg van.
Teszem hozzá és szépen elindulunk tovább. Soha nem éreztem magam ennyire felszabadultnak és boldognak.
Érzem, hogy szabad vagyok. Nem azért fogom ennek a férfinek a kezét, mert kell. Hanem azért, mert én is szeretném. Ez valami olyasmi, amit nem hittem, hogy valaha is akarni fogok, vagy jól fog esni.
- Hizaki-sama. - szólalok meg váratlanul. Odalépek elé és elejtve a cipőmet, egyszerűen csak átölelem a nyakát. - Nagyon köszönöm… - ez nem a fizikai dolgokért van. - Nagyon, nagyon köszönöm! - a türelemért, az időért, a kedvességért. A szabadságért.
Könnyek csordulnak le az arcomon, de nem a félelemtől vagy, mert rosszul érzem magam. Nem. Épp ellenkezőleg.
Ezek a boldogság könnyei.
Szerkesztve szela00 által @ 2014. 01. 03. 06:26:44
|
| Andro | 2013. 07. 16. 11:24:20 | #26487 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (kicsi Sachiomnak)
Sachio rám néz, és azonnal odarohan hozzám. Én pedig megölelem, mikor remegve nálam keres menedéket. Izawára nézek, aki azonnal fogja, hogy itt bizony nem ő van fölényben.
- Nyugodj meg, Sachio! – mondom halkan, de határozottan. - Menj be onii-samahoz! – simogatom meg a a hátát.
Engedelmeskedik, és mikor már nem láthat és nem hallhat engem, Izawára támadok. Nem tart sokáig, mire elintézem, és nyomatékosítom benne, ha még egyszer hozzáér Sachiohoz, eltöröm a gerincét. Aztán hívom a biztonságiakat, és figyelmeztetem őket, hogy ez az ember soha többé nem jöhet a kórház közelébe sem. Bólintanak, majd kikísérik a férfit, én pedig visszamegyek onii-samához és Sachiohoz.
Mikor a kórterembe érek, hallom, hogy Sachio sír, miközben onii-samához beszél.
- Kérem szépen, ébredjen fel hamar… - mondja sírva. - Én nem tudok rá vigyázni, hiába szeretnék… - törölgeti az arcát, miközben odalépek mellé és gyengéden megérintem a vállát.
Megugrik és felpattan, majd riadtan néz rám. Mintha nem engem várt volna, de a reakciója érthető.
- Sachio, nyugodj meg. Gyere ide! – hívom, aminek azonnal engedelmeskedik.k
Odalép hozzám, mire magamhoz ölelem olyan szorosan, ahogy csak bírom, ő pedig próbálja magában tartani a sírást. Pedig nem kéne ezt tennie, előttem nyugodtan sírhat, ha akar.
- Sajnálom… - suttogja halkan. - Annyira sajnálom… én nem akartam… - kezdi, de még jobban magamhoz ölelem.
- Shh… tudod jól, hogy nincs baj. Nem tehetsz róla – simogatom gyengéden a hátát. - Menjünk haza, ott jobb less – engedem el, és megtörlöm az arcát. Sok volt ez neki mára.
- Én… miattam ne – néz a szemembe. - Ha maradni szeretne még, akkor ne… - mondja akadozva, de csak a fejem csóválom és gyengéden homlokon csókolom.
- Menjünk – fogom kézen, mikor sikerült végre lefejtenem magamról. Elköszönök onii-samától és hazafelé indulunk.
Egész úton nem beszélünk egy szót sem egymáshoz. Sachio még túlságosan is ideges és fél. Nem lehetett könnyű újra találkozni a régi gazdájával. Mikor hazaérünk, egyből a szobájába menekül, de nem megyek utána. Hagyok neki időt és teret, amíg megnyugszik. Ha erőltetném, azzal csak még rosszabbá tenném az egész helyzetet, azt pedig nem akarom. Ráadásul nekem is van elég dolgom. Már eldöntöttem, hogy lefújom a magam részéről a divatbemutatót, sőt az iskola utolsó évét is hanyagolom. Már meg is van, mit fogok tenni, ami Sachionak is jót tesz.
~*~
Este nem tudok elaludni, én magam is zaklatott vagyok a ma történtek miatt. De részben azért sem, mert még van egy kis dolgom. Időközben azon gondolkodom, hogy talán vádat kéne emelnem Izawa ellen, de azzal csak azt érném el, hogy Sachionak tanúskodnia kéne ellene. Ilyen megrázkódtatásnak pedig nem tenném ki, hiszen akkor olyan dolgokról kéne beszélnie, amikre nem hiszem, hogy szívesen emlékezne vissza. Hirtelen hallom, hogy nyílik az ajtó, és egy bátortalan hang szólal meg. Sachio az. Ezek szerint ő sem tud aludni.
- Hizaki-sama… - szólal meg halkan, mire felé fordulok.
- Megnyugodtál végre? Jobban vagy? – kérdem, mire rám pillant, de még mindig az ajtóban áll.
- Én… igen, jobban – mondja halkan, és lehajtja a fejét. Tudom én, mit szeretne.
- Szeretnél itt aludni? – kérdem, mire felkapja a fejét, és bólint. Én is csak pár perce kerültem ágyba.
Lassan közelebb jön, majd bebújik mellém. Átölelem, ő pedig hozzám bújik, és pár percig csak fészkelődik, helyezkedik. Végül megszólal.
- Miért van az, hogy mikor Hizaki-sama ölel így magához, akkor az megnyugtat és nagyon jó érzés? – kérdi ijedten. - Régebben… ha mások csinálták ezt… az rossz volt és… nem esett jól… nagyon utáltam és undorodtam tőle – néz fel rám. - De mikor Önnel vagyok, akkor… más. Kellemes – bújik még jobban hozzám.
Őszintén, fogalmam sincs, mit kéne erre válaszolnom. Persze, tudom a választ, de nem tudom, ki merjem-e mondani. Talán megrémisztem, talán nem fog nekem hinni, hiszen még mindig vannak dolgok, amiket nem ismer. Túl sokáig élt bezárva, szigorú szabályok között, túl sokat bántották ahhoz, hogy hamar túl legyen a múlton. Végül sóhajtok egyet és megszólalok.
- Talán mert tudod, hogy én a többiekkel ellentétben nem akarlak bántani – válaszolom végül. – A bizalmatlanságod és a félelmeid ellenére a szíved mélyén tudod, hogy jót akarok neked és megvédelek.
- Azt hiszem, igen – bólint. – Hizaki-samával lenni olyan… más. Puha és biztonságos.
Halkan felkuncogok, pedig Sachio ezt nem is viccnek szánta. Éppen csak mulattat a tudat, hogy van, aki puhának és biztonságosnak gondol. Az embereknek legtöbbször a kemény, dörzsölt, gátlástalan és határozott jelzők szoktak rólam beugrani, nem az, hogy kedves, vagy barátságos. Sachio tényleg a legjobbat hozza ki belőlem.
Pár percig szótlanul fekszünk, én szórakozottan simogatom Sachio hosszú, selymes haját, ő pedig a karomat cirógatja apró ujjaival. Szemmel láthatóan tökéletes biztonságban érzi magát, és esze ágában sincs kérdezni Izawáról. Addig jó nekünk, mert nem szeretnék kényes kérdésekre válaszolni. Végül újra én szólalok meg.
- Tudod mire gondoltam? – kérdem ránézve, mire a fejét rázza. – El kéne utaznunk pár hétre. Csak úgy, mondjuk le a tengerhez. Mindkettőnknek jót tenne, ha kiereszthetnénk a gőzt.
- De mi lesz a divatbemutatóval, onii-samával és az egyetemmel? – kérdi Sachio. – Mit fog szólni az apja és a nénikéje?
- Már mindent elrendeztem – mondom komolyan. – A divatbemutatót átpasszoltam a többieknek, onii-sama állapotáról minden nap értesíteni fognak, ami pedig otoo-samát és obaa-samát illeti, nem lehet kifogásuk az ellen, hogy kicsit lenyugodjak, nem? Egyébként is ideje lenne, ha ők is néha benéznének onii-samához a kórházba és vállalnának némi felelősséget, ha már a vállalkozás jövendő vezetőjéről van szó.
Sachio elgondolkodva néz rám, majd végül bólint. Gondoltam én, hogy megérti, mit akarok. Raádásul, van egy kis házunk a tengerparton. Nem nagy, és személyzet sincs, de tudok főzni, mosni és takarítani úgy, mint bárki más, ha muszáj. Vagy majd felfogadunk egy bejárónőt, ha szükséges. Ráadásul rank fér egy kis kikapcsolódás, hiszen sok minden történt az utóbbi időben.
- Mikor indulunk? – kérdezi Sachio és hallom a hangján, milyen izgatott.
- Holnap reggel. Szóval most aludd ki magad, nehogy nekem fáradt legyél! – mosolygok rá gyengéden, és homlokon csókolom. Kezdem egyre jobban megszeretni ezt a fiút, és boldoggá akarom tenni, bármi történjen is.
Sachionak nem kell kétszer mondani, fejét az mellkasomra fekteti, és pár pillanattal később már alszik is. Lassan pedig én magam is álomba merülök.
~*~
Másnap reggel elindulunk, és bár otoo-sama és obaa-sama nem igen értenek vele egyet, ezúttal nem engedek. Nekem is szükségem van egy kis pihenésre, feltöltődésre, pont úgy, ahogy Sachionak. Szerintem a nénikémnek az nem tetszik igazán, hogy Sachiot úgy kezelem, mint egy családtagot, de ez sem érdekel. Ő is ér annyit mint bárki más, ha nem többet.
Sachio egész úton csendben van, és a tájat nézi, amely folyton változik, ahogy közeledünk a tengerparhoz. Mikor már látni a tengert, a tekintete odatapad és látom, hogy a szemei elkerekednek. Mikor pedig megállunk a parton levő fehér, nem túl nagy ház parkolójában, és kiszállunk, látom hogy alig tudja visszafogni magát, ne fusson a vízbe. Azt sem tudom, tud-e úszni, de ez utóbbi nem túl valószínű. Kétlem, hogy Izawa megtanította volna úszni. A háztól még egy stég is vezet a vízbe, ahonnan be lehet ugrálni a nem túl magas hullámok közé, amelyek kijönnek a partra.
- Tetszik? – kérdem, és megfogom Sachio kezét. – Ha behordtuk a csomagokat és kicsomagoltunk, sétálunk egyet a parton, jó?
|
| szela00 | 2013. 06. 09. 20:41:05 | #26093 |
Karakter: Sachio
Megjegyzés: Hizaki-samanak
A sóhaj, ami felszakad Hizaki-samaból nem nagyon tesz boldoggá. Tudom, hogy csinálok butaságokat, de mindig félek, hogy ezt az apró kedvességet, amit tőle kapok, egyszerűen elveszítem a saját hibámból. A simogatása, még ha meg is rezzenek elsőre, rettentő jól esik. Inkább csak váratlanul ért. Már kezdem megtanulni, hogy ő nem fog engem bántani.
- Minden rendben, Sachio - mondja nekem azon a halk, kellemes hangján. - Bújj vissza az ágyba, mielőtt megfázol. Itt maradok veled, ha akarod.
Picit beharapom az alsó ajkam, majd bólintok, nem merek megszólalni, annyira zavarban vagyok. Szépen visszabújok a takaró melegébe, mire csak azt veszem észre, hogy egy másik test is ott van. Meglepődve pislogok, nem tudván kezelni a helyzetet, na meg fél pillanatig azt is hiszem, hogy folytatni fogja, de végül csak magához ölel. Hirtelen zakatolni kezd a szívem, de most valahogy nem olyan rossz érzés, mint előtte. Nem ijedség okozza, mert már megnyugodtam, de megmagyarázni nem tudnám. Lassan jobban odabújok a köntösét markolva.
Még sosem éreztem ilyet és nagy meglepetésemre, nem esik nehezemre az, ahogy magához ölel, hogy ennyire közel van egymáshoz a testünk. Nem félek attól, hogy olyat fog tenni, amit én nagyon nem akarok, hogy bármire is kényszerítene. Kicsit még fészkelődök, majd kicsit elmosolyodom, bár ezt ő nem láthatja, hiszen sötét van, na meg a helyzetünk miatt sem.
- Most már jobb?
- Jobb - mondom halkan. - De aggódóm Shinji-samaért. Ugye nem lesz semmi baja?
- Az orvosok sem tudják - erre kicsit megijedek. Nem szeretném, ha baja lenne. - De ne aggódj, én itt vagyok veled, és megvédelek, jó? - erre kicsit meglepődök, de ami még inkább meglep, hogy hiszek neki.
- De ki fogja megvédeni Hizaki-samat? - kérdezem óvatosan. Nem magam miatt félek, inkább Hizaki-samat féltem és aggódom. Nagyon aggódóm. Nem szeretném, hogy elveszítse a testvérét.
- Ne félts engem, én erős vagyok - az a mosoly eléggé félresikeredik és még én is átlátok rajta, de nem fűzök hozzá semmit. Nyugtatni próbál engem. - Most pedig aludj! Különben visszamegyek a szobámba, megértetted? - nagyokat pislogva rögtön bólintok, nem szeretném, ha itt hagyna.
A mellkasába fúrom ismét a fejem és beszívom illatát. Olyan jó meleg az ölelése és biztonságot adó. Szeretném én is, ha ezt Hizaki-sama is érezhetné. Még félálmomban elhatározom magamban, hogy mellette leszek most, és amiben tudok, segítek.
Annyi mindent tett és tesz értem Hizaki-sama, az a legkevesebb, hogy most összeszedjem magam és vele legyek.
~*~
Minden nap igyekszem Hizaki-samaval lenni, de úgy, hogy ne legyek a terhére. Próbálok a magam módján segíteni neki, még ha ez néha ügyetlenkedésbe is fullad. Azzal is próbálkozom, hogy ne függjek tőle minden percben, bár már kezdem felfedezni a házat és a birtokot, mégis még mindig Hizaki-sama mellett érzem magam a legnagyobb biztonságban. Mindig vele megyek a kórházban, hogy ne legyen egyedül. Kezd bennem kialakulni egy olyan érzés, hogy nekem is vigyáznom kell rá valamennyire. Látom mennyire szomorú, így nem hagyhatom magára őt, bár a kórházaktól és a kórtermektől kiver a víz és idegessé tesznek, most nem ez a fontos. Így erőt véve magamon még a kórterembe is bemegyek.
Nagyon félelmetes, ahogy Shinji-sama csak fekszik és félek, hogy nem ébred fel.
Hizaki-sama nagyon reménykedik és rengeteget beszél hozzá, de én nem tudom, hogy hallja-e egyáltalán. Gyakran zavarba jövök, ha rólam beszél, mint most is, pedig csak másodjára vagyok bent a kórteremben, előtte csak kint vártam.
Csöndesen ülök a széken hol Hizaki-samara, hol Shinji.samara pillatva. Néha én is megszólalok, hogy ne csak egy felesleges bútordarab legyek én is, na meg hátha ez is segít valamit.
- Sachio! - ránézek Hizaki-samara, aki egy kis apróért kezd matatni a pénztárcájában. - Hoznál nekem innivalót? - nyújtja oda nekem, mire én azonnal elveszem.
- Természetesen - állok is fel a helyemről. - A szokásosat, Hizaki-sama?
- A szokásosat - bólint, mire én már megyek is az eperléért.
Kicsit még jól is esik kiszabadulni abból a nyomasztó szobából. Tudom, ez nem túl szép gondolat, de akkor is bennem van, még ha nem is akarom kimutatni kicsit sem. Csak reménykedem benne, hogy ezt nem veszi észre rajtam Hizaki-sama.
Nagyon sietek a büfébe, hogy ne várassam meg nagyon, de egyszer csak egy kar ragad meg és visszaránt. - Te olcsó kis szajha, hogy árulhattál el így? - esik nekem, mire már fel is pofoz, amire felsikítok. Tudatosul bennem, hogy ki az és nem a fájdalomtól, a félelemtől sikítottam. Reszketek a kezében, hiszen még mindig erősen szorítja a csuklóm.
- Iwaza! - hallom meg Hizaki-sama hangját, ahogy dühösen kiabál. Szerencsére azonnal elenged. - Te szörnyeteg!
Odakapom a fejem és mivel elengedett az előző gazdám, rögtön odafutok Hizaki-samahoz és nem is gondolkozva, csak odabújok. Azt a biztonságot keresem, amit akkor este, mikor együtt aludtunk. Iwaza rám hozta a frászt rettegek, mint régen.
- Nyugodj meg, Sachio! - mondja nekem halkan. - Menj be onii-samahoz. - simogatja meg a hátam, mire lassan, remegve elengedem és beszaladok a korterembe.
Fogalmam sincs, hogy mi történik kint, én csak leülök csendben és nézek előre. Még mindig reszket minden tagom és csak bámulok előre. Aggódok Hizaki-samaért és magam szidom kicsit. Nagyon sok gondja van nélkülem is, és nem szeretném terhelni, erre megint meg kell védenie, mikor én szeretnék kicsit vigyázni rám.
Lassan elkezdenek folyni a könnyeim és a kezembe temetem az arcom. Sosem fogok szabadulni? Mindig ott lesz a nyomomban a volt gazdám? Egyre inkább csak zokogok, majd Shinji-samara nézek.
- Kérem szépen, ébredjen fel hamar… - alig kaptam levegőt annyira, sírtam. - Én nem tudok rá vigyázni, hiába szeretnék… - törölgetem az arcom, mire egy kéz ér finoman a vállamhoz.
Megugrok és felpattanok, mire leesik, hogy Hizaki-sama az. Annyira sírtam, hogy észre sem vettem, hogy visszajött.
- Sachio, nyugodj meg. Gyere ide! - hív magához, amit nem is kell kétszer megtennie.
Odalépek elé, mire magához ölel, én pedig csak erősen kapaszkodom az ingjébe és közben próbálom magamban tartani a sírást.
- Sajnálom… - suttogom halkan. - Annyira sajnálom… én nem akartam… - kezdenék bele, mire csak jobban magához szorít.
- Shh… tudod jól, hogy nincs baj. Nem tehetsz róla. - simogatja a hátam gyengéden. - Menjünk haza, ott jobb lesz. - enged el lassan és megtörli az arcom.
- Én… miattam ne - nézek Hizaki-sama szemeibe. - Ha maradni szeretne még, akkor ne… - bár még mindig kapaszkodom az ingébe, mégsem akarom, hogy miattam haza kelljen menni. Csak lágyan elmosolyodik és ad egy puszit.
- Menjünk - fogja meg a kezem, finoman lefejti az ingjéről, elköszön a testvérétől, majd kézen fog és elindulunk a kocsihoz.
Az úton nem szólunk egy szót sem, én csak néha szipogok és kifelé nézek az ablakon. Nagyon szégyellem magam a helyzet miatt, hogy nem voltam képes csak csöndben maradni a volt gazdám előtt és tűrni, mint mindig. Régen nem jelentett gondot, hogy bármit csöndesen tűrjek.
Hazaérve kiszállok a kocsiból és szinte felszaladok a szobámba. Bemászok az ágyba és bebújva a takaró alá, ismét potyognak a könnyeim. Szerencsére nem jön utánam Hizaki-sama, mert nem szeretném, ha most így látna és persze továbbra se szeretnék gondot okozni neki.
Egész nap elő se dugom az orrom, még enni sem megyek le, igazából nem is érzem magam éhesnek és jobb most nekem így kicsit egyedül. Nem gondoltam, hogy még mindig ennyire hatással van rám ez az egész. Szeretnék túl lenni rajta, hogy félelem nélkül állhassak Hizaki-sama oldalán.
~*~
Nem megy az elalvás. Annyira zaklatott és ijedt vagyok még mindig. Nem segít maga a tudat sem, hogy biztonságos helyen vagyok. Mióta hazajöttünk és bemásztam az ágyamba, most először ülök fel és takarózok ki.
Kikelek az ágyból és elmegyek lezuhanyozni, hátha az segít megnyugodnom. Elég sokáig áztatom magam, még hajat is mosok és megszárítom. Ekkor meglátom, hogy a szorítás nyoma még mindig látszódik a csuklómon és ismét elfog az a rossz érzés.
Átöltözök piszamába és visszafekszem, de még mindig nem megy az alvás, csak forgolódok és ijedten lesek körbe öt percenként. Biztonságra vágyam és az első gondolatom Hizaki-sama.
Kis gondolkozás után erőt veszek magamhoz és ismét kitakarózok, belelépek a papucsomba és átcsoszogok hozzá. Halkan bekopogok, majd benyitok.
- Hizaki-sama… - szólalok meg halkan, mire felém fordul.
- Megnyugodtál végre? Jobban vagy? - rápillantok, de még mindig az ajtóban állok.
- Én… igen, jobban. - mondom halkan és lehajtom a fejem. Nem igazán tudtam, hogyan kérdezzem meg, hogy itt maradhatok-e.
De mintha olvasna a gondolataimban, csak elmosolyodik. - Szeretnél itt aludni? - teszi fel a kérdést, mire felkapom a fejem és bólintok.
Lassan közelebb megyek, végül bebújok Hizaki-sama mellé. Megint úgy átölel, mint a múltkor és én ugyan úgy bújok, ha nem jobban. Elég sokáig csak így némán bújok néha kicsit fészkelődve, végül halkan megszólalok.
- Miért van az, hogy mikor Hizaki-sama ölel így magához, akkor az megnyugtat és nagyon jó érzés? - kérdezem kicsit ijedt nyuszi ként. - Régebben… ha mások csinálták ezt… az rossz volt és… nem esett jól… nagyon utáltam és undorodtam tőle. - nézek fel. - De mikor Önnel vagyok, akkor… más. Kellemes. - bújok még inkább.
A meleg, nyugtató ölelés, az erős karok, a finom illat. Egyre jobban belém ivódik és elhatalmasodik rajtam ismét az a nyugalom, mint korábban.
|
| Andro | 2013. 06. 03. 13:51:47 | #26026 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (Sachiomnak)
Látom, hogy Sachio is felpattan, majd szinte kiszáguldunk a kocsihoz. Rettentően ideges vagyok, nem tudom, mi van onii-samával, hogy vajon túléli-e. Remélem igen, mert még nem vagyok rá kész, hogy apám nyomába lépjek. A motor felbúg, és mikor rápillantok Sachiora, látom, hogy ő is halálra van rémülve. Szegény kölyök, de nincs időm most vele foglalkozni. Suhanunk a kórház felé.
~*~
- Önök a hozzátartozók? - jön oda az orvos. Sachio csendesen ül mellettem, de legalább olyan feszült, mint én.
- Igen… - állok fel, és az orvost hallgatom. Nem tetszik, amiket mond.
- Nos… eltört két bordája és több zúzódása van. A legnagyobb gondot a fejsérülés okozza. Nem tudjuk biztosan, hogy van-e agyi károsodás - mondja kimérten az orvos. Ez bizony elég súlyos, és egyre jobban aggódom onii-samáért. - Jelenleg kómában van. Ha felébredt, csak akkor tudunk biztosabbat mondani. Addig is mindent megteszünk, hogy javuljon az állapota, de nem tudom megmondani, hogy mikor fog felébredni. Nagyon sajnálom. Ha szeretnének, most bemehetnek hozzá.
Nem térek magamhoz. Apám és a nagynéném is ott vannak mellettem. Sachiora pillantok, aki szintén meg van rémülve. De nem jöhet be velem, nem akarom, hogy a látvány esetleg még jobban sokkolja.
- Rendben, köszönjük – mondom végül, és Sachio felé fordulok. - Várj meg itt, kérlek!
- Igenis – bólint, majd elindulunk meglátogatni onii-samát.
~*~
Hazaérve még jobban aggódom. Onii-sama rettenetes állapotban van. Mindenhonnan csövek lógtak ki belőle, infúzióra és lélegeztetőgépre van kapcsolva. Nagyon aggódom érte, de nem merem kimutatni. Mikor hazaérünk, Sachio némán követ a dolgozószobámba. Mint egy árnyék, de most egyedül akarok maradni.
- Sachio, magamra hagynál kicsit? – kérdem neki háttal ülve. Nem akarom elzavarni, de most sok mindent át kell gondolnom.
- Igen, elnézést – hallom a hangját, majd azt, ahogy elhagyja a szobát. Egyedül maradok.
~*~
Már éjszaka van, és én még mindig a dolgozószobámban ülök. Nem tudom, mit tegyek. Rengeteg dolgon gondolkodtam, nem tudom, mi lenne a jó megoldás. Végül a szobámba megyek, de nem tudok elaludni, csak forgolódom az ágyban. Aztán hallom, hogy valaki óvatosan, halkan benyit.
- Hizaki-sama? – hallom Sachio halk, remegő hangját. Fél, nagyon fél, és sejtem, hogy megint tőlem.
- Sachio? – kérdezek vissza meglepetten. Még nem alszik? - Mi a baj? Miért nem alszol?
- Én… - kezd bele bizonytalanul, majd elhallgat. - Nem akartam zavarni, sajnálom – mondja, majd hallom, hogy csukódik az ajtó.
Sóhajtok egyet, és felkelek. Muszáj megnyugtatnom, mert úgy érzem, megint azt hiszi, hogy merges vagyok rá. Pedig nem vagyok, ő semmiről sem tehet. Magamra kapok egy köntöst, és átmegyek a szobájába. Benyitva látom, hogy a takaró alatt van, de nem bújik elő akkor sem, amikor leülök az ágy szélére. A takaró remeg.
- Sachio… - mondom halkan. - Minden rendben kicsim?
Most úgy tesz, mintha aludna, de tudom, hogy nem alszik. Elkezdem lehúzni róla a takarót, mire megfogja, és kidugja alóla a fejét.
- Szólalj meg végre, nem haragszom – mondom komolyan, mire végre hajlandó előbújni, sőt, fel is ül az ágyban.
- Én… én csak nagyon rosszat álmodtam… - motyogja lehajtott fejjel, de tudom, hogy nem erről van szó. - …és… és… csak látni szerettem volna Hizaki-samat… mert olyankor megnyugszom… meg aggódom is…
Bosszúsan sóhajtok egyet. Bolond kölyök, rám hozza a szívbajt, közben meg nem tudja, hogy nem tudok rá haragudni. Ő aztán teljesen vétlen mindenben, nem ő tehet onii-sama balesetéről, sem arról a sok szörnyűségről, ami vele történt. Ránézek, majd kinyújtom a kezem, és megsimogatom a fejét. Érzem, hogy összerezzen, mint valami kis állat, pedig én aztán nem akarom őt bántani. Sosem tudnám megütni, vagy kiabálni vele.
– Minden rendben, Sachio – suttogom halkan. – Bújj vissza az ágyba, mielőtt megfázol. Itt maradok veled, ha akarod.
Nem válaszol, csak egy aprót bólint, majd bebújik a takaró alá. Én meg utána, amin meglepődik, de csak addig, míg magamhoz nem húzom, és nem kezdem el finoman simogatni a hátát. Arcomat selymes hajába fúrva szívom be tincseinek édes, nyugtató illatát. Olyan puha, olyan törékeny és olyan gyönyörű. Érzem, hogy apró kezeivel a köntösömet markolja, ahogy fejét a mellkasomhoz fúrja. Érzem szapora szívverését, apró mozdulatait, ahogy fészkelődik, keresve a legkényelmesebb pozíciót.
– Most már jobb? – kérdem, mikor végre abbahagyja a mocorgást.
– Jobb – jön a válasz. – De aggódom Shinji-samáért. Ugye nem lesz semmi baja?
– Az orvosok sem tudják – vallom be. – Nem tudják, hogy valaha felébred-e. De ne aggódj, én itt vagyok veled, és megvédelek, jó?
– De ki fogja megvédeni Hizaki-samát? – kérdi halkan Sachio, miközben felnéz rám. A tekintetéből tisztán látom a félelmet, az aggódást.
– Ne félts engem, én erős vagyok – mondom, próbálva mosolyogni, de egy furcsán félresikerült grimaszra futja. Nem hiszem, hogy ez megnyugtatja Sachiot, legalábbis nem ezt olvasom le az arcáról. – Most pedig aludj! Különben itthagylak és visszamegyek a szobámba, megértetted?
Sachio ijedten bólint, és azonnal lehajtja a fejét. Nem sokkal később már csak egyenletes szuszogását hallom, majd én magam is lassan álomba merülök.
~*~
A napok csigalassúsággal telnek. Végül lemondtam a divatbemutatón való részvételt, nincs most erőm ehhez, amit a többiek meg is értettek. Luluék is aggódnak onii-sama miatt, én pedig minden nap bejárok hozzá a kórházba. Sachio minden alkalommal velem jön, sőt, két napja már a kórterembe is bejárogat. Még mindig fél, látom rajta a halálfélelmet, ahogy a testvéremre néz. Majdnem két hét telt el a baleset óta, de onii-sama még nem tért magához. Nem tudom, meddig tarthatjuk életben. Hetekig? Hónapokig? Évekig? De vajon élet ez egyáltalán? Csak ülök mellette, és beszélek hozzá. Valahol olvastam, hogy a kómás betegeknek jót tesz, ha beszélnek hozzájuk, mert akkor talán hamarabb magukhoz térnek. Mindent elmondok onii-samának, ami otthon történik. Sokat beszélek Sachioról, aki napról-napra ügyesebb mindenben. Már kezd önállósodni, kezdi felfedezni a házat, a kertet, a kis lugast. De rám szorul, számít rám, bízik bennem, napról-napra jobban.
Sachio az egyik széken ül, én a másikon. Néha ő is beleszól a mondókámba, ilyenkor olyan édes. De lassan megszomjazom.
– Sachio! – szólítom meg a fiút, mire azonnal rám néz. Kiveszek a pénztárcámból némi aprót. – Hoznál nekem innivalót? – nyújtom felé a pénzt.
– Természetesen – áll fel. – A szokásosat, Hizaki-sama?
– A szokásosat – bólintok, mire kisiet a szobából.
Szeretem az eperlét, amit sokan buzisnak tartanak, meg nem túl férfiasnak, és Sachio mindig azt hoz nekem. Nézem, ahogy kifut a szobából, hosszú haja lebeg utána. Szerintem még hálás is, amiért kiküldöm, mert látom rajta, hogy feszélyezi a kórterem, sőt, maga a kórház is. Mégis, zokszó nélkül jön el velem minden áldott nap. Egyszer sem panaszkodik.
– Erős fiú, igaz? – mondom onii-samának. – Ha felébredsz, majd meg fogsz lepődni, mennyit változott.
Tudom, hogy Sachio miattam akar erős és bátor lenni, amit nagyra értékelek. Most szükségem van rá, és ő is tudja. Ő az én kis mentőangyalom.
Hirtelen hangos sikítást hallok, mire azonnal felugrom a székről és kirohanok a szobából. Ahogy körbenézek a folyosón, meglátom Sachiot, amint egy férfi a csuklóját fogja. A szemeim összeszűkülnek, amikor megpillantom Iwazát, azt a szemetet, aki szajhát csinált az én kis drágámból.
– Iwaza! – ordítom el magam, és elindulok a férfi felé, aki amint meglát, egyből elengedi a fiút. – Te szörnyeteg!
|
| szela00 | 2013. 04. 21. 23:06:56 | #25636 |
Karakter: Sachio
Megjegyzés: Hizaki-samanak
Nagyon elgondolkozom a kocsiban és egyre erősebb bennem a szégyenérzet a tehetetlenségem miatt. Az is furdal, hogy miért tart maga mellett Hizaki-sama. Már kezdek rájönni, hogy nem azért, mint az előző gazdám, de így egyáltalán nem értem, hogy miért.
Gondolataimból Hizaki-sama sóhaja zökkent ki. Kérdően rápillantok, hogy van-e valami baj.
- Semmi baj. - jelzi a fejével is. - Csak én is elfáradtam kissé. Nem vagy éhes? Megállunk valahol enni. Mit szeretnél?
- Nekem mindegy. - mondom halkan. Igazából nem nagyon ismerem az ételek többségét, hiszen általában nekem a maradék jutott, ha jutott vagy valami kenyérféleség.
- Szereted a hamburgert? - hamburger? Az meg mi? Szinte hallani, ahogy kattognak a kerekeim.
- Nem tudom. - mondom végül. - Sosem ettem még hamburgert.
- Akkor itt az ideje, hogy megkóstold. - mosolyog rám, majd leparkol egy étterem előtt.
Érdeklődve nézek szét, hogy mégis hol vagyunk. Miután kiszállunk az autóból, ismét követem Hizaki-samat. Sosem jártam még ilyen helyen sem, úgyhogy fogalmam sincs róla, hogy mégis hogy mennek a dolgok.
A pulthoz megyünk, de én megbújok kicsit. Nem tudom, mire számítsak.
- Miben segíthetek? - szólal meg egy lány a pult mögül. Ilyen lánnyal sem találkoztam még. Akikkel korábban találkoztam, őket mind a volt gazdám fogadta fel, hogy megfelelően felkészítsenek, ha olyan kuncsaftom volt, mint például, mikor Hizaki-samahoz hoztak.
- Két hamburger menüt kérnék közepes kólával és hozzá barbecue szószt. - felém fordul Hizaki-sama. - Így jó lesz? - kérdi.
- Igen, Hizaki-sama. - bár őszintén szólva, nem igazán tudom, mit jelent az, amit mondott.
- Helyben fogyasztják? - hallom még a lány kérdését, mire Hizaki-sama csak bólint. - Egy pár perc türelmet kérek, azonnal kész lesz. - nagyon udvarias és kedvesen mosolyog a lány.
Pár perc múlva tényleg kész az étel és már keressük is az üres asztalt. Illetve Hizaki-sama keres, én pedig megyek utána. Végül az ablak mellé ülünk egy kis asztalhoz, ami pont két főnek van odakészítve. Eléggé ideges vagyok, sok az idegen ember és teljesen ismeretlen terepen vagyok, még az eddigieknél is jobban.
Szépen leülök, majd ahogy látom, hogy mennyi ételt rak le elém Hizaki-sama, hát a szemeim kistányér méretűre kerekednek.
- Ez a hamburger. - mutat a zsömleszerű valamire. - Kóstold meg, biztosan ízleni fog. A krumplit pedig bele kell mártogatni a szószba, úgy szokás enni. - magyarázza nekem.
- Értettem, Hizaki-sama. - bólintok, majd beleharapok a hamburgerbe. - Ez tényleg nagyon finom. - mosolyodom el. Kicsit furcsa még nekem, de tényleg nagyon finom.
Aranyosan nyammogok rajta, hát látszik, hogy nem igazán tudom, hogyan kell enni ilyesmit. Nagyon jól esik az étel, mostanában érzem, hogy éhes vagyok, amit előtte sosem. Már ez a pár nap elég volt, hogy a normális étkezés meghozza jótékony hatását. Elég szépen fogyogat minden előlem, nagyon finomnak találom, nekem ez már felért egy fejedelmi ennivalóval.
A telefoncsörgésre Hizaki-samara nézek, látom a döbbenet az arcán. Rögtön fel is veszi.
- Igen, obaa-sama? - kezd el beszélgetni. - Mi a baj? - a telefonban elhangzó választ nem hallom. - Jól van? - látom a rémületet az arcán, ami miatt nagyon megijedek én is. - Azonnal ott leszek, máris indulok.
Aggódva nézek Hizaki-samara, nagyon megijeszt az arckifejezése. Eddig mindig olyan nyugodt volt.
- Mi a baj, Hizaki-sama? - kérdezem, mint egy nyuszi.
- Mennünk kell! - mondja és feláll. Nekem se kell kétszer mondani és már törlöm meg a kezem és szám. - Onii-samat baleset érte, és korházban van.
Ahogy ezt meghallom, még jobban megijedek, és rögtön felpattanok én is indulásra készen.
Már megyünk is az autóhoz és beszállva látom Hizaki-saman, hogy nagyon feszült és ideges. Nem csodálom. Én meg se szólalok, hogy ne idegeljem még inkább.
A motor felbúg és már úton is vagyunk a kórházba. Nem tudom eldönteni, hogy vajon mi zajlik le Hizaki-samaba.
~*~
- Önök a hozzá tartozók? - jön oda az orvos. Én csendesen ülök Hizaki-sama mellett.
- Igen… - áll fel és érdeklődve hallgatja az orvost. Én is felkapom a fejem, de meghúzódok.
- Nos… eltört két bordája és több zúzódása van. A legnagyobb gondot a fejsérülés okozza. Nem tudjuk biztosan, hogy van-e agyi károsodás. - mondja kimérten az orvos. Én felét nem értem a dolgoknak, de az felfogom, hogy súlyos. - Jelenleg kómában van. Ha felébredt, csak akkor tudunk biztosabbat mondani. Addig is mindent megteszünk, hogy javuljon az állapota, de nem tudom megmondani, hogy mikor fog felébredni. Nagyon sajnálom. Ha szeretnének, most bemehetnek hozzá.
Én teljesen elhűlve hallgatom a dolgokat. Igazából nem sokat értek az elhangzottakból, de azt felfogom, hogy nagyon súlyos az állapota.
Hizaki-samara pillantok, akin csak annyit látok, hogy nagyon sokkolt és aggódó, bár ki tudja, lehet, rosszul ítélem meg, hiszen nem ismerem valami nagyon.
- Rendben, köszönjük. - mondja végül Hizaki-sama, majd felém fordul. - Várj meg itt, kérlek.
- Igenis. - bólintok és nézem, ahogy a család bemegy a szobába.
~*~
Hazaérve nagyon gondterheltnek látom Hizaki-samat. El sem tudom képzelni, ez milyen érzés lehet. Még nagyon kicsi voltam, mikor elveszítettem a szüleimet, így nem igazán tudom átérezni és megérteni a helyzetet, de természetemből adódóan csak csöndesen követem Hizaki-samat a dolgozószobájáig.
- Sachio, magamra hagynál kicsit? - kérdezi nekem háttal.
- Igen, elnézést. - hajolok meg, majd bemegyek a saját szobámba.
Olyan érzésem van, mintha eddig végig láb alatt lettem volna, de legalábbis rosszat tettem. Ezzel szemben nagyon félek, hogy mi lesz Hizaki-samaval és Shinji-samaval. Nem igazán tudom még, hogy mennyire szoros a kapcsolatuk, de testvérek, így biztos szeretik egymást.
Keresek egy könyvet szigorúan a sajátjaim közül. Nagyon nagy bűntudatom van még azért, hogy összegyűrtem a másikat, így nem is merek a könyvtárba menni, sőt ami azt illeti, sehova nincs bátorságom menni.
Hiába mondta azt Hizaki-sama, hogy mehetek akármerre, nélküle nem igazán érzem magam biztonságban, így inkább megbújok.
~*~
Álmomból riadva, zihálva ébredek. Levegő után kapkodok és patakokba folynak a könnyeim. Annyira szörnyű álmomban mindent újra élni és ugyan ott találni magam.
Csak ülök kétségbe esve és igyekszem letörölni a könnyeim. Hosszú percek telnek el, mire megnyugszom valamennyire, de még mindig nagyon ijedt és zaklatott vagyok.
Kitakarózok, kimászok az ágyból és sietős léptekkel odamegyek Hizaki-sama ajtajához. Már majdnem benyitok, de megtorpanok.
Mi lesz akkor, ha nem akar látni és csak rosszat csinálok és megbüntet?
Reszkető kézzel nyúlok a kilincshez, majd lassan lenyomom. Fogalmam sincs hány óra, de már éjfél is elmúlhatott, így feltételezem, már Hizaki-sama is alszik.
Halkan benyitok és bekukucskálok a résen.
- Hizaki-sama? - szólalok meg halkan, még a hangom is remeg.
- Sachio? - kérdez vissza, mire én meglepődök, és nem igazán tudok mit felelni. Nem számítottam rá, hogy ébren lesz. - Mi a baj? Miért nem alszol?
- Én… - nem tudom, hogy mit válaszoljak. - Nem akartam zavarni, sajnálom. - csukom be gyorsan az ajtót.
Visszamegyek a saját szobába és bebújok az ágyamba, még a takarót is ráhúztam a fejemre. Olyan butának érzem magam, hogy csak így elszaladtam, de úgy megijedtem hirtelen, hogy még mindig reszketek kicsit.
Pár perc múlva hallom, ahogy nyílik az ajtóm, mire kicsit mocorgok a takaró alatt, de elő nem bújok.
- Sachio… - hallom meg Hizaki-sama hangját. Egyszer csak érzem, hogy megsüllyed az ágy mellettem, valószínűleg leült mellém. - Minden rendben kicsim?
Csak néma csend a válaszom, tettem, hogy alszok. Egy nagyobb sóhajt halok, mire kicsit összehúzom magam. Érzem, hogy megindul rólam a takaró, így mielőtt teljesen lehúzná Hizaki-sama, utána kapok és kilesek alóla.
- Szólalj meg végre, nem haragszom. - mondja komolyan, mire lassan előbújok és felülök én is.
- Én… én csak nagyon rosszat álmodtam… - motyogom lehajtott fejjel. - …és… és… csak látni szerettem volna Hizaki-samat… mert olyankor megnyugszom… meg aggódom is… - fejezem be végül.
|
| Andro | 2013. 01. 02. 11:15:44 | #24729 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (Sachiomnak)
- Remélem nem ijesztettek meg nagyon – mosolygok rá Sachiora.
- Én… kicsit megijedtem… - vallja be őszintén. El is tudom hinni. Lulu néha nagyon rámenős tud lenni. - De… mivel Hizaki-samával voltam, mégsem féltem annyira… - hallom meg a hangját. Örülök, hogy biztonságban érzi magát mellettem.
Tudom, hogy még nem bízik bennem annyira, de az is boldoggá tesz, hogy már nem rémül halálra tőlem.
- Ezt örömmel hallom – cirógatom meg az arcát, mire lehajtja a fejét. Tudom, hogy zavarban van, de így még édesebb. Mint egy ártatlan kisgyerek.
~*~
Végre megérkezünk a bolthoz, ahol én is vásárolni szoktam. Hotaka, aki itt dolgozik régi barátom, akivel még a középiskolában ismerkedtem meg. Azóta is mindig kisegít, ha bajban vagyok. Övé ez a méregdrága bolt is, de szeret itt dolgozni, kisegíteni a vevőket. Amint belépünk, már jön is elénk, arcán hatalmas mosollyal.
- Szia, Hizaki! – fog velem kezet. - Miben segíthetek? – kérdi rögtön, mialatt Sachio a hátam mögött keres menedéket magának.
- Szia, Hotaka! – üdvözlöm régi barátomat, majd hátrébb lépve Sachio vállára teszem a kezem. - Ő itt Sachio. Egy teljes ruhatárra van szüksége.
Sachio felkapja a fejét, majd megrázza.
- Hizaki-sama… nekem nincs szükségem… - kezd bele, de leintem.
- Ne beszélj butaságokat! – szólok rá komolyan. Nem szeretem, ha szabadkozik. - Szinte nincs is nyugati ruhád, kimonóban pedig nem járhatsz folyton. Ne aggódj ennyit.
Csak lehajtja a fejét, és bólint. De látom rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. Talán sosem vitték még el vásárolni.
- Nos, akkor kezdjünk neki, sok dolgunk van – int neki Hotaka, hogy menjen vele.
Sachio aggódva pillant rám, de én csak bólintok, hogy menjen nyugodtan Hotakával. Nem fogja megenni, a srác totálisan heteró, mégis tudja, mi kell a fiatal fiúknak. Kis védencem aggódva megy a barátommal. Majd hamarosan megkezdődik a próba. Egyik ruhát a másik után veszi fel, és mutatja meg nekem. Észvesztően jól állnak neki, tényleg mindegy, mit vesz fel, minden jól áll rajta. Jó egy órás próbálgatás után már mindene megvan, ami kell. Sachio fáradtan lép oda hozzám, mialatt én az ajtónak támaszkodom.
- Elfáradtál kicsim? – kérdem tőle.
- Egy kicsit – válaszolja. Látszik is rajta, és még mindig zavarban van.
- Most már végeztünk. Minden kint van a kocsiba – mondom, mire felkapja a fejét. Majd azonnal le is hajtja, én pedig az álla alá nyúlva emelem fel a fejét, és nézek a szemébe. - Mi a baj? – kérdem aggódva.
- Én csak… - fordítja a tekintetét, mintha nem merne rám nézni. - Nem akarom, hogy Hizaki-sama ennyit költsön rám… - mondja halkan. - Olyan sokat tett értem. Nem szeretnék még többel tartozni… így sem fogom tudni soha… - szabadkozik, de leintem. Kezd elegem lenni ebből, de nem teszem szóvá. Nem akarom megijeszteni.
- Semmivel sem tartozol – mondom, mire rám pillant, de ahogy látom, nem hisz nekem. Pedig valóban nem tartozik semmivel.
Még hazafelé a kocsiban sem mer rám nézni, mint aki szégyelli magát. Nem tudom, miért van az, hogy ettől én érzem rosszul magam. Azt szeretem, amikor mosolyog, de most megint úgy érzem, Sachio begubózott a kis csigaházába, ahonnan eddig is alig tudtam kirángatni. Csak sóhajtok egyet, mire rám néz, és a szemében ott a kérdés, hogy mi a baj.
– Semmi baj – rázom a fejem. – Csak én is elfáradtam kissé. Nem vagy éhes? – kérdem. – Megállunk valahol enni. Mit szeretnél?
– Nekem mindegy – válaszolja halkan. Komolyan, ilyenkor néha rámorrannék, de nem teszem. Eleget üvöltöztek már vele, nem kell neki több ijedelem.
– Szereted a hamburgert? – kérdem, mire elgondolkodva néz rám.
– Nem tudom – böki ki végül. – Sosem ettem még hamburgert.
– Akkor itt az ideje, hogy megkóstold – mosolygok rá, mikor leparkolok az egyik gyorsétterem előtt.
Nem egy Mc’Donalds, hanem egy rendes étteremféleség, amelyből számtalan található Japánban. Itt nem műkaját adnak, hanem igazit. Nem mintha bajom lenne a mekivel, de az tényleg ízetlen, míg ebben a hamburgeres gyorsétteremben tényleg finomakat készítenek.
Kiszállunk a kocsiból, majd belépünk az étterembe. Nem vagyok túl hivatalosan öltözve, így nem igazán lógok ki a tömegből. Egyből a pulthoz megyünk, ahol most nincsenek sokan. Még nincs itt a déli csúcs.
– Miben segíthetek? – kérdi mosolyogva a pultos lány. Körülbelül egyidős lehet Sachioval, kedves, kerek pofikája van, sötétbarna szeme, lilára festett haja, benne egy rózsaszín melírcsíkkal. Igazán bájos látványt nyújt.
– Két hamburger menüt kérnék közepes kólával és hozzá barbecue szószt – mondom, majd Sachio felé fordulok. – Így jó lesz?
– Igen, Hizaki-sama – bólint Sachio, bár látom, hogy nem igazán érti, miről beszélek.
– Helyben fogyasztják? – kérdi a lány, mire bólintok. – Egy pár perc türelmet kérek, azonnal kész lesz – mosolyog ránk.
Valóban hamar megkapjuk az ételt, fizetek, majd keresünk egy üres asztalt. Az étterem egész szép, kevesen vannak, így sok az üres asztal. Végül egy ablak melletti helynél állapodunk meg, ott úgyis csak két szék van. Látom, hogy Sachio kissé feszeng, de azt hiszem, ez csak amiatt van, hogy nem szokott hozzá az ilyen környezethez. Mikor Sachio elé teszem az adagját, csak nagy szemekkel les. A hamburger nem kismadárnak való adag, és a hozzá való sültkrumpli sem, így ez biztosan elég lesz neki.
– Ez a hamburger – mondom a hambira mutatva. – Kóstold meg, biztosan ízleni fog. A krumplit pedig bele kell mártogatni a szószba, úgy szokás enni.
– Értettem, Hizaki-sama – bólint Sachio, majd belekóstol a hamburgerbe. – Ez tényleg nagyon finom – mosolyodik el, én pedig boldog vagyok, hogy végre örül.
Kényelmesen megebédelünk, nincs miért sietnünk. Közben eszembe ötlik, hogy talán tehetnénk egy sétát a közeli parkban. Gyönyörű idő van, kár lenne elpocsékolni arra, hogy egész nap a házban üljünk. Most már az én munkám is véget ért, csak a jövő hét végi divatbemutatón kell majd megjelennem. Aikoék minden mast elintéznek. A modellek is megvannak, őket viszont még a hét vége előtt szemügyre kell vennem, nem mintha nem bíznék a csapatomban.
Figyelem, ahogy Sachio a hamburgert, meg a sültkrumplit fogyasztja. Úgy tűnik, tényleg ízlik neki. Muszáj néha mast is ennie, vagy inkább, muszáj, hogy más dolgokat is megismerjen. Más ételeket, italokat, embereket, helyeket, mint amiben eddig élt.
Aztán hirtelen megszólal a telefonom. Mikor megnézem, döbbenten látom, hogy a nagynéném hív. Felveszem.
– Igen, obaa-sama? – szólok bele. – Mi a baj?
– Azonnal gyere a kórházba! – mondja a nagynéném, és a hangja tele van aggodalommal. – A bátyádat baleset érte.
– Jól van? – kérdem rémülten. – Azonnal ott leszek, máris indulok.
Leteszem a telefont, és Sachiora nézek. Látom, hogy ő is megijedt, pedig nem is tudja, mi történt.
– Mi a baj, Hizaki-sama? – kérdi ijedten.
– Mennünk kell! – mondom, és felállok. – Onii-samát baleset érte, és kórházban van.
|
| szela00 | 2012. 12. 29. 16:46:26 | #24701 |
Karakter: Sachio
Megjegyzés: Hizaki-samanak
Ahogy Hizaki-sama megfogja a kezem, hirtelen nem is mozdulok. Csak félve pillantok fel, amikor állam alá nyúlva felemeli a fejem.
- Mondtam már, hogy ezt ne! - szól rám. - Semmi szükség rá, és amúgy sem csináltál olyan nagy kárt, amit egy kis vasalással ne lehetne helyrehozni. - Értetlenül nézek.
- De… Hizaki-sama azt mondta, hogy… hogy vigyázzak a könyvekre, én pedig… - kezdem el, kicsit hadarom is, de amint Hizaki-sama jelzi, hogy hagyjam abba, elhallgatok.
- Úgy értettem, hogy ne tépkedd ki a lapokat, ne firkáld össze a könyveket! Valószínűleg, mikor elaludtál, véletlenül lesodorhattad a könyvet az ágyról. Velem is történt már ilyesmi, emiatt ne izgasd magad. Inkább gombold be az inged, mielőtt megfázol nekem. Nem szeretném, ha tüdőgyulladást kapnál.
Csak bólintok egyet az elhangzottakra. Visszagombolom az ingem, ahogy Hizaki-sama mondta és lehajtott fejjel ülök. Kissé meglepődök, ahogy elveszi tőlem a könyvet és kézen fogva átvezet a dolgozószobájába.
Belépve kicsit kíváncsiskodok és most már bátrabban nézek szét, bár nagyon ügyelek, hogy még véletlen se érjek semmihez. Szép engedelmesen leülök és szemügyre veszem az ott lévő rajzokat. Teljesen elbűvölnek, annyira szépek. Ilyen ruhákat, csak a partikon láttam, amikre elvittek, hogy eladjanak pár gazdagabb embernek. Lassan térek csak magamhoz a kábulatból és kissé meglepődök, ahogy már ott áll mellettem Hizaki-sama.
- Tetszik? - kérdezi, mire felnézek rá.
- Gyönyörű. - mondom halkan, szinte már suttogom. - Ön nagyon tehetséges.
- Holnap megyek megvarratni. Nem lenne kedved velem tartani? Utána elviszlek vásárolni. Szükséged van pár ruhára, meg egyéb dolgokra is, ha berendezkedsz kicsim.
- Én…- hajtom le a fejem, nem örülök, ha költenek rám, mert azért valahogy végül úgy is meg kell fizetnem. - nekem nincs szükségem sok dologra. De… de örömmel tartanék Önnel, ha a társaságom nem terhes.
- Még egy ilyen lekicsinylő megjegyzés saját magadról, és parancsba fogom adni, hogy gyere velem, értetted? - rögtön bólogatok.
~*~
Mikor végre elindulunk, kissé ideges vagyok, hiába ígérte meg Hizaki-sama, hogy nem lesz semmi gond. A legtöbb estben, ha én kocsiba ültem, akkor bizony általában kuncsaftom volt és hát ez semmi jót nem jelentett.
Érzem, hogy lassul az autó és végül megállunk. Elég idegesen szállok ki, de körülnézve teljesen megnyugszom.
- Gyere, Sachio! - szól oda nekem Hizaki-sama. - Sok dolgunk van, és már várnak ránk.
- Igen, Hizaki-sama. - bólintok és máris követem. - Ne segítsek vinni azokat? - érdeklődök.
- Nem szükséges, ezek csak papírok.
Belépve az épületbe, teljesen ledöbbenek. Sosem láttam még ilyen embereket. Annyi szín és hát nem egy fura alak is szaladgál mellettünk, ahogy felmegyünk a lépcsőn. Ahol nyitva van az ajtó, ott belesek egy-egy terembe.
Amint megáll Hizaki-sama, én is és érdeklődve figyelem, itt mi vár ránk. Az ajtó nyílik, mire csak egy nagy fodros ruhát látok és teljesen ledöbbenve nézek. Nem vagyok éppen hozzászokva az ilyenekhez. Kicsit meg is ijeszt, de mivel Hizaki-sama hozott ide, nem érzem magam veszélyben.
- Hizakiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! - kiabálja a lány, aki a ruhában van. - Végre itt vagy, drágám! Úgy hiányoztál, ugye tudod? - én csak döbbenten állok.
- Előbb mássz le rólam, te nőimitátor, vagy komolyan baj lesz. - én csak pislogok és próbálom feldolgozni a látottakat.
- Ő ki? - teljes sokk még továbbra is. - De édes kisfiút hoztál nekünk. Hol szerezted? - faggatózik, kezdi egyre jobban rám hozni a frászt.
- Sachionak hívják, és csak pár napja van nálam. - felém fordul Hizaki-sama. - Sachio, ő itt Lulu, igazi nevén Masato.
- Maga… egy férfi?! - ha eddig nem lettem volna elég döbbent, hát most akkor az vagyok.
- Hát nem édes? - kuncog rajtam Lulu. - Gyere, drágám, megmutogatok mindent, míg ez a vén morgós medve végre leteszi azokat a papírokat, és utána nekilátunk dolgozni.
- Na, azt nem! - meglepődve veszem észre, ahogy Hiazki-sama megfogja a kezem. - A végén olyanokat mondanál neki, hogy szegény fiú azt se tudná, fiú-e, vagy lány. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint te.
Értetlenül nézek, ahogy Lulu elvonul sértetten. Nem igazán értem a dolgokat és ez ki is ül az arcomra. Figyelmesen hallgatom Hizaki-samat, ahogy magyaráz nekem és csak bólogatok, hogy megértem, amit mond.
Később meg jön még két férfi. Elég tartózkodó vagyok, de illedelmesen köszönök, mint mindig, de nagyon tartok tőlük, habár ők barátságosak és Hizaki-sama barátai.
Türelmesen várom, hogy végezzen és megbeszélje a dolgokat. Közben néha nézelődök, és jól érzem magam, igazán.
Egy órával később ismét a kocsiban találom magam, ugyanis végzett minden teendővel, de még később visszanézünk.
- Most hova megyünk? - kérdezem.
- A Ginzára. - Egy pillanatra elgondolkodom, hogy mi is az a hely pontosan, de aztán eszembe jut. - Ott kapni a legjobb ruhákat, és ha velem élsz, neked mindenből a legjobb jár. - Bele simul az arcom Hizaki-sama kezébe, ahogy megsimogat.
- Érdekesek a barátai. - mosolyodom el picit. - Nagyon… kedvesek, de kissé furák.
- Remélem nem ijesztettek meg nagyon. - mosolyodik el Hizaki-sama.
- Én… kicsit megijedtem… - vallom be őszintén. - De… mivel Hizaki-samával voltam, mégsem féltem annyira… - mondom kissé szégyenlősen. Már biztonságban érzem magam vele.
Bár a bizalmam nem 100%-os, talán sosem lesz az, de még soha senkiben nem bíztam annyira, mint ebben a férfiben. Ez alatt a rövid idő alatt, többet tett értem, mint eddig bárki, akit ismerek.
- Ezt örömmel hallom. - cirógatja meg újra az arcom gyöngéden, mire én rápillantok, majd lesütöm a szemem, de most nem azért, mert félnék ránézni, hanem mert nagyon zavarban vagyok.
~*~
Fogalmam sincs, hogyan is történik az ilyesmi, még sosem vittek el vásárolni, hiszen a kimonókhoz nem kell annyira pontos méret, mint egy pólóhoz vagy inghez.
A boltba belépve, rögtön Hizaki-samahoz lép egy férfi.
- Szia, Hizaki! - fog kezet Hizaki-samaval. - Miben segíthetek? - úgy köszönti, mint egy régi barátot vagy legalábbis ismerőst. Én csak csöndesen állok félig Hizaki-sama mögött.
- Szia, Hotaka! - kicsit arrébb lép és átkarolva a vállam, maga mellé húz. - Ő itt Sachio. Egy teljes ruhatárra van szüksége.
Erre csak felkapom a fejem és megrázom.
- Hizaki-sama… nekem nincs szükségem… - kezdek bele, de ismét leint.
- Ne beszélj butaságokat. - szól rám komolyan. - Szinte nincs is nyugati ruhád, kimonóban pedig nem járhatsz folyton. Ne aggódj ennyit.
Csak lehajtom a fejem és bólintok, hogy értem, habár nem örülök, hogy Hizaki-sama ennyit akar rám költeni.
- Nos, akkor kezdjünk neki, sok dolgunk van. - int a fejével a férfi, hogy tartsak vele.
Én Hizaki-sama pillantok aggodalmasan, de csak elmosolyodik és bólint, hogy menjek nyugodtan.
Elindulok Hotaka-samaval, de még azért visszapillantok Hizaki-samara, aki jön velünk, majd leül egy kanapéra.
Minden ruhadarabot, amit csak felpróbálok, megmutatok Hizaki-samanak, én nem igazán válogatok, mivel igazából nekem mindegy, hogy pontosan mi is van rajtam és hát valljuk be, ezt sosem foglalkoztatta a másik félt sem eddig.
Elég sokára végzünk, el is fáradok rendesen. Nem is gondolná az ember, hogy mennyire fárasztó próbálgatni folyamatosan. Miután visszaöltözök, odamegyek Hizaki-samahoz, aki az ajtónál áll.
- Elfáradtál kicsim? - kérdezi kedvesen.
- Egy kicsit. - még mindig nagyon zavarban vagyok.
- Most már végeztünk. Minden kint van a kocsiba. - Erre lehajtom a fejem. Olyan kényelmetlenül érzem magam a helyzet miatt. Az állam alá simít, és felemeli a fejem. - Mi a baj? - kérdezi aggódva.
- Én csak… - fordítom el a tekintetem. - nem akarom, hogy Hizaki-sama ennyit költsön rám… - már a gondolatát sem szerettem, hogy mennyivel tartozok és mennyit köszönhetek Hizaki-samanak, amiből egy kis részt sem tudok visszaadni. - Olyan sokat tett értem… Nem szeretnék még többel tartozni… így sem fogom tudni soha… - kezdek bele, mire leint Hizaki-sama.
- Semmivel sem tartozol. - rápillantok, de a szememből nem az tükröződik, hogy minden rendben.
Nagyon hálás vagyok Hizaki-samanak és nagyon kedves ember, de tudom, hogy ez csak szánalom.
Egyre jobban kezdek rájönni, mennyire nem vagyok képes egyedül semmire.
Szerkesztve szela00 által @ 2012. 12. 29. 16:46:56
|
| Andro | 2012. 11. 18. 14:02:49 | #24258 |
Karakter: Kuroyume Hizaki
Megjegyzés: (kicsi Sachiomnak)
Nyugodtan dolgozom egész nap. Reménykedem ugyan benne, hogy Sachio bejön hozzám, de nem teszi. Talán fél, azt hiszi, hogy csak ki akarom puhatolni, vajon megszegi-e a parancsaimat. De hát nem is adtam neki parancsot arra vonatkozóan, mit tegyen. Viszont még sokat kell tanulnia, nekem meg türelmesnek kell lennem vele. Este sem jön be hozzám, én pedig túl sokáig dolgozom ahhoz, hogy bármire is legyen időm. Időben el kell készülnöm a ruhatervekkel, hogy aztán meg lehessen majd varratni a ruhákat.
Valamikor éjfél környékén fejezem be a munkát. Sachio már valószínűleg alszik, és remélem, evett valamit. Olyan vékony ez a kölyök, mint a hét szűk esztendő. Úgy döntök, megnézem, ám amikor benyitok a szobájába, megdöbbenve látom, hogy nyöszörög, forgolódik, és egy könyv hever a földön. Rémálmai vannak, így azonnal odarohanok, és megrázogatom.
- Sachio! Ébredj! – mondom hangosan, mire lassan kinyitja a szemét, és riadtan néz rám.
Elhúzódik, el is tol magától, mire rájön, hogy csak én vagyok az.
- Sa… Sajnálom… - dadogja ijedten. Sír, és egész testében reszket.
- Semmi baj, Sachio. Gyere ide! – mondom szelíden.
Lassan közelebb kúszik hozzám, és hozzám bújik, én pedig átölelem. Keservesen sírni kezd, egész testét rázza a zokogás. Nem tudom, mit álmodhatott, nem is akarom megkérdezni. Nem akarok újabb lelki sebeket feltépni benne. Inkább csak lágyan simogatom, és próbálom megnyugtatni.
- Nyugodj meg, Sachio, csak álmodtad. Már jó helyen vagy, nem fog senki sem bántani – simogatom megnyugtatóan.
Lassan megnyugszik, és elenged, de nem néz fel rám. Mintha szégyenkezne, de nem értem, miért. Nincs miért szégyenkeznie.
- Sajnálom – suttogja halkan.
- Már mondtam, nincs mit sajnálnod – emelem fel a fejét, és törlöm le a könnyeit. - Jobban vagy? – kérdem.
- Igen, Hizaki-sama – bólint, de még reszket egy kicsit.
Hirtelen lenéz, és meglátja a könyvet. A Kis herceg, az egyik kedvencem. Lenyúl érte, és majdnem leesik. Ahogy felveszi látom, hogy az egyik lap meggyűrődött. Sachio reszket, mint a nyárfalevél, fel sem mer rám nézni, csak a könyvet bámulja. Biztos azt hiszi, hogy meg fogom verni, mert azt mondtam neki, vigyázzon a könyvekre.
– Kérem… - mondja remegő hangon. - Kérem… bármit megteszek… Csak ne küldjön vissza… Könyörgöm! – mondja halálra vált hangon. - Bármit, csak… csak ne… - Lerakja a könyvet az éjjeliszekrényre, és elkezdi kigombolni az ingét.
Azonnal megfogom a kezét, mire ledermed. Egyik kezemmel megfogom az állát, és felemelem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. A szemében színtiszta félelem látszik, ami még engem is megijeszt, bár nem mutatom ki.
– Mondtam már, hogy ezt ne! – szólok rá komolyan. – Semmi szükség rá, és amúgy sem csinálták olyan nagy kárt, amit egy kis vasalással ne lehetne helyrehozni.
– De… Hizaki-sama azt mondta, hogy… hogy vigyázzak a könyvekre, én pedig… - kezdi, de leintem.
– Úgy értettem, hogy ne tépkedd ki a lapokat, ne firkáld össze a könyveket! – mondom. – Valószínűleg, mikor elaludtál, véletlenül lesodorhattad a könyvet az ágyról. Velem is történt már ilyesmi, emiatt ne izgasd magad – vonok vállat könnyedén. – Inkább gombold be az inged, mielőtt megfázol nekem. Nem szeretném, ha tüdőgyulladást kapnál.
Némán bólint, és felöltözik, de látom, hogy még fél. Ez a gyerek rosszabb, mint egy riadt házinyúl. A végén tényleg egyszer szívrohamot kap nekem az ijedtségtől. Mikor megvan, szépen kiveszem a kezéből a könyvet, majd kézen fogom őkelmét, és átviszem a dolgozószobámba.
Látom, hogy elámul a sok ruhaterv, rajz, félig kész ruha láttán. Néha egy-két tervemet én készítem el teljesen, de a legtöbbet kiadom az embereimnek, akik majd a vállalatnál is az én kezem alatt fognak dolgozni. Minden tele van a dolgaimmal, próbababákkal, ceruzákkal, mindenféle ruhaanyaggal, papírokkal, ami a munkámhoz kell. Leültetem Sachiot a rajzasztalomhoz, amelyen ott van a legutóbbi munkám gyümölcse, igaz, még csak papíron. Egy gyönyörű estélyi, amely reményeim szerint az idei nyári divatkiállítás dísze lesz. A ruha maga fekete lesz, alul gyöngyberakással, a mellrésznél pedig egy kisebb gyémánt fog helyet foglalni. Látom, hogy Sachiot magával ragadja a rajz, én pedig kihasználom az alkalmat arra, hogy kivasaljam azt a makacs lapot, amely összegyűrődött.
Mire Sachio felocsúdna, kész is vagyok, és odaállok mellé.
– Tetszik? – kérdem, mire azonnal rám néz.
– Gyönyörű – mondja halkan. – Ön nagyon tehetséges.
– Holnap megyek megvarratni – mondom. – Nem lenne kedved velem tartani? Utána elviszlek vásárolni. Szükséged van pár ruhára, meg egyéb dolgokra is, ha berendezkedsz, kicsim.
– Én… - hajtja le a fejét – nekem… nincs szükségem sok dologra. De… de örömmel tartanék Önnel, ha a társaságom nem terhes.
– Még egy ilyen lekicsinylő megjegyzés saját magadról, és parancsba fogom adni, hogy gyere velem, értetted? – nézek rá felvont szemöldökkel, mire hevesen bólogat.
~*~
Sachio másnap még a kocsiban is feszeng, és úgy érzem, nem érzi jól magát. Fél tőlem, fél attól, hová viszem, holott megígértem neki, nem rakom ki az első elhagyatott helyen, és kötöm egy fához. Sikerült rávennem, hogy nyugati ruhát viseljen, így most egy farmer, sportcipő és egy sima, egyszerű világoskék póló van rajta. A haját simán kibontva hagyta, így sokkal szebb.
Végül jó háromnegyed órás kocsikázás után parkolunk le egy hatalmas épület előtt és kiszállunk a kocsiból. Ebben az épületben dolgozik a csapatom, meg pár másik egyetemista, akikkel egy évfolyamra járok.
– Gyere, Sachio! – mondom, mialatt hónom alá kapom a tervrajzokat. – Sok dolgunk van, és már várnak ránk.
– Igen, Hizaki-sama – bólint, és mellém siet. – Ne segítsek vinni azokat? – kérdi a csomagokra mutatva.
– Nem szükséges, ezek csak papírok – mondom könnyedén, ahogy bemegyünk.
Az épület hatalmas, sok művésztanuló dolgozik itt, így az egész épület igazából műtermekből áll. Vannak itt festők, szobrászok, divattervezők, fényképészek, és még megannyi más művészeti ág képviselői. Sachio ámulva néz körbe, ahogy végigmegyünk az egyik hosszú folyosón, majd fel az első emeletre, ahol a mi műtermünk van. Sok diák fordul itt meg, és most is teltház van. Látunk is pár tanulót, akik közül némelyek igencsak érdekes ruhákban járkálnak a folyosókon. Sachio szeme-szája elkerekedik, én meg magamban csak mosolygok. Hát igen, ez a művészvilág.
Aztán megállok egy ajtó előtt, és benyitok. Bár nem tenném, mert azon nyomban két kar öleli át a nyakam, és egy fidres-fodros ruhába öltözött test csapódik az enyémnek.
– Hizakiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! – visítja Lulu olyan hangosan, és olyan elnyújtottan, hogy egy nő is megirígyelhetné. – Végre itt vagy, drágám! – affektál. – Úgy hiányoztál, ugye tudod? – néz rám kétségbeesetten.
– Előbb mássz le rólam, te nőimitátor, vagy komolyan baj lesz – morranok fel. Néha az idegeimre tud menni. Lenézek Sachiora, aki döbbenten áll az ajtóban.
– Ő ki? – kérdi Lulu, mikor végre elenged. – De édes kisfiút hoztál nekünk. Hol szerezted? – ömlenek belőle a kérdések, Sachio meg még mindig nem tért magához.
– Sachionak hívják, és csak pár napja van nálam – mondom. – Sachio, ő itt Lulu, igazi nevén Masato.
– Maga… egy férfi?! – kérdi döbbenten Sachio, mire Lulu elneveti magát.
– Hát nem édes? – kuncog. – Gyere, drágám, megmutogatok mindent, míg ez a vén morgós medve végre leteszi azokat a papírokat, és utána nekilátunk dolgozni.
– Na, azt nem! – fogom meg Sachio kezét. – A végén olyanokat mondanál neki, hogy szegény fiú azt se tudná, fiú-e, vagy lány. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint te.
Lulu duzzogva elvonul, Sachio pedig értetlenül bámul rám. Elmagyarázom neki, hogy Lulu valóban férfi, de transzvesztita. Nőként él, nőként öltözik, úgy is viselkedik, mert így érzi jól magát. Hamarosan megjönnek a többiek is, Aiko és a bátyja, Hiroto. Bemutatom nekik Sachiot, akit nagyon barátságosan fogadnak. Ők az én kis csapatom, ők hárman. Megnézzük a terveket, átbeszéljük, majd mindenki nekilát a saját dolgának. Nekem tulajdonképpen már nincs dolgom, így Sachioval együtt úgy egy órával később le is lépünk. Hiszen vásárolnom kell neki, de megígérem, még később azért benézünk.
– Most hová megyünk? – kérdi Sachio, miután már ismét a kocsiban ülünk.
– A Ginzára – mondom. – Ott kapni a legjobb ruhákat, és ha velem élsz, neked mindenből a legjobb jár – simogatom meg a fejét.
– Érdekesek a barátai – mosolyodik el halványan. – Nagyon… kedvesek, de kissé furák.
Ezen csak elmosolyodom. Jó látni, hogy ilyen boldog. Csak maradjon mindig ilyen.
|
|
