A szolgáló csodálkozva nézi Kaguyát, majd gyorsan végez és elhagyja a sátrat. Én szándékosan a bejárathoz közelebbit foglalom el. Kaguya kiváncsian mered rám. Nem bízom benne.

 – Megmondtam, hogy nem bízom benned – adok hangot gondolataimnak.

Ezután hátat fordítva neki kezdek el vetkõzni. Az alsóruhám magamon hagyom, majd felé fordulva fekszem le, ostoromat magam mellé téve. Kaguya ül, és hallgat. Nagyon figyel valamire. 

     - Miért nem fekszel le? – kérdem semleges hangon. Felém fordulva megrázza a fejét.

       - Napkeltekor szoktam lefeküdni, és ilyenkor vagyok ébren – mondja, mire tûnõdve nézek rá. Rendszertelen idõbeosztása lehet a kölyöknek. – Ennyire furcsa lenne?

      - Különös szokásaid vannak – mondom merõen magam elé bámulva. Mintha nekem nem lenne néhány.

Valamit sutyorog magában, amit nem értek, így felkönyökölök. Eszem ágában sincs aludni, amíg õ nem alszik. Aztán észreveszi, hogy nézem. Mindketten éberek vagyunk.

    -   Ha Sasehara tábornok engedélyezi, akkor saját magunk tehetjük meg a szükséges lépéseket? – halkan szólal meg, én pedig pár másodperc csend után bólintok.

       - Igen, így van – válaszolom egyszerûen.

     - És a nem esetén? – kérdi feszülten, de uralkodik magán, habár ujjai idegesen simítják végig kardjának markolatát.

       - Akkor a levelet Õfelsége elé viszem, veled együtt – válaszolom. De ezt már mondtam neki, viszont látom, meglepte, hogy képes lennék megtenni.

Bólint, hogy tudomásul vette a mondanivalómat. Már ismét kérdezne, amikor egy szamuráj lép be a sátorba. Tehát Sasehara hamar válaszolt. Emberem meghajol és egy levelet nyújt át nekem.

      - Itt vagyok, Yamashita-sama. Megtettem, amire kértél.

Látom, hogy Kaguya reszket, amikor átveszem a levelet és elolvasom. Csalódott vagyok, de valahogy ezt is vártam. Elutasította a kérelmet. De hát mit is várhattam volna tõle? Hogy engedélyezi nekem ezt a kis manõvert? Aligha.

 - - Sasehara-sama elutasította a kérelmet – jelentem ki, majd kis csend után folytatom. – Az én kötelességem kihallgatni téged. Tehát, a saját érdekedben, mondj el mindent.

       - Eszemben sincs.

       - Biztos vagy benne? – még egyszer rápillantok, mire bólint. Én pedig egyetlen mozdulattal kötözöm össze kezeit a hátán. 

Szeme láttára tekerem szét ostoromat, majd meglendítem. Teste megfeszül, amikor rávágok a hátára, de hangot nem ad, holott hátán apró vérpatak indul útjára.

-          Túl gyenge. Így nem fog nyomot hagyni – enyhén zilál, de shinobihoz méltóan tartja magát.

-          Kár, hogy ezt a feltétlen engedelmességet, és hûséget nem Õfelsége szolgálatába állítod – mondom hidegen. Ez csak figyelmeztetõ csapás volt.

-          Nem árulom el a hazámat! – mondja halkan, mire újra lesújtok. Felszisszen, ez az ütés erõsebb volt.

-          Az hazaárulás, ha ellenszegülsz az Ég Fiának! – mondom komolyan. – Nos? Ha válaszolsz, nem verlek meg nagyon. Ha megöllek, azzal nem jutok semmire, de ha esetleg elõveszem a társaidat…

Félbehagyom a mondatot és kiváncsian nézek rá, de ostoromat ütésre készen tartom. Felém fordul, látom a szemén, tudja, hogy nem viccelek. Szemei hatalmasra tágulnak, és bár nem biztos, hogy megölném a barátait, de ha róluk van szó, szerintem beszélne.

-          Azt nem mered megtenni! – szólal meg végül reszketõ hangon.

-          Nem te fogod eldönteni – hangom mint a téli jeges szél, olyan fagyos. – Ha beszélsz, nem esik bajuk. Rajtad múlik, mi lesz a sorsuk – nézek rá, várva, mit lép. Azt nem tudja, hogy a barátai nincsenek a kezemben, és nincs is kedvem megmondani neki.

-          Blöffölsz! – vágja rá. – Biztosan blöffölsz!

-          Szóval kockáztatnál? – kérdem kiváncsian. – Nem tudhatod, igazat mondok-e, vagy hazudok. Ha igazat mondok, akkor a némaságodnak a barátaid isszák meg a levét. Ha hazudok neked, akkor viszont nincs semmi következménye annak, hogy nem beszélsz. Csak az a kérdés, hajlandó vagy-e kockáztatni a barátaid épségét, vagy sem, ha esetlen mégsem blöffölök.

Látom, erõsen gondolkodik. Nem tudja, hogy csak blöffölök, vagy ha erre is gondol, nem tudhatja, valóban blöffölök-e, vagy sem. A barátai igen fontosak lehetnek neki, mert végül bólint, és beszélni kezd. Remek a memóriám, minden egyes szót gondosan elraktározok a szavaiból, majd késõbb leírom, hiszen az írásbeli vallomást jobban elfogadják.. Az ostort nem eresztem le, de kikiáltok egy szolgának, hogy hozzon vizet, kötszert és fertõtlenítõt. Kaguya kétkedve néz rám. Hiszi is, nem is, amit mondok, ez látszik rajta. A szolgám hamarosan ott terem, én pedig derekam köré csavarom az ostort. Annyira nem vagyok hülye, hogy kioldjam a kezeit, de háta mögé térdelve szemügyre veszem a sebeket. Két hosszú, és nem túl mély vágás, amit ostorom okozott. Az erõm tizedét sem használtam ellene, hiszen egyetlen csapással könnyedén végezhetnék vele. Kimosom a sebet, lefertõtlenítem, majd bekötözöm. Hátranéz, a szemében kiváncsiság.

-          Ha megöllek, nem lesz hasznom belõle– nézek rá. – Halottként nem tudlak elvinni Kiotóba.

-          Ki mondta, hogy oda fogok menni? – kérdi végül.

-          Hát én. Megmondtam, ha Sasehara nem enged, magammal viszlek. Elég rossz a memóriád, shinobi létedre – eresztek meg egy gúnyos félmosolyt. – Hajnalban indulunk.

Eloldom a köteleit, megszökni nem fog, megölni nem fog engem, amíg nem tudja, hogy hol vannak a társai. Ahhoz meg elég okos, hogy ne mászkáljon ki a sátorból, mert lecsapom mint egy legyet. Az alacsony asztalka elé ülök és megírom a fiú vallomását. Mikor végzek aláírom, majd intek neki, jöjjön közelebb, és kezébe adom a tollat. Értetlenül néz rám.

-          Nem tudok írni – mondja végül. – Ezt már mondtam.

-          Tudom – bólintok. – Majd megtanulsz, ha jól viselkedsz. Rakj oda három krikszkrakszot, hogy hiteles legyen.

Megteszi, de látom rajta, eléggé az akarata ellen cselekszik. Összecsavarom az írást és az övembe rejtem. Onnan nem tudja kiszedni.

~*~

Az éjszaka ezután csendesen telik, és amikor eljön a hajnal kikiáltok, nyergeljék fel a lovamat. Felöltözöm, ostorom mellé felszíjazom a kardomat is. Kinn már kezdõdik az élet, õrségváltás van, a katonák víz után rohangálnak, készül a reggeli, amibõl mi is kapunk. A lovamat lecsutkolják, elõkészítik az útra. Egy másik ló hátára felkötik a málhát a ruhákkal, élelemmel, vízzel, a shamisenemmel és minden nélkülözhetetlen dologgal, amire szükségünk lehet. Aztán Kaguya felé fordulok.

-          Okosabb lenne, ha nõi ruhába bújnál – mondom.

-          Miért? – kérdi kiváncsian. Szemmel láthatóan nincs ínyére ez a dolog.

Elhúzódik, majd a maszkjáért nyúl, amit összecsavarva a nyakába köt, és ideges, talán bizalmatlan tekintettel néz rám. Nem is csodálom. Mikor kiszólok az embereimnek, leülök vele szemben, mire élesen rám bámul. Utál engem. De nem is csodálom. Én nem tudom, hányadán állok vele.

Lehunyom a szemeimet, és próbálok minél messzebb elhallani, de ekkor megzavar, mert belép, és leül velem szemben. Érezheti az éles nézésemet, amivel meredek felé, habár nem igazán foglalkozik vele.

Végre bejön két szamuráj és már emelnék fel a halott kölyköt, mikor Kaguya egy tût dob az egyikük lábába, mire õ feljajdul. Kaguya tanácsolja neki, hogy mossa ki, mire õk a kardjukhoz kapnak, ám mikor meglátják Kaguya kezét a benne levõ tûkkel, rám néznek, mintha parancsot várnának. Én azonban nem szólok. Ez nem az én dolgom. Kaguya végül saját maga viszi ki volt társa testét, majd nemsokára vissza is tér. Tehát nem fog megszökni. Helyes. Mikor visszajön leül velem szemben és várakozóan néz rám. De miután nem szólalok meg, lehúnyja szemét és fáradt hangon szólal meg.

– Nem kell a „-san”, nem a bordélyban vagyunk. Csak az ügyfeleim hívnak így. Szólíts Tsuchiurának, vagy Kaguyának, ahogy mindenki.

Én az alacsony asztalkához lépve ülök le, mire õ mellém telepedik. A hadijelentéseket olvasom, amik valljuk be, elég érdekesek és részletesek. Részletesen feltárják a lázadók gyenge pontjait. Figyelmesen olvasom, majd megpillantom Kaguya fejét is a lap fölött, mire letakarom a kezeimmel a tekercset. Nem szabad látnia.

      - Ne aggódj, nem tudok olvasni.

     - Nem tudsz? – nézek rá furcsállva, mert ritka az olyan harcos, aki nem ismeri az írást. Õ azonban újfent megrázza a fejét, aztán a kardjához megy és összeilleszti, majd az övébe dugja. – Szamuráj létedre tisztelettel bántál a kardommal. Megleptél. Ha számíthatok a diszkréciódra, elárulom Igarashi helyzetét – mondja, mire érdeklõdve nézek rá. Természetes, hogy nem akarja elárulni a faluját, ugyanakkor nem is akarja, hogy ellenségnek tekintsük.

-          Rendben van, meghallgatlak – biccentek egyet, mire kiterít elém egy pergament, amint rámutat egy kis pontra. Az lehet Igarashi. Észreveszem két hiányzó körmét, mire azokat az ujjait behajlítja és szinte közömbösen ad magyarázatot.

 – Csak egy enyhébb vallatási módszer. Látod, hogy Igarashi stratégiailag egy meglehetõsen fontos pont, ráadásul a tartomány határán van, így még két nagyúr terjesztette ki ránk az igényét. Három oldalról vagyunk szorongatva. Az adót az igazi úrnak becsületesen fizetjük, de a másik kettõ idõnként ránk küldi a szamurájait, akik ellen nem sok mindent tehetünk. Oga nagyon meg akarja kaparintani Igarashit, fõleg a shinobikat. Ha jól tudom, õ a politikai ellenlábasod. Oga ágyasa innen származott, és szintén shinobi volt, és kémkedni járt be, és hogy megvédje Õfelségét. Azonban Oga erre rájött, és kivégezte. Ehhez pedig nem lett volna joga. Ezért mocskolt be minket Õfelsége elõtt. Hogy könnyebben megszerezhesse a területet, így lenne egy biztos, jól védhetõ pont, hogy a Yamashita család ellen vonulhasson. De nemcsak õ van így. Koga ninjáit Rouji próbálja megszerezni, szintén ezzel a tervvel, ha Iga elbukik. Ezért fogtunk velük össze. Ha nem szamurájnak születsz, nem tanulhatsz harcolni, és így nem tudod megvédeni a családodat, és önmagad. Ha abbahagynánk a ninjutsut, akkor nem tudnánk védekezni, és elpusztulna az összes falu. És az utánunk idetelepülõknek is ez lenne a sorsa. – halkan felsóhajt, ahogy abbahagyja a mutogatást, majd merõen néz rám. – A te dolgod, hogy hiszel nekem, vagy sem. A kivégzésemhez is megvan a jogod, Yamashita… …san.

Mielõtt válaszolni tudnék, egy emberem lép be egy tálcával és két személyre elég étellel. Kaguya gyanakodva néz rám. – Most gúnyolódsz velem?

Értetlenül néz rám, mire elsötétül a tekintetem. – Nem szokásom ilyennel tréfálkozni. Egyél, Kaguya!

Bólint egyet. Éppen enni kezdenék, amikor megfogja a kezem és arrább tolja, majd a rizst forgatja fel. Már szólnék, mikor megérzek valami fura szagot, és látom hogy a rizs alja sárgás és vizenyõs. Kaguya fanyarul elvigyorodik.

 – Amatõr próbálkozás.

Megrázza a fejét, de én is tudom, hogy meg akartak mérgezni. Sok ellenségem van, hiába, sokan próbálnak megölni.

– Ha engedélyeznéd, hogy a jobbak elmehessenek Ogához, és megoldhassák ezt a dolgot, a háború véget érne. A shinobi legjobban az áldozatától fél. Mikor egy szamurájjal találod magad szemben, csak bátorságot látsz a szemeiben, hiszen tisztában van vele, hogy meghalhat. De ha egy nõvel, vagy gyermekkel találod magad szembe az éjszaka közepén, akkor már félsz. Néha komolyan gyûlöljük, hogy shinobik vagyunk.

Pár percre elhallgat, lehúnyja szemeit, majd mikor felnéz rám, rendezi arcvonásait. Sejtem, mit forgat a fejében, de nem tudom, engedélyezhetek-e ilyet.

– Tehát, ha engednéd, akkor akármelyikünk örömmel itt maradna biztosítéknak.

Végül vállat von és a szemembe néz. – A testem nem valami elsõ osztályú, de értek ahhoz, hogy örömöt tudjak szerezni a férfiaknak. Ha nem találod sértõnek, akkor… Igarashiért bármit.

Sóhajtok egyet. Ha most erre engedélyt adok, akkor az a szabályzatba ütközhet. Nekem pedig a szabályzat betartása mindennél fontosabb. Habár, ha senki sem tud róla, talán nem származik belõle baj. Végignézek Kaguyán, aki úgy tûnik, feszülten várja a válaszomat. Döntenem kell. Nehéz helyzetben vagyok, mert ha nemet mondok, megsértem a fiút, de ha igent mondok, az én fejemre hozhatok bajt. Végignézek a fiú testén. Nem lehet olyan rossz, ha képes másokat elbûvölni és köztünk amúgysem tiltott a fiúkkal való kapcsolat.

-          A kérésed több, mint veszélyes – válaszolom végül. – Ha igent mondok, azzal rengeteg szabályt szegek meg. Nem én vagyok a fõparancsnok, én ebben az ügyben nem dönthetek. Levélben kell kérvényeznem Sasehara-sama tábornoktól, hogy engedélyezi-e ezt a lépést. Ugyanis, ha szabályt szegek, annak könnyen te is, én is és a falud is kárát láthatja. Gondolom, ezt te sem akarod. De amennyiben a tábornok engedélyezi, úgy igent mondok a kérésedre.

-          Hol a tábornok? – kérdi. – Elvihetem neki a levelet.

-          Nem! Téged azonnal megölne, mielõtt odaadhatnád neki – rázom a fejem. – Megírom a levelet és még most elküldöm neki. Ma éjjel itt maradszhatsz, ha akarsz. A sátorban senki sem fog háborgatni.

-         Nem fél, hogy megölöm, uram? – néz rám kiváncsian.

-          Ha megölsz, akkor rosszul ítéltelek meg, Kaguya – mosolyodom el halványan, majd félretolom a tálcát és nekiállok a levélírásnak.

Hamar befejezem, a katonai nyelv nem olyan cirárdás, mint a hivatalnokoké. Aztán egy megbízható emberemet szólítom, hogy még ma vigye el a levelet Sasehara-samának. Emberem meglepõdik, de teljesíti a kérésemet. Arra is utasítom, azonnal hozzon nekem választ, ne távozzon, míg a tábornok úr nem válaszol nekem. Mikor a szamuráj elvágtat, én újabb adag ételt rendelek, ami meg is érkezik. Ám ezúttal megkóstoltatom a felszolgálóval. Az étel biztonságos, így végül elfogyaszthatjuk. Kaguya végig ferde szemmel néz rám.

-          Nem vagy teljesen japán – szólalok meg, mire elkerekednek a szemei. – Félig kínai vagy, igaz? Érezni a beszédeden. Az igai japánt beszéled, de enyhe kínai akcentust vélek felfedezni benne.

-          Ön remek megfigyelõ, Yamashita-san – bólint. – Ön pedig ha nem tévedek Edoból származik.

-          Ennyire érezni? – nevetek fel. – Igazad van. Békeidõben egy Edobeli házban élek, de igazából az életem jórésze Kiotóhoz köt. Így mindkét nyelvjárást beszélem.

Mintha tiszteletet látnék a szemében, ahogy rám néz. Elpakolom az iratokat. Mára elég volt. Elõveszem a shamisent, a japán gitárszerûséget, majd a pengetõjét és egy dalba fogok. Nem harci dal, inkább egy nyári dal a természetrõl. Kaguya azonnal ülõ helyzetbe vágja magát és szinte megigézve hallgatja a dallamot. Behúnyja a szemeit és úgy élvezi. Tehát szereti a zenét. Eljátszok néhány darabot, mint például „A nyári felhõk az égen”, a „Gion hintójának története”, és a „Liliomok táncolnak a hajnali szélben” címût. Mikor befejezem az utolsó darabot is és leteszem a hangszert, Kaguya is kinyitja  a szemét. Tisztelettel és gyengéden rakom helyére a hangszeremet, majd Kaguya felé fordulok.

-          Szereted a zenét, igazam van? – kérdem.

-          Ahogy látom, ön is – válaszol elismerõen. – Nem néztem volna ki egy ilyen férfiból, hogy képes ilyen gyönyörûen zenélni.

-          A zene az egyetlen dolog, ami rangot, nemet és kort figyelmen kívül hagyva szól mindenkihez – mondom halkan. – A zene mindenkié.

Észreveszem, szavaim elgondolkodtatják, de nem válaszol. Tekintete a shamisent rejtõ dobozra esik, de nem kéri el, nem is jelzi, hogy szeretné kézbe venni, én azonban kiveszem a remekmívû, egyedileg nekem tervezett hangszert a dobozából és tiszteletteljesen nyújtom felé. Õ némi szabódás után ugyanilyen tisztelettel veszi el és lágyan, óvatosan veszi kézbe, mint egy törékeny üvegtárgyat, amely bármikor széttörhet egy erõsebb szorítástól. Lágyan húzza végig ujját a hangszer nyakát, testén, a húrokon, melyek nem szólalnak meg, annyira óvatosan érinti õket, mintha tavaszi szellõ lenne. El kell ismernem, ez a fiú tud valamit. Nem becsülhetem le. Okos, ügyes, gyors és erõs is. Szemmel kell tartanom. Végül nagy sokára visszaadja, ugyanolyan tisztelettel, mint ahogy átvette tõlem. Elteszem, majd egy szolgáért kiáltok, hogy készítsen nekünk fekhelyeket és vigye ki az üres tálakat.

-          Ne ámítsuk magunkat – szólalok meg. – Te nem bízol bennem, én sem benned. De ha bármivel próbálkozol, neked lesz rossz.