Karakter: Koyama Naohiro
Megjegyzés: (Hogunak)
Unottan könyökölök a padra, és aktívan próbálok nem elaludni az izgalmasnak aligha nevezhető órán. Valljuk be, senki se erre számít, mikor rendőrnek, meg nyomozónak tanul. Belátom, a pszichológia hasznos a szakmához, még érdekes is, az önvédelmi és terepgyakorlati oktatásról nem is beszélve.
Na de etika?!
Kalapot emelünk majd a bűnözőknek? Vagy kezet csókolva vezetjük őket a cuki kis cellájukba? Agyam eldobom… Persze túlzás, hogy ilyen szinten áll az oktatás, de viselkedéstanra sincs szükségem. Véleményem szerint. Más cáfolná…
- Koyama Naohiro! Megtennéd, hogy az órámon rám figyelsz, és nem az ablakon bámulsz kifelé? – csattan a tanárnő éles hangja. Rezignált nyugalommal fordulok felé, de mézes-mázos mosolyomból már sejti, hogy nem fogom kibírni szájalás nélkül.
- Valljuk be sensei, az udvar sokkal több szépséget és izgalmat rejt, mint az ön órája… - közlöm vele szelíden, de kedves hangsúlyom ellenére, egészen belevörösödik a dühbe.
-Ki-fe-lé! – préseli ki magából, és az ajtó felé bök remegő kezével.
Felcsillanó szemmel ugrom fel, és táskámat a vállamra dobva sietek az ajtó felé, mielőtt meggondolja magát. Elé érve meghajtom magam, és nem rejtegetve vigyorom, eltűnök a látóköréből.
Ahogy éveleje óta ilyenkor mindig, most is a lőtér felé veszem az irányt. Természetesen nem először repültem az etika előadásról, de az érdekesebbeken azért tudok viselkedni. Ráadásul a többi tanárt nem is igazán izgatja, ki alszik vagy van ébren az előadásán. De, hogy pont az etikán ne viselkedjen valaki… Felhorkantva dobom le a táskám az öltözőben, majd végigsprintelek a lőtérre vezető folyosón, és kis híján el is sodrom Kaorut, a lőtér felügyelőjét.
- Nocsak, Nao. Etika? – kérdezi vigyorogva, de elég ránéznie az arcomra, és meg is kapja a választ. Mindig idejövök, ha ki vagyok küldve az óráról, és mivel Kaoru apám társának a fia, már jó rég ismerjük egymást.
Idősebb nálam vagy hat évvel, de nem néz le, ahogy sok felnőtt teszi, ezért én is tiszteletteljesen viselkedem vele. Habár, inkább nevezném havernak.
- Pedig ezúttal tényleg visszafogtam magam – sóhajtom drámaian, majd csillogó szemekkel támaszkodok fel a pultra, mely mögött a fegyverraktár van. – Megérkeztek már a G36K-k?
- Ne hülyülj Nao, azt a sereg kapja – nevet fel, majd elém teszi a jól megszokott gyakorlópisztolyok egyikét. Durcásan veszem át, a fülhallgatóval együtt, majd a kíséretében elsétálok az egyik boxhoz.
- Egy sorozat, aztán mész a következő órádra, rendben? – pillant rám komolyan, és mikor kelletlenül bólintok, egy gombot megnyomva lendíti a céltáblát a pálya másik végébe.
Pillanatok alatt kiürítem a tárat, és a fülest levéve, kiskutyaszemekkel pillantok hátra Kaorura egy másikért, ám ő éppen egy idegent köszönt jókedvűen.
- Hé, Ikuo, hát téged is látni erre? – ráz kezet a durván magas férfival. Összehúzott szemmel figyelem az elég hanyag megjelenéssel rendelkező ürgét, hisz még sose láttam erre. Mielőtt elkezdhetnének beszélgetni, észre is veszik a nézőközönséget, ami kimerül szerény személyemből.
- Korrepetálás? – dörmögi álmos hangon az idegen.
- Valami olyasmi – nevet fel Kaoru, miközben bekapcsolja a motoros csigát, és visszahúzza elénk a táblát. – Képzeld Ikuo, ő Koyama-san kisebbik fia, Naohiro. Nao, ő Deushi Ikuo, apád mindkettőnknek a mentora volt egy időben.
- Jó rég lehetett – csúszik ki a számon rosszkedvűen, hogy nem folytathatom a lövöldözést. Természetesen Kaorutól kapok egy taslit a tarkómra, de nem úgy tűnik, mintha a jövevényt különösen zavarná megjegyzésem.
Méregzöld tekintete egy pillanatra végigmér, majd a teljesítményemet jelző táblára siklik. Követem a pillantását, és büszkén konstatálom, hogy minden lövedékem a körökön belül van.
- Ha mozogna, vagy túsza lett volna, a fele se talál – jegyzi meg közönyösen.
- Ha túsza lett volna, máshogy lövök! – vágok vissza, kipirulva a sértett dühtől. Még csak azt se tudom kivel van dolgom, de máris kritizál?
- Ha valódi ember lenne, képtelen lennél meghúzni a ravaszt – pillant rám, egyszerű tényként közölve a dolgot. Már nyitnám a szám, hogy visszavágjak, mikor Kaoru elejét veszi szájalásomnak.
- Igaz a szóbeszéd, hogy te veszed át az önvédelem és a terepgyakorlatok oktatását? Mi történt Arakawa-senseijel? – teszi fel gyorsan a kérdéseket.
- Az áthelyezését kérte – érkezik a tömör válasz, mire Kaoru szúrósan pillant rám.
- Hé! Nincs hozzá semmi közöm, oké? Nála mindig viselkedtem – húzom fel az orrom felháborodottan, tökéletesen értve a célzást.
- Persze, persze – mosolyodik el végül, majd a karórájára pillant, és kiveszi a kezemből a fegyvert. – Kivételesen elintézem, te meg rohanj a következő órádra!
Kelletlenül bólintok, majd intve egyet, elrohanok az öltözőkhöz vezető folyosó felé. Az etika tanárnak nem hiányzok, de ezzel nincs mindenki így.
Viszont még akkor is fortyogok kicsit a lövéseim leszólása miatt, mikor már a táskámat kapom fel. Ha tényleg ez a hapsi veszi át az önvédelmet és terepgyakorlatokat, akkor úgy érzem lesz még vele problémám. Túl higgadtan fogadott mindent…
~oOo~
Óvatosan bújok ki a szobám ablakán, majd a szemközti fára ugrom, és leereszkedem a földre. Kevésbé menőre sikerül, mint a filmekben szokott a főhősnek, mert lehorzsolom a felkarom belső részét, de ennyi még belefér.
Fekete, kapucnis pulcsim zsebébe süllyesztem a kezeim, és a csuklyát mélyen a szemembe húzva indulok a város zsúfoltabb negyedei felé. Anyámék leszednék a fejem, ha megtudnák mi csinálok megint. A múltkori eset után egy hónapig szobafogságban voltam, ami valljuk be, kissé megalázó egy 19 évesnek, szóval ezúttal nem szabad lebuknom.
Éberen kóválygok az utcákon, és nem is kell sokat várnom, az egyik sötétebb utcából dulakodás hangjai ütik meg a fülem. Biztos ők se késő este gyakorolják a pogózást, úgyhogy feléjük veszem az irányt.
Egy négy személyből álló huligánbanda szorított be a sikátorba egy szem srácot, aki látszólag nem az önmagát megvédeni képes fajból származik. Éppen a táskáját cibálják ki a kezéből, az egyik ipsénél még kést is felfedezek.
Nem gondolkodok, a meglepetés erejét kihasználva ugrom közéjük, egy jól irányzott rúgással eltaszítva a fegyvereset, majd lendületből szakítom ki a táskát ráncigáló kezéből az áldozat tulajdonát.
- És most spuri – dobom oda a srácnak, aki nagy szemekkel, ledöbbenve mered rám. Remek. Ahelyett, hogy futna, bámul rám, mint ősember az öngyújtóra. Sóhajtva lépek elé, és a kezét megragadva taszítom ki a tágasabb utcára, de nincs időm utána menni, támadói magukhoz térnek első döbbenetükből, és megragadva felsőmet, visszarántanak.
Nyekkenve csapódok a falnak, de rögtön összeszedem magam, és mit sem törődve szitkozódással vegyes fenyegetéseikkel, ellentámadásba lendülök. Négy az egy ellen nem jó arány, főleg a méreteket is figyelembe véve, de mellettem szól, hogy ismerem a küzdősportokat.
Azonban még így is én húznám a rövidebbet, ha nem húzna ki valaki a pácból.
- Elég volt! Vagy eltűntök, vagy bekísérlek titeket az őrsre! – dörren egy határozott hang a sikátor bejárata felől. Zihálva, hunyorogva nézek fel a földről, ahova fél pillanattal ezelőtt küldtek, de látnom se kell „megmentőmet”, annak ellenére ismerem fel a hangját, hogy ma találkoztam vele először.
A négy féreg pillanatok alatt szívódik fel, én pedig letörölve szám széléről a vért, morogva tápászkodnék fel, de visszacsúszok a fal tövébe.
Az Ikuo nevezetű egyén elteszi a jelvényét és fegyverét, amiket szavai nyomatékosítására használt, majd mellém lép, és a grabancomat megragadva, talpra állít.
- Naohiro – hökken meg kissé, mikor az arcomra pillantva megismer.
- Remek észrevétel – fújom rosszkedvűen, és kihúzom magam a kezéből. Ekkor pillantom meg a mögötte nem messze toporgó táskás srácot. Valószínűleg volt akkora mázlija, hogy az első ember akibe belebotlott, történetesen rendőr volt. Akár hálás is lehetnék neki, de hogy pont apám régi tanítványának kell kirángatnia egy ilyen helyzetből… Remek…
- Mit művelsz itt éjjel?
- Végzem a hivatásos zsaruk munkáját, és rendet tartok – felelem felszegett fejjel, de nem tűnik túlzottan elégedettnek a választ illetően.
- Tényleg nagyon úgy tűnt, hogy képes vagy rá… - jegyzi meg gunyorosan. - Nem kéne otthon lenned?
- Semmi köze hozzá! – fújtatom sértetten. – De teszek rá, áruljon csak be a szüleimnél, nagyon nem fognak meglepődni…
Jó, valójában marhára nem akarom, hogy beáruljon, de képtelen vagyok egyszerűen megkérni, hogy tartsa a száját. Nem akarok tartozni senkinek.
|
