|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2011. 02. 10. 17:31:39 | #11243 |
Karakter: Hamura Akira
Megjegyzés: (Teresa Gazdának)
Rámnéz, mosolyog, majd felállít. Nem tudom, mit szeretne, de nem ellenkezem. Nem szabad ellenekezni, sem kérdezni, mert a gazda megharagszik és akkor megint fájni fog.
- Mutatok valamit.
Odaint a zongorához, majd leültet a földre. Nem mozdulok. Letérdeltet. Azt hiszem azt akarja, hogy szopjam le, akkor szoktak a vendégek, meg a gazdák letérdeltetni. Talán zene közben akarja. Odaintem a zongorához, majd leültetem elé a földre. Térdelésbe.
Csendben hallgatom, néha odanézek a zongrára és várom a jelet, hogy mikor kezdjek neki a munkának. Aztán hirtelen magához int, és a hajamba simít. Könnyedén csusszanok lábai közé, engedelmesen, mint egy kutya. A nadrágjára lehelek ajkaimmal, majd fogaimmal elővarázsolom a farkát. Aprót nyögök, ahogy számba veszem és kényeztetni kezdem hímvesszőjét. Puha mozdulatokkal szopom a farkát, kényeztetem a gazdámat, hogy jó legyen neki. Ha jól csinálom, akkor nem fog megverni és talán még enni is kapok. Aztán megérzem a lábát a lábaim között. Nem tudom mire vélni. Ő nyög az érintésemre.
Érzem ahogy a farkam reagál az ő érintésére és mozgásának ütemére szopok tovább. A testem megrándul, reagál rá, hogy ő mit csinál, és hallom gazdám hangját, érzem a teste rezdüléseit, ahogy élvezi kényeztetésem. Hamar elmegyek, és sikítok, pedig nem szabad, most biztos meg fog verni, mert nekem tilos hangot adni, vagy elélvezni, de nem bírtam tovább. Lábaimmal karolom át a lábát, amellyel engem kényezetett eddig. Hirtelen áll fel, rémülten tekintek rá, várom a verést, ami sosem szokott késni. Ám ő felrángat, rádob a zongorára. Lehúzza rólam a nadrágot, majd ajkait érzem a combom belső felén. Ez rossz, nem szabad! Engem nem szabad kényeztetni! Ez tilos, mert élvezni fogom és akkor verést kapok. Sikítva csapom a fenekem a billentyűkhöz, amint ujjai belém vágnak. Lábaim körbefonják a derekát. Ajkai forrók, én zilálok, nyögök, annyira jólesik. Soha senki nem kényeztetett még, de miért is tették volna? Csak egy szajha vagyok, nem ember, csak egy állat, amit megbasznak. Egy tárgy, amit használnak. Szájába veszi a farkam, sikítok, ahogy leszop, majd nagyon hamar megyek el, alig merek sóhajtani, testem mégis összerándul az érzésre.
Remegve nézek rá. Rosszat tettem, mert élveztem, de engedelmeskednem kellett. Ellép előlem, én pedig remegve, halálra váltan várom az ütéseket, rúgásokat, a korbácsot, amelyik megtanítja, mit tilos egy ilyen tárgynak, mint én. De hiába várok, nem jön semmi ilyesmi. Helyette egy gyengéd érintést érzek, egy kezet, amely a kezemet fogva segít fel, majd húzza fel a nadrágom.
- El kéne menned fürdeni - mondja Teresa-sama. - Teljesen átáztál ott alul - mosolyog.
- Fürödhetünk együtt, gazdám - adok halk hangot a gondolataimnak. - Engem nem zavar, ha meztelenül lát. Mások is mindig fürödtek velem. Ha óhajtja...
- Menj! Én majd utánad megyek - húz a fürdő felé, és magamra hagy.
Nem értem őt, de meg szeretném érteni. Miért ilyen jó hozzám? Miért nem bánt, miért nem bánik úgy velem, mint ahogy kell? Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki kedves. Én nem ehhez szoktam. De nem ellenkezem, hanem bemegyek a fürdőbe. Levetkőzöm és beállok a zuhany alá. Hallom, hogy valaki bejön, miközben fürdöm, és várom, mikor lép be a zuhanykabinba. De nem jön be senki, így kissé megnyugszom. Akármennyire is nem ellenkezem, félek Teresa-samától, holott eddig nem bántott. De lehet, hogy ez egy csel, hogy magához édesgessen, aztán majd jön a bántalmazás a korbács, a forró víz, a kés, esetleg a vasrúd, amik komoly sebeket okozhatnak.
Sokáig mosakszom, minden szagot lemosok magamról, mert ha gazdám esetleg másoknak is oda akar adni, az ő illata nem lehet rajtam. Ki tudja, meddig óhajt megtartani, de nem hinném, hogy néhány hónapnál tovább. Ébernek kell lennem, hamar ki kell őt ismernem, ha nem szeretnék meglepetéseket. Nem szabad sírnom, sem hangosnak lennem. Csoda hogy nem vert félholtra, mert elélveztem és nyögtem is.
Mikor kilépek a zuhanykabinból, a mosógép tetején egy tiszta világoszöld ing és fekete nadrág vár rám. Biztos a gazdám tette ide. Megtörlöm magam, és felöltözöm, bár félek, mégsem az enyém. Aztán kióvakodok. Ekkor hallom meg a hangokat, amik mintha beszélgetés hangjai lennének. Az egyik a gazdám hangja, a másik pedig az öregé, aki idehozott. Talán vissza akar vinni, mert nem váltam be neki? Halkan lépek ki, hogy ne okozzak gondot. Ám amint lépek a nappaliba, rám néznek.
- Nahát, Akira! - az öreg összecsapja a kezeit, mire riadtan rezzenek össze. Félek. - Hogy vagy?
- Köszönöm, jól, uram - hajolok meg engedelmesen, majd lassan a gazdám mellé araszolok.
- Elég jól vagy ahhoz, hogy segíts nekem kitakarítani odalenn? - kérdi, mire bizonytalanul nézek Teresa-samára. Nem tudom, mit kell tenni.
- Menj csak - int Teresa-sama. - Segíts Kinda-sannak. Mire visszajössz, csinálok enni.
- Igenis, Teresa-sama - hajolok meg, majd követem Kinda-samát.
Még hallom, hogy mond valamit gazdámnak, de nem figyelek oda. Nem rám tartozik. Lemegyünk és egy étkezdében találom magam. Már nincsenek vendégek, és sok szemetet hagytak hátra. Kinda-san lesikálja az asztalokat, az én dolgom hogy összesöpörjek és felmossak. Sosem csináltam még ilyet, de láttam, hogy a klubban a szolgák hogy csinálják, így nem okoz nagy gondot. Habár, először több koszt csinálok, de Kinda-san nem haragszik. Talán, mert nem ő a gazdám.
Közben körbenézek. Nem nagy hely, néhány asztal székekkel, egy pult, hátul a konyha. Viszont szép, takaros, tiszta és világos hely. Majdnem egy órába telik, mire kitakarítunk a vendégtérben - később megtudom, hogy így hívják az asztalos-székes helyet -, utána még a konyhában is segítek. Kinda-san elmosogat, én pedig ott is összesöprök és felmosok. Amikor kész vagyok, és kezet is mostam, Kinda-san valamit felém nyújt.
- A segítségedért cserébe. Remélem, szereted a csokoládét - mosolyog rám.
- Ez... ez az enyém? - kérdem, miközben remegő kézzel veszem el a kezéből az ezüstös papírba csomagolt édességet. - Köszönöm, Kinda-sama! - hajolok meg.
- Én köszönöm a segítséged - mondja. - Most menj, mert Teresa hiányolni fog.
Meghajolok, majd sietve elindulok felfelé. Közben a csomagot nézem. Sosem ettem még csokoládét, sem semmilyen édességet. A nevelőszüleim sosem adtak, a klubban pedig vigyáztak rá, hogy semmivel ne kényeztessenek el minket. De én nem ehetem meg. Oda fogom adni a gazdának, az övé. Nekem tilos ilyen finomságot enni, mert ronda kövér, hájas leszek és nem fogok neki kelleni.
|
| Andro | 2010. 10. 19. 21:27:27 | #8746 |
Karakter: Hamura Akira
Megjegyzés: (Teresának)
- Akkor majd kineveljük belőled – mondja, majd kérdez. - És nem hiányzik a családod? Nem akarsz hazamenni?
Összehúzom magam. Minek kérdezget ilyet? Nem akarok hazamenni, és remélem, ő sem akar hazavinni. Nem akarok oda visszamenni. Soha többé nem akarok visszamenni. Ők nem akarnak, Teresa-sama nem akar engem.
- Elraboltak, azt hiszem. És nem szabad hazamennem. Talán már azt sem tudják, ki vagyok. Én egy bútor vagyok.
- Nos a bútoroknak is van márka nevük – megtámaszkodik, mire összerezzenek, de nem rohanok el. Valahogy érzem, hogy ő nem akar bántani, de mégsem tudok benne még megbízni. - Megnézzük az interneten kik tűntek el abban az évben, és ha magadra ismersz, akkor hazaviszlek.
Hatalmasra tágulnak a szemeim, a lélegzetem is elakad. Ugye… ugye nem akar valóban visszavinni oda? Az a Pokol, annál még a bordély is jobb volt. Habár, nem is volt különbség, hiszen mindenhol vertek, sehol sem szerettek, vagy törődtek velem.
- Nézd, én nem tudlak visszavezetni az életbe. Magamat sem tudtam. De hazaviszlek és meglátogatlak néha, hogy tudjam megvagy. Ennyit tehetek. De most – áll fel, mire én is felállok, majd le akarok térdelni. Azonban megfogja a karom. Nem enged térdelni - ,kapsz egy kis fazonigazítást, nehogy felismerjenek az utcán. Nem lenne szerencsés, ha visszavinnének.
Leültet, majd kezdi vágni a hajam. Sírni kezdek, a vállaim rázkódnak, de nem érdekli. Sokat vág, de félek, hogy valóban el fog küldeni. Nekem nincs hová mennem, oda vissza meg nem megyek. De nem merek hangosan sírni, azt nem szabad, mégis kiszakad belőlem. Végül leveszi a felsőmet és szinte látom, ahogy kővé dermed. Érzem, ahogy a keze megremeg a vállamon. Még jól látni a sérüléseket, a kék-zöld foltokat, ostorcsapások, szíjak okozta hosszú, félig behegedt sebeket. Nem szabad nyafogni, hiába mondom neki, nem hallja. Nekem esik valami krémmel, ami csíp, mire hangosan felsírok.
A vágás után még valami festéket is rám ken, talán hajfesték. Sosem festették a hajam, tizennyolc év alatt jó ha háromszor látott fodrász, így a hajam teljesen el volt használva. Miután végre kész van lesöpri a vállam, mire megrándulok. Felállít, én pedig meg sem tudok szólalni.
Annyira megváltoztam, hogy alig ismerem meg magam. A hajam rövid, de annyira nem. A frufrum meg van tépve, ritkítva és a hajamba is tupír került, hogy ne legyen lapos. Alig bírok megszólalni.
- Én… - szólalok meg végül jó pár perccel később, mikor már képes vagyok valami hangot kiadni. Teresa-sama felé fordulok – köszönöm, Teresa… sama. De… miért?
- Hogy ne ismerjenek fel azok, akik így elbántak veled – mondja együttérzően. – Most pedig nézzünk utána az eltűnt személyeknek.
- Én… nem tűntem el – suttogom halkan, mégis meghallja, és kiváncsian fürkészi az arcom. – Elszöktem – vallom be szembesütve.
- Miért? – kérdi, de a fejem rázom. – Rendben, nem kell elmondanod. – Mit szeretsz csinálni? Szereted a képeket? A zenét? Filmeket? Bármit?
- Az eget – mondom, majd az ablakra mutatok. – Éjszaka szép, amikor vannak csillagok, meg a Hold, Teresa-sama.
- Nem kell samáznod. Zavar – mosolyog rám. – Szóval, szereted az éjszakai eget? És ha viharos?
- Akkor is nézem – vonok vállat. – Az ég a szabadság.
Nem szól semmit. Talán ő nem élt börtönben. Ő nem tudja, milyen érzés ha az ember szabadságra vágyik, de nem tud megszökni sehonnan, mert bántják. Teresa-sama végül visszaül festeni. Egy ideig nézem, aztán lassan egyre közelebb araszolgatok az egyik ablakhoz, fél szememmel gazdámat nézve, hátha nem helyesli eme tettemet, de nem szól semmit. Néha rám néz, de nem kiabál rám, hogy maradjak a seggemen. Az ablaküvegben is látom magam. Ilyen vagyok most. A régi arcom jobb volt, talán mert megszoktam. Lassan megnyugszom, de még mindig félek, hogy rosszat teszek. Végül az ablakba állok és a kinti tájat fürkészem. Nem merek felülni a párkányra, pedig alacsonyan van, fel tudnék ülni, de félek.
- Miért akarsz annyira kinn lenni? – hallom meg gazdám hangját egy idő múlva. Azonnal felé fordulok, és lehajtom a fejem, mint ahogy a bordélyban is kellett, amikor valaki hozzám szólt.
- Mert… mert… odakinn van a szabadság – válaszolom bátortalanul.
- Meg sok veszély. Sok ember – hallom a hangján, hogy nem szereti az embereket. – Hidd el, jobb ha benn maradsz. Itt senki sem bánthat téged. Én biztosan nem foglak. Nem vagyok egy dúvad.
- Értem, Teresa-sama – válaszolom automatikusan, majd közelebb lépek hozzá.
Letérdelek elé, mire érzem, hogy megremeg. Kezeimet a térdére teszem. Már épp nyúlnék a slicce után, amikor egyik kezét a vállamra teszi és gyengéden hátrébb tol. Felnézek rá, döbbent tekintettel és látom, az ő arca ugyanilyen tanácstalan. Nem értem miért. Hiszen ő a gazdám, akinek örömet kell szereznem. Ez a dolgom.
- Erre nincs szükség – mondja lágyan. Olyan kedves a hangja. Végigsimít a vállamon. Nem bántani akar, inkább megnyugtatni. – Nem a szajhám vagy.
- De nekem ez a dolgom, Teresa-sama – mondom őszintén. – Erre képeztek ki. Én egy szajha vagyok. Egy kurva, egy ringyó, ahogy a vendégek és a gazda neveztek engem, meg a többieket.
- Itt nem – rázza a fejét. – És hívj simán Teresának, jó?
- Igenis, uram! – válaszolom.
Végül elenged, majd feláll. Hibáztam. Hibát követtem el, amiért meg fog büntetni. Félek, de ha ő büntet meg, megérdemlem, és el fogom viselni. Amikor hallom a lépteit, igyekszem olyan kicsire összehúzni magam, amennyire tudom, reszketek, félek. Halálosan félek, hiszen nem ismerem ezt a gazdát, nem tudom, mit várhatok tőle. Azt mondja nem fog bántani, de mégis mi lesz, ha igen? Végülis mindegy, mert én csak egy tárgy vagyok, akit ide-oda lehet pofozni a világban, eladni, megvenni, használni és eldobni. Ám mikor odaér és letérdel, megdöbbenek. Egy pohár víz van nála, amit felém nyújt.
- Ne félj már, kiscsibe! – mosolyog rám kedvesen. – Minden rendben lesz, ígérem. Vigyázni fogok rád, amíg rendbejössz. Oké?
- Oké – suttogom, majd elveszem a poharat. – Köszönöm!
Megsimogatja a fejem, mire megrezdülök, de nem fáj. Még sosem kaptam ilyen kedves gesztust senkitől. Akaratlanul nyúlok ki kezemmel, és megfogom a simogató kezet. Vajon, ezt szabad? Kiváncsian nézek rá, hogy hogy reagál.
|
| Andro | 2010. 09. 15. 09:03:59 | #7813 |
Karakter: Hamura Akira
Megjegyzés: (Teresa Gazdának)
Nagyot nyekkenek, ahogy a vendég a földre dob, de nem merek megmukkanni sem. Nem szabad, pedig nagyon fáj. Félek, de hiába, nem fog nekem kegyelemezni. Ő is olyan, mint a többiek. Már oldja is ki a nadrágját, majd lefog, hogy véletlenül se menekülhessek és már bennem is van. Összeszorítom a szemem, nem akarom látni, nem akarom látni! Félek, és rettenetesen fáj, ahogy egyre gyorsabban mozog bennem. Nekem nem szabad élvezni, az tilos egy szajha számára. Nemsokára érzem, hogy belém élvez és elégedett sóhaj hagyja el ajkait. Elenged és feláll. Felhúzza a nadrágját és kilép az ajtón. Sosem szólnak hozzám, se egy „Jó voltál”, vagy „Köszönöm”. Semmi. Hiszen én nem is számítok embernek, csak egy tárgynak, amin az emberek kiélhetik szexuális és egyéb vágyaikat. Csak mikor kimegy kezdek el sírni, halkan, hogy nehogy meghallják odakinn, mert akkor abból megint baj lesz. Megint jön majd a korbács, a rúgások, ütlegek sorozata, a hajcibálást, falhoz vágás és pofonok árja, amiért ki mertem nyitni a szám. Nem bírok felkelni, de tudom, hogy nemsokára jön egy újabb kuncsaft, akit ki kell szolgálnom, így muszáj lesz lemosnom magam. Ám amikor feltápászkodnék, nyílik az ajtó és én remegve, halálra rémülten kapom oda a tekintetem.
Hatalmas alak jön be, és azonnal megismerem Tamashi-samát, főnököm egyik bérencét, akinek az a dolga, hogy szemmel tartson minket, nem csinálunk-e olyat, amit nem szabad. De... miért van itt? Nemcsináltam semmi rosszat, amiért büntetés járna. Vagy mégis? Talán meghallotta a sírásomat és most büntetést fogok kapni! Odajön hozzám és talpra rángat, mert való igaz, egyedül nehezen tudnék megállni. A mostani vendég egy órán belül a hatodik volt, akit kiszolgáltam, így nagyon fáradt vagyok, mindenem fáj. Nem merek Tamashi-samára nézni, nem is szabad, így lehajtott fejjel, engedelmesen várom, mit fog velem tenni.
- Gyere, te kis korcs! – rángat maga után. – A főnök beszélni akar veled, nyavalyás.
Halálra váltan hallgatom szavait. A főnök, Akiyoshi-sama nem a jóságáról híres. Számtalanszor álltam már előtte valós és koholt vádakkal és utána mindig kórházi kezelés lett a vége, mert muszáj volt orvost hívnia, ugyanis sokszor úgy eltángált, hogy kis híján belehaltam. Habár, neki ez nem jelent semmit. Egyik kurvája sem jelent neki semmit, de ha nem akar vizsgálatot, muszáj minket életben tartania. Rámdob egy pecséfoltos, ócska inget, meg egy használt nadrágot. Már hajnal van, álmos is vagyok, egész éjjel dolgoztam, de tudom, nem hagynak majd sokat aludni.
A főnök irodájába érve megpillantom Akiyoshi-samát és egy másik férfit is. Nagyon idős, őszes hajú és barátságos szemei vannak. De nem bízom benne. Nem bízhatok senkiben.
- Nos, ő lenne a mi Akira babánk – mosolyog rám a főnököm. – Drága áru, valóban őt óhajtja most?
- Mint már mondtam, meg akarom venni a fiút. Egészségesnek látszik, és el tudnám képzelni magam mellett. Mégis mennyi? – kérdi az öreg.
Ezután nem igazán figyelek oda. Tárgyalnak valamit, és én csak azt veszem észre, hogy valaki mellettem áll. Egy pillanatra felnézek, ami tilos és az öreget látom meg magam mellett.
- Gyere, keresünk neked egy jobb helyet – mondja barátságosan és megfogná a kezem, de elhúzódom. – Jól van, akkor csak így, rendben?
Bólintok. Nem szeretem, ha megérintenek, az mindig fáj, vagy éget, vagy kellemetlenül csíp. De ő nem erősködik, aminek külön örülök. Kocsiba ülünk és elhajtunk.
~*~
Egy ház előtt állunk meg. A férfi kiszáll, én pedig engedelmesen követem. Becsenget, mire pár pillanattal később egy fiú nyit ajtót. Nem lehet nálam idősebb, haja gyönyörű fekete, szemei kékek, mint nekem. Bőre porcelánfehér, termete alacsony és gyönyörű. Biztos ő is ezé a férfié.
- Üdvözlöm! – szólal meg kedvesen. Én az ujjaim tördelve bámulok hirtelen másfelé. Nem szabad nézni, mert abból baj lesz.
- Szervusz Teresa. Bemutatom Akirát, ideiglenesen el kellene szállásolnod a vendégszobában.
A fiú jobbját bámulom. Olyan fura, természetellenes, mintha nem igazi lenne, de mikor rám mosolyog, azonnal elkapom a tekintetem. Illetlen voltam.
- Itt fog dolgozni, segédkezik a takarításban.
- Természetesen, gyere be! – nyúl felém, de ellépek. Ösztönösen teszem. - Öhm, gyere! Ma nem jövök le, ha ez nem okoz gondot.
A férfi megrázza a fejét és odaad két dobozt Teresának. Tehát így hívják. Teresa. Női név, de rá illik. Elveszi, és végül engem is behúz. Megyek magamtól is. Azonban a nappaliban megállok. A férfi eltávozott, én pedig nem tudom, most milyen utasítást kéne végrehajtanom. Nem csinálok így semmit, hiszen nem adtak engedélyt. Viszont kis híján eldőlök a fáradtságtól, szemeim lecsukódnak, de igyekszem őket nyitva tartani.
- Álmos vagy? – hallom gazdám hangját. Egy ideig csendben vagyok, és elnézek.
- Nem, Gazda – válaszolom, ahogy belém verték. Nem szabad tudnia, hogy majdnem összeesek, mert akkor megver.
- Teresa – kicsit közelebb jön, én nem mozdulok. Nincs vészesen közel hozzám.
- Nem hívhatom a nevén – tiltakozom. Az tilos, főbenjáró bűn!
Megáll, én pedig letérdelek. Ha itt akarja, nekem nincs kifogásom ellene. Hogy is lehetne egy tárgynak kifogása bármi ellen?
- Állj fel! – hangja lágy, nem követelőző, ami meglep, de engedelmeskedem. Mennyivel másabb, mint amihez a fülem hozzászokott eddig. - Akkor játszunk így. Egy darabig. Én leülök zongorázni, te pedig lefürdesz, és felveszel valami kevésbé koszosat – ránézek. Nem értem. - Rendben van?
Bólintok, majd szinte menekülök a fürdőbe. Csak minél távolabb tőle.
Ízléses fürdőszoba, mit ne mondjak. Nagyon tetszik. Gyorsan levetkőzöm és beállok a zuhany alá, majd megengedem a meleg vizet. Nem akarok sokáig itt lábatlankodni, sem zavarni őt. A vizen keresztül hallom a zongorát. Imádom a klasszikus zenét, sok vendégem akart klasszikusat hallgatni, míg megdugott. Főleg az az öregúr, akitől a nyakláncot kaptam. Talán csak ő mutatott eddig emberséget irántam. Meg ez a fiú. Teresa... Megrázom a fejem. Az ilyen gondolatokat száműznöm kell a fejemből. De sürgősen! Gyorsan lefürdök, megtörlöm magam és egy köntöst magamra kapva lépek ki a fürdő ajtaján. Teresa-sama még mindig zongorázik, így nem akarom zavarni, csak csendesen leülök a földre, lehetőleg tisztes távolba tőle, hogy ne keltsem fel a figyelmét. Még nem ismerem, nem tudhatom, mit várhatok ettől a fiútól. Az öreg férfi nekiadott, tehát ő a gazdám, akármit is mond. Végül befejezi a zongorázást és rám néz.
- Miért nem öltöztél fel? – kérdi kiváncsian.
- Én... sajnálom... Teresa-sama... én... nem tudom... hol...
- Adok ruhát – áll fel mosolyogva, és eltűnik egy ajtó mögött. – És hívj simán Teresának! – kiáltja.
Pár perccel később egy világoskék pólóval és egy vékony fehér vászonnadrággal tűnik fel. Elfordul, míg felöltözöm, habár bennem nincs szemérmesség, azt se nagyon tudom, hogy az mi lehet, mert kiverték belőlem, mielőtt kialakult volna.
- Készen vagyok – szólalok meg halkan, mire Teresa-sama megfordul.
- Akkor gyere! Alszol egyet, utána beszélgetünk. Rendben? – kérdi, mire bólintok egyet.
Bevezet az egyik szobába. Szépen berendezett, van benne egy ágy, asztal, szék, szekrény, és néhány polc. Semmi felesleges dolog. Meg pár érdekes kép, amiket muszáj lesz majd megszemlélnem, de jelenleg tényleg nagyon fáradt vagyok. Gazdám segít lefeküdni és be is takar, amin nagyon meglepődöm. Eddig ilyenben nem igen volt részem. Talán soha, amióta az eszemet tudom. Én pedig elfészkelem magam és mire jó éjszakát kívánna, már alszom is.
~*~
Nem tudom, mikor ébredek, de nagy csend van. Talán gazdám elment dolgozni, bár ahogy említette, ma nem megy ki sehová. Talán ő sem szereti az embereket. Akkor engem sem fog, bár én nem vagyok ember. Én tárgy vagyok. Halkan felkelek és az órára nézve megállapítom, hogy délután fél kettő van. Jó sokáig aludhattam ezek szerint, de most életemben először érzem magam igazán kipihentnek. Halkan, nesztelenül osonok az ajtóig és kinyitom, majd kifurakszom rajta. Gazdámat pillantom meg a nappaliban, amint éppen fest. A képre nézve rájövök, talán ő festette a többi képet is, amik a szobában vannak. Nem akarom őt zavarni, ám gyomrom megkordul, mire félve és idegesen vágok rá kettőt. Azonban a hangra Teresa-san is megfordul.
- Jó reggelt, álomszuszék! – mosolyog rám. Gyönyörű mosolya van. – Éhes vagy?
- Én... bocsánat... kérem ne... verjen meg... – húzom össze magam. Ő értetlenül bámul, majd feláll és közelebb jön hozzám.
- Nem bántalak. Éhes vagy? – kérdi, mire aprót bólintok.
A konyhába siet, én pedig ezalatt remegve bár, de közelebb araszolok a vászonhoz. Nem igazán tudom, mi az, ami a vásznon van, de lenyűgözően szép. Egyszerűen varázslatos. Egyszer láttam ilyet, egy osztálykiránduláson még harmadikban, mikor elvittek minket egy képtárba. Nem is tudom, mit ábrázolt a kép, de azt hiszem, hasonló stílusú volt. Mikor gazdám visszajön, engedelmesen megvárom, míg leteszi az ételt, majd értetlenül nézek rá. Kettőt hozott, de vajon az egyik tényleg az enyém? Ő leül és csak akkor ülök le én is, de nem kezdek el enni, mielőtt ő elkezdene.
A ramen egész finom. Főleg azok után,amiket a kéjbarlangban kaptam enni étel címén. Egy ideig szótlanul eszünk, majd gazdám felém fordul és egy kérdést intéz hozzám.
- És honnan jöttél? Mert fogadok, nem az égből hullottál Kinda-san ölébe – jegyzi meg elmésen, mire azonnal abbahagyom az étkezést és leteszem az evőpálcákat. Ha szólnak hozzám udvariatlanság nem válaszolni, vagy mást csinálni közben.
- A Silver Lilyből. Egy kéjbarlangból, Teresa-sama – válaszolom illedelmesen. – Szajha vagyok.
Látom, hogy elkerekednek a szemei. Azt hiszem, még sok bajom lesz ebből. Talán nem szabadott volna egyenesnek lennem, de hazudni tilos. Várom a dörgedelmet, az ócsárolást és hogy megverjen, amiért ilyen mocskos munkát végzek. Mintha én választottam volna. De nem baj. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 09. 15. 09:04:52
|
|
