|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Nakamura_Sheeny | 2010. 09. 29. 20:13:04 | #8261 |
Karakter: Takada Namiko
Megjegyzés: Oosakinának, azaz első számú rajongója énekesnőmnek
- Öhm, csak kérlek, maradj itt velem. – néz rám, amire csak egy hosszút sóhajtok.
Nagyon sok mindenről elbeszélgetünk végül. Sok mindent elmesél magáról, és teljesen más képet ad magáról, mint amit én eddig megismertem belőle. Beszédesebb, többet mosolyog, és csak úgy ömlenek belőle a szavak. Még egy-két viccelődést is megenged magának. Én is elárulok ezt-azt magamról, mesélek többek között a múltamról is. Az idő észrevétlenül szalad, közben ránézek az órámra. Azt hiszem, most egy kicsit inkább egyedül szeretnék lenni.
- Ne haragudj, de most már tényleg mennem, holnap reggel korán kell kelnem, mert mennem kell egy albumfotózásra, de ha gondolod, meg van időd elkísérhetnél, ha jól tudom, holnap amúgy sincs suli.
- Rendben - egyezik bele, majd feláll, és lekísér engem.
- Már is mész? – kérdezi Keiko.
- Igen mennem, kell, de ha meg engedik, a holnap elvinném magammal Norikot. – mondom egy bájos mosollyal, amikor Harada itt is beveti a már ellenem szemben is alkalmazott tekintetét.
- Csak nyugodtan – mondják, majd elköszönnek tőlem.
Lassan átmegyek vissza az én lakomba. Megérkezek... végre egyedül lehetek. Az ágy szélére ülök, és a könnyeim akaratlanul is potyogni kezdenek. Újra lejátszódik előttem a korábbi jelenet. Nem tudom elhinni, hogy képes volt ilyet tenni. Minél jobban belegondolok, annál jobban szakad fel belőlem a sírás. Sűrű, és gyors kopogást hallok. Először nem figyelek rá, most hagyjanak békén. Ám a látogató nem adja fel, újra és újra kopogni kezd. Ajtót nyitok, és legnagyobb meglepetésemre Harada áll előttem! Nem szól semmit, csak magához ölel.
- Ne sírjál, kérlek. Minden jó lesz, meglátod – mondja.
- Honnan tudod? Meg hogy kerültél ide? – érdeklődök, de azért vissza ölelem.
- Gyere – megfogja a kezem, és a háló ablakába vezet. A szomszéd ablakra mutat. – Az az én ablakom – vallja, be az igazat és rám néz. Hmm, nem kellett volna elhúzva hagynom a függönyöm. – Nem akarlak sírni, látni.
Az is eszembe jut, hogy láthatta azt is, amit egykori szerelmemmel műveltem. Valahogy ez most nem zavar annyira. Leülök az ágyra, és nagyot sóhajtok.
- Nem lehet mindig mindenki vidám. Vannak fájdalmak, amiket az ember kicsit nehezen tud elviselni - magyarázom neki lehajtott fejjel.
- Tudom, de ahogy te is mondtad, ezért vannak a barátok, hogy segítsenek, ha baj van és még azért is, hogy veled legyenek, ha szükségük van rád - mondja nekem fejem felemelve, amire elmosolyodok.
- Tudom, de ez akkor is más. A lelki eredetű gondokat nem lehet csak úgy szimplán eltörölni. Főleg ha szerelmes volt az ember és elárulták.
- De itt vagyok és segítek mindenben – mondja nekem, mire megfogom a kezét.
- Köszönöm és hálás vagyok, hogy segíteni próbálsz, de most kicsit egyedül szeretnék lenni – Meg hát nem akarom, hogy így lásson. Mondjuk már mindegy. Már látott így is.
- Szeretnék neked segíteni. Itt maradok veled.
- És a szüleid? – kérdem tőle.
- Ők el vannak most együtt, majd reggel vissza megyek, észre se fogják venni, meg ha átnéznek látni fogják hol vagyok. – magyarázza. De már csak egy néma bólintás jön ki belőlem, mert úgy érzem, hogy nem bírom vissz tartani a könnyeimet, és azok megint patakokban kezdenek folyni. Leül mellém és magához ölel, mire hozzá bújok. Igazából örülök, hogy itt maradt végül. Elfekszünk az ágyon és úgy ölel magához, észre veszem, hogy közben a hajammal játszik. De én csak sírok, mint akinek tényleg most veszett el mindene. Ha úgy vesszük, valami tényleg megváltozott körülöttem, és az most nem jó irányba. Harada szótlanul marad mellettem. Jól esik az effajta csönd, és mintha ezt ő is tudná. Ölelése mindvégig tart engem. A nagy sírásnak meg az a vége, hogy teljesen kimerülök ettől, és elfáradok. Szemeim leragadnak, és érzem ahogy elnyom az álom. Arra még emlékszem viszont, hogy annyi erőm még mindig van, hogy szorosan magamhoz öleljem Norikot.
Jó érzés másnap reggel felkelni mellette. Ő már fenn volt, mikor én kinyitom a szemem. De ugyanúgy ölel ő is engem, mint ahogy én is őt.
- Jó reggelt! - mosolyog rám.
- Neked is, Noriko! - viszonzom a köszönést. - Noriko...
- Tessék?
- Köszönöm, hogy végül itt maradtál mellettem. Sokkal jobban érzem magam most már.
- Nagyon szívesen. Boldog vagyok, hogy segíthettem.
- Kedves tőled. Öltözzünk, de azért előtte szólj anyádéknak, hogy hol voltál. Később biztos aggódhattak. Addig megvárlak az ajtó előtt.
- Rendben.
Egy olyan öt perc múlva már indulhattunk is. Összejön mindenki, aki számít. A gitárosunk, a dobosunk, mindenki. A menedzserünk kicsit izgatottan sétálgat fel-alá, és szokás szerint telefonál. Miután leteszi, ránk néz.
- Jó, akkor most álljatok be úgy, hogy Takada középen legyen, te mellé állj - mutat a dobosra - te meg a másik oldalára. Jó-jó, naggyon fasza lesz, gyerekek! Csak így tovább. Na, akkor most készítünk pár fotót, aztán megbeszéljük a többit jó. Namiko, hallod, még egy interjút is kéne majd adnod a fotó után, mert kinn volt a koncerten egy magazinnak az újságírója. Na, gyerünk gyerekek egy-kettő - mondja tapsolva - mert így nem lesz belőlünk énekes halott sem. Te most állj arrébb légyszi - mutat Harada-ra. - Köszi. Fiúk, addig foglalkozzatok vele, kínáljátok meg valamivel. Azt szeretném, ha körbe ugrálnátok, okés?
- Köszönöm - mondom neki.
- Nincs mit, tudod hogy én mindenből a legjobbat intézem!
- Isten őrizze jó szokásod.
A fotózás egy órán keresztül tart. Remélem, Harada nem fél nagyon. Bár bízok benne, hogy jó kezekben van. És még interjút is adni. Azért fél óra alatt azt is lezavarom. Végül odasétálok Harada-hoz.
- Remélem, jól érezted magad, amíg nem tudtam rád figyelni.
- Igen, igazán remek emberek vesznek körül, a menedzsered kitesz magáért.
- Gyere, vendégem vagy egy italra - mondom.
Csörög a telefonom. Megnézem a számot. Találjátok ki, ki az. Természetesen nem veszem fel.
- Ki volt az? - kérdi ő is.
- Na szerinted? - mondom neki, és ő bólintással jelzi, hogy tudja kiről van szó.
Elmegyünk aztán egy kellemes helyre.
- Váó! De baró itt minden! Honnan tudtál erről a helyről? - kérdi tőlem.
- Nagyanyámék itt éltek egy időben, és ők meséltek erről a helyről. Elég fiatalos laza felfogásuk van.
- Értem.
Itt ismét elbeszélgetünk erről arról, és kezd egyre közelebb kerülni hozzám. A volt párom természetesen többször próbál hívni, míg végül elunom, és kikapcsolom a telefont. A háza elé érkezek.
- Remélem, jól érezted magad.
- Életem legboldogabb napja ez! - ölel szorosan magához. - Bár sose érne véget.
- Majd holnap kezdődik egy új.
- Igen, de...
- Semmi de... ne feledd, amit mondtam! - kacsintok rá.
- Namiko... - mondja majdnem suttogva a nevem, és felém hajol. Majdnem összeér a szánk, amikor Keiko ajtót nyit.
- Á, megjöttél!
- Igen, anya! Most érkeztünk haza! - kapja el zavartan, elpirultan a fejét. Én is el vagyok pirulva, mi tagadás.
- Akkor Namiko... köszönök mindent még egyszer. Felejthetetlen volt.
- Akárcsak te! - mutatok rá ujjal egy kacsintással kísérve.
Végül elköszönünk egymástól.
Mielőtt belépnék az ajtómon, azt veszem észre, hogy egy boríték hever előtte. Ismerős az írás. Egy felirat van csak rajta: "Sajnálom!"
|
| oosakinana | 2010. 09. 26. 20:03:41 | #8155 |
Karakter: Noriko Harada
Megjegyzés: (Nakamura Sheeny-nek ~kedvenc énekesemnek~)
- Egy egyszerű reggeli sétára indultam, amikor észrevettem, hogy Norikot többen is bántani akarják.
- Szóval ebből van a sérülése is?
- Nem, nem! Kérem, hadd folytassam! A zaklatókat sikerült elhárítanom, és vigasztalni próbáltam, amikor megjelent a párom, aki nem valószínű, hogy az is marad, de ez most mindegy – mondja kicsit hadarva, mire elengedem anyámat és ránézek. - és végül ő vágta pofon Norikot. A nevében is szeretnék elnézést kérni a történtekért – lehajtja, mintha kb. ő csinálta volna, de ez nem igaz. - A maga lánya rendkívül aranyos teremtés.
- Így történt valóban, Noriko? – néz rám Keiko, mire csak szipogva bólintok.
- Hol van most az a lány? – kérdezi Takadatól, de nem tetszik most kivételesen anyám hangneme, főleg egy olyan lánnyal szemben, aki tetszik nekem.
- Megnyugtathatom, hogy biztos távolságra van tőlünk. Nem fog idejönni, és Norikot sem fogja bántani. Ezt ÉN garantálom! – hangsúlyozza az én szót.
- Maga olyan ismerősnek tűnik nekem – mondja anyám, mire csak megrázom a fejemet, hogy még ennyit sem tud.
- Jaj, énekelj nekik! – mondom Takadanak csillogó szemekkel, mire el is kezdi énekelni az egyik kedvenc számomat, ami az új albumáról van.
- Tudom már! Maga az a híres rock sztár. A lányom szinte csak magát hallgatja – mondja, anyám mire belepirulok. Gyűlölöm, mikor ilyeneket mond, mert csak zavarba hoz vele.
- Ez megtisztelő – mondja kedvesen.
- Nem akar egy kávét meginni?
- Elfogadom, köszönöm.
Elmegyünk hozzánk. Mikor megérkezünk, Rika egyből kifaggat megint mindenkit, és szegény Takada-nak meg egyből el kell mondania mindent, mire Rika kicsit felkapja a vizet, de meg nyugtatjuk, hogy minden rendben van. Egy kicsit leülünk és beszélgetünk együtt, utána meg egyedül hagynak, minket mire felvezetem a szobámba, hogy úgy jobban tudunk kicsit beszélgetni. Ahogy felmegyünk, hagyom, hogy körbe nézzen. Látom rajta, hogy felismerte a függönyt, de nem merek szólni neki olyan ciki, amit csináltam. Eleinte csak egymást figyeljük, de látom nem cska én vagyok zavarban.
- Csinos kis szoba... – mondja, mire kicsit felcsillan a szemem, hogy tényleg tetszik neki.
- Valóban? Ennek igazán örülök, mert minden úgy van megvalósítva benne, ahogy én elképzeltem.
- A nevelőid igazán rendesek hozzád, szerencsés vagy.
- Én azért nem mondanám magam annak – elmosolyodok, hiszen miattuk is van a nagycsomó piszkálódás, amiket kapok.
- Ha hagyod, hogy folyamatosan bántsanak biztosan. Gonosz emberek vannak. Minél védtelenebbnek látnak valakit, annál jobban rászállnak. Én azonban mutatok egy-két fogást, és adok egy-két tippet, miképpen állhatsz ki magadért. Meg jó, ha szerzel néhány barátot a suliban, hiszen én sem boldogulok mindig egyedül.
- De velem nem akar senki szóba állni.
- Csak keresni kell. Puhatolózni. Tudod, kinek hasonló az érdeklődése, stb. Legalább próbáld meg.
- Jó – mondom kicsit megszeppenve.
- Most ha nem haragszol megyek. Kicsit fel kell még dolgoznom nekem is a reggel történteket.
Mikor látom, hogy felállna, a keze után kapok és visszatartom.
- Maradj még! – ránézek boci szemekkel, mire visszaül.
- Szeretnél még valamit mondani talán? – kérdezi mosolyogva.
- Öhm, csak kérlek, maradj itt velem. – nézek rá, mire csak nagyot sóhajt.
Nagyon jól tudom, hogy nem lehet neki könnyű, végül egy kisebb beszélgetés alakul ki közöttünk, aminek következtében megismerjük egymást és végre oldódok én is. nem vagyok annyira vissza fogott és szerényecske. Megmutatkozik az igazi énem, aki szeret beszélni és nagyon szereti a társaságot, csak nem kapom meg és ezért lettem vissza húzódó.
Már nagyon régóta beszélgetünk ő is beszél a múltjáról és én is elmesélek neki mindent. Annyira jól érzem magam a jelenlétében. Felszabadít és olyan jó minden, mintha nem is a földön lennénk. Olyan különleges minden. Egyszer az órára néz és vissza kell kerülnöm a földre sajnos.
- Ne haragudj, de most már tényleg mennem, holnap reggel korán kell kelnem, mert mennem kell egy albumfotózásra, de ha gondolod, meg van időd elkísérhetnél, ha jól tudom, holnap amúgy sincs suli. – mondja, mire nekem felcsillan a szemem.
- Rendben. – egyezek bele mosolyogva. Felállunk és lekísérem Takada-t. mikor leérünk anyámék jönnek elő a konyhából.
- Már is mész? – kérdezi Keiko.
- Igen mennem, kell, de ha meg engedik, a holnap elvinném magammal Norikot. – mondja mosolyogva. Olyan bájos mosolya van. Anyámékra nézek könyörgő szemekkel.
- Csak nyugodtan. – mondják, majd elköszönnek Takada-tól és már mennek is vissza a konyhába.
Nem sokkal később mi is elbúcsúzunk és integetek még egy kicsit, majd megvárom, amíg bemegy a mellettünk lévő házba. Mikor bemegy, elmosolyodok és én is felmegyek a hálóba. Elfekszek az ágyon és életemben először mosollyal az arcomon alszok el és izgatottan várom a holnapi napot, hogy végre megint Takada-val legyek.
Felülök és átnézek a szemközti ablakra. Felállok és közelebb megyek, majd észreveszem, hogy Takada, mintha sírna. Összeszorul a gyomrom, majd felveszem a papucsomat és szaladva megyek le és sietek át Takada-hoz. Bemegyek és nem is mondok semmit. Tudom hányas szoba. Mihelyst megérkezek. Elkezdek kopogni nagyon sűrűn és lihegek, de nem most Takada érdekel a legjobban. Nagy nehezen ajtót nyit és látom a szemein, hogy sírt, de meglepődik, mikor meglát engem. Odamegyek és megölelem szorosan.
- Ne sírjál, kérlek. Minden jó lesz, meglátod. – mondom.
- Honnan tudod? Meg hogy kerültél ide? – érdeklődik, de azért viszonozza az ölelésemet.
- Gyere. – megfogom a kezét és a háló ablakába vezetem, tudom, hogy le fogom buktatni magamat, de nem érdekel most. A szomszéd ablakra mutatok. – Az az én ablakom. – vallom, be az igazat és ránézek. – Nem akarlak sírni, látni.
Nagyot sóhajt, majd elengedi a kezemet és leül az ágyra.
- Nem lehet mindig mindenki vidám. Vannak fájdalmak, amiket az ember kicsit nehezen tud elviselni. – magyarázza nekem, amit nagyon jól tudok. Odamegyek elé és felemelem a fejét.
- Tudom, de ahogy te is mondtad, ezért vannak a barátok, hogy segítsenek, ha baj van és még azért is, hogy veled legyenek, ha szükségük van rád. – mondom neki, mire csak halványan elmosolyodik.
- Tudom, de ez akkor is más. A lelki eredetű gondokat nem lehet csak úgy szimplán eltörölni. Főleg ha szerelmes volt az ember és elárulták.
- De itt vagyok és segítek mindenben. – mondom neki, mire megfogja a kezemet.
- Köszönöm és hálás vagyok, hogy segíteni próbálsz, de most kicsit egyedül szeretnék lenni. – mondja, mire csak ránézek.
- Szeretnék neked segíteni. Itt maradok veled.
- És a szüleid? – néz rám, mire csak elmosolyodok.
- Ők el vannak most együtt, majd reggel vissza megyek, észre se fogják venni, meg ha átnéznek látni fogják hol vagyok. – magyarázom, mire csak egy apró bólintást kapok, de szerintem ő is csak eddig bírta, mert elindulnak megint könnyei. Leülök mellé és magamhoz ölelem, mire hozzám bújik. Elfekszünk az ágyon és úgy ölelem magamhoz, miközben a hajával játszok és próbálok vele lenni minden erőmmel. Egyre jobban csak sír, de nem mondok semmit. Tudom milyen, amikor a feszültségnek ki kell jönnie. Hagyom had sírja ki magát, közben ott vagyok, vele szorosan ölelem.
Pár óra elteltével csak annyit hallok, hogy nyugodtan szuszog, de nem enged el és még álmában is szorosan, szinte görcsösen ölel. Eszem ágába nincs elengedni, de lassacskán a szuszogását hallgatva én is elalszok.
|
| Nakamura_Sheeny | 2010. 09. 26. 12:59:30 | #8129 |
Karakter: Takada Namiko
Megjegyzés: Nana
Másnap reggel kipihenten ébredek. Úgy érzem, hogy jót tesz egy kis reggeli séta. Kilépek az utcára, és magamba szippantom a friss levegőt, amit szétárad az egész testemben. Teljesen felébredek tőle, és elindulok a járdán. Észre veszem, hogy egy lányt bántanak az utcán. Nem tudom ezt szótlanul nézni, úgyhogy azonnal közbe lépek.
- Engedjétek el – szólalok meg keményen fellépve.
- Mit akarsz itt? – kérdezik a csajok.
- Jobb, ha eltűntök – Mondom, mellé szúrós szemekell nézek rá. Azt hiszem, hogy ez megteszi a hatását, és ha jól látom, talán fel is ismerik, hogy ki vagyok. Jobb, ha arrébb viszem ezt a lányt.
- Kö… köszönöm – mondja halkan, mire rá nézek.
- Miért nem állsz ki magadért? – nézek rá, de ő csak szomorúan lehatja a fejét.
- Sajnálom – suttogja.
- Ugyan már nincs semmi gond, csak védd meg magad. – mondom, majd meg is ölelem. Érzem, hogy a kezemet a hátamra teszi. Minden meghitt lenne, ha Himori nem lépne színre.
- Takada még is mit képzelsz magadról? Csak így nyílt utcán ölelgetsz egy másik csajt?
- Elég legyen Himori!
- Én is ezt mondom. Ne ölelgess másokat. Te az enyém vagy. – mondja, és Noriko felé fordul. – Te meg ne akard elszedni tőlem megértettél? – mondja neki, és egy pofonnal is "megajándékozza".
- Sajnálom! – hadarja el, majd elszalad.
- Miért kellett ezt most?
- Most legalább megtanulta!
- Mit tanult meg, te szerencsétlen! Te egy vadállat vagy! Tudod, hogy gyűlölöm az olyat, aki a gyengébbeket bántja, úgyhogy most téged is gyűlöllek!
- Noriko! - kiabál rám kétségbe esetten.
- Hagyj most békén! És ne merj utánam jönni!
Azzal ott hagyom. Tudja, hogy a menedzseremet hívom, amennyiben tovább mert zaklatni. A lány egy másik lány karjaiban van most.
- Mi történt kicsim? Miért van az a piros volt az arcodon? – kérdezi, mire csak hozzá búj.
- Miattam történt – szólalok meg bűnbánóan. Öcsém, nekem kell magyarázkodnom más hülyesége miatt. Egyszer összeverem ezt a Himorit.
- Mi történt? – érdeklődik.
- Egy egyszerű reggeli sétára indultam, amikor észre vettem, hogy Norikot többen is bántani akarják.
- Szóval ebből van a sérülése is?
- Nem, nem! Kérem, hadd folytasam! A zaklatókat sikerült elhárítanom, és vígasztalni próbáltam, amikor megjelent a párom, aki nem valószínű, hogy az is marad de ez most mindegy - magyarázom ezt a részt itt hadarva - és végül ő vágta pofon Norikot. A nevében is szeretnék elnézést kérni a történtekért - hajtom le mélyen a fejem. - A maga lánya rendkívűl aranyos teremtés.
- Így történt valóban, Noriko? - kérdi tőle az anyja, mire a lány halkan szipogva bólint.
- Hol van most az a lány? - böki felém kérdését rám nézve megint.
- Megnyugtathatom, hogy biztos távolságra van tőlünk. Nem fog idejönni, és Norikot sem fogja bántani. Ezt ÉN garantálom! - emelem ki hangsúlyozva az én szót.
- Maga olyan ismerősnek tűnik nekem - mondja nekem a nő.
- Jaj, énekelj nekik! - mondja nekem Noriko felcsillanó szemekkel.
Eléneklem az egyik új számunkat.
- Tudom már! Maga az a híres rocksztár. A lányom szinte csak magát hallgatja - mondja, amire Harada egy kicsit belepirul.
- Ez megtisztelő - mondom megkönnyebülve.
- Nem akar egy kávét meginni?
- Elfogadom, köszönöm.
Elmegyek hozzájuk, egy nagy előszoba fogad velem szembe felvezető lépcsővel, amire azt mondják, hogy az Noriko szobájához vezet fel. Egy másik nőt is meglátok, akiről kiderül, hogy ennek a nőnek a párja, akivel nemrég beszélgettem. Neki is elmesélem ugyanezt a történetet. Némileg felhevült vérmérséklettel hallgatja végig, de Harada nyugtatgatja, hogy nem kell aggódni, mert én kivágtam a helyzetből őket. Aztán kérdeznek ilyen szokványos dolgokat. Hogy tetszik a város, meddig akarok maradni. Hát még egy 3-4 napot mindenképpen szeretnék, de nekik azt mondom, hogy még egy pár napot. A két "szülő" aztán magunkra hagy, Noriko pedig felvezet a szobájába. Egész kivirultnak látom, teljes pálfordulást vett az előbbi hangulatához képest. Ezt némileg megkönnyebülve konstatálom. Az ágya az ablak mellett van, amin egy függöny is található.
Ismerős nekem ez a függöny. Mintha tegnap is ezt láttam volna. Egy darabig csendben nézünk egymásra. Én is zavarban érzem magam, meg ő is zavarban van némileg.
- Csinos kis szoba... - jegyzem meg némi beszélgetést kezdeményezve.
- Valóban? Ennek igazán örülök, mert minden úgy van megvalósítva benne, ahogy én elképzeltem.
- A nevelőid igazán rendesek hozzád, szerencsés vagy.
- Én azért nem mondanám magam annak - szomorodik el.
- Ha hagyod, hogy folyamatosan bántanak biztosan. Gonosz emberek vannak. Minél védtelenebbnek látnak valakit, annál jobban rászállnak. Én azonban mutatok egy-két fogást, és adok egy-két tippet, miképpen állhatsz ki magadért. Meg jó, ha szerzel néhány barátot a suliban, hiszen én sem boldogulok mindig egyedül.
- De velem nem akar senki szóba állni.
- Csak keresni kell. Puhatolózni. Tudod, kinek hasonló az érdeklődése, stb. Legalább próbáld meg.
- Jó - mondja kicsit megszeppenve.
- Most ha nem haragszol megyek. Kicsit fel kell még dolgoznom nekem is a reggel történteket.
Állnék fel, de Noriko elkapja a kezem.
- Maradj még! - néz rám boci szemekkel, amiknek nem tudok ellenállni és visszaülök.
- Szeretnél még valamit mondani talán? - kérdem tőle mosolyogva.
|
| oosakinana | 2010. 09. 17. 20:50:20 | #7879 |
Karakter: Noriko Harada
Megjegyzés: (Nakamura Sheeny-nek)
- Noriko Harada... ühümm... – elővesz egy fényképet, majd aláírja és odanyújtja nekem. - Tessék! Most már visszamehetsz – elenged, és egyből visszasietek a koncertre. Oda ahol álltam és végre most már senki nem kínoz. Így élvezhetem.
Nagyon élvezem a koncert további részét és a lassabb számokat vele együtt éneklem, jobban szólva csak tátogom. Iszonyatosan jól telik a koncert és egyre jobban imádom Takada-t. egyre jobban odáig meg vissza vagyok érte. Lehet, hogy kicsit bele is zúgtam, de nem hiszem, hogy ilyesmi lenne a dologban. Egyszerűen csak rajongó vagyok. egy a sok közül.
Ahogy hazaérek, megköszönök a szüleimnek mindent, majd felmegyek a szobámba. Elmegyek, letusolok, majd magam köré tekerem egy törölközőt, végül kinézek az ablakon és a szomszéd épületbe, ami velem szembe van, meglátom Takada-t és a barátnőjét, ahogy éppen szeretkeznek.
Ajkaimba harapok, majd kicsit összébb szorítom a lábam, majd az ajkaimat tovább harapdálom, végül kezemet ágyékomra csúsztatom, és ahogy figyelem őket egyre jobban bennem is elkezd égni a vágy, hogy kényeztessenek és akarjanak. Elkezdem simogatni magam, amire felnyögök kéjesen.
Az ágyamra fekszek, majd magamba csúsztatom ujjaimat és elkezdem magam ujjazni, amire felnyögök és elkezdem emelgetni meg mozgatni a csípőmet. Teljesen begerjedtem. Kiszabadítom melleimet és elkezdem simogatni meg gyömöszölni őket. Tovább ujjazom magam és izgatom, ahogy csak tudom, hogy minél jobban érezzem magam.
Ahogy kényeztetem magam, nem sokkal később felnyögök és megfeszülve élvezek el, majd lihegve terülök el az ágyon. Nem olyan jó egyedül csinálni. Sokkal jobb, ha van egy partner, akit lehet nyögésekkel jutalmazni, és akit lehet simogatni, meg, ha ugyan azt a gyengédséget akarom vissza adni neki, mint amit ő adott nekem.
Ahogy forog, az agyam egyszer csak elnehezednek a szemhéjaim, majd nem sokkal később elalszok köntösbe, de az éjszaka nagyon hűvösben. Főleg egyedül. Egyszer csak érzem, hogy valaki betakar, mire összegömbölyödök, és úgy szuszogok tovább.
~*~
Másnap reggel felébredek és mivel nincs, suli ezért elmegyek egy kicsit császkálni a városban, közben a tegnapi napot egy percre sem tudom kiverni a fejemből, főleg az estét, amikor láttam őket szeretkezni. Kicsim még mindig hatással van rám az az éjszaka, de nem tehetek róla, ahogy sétálok, egyszer meglátom a suliból pár lányt, akik bántani szoktak állandóan.
- Jéé nézzétek, ki van itt. – hallom meg hangjukat és el akarok menni onnan, mire körbe fognak. – Hova sietsz kisanyám? – kérdezik, de nem nézek rájuk.
- Csak sétálni indultam. – válaszolom halkan.
- Na persze. gyere te is leszbi mindjárt elbánunk veled. – mondja, mire megragad a karomnál.
- Neee. Hagyjatok békén. – próbálok tiltakozni, de nem hatja meg őket és tovább ráncigálnak, amivel elég csúnya sérülést fognak nekem okozni. Tovább kalimpálózok és kiabálok, de semmi eredménye. Senki nem figyel rám, elvesztem.
- Engedjétek el. – hallok meg egy ismerős hangot, majd egy kezet az enyémen.
- Mit akarsz itt? – kérdezik a csajok.
- Jobb, ha eltűntök. – mondja Takada komolyan és elég szúrós szemekkel néz rájuk. Elvisz onnan, mire nem kell kétszer mondani és már ott sem vagyok.
- Kö… köszönöm. – mondom halkan, mire rám néz.
- Miért nem állsz ki magadért? – néz rám, mire lehajtom a fejemet.
- Sajnálom. – suttogom, és kicsit elerednek a könnyeim.
- Ugyan már nincs semmi gond, csak védd meg magad. – mondja, majd megölel, ami olyan jól esik, hogy kénytelen vagyok vissza ölelni és a kezemet a hátára eszem. Egyszer csak annyit érzek, hogy szétszednek minket.
- Takada még is mit képzelsz magadról? Csak így nyílt utcán ölelgetsz egy másik csajt? – hallom hangját Takada barátnőjének.
- Elég legyen Himori. – szól Takada.
- Én is ezt mondom. Ne ölelgess másokat. Te az enyém vagy. – mondja, és felém fordul. – Te meg ne akard elszedni tőlem megértettél? – néz rám és egy pofont is kapok, mire csak bekönnyezek.
- Sajnálom. – hadarom el és már szaladok is el onnan, de csak veszekedést hallok magam mögött. Csak szaladok és még a könnyeim is potyognak, mikor neki ütközök valakinek.
Felnézek és Keiko-val találom szembe magam.
- Anya. – mondom halkan és megölelem szorosan, mire csak magához húz, és a hátamat simogatja.
- Mi történt kicsim? Miért van az a piros volt az arcodon? – kérdezi, mire csak hozzá bújok.
- Miattam történt. – halom meg Takada hangját és kicsit összerezzenek, mire anyám jobban ölel magához.
- Mi történt? – érdeklődik, és a lányra néz.
|
| Nakamura_Sheeny | 2010. 09. 14. 20:31:08 | #7797 |
Karakter: Takada Namiko
Megjegyzés: oosakinanának
Különleges nap ez a mai, hiszen először lépünk fel egy kisvárosban. Egy napja érkeztünk meg. Tetszik a környék. Sok kis családi ház jellemzi, látszik a
környéken, hogy nem sszegények lakják, szóval van mire költeniük a pénzt. Ennek ellenére nagyon is barátságos emberek élnek itt. Nekem legalábbis ez a
benyomásom.
Az első napon rögtön autogramokat osztottunk. A menedzserünk ugyanis rájött, hogy nem lehet titokban leszervezni az érkezést. Igazából nem is bántam a
dolgot, szeretek középpontban lenni.
Egy óra múlva kezdünk. Kicsit izgulok, mint minden fellépés előtt. A menedzserem mögöttem sétál, ő így mindenféle dolgot intéz, most is telefonál. Bár a
lányokat szeretem, mégis azt mondom, hogy kimondottan jóképű srác. Alig hagyta el 30-as éveit, enyhén borostás, karakteres arcú, haja felfelé állóan tüsisre
zselézett, még oldalt is apró tüskék díszítik frizuráját. Fehér öltönyt visel, alá fekete inget véve, majd a nyakkendő megint fehér. Állandóan egy sötétbarna,
majdnem fekete árnyalatú napszemüveget visel. Nagy kék szemei azonban még ezen keresztül is kivehetőek. Hangja olyan "menőcsávósnak" tűnik sőt, elsőre
bunkónak tűnhet valóban, de ez csak álarc. Csak a munkája miatt ilyen. A magánéletben teljesen más.
Á, megjött az én ki Himorim. Most is jól néz ki, mint mindig. Enyhén vékony arca van, és fekete, nyakig érő enyhén tépett haja. Mélybarna szemeivel pedig úgy
tud rám nézni olyankor, hogy majd elolvad az ember. Alakja meg már a tökéletest súrolja. Egy fekete miniruhát vett fel, amire kimondottan felfigeyelek, és jól
kiemeli formás lábait.
Természetesen el van intézve, hogy az első sorból kövesse az eseményeket.
20 perc a kezdésig... a menedzserem még mindig a telefonon csüng. Több dolgot intéz mindig.
- ... Jó, lényeg, hogy mozduljatok rá a dologra, jó? A többit majd leboltoljuk okosba! Na, dolgom van, szeva! - fejezi be a beszélgetést összecsukva telefonját,
majd hozzám jön, és megfogja a vállam.
- Csak úgy mindig eddig, Takada! Egyszerűen fantasztikus vagy! Ilyen rövid idő alatt máris itt tartunk! Sok sikert!
Ja hát igen... 2007-ben alakultunk meg, rá egy évre ki is jött az első albumunk, a Dream With Me. Ebből egyszerre három szám is benne volt a a legjobb
10-ben az ORICON lejátszási listáján. Mostanra pedig megjelent a Higher Level. Emblematikus név, mert itt valóban ütősebb, vagányabb, és keményebb
dalokat játszunk. Azért egy lassú számot ezen a korongon is megejtettünk.
Most már minden és mindenki készen áll, a zenészek már hangolnak. Először a dobos, a basszusgitáros, a két másik gitáros, és végül a szintetizátoros. Ekkor
lépek be én. Észre veszek az első sorba egy lányt. Akárhogy is került oda, ügyes volt. Csak azt veszem észre, hogy hosszan figyel engem. Kedvesen
rámosolygok egy pillanatra, majd szerteágazik a figyelmem a többiek felé is. Néhány bevezető szó után rögtön kezdünk is egy lendületes számmal, hogy a jó
hangulat ezután is fennmaradjon. Már úgy a negyedik-ötödik számnál járunk, amikor észre veszem, hogy valami nincs rendben. Mintha azzal a lánnyal
dulakodnának, akit én az előbb láttam, hogy figyel engem. Nem szeretem az ilyet, azonnal leintem a zenészeket mindenki nagy meglepetésére.
- Hé. Ti ott! - kiáltok rájuk keményen. – Hagyjátok békén azt a szegény lányt! – mondom komolyan, majd mire odaérek, elillannak, mint akiknek nyoma
veszett. A rémült lány vállára teszem a kezem.
- Könyörgöm, ne bánts - mondja halkan és könyörögve, mire én csak felállítom összegömbölyödött állapotából.
- Ne aggódj, én nem foglak bántani - mondom neki, amire meg is könnyebbül. Beviszem a színpad hátsó részébe, és hozatok neki egy kávét.
- Jól vagy? – kérdezem, mire ő rám emeli tekintetét. Gyönyörű barna szemei vannak.
- I… Igen, köszönöm - mondja halkan, és keresztbe teszi a lábát. Még mindig zavarban van.
- Nem szeretem a gyengébbeket bántják! – mondom neki, de ő csak maga elé néz. Egyszercsak berombol Himori. Ajjaj...
- Kicsim. Még is mi a nyavalyát művelsz? Abba hagyod a koncertet és behozol magadhoz egy nőt? – én csak felállok, és mosolyogva odamegyek hozzá.
- Mi az Himori, csak nem féltékeny vagy? – kérdezem, majd végigsimítom a hasát.
- Tudod, hogy veszettül féltékeny vagyok! – mondja, majd magához ölel és megcsókol, amit én rögtön viszonzok. Amint elválnak egymástól ajkaink, Himori
rögtön a lány felé kapja tekintetét.
- Ne pályázz rá! Ő az enyém – szúrja felé, amire ő feláll, és meghajol. Hmm, milyen udvarias.
- Elnézést nem akarok zavarni. Megyek is! - mondja ő, de még sikerül elkapnom, mielőtt kiér.
- Ne haragudj, kérlek! - kérek bocsánatot Himori mentalitása miatt.
- Semmi gond.
- Elárulod a nevedet?
- Noriko Harada!
- Noriko Harada... ühümm... - előveszek egy fényképet magamról, majd aláírom neki is odaadom neki. - Tessék! Most már visszamehetsz - engedek el felé
még egy amolyan jóságos mosolyt, majd visszaengedem oda, ahol állt. Mehet tovább a műsor!
A közönség tombol, miközben rá-rá nézek Harada-ra is. Néha egy-egy szám között, szólózik valaki. A gitárosunk nagyon szeret például. Olyan zúzos riffeket
nyomat, hogy mindenki sátán villát mutogatva bólogat fel s alá. Hatalmas közönségjátékos. Apró tüsis hajzattal rendelkezik, téglalapkeretes szemüveggel, és
fiatalos pofival. Nagy méretű kék szemei korbácsolva tekint a nézőkre, hogy legyen még nagyobb a hangulat, amikor játszik. Sportcipőt hord, bővebb farmert,
meg egy fekete pólót, ami alá egy hosszabb ujjú fehér pólót húzott. Másik gitárosunk már inkább rockeresebb kinézetű. Fekete, derékig érő haja van, igéző
szemek - lányok így szokták mondani legalábbis - és vékonykás testalkata van. Egy fekete ujjatlan pólót hord, és ugyanolyan színű nadrágot, meg bakancsot.
A dobosunk egy kopasz férfi kis kecskeszakállal, a basszusgitárosunk meg egy fekete hajú lány, aki miniszoknyában feszeng szintén. Néha ő a vokál, néha
meg a tüsihajú gitáros. Kár tagadni, mind a kettő jó hangú. Ez az én kis együttesem, aki most befejezi a koncertet. Az összepakolás a fiúk dolga, úgyhogy én a
basszerossal megyek is hazafele. Himori már vár.
***
Szerzett nekem egy szállást, elég szép környéken. Nem volt túlságosan berendezve a szoba, de szép így is, és kényelmes ágy van, ami a legfontosabb egy
ilyen hajtós nap után. Nem is kell nekem ennél több. Szerelmem egy vörös francia bugyiban jelenik meg előttem a hozzá tartozó csipkés, köldökig érő,
vékonypántos felsőjével. Kellemes csomagolás, mit ne mondjak.
- Tetszett neked az a lány? - kezdi megint a féltékenykedést.
- Nem, egyszerűen csak megsajnáltam, hogy bántották! Miért kell nekem mindig magyarázkodni? Behívtam, mert így láttam jónak! Nem kell rögtön arra
gondolni, hogy kikezdek vele.
- Jól van, szívem! Csak tudod, hogy mennyire szeretlek, és nem akarlak elveszíteni - mondja valamivel érzékibb hangon, majd megcsókol, mielőtt bármit is
mondanék.
Ezután leültet egy székre. Észre se veszem, már le is kerül rúlam a fellépő ruhám. Egy fekete tanga és melltartó van rajtam. Beleül az ölembe, aztán hátra
bilincseli a kezem.
- Enyém vagy... - suttogja érzékien, amibe majd' beleremegek, majd ágyékomon kezd el oda-vissza mozogni, miközben apró csókokat ad ajkaimra.
Ettől kezdek beindulni, csuklóim ösztönösen mozogni kezdenek, hogy kiszabaduljanak fogságukból, holott én nagyon is élvezem a helyzetet. Ezután a bal
vállamtól kezd el a nyakamig haladni a nyelvével, amire én felnyögök. Most letérdel elém, és nyelvei ezúttal a combjaim belső felét simogatják. Egyre
mélyebbekeket sóhajtok, s egyre nagyobbakat nyögök. Egy darabig még eljátszadozik velem, majd egy pillanatig leveszi rólam a bilincset, hogy fel tudjak állni
a székről, utána újfent hátra bilincseli őke, majd levág az ágyra. Hanyett fekvő helyzetben vagyok. Nyelvével végig nyalja a testem, és "ott lent" simogatni
kezd egyre hevesebben. Egy idő után már nem bírom ezt tovább és átjutok a gyönyör kapuján.
Ezután leveszi rólam a fogva tartó fémet, majd a vállamat simogatja. Hm lehet, hogy túl féltékeny, és néha elviselhetetlen, de kényeztetni azt tud. Az aktus
ideje alatt végig olyan érzésem volt, mintha figyelne mineket valaki. Egyik ház ablakára nézek. Előbb mintha el lett volna húzva ott a függöny. Végül nem
foglalkozok a dologgal, ahhoz túl jó napom volt. A párommal összebújva hajtuk álomra a fejünket.
Szerkesztve Nakamura_Sheeny által @ 2010. 09. 15. 15:28:19
|
| oosakinana | 2010. 09. 07. 15:54:20 | #7631 |
Karakter: Noriko Harada
Megjegyzés: (Nakamura Sheeny-nek)
Egy újabb reggelre ébredek, amikor suliba kell mennem. Nagyon nem akarom, de hát, ha menni kell, hát menni kell. Felöltözök és felveszem a szokásos fehér felsőm és piros szoknyám, majd lemegyek, de egy cseppet sincs, semmihez sincs kedvem. Odalent találkozok. Nevelő szüleimmel, Keiko-val és Rika-val.
- Szia Noriko. – köszön kedvesen Keiko, mire odamegyek és puszit adok kettőjüknek.
- Sziasztok. – köszönök, mire Rika rám néz, mert éppen a reggelit készíti.
- Szia, kicsikém. – mondja mosolyogva, majd látja, hogy valami bajon van. Rika lát meg mindent rajtam. – Mi a baj? – kérdezi, majd leveszi a tűzről a kaját és odajön hozzám.
- Nincs semmi. Csak nem akarok suliba menni.
- Miért? – kérdezi meglepődve, mire csak rájuk nézek, majd inkább megrázom a fejemet.
- Mindegy. Nem lényeges. – gondolom meg magam, mire csak összenéznek. Hozzá szoktak, hogy nem mondok el nekik mindig mindent és egy két gondomat meg tartom magamnak. Csak akkor szoktak nagyon erősködni, hogy ha látják rajtam, hogy nem fogom sokáig bírni és nem sokára kiakadok.
- Elmegyek a suliba egyedül, majd jövök haza. – mondom és felveszek egy gyümölcsöt, de ekkor Keiko megállít.
- Nori kérlek, állj, várj egy kicsit. – mondja kedvesen, majd elővesz egy borítékot a táskájából.
- Ezt szeretnénk neked adni Rika-val és szeretnénk, ha nagyon jól éreznéd magad. – mondja kedvesen és mosolyogva, mire csak meglepődve és kerek szemekkel veszel el a borítékot, mikor meglátom, hogy mi van benne, kicsit felsikítok és elkezdek ugrálni. Egy jegyet kaptam kedvenc énekesem koncertjére, Takada Namiko. Nagyon boldog vagyok, amire nevelő szüleim is elmosolyodnak, majd elengednek a suliba. Tök boldog vagyok, hogy végre elmehetek egy koncertre ahova el szerettem volna mindig is menni.
Beérek a suliba és minden akkor változik pokollá a szokásos emberkék meg találtak és egyből elkezdtek szekálni és persze egy kicsit meg is vertek, ami más szokásos volt, de vigyáztak, hogy ott verjenek, ahol nem látszik. Sírva megyek be a terembe, de a tanárnak nem mondok semmit. Pokoli rosszul telik minden órám. Állandóan szekálnak a tanárok is és a szünetekben sincs nyugtom. Ezért gyűlölök ide járni, mert nem kapok mást, csak a szívatást és a verést.
A suliban egy barátom/barátnőm nincs, aki esetleg megvédene, vagy kiállna értem. Teljesen egyedül vagyok a másságom miatt. Nem tudják elfogadni és emiatt szekálnak és piszkálnak állandóan. Mikor végre kiszabadulhatok a suliból egyből szinte rohanva megyek haza. Bemegyek a házba, majd egyből felrohanok a szobámba és elfekszek az ágyba, majd elkezdek sírni.
Pár perc elteltével Rika jön fel hozzám és leül mellém, majd a hátamat simogatja.
- Mi a baj? Szeretnél róla beszélni? – kérdezi, mire az ölébe hajtom a fejemet és úgy sírok miközben nyugtatóan simogatja a hajamat.
- Olyan rossz. – mondom halkan, mire csak elkezdek kicsit megint jobban sírni.
- Mi a baj? Mi rossz? – érdeklődik, mire csak rá nézek.
- Állandóan szekálnak a suliba. Piszkálnak és meg is vernek. – mondom halkan, majd csak sírok, mire Rika magához ölel.
- Jaja kincsem, miért nem szóltál hamarabb, hogy bántanak? – mondja, és a hátamat simogatja.
- Nem akartam nagyobb bajt okozni, mint amekkora vagyok. – mondom, mire csak szorosan magához ölel és meg visszaölelem, és nem akarom elengedni.
- Ne beszélj butaságokat kincsem. – suttogja, és egy puszit kapok a fejemre. – Egyáltalán nem okozol nekünk gondot. Tudod, hogy nagyon szeretünk és mindent meg akarunk adni, hogy boldog életed legyen és minden meg legyen, amire csak szükséged van. – mondja őszintén, mire csak bólintok.
Egy így igaz sokat meg tesznek értek Keiko-val és boldog vagyok, ha velük vagyok, de a suli az már mástéma. Félóra után meg tudott Rika nyugtatni. Elkezdtem készülődni, hiszen este koncertre megyek, és hamar kell menni, ha jó helyet akarok magamnak.
~*~
Elég korán odaérkeztem, de már végre nem sokára a koncert kezdődik én meg az első sorban vagyok és onnan fogom élvezni kedvenc énekesem gyönyörű hangját.
Elkezdődik, majd mindenki sikítani kezd. Én meg csak megbabonázva és gyönyörködve nézek Takada Namiko-ra ahogy a színpadon sétál. Mintha egy kicsit rám nézett volna és mosolyogni látnám. Olyan gyönyörű a mosolya, hogy azt elmondani nem lehet mennyire. Élvezem a koncert minden egyes részét. Takada-val énekelem a számokat. Egyszer csak megérzek egy ismerős hangot.
- Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim. – mondja Loren, az egyik fő emberke, aki gyűlöl és bántani szokott, mire kicsit riadtan nézek hátra. – Mit keresel is leszbi? – kérdezi gúnyosan.
- Csak a koncertre jöttem. – mondom halkan.
- Akkor szépen átadod nekünk a helyedet. – mondja, majd ellök és kicsit meg is taposnak, mire csak elkezdek sírni megint. Arra leszek figyelmes, hogy a zene abba marad.
- Hé. Ti ott. – hallom meg Takada kemény hangját. – Hagyjátok békén azt a szegény lányt – mondja komolyan, majd csak annyit érzek, hogy valaki hozzám ér, de teljesen megijedek és összegömbölyödök.
- Könyörgöm, ne bánts. – mondom halkan és könyörögve, mire felállít.
- Ne aggódj én nem foglak bántani. – mondja és felismerem Takada hangját, amire csak meglepődök. Ő lenne végleges megmentőm? Elindul velem, mire mindenki csak minket figyel én meg olyan vörös vagyok, mint a rák. Bevisz a színfalak mögé, majd egyenesen az szobájába. Leültet, majd hoz nekem egy kis inni valót.
- Jól vagy? – kérdezi, mire rá nézek. Elveszem a poharat és belekortyolok.
- I… Igen, köszönöm. – mondom halkan, mire leül velem szembe és keresztbe rakja a lábát.
- Nem szeretem a gyengébbeket bántják. – mondja, mire nem merek a szemébe nézni, annyira zavarban vagyok, hiszen nekem tetszik is Takada és nem tudom, most mitévő legyek. Egyszer csak beront egy nő, aki rám a szívbajt hozza.
- Kicsim. Még is mi a nyavalyát művelsz? Abba hagyod a koncertet és behozol magadhoz egy nőt? – kérdezi az idegen, mire csak Takada mosolyogva eláll és odamegy hozzá.
- Mi az Himori, csak nem féltékeny vagy? – kérdezi és végig simít a hasán, mire a nő csak elmosolyodik.
- Tudod, hogy veszettül féltékeny vagyok. – mondja, majd magához öleli és megcsókolja, amit Takada viszonozza is, amire csak kinyílnak a szemeim, hiszen nem tudtam, hogy Takada a lányokat szereti. Elszakadnak egymástól, mire az idegen nő rám néz.
- Ne pályázz rá ő az enyém. – mondja komolyan, mire csak felállok és meghajolok.
- Elnézést nem akarok zavarni. Megyek is. – mondom, és szinte iszkolnék kifele, nem akarom, hogy megint bántsanak, mire csak már a kijáratnál lennék, egy kezet érzek meg a karomon, amire összerezzenek.
- Ne haragudj, kérlek. – mondja Takada, amire kicsit megnyugodok, hogy nem a párja jött utánam.
- Semmi gond. – mondom halkan, mire elengedi a nevemet és rám néz.
- Elárulod a nevedet? – kérdezi, mire csak meglepődök, hogy egy énekes az én nevemre kíváncsi és nem tudtam hirtelen mire válni.
- Noriko Harada. – mondom halkan a nevem és Takada szemébe nézek, mire viszonozza a tekintetem és mélyen nézünk egymás szemébe. Nem tudom hirtelen, hogy mit szeretnék vagy hogy egyáltalán mi lesz velem, de remélem, minden rendben lesz és nem fognak szekálni, mert azt nem élném túl…
|
|
