|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Andro | 2011. 11. 02. 18:31:52 | #17555 |
Karakter: Yamashita Yuriko
Megjegyzés: (Hirose Miunak)
Végre, ma este AnCafe koncert. Három hónapja várok rá, mióta kiderült, hogy ismét fellépnek. Igaz, már Bou-chan nélkül, de így is élvezhető lesz. Persze a bátyáim halálra szekáltak, hogy húsz éves létemre még mindig az ilyen tiniknek való bandákért rajongok. Ők meg a nagymellű énekesnőket imádják. Abban mi nem kifogásolható? Hála égnek azonban, ma egyikük sincs itthon. Elvégre, a legidősebb bátyám már nős, és hamarosan gyermeke születik. A középső bátyámnak menyasszonya van. Csak Kazuki nii-chan csajozik még össze-vissza. De hát, még csak huszonkét éves, ráér még. Így ma végre egyedül lehetek itthon, mert még anyáék is elmentek, csak egy cetlit hagytak, hogy majd zárjak be magam után, ha elmegyek. Mintha óvodás lennék.
Még bőven van időm, így inkább megnézem, amit a suli küldött. Hétfőn kezdhetek az új gyakorlati helyemen, ahol három hónapot kell eltöltenem. Felvettek abba a suliba, ahová gyakorlatra akartam menni, és ez nagy szó. Úgy hallottam, tízből kilenc gyakorlatist elutasítanak, de nekem szerencsém volt ezzel a sulival. Olyan boldog vagyok.
Újra átolvasom a papírokat, amiket adtak, hiszen hétfőn már lesz is órám. Persze órarendet is kaptam, amit gondosan áttanulmányozok. Holnap sok dolgom lesz, ha nem akarok mindent az utolsó napra hagyni. Ám ma még pihenek és bulizok egy nagyot. Csak azt sajnálom, hogy Saya-chan nem tud jönni. Na igen, neki most éppen más dolga van, az unokahúgomat, Michiru-chant meg nem engedték el. A szülei szerint túl fiatal még. Szerintem lesznek nála jóval fiatalabb tizenkét, tizenhárom éves kislányok is, akiknek még tényleg otthon kéne lenniük.
Annyira belemerülök az olvasásba, hogy kis híján későn kapok észbe, és alig van másfél órám, hogy elkészüljek. Ami nálam még sok is, mert általában egy óra és kész vagyok mindennel. De most ki akarom csípni magam.
Behúzok a fürdőbe, gyorsan lezuhanyozok, majd egy törülközőt a derekam köré tekerve mászok vissza a szobámba. A törülköző hamarosan az ágyon landol, amikor a szekrényem elé lépek, és kinyitom az ajtaját. Utálom a szoknyákat, talán utoljára öt évesen hordtam szoknyát önszántamból. De sajnos a középiskolában kötelező volt szoknyát hordanunk, mert az lányos. Fene megette a hülye öltözködési szokásokat.
Végül egy fekete, enyhén bő szárú nadrág és egy sötétkék ujjatlan top mellett döntök, amely még ki is van vágva ráadásul, így alig takar valamit. Mikor felveszem magamra – alulra fekete alsónemű kerül -, az asztalomhoz ülök, és elkezdem magam kisminkelni. Nem erősen, de a szememet feketével kihúzom és egy kis ezüst festékkel is keretezem. A hajamat simán lógva hagyom ezúttal, bár inkább összefogva szeretem hordani. Mire kész vagyok, már indulhatok is.
~*~
Nem sokkal a koncert kezdete előtt érkezem meg. Nem lesz jó mulatság egyedül nézni, de amikor körbenézek, azonnal meglátok egy lányt, aki felkelti a figyelmem. Nem lehet több tizenhatnál. Szőke, hosszú haja van, szemüveget visel, és egy édes lolita-ruhát, amit én is felvennék, ha nem ódzkodnék a szoknyától. Neccharisnya és harisnyakötő is van rajta, Karkötők, masnis nyakörv, pandás hátizsák és magasított talpú csizma egészítik ki a megjelenését. Azonnal megtetszik nekem a lány. Hasonlít az egyik volt barátnőmre, akivel majdnem egy évig jártam, mielőtt Amerikába ment tanulni. Elindulok felé, mire feláll, és rám mered. Komolyan, úgy néz rám, mint aki attól fél, balhézni akarok. Hát, végülis, sokan hitték már azt, hogy balhés vagyok, csak mert néha nem öltözöm lányosan. Megállok előtte, és rámosolygok.
- Szia! – köszönök neki.
- Hello! – viszonozza, és meghajol. Udvarias lány.
- Egyedül vagy? – kérdem.
- Hát... igen.
- Nem lenne élvezhetőbb a koncert társaságban? – kérdem kacagva. Remek, nem szeretem, ha valakit többen vesznek körül, pláne, ha be is jön nekem.
- Nagyon boldog lennék, ha lenne egy kis társaság – mosolyog rám.
- Vállalom – hajolok meg nevetve. Aranyosnak tűnik, remélem, nem csak én képzelem ezt be.
- Enyém a megtiszteltetés – kacagva hajol meg, mire összefejelünk, és nevetve dörzsöljük a fejünket.
Hát igen, kissé fájt, de semmi gond, már megszoktam. Végül megvonom a vállam. Nem nagy ügy. Azt hiszem, ideje lenne bemutatkoznom.
- Yamashita Yuriko vagyok – mutatkozom be, és kissé hátrébb lépve meghajolok. – És te?
- Hirose Miu – válaszolja enyhén meghajolva. – Örvendek!
- Hasonlóképpen. Szóval, szereted az AnCafe-t? – kérdem, mialatt leülünk egymás mellé.
- Igen, és gondolom te is – bólint. – Ki a kedvenced?
- Hát, Bou-chan volt, amíg ki nem lépett – mondom őszintén. – De most Miku. Neked?
Épp válaszolna, mikor hatalmas ováció közepette megérkezik az együttes. Persze mi is sikítozunk, ahogy a torkunkon kifér. Egyszerűen fantasztikusan néznek ki, ahogy ott állnak. Miku vigyorog és mond valamit, miközben integet, de alig lehet hallani. Aztán el is kezdődik a koncert.
Ahogy elkezdődik, felpattanunk a helyünkről, és táncolni kezdünk. Meg persze velük együtt üvöltjük az összes dalt a Ryuusei Rocket-től kezdve a Hero without a name-ig. Annyira fantasztikus az egész, hogy teljesen megfeledkezem magamról. Teljesen elvarázsol minden, a zene, a banda, a rajongók. Az sem zavar, hogy kis híján összenyomnak, mert elég közel vagyunk a színpadhoz. Miu és én kis híján felnyomódunk rá. És mikor Miku és Kanon a színpad széléhez jönnek, és mindenkivel kezet fognak, mi is megérinthetjük őket. Azt hiszem, ott ájulok el majdnem, de hála égnek, nem. Egymásra vigyorgunk Miuval. Ez egy beteljesült álom. Nem is igaz, talán csak álmodom, ahogy nézem őket. A biztonságiaknak úgy kell visszataszigálniuk minket, meg a mögöttünk állókat, össze ne nyomjuk egymást. Azt látom, hogy pár lányt kivezetnek, akik rosszul lettek. Hát igen, a tömegnyomor.
A legjobb, mikor Kanon bedobja a pengetőjét, és én kapom el. Ez egy álom, biztosan az, mert igaz nem lehet. Persze pár élelmes fan próbálja kikapni a kezemből, de összezárom a markomat, és nem adom.
Azt sajnálom a legjobban, mikor vége. Az utolsó szám után Miku és a többiek megköszönik nekünk, hogy itt voltunk, és egyenként meghajolva távoznak. Azonban még vagy egy órán keresztül hívjuk vissza őket, és vissza is jönnek. Végül már rekedtre kiabáljuk magunkat, és miután utoljára is elmennek, belátom, ideje menni.
Fáradt vagyok, izzadt, büdös, koszos, de elégedett. A tömeg persze csak lassan tud kimenni, így mi inkább várunk Miuval. Tudom, hogy irigykedik a pengető miatt.
- Nekem pont Kanon a kedvencem – mondja csalódottan, mire felé nyújtom a kezem.
- Vedd el! – mondom mosolyogva. – Nekem van egy rakás relikviám. Ez nem fog hiányozni. Én inkább Miku mikrofonját szerettem volna, de nem dobta be a piszok – nevetek.
- Komolyan?! – kérdi Miu kerekre tágult szemekkel, és óvatosan elveszi a pengetőt. Úgy nézi, mintha aranyból lenne. – Köszönöm! Hazavigyünk? Apukám nemsokára itt lesz értem.
- Nem szükséges – hárítom el. – Nem lakom messze, és jobban szeretek sétálni. Szép ilyenkor az éjszaka és szeretném kiszellőztetni a fejem.
Bólint, majd lassan, ahogy a tömeg nagy része elvonul, elindulunk a kijárat felé. Miu vigyorogva szorongatja a pengetőt. Ez van. Én is szerettem volna, de hát most inkább nekiadtam. Kár, hogy nem mehettünk hátra autogrammért, meg ilyenekért, de a biztonságiak nem engedtek volna. Ki is volt írva, hogy most nem lehet hátramenni. Igaz, ami igaz, Mikuéknak is van magánéletük.
Lassacskán kiérünk a stadionból, ahol már látom, hogy valaki integet Miunak.
- Nos, akkor itt elválnak útjaink – mondom. – Add meg az email-címed, és akkor tarthatjuk a kapcsolatot.
- Jó ötlet – veszi elő a telefonját. Beírom a címét, majd ő is az enyémet. – Akkor, szia! És köszi a pengetőt!
- Semmiség – vigyorgok rá, és egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajolok, és egy apró puszit nyomok az arcára. Elvörösödik. – Viszlát, Hirose-san! – azzal elsietek, mielőtt még mondana valamit.
~*~
Lassan eljön a hétfő. Ma kezdem a gyakorlatomat abban a felső-gimnáziumban. Vigyázz Szent Lilium iskola, mert jövök!
Ahogy megérkezem az iskolához, egyből a tanáriba megyek, ahol ahogy benyitok, meghajolok.
- Jó reggelt kívánok! Yamashita Yuriko vagyok, az új gyakorlatis történelem-tanárnő – köszönök jó hangosan, mire mindenki felém fordul, és egy kövérkés, már idősebb férfi lép elém.
- Jó reggelt, Yamashita-san! Torikazu Hiroyuki vagyok, a történelemtanár. Ma Ön fogja átvenni a helyemet. Megmutatom a helyét, és utána a termet is, ahol az első órája lesz – mondja, mire bólintok.
Megmutatja a helyem, ahová lepakolok, majd megkapom a naplót, a jegyzeteket, a könyveket és indulhatunk is.
Hatalmas iskola, legalább három emeletes, és az én termem a harmadikon van, ahol az első órám lesz. A papír szerint elsősöknek fogok órát tartani, de persze Torikazu-sensei is ott lesz, hogy felügyeljen az első pár napban. Előre izgulok, mert ez egy nagyon elegáns és kiváló iskola, és nem szeretnék az első nap kudarcot vallani.
Végül megérkezünk egy ajtó elé, amely előtt a sensei megáll, majd benyit. Lábdobogást és székcsikorgást hallok, és amikor belépek, már álló diákokat pillantok meg.
- Jó reggelt Torikazu-sensei! – mondja az osztály.
- Jó reggelt! – válaszol a sensei. – Mától három hónapig egy gyakorlatis tanárnő fog titeket tanítani. Szeretném, ha úgy viselkednétek vele is, mint velem. Még kezdő, így kérem, legyetek vele türelmesek! Jöjjön be, Yamashita-san! – mondja, mire belépek, és a katedrára lépek.
Hallom a pusmogásokat, hogy milyen fiatal vagyok, de nem érdekel. Ezt tavaly is megkaptam. Nagy levegőt veszek, és megszólalok.
- Jó reggelt mindenkinek! – mondom. – A nevem Yamashita Yuriko. Remélem, jól ki fogunk jönni egymással.
- Jó reggelt, Yamashita-sensei! – mondják a diákok, majd meghajolnak, ahogy én is.
Leülnek, és ekkor nézek végig az osztályon. Aztán elkerekednek a szemeim, mert a pont előttem, a középső sor harmadik padjában ismerős ül. Nem más, mint Miu, aki ugyanolyan meglepetten néz rám, mint én rá.
|
| oosakinana | 2011. 03. 27. 00:12:20 | #12555 |
Karakter: Noriko Harada
Megjegyzés: (Énekesemnek ~ Vége)
Takada megölel, ami nagyon jól esik. Megfordulok. Fejemet a neki nyomom, hogy ne lásson sírni és szorosan ölelem én is. Az út végére szerencsére sikerül megnyugodnom és már nevetni is lehet látni, viszont, amikor felmegyünk, a gépre kicsit eltátom a számat.
- Ezzel fogunk utazni a turné következő állomására. Van pezsgő behűtve, megkóstolsz egyet? Szeretném, ha elfogadnád.
- Ez esetben természetesen. – válaszolom, majd mikor megkapom a pezsgőt mindenkivel koccintok, amin nem kicsit megilletődök, hiszen imádom ezt a zenekart, de legjobban Takadat imádom. Még a menedzser is iszik pár kortyot, amire elmosolyodok és képek is készülnek.
- Igyunk a sikeres koncertre, és a megmentésre!
- És a gyümölcsöző szerelemre! – szól a gitáros.
- Pontosan! – szól Scott is. - A gyümölcsöző szerelemre.
Iszogatunk és jó pár pohárral megiszok én is, amire sikeresen becsiccsentek. Takada megfogja a kezemet és bevisz a hálóba. Előveszi a gitárját és elkezdi játszani az egyik számot, ami nagyon tetszik és nagyon érzelmes.
- Ezt fogjuk majd a többiekkel előadni a koncerten, hogy azoknak is a kedvébe járjunk, akik az érzelmesebb dalainkért szeretnek.
- Hú, ez tényleg nagyon szép! Alig várom, hogy játszátok! Mondd, elő fogjátok adni a kedvenc számomat is?
- Ez titok! – válaszolja kacsintva.
- Naa, ne légy ilyen – mondom mosolyogva, majd elfekszek az ágyon, mert forog velem a világ és a kezemet is kitárom. - Tudod... még mindig azt hiszem, hogy álmodok. Mindvégig rajongtam érted... már-már szerelmes voltam beléd tényleg, és tessék! Itt fekszek a szerelmemmel, aki a kedvenc rock énekesnőm!
- Ennek igazán örülök! Te is nagyon aranyos lány vagy. És tudod, örülök, hogy végül egy ilyen lányba szerettem bele, mint amilyen te vagy. – vallomására elpirulok.
- Hülye voltam, mikor vele jártam – kezd bele. - Jó, tetszett a vadsága, meg hogy úgy irányított, sőt kimondottan élveztem, amikor uralkodott rajtam. Igen, ez az ágyban nagyon jól működik, de amikor minden téren ezt csinálja, azt már nem szeretem. Sajnálatos, hogy eddig fajult a dolog.
- Most már vége Takada. Megkapta, amit megérdemelt, és egymásé lehetünk most már! Nem kell titkolnod senki elől szerelmünket.
- Így van, és ez az, ami a leginkább boldoggá tesz. – mondja és hallom a hangján, hogy boldog, amitől én is boldog leszek, de nagyon.
Megérkezünk a megállóhoz, kiszállunk, és már megyünk a Hotelbe. Nagyon szép minden és kétágyas szobákban leszünk, aminek kifejezetten örülök, mert így legalább együtt lehetek Takada-val.
- Mikor lesz a koncert? – érdeklődök, amikor beköltöztünk a szobánkba.
- Három nap múlva, úgyhogy igyekeznünk kell. Neked már el van intézve a VIP-rész, a lehető legközelebbről láthatsz majd engem.
- Hú, imádlak Namiko! – mondom és szorosan megölelem. - Azért mielőtt nekikezdünk a készülődésnek... nem gondolod, hogy csinálhatnánk valamit? – kérdezem az italhatása miatt és el is pirulok rendesen.
- Ugyanezt akartam kérdezni.
Hevesen kezdünk el csókolózni. Az ágyhoz vezetve fektet végig, majd egy nagyon szenvedélyes és forró éjszakát töltünk együtt, mert ma Takada úgy döntött, hogy nem megy be a srácokkal és inkább velem foglalkozik. Az egész éjszakát végig szeretkezzük és szerintem az egész Hotel csak a mi nyögdécselésünktől hangos, de most őszintén kit érdekel?
A következő két nap nagyon gyorsan telik. Szinte nem is látom Takada-t, mert ha bemegyek a próbákra, akkor sajnos elterelem a figyelmét, az meg nem lenne jó így inkább a városban járkálok és felfedezem a terepet. Sok jó dolgok látok és találok. Veszek egy érdekes fehérneműt is, amivel hátha, majd egy kicsit el tudom csábítani a koncert után. Na meg persze a koncertre és egy csinkó ruhát vettem, amivel nem hozok szégyent kincsemre.
Nem sokára kezdődik a koncert. A banda már a helyszínen van én meg velük vagyunk Takada-nak nagyon tetszik a ruhám, mert látom a szemében a vágyat, hogy legszívesebben leszaggatná rólam.
- Miért kellett ilyen szexi ruhát felvenned? – kérdezi, és a megölelve simogat. – Hogy koncentráljak így a színpadon? – kérdezi a fülembe suttogva, amire elmosolyodok és megölelem.
- Majd este kiélheted magad, mert van egy meglepetésem. – mondom, majd a szemébe nézek és megcsókolom, amit vadul és szenvedélyesen viszonoz.
- Már alig várom. – mondja vigyorogva. – Na de menj, ülj le, mert percek múlva kezdünk. – mondja kedvesen, amire csak bólintok, majd lesétálok a helyemre, ami egyenesen a színpaddal szemben van és tökéletesen fogom látni Namiko-t, aminek annyira örülök.
Elkezdődik a koncert. Nagyon jó hallani a tömeg tombol és sikítoznak. Annyira jól csinálja tényleg vérbeli profi meg kell hagyni.
- A következő szám a szívemhez legközelebb álló személynek szánom, akit szeretném megkérni, hogy jöjjön fel hozzám és énekelje el velem együtt. – néz egyenesen rám, mire én megszólalni nem tudom és mozdulni sem.
Mosolyogva, jön le hozzám a színpadról és megfogja a kezemet. Felállok és mélyen egyenesen a szemébe nézek. Felmegyek, mire a közönség tombolni kezd és őrjöngenék, amikor engem is meglátnak.
- Ő lenne Noriko Harada a szerelmem, akire nem rég találtam rá, és akivel boldog leszek örökre. – mondja komolyan, amire meglepődök, de jól esnek szavai és pár könnycsepp végig folyik az arcomon és elkezdünk énekelni.
Ez életem legszebb napja és tudom, hogy mostantól a többi is ilyen lesz…
The End
|
| Nakamura_Sheeny | 2011. 03. 26. 19:52:19 | #12546 |
Karakter: Takada Namiko
Megjegyzés: Rocksztártól rajongónak
- Azt akarom, hogy velem gyere! – úgy érzem, hogy örömkönnyek kezdenek fakadni belőle.
Erősen gondolkodóba esik, és látom, hogy nagyon vívódik azzal kapcsolatban, hogy most mi tévő legyen.
- Menj nyugodtan, ha nagyon szeretnél, csak hívj minket, hogy mi van veled és merre jártok éppen - mondja neki a nevelőszülő, és megöleli.
- Köszönök mindent, amit eddig értem tettetek, és hogy velem voltatok, amikor kellett és szükségem volt rátok.
- Büszkék vagyunk rád kicsikém - válaszolják amazok, majd puszit nyomnak az arcára.
- Örömmel tartok veled - mondja nekem felém fordulva Harada.
- Kicsikém - mondja megint a nevelő, és megöleli újra.
- Kérlek vigyázz rá rendben? – szól nekem.
- Vigyázni fogok rá, ne aggódjanak - válaszolom, mire Scott kicsit kelletlenül szólal meg a hátam mögött.
- Itt az idő indulni. Takada el fogunk késni!
- Jól van, megyünk, megyünk - mondom, majd Haradahoz fordulok. – Búcsúzz el a szüleidtől és utána megyünk.
- Namiko. Nekem semmilyen ruhám sincs, és ha most indulunk nem is lesz időm bepakolni - magyarázza nekem, mire ő csak elneveti magát.
- Majd útközben veszünk, valahol ezzel ne foglalkozz.
- De nem engedhetem, hogy te tarts el… - Inkább csókol belé fojtom a szót.
- Csak búcsúzz el és a buszon várlak.
- Szeretünk Noriko és nagyon vigyázz magadra. Mindig hívj minket, ahogy tudsz. Szeretnénk tudni mi, van veled és tanulj is, néha, mert az sem árt.
- Vigyázok és minden rendben lesz, ígérem. Telefonálni fogok, amikor tudok. Majd megyünk a buszra, aztán irány a reptér. Ahogy elhaladunk Haradáék háza előtt, azt veszem észre, hogy ő még akkor is integet, amikor mi már nem is vagyunk ott, majd egy kisebb sírás fogja el. Gondolom hiányozni fognak a nevelőszülei, hiszen végig velük élt. Én csak szorosan magamhoz ölelem. Noriko belém nyomja az arcát, és szorosan megölel. Az út végére azonban szerencsére már mosolyogni is látom, és többször megcsókoljuk egymást. Harada eltátja a száját a magángépem láttán. Igen, én többnyire ilyennel utazom.
- Ezzel fogunk utazni a turné következő állomására. Van pezsgő behűtve, megkóstolsz egyet? Szeretném, ha elfogadnád.
- Ez esetben természetesen.
Noriko arcán megilletődöttséget láttam, amikor az egész zenekarral kocintott a pezsgővel. Még Scott is beszállt, pedig rá aztán nem jellemző az ilyen. Na, erről aztán kell, hogy kép is készüljön.
- Igyunk a sikeres koncertre, és a megmentésre!
- És a gyümölcső szerelemre! - szól közbe a tüsi hajú gitáros.
- Pontosan! - erősíti meg Scott! - A gyümölcsöző szerelemre.
Még jó pár pohárral megittunk, és Harada egy picit be is csiccsentett. Én elcsaltam a gépbe beépített hálószóbába, ahová szigorúan tilos a bejárás, még Scottnak is. Mindenki csak az én behívásom után jöhet be. Elővettem egy akusztikus gitárt, és azon kezdtem el egy számot játszani. Kicsit a Creed - On my Sleeve című számához hasonlított. Érzelmes, mégis erőteljes és lendületes.
- Ezt fogjuk majd a többiekkel előadni a koncerten, hogy azoknak is a kedvébe járjunk, akik az érzelmesebb dalainkért szeretnek.
- Hú, ez tényleg nagyon szép! Alig várom, hogy játszátok! Mondd, elő fogjátok adni a kedvenc számomat is?
- Ez titok! - válaszolom neki kacsintva.
- Naa, ne légy ilyen - mondja mosolyogva, majd elfekszik az ágyon, és mint egy angyal, úgy tárja szét a kezeit a takarón.
- Tudod... még mindig azt hiszem, hogy álmodok. Mindvégig rajongtam érted... már-már szerelmes voltam beléd tényleg, és tessék! Itt fekszek a szerelmemmel, aki a kedvenc rockénekesnőm!
- Ennek igazán örülök! Te is nagyon aranyos lány vagy. És tudod, örülök, hogy végül egy ilyen lányba szerettem bele, mint amilyen te vagy.
Látom, hogy erre egy kicsit elpirul.
- Hülye voltam, mikor vele jártam - tudjátok kire gondolok. - Jó, tetszett a vadsága, meg hogy úgy irányított, sőt kimondottan élveztem, amikor uralkodott rajtam. Igen, ez az ágyban nagyon jól működik, de amikor minden téren ezt csinálja, azt már nem szeretem. Sajnálatos, hogy eddig fajult a dolog.
- Most már vége Takada. Megkapta, amit megérdemelt, és egymásé lehetünk most már! Nem kell titkolnod senki elől szerelmünket.
- Így van, és ez az, ami a leginkább boldoggá tesz.
Körülbelül három orányi utazás után érkezünk meg a reptérre, ahonnan azonnal elviszik az összes csomagunkat a megadott hotelbe. Még szerencse, hogy két ágyas szobák vannak, így Noriko mellettem maradhat, és nem lesz gond az elhelyezéssel.
- Mikor lesz a koncert? - kérdi Noriko, miután megérkeztünk, és mindenki beköltözött a szobájába.
- Három nap múlva, úgyhogy igyekeznünk kell. Neked már el van intézve a VIP-rész, a lehető legközelebbről láthatsz majd engem.
- Hú, imádlak Namiko! - mondja, és szorosan megölel.
- Azért mielőtt nekikezdünk a készülődésnek... nem gondolod, hogy csinálhatnánk valamit? - kérdezi kicsit félszegen.
- Ugyanezt akartam kérdezni.
A többit már heves csókkal folytatjuk. Aztán az ágyra fektet finoman, és ott kezd tovább csókolni. Kíváncsi vagyok, hogy mi mindenre képes még.
Szerkesztve Nakamura_Sheeny által @ 2011. 03. 26. 22:43:25
|
| oosakinana | 2011. 02. 28. 20:43:48 | #11832 |
Karakter: Noriko Harada
Megjegyzés: (Kedvenc énekesemnek)
Érzem, ahogy megborzong felettem, majd kicsit elkalandozhat, mert nem figyel rám, de visszatérítem a valóságba, amikor nyakát kezdem el csókjaimmal kényeztetni. Ujjaival az oldalamat simogatja végig, majd csókjaival kezd elhalmozni. Nyelveink heves csókcsatát vívnak, miközben egyre kevesebb ruha van rajtunk. Lejjebb hajolva kicsit elkezdem szerelmemnek bimbóit nyalogatni, de nem sokáig, mert átveszi az irányítást és engem kicsit kispadra küld. Feltérdelve és háttal neki simulok mellkasához. Gyengéden a felhoz nyom, majd végig nyal a hátamon, amire felnyögök és gyenge pillanatomba még a falat is megnyalom. Nem változtat helyzetünkön és ujjait forró vaginámba helyezi, amire kéjes nyögés hagyja el ajkaimat, főleg a lassú tempó miatt.
Ahogy elkezd gyorsítani úgy, kezdek el vonaglani én is tettei miatt. nyögéseim egyre sűrűbbek, és ahogy tovább kényeztet, érzem, hogy nem sokára elérem a csúcsot, majd nem is sokáig várni. Hangosan felnyögök, testem megfeszül és elélvezek.
Az orgazmus után kicsit összeszedem magam, majd kicsim felé hajolva kezdem el kényeztetni és megpróbálok mindent beleadni, hogy ő is hasonló élményeken menjen keresztül, amikbe ő hajszolt engem. A kéjesen nyögései és sóhajai alapján úgy vélem sikerül tervem. Nem sokkal később ő is felnyögve élvez el. Felmászok és megcsókolom.
- Ez... ez fantasztikus volt! – mondja lihegve, mikor mellé fekszek.
- Nekem is ez volt a legjobb, és ezt teljesen őszintén mondom! – vallom be az igazat. Nagyon jól el vagyunk és Takada menedzsere 1 óra múlva tér vissza.
~*~
Eltelik pár nap és nagyon jól megvagyunk Takadaval. Boldogok vagyunk a lehető legjobban. Találkozgatunk vagy telefonon beszélünk, mikor melyiket csináljuk éppen. Viszont eljön a nem várt pillanat. Takadanak mennie kell, amit nem akarok.
- Namiko ... – mondom nevét és zokogva borulok a nyakába.
- Azt akarom, hogy velem gyere! – szavaira bánat könnyeket örömkönnyek váltják fel, végül szüleimre nézek, majd vissza Takadara.
Elkezdek gondolkozni és nem tudom, mit válaszoljak. Szeretnék vele menni, de anyuékat sem akarok magukra hagyni, hiszen befogadtak és felneveltek. Nagyon nagy dilemma tör rám és lassan érzem, kezdek pánikba esni és ezt látják is rajtam főleg szüleim, mire odalépnek hozzám és kezüket a hátamra teszik.
- Menj nyugodtan, ha nagyon szeretnél, csak hívj minket, hogy mi van veled és merre jártok éppen. – Mondja Rika, amire elmosolyodok és megölelem őket. Szorosan.
- Köszönök mindent, amit eddig értem tettetek, és hogy velem voltatok, amikor kellett és szükségem volt rátok. – válaszolom és ők is megölelnek engem.
- Büszkék vagyunk rád kicsikém. – válaszolják, majd puszit adok az arcokra végül Namiko felé fordulok.
- Örömmel tartok veled. – mondom mosolyogva és örömkönnyekkel.
- Kicsikém. – mondja, majd megölel, mire én meg szorosan bújok hozzá és jól esik az ölelésébe bújnom. Most végre teljesen boldognak érzem magam.
- Kérlek vigyázz rá rendben? – szól anyum, mire Takada felé néz.
- Vigyázni fogok rá, ne aggódjanak. – mondja mosolyogva, majd Scott megszólal a hátunk mögött.
- Itt az idő indulni. Takada el fogunk késni. – mondja és próbálja sürgetni, de nekem semmi nincs összepakolva és egy árva ruhám sincs, csak az ami rajtam van.
- Jól van, megyünk, megyünk. – mondja, majd hozzám fordul. – Búcsúzz el a szüleidtől és utána megyünk. – kezdi, és már menne is, de megfogom a kezét.
- Namiko. Nekem semmilyen ruhám sincs, és ha most indulunk nem is lesz időm bepakolni. – mondom neki, amire elneveti magát.
- Majd útközben veszünk, valahol ezzel ne foglalkozz.
- De nem engedhetem, hogy te tarts el… - Nem engedi, hogy befejezzem és egy édes csókkal belém fojtja a szót.
- Csak búcsúzz el és a buszon várlak. – megcsókol, elbúcsúzik szüleimtől és már fent is van a buszon. Odamegyek szüleimhez és megölelem szorosan őket
- Szeretünk Noriko és nagyon vigyázz magadra. – kezdi anyám, amire elmosolyodok. – Mindig hívj minket, ahogy tudsz. Szeretnénk tudni mi, van veled és tanulj is, néha, mert az sem árt. – Kezdi el hegyi beszédét, amire elmosolyodok.
- Vigyázok és minden rendben lesz, ígérem. Telefonálni fogok, amikor tudok. – ígérem meg, majd megpuszilom őket, végül felszaladok a buszra. Az ablakhoz állok és könnyektől csillogó arcukat figyelem, ahogy a busz elkezd gurulni. Nekem is kicsordulnak a könnyeim. Sosem szerettem búcsúzkodni.
Még mindig integetek, mikor már nem is vagyunk ott, majd a lassú könnyeim egy kisebb sírásba törnek át. Leengedem a kezemet és csak nézem magam elé, hogy mi lesz ezek után. Azt tudom, hogy a szerelmemmel vagyok és én akartam ezt, de a szüleim azért hiányozni fognak.
|
| Nakamura_Sheeny | 2011. 02. 16. 15:35:19 | #11399 |
Karakter: Takada Namiko
- Sajnálom, hogy ennyi problémát okoztam – mondom lehajtott fejjel, majd próbálok elmenni.
- Várj! – kiált utánam, mire megfordulok. - Ne menj el, kérlek! El akarok mondani valamit! - Mégis mit?
Elindulok felé, majd megállok, amikor közel érek hozzá. Már vagy úgy öt perce nézzük egymást csendben, amikor késztetést érzek arra, hogy megtörjem ezt.
- Mit szeretnél elmondani nekem Norkiko? – kérdezem meg tőle, mert tényleg érdekel. Meg aztán itt akarom hagyni ezt a helyet, ahol előbb még szeretett rajongóm, és egyre inkább úgy érzem, hogy szerelmemet kínozta meg ez a kígyó.
- Amit az előbb a férfi mondott – kezdi mondanivalóját, még a fejét is a menedzserem felé fordítja. – Az hogy mit jelent az igaz szerelem, arról, hogy annak az illetőnek, csak azaz számít, akivel éppen lenni akar, és nem foglalkozik másokkal, csak vele… - kicsi szünetet tart. Nagy levegőt vesz, és folytatja. Meg ne fulladj nekem. –… én így szeretlek Takada. Szerelmes vagyok beléd. Tudom, hogy nem lehet közünk egymáshoz, mert te sztár vagy és utaznod kell, én meg egy kis senki vagyok, aki házhoz van kötve…
- Elég legyen. – szólok rá félbe szakítva mondandóját, majd közelebb megyek. Egy kicsit könnybe szaladnak a szemeim, mert eszembe jut, hogy milyen érzékeny voltam én is gyerekként. Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy befejezzem azt, amit a kórházban elkezdtem. Ajkaink végre egybe forrnak. Viszozza a csókot, ahogy csak tudja, majd kezeit nyakam köré fonja, és szorosan magához ölel. Kezeimet a dereka köré fonom, és úgy ölelem, szinte préselem magamhoz.
A forró csóknak nehogy már fulladás legyen, ha már ezt túléltük. Ugyanis annyira egybe forr az ajkunk, hogy csak levegőt venni állunk le.
- Öhm… lányok – ezt a pillanatot Scott is próbálja kihasználni. – Mennünk kéne a szállodába jobban fogtok tudni pihenni és mindent jobban meg tudtok beszélni.
- Megyünk Scott – válaszolok neki.
Nem sokat szóltunk útközben egymáshoz, de ez amiatt a sokk miatt volt, amit előbb átéltem.
Mikor megérkezünk a szállodához. Én kiszállok, és indulnék a bejárat felé, mikor pár lépés után észre veszem, hogy Harada nem követ. Megfordulok.
- Harada nem jössz?
- A szüleim… aggódnak értem – mondja és lehajtja a fejét. Látom, hogy kétségek között gyötrődik. Odamegyek hozzá, és megölelem. Kisvártatva Scott is visszajön.
- Gyertek, menjünk be, mert nem sokára itt a sajtó utána már nem lesz menekvés. – hadarja el Scott, amire Noriko elszomorodik. Ezt biztos észre veszi az emberem, és hozzáteszi: - A szüleidnek meg szólunk, hogy biztonságban vagy és ne aggódjanak. – mondja, mire bólintok egyet és elindulunk be a szállodába.
Csendben várjuk, hogy megmentőnk elintézze a bejelentkezést.
- Gyertek - hív be minket. Mi összeölelkezve lépünk be a szobába, mire Scott megszólal: - Most van egy kis dolgom, addig maradjatok itt – mondja, majd mielőtt még becsukná az ajtót, még eszébe jut valami.
- Takada, egy ideig nem megyünk innen sehova, amíg teljesen rendbe nem jössz - mondja, azután tényleg elmegy.
- Takada – lép közelebb hozzám és megfogja kezeim.
- Nem kell semmit sem mondanod Noriko. Minden rendben van és köszönöm, hogy itt vagy most velem.
- Megértem, ha csalódtál a nőkben a történtek után, de amiket mondtam, azt komolyan gondoltam és még mindig komolyan gondolom.
- Én meg a cselekedeteimet gondoltam komolyan. Amikor a kórházban voltunk, csak a telefoncsörgés miatt nem csókoltalak meg, pedig már akkor is a szívem után mentem – válaszolom neki.
Itt folytatjuk azt, amit az előbb azon a rideg helyen elkezdtünk. Sokkal meghitteb így, és főleg itt. Elmélyülünk teljesen a csókban.Elindulunk az ágy felé és lassan végig fektetem, mire ő magához ölelve simogat, és beletúr a hajamba.
Rettenetesen kezdek felizgulni, ugyanakkor egy kicsit borzongok is, hiszen eszembe jut, hogy hamarosan el kell hagynom ezt a helyet. A turnézás, hát igen ez a rock élet átka. De most egyáltalán nem ilyen dolgokra kéne gondolnom, amikor épp fantasztikusan csókolgatja a nyakam, és ez tényleg maga a tökély. Én az oldalát simogatom az ujjammal, majd begerjedve én is csókolgatni kezdem. Ahogy a kezünk, úgy a nyelvünk is egymásba gabalyodik, és fincákol vadul a másik szájában. Azután pedig szép lassan lekerülnek a ruhák is rólunk, Harada pedig a nyelvével a mellbimbómat nyalogatja, amivel egyre jobban felkorbácsol. Amikor én veszem át az irányítást, feltérdelünk, és ő nekem háttal odasimul hozzám. Én gyengéden odanyomom a falhoz, és végignyalom a hátát, amitől apró nyögések törnek ki belőle, egy pillanatra még mintha a falba is belenyalt volna izgalmában. Mondanom se kell, hogy ez nagyon tetszik nekem. Így maradunk, és végül az ujjamat benedvesedett, forró barlangjába helyezem, és huzogatom ki és be, először még csak lassan természetesen.
Ahogy gyorsítok, az egész teste szinte remegni kezd a vonaglásban, míg végül egy másik dimenzióba nem kezdi érezni magát. Az elélvezés tipikus jeleit látom meg rajta, ahogy megfeszül a teste, illetve érzem meg az ujjamon.
No, azt miután összekapja magát, ő volt a soros most, és meg kell mondanom, hogy nem egy ügyetlen lány. Nagyon jól tudja, hogy mikor és hova kell nyúlni. Végül engem is utolér a "végzet", és én is egy másik világban kezdem érezni magam. Erősen és kéjelegve lihegek rá. Ő még megcsókol.
- Ez... ez fantasztikus volt! - mondom neki lihegve.
- Nekem is ez volt a legjobb, és ezt teljesen őszintén mondom! - mondja válaszul.
Scott körülbelül 1 óra múlva érkezik. Azóta eltelt 2-3 nap, ami idő alatt minden nap találkozunk egymással Haradával, valamint hívjuk egymást telefonon. Ám egy napon eljött a szomorú búcsú pillanata.
- Namiko ... - mondja zokogva a nyakamba borulva, amikor hirtelen eszembe ötlik valami.
- Azt akarom, hogy velem gyere! - mondom neki, amitől örömteli könnyekkel a szemében rám néz, majd nevelőszüleire, majd megint rám. Szívem a torkomban dobog attól, hogy mit fog válaszolni.
|
| oosakinana | 2010. 12. 05. 21:32:34 | #9648 |
Karakter: Noriko Harada
Megjegyzés: (Kedvenc énekesemnek)
- Én... hát éppen összefutottam itt egy rajongócsoporttal, és nekik osztok autogramot. – Tudom kihívta és elszorul a szívem. Tudja, mikor kell zavarni az embert.
- Igen? Akkor ezeket gyorsan lerendezem, és várlak otthon.
Mikor leteszi a telefont.
- Himori volt az, úgyhogy most mennem kell.
Szomorúan nézek rá. Tudom, hogy mennie kell, de még is annyira rossz, hogy itt hagy.
- Nézd, én sem örülök neki, olyan rossz érzés így távozni. Jobban örülök, mikor a mosolyod látom, az jobban megmarad bennem. Úgy akarok rád mindig emlékezni, hogy mosolyogsz.
Ahogy kimondja, a szavakat elkezdek mosolyogni, de nem tényleg örömömben, csak azért, hogy ne aggódjon.
- Csak így tovább... még találkozunk! - kacsint rám és távozik.
Mikor kimegy, szomorúan pakolok tovább mikor ezzel meg vagyok, elindulok haza, mivel anyámék nem tudnak eljönni, mert dolgoznak így kénytelen vagyok egyedül hazacaflatni. Ahogy sétálok és gondolkozok Takadan meg rajtam rá kell jönnöm, hogy lehet elég reménytelen a mi szerelmünk, hiszen ha még össze is jövünk Takada-nak el kell mennie koncertekre én meg… itt maradok, mert nem mehetek vele a suli miatt, meg hogy kiskorú vagyok.
Éppen fordulnék be az utcánkba, amikor valaki elkap egy rongyot tart a szám és az orrom elé. Pár perc múlva már nem is emlékszek semmire.
Elkezdek ébredezni, de ahogy kinyitom a szememet csak sötétséget látok, de az a ruha miatt van, ami a szememre van kötve. A kezeim is meg vannak kötve és még a lábaim is. Teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam, amit gyűlölök, de már kezdek hozzá szokni a dolgokhoz és a helyzethez.
- Jó reggelt! – hallok meg egy ismerős hangot. - Szeretnéd tudni hol vagy, igaz? Mindjárt meg tudod... van még itt valaki, akit látni szeretnél! – mondja, de gondolom, nem nekem beszél. Ki lehet még itt?
- Egy helyen vannak a szerelmesek! Hát nem csodálatos? – összecsapja, a kezeit én meg kicsit megijedek a hirtelen hangtól, majd megérzem, hogy kezek vannak a vállamon és megrettenek. Mit akar velem csinálni? - Biztos szeretnétek tudni, hogy jöttem rá. Úgy, hogy nem mindenkit kapott el Scott... Egyvalakinek sikerült elmenekülnie nekem. Ő mondta el nekem. Tudod... egész jó kis bőr ez a Harada. – ahogy kimondja, az ölebe ül és elkezd nekem dörgölőzni, miközben sóhajok hagyják el ajkait. Engem csak teljesen megrémít, és nem tudom, hogy mi van.
- De elvette, ami az enyém! – hallom a hangokat és egy pofonnal leszek gazdagabb. Elfordítom a fejemet is és elkezdek könnyezni, de a kendő szerencsémre felszívja minden kiszivárgó nedvességet.
- Márpedig mindenki tudja, hogy lopni nem szép dolog! – folytatja tovább. Azt hiszem, sejtem ki lehet az. Ő Takada barátnője. Rájött a dolgokra.
- Ez így igaz... – már megint egy ismeretlen hang, akit már tényleg nem ismerek. - De az sem szép dolog, ha valakit bántunk, csak azért, mert nem bízunk saját magunkban.
- Te meg... ? – Hallok döbbent hangokat az ölemben ülőtől.
- Végig követtelek téged is... itt a kis barátnőd is ám! Akarod látni? Tudtad, hogy végig ezzel a szökevénnyel csalt meg, Namiko? – nem látok semmit. Nem értek semmit. Valaki segítsen nekem. Könyörgöm.
- Persze, mert... mert... tudtam, hogy úgy is el fog hagyni! – hallom a mentegetőzést. - És igazam is lett? Ez a kurva bekavart a mi ideális életükbe.
- Persze, nekem is ideális lenne, ha két nővel kavarnék egyszerre. De a szerelem arról szól, hogy számára csak ő létezik. És Namiko számára csak te léteztél. De neked mindenkire féltékenynek kellett lenned. Ez idáig vezetett, nem tudod elfogadni. De remélem, hogy akikhez le fognak csukni, azokat el fogod fogadni. Ők biztosan elfognak. Ha szerencséd van, még vele fognak összezárni – ahogy a szavakat hallom, mintha a szívemből szólt volna. Én így szeretem Takada-t, de nem tudom, hogy mi lehet ebből az egészből.
- Le van tartóztatva, Himori! A többit tudja...
Mikor végre megszabadulok a ruhadaraboktól és a bilincsektől Namikora nézek, de csak szomorú arcot látok, ami engem is elszomorít, és a szívem szorul össze.
- Sajnálom, hogy ennyi problémát okoztam. – mondja lehajtott fejjel és próbál elmenni. Nem engedhetem, hiszen szeretem. Nem hagyhatom, hogy elmenjen, és itt hagyom örökre. A gondolatokba még a szemeim is könnybe lábadnak.
- Várj! – mondom neki, mire visszafordul felém. - Ne menj el, kérlek! –kérlelem, mert szükségem van rá. - El akarok mondani valamit! – el kell neki mondani nincs más lehetőségem.
Elindul felém és megáll, mire felemelem a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem lesz soha több lehetőségem, hogy elmondjak neki mindent, akár mennyire is reménytelennek látom a helyzetünket, de nem bírok nélküle élni. Tudnom kell, hogy ő mit érez irántam.
- Mit szeretnél elmondani nekem Norkiko? – érdeklődik, mert mér lassan vagy 5 perce nem szólaltam meg.
- Amit az előbb a férfi mondott. – fordítom a fejem az említett menedzser felé. – Az hogy mit jelent az igaz szerelem, arról, hogy annak az illetőnek, csak azaz számít, akivel éppen lenni akar, és nem foglalkozik másokkal, csak vele… - kicsi szünetet tartok. Nagy levegőt veszek és folytatom. –… én így szeretlek Takada. Szerelmes vagyok beléd. Tudom, hogy nem lehet közünk egymáshoz, mert te sztár vagy és utaznod kell, én meg egy kis senki vagyok, aki házhoz van kötve…
- Elég legyen. – szól rám félbe szakítva mondandómat, majd közelebb jön és mintha az ő szemei is könnyesek lennének, majd lehajol, és végre befejezi azt, amit a kórházba akart megtenni. Ajkaink végre egybe forrnak. Viszonzom a csókot, ahogy csak tudom, majd kezeimet nyaka köré fonom, és úgy ölelem meg húzom magamhoz. Ő sem tétlenkedik, kezeit derekam köré fonja, és úgy ölel, szinte présel magához.
Annyira imádom a csókját, bár soha nem érne véget ez a csók és ez a pillanat, de csak sajnos a levegőhiány miatt véget kell vetnünk a dolgoknak. Mélyen nézünk egymás szemébe és nem mondunk semmit a másiknak.
- Öhm… lányok. – halljuk meg a férfi hangját, mire mind ketten odafigyelünk. – Mennünk kéne a szállodába jobban fogtok tudni pihenni és mindent jobban meg tudtok beszélni. – mondja és be kell vallanom igaza, van csak engem otthon is várnak és gondolom aggódnak értem.
- Megyünk Scott. – válaszol szerelmem. Megfogja a kezemet és elindulunk együtt egymás mellett, de nem sokat beszélünk egyelőre még nem.
Az út is kicsit csendben telik nem sokat beszélgetünk, bár gondolom mindenkit megijesztett és megbántott a történtek főleg Takada-t, hiszen szerette Himorit. Mikor megérkezünk, a szállodához kiszállok, de nem megyek, tovább megállok és csak a többiek alakját figyelem, ahogy távolodnak. Egyszer csak Namiko megfordul.
- Harada nem jössz? – érdeklődik.
- A szüleim… aggódnak értem. – mondom és lehajtom a fejemet. Nem akarom itt hagyni. Nem akarok egyedül lenni. Vele akarok lenni és őt akarom ölelni. Látom, hogy visszajön hozzám és megölel. Erre van nekem szüksége és remélem neki is. Viszonzom az ölelést. A fejemet a nyakába fúrom, és úgy szívom be az illatát, majd nem sokkal később Scott is megjelenik mögöttünk és a kezét a hátunkra teszi.
- Gyertek, menjünk be, mert nem sokára itt a sajtó utána már nem lesz menekvés. – mondja, mire elszomorodok. Gondolom, észreveszi, mert egyből hozzá teszi. – A szüleidnek meg szólunk, hogy biztonságban vagy és ne aggódjanak. – mondja, mire bólintok egyet és elindulunk be a szállodába.
Amíg Scott kiveszi a szobát, mi csak állunk egymás mellett és nézelődünk. Mikor éppen elszánnám magam, hogy mondok valamit Namikonak meg jelenik Scott.
- Gyertek. – nem akarok tovább Namiko nélkül lenni. Megölelem, amin látom, kicsit meglepődik, de nem engedem el. Megölelve sétálok vele fel a szobába. Scott kinyitja a szobát és beenged minket. – Most van egy kis dolgom, addig maradjatok itt. – éppen becsukná az ajtót, mikor visszanéz. – Takada, egy ideig nem megyünk innen sehova, amíg teljesen rendbe nem jössz. – mondja komolyan és határozottan. Megörülök szavaira, majd ahogy távozik Namiko-ra nézek.
- Takada. – lépek közelebb hozzá és megfogom kezeit.
- Nem kell semmit sem mondanod Noriko. – fogja meg ő is a kezeimet. – Minden rendben van és köszönöm, hogy itt vagy most velem. – néz a szemembe.
- Megértem, ha csalódtál a nőkben a történtek után, de amiket mondtam, azt komolyan gondoltam és még mindig komolyan gondolom. – mondom neki őszintén, mire csak közelebb jön.
- Én meg a cselekedeteimet gondoltam komolyan. – megsimítja az arcomat. – Amikor a kórházban voltunk, csak a telefoncsörgés miatt nem csókoltalak meg, pedig már akkor is a szívem után mentem. – válaszolja, és a szavaitól elkezd hevesen dobogni a szívem.
Odamegyek hozzá és most én csókolom meg szenvedélyesen és ölelem magamhoz, meg mélyítem a csókot, ahogy csak tudom, és ami a fellegekbe repít azaz, hogy viszonozza a csókomat és mélyíti ő is ugyanúgy.
Annyira belemelegedünk, hogy nem is vesszük, észre mit csinálunk, de annyira nem is zavar, hiszen szeretem őt és bármit csinálhat velem, amit csak akar. Elindulunk az ágy felé és lassan végig fektet, mire csak magamhoz ölelve simogatom és beletúrok a hajába. Nem akarom, hogy ennek a pillanatnak véget érjen. Élvezem az együtt töltött pillanatokat és várom, hogy mi fog kisülni belőle.
|
| Nakamura_Sheeny | 2010. 12. 03. 12:13:39 | #9614 |
Karakter: Takada Namiko
Megjegyzés: oosakinanának!
A korházba egy kicsit korábban megyek be, hogy lássam Harada állapotát. Körülbelül fél órája ülhetek már itt... Legalábbis ezt állapítom meg, ahogy az órára pillantok. Visszafordítom a fejem Harada felé, aki nyitogatni kezdi szemeit. Kezeit kezdem simogatni. Kicsit mintha meglepődne.
- Szia Noriko. Hogy érzed magad? – kérdem tőle.
- Összezavarodva. Csak nem tudom, hogy mi van. A barátnőd nem lesz féltékeny? - kérdi tőlem lehajtott fejjel.
- Nincs semmi baj Noriko. Himori most dolgozik, meg amúgy is most te vagy a fontosabb - válaszolok neki, miközben arra leszek figyelmes, hogy a szemei könnyesek lesznek. – Mi a baj? – adok hangot az aggodalmamnak.
- Nincs semmi baj.
- Hogy érzi magát kisasszony? – kérdi az orvos, mert közben ő is megérkezik. Ém pedig hátrébb állok, hogy ne zavarjam a vizsgálatot.
- Jól vagyok, köszönöm. Mikor mehetek végre haza doktor úr?
- Ha jól fogja érezni és nem lesz semmi gond, akkor holnap délután elengedjük - feleli mosolyogva, én pedig elfordulok, mert Harada levetkőzteti a vizsgálathoz.
- Minden rendben van. Nem látok és nem hallok semmit, ami miatt holnap ne mehetne haza.
- Köszönöm - suttogja, majd felém pillant, ám ekkor két váratlan látogató toppan be.
- Noriko. Kicsikém hogy vagy? – kérdezik Noriko nevelőszülei, miközben bőszen ölelgetik. Azt hiszem, én most nem kívánatos személy vagyok számukra, úgyhogy jobbnak látom, ha távozok.
A bejárat előtt pedig a menedzserem vár.
- Jobban van már? - kérdezi tőlem.
- Jobban nem is lehetne - mosolygok rá vissza. - Holnap már haza is engedik. Hogy állsz az üggyel?
- Jobban, mint hinnéd - mosolyog ravaszul. - Kinyomoztuk a tetteseket. Nem mások, mint az osztálytársai verték meg. Hamarosan kezelésbe vesszük a lányokat.
- Helyes. Most megyek, mert Himori nem sokára végez.
- Rendben lesz ez így? - kérdezi tőlem, amit elsőre nemigen értek.
- Mire gondolsz?
- Tudod te nagyon jól. Ne csapd be saját magad és az érzéseid. Különben nem fogsz soha igazán boldog lenni - mondja, majd elfordul tőlem, és távozik, mindössz két ujjával összezárva int nekem elköszönösképp.
~*~
- Lélekszakadva rohanok másnap a korházba reggel, remélve, hogy még nem ment haza Harada. Szerencsére még benn találom. Elveszünk teljesen egymás tekintetében, hosszasan méregetjük egymást. Váratlanul észbek kapok, és elfordulok elpirultan.
- Sajnálom - fordítom el e tekintetem.
- Nincs semmi baj, gyere beljebb.
Ennek eleget is teszek, és leülök hozzá az ágyra. A testemnek már nem tud az agyam parancsolni, egyre közelebb hajolok hozzá. Már érzem a leheletét ajkaimon. Már épp azokat is érezném, amikor váratlanul megszólal a telefonom. Ki más, mint Himori az.
- Szia, édesem, merre vagy!
- Én... hát éppen összefutottam itt egy rajongócsoporttal, és nekik osztok autogramot.
- Képzeld, hamarabb elengedtek, úgyhogy nemsokára hazaérek!
- Igen? Akkor ezeket gyorsan lerendezem, és várlak otthon.
Azzal letesszük a telefont. Muszáj volt hazudnom, hogy megvédjem Haradat.
- Himori volt az, úgyhogy most mennem kell.
Kicsit szomorúan néz rám.
- Nézd, én sem örülök neki, olyan rossz érzés így távozni. Jobban örülök, mikor a mosolyod látom, az jobban megmarad bennem. Úgy akarok rád mindig emlékezni, hogy mosolyogsz.
Mondom neki, és hatott a szavam vélhetőleg, mert tényleg mosolyogni kezd.
- Csak így tovább... még találkozunk! - kacsintok rá.
Útközben megcsörren a telefonom. A menedzserem!
- Elkaptuk őket! - mondja elégedetten. - Akarsz látni egy kis ízelítőt?
- Kösz, inkább kihagyom! - mondom zavartan, ismervén a módszereit.
Vélhetőleg megint hátrakötözte a kezüket, bekötte a szemüket és a szájukat, és válogatott kínzásokat alkalmaz rajtuk. Például vízbe nyomja a fejüket, meg ilyesmi, és ez még a finomabb változat volt. Ne akarjátok, hogy beszéljek a többiről is.
- Rendben, viszont van még valami, amiről érdemes lenne tudnod! - folytatja. - Szerintem téged is érdekelni fog.
- Mi lenne az?
- Sajnos rossz hírt kell majd közölnöm.
- Mondjad már!
- A te drága Himorid szervezte az egészet! Tudni akarod, hogy vettem rá őket?
- NEM!
- Kár... mindenesetre elég gyenge tartásuk van. Még nem is vetettem be semmi komolyat, és rögtön elmondták.
- Köszi mindent! Elengedheted őket - ha akarja, úgy is tudom, hogy kicsit még játszadozik velük.
- Oké! Szia!
Himori volt az, nagyon jó. Épp most fogok vele találkozni. Mit tegyek most? Mindegy, egyelőre az a legjobb, ha úgy teszek, mintha minden normális lenne. Hazérek, zavartan igazítok a hajamon, mikor hallom a kulcsot, amint fordul a zárban. Megjött Himori.
- Szia, drágám! - mosolyog rám.
- Szia! - köszönök neki. Nem sikerült a zavartságom eltűntetni.
- Mi az, nem is örülsz, hogy hamarabb jöttem?
- De, csak kicsit pörgős volt a napom - mondom neki mosolyogva.
- Furcsának tűnsz.
- Ilyen nap után szerintem te is furcsa lennél! - Rosszul hazudok, remélem, nem bukok le.
Elindulok a szobába. Váratlanul azt érzem, ahogy Himori egy kendővel befogja a számat. Ismerős szagot érzek belőle. EZ KLOROFORM! De amint felcsap bennem a felismerés, mert sötétté válik a világ.
Mikor újból felébredek nem látok semmit. Be van kötve a szemem. Akárcsak a szám is. Kezeim hátrabilincselve egy székhez, lábaim szintén összekötözve.
- Jó reggelt! - hallom meg Himor hangját. - Szeretnéd tudni hol vagy, igaz? Mindjárt meg tudod... van még itt valaki, akit látni szeretnél!
Leveszi a kendőt rólam, és azt látom, ahogy Harada ugyanolyan módszerrel van a székhez bilincselve, mint én. Neki is be van kötve a szeme is, és a szája is. Egy egyrészes fekete miniruha van rajta vékony pánttal. Leveszi az ő szeméről is a kendőt. Szomorúan konstatáljuk egymást, és mindketten vergődni próbálunk, hogy szabaduljunk valahogy. Rajtam egyéképként a kék miniszoknya van, és a kis topom, amiben fellépni is voltam.
- Egy helyen vannak a szerelmesek! Hát nem csodálatos? - csapja össze a kezét rosszallóan. Rajta a csipkés darab van, amiben nemrég még szeretkezett velem. Haradahoz lép, és a vállát kezdi simogatni. - Biztos szeretnétek tudni, hogy jöttem rá. Úgy, hogy nem mindenkit kapott el Scott... - na, Scott a menedzserem. - Egyvalakinek sikerült elmenekülnie nekem. Ő mondta el nekem. Tudod... egész jó kis bőr ez a Harada, mondja, és az ölébe ül, és vonagló mozdulatokat tesz rajta, mélyeket sóhajtva. Jó ég, még élvezi is, beteg állat!
- De elvette, ami az enyém! - mondja, és egy pofont ad neki, amitől nagyon dühös leszek. De már nem tudok mit tenni. Csak Scottban reménykedem. De honnan tudná, hogy itt vagyunk? Ennyi idő nem elég, hogy ránk leljen... mi lesz most? Már csak a drága menedzserem segíthetne. Ennyi volt? Sajnálom, Harada. Ha tudom, hogy ilyen, soha életben nem állok vele össze! Nem gondoltam volna, hogy képes elmenni idáig.
- Márpedig mindenki tudja, hogy lopni nem szép dolog! - folytatja.
- Ez így igaz... - hallom meg Scott hangját. - De az sem szép dolog, ha valakit bántunk, csak azért, mert nem bízunk saját magunkban.
- Te meg... ? Néz rá döbbenten.
- Végig követtelek téged is... itt a kis barátnőd is ám! Akarod látni? Tudtad, hogy végig ezzel a szökevénnyel csalt meg, Namiko? - néz rám, amin nagyon döbbent vagyok. Hogy lehet ez?
- Persze, mert... mert... tudtam, hogy úgy is el fog hagyni! - mentegetőzik... - És igazam is lett? Ez a kurva bekavart a mi ideális életükbe.
- Persze, nekem is ideális lenne, ha két nővel kavarnék egyszerre. De a szerelem arról szól, hogy számára csak ő létezik. És Namiko számára csak te léteztél. De neked mindenkire féltékenynek kellett lenned. Ez idáig vezetett, nem tudod elfogadni. De remélem, hogy akikhez le fognak csukni, azokat el fogod fogadni. Ők biztosan elfognak. Ha szerencséd van, még vele fognak összezárni - mondja, majd erre elő is vezetik a rendőrök Himori szeretőjét megbilincselve a rendőrök.
- Le van tartóztatva, Himori! A többit tudja...
Elvezetik őket, és hárman maradunk ott Scottal, aki közben eloldoz minket. Szomorúan nézek Haradára.
- Sajnálom, hogy ennyi problémát okoztam, mondom neki, majd lehajtom fejem, és menni készülnék, amit Scott szomorúan vett tudomásul. Úgy látszik ő nagyon drukkolt nekem, és Haradának.
- Várj! - mondja Noriko. - Ne menj el kérlek! - mondja szinte könnybe lábbadt szemmel. - El akarok mondani valamit!
|
| oosakinana | 2010. 10. 29. 22:12:18 | #8932 |
Karakter: Noriko Harada
Megjegyzés: (Nakamura Sheeny-nek ~kedvenc énekesemnek~)
- Namiko... – mondom halkan és kicsit megijedek a saját hangomtól.
- Most ne erőltesd magad. Jelenleg kórházban vagy, én hoztalak ide. Mostanra értettem meg a dolgokat veled kapcsolatban, nem volt szándékom megbántani téged. Nem voltál közömbös számomra. De egyszerűen visszajött, és... nagyon nehezen tudtam dönteni, nem tudtam csak úgy eldobni az éveket. De azon nyomban véget vetek VÉGLEG a vele való kapcsolatomnak, ha még egyszer olyan hibát követ el, amit veled szemben is. Harada... nem tudom kik tették ezt veled... de addig én nem fogok innen elmenni, amíg ki nem derítem! – éppen válaszra nyitnám a számat, mikor az orvos lép be. Össze vagyok zavarodva, nem tudom, hogy mit akarok, és nem tudom, hogy mit csináljak, mivel úgy érzem, szeretem Takada-t, de képtelen vagyok nem gondolni rá.
- Sajnálom, de ki kell mennie, mára már vége a látogatásnak.
- Rendben, kijönne velem pár percre?
- Igen...
Kimennek, pedig nem akarom, hogy itt hagyjon. Azt akarom, hogy velem legyen. Pár perc múlva csak az orvos jön vissza, amire kisebb fancsali képet vágok. Énekesemet akarom látni és azt akarom, hogy ő velem legyen, de túl sokat kérek, tudom. Soha nem leszek többet boldog. Elegem van, nem akarok élni sem. Elegem van az összes bántalmazásból és az összes elutasítástól. Eleget szenvedtem nem? Akkor meg még is miért büntetnek tovább?
~*~
Másnap reggel mikor felébredek, Takada már ott ül mellettem és a kezemet simogatni. Meglepődök, hogy miért van itt, hiszen a barátnője féltékeny lesz és akkor bántani fog megint.
- Szia Noriko. Hogy érzed magad? – érdeklődik.
- Összezavarodva. – válaszolok őszintén. – Csak nem tudom, hogy mi van. a barátnőd nem lesz féltékeny? – kérdezem lehajtott fejjel és a kezemet is elveszem kezei közül.
- Nincs semmi baj Noriko. – jön közelebb és felül hozzám. – Himori most dolgozik, meg amúgy is most te vagy a fontosabb. – mondja, mire kicsit könnybe lábad a szemem. Úgy örültem volna, ha ezt, akkor mondja, amikor nincsenek együtt. Akkor reménykednék, hogy együtt lehetünk, majd egyszer. – Mi a baj? – hallom hangjában az aggodalmat.
- Nincs semmi baj. – mondom halkan és megdörzsölöm a szememet. Nem sokkal később bejön az orvos is.
- Hogy érzi magát kisasszony? – érdeklődik, mire Takada feláll és hátrébb megy, hogy ne zavarja a vizsgálatot.
- Jól vagyok köszönöm. Mikor mehetek végre haza doktor úr? – kérdezem kicsit türelmetlenül, mert gyűlölöm a kórházakat.
- Ha jól fogja érezni és nem lesz semmi gond, akkor holnap délután elengedjük. – mondja mosolyogva. Na, végre egy jó hír a mai nap folyamán. Ahogy az orvos megvizsgál néha Namiko-ra emelem szememet, aki hol engem néz, hol ki néz az ablakon, mert éppen meztelen vagyok.
- Minden rendben van. nem látok és nem hallok semmit, ami miatt holnap ne mehetne haza. – magyarázza az orvos, ahogy felöltözök.
- Köszönöm. – suttogom és Namiko-ra nézek, de mikor éppen szólnék neki, két váratlan vendég toppan be az ajtón.
- Noriko. Kicsikém hogy vagy? – hallom sztereóba anyámék hangját. Odajönnek és meg is ölelnek.
- Igen jól vagyok. holnap haza is mehetek, de kérlek, ne telepedjetek rám. – kérem meg őket, mert azért még akadnak fájdalmaim. Oldalra nézek oda ahol Takada állt, de már nincs ott. Körbe nézek, és sehol nem látom a szobában. Elszomorodok, hogy minden szó nélkül elment, de hát ez van. anyuék faggatnak, hogy mi történt és mire emlékszek. Csak azt mondom el nekik, amiről jó, ha tudnak, ami előtte történt, azt inkább kihagyom. Jobb, ha csak én tudom és én szenvedek miatta.
Anyuék egésznap bent vannak velem így nem látom a nap további részében Takada-t sem és senki mást. Valamiért nem akarják anyámékat látni, amiért nem ítélek el senkit. Még nekem is érdekes kicsit annak ellenére, hogy ugyan olyan vagyok, mint ők, mert én is a lányokat szeretem. Jobban szólva most már csak Takada-t.
~*~
Másnap reggel senki sem jön be hozzám. Nagyot sóhajtok, majd végül felállok, és mikor elkezdenék felöltözni egyszer csak, nyílik az ajtó és Takada tekintete szegeződik rám. Rá nézek és csak őt figyelem. Látom, hogy alaposan végig méri testemen, ami nem csak, hogy meztelen, de még a zúzódások és a talplenyomatok is tökéletesen látszódnak a testemen. Teljesen el vagyunk veszve egymás tekintetében és képtelen vagyok elszakadni tőle. El is pirulok, ahogy csak figyeljük egymást, végül magam elé kapok egy köntöst és össze fogom magamon.
- Ne haragudj Harada. – elfordítja a fejét.
- Nincs semmi baj. Ne aggódj. Gyere beljebb. – invitálom be, mire becsukja az ajtót. Felveszem gyorsan a ruháimat, majd mikor megfordulok már ott áll mögöttem. Felnézek gyönyörű szemeibe. Mikor a szemeit ilyen közelről látom, mindig kezd egy kis remény lenni bennem, hogy lehet közöttünk valamit, de nem tudom, hogy lesz-e vagy sem.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy elkezd közelíteni hozzám ajkaival, amire már kicsit készülök lehunyni a szemeimet, hogy végre megérezhessem édes és kellemes csókját, de sajnos semmi nem jöhet össze, mert megszólal Takada telefonja. Néha el is felejtem, hogy mennyi híres és hogy állandóan csörög a telefonja.
|
| Nakamura_Sheeny | 2010. 10. 25. 20:10:57 | #8870 |
Karakter: Takada Namiko
Megjegyzés: Első számú rajongómnak
Ezután békével válok el Haradatól. Kellemes fáradtság uralkodik el rajtam, úgy fekszem hanyatt végig az ágyamon, amikor kopgtatnak. Na mondom, csak nem elfelejtettem valamit? Amikor kinyitom az ajtót, meglátom, hogy az exem az, azzal a lendülettel csuknám is vissza az ajtót, de ő megfogja a kezével. Hiába, kettőnk közül ő volt az erősebb, meg most is az!
- Várj! - mondja nekem, miután megfogta az ajtót. - Kérlek, halgass végig!
- Nem tudsz olyat mondani, amitől megbocsátanék neked!
- Legalább hadd próbáljam meg!
Hm, most már kíváncsi vagyok, mit akar.
- Na mondd! - bököm ki neki.
- Tudom, hogy óriási hibát követtem el annak idején, és olyat tettem, amit nem szeretsz. De értsd meg, hogy te vagy az életem legcsodálatosabb pontja. Tudom, hogy ez nem legjobb ok arra, hogy megbocsáss. De nem akartalak elveszíteni, ezért féltettelek mindentől és mindenkitől. Nem nagyon tudok mást mondani, nem vagyok a szavak embere, tudod jól. Csak egyetlen őszinte érzés tombol benne, itt egészen a szívemben, mely minden lüktetésével azt mondja, hogy "Szeretlek!" "Szeretlek!" "Szeretlek!" Adj még egy esélyt... kérlek.
Az igaz, hogy az éveket nem lehet csak úgy eldobni, és nem vagyok még közömbös iránta.
- Adok egy utolsó, de tényleg utolsó esélyt! - mondom.
- Namiko! - simul hozzám megölelve. - Ígérem, hogy nem fogod megbánni! - tol engem az ágy felé. Hát ez szerencsére nem változott benne. Olyan jót szeretkeztünk, mint legutóbbi alkalommal.
~*~
Reggel sétálni indulnék régi-új párommal, amikor meglátjuk Haradát. Jó barát módjára odasétálok, hogy üdvözöljem.
- Noriko! – kiáltok neki oda, mire legnagyobb döbbenetemre ellenkező irányba fordítja a tekintetét, és arrafele is indul el Utána futok. – Héé. Noriko állj már meg! – mondom vigyorogva, majd mikor újra meglátom azt az arcot, amit előbb is vágott, kicsit elszörnyedek. Azt hittem előbb is, hogy ez csak egy látomás. – Mi történt veled? – érdeklődikök.
- Semmi – mondja halkan és kikerülve engem megy tovább. Meg fogom a kezét, magamhoz húzva akarom ekkor megölelni, de eltaszít magától. Ennek mi baja lett, de most komolyan?
- Mi lett veled? Mi a baj? Miért nem akarsz megölelni? – Semmit nem értek.
- Semmi, menj vissza a barátnődhöz – ennél jobban nem lehet szíven ütni valakit, mint ahogy most ő mondta ezt nekem. Ezután megfordul, és arrébb megy. Szóval ez lenne a baj... Úristen, csak nem... !
- Noriko kérlek, állj meg! – mondom, és megfogom a kezét, mire rám néz.
- Miért azért, hogy meghallgassam milyen jó neked? Tudom, hogy együtt vagy vele. Láttam tegnap este. De látom te is olyan, vagy mint a többi. Csak bántasz, de sokkal jobban, mint bárki eddig valaha bántott – mondja nekem. Ilyen szavakat még soha nem vágtak hozzám, és annak ellenére esik rosszul, hogy igaza van. Soha nem voltam olyan, mint amilyennek ő elmondott, és nem sok kellett ahhoz, hogy elkapjon a sírás. De az csak felbátorítaná ezt a tőle meg nem szokott jellemet, ezért tartom magam.
- Amúgy csak szólni akartam, hogy nemsokára el kell mennem, mert egy koncertem lesz.
- Ez az. Szúrd még mélyebbre a tört a szívembe és még lehetőleg forgasd is meg - háborodik fel még jobban. Ki akartam egyenlíteni, de úgy érzem, hogy ezzel messzire mentem. De azért vegyük azt, hogy tényleg elmegyek. Most menjek el szó nélkül? Zokogva rohan el.
- Noriko!! – Egy ideig bírok csak utána futni, de aztán eltűnik. Lélekszakadva rohanok tovább a párommal egyetemben. Egy pillanatra hátra nézek. Meglepő módon semmi féltékenységet nem látok az arcán, sokkal inkább aggodalmat. Valami nem stimmel itt nekem. Egy partig szaladunk le. Az ösztönöm valahogy ide vezetett, meg hát ebbe az irányba láttam futni. Forgatom körbe a fejemet, mire szerelmem ütögeti meg a vállam.
- Odanézz, ott! - mutat egy fekvő alak irányába, aki nem más mint, Harada.
Oda szaladunk mind a ketten. Rémes a látvány, ami fogad engem. Kis teste, és arca össze-vissza van fetve, és emellett rugdosás nyomait vélem felfedezni rajta, még a cipőnyomok is rajta maradnak. Azonnal hívom a mentőket, egyúttal a rendőröket is. A rendőrök valahogy gyorsabban ide érnek. De nem telik el két perc, és a mentők is megérkeznek.
Elmondom a rendőröknek, amit láttam. Sajnos ötletem sincs, hogy kik tehették ezt. Az egyetlen nyom, hogy különböző talpmintázatú 38-as méretű cipők nyomai találhatóak Harada kis elgyötört testén. A mentősök megengedik, hogy barátnőmmel együtt beszálljak a kocsijukba, és velük együtt utazzak.
~*~
Szerencsére nem szerzett olyan helyen sérülést, amitől életveszélybe kerülne. Párom kinn vár engem, én pedig arra várok, hogy Haradaa végre összeszedje magát. Hamarosan ez sikerül is neki. Először résnyire nyílik a szeme, majd egyre jobban ki tudja nyitni, és szemei kezdik megszokni az itteni fényviszonyokat.
- Namiko... - mondja halkan, erőtlenül, nekem pedig majdnem könnybe lábad a szemem.
- Most ne erőltesd magad. Jelenleg kórházban vagy, én hoztalak ide. Mostanra értettem meg a dolgokat veled kapcsolatban, nem volt szándékom megbántani téged. Nem voltál közömbös számomra. De egyszerűen visszajött, és... nagyon nehezen tudtam dönteni, nem tudtam csak úgy eldobni az éveket. De azon nyomban véget vetek VÉGLEG a vele való kapcsolatomnak, ha még egyszer olyan hibát követ el, amit veled szemben is. Harada... nem tudom kik tették ezt veled... de addig én nem fogok innen elmenni, amíg ki nem derítem! - mondom, amikor egy orvos lép be.
- Sajnálom, de ki kell mennie, mára már vége a látogatásnak.
- Rendben, kijönne velem pár percre?
- Igen...
- Nos, őszintén... nagyon csúnyán elbántak vele?
- Szemmel láthatóan rettenetesen néz ki most szegény. De egy héten belül teljesen rendbe fog jönni, csak zúzódásokat szenvedett, törést nem fedeztem fel sehol. Piszok nagy mázlija volt. Ha megbocsát... - fejezi be jelezve, hogy bemenne Haradahoz.
- Természetesen! Viszontlátásra, és köszönöm! Tegyenek meg mindent, de mindent érte!
Azzal elválunk. Váratlanul megcsörren a telefonom. A rendőrségtől vannak.
- Takada Namiko, tessék!
- Halló, a rendőrségtől beszélek Nakajima Jun vagyok. Sajnos nem sikerült még elég bizonyítékot szereznem az ügyében, de amint lesz valami, értesítelek.
- Rendben, további szép napot!
Azzal letesszük. Egy számot tárcsázok.
- Kit hívsz? - kérdi a barátnőm.
- A menedzserem... azt hiszem, van egy pár kapcsolata, amin keresztül meg fogjuk találni, hogy ki vagy kik tették ezt.
- Biztos, hogy szükség van erre? - kérdi, ami nekem kicsit gyanús lesz.
- Persze - mondom neki gyanakodva, de nem figyelek rá tovább, mert már fel is vette a telefont a hívott fél.
- Mondjad, mi kéne, ha volna? - kérdi tőlem.
- Figyelj... Haradat az egyik rajongómat nagyon csúnyán összeverték. Na már most szükségem lenne a segítségedre, hogy...
- Ne is folytasd... max két nap és kiderítem.
- Nyugodtan bevethetsz keményebb eszözöket is a tettesek ellen! És hálám üldözzön.
- Gyorsan tudok futni! Majd hívlak!
Azzal leteszi, és nyugodtan mosolygok, hogy ha ő azt mondja, hogy ki fogja deríteni max két napon belül, az bizisten úgy lesz. Nem akarom azt hinni, hogy szerelmem keze van a dologban.
|
| oosakinana | 2010. 09. 29. 21:47:35 | #8269 |
Karakter: Noriko Harada
Megjegyzés: (Nakamura Sheeny-nek ~kedvenc énekesemnek~)
Másnap reggel hamarabb kelek fel, mint Takada, de nem is baj így legalább tudok benne gyönyörködni egy kicsit.. nem sokkal később látom, hogy elkezd ébredezni.
- Jó reggelt! – mosolygok rá.
- Neked is, Noriko! – egy kis szünet után folytatja. - Noriko...
- Tessék?
- Köszönöm, hogy végül itt maradtál mellettem. Sokkal jobban érzem magam most már.
- Nagyon szívesen. Boldog vagyok, hogy segíthettem.
- Kedves tőled. Öltözzünk, de azért előtte szólj anyádéknak, hogy hol voltál. Később biztos aggódhattak. Addig megvárlak az ajtó előtt.
- Rendben.
Nem sokkal később már megyünk a fotózásra, ahol már mindenki ott van a gitáros a dobos mindenki, aki csak számít fontos a bandába, meg a fotózáshoz. Én csak félre állok és figyelem, hogy mi hogy működik és hogy fog lezajlani.
- Jó, akkor most álljatok be úgy, hogy Takada középen legyen, te mellé állj - mutat a dobosra - te meg a másik oldalára. Jó-jó, nagyon fasza lesz, gyerekek! Csak így tovább. Na, akkor most készítünk pár fotót, aztán megbeszéljük a többit jó. Namiko, hallod, még egy interjút is kéne majd adnod a fotó után, mert kinn volt a koncerten egy magazinnak az újságírója. Na, gyerünk gyerekek egy-kettő - mondja tapsolva - mert így nem lesz belőlünk énekes halott sem. Te most állj arrébb légyszi – mondja nekem, mire egyből arrébb állok. - Köszi. Fiúk, addig foglalkozzatok vele, kínáljátok meg valamivel. Azt szeretném, ha körbe ugrálnátok, okés?
Szinte csak megbabonázva figyelem őket, ahogy beszélgetnek és egymásnak segítenek a fotós is remek munkát végez, mert látom a képeket a gépen. Istenien jó. Élvezem a dolgokat és jobb mintha suliba lennék. Amikor végeznek elmennek és interjút adnak amit hátulról végig is hallgatok és szinte iszom Takada hangját. Annyira gyönyörű és csilingelő számomra, hogy az eszméletlen.
Mikor végez odajön hozzám.
- Remélem, jól érezted magad, amíg nem tudtam rád figyelni.
- Igen, igazán remek emberek vesznek körül, a menedzsered kitesz magáért.
- Gyere, vendégem vagy egy italra – mondja, amit örömmel elfogadok, majd nem csörren a telefonja. Kiveszi, megnézi, de nem veszi fel.
- Ki volt az? – kérdem kíváncsian.
- Na, szerinted? – mondja, amire már tudom is, hogy ő volt az és csak bólintok.
Nem sokkal később már egy nagyon fiatalos és kellemes helyre ülünk be, ami irtóra tetszik.
- Váó! De baró itt minden! Honnan tudtál erről a helyről? – kérdezem tőle.
- Nagyanyámék itt éltek egy időben, és ők meséltek erről a helyről. Elég fiatalos laza felfogásuk van.
- Értem.
Megint beszélgetünk egy nagyon jót és egyre jobban érzem, hogy kezdek teljesen belezúgni és szükségem van rá, ahhoz, hogy megint normális életet tudjak élni. A társalgásunk közben persze folyamatosan hívja a volt barátnője, de egy idő után már nem.
Amikor a házunk elé érünk, nagyon hevesen dobog a szívem, hiszen nem tudom mi lesz most.
- Remélem, jól érezted magad.
- Életem legboldogabb napja ez! – megölelem szorosan, de ettől én most többet szeretnék. - Bár sose érne véget.
- Majd holnap kezdődik egy új.
- Igen, de...
- Semmi de... ne feledd, amit mondtam! - kacsint rám.
- Namiko... – suttogom a nevét, majd közelebb megyek hozzá és elkezdek hajolni ajkaihoz, már majdnem megcsókolnám, mikor kijön Keiko és elpirulva meg zavartan ugrok el kicsit Takada-tól. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja.
- Á, megjöttél!
- Igen, anya! Most érkeztünk haza! – mondom zavartan, és fülig elpirulva, de kicsit mérgesen is, hogy minek jött ki. Pont most.
- Akkor Namiko... köszönök mindent még egyszer. Felejthetetlen volt.
- Akárcsak te! – mutat rám és egyet kacsint is, amire csak elmosolyodok.
Nem sokkal később már bent vagyok a házban és pufogok, de a szüleim nem értik mi bajom van. Nem baj, majd egyszer rájönnek, hogy mit kezdjenek velem.
Felmegyek a szobámba és átnézek, de nem látok semmit. Nagyot sóhajtok, majd úgy döntök, inkább leülök egy kicsit tanulni.
1 órás tanulás után nem bírok többet. Folyamatosan csak Takada jár a fejembe. Felállok és átnézek az ablakon, de csak annyit látok, hogy a volt barátnőjével, aki engem felpofozott az ágyban fetreng és tapizzák meg csókolgatják egymást. A szívem összeszorul. Elhúzom a függönyt és csak sírni kezdek. Lefekszek az ágyba és folyamatosan sírok. nem akarok látni senkit és semmit. Egyedül akarok lenni, hogy érezzem, mennyire szerencsétlen vagyok, és hogy másik mennyire ki tudnak használni ha, akarják. Gyűlölök én lenni az áldozat. Annyira fáj és már megint túlságosan elbíztam magam. Soha senkinek nem fogok kelleni. Egy senki vagyok, aki túl sokat vár és túl sokat álmodozik.
Egész éjszaka zokogok és még a szüleim is benéznek, hogy mi van velem, de kivételesen bunkó módon kiküldöm őket. Senkire nincs, most szükségem egyedül vagyok. senki nem maradt nekem, aki egy kis életet lehetne belém.
~*~
Másnap reggel nyúzottan kelek ki az ágyból. Semmi kedvem sincs suliba menni, bár lehet, hogy most így a veréseket meg se fogom érezni. Had verjenek szét nyugodtan. Nem fog érdekelni.
Enni sem eszek semmit. Felkapom a táskámat és megyek ki, amikor összefutok Namiko-val és a barátnőjével. Elfordítom a tekintetem és a másik irányba indulnék inkább, de észrevesz.
- Noriko. – kiált nekem oda, de mint aki meg se hallotta inkább megyek tovább. Nekem úgy sokkal jobb. Egyszer csak futást hallok. – Héé. Noriko állj már meg. – mondja vigyorogva, majd mikor meglátja, az arcom kicsit elszörnyed. – Mi történt veled? – érdeklődik.
- Semmi. – mondom halkan és kikerülve megyek tovább, de megfogja a kezemet és magához húzva ölel meg, de eltaszítom magamtól és nem akarom, hogy hozzám érjen.
- Mi lett veled? Mi a baj? Miért nem akarsz megölelni? – érdeklődik értetlenül.
- Semmi menj vissza a barátnődhöz. – mondom gúnyosan, majd megfordulok, és arrébb megyek.
- Noriko kérlek, állj meg. – mondja és megfogja a kezemet, mire rá nézek.
- Miért azért, hogy meghallgassam milyen jó neked? Tudom, hogy együtt vagy vele. Láttam tegnap este. De látom te is olyan, vagy mint a többi. Csak bántasz, de sokkal jobban, mint bárki eddig valaha bántott. – mondom neki, mire látom, hogy felfogja a dolgokat.
- Amúgy csak szólni akartam, hogy nem sokára el kell mennem, mert egy koncertem lesz.
- Ez az. Szúrd még mélyebbre a tört a szívembe és még lehetőleg forgasd is meg. – mondom neki és már zokogok, majd elszaladok onnan.
- Noriko!! – hallom a kiabálást, de csak szaladok, nem érdekel semmi és semmi, csak az, hogy egyedül legyen. Egyedül a bánatommal és a vérző szívemmel, ami talán soha nem fog begyógyulni.
Ahogy szaladok, azt veszem észre, hogy a parton vagyok. Megbotlok egy kavicsban, mire hasra vágódok, és ott zokogok tovább. Képtelen vagyok akár mit csinálni teljesen kimerültem és csak még jobban zokogok. Ne hogy véletlenül szerencsém legyen kedves iskolatársaim is arra tartanak.
Jót röhögnek rajtam, majd elkezdenek rugdosni teljes erőből és már vért köpök felfele, de nem riasztja őket vissza, addig rugdosnak, amíg el nem ájulok és onnantól kezdve nem emlékszem semmire.
~*~
Mikor felébredek vakító fehér fény vesz maga körül körbe. Már bántja a szememet. Körbe nézek és meglátom Takada-t, amin meglepődök nem kicsit. Miért van itt? Búcsúzkodni jött, hogy megmondja végleg itt hagy és boldogan fog élni barátnőjével? Nem tudom pontosan, hogy milyen válaszokat akarok kapni, de azt tudom, hogy szenvedni fogok nélküle még jobban, mint eddig valaha szenvedtem.
|
|
