Ásítva ülöm végig az órákat, mivel lénytelen vagyok szembesülni vele, hogy ez az osztály nagyon le van maradva a tananyaggal. Olyannyira, hogy ha végigaludnám az egész órát, már akkor is sokkal több mindent tudnék a többieknél. Vagy lehet, hogy kissé eltúlzom? Vagy csak stréber vagyok. Tulajdonképpen már mondták is. Taiki, az új stréber srác. Vajon leesett nekik, hogy én is Souh vagyok? Tamaki után kissé érdekes lehetek nekik. De megszokható vagyok. Még pár nap, és azt is el fogják felejteni, hogy egyáltalán beiratkoztam.
Mikor végre vége van az órának, szépen lassan összepakolom a cuccaim, és mikor már mindenki távozik a teremből, akkor én is kibaktatok. A tömeg már eloszlott az útból, úgyhogy nagy lejtésű, szabad léptekkel megyek ki az ajtón, szinte még örülök is annak, hogy végre megtehetem. És mintha csak villám csapna belém, szembesülök a tekintetével. Ott áll tőlem nem messze, és csak néz rám azokkal a szürke szemeivel. Az arcomra a megdöbbenés kúszik ki, de aztán megemberelem magam, és ismét semleges képet veszek fel. Végül is nem beszéltük meg, de attól még megteheti, hogy elém jön. Mért is ne tehetné? Hm… ennek olyan furcsa körítése van.
- Egész gyors vagy - lépek mellé, és most valahogy nem érzem szükségét annak, hogy köszönjek előtte. Az előbbi szemezés már akár köszönésként is hatott.
- Inkább pontos. - Vállat vonok, és elindulok a Host Club székhelye felé. Nem érzem szükségét, hogy további beszélgetésbe elegyedjek Kyouyával, és ahogy nézem, ő sem érzi szükségét, mivel csak némán jön utánam. Hát, ő nyugton fog hagyni, az egyszer biztos. Extrán nyugton. Néha már olyan érzésem van, hogy senki sem jön mögöttem. Hm… ez nagyon érdekes. És ijesztő…
A terembe érve Kyouya elővesz pár dossziét, és a lapokat kipakolva kezdjük el szanálni, mi fontos, és mi halasztható későbbre. Ha úgy vesszük, annyira nem is unalmas. Amekkora hülyeségeket talál ki Tamaki, még szórakozni is lehet rajta. De nem mutatom ki, mennyire is hiábavalónak találom ezt az egészet, csak türelmesen nézegetem az iratokat, és magamban néha elmosolyodom. Idióta. Az unokatestvérem egy idióta!
De hiába foglalom el magam, a csönd egy idő után kezd irritálni. Fel nem fogom, miért, eddig csak örültem, ha nem szóltak hozzám, de most… valamiért zavar ez a helyzet.
- Szép az iskola - nyögöm be két papír között, és nem is értem, mi a fenéért kezdeményeztem most beszélgetést. Olyan, mintha épp ő akarta volna kikényszeríteni belőlem. De mért akarna ilyet? Hiszen mindent tud rólam, amit tudnia kell…
- Tetszik? - félig néz csak rám, de már ez a kis pillantása is összezavar. Olyan furcsa fény van a szemében… nem tudom megérteni.
- Ühüm - dőlök hátra a széken, de aztán vissza is görnyedek a lapok fölé, és állam a kezembe helyezve, a tollam tetejével az asztalt kezdem kopogtatni. Ez már megint egy teljesen felesleges tevékenység, de így legalább a gondolkodás látszatát tudom kelteni. Bár örök rejtély, hogy min kéne most gondolkodnom.
- Baj van?
- Nincsen.
De, tulajdonképpen van egy nagy baj. Méghozzá az, hogy te itt vagy mellettem! Mért érzem magam így a közelében? Megijeszt ez a tudat, de higgadtnak kell maradnom. Nem kavarhat fel semmi sem így.
Az előttem lévő lapot kezdem olvasgatni, amin egy csomó hülyeség van, de most még ez sem vonja el a figyelmem. Olyan érzésem van, mintha Kyouya élvezné ezt a helyzetet, mintha örülne, hogy hatással lehet rám… de szerintem csak paranoiás vagyok. Viszont ha ilyen gondolatok jönnek rám a közelében, akkor kénytelen leszek távol maradni tőle. Nem akarok ebből problémát. Az én életem úgy jó, ahogy van.
Körülbelül még egy másfél óráig nézzük a mappákat, míg végül Kyo összehajtja a sajátját, feláll, és csak annyit mond, hogy:
- Menjünk.
Kissé megkönnyebbülök, de nem mutatom. Örülök, hogy végre hazamehetek, és… jah, hogy most Tamakinál lakom. Gondolkodjuk csak el ezen, tényleg ennyire jó az, hogy hazamehetek?
- Oké.
Összepakolunk, és a termet elhagyva végigbaktatunk a folyosón. Egy darabig egymás mellett megyünk, de aztán Kyouya kijelenti, hogy van egy kis elintéznivalója, így el is köszönünk egymástól. A limuzin nemsokára megérkezik értem, én pedig beülök, és álmosan szemlélgetem az egyre gyorsabban elhúzó tájat. Végül aztán leragadnak a szemeim, és szépen elalszom…
A sofőr hangjára ébredek, és arra, hogy már nem ringatózik a testem, azaz nagy valószínűséggel megálltunk.
- Mr. Souh, megérkeztünk…
- Köszönöm - intek a férfi felé, aztán már ki is kászálódom az autóból. Elgondolkodva nézek végig a kivilágított Souh házon, és magamban azon imádkozom, hogy „bárcsak ne lenne itthon Tamaki, bárcsak…” de tudom, hogy ez túlságosan is nagy kívánság lenne. Így hát sóhajtva bebaktatom a lakásba, majd lépteimet gyorsabbra véve fel a szobámhoz, és még épp időbe csukom be az ajtót az engem ölelgetni akaró Tamaki előtt. Huh, nem kellett sok…
- Tai-kun, ne légy már ilyen! Meséld el, mi volt!
Höh? Kicsit furcsán bambulok az ajtóra, mintha ott lenne a fafejű, bár éppenséggel ott is van, csak mögötte. De minek is kellett volna lennie? Olvastunk meg olvastunk… és olvastunk. Jah, izgi volt.
- Nem volt semmi - ásítom el a mondat végét, majd nem törődve Tama további próbálkozásaival ledobom a ruháim, és a szobámból nyíló fürdőbe megyek. Öt perc alatt letusolok, aztán be is bújok az ágyba, hogy aludhassak végre, de csak nagy sokára sikerül. Mivel a fejemben újra és újra felvillan egy nagyon foglalkoztató kis kérdés…
Miért..?
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 10. 09. 15:27:16
- Jó utat, Taiki-kun! – ölel magához anyám szorosan, mintha sohasem akarna elengedni. Hát, szerintem nem is akar…
- Köszi, anyu – sóhajtom lerángatva magamról, majd apámhoz fordulok. – Még mindig nem értem, mért nem mehettem limuzinnal.
- Ugyan már, Taiki! A vonat sokkal egyszerűbb. És lesz társaságod is… - Nevet apám zavartan, bár mindenki tudja, hogy mért vagyok itt: azt akarják, hogy szocializálódjak, de azt hiszem, egy össze-vissza köpött vonat erre nem a legmegfelelőbb hely.
- A limuzinba is lett volna: a sofőr. – De erre már nem is tudnak mit mondani, mivel a vonat sípol egyet, jelezve, hogy kész az indulásra.
- Légy jó, Tai-kun! És ne felejts el üzenni! – kiabál utánam anyu, miközben felszállok a vonatra. Intek egyet feléjük, aztán az ajtó becsukódik mögöttem, és a vonat elindul. Nagy nehezen megtalálom rajta az egyensúlyt, és dülöngélve az egyik utasfülkébe lépek. Hát igen, drága szüleim még annyi pénzt is sajnáltak rám, hogy első osztályon utazhassak. Pedig ott legalább lettek volna normális emberek! Na de itt… rémálom.
De már mindegy is. A csomagjaimat az ülés fölé teszem, aztán helyet foglalok, és egy könyvet veszek elő a táskámból. Hál’ istennek még egy szerencsétlen sincs itt, így legalább egy darabig nyugtom lesz. Elmerülve lapozgatom a könyvet, mikor az ajtó kicsapódik, és ezzel egy időben nekem is csapódik valami. Méghozzá egy kabátos srác… aki most becsapja maga mögött az ajtót, és lejjebb tolja a napszemüvegét. Elég csak a szemét látnom, hogy felismerjem… senkinek nincs még egy ilyen eszelős pillantása. Ez csak drága unokatestvérem lehet.
- Taiki-kuuun, már annyira vártalak! – mondja lelkendezve, majdnem még a lelket is kiszorítva belőlem az ölelésével.
- Szállj már le rólam! – lököm el magamtól, és a ruhámat kezdem igazgatni. – Mellesleg, neked is szia. De hogy kerülsz te ide? Ha a sejtéseim nem csalnak, még messze nem vagyunk a végállomásnál – nézek rá kérdően, mire ő átkarolja a vállam, és beveti a drámai képet.
- Hát, tudod majd’ megszakadt a szívem, annyira hiányoztál, mindig csak a te képedet láttam, és…
- A lényeget – sóhajtom feladóan. Na, ezért szeretem én ennyire Tamakit. Képes színházi előadást tartani akár egy koszos kis vonaton is. A baj csak az, hogy engem nem túlzottan kápráztat el vele…
- Jól van már – húzza el a száját, aztán hátradől az ülésen, mintha csak valami maffiózót akarna eljátszani. Elég szarul csinálja. – Apám mondta, hogy menjek ki eléd, de mivel túl korán volt, és nagyon unatkoztam, úgy döntöttem, sokkal előbbre jövök eléd. – Sugárzik belőle az értelem, ahogy mindig.
- Csodás. – Bár hanyagolhattad volna. – És mi ez a szerkó? – nézek végig rajta ismét. Talpig fekete cuccban feszít, és ami azt illeti, tényleg van egy kis maffiózós beütése. Vagy olyan útszéli kis suhanc inkább? Hmm… a kettő között.
- Sok a rajongóm. Ne akard tudni, mi történik, ha a hölgyek meglátnak… - vág be egy csábos mosolyt, bár ezzel az összhatással mindennek mondható, csak hatásosnak nem.
- Hát, van egy olyan érzésem, hogy nem is fogom. Itt egy darab „hölgy” sincs, max csak olyanok, akik ötven fölött vannak – legyintek elmosolyodva. Annyira nagyra van magával, csak azt nem értem, mire fel. Jóképű, az tény, de vannak még hozzá hasonló pasik. Egyáltalán nem különleges.– És szerintem nekik a hajléktalan kosztümöd kifejezetten tetszene…
- Naaaa, ne szóld le a ruhám! – vágja be a durcit, és az ülés másik végébe húzódik. – Legalább próbáld meg tettetni, hogy örülsz nekem!
- Nem kell, én nagyon örülök…
- Ez nem volt valami meggyőző.
Hát nem, de ez van. Jobbat perpill ne várj, a tudat, hogy ezentúl veled kell majd élnem, elég lehangoló ám…
- Na mindegy, majd rögtön felvidulsz, mikor meglátod az ajándékom! – néz ki vigyorogva az ablakon, és tudom, hogy hiába is faggatnám, nem árulná el, mi az.
- Ha te mondod – sóhajtom fáradtan, és elrakom a könyvem. Van egy olyan sejtésem, hogy ma már nem sűrűn fogok olvasni…
- Itt is vagyunk! – nyújtózik egyet Tamaki, mikor az állomásról végre a házukba érünk, aztán rám pillant. – Ahj Taiki-kun, komolyan mondom, mindig elfáradok a nézésedben… olyan lehangoló vagy!
- Igen? Nem gondolod, hogy ennek mondjuk OKA is van? – förmedek rá a csomagjaimat a földre dobva, mivel ez a szemét szőke persze nem volt olyan kegyes, hogy limuzint hívjon hozzánk, de még annyira se, hogy talán egy icipicikét is segítsen a cuccok cipelésében! És ezek után még ki van akadva, ha legszívesebben késeket repítenék belé a szemeimmel!
- De, most, hogy mondod… - vigyorodik el, aztán kibújik a sötét szerkójából, bevág egy Rómeó pózt, és csettint egyet, mire egy csomó cselédlány sereglik körénk. A lányok köszöntenek, aztán a csomagjaimhoz sietnek, hogy ők vigyék fel a szobámba. Na ne már… csajok cipekedjenek helyettem? Ez nem az én stílusom.
- Inkább majd én – veszem fel a bőröndöket ismét, majd küldök egy mosolyt a cselédek felé, és elindulok fel a lépcsőn. Még hallom a hátam mögött felzendülő halk suttogást, na meg Tamaki sipítozását, aki mindig extázisba esik, ha nők vannak körülötte… bár ez most nem olyan sipítás volt.
- Taiki-kuuuuun, ez annyira szép volt tőled! – ugrik a nyakamba, én meg kis híján hátraesek vele, ami egy lépcsőn nem lett volna a legkellemesebb.
- Tudom, de megkérhetnélek valamire? – vigyorgom hátra rá, mire ő gyanakodva pillant vissza.
- Persze… mire?
- Hát, csak arra, hogy… AZONNAL SZÁLLJ LE RÓLAM! – A szöszi úgy ugrik el tőlem, mintha csak megráztam volna. Nagy valószínűséggel meg is tettem, legalábbis őszintén remélem! Akkor legalább nem lesz kedve többet rám ugrándozni! – Köszi – mosolygom rá ridegen, aztán felbaktatok a lépcsőn. Még hallom a hátam mögül, hogy:
- Ijesztő…
Hm, jah, ilyen is tudok lenni. Főleg, ha felidegelnek bizonyos dolgokkal… ez Tamakinak többszörösen is sikerült. De ez csak a szokásos. Ezért látjuk egymást olyan ritkán… mindenkivel. Nem szeretem, ha hülyeségek miatt kell idegeskednem. És sajna ez az egész társaságos dolog egy hülyeség… tehát nem véletlen, hogy nem szeretek emberek között lenni. Ha mindegyik tud legalább olyan idegesítő lenni, mint Tamaki… brr… nem. Nála idegesítőbb teremtmény nincs is!
- Ez a szobád – nyit be Tama egy közepes méretű, viszonylag szépen berendezett szobába. Elégedetten teszem le a cuccaim. Legalább erre nem panaszkodhatok. – Tá-dám! – repül elém a szöszi, és egy kék, fóliázott akármit nyom a képembe. – Nééézd, ez lesz az iskolai egyenruhám! – Iskolai egyenruhák? Bah, utálom őket…
- Oké-oké, távolról is meg tudom nézni! – tolom el magamtól, aztán végigmérem a ruhát. Szép, de amolyan tipikus gazdag iskolás cucc. Erre gondolom, nem vagyok allergiás. – Ugye ez selyem?
- Persze. Milyen furcsa kérdéseid vannak neked! – nevet a szőke jókedvűen, mintha ez olyan jó vicc lenne. Jah, te meg hülye vagy. De nem hibáztatlak, ez veleszületett probléma lehet…
- Csodálatos – nyugtázom le a dolgot, aztán elfekszem az ágyon, és becsukom a szemem.
- Taiki-kuuuuuun! – hallom a fülemben Tama hangját, ami valószínűleg azt jelenti, hogy már megint rám mászott.
- Mi van? – morgom vissza neki. Fáradt vagyok, vedd már észre… ma minden csak az én bosszantásomra volt. Tuti, hogy ezért még valaki nagyon megbánja…
- Csak meg szerettem volna kérdezni, nem csatlakoznál-e a Host Clubomhoz?
- Mi bajod van? – Egy szavát se értem, de nem gáz.
- Hm… csatlakozol, vagy nem? – Nagyon konkrét választ vár, de csak azért sem leszek konkrét.
- Nekem nyolc – ásítok az oldalamra fordulva, jelezve neki, hogy eltűnhet a fenébe. És úgy tűnik, csodálatos módon vette is az adást, mivel pár másodpercre rá már itt sincs. Háh, na ezt vajon hogy csináltam? Valami nagyon nagy isten lehetek… vagy inkább rosszat kéne sejtenem. Áh… nem is tudom. Túl fáradt vagyok most ehhez… o-ya-su-mi.
- Itt is vagyunk, Tai-kun – áll meg Tama egy nagy ajtó előtt, és rám vigyorog. – Csak csináld azt, amit mindig is szoktál.
- Vegyek semmibe mindenkit?
- Nem egészen…
Kész vagyok ettől a szőkétől. Neki az a tegnapi „nekem nyolc” sajnos neki valami olyasmit jelentett, hogy „hát persze, naná!” így most itt állok valami diáklányokat pátyolgató, édi-bédi cukcsi klubnak az ajtaja előtt, és azon gondolkodom, milyen jó lett volna, ha még csak el se indultam volna otthonról!
- Akkor tulajdonképpen mit is kell tennem? – nézek rá kérdően, mert tényleg nem tudom. Én már ott leragadtam, hogy reggel felveszem az iskolai egyenruhám, és azt mondogatom magamnak a tükör előtt, hogy: „De jól áll, de jól áll”…
- Amit tegnap is… légy kedves, mondj szépeket róluk, színészkedj… már leteszteltelek, biztos, hogy képes vagy rá.
- Mi? Leteszteltél? Mégis mikor? – Nem létezik, hogy nem vettem észre!
- Hát mikor hazaértünk. Egy igazi Host nem bízna nehéz munkát egy hölgyre, és te nem is bíztál. Ezer százalék, hogy rokonok vagyunk, ez a véredben van neked is! – karolja át egyik kezével a nyakam, és közelebb húz magához, mire én kibújok a karjaiból egy esetleges öleléstől tartva, és megigazítom a ruhám.
- Értem. Akkor essünk gyorsan túl rajta…
- Ezt már szeretem! – bokszol vállon Tama, aztán elgondolkodva oldalra pillant. – De várjunk még egy kicsit… eszembe jutott, hogy van egy kis dolgom.
- Hát ez nagyszerű, nevezem. Te is aztán számon tartod a dolgaid… - sóhajtom lemondóan, tudva, hogy Tama már nem lehet ennél idiótább… ugye nem? Ugye nem?!
- Ha-ha. Addig te menj be. Ha jók a sejtéseim, még senki sem lesz bent…
- Akkor meg minek jöttünk ide ilyen korán?! – kelek ki magamból. Még fél órát aludhattam volna, erre ez a hülye kirángatott a klubocskája miatt, aztán meg képes kijelenteni, hogy „bocs, de még nincs itt senki”?
- Meg akartam mutatni a sulit… - pillog rám ártatlan szemekkel, mire csak megadóan sóhajtom. Oké, talán kicsit mégis hatással van rám… de csak a rokoni vonások miatt! – Na bye, nemsokára jövök! – porzik el, én meg sóhajtva a kilincsre helyezem a kezem. Biztos, hogy direkt csinálja. Mivel egyedül leszek benn, szépen lassan megérkeznek a klub tagjai, és mi lesz az első kérdésük? Hát nem az, hogy ki vagyok? És miután elmondom, hogy új tag, tuti, hogy kérdezősködni kezdenek… és muszáj lesz beszélgetnem velük. Ki gondolta volna, hogy Tamaki is a szüleim oldalán áll? „Szocializálódjunk”, ugye? Akkor lesz csak gáz, ha lázadni kezdek, ami nem is rossz ötlet, hn…
Már éppen nyitnék be a helyiségbe, mikor a hátam mögött egy árny húz el. Megfordulok, és egy fekete hajú, szemüveges srácot látok elmenni magam mögött. A meglepetéstől óriásira nyílt íriszekkel nézek felé, ő pedig a szeme sarkából visszapillant rám, de nem áll meg. Egy akta van a kezében, mintha azzal sietne valahova… Mintha lassított felvételben menne le ez az egész, aztán a fekete hajú elmegy mellettem, énpedig érdeklődve figyelem, míg el nem tűnik a folyosó végén. Hm, ő pedig egész értelmesnek tűnt, de még csak nem is köszönt… vagy lehet, hogy nekem kellett volna először? Vajon melyikünk az idősebb? Legalább már van min gondolkodnom.
Végül aztán benyitok a terembe, és becsukom magam mögött az ajtót. Figyelmesen végigszemlélem a helyiséget, és megállapítom, hogy nem is olyan giccses és ízléstelen, mint amilyennek képzeltem. Minden elismerésem a berendezőnek… jó munkát végzett.
Végül, mivel úgysem tudok mást csinálni, előveszek egy könyvet, aztán a táskámat a sarokba dobom, és az egyik kanapéra ledőlve olvasni kezdek. Jó lenne befejezni ezt a könyvet, mielőtt még a többiek megérkeznek…
Okké… talán kicsit túlságosan is jól éreztem már magam. Na de kérlek, mi ez már? Egy lányos képű fiú, egy kisnövésű, egy meleg ikerpár, és még valaki, akire már nem is tudom, milyen jelzőt mondjak… jó, lehet, hogy kicsikét előítéletes vagyok, na de mindenre számítottam, csak erre nem! Mégis honnan válogatta Tamaki a tagokat, a játszótérről?
- Taiki vagyok… - nyögöm ki végre, mikor szóhoz jutok a sok kreténtől. Előre látom már, hogy nehezebb lesz ez a vakáció, mint gondoltam…
- Ahaaaa. Biztos te vagy az, akiről Tamaki-san mesélt. Az unokatestvére! – A magát Honey-senpainak nevező kis plüssállat mellém táncol, és megfogja a kezem. – Wow, ez már biztos! Ugyanolyan puha a keze, mint Tama-sannak! – csillannak fel a szemei, és olyan édesen néz fel rám, hogy ennél már egy cukormázas torta se lehetne édesebb. Azt hiszem, már tudom, mért sorozta be őt Tamaki… na de attól még csak egy kisnövésű! Nem fogom elismerni, pheh…
- Üdv drága gyermekeim! – csapódik ki az ajtó, és belép rajta legszörnyűbb rémálmaim főszereplője… vagyis Tamaki, és van is vele valaki. Mikor jobban megnézem, ki is, nem is hiszek a szememnek. Ő? Az okosnak tűnő pasi? Ugye ő nem klubtag? Sose néztem volna ki belőle, hogy egy ilyen klubba tartozik! – Látom, már megismerkedtetek az unokatesómmal. Ő Tai-kun! Hívjátok csak nyugodtan így! – trappol mellém a szőke, majd a vállamat átkarolva odahúz magához, és a többiek felé kacsint. Ne, inkább ne hívjatok így! Ez még családon belül is idegesítő!
- Rendben, Tai-sannak fogjuk hívni! – öleli meg a nyusziját Honey, és egy cuki vigyort felvéve Morihoz sétál. Ah, remek… más se hiányzott már, csak egy becenév! Mi jön még?
- Már bemutatkoztam nekik – morgom halkan a mellettem álló felé, szemeimmel szikrákat szórva, de ő csak vigyorog. Uh, ilyenkor olyan szívesen megfojtanám!
- Taiki-kun, hm? – A hang irányába kapom a fejem, és döbbenten látom, hogy a fekete szólított meg. Eh, már ő is így hív? Ez kezd igen kellemetlen lenni… - Úgy hallottam, jók a tanulmányi eredményeid.
- Igen, a bizonyítványom első óta kitűnő… - méregetem tovább a szemüveges srácot, de valahogy hiába is akarok a fejébe látni, nem megy.
- Remek. Mert kellene még valaki, aki segít elvégezni a papírmunkát… - PAPÍRMUNKÁT?! Bármit, csak azt NE! Magával a sráccal nincs bajom (nagyon jóképű), de a munkával… wáááh!
- Kyouya-san, szerinted Nii-san alkalmas erre? – fordul felé Tama, mintha kételkedne valamibe… heh, nagyon vicces, a hülye ő, és nem én. Kyouya erre csak bólint, mire drága unokatesóm kijelenti, hogy akkor segíteni fogok neki. Na de jó, és nekem nincs is beleszólásom? Már most imádom ezt a klubot!
- Ma délután már kezdhetsz is. A Host Clubnak sok papírja van ám… - vigyorog rám Tama, és mintha egy kis gúnyt is látnék a szemébe. Húúúh, hogy én mennyire megöllek. Végül csak egy kényszervigyor kíséretében bólintok, Kyouya pedig elmondja, hol találom meg délután. Na szuper… lehet még ennél is jobb? Nagyon kétlem!
