Helyesírásért elnézést kérek, elgépelésért nem vállalok felelõséget.  

- Már kiskorom óta. Olyan nyolc éves lehettem, amikor elvesztettem a látásom - mondja nyíltan. Meg is lepõdök, de szerencsére nem veszi észre. - Kérsz teát? Esetleg kávét?

- Egy teát szívesen elfogadnék - felelem mosolyogva.

Elengedi a kutyust, aki egybõl szalad el a helye felé. Lefekszik, és onnan néz minket. Kaleo elindult a konyha felé, de megfogtam a karját. Nem akarom, hogy véletlen leforrázza magát a vízzel, vagy történjen valami...

- Várj, majd megcsinálom én - mondom, de lefejti magáról a kezemet.

- Nyugi, már évek óta egyedül élek, ilyenek nem okoznak problémát. - Keze az én karomon végigfut, majd elér a hajamig, és beleborzol. - Meg az egész házam úgy van berendezve, hogy semmi se okozzon problémát, arról nem is beszélve, hogy például az elektronikai kütyük nem kattognak, hanem csipognak. A lámpák is tapsra kapcsolnak fel. Nyugodtan kipróbálhatod.

Folytatja az útját, én pedig meglepõdök. Eddig csak a filmekben láttam olyat, hogy tapsra kapcsolódnak a lámpák. Amikor halkan összeütöm a tenyeremet, igen rendesen meglepõdök. Tényleg mûködik. Utána megyek és megállok az ajtóban. Figyelem, ahogy minden elõvesz, várja, amíg a víz felmelegedjen, teljesem otthonosan mozog. Mintha nem is lenne vak. Nem mozdulok, viszont készen vagyok arra, hogy ha kell, gyorsan odalépjek és segítsek neki. Nem szeretnék baleset miatt menni a kórházba.

- Kedves vagy, de hidd el, egyedül élek és képes vagyok mindent megcsinálni.

Háttal áll nekem, de hallatszik a hangján, hogy mosolyog.

- Honnét tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezem meg. Egész csendben voltam, nem tudtam semmivel sem zajt csapni.

- Te is szoktad érezni, ha valaki nagyon sokáig bámul, nem? - kérdezi. Közben csinálja a teát, kidobja a filtereket - De ha nagyon segíteni szeretnél, akkor csináld meg a teádat, mivel nem tudom, hogy hogyan szereted - Megfogja a tálcát és elindul a nappali felé. Döbbentem nézem, hogy milyen magabiztosan megy. Most tûnt fel, hogy küszöb sincs. - Megtennéd, hogy hozod a csészéket, kérlek?

- Persze.

Mentem is érte, kivittem utána. Leraktam az asztalra, mind a ketten ízesítettük. Nem tudtam mit mondani, hogyan kezdjek bele a beszélgetésbe. Aztán hirtelen beszélni kezdet.

- Öm... Kei hány éves is vagy?

- Huszonegy... és te?

- Tizenkilenc - elmosolyodik. Nem gondoltam volna, hogy én vagyok az idõsebb. - És mit tanulsz? - kérdezi könnyedén, én pedig csendben maradok. Nem is tudom, hogy hogyan mondjam neki.

- Semmit - felelem tömören és lassan. Nem mondok utána semmit, nem is haragszok érte, nem tudhatta, hogy mi van velem.

- Ha tudni szeretnéd én sem folytattam a tanulmányaimat. Mondjuk, lehet, hogy egyszer fogom, de ahhoz elõször meg kell unnom a munkámat. - Munka? Mit tud dolgozni így? Már mint... Hol tudják alkalmazni, hiszen könnyen történhet vele baleset.

- Milyen munkádat? - kérdezem meg végül.

- Egy tetováló szalonban készítek mintákat, ezen kívül szobrászkodok és festek is, és elég jól megy.

- Most csak viccelsz, ugye? - ilyen munka, egy olyannak, aki nem lát? Nem mintha bajom lenne vele, csak kicsit furcsállom. Megint mosolyra húzza a száját.

- Nem, nem viccelek. A legtöbb szobor és festmény a lakásomban az én mûvem - úgy csinál, mintha körbenézne. Hihetetlen, hogy ilyet tud dolgozni! És nem is csinálja rosszul. Ha legalább fele ennyire tudnék festeni...

- De... De hogy tudsz ilyeneket látás nélkül létrehozni? Ezt nem tudom elhinni! - valakinek látással sem megy az alkotás, neki pedig...

- A szobrok egész könnyûek. Megfogdosom a modellt és úgy, hogy emlékszek arra, hogy milyen volt a tapintása tudom reprezentálni. A képek nehezebbek, mivel az csak sima felület, ráadásul a festék el is folyhat, de én szeretem. Próbálom megmutatni az álomvilágom azoknak akik, látnak, és a legtöbb ember szerint egész jól megy. Bár lehet, hogy csupán kedvesek.

- Nem! Nem azok! Akár hiszed, akár nem, egyiken sem látszik, hogy ezeket olyan készítette volna, aki nem lát! - Nem tudom, hogy minek veszi ezt, de én bóknak szántam. Kicsit elragadott a hév is, de ha tényleg jók a képek! - Jó, azt bevallom, hogy a képek kissé érdekesek, de esztétikailag szépek és van valami egyedi vonásuk, tudod, csak ránézel a képre és meg sem kell kérdezned, hogy ki csinálta. Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogyan csinálod. - éppen, hogy befejezem, elkezd csörögni a telefonom. Szuper.

Gyorsan elnézést kérek, és felveszem. Anya az, azt kérdezi, hogy mikor megyek haza. Aggódik értem, nem is lepõdök meg, nem mondtam, hogy késõbb megyek.

- Ne haragudj, de most mennem kell. Kaleo? Minden rendben? - kezem ráteszem a vállára. Mintha elnézne valami messze helyre, amit én nem láthatok. Jó, ez egy kicsit ironikus, de így nézett ki.

- Köszi, persze, jól vagyok, csak elbambultam.

- Biztos minden rendben? - kicsit furcsa ilyet hallani. Elengedtem a vállát.

- Persze, persze - legyint és feláll, gondolom, hogy kikísérhessen.

- Remélem, hogy máskor is betérsz a boltba, és köszönöm a teát. Nos, akkor, viszlát. - köszönök el, de amikor mennék el, a karom után nyúl, és maradásra késztet. Megint megkereste a fejem tetejét. beleborzolt a hajamba és átölelt. Meglepõdtem, de viszonoztam.

- Én köszönöm - suttogja.

Amikor már soknak tartom, gyengéden kimászok a karja közül. Gyorsan elköszönök, és indulok is a lépcsõk felé. Nem az, hogy ijesztõ lett volna az ölelés, csak hirtelen. Nem tudom, hogy mit gondoljak, és nem hiszem, hogy le tudta volna szûrni, hogy a hozzá hasonló nemûekhez vonzódom. Remélem, nem veszi rossz néven, hogy gyorsan elmentem.

Egész hamar hazaértem, mondjuk, lehet, hogy az is szerepet játszott, hogy eléggé sietett. Nem gyakran van ilyen, hogy késõbb megyek haza, és nem szólok. Nem is figyeltem az idõt, jól éreztem magam Kaleo társaságában. Tényleg remélem, hogy legközelebb is oda jön.

Otthon amint becsukom az ajtót és lerúgom a cipõmet, hangosan fújom ki a levegõt. Anyám jelenik meg elõttem. Rögtön bocsánatkérõ szemekkel nézek rá.

- Ne haragudj, hogy nem szóltam. Hirtelen volt, hogy elmentem.

- Ne legyen legközelebb – kicsit szigorúan mondja, de a végére már meglágyul a hangja. – Merre jártál?

- Segítettem az egyik vevõnek. Vak.

- Így már értem. Gyere enni.

Bemegyünk a konyhába, nem is beszélgetünk, csak nézi, ahogy eszek. Nem vagyok olyan éhes, de megpróbálok sokat enni, hogy egy kicsit megnyugodjon. Miután megköszönöm a vacsorát és elmosogatok magam után felmegyek a szobámba. Alig ülök le, a húgom már is jön utánam.

- Szia – köszön és lehuppan az ágyamra.

- Szia – én is hátradõlök, teljesen kész vagyok.

- Mi a helyzet, merre jártál? – kérdezi, és úgy érzem, mindent tud, bár nem tudom, honnan.

- Az egyik vevõnél. Segítettem hazavinni a cuccát, mert vak.

Hümmögött egyet, amit nem tudtam hova tenni. Õ az egyetlen, aki tudja, hogy meleg vagyok, és ettõl úgy érzi, hogy mindent el kell mesélnem neki, amit meg is teszek. Nincs más, akinek elmondhatnám és ezt õ is tudja.

- Helyes? – sóhajtok. Tudtam, hogy erre megy ki.  Nem is próbálkozok hazudni, a végén utánam jönne.

- Igen – felelem. Nem értem, hogy neki miért fontos.

- Elhívod valahová? – kezd belendülni.

- Nem. Ayana, csak bejött a boltba, és segítettem neki, nyugi! – Igazából elhívnám valahova. Meg akarom ismerni, tudni akarom, hogy mit, hogyan csinál és mikor. Akarom, hogy lefessen vagy szoborként ábrázoljon, de ezt nem fogom elmondani neki.

- Biztos? – nézett rám, és már szinte kimondja, hogy „úgyis el fogod hívni, és én megmondtam”, de magában tartja.

- Nem tudom – vallom be. Az esély, hogy õ is más, és tetszek is neki, igen kicsit. – Most, örülnék, ha egyedül hagynál.

Szó nélkül feláll és kimegy. Egy kis nyugalom, ez kellett nekem. Hasra vágódok az ágyon, és érzem, ahogy alattam gyûrõdik. Szépen fog kinézni, az már biztos.

***
 Reggel késõbb kelek fel, mint ahogy szoktam. Fel sem tûnt, hogy elaludtam. Senki nem ébresztett fel, pedig tudják, hogy nem szeretek késni. Kapkodva szedem a cuccaimat. Úgy néz ki, ma egybõl a boltba megyek. Ennyit a nagy terveimrõl. Gyorsan lezuhanyozok, és indulok is. Nem foglalkozok most anyám korholásával, hogy reggeliztem. Ha felkeltett volna, tudnék enni. De nem hibáztatom, nem szóltam neki.

 Éppen beérek a boltba. Szerencsémre a fõnök megint késik, úgy hogy nem tûnik fel senkinek sem, hogy idegesen és szuszogósan léptem be. Hátul átveszem a ruhámat és beállok a pénztár mögé.  Egész sokáig nyugodt volt a bolt, amikor egy hirtelen sírás töri meg a csendet és a hûtõ zúgását. Megkeresem a zaj forrását. Egy kislány volt, levert egy üveget és széttört. Az anyja leszidta, hogy nem tud vigyázni a dolgokra. Odasietek, és letérdelek én is a lány mellé.

- Semmi baj, ne sírj. Mindjárt feltakarítom, nincs semmi gond – az anyjára nézek. – Magának meg nyugtatni kéne, nem jobban felhúzni!

Elmegyek a felmosóért, de mire visszaérek nem voltak ott. Összeszedem az üvegeket, és elkezdem felmosni. Elég nehezen sikerült, nem is tudom, hogy mi borult ki, de elég sûrû volt. Az utolsó simításokat végezem, amikor hátralépek, és neki megyekvalakinek. Azonnal bocsánatot kérek.

- Elnézést, ne haragudjon, én nem lá… - nem fejezem be.  Kaleo volt az, és magabiztosan mosolyog.

- Semmi baj. Elõfordul az ilyen.

- Igen – megköszörülöma torkom és a tarkómat kezdem vakarni. – Miben segíthetek?

- Tegnap elfelejtettük a citromot. Csak ennyit szeretnék.

- Persze gyere.

Kiválasztom neki, közben a kutyáját is megsimogatom. Odamegyünk a pénztárhoz, beütöm az árát, és elveszem tõle a pénzt. Itt a lehetõség, hogy elhívjam valahova. Vagy, hogy valamikor találkozót kérjek tõle. Mert lehet, hogy többet nem jön ide.

- Figyelj Kaleo… - kezdem.

- Igen? – úgy csinál, mintha rám nézne. Persze tudom, hogy nem lát, de mosolygásra kényszerít ez a mozdulat. Másban nem marad ennyi kitartás, miután elveszti a látását.

- Arra gondoltam… hogy… lenne kedved elmenni valahova? Persze nem most, mert dolgozok, hanem… késõbb…

Jóval halkabban fejezem be. Bizonytalanul nézek rá, és várom a válaszát. Most bánom, hogy nem látom a szemét, de örülök, hogy nem látja a szenvedésemet. 

 Stockhi elkezd balra húzni, mire követem, majd hal kaparászást hallok. Szóval megérkeztünk a bolthoz. Sikeresen betippelem, hogy körülbelül hol lehet a kilincs, majd kinyitom az ajtót és belépek. De alig vagyok bent pár pillanat óta egy halk sóhajtás üti meg a fülem. Vajon ez csak egy álmodozó vásárlót, vagy eladót jelent? Nem tudom… azt sem tudom, hogy hányan vannak még az üzletben. De ennél tovább nem jutok a gondolatmenetemben, a sóhaj után azonnal léptek neszeznek felém. Vajon férfi vagy nõ? Férfire tippelek, mivel nem kopog a cipõ, de az ugye nem jelent semmit.

- Elnézést, de kutyával nem lehet bejönni. – azt hiszem ez az unott hang nekem szól. Lassan megfordulok, hogy vele szembe legyek, na nem mintha tudnék szemkontaktust teremteni.

- Ez egy vakvezetõ kutya. – tájékoztatom nyílván az eladót, mire egy apróbb csend telepszik közénk. Vajon megijesztettem? Néhányan meg szoktak ijedni, mikor rájönnek, hogy vak vagyok…

- Akkor bocsánat, nem tudtam. Már látom. – habog kicsit csendesen, majd újabb szünet. - Hát, jó vásárlást!

- Köszönöm. – mosolygok halványan és elindulok. Nos… mi is kéne nekem? Leveskocka mondjuk jól jönne… régen ettem levest. De melyik is… azt tudom, hogy valami apróbb dobozt kell keresnem. Elég sokáig piszmogok a sorok között, mire sikerül találnom valami apró dobozkát, de sajnos nem tudom eldönteni, hogy ez most az-e amit én kerestem. Nincs kidomborítva rajta a felirat, pedig reméltem, hogy ez is ugyanolyan, mint a többi ilyen csomagolás. Legfeljebb majd a pénztárnál kiderül, hogy mi is ez valójában, és ha nem az ami nekem kell, akkor simán otthagyom. De… nem lehetek ennyire béna… Mindig sikerült normálisan bevásárolnom, most miért ne sikerülne?

Ám még mielõtt betehetném a kosárba a dobozkát újból meghallom ugyanazokat a lépteket. Tényleg… csak õt hallom. Akkor ezek szerint egyedül vagyok vásárló? Biztos zárni szeretne már.

- Segítsek? Most éppen egy tamponos dobozt tapogat. – Á, értem. Nos… ha jól gondolom nekem olyanra nincs szükségem. Kicsit kínos a szituáció. Egy vak fazon egy tamponos dobozt tapogat, mert magától nem jut eszébe segítséget kérnie. Kicsit arrébb lépve gondolkodok, hogy elfogadjam-e, mert hát eddig is mindent sikerlt egyedül megoldanom. Lehet nem fog ártani, ha egy kicsit sutba dobom a méltóságom. Már csak az id miatt is, mert ha így folytatom, akkor miattam nem tud majd bezárni, sõt lehet, hogy már régen zárórán túl vagyunk.

 - Biztos nem kellek? – érdeklõdik finoman, mire beadom a derekam. 

- Hát... – húzok ki a zsebembõl egy kisebb cetlit. Na igen, ezzel is sokra mentem. Munkatársam a szalonban, ameddig én rajzolgattam, addig összeírta mindazt amit lediktáltam neki, de csak otthon jöttem rá, hogy mekkora egy hülye voltam. Hiszen nem Braille-írással írta, hanem olyannal, amit azok használnak, akik látnak is. - Ezek kellenének. – nyújtom át neki, hiszen õ el tudja olvasni. - Ezeket szeretném.

- Nem gond, összeszedem. – szólalt meg, talán most elõször kicsit vidámabban és bátrabban, mióta beléptem.

Elindul, mire én és Stockholm követjük. Csend van, de a kellemes fajtából, szóval nem töröm meg. Valamiért szimpatikus ez a srác. A többi eladó általában nem ilyen kedves, sõt a legtöbb ember.  

- El fogod tudni vinni? – kérdi mikor már a kasszánál, mikor fizetek.

- Megoldom. – felelem és, hogy bizonyítsam már a kezembe is kapom az egyik zacskót, de mikor a másikat emelem, véletlenül megbillentem és csak egy hajszálon múlott, hogy nem borult ki. Nem szoktam ennyit bénázni, mi van ma velem?

- Inkább segítek. Várj itt, mindjárt jövök.- szól, majd eltûnik. Simán visszautasíthatnám, hiszen nem vagyok béna, a kezeim még mûködnek. De… nem tudom miért… talán azért mert nem érzem a szánalmat, hanem csak a figyelmes kedvességet, elfogadom a segítséget. Mikor visszajön azonnal indulunk, Stockhi mutatja az utat és vigyáz rá, nehogy bárminek is nekimenjek. Hatalmas a csönd.

- Megkérdezhetem a nevedet? – ha már egyszer olyan rendes velem, akkor szeretnék ennyit tudni.

- Kei. És a tiéd? Kezet nyújtanék, de tele van. – nevet egyet halkan.

- Kaleo. Nem baj. – mosolygok a kicsit erõltetett poénon. Vajon milyen lehet kívülrõl? A hangjából és kedvességébõl ítélve én egy egyszerû klisére gondolok, ugye a szõke haj, és a kék szem. De az ilyen tippeim nagyon ritkán jönnek be. 

- Írd le magad! – kérem, de nem válaszol azonnal.

- Tessék? – értem. Szóval nem érti mit szeretnék.

- Írd le magad, hogy el tujalak képzelni. – magyarázom, majd várok.

- Hát... Barna hajam van. Zöld a szemem, amiért sokan odáig vannak. Egy tornacipõ, fekete farmer és egy ing van rajtam. Így jó? – sorolja gyorsan, hangjából újra érezni a zavart, és ezzel egy kicsit jobb kedvre derít. Aranyos reakció. Szóval a tippem megint nem volt helyes, de nem is bánom. Jobban is illik hozzá ez a külsõ, mint amit én feltételeztem. Kár, hogy nem láthatom…

Közben haza is érünk, illetve én. Kinyitom az ajtót, majd átvágunk az elõcsarnokon és beszállunk a liftbe.

- Tökéletes.

Megkérem, hogy nyomja meg a hatos gombot és már lassan emelkedünk is. Megfordulok és óvatosan kinyújtom a kezem, amíg az ujjaim egy másik testbe nem ütköznek. Kicsit feljebb emelem, hogy az arcához találjak, majd minden egyéb szócséplés nélkül végigsimítom az arcát.

- Mit csin...- kérdezné, de gyengéden a szavába vágok. 

- Sss... Megnézlek.

 Ujjaim lassan kalandoznak tökéletes és puha bõrén, néha egy-egy selymes tincs az ujjaimhoz ér, megnézem az orra formáját, megvizsgálom az arcélét, az állát és gyengéden tanulmányozom ujjbegyeimmel keskeny ajkait.
Aztán abbahagyom és elfordulok tõle, hiszen mindjárt nyílni fog az ajtó. Mintha valami halvány feszültséget éreznék a levegõben. Lehet, hogy ez miattam van, hogy megnéztem? Remélem nem fog ezután kerülni, bár nem hiszem, hogy máskor is össze fogunk futni. Ha igen, akkor bizonyára elmegyek majd mellette…

Beengedem a lakásomba, és hallom, hogy a zacskók halkan zörögnek, ahogyan lerakja õket az asztalra. Lassú, tétova lépésekkel közeledik felém, szinte látom lelki szemeimmel, ahogyan nézelõdik.

-Kaleo...te mióta vagy vak? – teszi fel hirtelen a kérdést.

-Már kiskorom óta. Olyan nyolc éves lehettem, amikor elvesztettem a látásom. – mesélem, majd eszembe jut, hogy a kedvességét valahogy viszonoznom kéne. – Kérsz teát? Esetleg kávét?

-Egy teát szívesen elfogadnék. – válaszolja ismét vidámabb hangszínnel, aminek örülök. Már kezdtem azt hinni, hogy az arcvizsgálat után azonnal felhúzza a nyúlcipõt.

Elengedem Stockholmot, majd indulnék a konyhába, de akkor hirtelen megragadja a karom.

- Várj, majd megcsinálom én. – mosolyogva lefejtem magamról a kezét.

-Nyugi, már évek óta egyedül élek, ilyenek nem okoznak problémát. – karján felfuttatom a tenyerem, hogy megtaláljam a fejét, hogy bele tudjak borzolni selymes hajába. – Meg az egész házam úgy van berendezve, hogy semmi se okozzon problémát, arról nem is beszélve, hogy például az elektronikai kütyük nem kattognak, hanem csipognak. A lámpák is tapsra kapcsolnak fel. Nyugodtan kipróbálhatod. – mosolyodom el a konyhába menet, mikor pár pillanat múlva egy tétova kis tapsot hallok, majd az azt követõ halk, csodálkozó felkiáltást.

Szépen megvárom ameddig a vízforraló felforralja a vizet, közben elõveszem a csészéket, meg a filtereket, de még így is érzem, hogy valaki figyel. Nagyon aranyos, lefogadom, hogy az ajtóban állva vár, hogy mikor szorulok segítségre.

-Kedves vagy, de hidd el, egyedül élek és képes vagyok mindent megcsinálni. – mosolygok kedvesen. Ritkán vannak nálam olyanok, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy mindenre képes vagyok, még ha lassan is.

-Honnét tudtad, hogy itt vagyok? – döbben le egy kicsit, bizonyára igyekezett láthatatlan maradni, ami kissé komikus, tekintve, hogy nem látom.

-Te is szoktad érezni, ha valaki nagyon sokáig bámul, nem? – teszem fel a magától értetõdõ kérdést, miközben kidobom a kukába a filtereket és elõveszem a cukrot, a mézet és a citromlét. – De ha nagyon segíteni szeretnél, akkor csináld meg a teádat, mivel nem tudom, hogy hogyan szereted. – fogom fel a belevalókat, hogy kivigyem az asztalra. – Megtennéd, hogy hozod a csészéket, kérlek?

-Persze. – na így már sokkal jobb. Adok neki feladatot, ha nem akar mindent helyettem csinálni. Fõ a kompromisszum. Az asztalnál ülve a teánkkal foglalatoskodva azonban beáll a csend. Hogyan is lehetne beszélgetést kezdeményezni? Sosem voltam jó az idegenekkel való kommunikációban…  

-Öm… Kei hány éves is vagy? – na ez egy jó kezdet. Az idõjárást nem tudom bedobni témának, de ez se rossz. 

-Huszonegy… és te?

-Tizenkilenc. – mosolygok bele a csészémbe. Azt hittem, hogy én vagyok az idõsebb. – És mit tanulsz? – kérdezem könnyedén, de erre nem kapok rögtön választ. Csak nem valami rosszat kérdeztem?

-Semmit. – a hangja mintha most egy picit elnehezült és lelassult volna. Igen, már megint olyan terepre tévedtem, ahova nem kellett volna.

 – Ha tudni szeretnéd én sem folytattam a tanulmányaimat. Mondjuk lehet, hogy egyszer fogom, de ahhoz elõször meg kell unnom a munkámat. – próbálok javítani a hangulaton, ami remélem menni fog.

-Milyen munkádat? – érdeklõdés cseng ki a hangjából, amit jó jelnek veszek.

-Egy tetováló szalonban készítek mintákat, ezen kívül szobrászkodok és festek is, és elég jól megy.

-Most csak viccelsz, ugye? – a hitetlenkedés és az õszinte döbbenet, ami kicseng a hangjából újból mosolygásra késztet. Furcsa, ritkán van ilyen jókedvem idegen emberek társaságában.

-Nem, nem viccelek. A legtöbb szobor és festmény a lakásomban az én mûvem. – csinálok úgy, mint aki büszkén végighordozza tekintetét az alkotásain, de csak úgy csinálok, és csak remélem, hogy jól.

-De… de hogy tudsz ilyeneket látás nélkül létrehozni? Ezt nem tudom elhinni!

- A szobrok egész könnyûek. Megfogdosom a modellt és úgy, hogy emlékszek arra, hogy milyen volt a tapintása tudom reprezentálni. A képek nehezebbek, mivel az csak sima felület, ráadásul a festék el is folyhat, de én szeretem. Próbálom megmutatni az álomvilágom azoknak akik látnak, és a legtöbb ember szerint egész jól megy. Bár lehet, hogy csupán kedvesek.

-Nem! Nem azok! Akár hiszed, akár nem, egyiken sem látszik, hogy ezeket olyan készítette volna, aki nem lát! – hangja izgatott, hallom, hogy gyorsabban lélegzik. – Jó, azt bevallom, hogy a képek kissé érdekesek, de esztétikailag szépek és van valami egyedi vonásuk, tudod, csak ránézel a képre és meg sem kell kérdezned, hogy ki csinálta. Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogyan csinálod. – olyan édes. Már szólásra nyitnám a szám, de a mobilja gyorsabb volt. Sietve elnézést kér és felveszi a telefont. Ha jól hallom egy nõvel beszél, aki kicsit aggódva kérdezi, hogy jól van-e, hogy mikor fog hazaérni és, hogy megvárják-e a vacsorával. Biztos az édesanyja… Az enyém is ilyen volt…

-Ne haragudj, de most mennem kell. Kaleo? Minden rendben? – érzem meg kezének súlyját a vállamon, és végre hangja is eltalál a tudatomig.

-Köszi, persze, jól vagyok, csak elbambultam.

-Biztos minden rendben? – aggódik, bár már elengedte a vállam. Nem akartam ráijeszteni, de mindegy is. Valószínûleg soha többé nem találkozunk. Kár érte… valamiért egész jól éreztem magam vele.

-Persze, persze. – legyintek egyet szórakozottan, majd felállok, hogy az ajtóhoz kísérjem.

-Remélem, hogy máskor is betérsz a boltba, és köszönöm a teát. Nos, akkor, viszlát. – köszön el, és indulna is, ha hirtelen ötlettõl vezérelve utána nyúlok, és igaz, hogy kissé ügyetlenül, de maradásra késztetem. Újból megkeresem a feje búbját és jókedven beleborzolok a hajába és sután átölelem.

-Én köszönöm. – suttogom. Olyan finom, puha illata van. Szívesen elszagolgatnám még egy ideig, de mint minden jónak, ennek is véget ér. Gyengéd erõszakkal bontakozik ki az ölelésembõl, sietve elköszön és gyorsan csattogó léptekkel távozik. Megijesztettem volna? 

 Bocsi a hibákért.. ^^

Reggel amint felkeltem lezuhanyoztam és lementem az ebédlõbe. Anyukám már megcsinálta a szerény kis reggelit, de én nem eszek. Inkább a boltban veszek valamit, ami késõbb levonnak. Így nekik több jut. Csak délután kellett mennem dolgozni, így el tudtam menni a mai kiszemelt alapítványhoz. Ez a daganatos gyerekkel foglalkozik. Nem lehet elképzelni, hogy min mennek keresztül, és mégis pozitívan tudnak gondolkozni. Kicsit még tévéztem, megnéztem a híreket, hátha történt valami majd indultam. Vittem a munkaruhámat is, nem terveztem haza jönni, csak este.

 Volt egy-két ismerõs arc, aminek nem örültem, mert azt jelentette, hogy nem sikerült a gyógyulás. Már kevesebb gyermek volt, mint a legutóbbi látogatásomon. Eltelt az idõ, sokat beszélgettem velük - a betegekkel-, a vezetõkkel. Elindultam a boltba. Szeretem ezt a helyet, nem csak munkaként tekintek rá. Itt el tudom tölteni az idõmet, találkozok emberekkel, még ha nem is beszélek velük, de figyelhetem a reakciójukat, viselkedésüket. Lassan telt a délután, vártam, hogy hazaérjek, lefeküdjek aludni. Fárasztó végig állni, és kedvesnek lenni mindenkivel, még ha nem is érdemlik meg. Visszautasítani a flörtöket.

 Már egy órája nem jött senki, kezdett sötétedni, készülõdni kezdtünk mi is a zárásra, de nyitódott az ajtó. Egy hosszú hajú ember jött be kutyával. Ki van írva, mint minden boltba, hogy kutyával nem lehet bejönni. Sóhajtottam, és unottan mentem közelebb.

 Háttal áll nekem, nem látom arcát, pedig kíváncsi lennék rá. Teste karcsú, kicsit extrémnek tûnik, de szimpatikus. Majd miután végignéztem megszólaltam.

- Elnézést, de kutyával nem lehet bejönni. - Lassan megfordult és megláttam arcát. Tökéletes bõre volt, puhának és selymesnek tûnt, nagy önuralom kellet, hogy ne érjek hozzá.

- Ez egy vakvezetõ kutya.

- Akkor bocsánat, nem tudtam. Már látom. - néztem a kendõjét, amely a szemére volt kötve. Furcsának találtam, más szemüveget szokott hordani. - Hát, jó vásárlást!

- Köszönöm. - és elindult. Visszamentem a pulthoz.

 Hogy lehettem ilyen? Gondolhattam volna, hogy kutyával nem jön be, ha látja kint a feliratot. Sokáig álltam a pultnál várva, hogy mikor jön fizetni. De nem jött se a kutya se õ. Nem is sejtettem, hogy mit csinálhat ennyi ideig... Vagy mégis. Elmentem megkeresni, hátha kell segíteni. Kellett is, mert csak ott állt és simogatta a dobozt. Odaléptem mellé.

- Segítsek? Most éppen egy tamponos dobozt tapogat. - Nem mondott semmit, csak visszarakta a polcra. Arrébb ment, de nem matatott. Kicsit zavart a viselkedése. A többi vak ember nem így viselkedik.

- Biztos nem kellek? - kérdeztem.

- Hát... - a zsebébõl kihúzott egy papírt. - Ezek kellenének.

Átnyújtotta, és a kutyája odajött hozzám. Elsõnek egy kicsit megijedtem, mert nem tudtam, hogy mit akar, de aztán megnyugodtam, csak megszagolt. - Ezeket szeretném.

- Nem gond, összeszedem. - mosolyogtam, bár fölösleges volt, nem látta.

 Elindultam, és jött velem. Nem beszélgettünk, de nem volt kínos a csend. Néha megkérdeztem, hogy melyik fajtát kéri, de ennyi volt. Két zakcsó árut szedtem össze. Egy kicsit kételkedni kezdtem, hogy haza tudja majd vinni. Rendes fickónak tûnt, még ha nem is beszélt olyan sokat. Ha nem lenne a kendõ, ugyan olyan lenne, mint bármilyen más ember. Szívesen megismerném, de nem hiszem, hogy ezt olyan jól fogadná.

- El fogod tudni vinni? - kérdeztem. Szívesen segítek neki, hátha egy kicsit megnyílik.

- Megoldom. - Felemelte az egyiket, és mikor nyúlt a másikért, az elõzõ megbillent, majdnem kiborult.

- Inkább segítek. Várj itt, mindjárt jövök.

 Bementem a fõnök irodájába, és elkéredzkedtem. Már úgyis vége volt a munkaidõmnek, a boltot kellene bezárnom, de így akkor megcsinálja õ. Egész jó fõnök. Visszamentem, és még mindig várt. Nem is tudott volna máshova menni. Elindultunk, és én csak követtem. Nem tudom, mirõl beszélhetnénk.

- Megkérdezhetem a nevedet? - kérdezte váratlanul.

- Kei. És a tiéd? Kezet nyújtanék, de tele van.

- Kaleo. Nem baj. - mosolygott. Normális embernek látszik, nem tûnik fel, hogy nem lát. Nem figyeltem, hogy merre megyünk, csak a haját néztem, ahogy a szél lengette. Kellemes idõ volt.

- Írd le magad!

- Tessék? - most mit akar?

- Írd le magad, hogy el tujalak képzelni. - Na de jó.

- Hát.. Barna hajam van. Zöld a szemem, amiért sokan odáig vannak. egy tornacipõ, fekete farmer és egy ing van rajtam. Így jó? - zavarban voltam. Senki nem kért ilyet. Közben elértünk egy házhoz. Kinyitotta az ajtót, és egy lifthez menünk.

- Tökéletes.

Beléptünk a liftbe és meg kellett nyomnom a hatos gombot. Lassan megfordult, és mintha rám nézett volna, persze ezt nem láthattam a kendõ miatt. Lassan kinyújtotta a kezét, és az arcomhoz ért. Mintha az áram csípet volna meg, éreztem, hogy az elektromosság végigfut az arcomon. Nem zavartatta magát, végigtapogatott! Egy idegenvak csávó letapizott! És én meg hagytam magam. Jól esett.

- Mit csin...- kérdeztem volna, ha hagyta volna.

- Sss... Megnézlek. - Oké ez értelmetlen volt. Kezével bejárta az egész arcomat. Nem volt rossz érzés, sõt..

 Aztán abbahagyta és elfordult. Néhány másodperc múlva kinyílott az ajtó. Én zavartan követtem, õ pedig közömbösen sétált be a lakásba. Követtem be a házba, leraktam a zacskókat az asztalra, majd körülnéztem. Világos volt, a falon több festmény is volt. Egy lehet a festõje, hasonlók a vonások. Több szobor is volt, ami embereket, állatokat és egyéb dolgokat ábrázoltak. Nem értem, hogy miért vannak itt, hiszen nem lát, nem tudja megcsodálni õket, hiába ilyen csodálatosak.  Hacsak..

- Kaleo...te mióta vagy vak?

 Csipog az órám, mire felébredek. Ráadásul Blackyt is megérzem magam mellett, ahogy szorgalmasan nyalogatja az arcomat. Nevetve simogatom meg a fejét és lenyomom az ébresztõt.


- Jól van, jól van, haver - nevetek. - Azonnal felkelek, rendben?


Válasznak egy vakkantást kapok, mire feltornázom magam és kibújok a jó meleg takaró alól. A nap melengeti az arcomat, amibõl tudom, hogy már valóban reggel van és ráadásul az idõ is meleg. Nyújtózom egyet, majd a konyhába slattyogok és a konyhaszekrényhez érve kitapogatom a kutyakaját. Ezt is vennem kell ma. Beleteszem Blacky tálkájába, adok neki vizet, õ pedig a kezemet nyalogatva köszöni meg.


- Egyél szépen. Utána vásárolni megyünk - mondom vidáman és visszamegyek a szobába.


Megkeresem a szekrényt és a ruháimat végigtapogatva kiveszek egy hosszúujjú felsõt és egy farmert. Fogalmam sincs, milyen színûek lennének, ha nem tenném mind mellé oda a cetlit. A felsõm világosszürke, bár fogalmam sincs, az milyen lehet. Sosem láttam színeket, vagy ha igen, akkor nagyon kicsi voltam és nem emlékszem rá. Felöltözöm, rendberakom az ágyam, majd megfésülködöm, vagyis próbálok. Blacky már a lábaimnál csahol.

-          Megyünk már, kiskutyám – simogatom meg, majd az ajtóhoz megyek és ráteszem Blackyre a hámot.

Cipõt veszek, felkapom az oldaltáskám, kezembe fogom a kutyus hámjának végét és elindulunk. Hamar odaérünk a kis vegyesbolthoz, ahol mindig vásárolok. Az eladólány barátságosan köszön, majd kosarat veszek és elindulok a sorok között. A kutyakaját és kenyeret, rizst, tojást hamar megtalálom, de a tejjel nehezebb dolgom van. Átpakolták és nem szóltak, így bár megtalálom a flakonokat, nem tudom, melyik tej laktózmentes. Gondban vagyok, raádásul Yumi-chan is elment valahová, hallottam a lépteit, így most meg kell várnom, míg visszajön. Hirtelen kerekeket hallok, majd valaki megáll mellettem. Egy tolószék lehet. Blacky barátságosan nyüszög, tehát nem rossz ember.

 - Helloka! – szólal meg egy érdeklõdõ hang, enyhe akcentussal. Azonnal felé fordulok, bár úgysem látom, de nem akarok bunkó lenni.  - Gond van? Látom, hogy te nem látod… - mondja. Na igen, kissé furán ejti a szavakat, de megértem. Nem japán, az már tuti. Talán európai.

 - Üdvözlöm – hajolok meg, majd észbe kapok. - A tej.

 - Laktóz, vagy mentes?

 - Mi?

- Laktóz, vagy mentes?

 - Mentes. Arigatou.

Hallom, hogy kettõt tesz a kosaramba. Udvariasan megköszönöm, miután rátaláltam arra az egyik angol szóra, amit ismerek. Nem igen tanultam angolt az iskolában, pedig érdekes nyelv. Tetszik. Blacky barátságosan vakkant egyet, mire elmosolyodom és a kassza felé veszem az irányt. Yumi-chan már visszatért, és miután leszámlázta a dolgokat, én kitapintom a pénztárcát a táskámban, majd leszámolom a pénzt. Már épp pakolok a táskámba, mikor meghallom magam mögött az idegen hangját.

- Hallod?

 - Azt hiszem, igen – mosolyodok el.

-          Ha már így segítettem neked – hallom, hogy megpördül -, elhívlak kávézni. Van kedved? – kérdi.

-          Örömmel – válaszolom. – Van erre nem messze egy kellemes kis kávézó. Van kinti része is, és nincs lépcsõ

-          Honnan… - kezd neki, aztán azt hiszem leesik neki. – Hát persze.

-          Lehet hogy nem látok, de a fülem jól mûködik – nevetek. – A nevem Akai Satoshi. És Önben kit tisztelhetek?

-          Fjölnir Björn vagyok – mutatkozik be tört japánossággal. – Örvendek.

-          Furcsa neve van – jegyzem meg. – Ön külföldi, ugye?

-          Pontosan.

Megvárom, míg fizet, majd illedelmesen lassúra veszem a lépteimet, hogy ne maradjon le túlságosan. De rájövök, erre nincs szükség, mert ahogy látom Fjölnir-san igencsak jó erõben van. Így nyugodtan mehetek rendes tempóban. Útközben ismerõsökbe botlok, köszönünk egymásnak, de más nem történik és hamar elérjük a kis kávézót. Pontosan tudom, hogy mi merre van, mert gyakran járok ide néhány barátommal, és a szomszéd sráccal, aki ugyan nem vak, de jól elvagyok vele. Kitapintom az egyik széket és gondoskodom róla, hogy olyan asztalnál üljünk, ahonnan Fjölnir-sannak sem esik nehezére kigurulni.

-          Jól eltájékozódsz itt – jegyzi meg Fjölnir-san.

-          Gyakran járok ide – válaszolom, majd hirtelen cipõk kopogását hallom.

-          Jó napot kívánok! – hallom meg Michiru-san jellegzetes hangját. – Szia Satoshi-kun! Már hiányoltalak. Mostanában hûtlen lettél hozzánk?

-          Szia Michiru-san! – köszönök. – Nem, dehogyis, csak… mostanában kissé elfoglaltabb vagyok.

-          Értem – nevet. Csilingelõ nevetése van. – Mit hozhatok, uraim?

-          Nekem egy eszpresszót – mondja Fjölnir-san. – És neked?

-          Nekem a szokásosat, Michiru-san – mondom, mire hallom, hogy a tûsarkak eltipegnek.

Elrendezem magam mögött a széken a táskát, majd megsimogatom Blacky fejét, aki igencsak jó barátságot kötött már Fjölnir-sannal, mert ahogy hallom, ott téblábol a férfi széke körül.

-          A barátnõd? – kérdi hirtelen a férfi.

-          Michiru-san? – kérdem. – Dehogy, csak nagyon régi barátok vagyunk. Vagy tíz éve. Úgyis túl idõs hozzám – nevetek. – Kiskoromban mindig ide jöttem fagyizni, meg shaket inni suli után. Akkor ismerkedtünk meg. Mindig megvédett a többiektõl, akik csúfoltak. Aztán jó barátok lettünk – mesélem. – Megkérdezhetem, hogy honnan jött, Fjölnir-san?

-          Elõször is, semmi san, meg egyéb! – mondja szigorúan, mégsem ellenségesen. – Simán Fjölnir, rendben? – bólintok. – Egyébként Svédországból jöttem.

-          Ó! – azonnal tiszteletet érzek a férfi iránt. Európai. – Ott még sosem jártam, de azt mondták, nagyon szép ország, és sok hegy van ott, meg nagy erdõk. De én úgysem láthatom, viszont szeretem hallgatni és elképzelni amit mesélnek. És ha nem túl indiszkrét a kérdésem, megkérdezhetem, hogy miért hagyta ott a hazáját?

-          Igazság szerint, én sem tudom. Utazni akartam és itt kötöttem ki – hallom, hogy felnevet. Én is nevetek.

Michiru-san hamarosan kihozza a kávét, nekem pedig egy epres shaket. Nem szeretem a kávét, de remélem, õ nem fog ezért megharagudni. Talán munkahelyi ártalom, hogy a Sweet Renoban állandóan kávéval dolgozom. Már nem jön be a dolog. Mármint a kávé. Egy ideig csendesen kevergetem a shaket, majd beleiszok. Finom édes, ahogy szeretem.

-          Tanuló vagy? – jön a kérdés, mire azonnal felé fordítom a fejem.

-          Igen. Egy vakoknak fenntartott gimnáziumban vagyok elsõs. Meg mellette egy kávézóban dolgozom. Nem, nem ebben, hanem a belvárosban. A neve Sweet Reno. Kedves hely, majd megadom a címét. Holnap délután négytõl hétig leszek benn, ha érdekli – mosolygok. – És Ön mivel foglalkozik?

-          Tûzoltó voltam – válaszol és elkerekedik a szám. Meg a szemeim is. – De sajnos… - sóhajt, én pedig bólintok. Megértem, hogy nem akar róla beszélni. – De igyekszem aktív életet élni, elvégre az életet élvezni kell, nem? – kacag fel.