Második napja ott dekkolok. Ülök, és nem csinálok semmit, csak szagolom a vizeletet, a hányást, meg azt a rothadó macskát, amit akkor észre sem vettem, mikor itt… én és õ.

Egészen õszintén be kell ismernem: nem tudom, mit vártam, várok, és mire számítok. Ez egy csúcsfaszi. Erõs, izmos, helyes, nagy a farka. Biztosan van valami nõje valahol, talán már gyereke is. Ettõl függetlenül nem tudom kiverni a fejembõl.

Olyan illata volt, mint az õszi faleveleknek. Kellemes, kicsit fanyar, de mindenképp feledhetetlenül jó. A szemének is olyan színe volt, mint az utolsó levélnek, ami még az ágon ül. Még zöld, de már észrevehetõ benne a barnás tónus… és az ajkai. Istenem, azok az ajkak! Ha egy célt kellene választanom az életben, az minden bizonnyal az lenne, hogy örökké csókolhassam. Semmi mást ne tegyek, csak csókoljam. Igen…

Nem tudom, mit tegyek. Ha keresni kezdem, mit mondjak? Menjek be a kisboltba és mondjam meg, hogy egy vörös esernyõs, õsz-férfit keresek? Nem, nem a haja õsz. A jelleme, az illata és a szemei. Biztosan kinevetnének, és a vörös szatyor sem segítene.

Megtartottam, egyébként. Ott van a szekrényemben, Nincs illata, semmi. De olyan megnyugtató, hogy van valamim tõle. Valahogy olyan, mint tartozni valakihez. Úgy gondolom, emellett a férfi mellett, akinek a nevét sem tudom, hazataláltam.

De látom még…?

Megint esik. Két napja esik, és mén második napja ülök az esõben. Mert ha akkor is ilyen idõ volt, minden bizonnyal itt kell lennie most is. nem sok mindent értem el eddig, csak annyit, hogy már szipogok, sípol a tüdõm és folyamatosan folyik az orrom.

Talán megtaknyosodtam… de nem baj. Érte megéri.

Ha újra látom, akkor a halál is megéri.

Jelentem: kórházban vagyok, kedves naplóm.
Nem olyan vészes. Helyesebben én nem emlékszem, így nem érzem kellemetlennek sem.

Napokig ültem ott. Átfagytam, csak percekre ugrottam haza. Az egyik szomszédom hívni akarta a mentõket, de megkértem, hogy ne tegye. Mindennek oka van, amit teszek. Egészen vasárnapig azt gondoltam, hogy mindennek oka van, minden okkal történik, és ha rossz, akkor is meg kell történnie.

Nem sok minden maradt meg abból az éjszakából. Éjfél lehetett, mert indultam már haza. Minden este addig ülök kint. Éjfélre minden munkahely bezár, és tekintve, hogy ott ülök egész nap, mindenképp látnom kell. Ha erre jár dolgozni vagy itt él a környéken, akkor meg fogom találni. Valahogy…

Lámpaoltás! Mennem kell!

Tegnap sietnem kellett. De ma befejezem.

Felálltam. A seggemen vizes lett a gatya, de napok óta ezt ment, hiszen az esõ úgy esett, mintha kötelezõ lenne neki. Már nem is vettem észre… Igazából ilyenkor semmire nem figyeltem fel, arra sem, ha valaki elment mellettem. Talán csak akkor, ha nekem is szaladt véletlenül, vagy én neki. A gondolataim valahogy mindig körülötte pörögtek.

Azt hiszem, ha nem így lett volna, azokat a fiúkat is észre vehettem volna.

Már csak akkor tûntek fel, amikor körül álltak. Minden oldalamon állt egy fiatal, olyan velem korú, de nálam sokkal elvetemültebb fiú. Nevettek. Mosolyogtak rajtam, aztán mutogattak rám és még jobban nevettek. Azt hiszem, féltem. Igen.

Amikor az egyik közelebb lépett, én ösztönösen hátráltam, de beleszaladtam egy másikba, aki mögöttem állt. Szabadulni akartam, de nem tudtam. Olyan erõvel szorított, hogy azt hittem: összeroppantja a bordáimat. Aki elindult, végül megállt. Azt hiszem, el tudtam volna köpni az arcát, de nem mertem megpróbálni. Õszintén szólva gondolkodni sem mertem. Mi van, ha most bántani fognak?
- Buzi vagy? - szólalt meg az egyik, aki mellettem állt. - Válaszolj, köcsög! - Egy ütés. Aki velem szemben állt.
- Nem… nem vagyok buzi - suttogtam.
- Akkor amikor láttunk azzal a vörös ernyõs faszival, nem dugtál? - sóhajtotta a fülembe a másik, és ráharapott. Azt hiszem, vérzett is, mert nagyon fájt.
- Nem keféltünk - néztem rá kétségbeesetten arra, aki szembe állt velem. Nem tõle vártam megváltást, ösztönös volt.
- Ne hazudj, faszszopó - üvöltötte, és egy mozdulattal löktek be a sikátorba. Sötét volt, éjszaka. Senki sem járt már arra, aki mégis, az sem segített, hanem elsietett.

Annyi idõm volt, hogy megtámaszkodjak a falnál, miközben az egyik leráncigálta rólam a nadrágot. beszélgettek közben… és soha nem felejtem el azt a beszélgetést.
- Ne már.
- Mi van, Rocky, beijedtél? - Röhögés.
- Nem cseszd meg, csak nem akarom, hogy szaros legyen a farkam - nyikorgott a másik.
- Ugyan, nézz rá. - Hátba vert. - Ez egy köcsög buzi. - Le is köpött, a nyakamnál folyt le, éreztem. - Azt is kiszámolja, hogy mikor zabál, hogy pontosan tudja, mikor kell szarnia. - Röhögés, nadrág susogása, és iszonyatos fájdalom. Üvöltök. - Ne ordíts, köcsög - kiabál rám. - Ezt szereted, nem? Amikor jól seggbe raknak?!

Reggel talált meg egy néni. Csupa vér voltam. A doki szerint másfél, két hónapig egyek csak pépeset, mert a szilárd dolgok felszakítnák megint… Azokat a fiúkat meg nem fogom keresni. Nem lenne értelme. Homofób, tizenéves kis szemetek.

De ÕT… látom még?