|
2011. március 17.
…és, hogy mióta tudom? Nem akarom végiggondolni. Talán mindig éreztem. Sejtettem, valahol belül, hogy ez az érzés majd előtör, hogy egyszer majd jön valaki, akit meglátok, és elpattan bennem minden. De hogy pont ma… pont ott és pont akkor, arra nem voltam felkészülve.
Ahh, idióta ellentmondások. Erre nem lehet felkészülni, nem igaz? Ez csak… valami. Valami, ami jön, fejbe vág, aztán tovább áll, hagyva mindent. Engem, a sebet, a fájdalmat, a gondolatokat.
Annyi rossz dolog volt mostanában. Fogalmam sem volt, hogy ma megtörténik. Csak… csak sétáltam valamerre. A fene sem figyelte, hogy pontosan merre megyek. Jött egy kis pénz a bankszámlámra. Venni akartam valamit. Talán egy naplót, egy jegyzettömböt, egy csillogós, vörös zselés tollat. Akármit, csak legyen valami emlékem arról, hogy ma léteztem.
A gyros nem volt tervbe véve. Igazán sosincs tervbe véve, de valahogy mindig eszembe jut. Ahogy az a fura ellentmondás is, hogy mit keres egy templom egy bank, és egy gyorsétkezde között…
Amikor ma elindultam valahova, tudtam, hogy elköltöm majd a pénzem nagy részét, aztán hazaérve maximum egy papírszatyornyi holmi lesz majd, amit felmutathatok. Aztán, amikor az utca végére érek, majd a papír is elszakad, mert a macskáimnak vett konzervet már nem fogja bírni. Pont azt… mindegy.
Nem akartam kajálni. Csak elsétáltam a templom előtt, és rögtön szöget ütött a fejemben a gondolat.
Miért is ne?
Bűnözni vicces dolog, akkor is, ha havonta több ezer forintot fizetsz azért, hogy jól nézz ki. Fodrász, kozmetika, pedikűr, manikűr, új ruhák… nem mutatkozhatsz akárhogy.
A pita kellemesen meleg volt. A szószt sosem kérdezték még meg. Gyanítom: évek óta ugyanazzal dolgoznak. Bevált, ugyan minek változtatni? Talán már milliomos a tulaj, de nem akar nagyobb helyet sem. Annak a kis zugkajáldának hangulata van. Minden ilyen helynek az van…
A hús − azt hiszem, csirke − most is kicsit túl volt fűszerezve, de ez nem baj. Így a jó. Kicsit égetten, kicsit pikánsan. Még mindig kellemesebb, ha az ételízesítő miatt sós, mintha a harminc körüli, kicsit rondácska, de a tulaj által gyakran megkefélt kiszolgáló csaj izzadtsága, és egyéb testnedvei miatt lenne az.
Ebbe bele sem gondolok inkább…
Szóval, épp hazafelé mentem. Legalábbis mentem volna, ha nem állít meg valami idióta, hogy nem tudja, merre van a hipermarket. Chh… lúzer. Itt nincs hipermarket. Egy szupermarket van, több kilométerre.
Elhajtottam a fenébe.
…dehogy hajtottam. Megkértem, hogy kérdezzen meg mást, mert én új vagyok erre. Csak tizenegy éve lakom itt.
Alig léptem kettőt. Igen. Azt hiszem, két lépés lehetett, de a barom már a másik saroknál járt. Az én kis papírszatyrom meg feladta. Elege lett a két naplónak készülő jegyzettömbből, a vörös, csillámos zselés tollból és a gyrosból. A macskakajából pláne.
Van egy kis sikátorszerű rész az utcánk végén. Picike, ha nem tudod, hogy ott van, észre sem vennéd. Mindig vizelet- és hányásszag árad onnan, amióta csak itt élek, és pont ezért utálok elmenni előtte. Nem csoda, hogy ideges lettem, amikor pont ott szakadt ki a szatyor. Mintha minden összeesküdött volna ellenem: ugyanebben a pillanatban dörgött egyet, és szakadni kezdett az eső. A dologhoz egy hozzáfűznivalóm volt. Félhangosan, miközben a holmijaimat szedtem össze.
- A kurva életbe!
Sokáig ízlelgettem a mondatot. Régen káromkodtam, de most jól esett. Az már kevésbé, hogy a víz hideg volt, fújt a szél, és hirtelen megállt mellettem valaki. Utóbbitól kifejezetten megrémültem.
- Segíthetek? - kérdezte egy karcos hang. Olyan volt, mintha valaki szopná a farkam. Komolyan… megborzongtam tőle.
- Elállítod az esőt, vagy adsz egy másik szatyrot? - morogtam rá.
Röhögött. Nem is érdekelt volna, hogy kinevet, de az eső elállt felettem, és hallottam a fülem mellett a nejlon szatyrok jellegzetes csörgését. Az járt a fejemben, hogy mi a fene van.
Az ernyője vörös volt. Vérvörös. A szatyor is. Ahogy végignéztem rajta… azt hiszem, még nyögtem is.
Ő az… pont ő!
Ahogy az álmaimban láttam.
Nem gondolkoztam tovább. Ledobtam mindent a földre, és berántottam a sikátorba. Ha már itt van, nem hagyhatom elmenni. Ő felnevetett, az eső meg csak esett, és esett.
Csak nyögtem. Hol az élvezettől, aztán meg a fájdalomtól. Kértem, hogy beszéljen. Mondjon valamit, mert az engem csak még jobban felizgat. Ő meg beszélt nekem. Mondott mindenféle szex közben szokásos butaságot, aztán elélvezett, és a fülembe súgta.
- Akár fel is jelenthetnélek. - Kiszívta a nyakam, és kihúzta belőlem magát. Felnyögtem… a kettő együtt kicsit sok volt. - Végülis majdnem megerőszakoltál - nevetett fel azon a túlvilági hangján.
Percekkel később már sehol sem volt. Én meg csak néztem az agyonázott, út szélén heverő holmimat és a spermafoltos ruhámat…
Most, pár órával később meg az ágyon ülök, és ha nem mondtam volna el valakinek, azt hiszem, bekattanok.
Látom még valaha?
|
