|
Mindig irigyeltem az embereket.
Az embereket, akik sírnak, nevetnek, ölnek, gyógyítanak, védelmeznek, pusztítanak, adnak, elvesznek, hazudnak, megsértik szeretteiket, majd őszintén, szívből jövő érzelmeket sóhajtva kérnek bocsánatot.
Az embereket, akik élnek, tanulnak, dolgoznak, szeretnek, valóra váltják céljaikat, küzdenek az álmaikért, az elveikért, hogy elégedetten hagyhassák hátra a színekben oly gazdag és mesésen pompázó világukat.
Ha közéjük tartoznék… ó, ha közéjük tartozhatnék…
Mikor kezdtem el sóvárogni az élet után? Mióta gyötörnek ezek a gondolatok? Nem tudom. Már nem emlékszem. Semmire nem emlékszem a végtelen hosszú életem röpke, elillanó pillanatai közül. Csak a jelen létezik, a múlt megszűnt, a jövő homályosabbnak tűnik, mint valaha.
Mikor lesz vége? Soha. Nekem soha. Számunkra nincs megnyugvás.
Kinyitom szemeimet. Nem érzek fáradtságot, hiszen nincs szükségem alvásra, szempilláim mégis ólomsúlyúnak tűnnek. Nem vagyok szomorú, hisz szívem nem képes érezni, mégis sötétebbnek látom a világot, mint eddig bármikor. Éjszaka van. A csillagok engem figyelnek, tekintetük elől nincs menekvés. Nem engedem, hogy érezzék a kétségbeesésemet, néma, láthatatlan sóhajom elvész a hűvös szellőben. Megborzonganék, de bőrömet nem csípi a hideg. Mindig elfelejtem. Én nem érzem azt, amit Ők. Én nem létezem.
Csupán vágyom rá… bár érezhetném. A hideg mardosó leheletét, az éhség kínzó fájdalmát, a nevetés forró boldogságát, a zavar izzasztó melegét, a szerelem lángoló parazsát.
Elszakítom, eltépem tiltott gondolataim fonalát, a csillagok élesen izzanak a sötét égbolt éjszakai homályában. Tudják mire gondolok. Érzik a kételyeimet, a titkos vágyaimat.
Nem szabad. Soha nem megyek vissza. Többé nem lennék képes az emberek világától oly távol élni.
Behúzom a levegőben lógó lábaimat, s lassú mozdulattal mászom be az ablakpárkányról a sötétségben fürdő szobába.
Alszik.
Mellé sétálok, pedig tudom, hogy az emberi építmény ócska falai nem védenek meg a figyelő tekintetektől, de képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek. Képtelen vagyok rá. Gyenge vagyok és meggyötört. Nincs elég erőm, hogy győzelmet arassak önmagam felett.
Ujjaim finoman, lágyan érintik puha, sima arcát. Gyönyörű, mikor alszik. Olyan nyugodt és békés. Csendes és makulátlan.
Elmosolyodom, magam sem tudom, hogy miért, és abban sem vagyok biztos, hogy valóban ez az, amit mosolynak hívnak. Ujjaim megremegnek a szőke tincsek cirógatásában. Nem tudom, mi ez. Még soha nem éreztem ilyet. Érezni? Nem… az nem lehet.
Szempillái megrezzennek, s én riadtan kapom vissza reszkető ujjaimat. Lehetetlen, hogy érezte. A mi világunk oly távol van egymástól, hogy nem láthat engem. Soha… soha nem fog látni, hallani, érezni. Soha nem fognak rám nézni azok az égszínkék szemek.
Felül az ágyán, s én elhomályosult tekintettel pislogok rá. Mintha végtelenül gyenge lennék.
Leülök mellé, a lepedő nem gyűrődik meg alattam, a matrac nem süpped be súlytalan, anyagtalan testemtől. Úgy megérintenélek. Úgy végigsimítanám a bőrödet.
Arca felém fordul, de szemei nem rám néznek. Tekintete a távolba réved, egyenesen átnéz nem létező testemen. Ha lennének érzéseim, most biztos fájdalom szaggatná a mellkasomat. Ha tudnám, mit jelent ez, biztosan sírnék. Így csak kényszert, sóvárgást érzek ezek után, s az üresség hangosan kong mellkasomban. Hát mi értelme ennek? Mi értelme védenem, óvnom Őt, ha soha nem érthetem igazán, miket érez? Mi értelme a létezésemnek, mikor csupán egy ábránd, egy látomás vagyok?
Napok, hetek szállnak tova. Mindig így van ez. Végtelen hosszú és szempillantásnyian rövid minden élet… csupán Ő más. Mikor is kezdődött? Semmire nem emlékszem már. Mióta vagyok ezeknek a berögződött gondolatoknak a rabja? Mióta érzem úgy, mintha éreznék?
Az ablakpárkányon ülve meredek a délutáni napsütésben fürdő utakra.
A nappal jobb, mint az éjszaka. Ilyenkor nem figyelnek. Ilyenkor nem követ mindenhova a tündöklő, ragyogó tekintetük.
Őt várom. Minden nap, minden este várom, hogy hazajöjjön. Már egészen gyerekkora óta. Nincs szükségem vele menni ahhoz, hogy megóvjam. Lélekben, figyelemben ott vagyok, ahol Ő jár, mindig vele vagyok, mégsem vagyok vele soha igazán.
Megint egy idegennel jön. Minden hétvégén mást hoz haza, mindig másra mosolyog úgy, ahogy rám soha nem fog. Mindig mást érint, csókol.
Emberek... Szeretnek, gyűlölnek, megcsalnak, kihasználnak másokat, elhagyják egymást, hogy újra rátalálhassanak a másikra. Varázslatosan borzalmas.
Ő nem szeret. Senkit nem szeret. Tudom, hisz nálam közelebb nincs senki hozzá, mint ahogy távolabb sem áll tőle senki nálam. Egyszerre vagyunk végtelenül közel és elérhetetlenül távol.
Mindent tudok róla, mégsem tudok róla igazán semmit.
Ő nem szeret senkit. Kihasznál, elcsábít aztán eldob másokat. Miért tesz ilyet? Nem tudom, és soha nem is fogom megtudni. Minden tettét ismerem, de ami a legfontosabb, az örökké titok marad számomra. Az indok.
Hajnalodik. Tekintetemben napról napra egyre kevésbé ragyog a létezés lángja.
Vajon el fogok tűnni? Megszűnök létezni, mint azok, akik megszegik a legszigorúbb törvényeinket? De hisz semmit nem tettem a sóvárgáson kívül.
Felkel a Nap, fényével eloltja a csillagok gyanakvó pillantását.
Az eltűnésem bárcsak olyan lenne, mint számukra a halál. Akkor oly szívesen fogadnám.
Az ágy mellé lépek, a pirkadó napsugarak épphogy csak cirógatják kisimult bőrét. Még ha csak egy éjszaka lenne is. Bárcsak érezhetném Őt úgy, mint az emberek.
Elhalványuló, áttetszővé váló ujjaim irigykedve, féltékenyen simulnak arcára, elüldözöm a napsugarak melengető fényét.
Tényleg el fogok tűnni. Most már semmi nem számít.
Lehunyom szemeimet, ajkaim puhán érintik a puha, rózsaszínes színben játszó ajkakat, testem beleremeg a tiltott csókba, amit tőle lopok.
Érintés. Nem durva, de határozott érintés a tarkómon, szemeim tágra nyílnak, tekintetem találkozik a kék szemek rabul ejtő pillantásával. Rám néz. Engem néz. Engem érint. Hogyan?
Mellkasomban megdobban valami, szinte megszédülök az ismeretlen, különös érzéstől, mely beleeszi magát testem minden apró, remegő porcikájába. Hogyan?
- Ki vagy te? Ki vagy te, aki minden éjszaka kísértesz? – Hangja halk, szinte suttogva ejti a szavakat. Lágy, mégis ellentmondást nem tűrően számon kérő. Túlságosan ismerem ezt a hangszínt. Túlságosan sokáig sóvárogtam utána, hogy nekem szóljanak a negédes szavai.
- Látsz engem? Hallasz? – Hangom idegennek tűnik. A végtelen hosszú életem során most először szólaltam meg. Most először ejtettek ki hangokat reszkető ajkaim. Mi történik?
Testem mintha egyre színtelenebbé, áttetszőbbé válna, képzeletbeli látomás csupán. Még ne. Most ne. Most nem tűnhetek el.
- Igen. – Felül, de tarkómat simító ujjai nem engednek el, s testem forrón érzékeli a gyengéd érintést. Csók. Édes, puha csók az ajkaimon. Ő adja nekem. Megcsókol, mintha ember lennék. Hozzám ér, mintha léteznék. Mi ez? Miért remeg így mindenem? Miért érzem ilyen forrónak minden porcikámat? Nem értem.
Magához húz, halkan suttog fülembe, miközben ujjai hófehér, elhalványuló, elgyengülő szárnyaimat simítják végig.
- Miféle lény vagy te? – Remegő tekintetem ismét elmerül az égszínkék szemek örvénylő hullámai között. Tényleg rám néz. Ez képtelenség.
Ha lennének érzéseim, hogy biztosan mosolyognék. Biztosan boldog lennék.
Nem… Boldog vagyok. Vannak érzéseim. Érzem őt. Érzem az érintését, a forróságát. Hogyan? Mi ez?
Megborzongtam. Tényleg. Ez nem a képzelet szüleménye volt csupán.
- Őrangyal. – Sóhajom elveszni látszik a napfényes szoba csendjében, csupán egy újabb csókot kapok válaszul.
- Mindig tudtam. Mindig éreztelek. Mindig vártalak. – Mellkasom dübörgése megszűnik létezni, egész apróra szorul szívem. Lehetetlen.
Ő nem szeret senkit. Tudom. Kihasznál, elcsábít aztán eldob másokat.
Soha nem tudtam, miért teszi.
Ujjai végigsiklanak meztelen testemen. A mozdulat túlzottan ismerős, mégis olyannyira ismeretlen.
Még soha nem tűntek ilyen rövidnek az elillanó másodpercek, az ölelésében minden óra egy röpke pillanatnak tűnik. Olyan boldog vagyok.
- Esteledik. – Halk sóhajom, kétségbeesett suttogásként töri meg a ránk ereszkedett csendet. Nem várok választ.
- Eltűntek a szárnyaid.
- Tudom. Mert lassan emberré válok. – Hangom megremeg, ajkaimra halovány mosoly kúszik.
Emberek. Sírnak, hazudnak, átvernek, becsapnak másokat.
Tényleg… talán tényleg van bennem egy kicsiny emberség.
Egy angyal soha nem válhat emberré. Egy angyalnak soha nem juthat ilyen kiváltság.
Lágy simítás az oldalamon, finoman fordít maga felé, tekintetünk találkozik, s ennyi is elég, hogy úgy érezzem, képes lennék sírva fakadni a boldogságtól. Köszönöm.
- Akkor velem maradsz?
- Igen. Örökre. – Újabb hosszú, néma, meghitt másodpercek, a csend meleg takaróként borít ránk védelmező leplet, félénk hangom megtöri a nyugalmunkat.
- Kiviszel a tengerpartra? Szeretném megnézni veled a naplementét. – Lágy csók a vállamon, ajkak édes, puha érintése a tarkómon, majd a nyakamon.
- Persze.
Elmosolyodva nézek végig a hullámzó habokon, a tenger sós, csípős illata szinte elkábítja érzékeimet. Még soha nem éreztem. Illatok, tapintások, elragadó látványok. Ez mind az emberek kiváltsága.
Felemelem ujjaimat, átnézek pislákoló bőrömön. Mindjárt lemegy a Nap, hogy átadja az uralmat a csillagoknak.
Átölel. Birtokló, forró ölelés, mintha soha nem akarna elengedni. Nekem ennyi elég.
- Ha akarod minden nap kihozlak ide. – Elmosolyodom, felpillantok rá.
Miért ilyen kedves velem? Miért teszi ezt?
Ő nem szeret senkit. Tudom. Kihasznál, elcsábít aztán eldob másokat.
Soha nem tudtam, miért teszi.
- Köszönöm. – Köszönöm, hogy megmutattad, milyen érzés lehet embernek lenni. Még ha csak egy pillanatra is. Még ha az én érzéseim csupán árnyékai is a valódi érzelmeknek. Köszönöm. Mindent köszönök.
Arcomon egyetlen néma, forró könnycsepp folyik végig.
Még soha nem sírtam. Még soha nem ejtettem könnyet senkiért.
Azt mondják, ha egy angyal könnycseppet hullajt, egy új angyal születik. Így marad meg az egyensúly. Az angyalok örök egyensúlya.
Ha egy távozik… születik egy új, s én kileheltem magamból létezésem utolsó szikráját.
A Nap gyors, sietős mozdulatokkal nyugszik le a távoli horizonton, utolsó sugaraival fényesre, színesre festi a hófehér felhőket, melyek most rózsaszínes, lilás árnyalatban pompáznak.
Ellépek tőle, ölelő ujjai átsiklanak anyagtalan testemen. Felé fordulok, hogy utoljára elmerülhessek az égszínkék szemekben, melyek az örök nappalt jelentik számomra. Az örök fényességet, az örök boldogságot, ahol nem érhetnek el ők…
Nem szeretem az éjszakát. Nem szeretem a csillagok figyelő tekintetét. Nem szeretem a törvényeiket, a szabályaikat.
- Sajnálom. – Hangja elveszik az engem körülölelő sötétségben, láthatatlan kezemet felemelem, felé nyúlok, de már nem érem el. Ujjaim a semmit markolják, s én magam is csupán levegő vagyok. Ajkaimat szólásra nyitom, de a hangok nem jönnek. Mit sajnál? Miért mondja ezt?
Lehunyom szemeimet, kétségbeesett sikolyom visszhangzik az örök idők végtelenségében, mely nyomasztó súllyal terít rám sötét, magányos, halott leplet.
*
Kirebben karjaim közül, ujjaimmal utána nyúlok, de áttetsző bőrén keresztülsiklanak ujjaim. Miért nem tudom megérinteni? Miért nem tudom megfogni Őt? Miért nem tudom a karjaimba zárni, ahogy délután tettem?
Felém fordul, fénytelen, hófehér tekintetében fájdalom, gyötrelem csillan, s rögtön megértem.
Hát nem azt mondtad, hogy velem maradsz?
Az arcán végigcsurranó hófehér könnycseppen megcsillan a lenyugvó Nap halovány fénye, s kényszert érzek, hogy ismét felé nyúljak, de nem teszem, s a csillogó könnycsepp lomha mozdulattal hullik a puha homokba.
Ennyi volt? Elmegy? Máris? Én azt hittem örökre velem marad.
Annyira hozzászoktam a jelenlétéhez.
Mindig tudtam.
Mindig láttam Őt.
Egészen kisgyermek korom óta.
Mindig láttam, ahogy a párkányon ülve vár rám, s már magam sem tudom, mióta éreztem, hogy azért sietek haza esténként, hogy láthassam Őt.
Idegesített.
Idegesített, hogy csak figyelt… mindig… mindig csak nézett, szemeiben végtelen szeretet és sóvárgás tükröződött.
Idegesített, ezért rá akartam venni… rá akartam venni, hogy tegyen valamit…
Mindig csak akkor ért hozzám, mikor azt hitte, hogy alszom.
Ahányszor mással voltam együtt, fájdalom csillant a tekintetében.
Talán Ő maga észre sem vette.
Miért nem látta, hogy Őt figyelem?
Fájdalmat akartam neki okozni, hogy tettre bírjam. Hogy megbüntessem azért, hogy nem szól hozzám… hogy nem érint meg… hogy elég neki csupán a látványom.
Azt akartam, hogy szenvedjen.
Már mindent értek.
Sikerült a tervem. Belém szeretett és szenvedett miattam. Szenvedett, ahogy én akartam, hogy szenvedjen… és szeretett, ahogy én akartam, hogy szeressen. Minden olyan jól működött.
Én okoztam volna a vesztét?
- Sajnálom. – Hangom megremeg, felé nyúlok, de teste szertefoszlik ujjaim között. A csillagok fénye sápadtan világítja meg az ürességet, melyet maga után hagyott, a levegőben apró kristályokként csillognak lelkének fényes romjai.
Felüvöltök, hangom elvész a hullámok csobogásában.
Térde rogyok, ujjaim hajamba túrnak, könnycseppek áztatják arcomat.
Mit tettem?
Pedig én… annyira… annyira szerettelek… mindig… örökre…
Reszkető ujjaim felemelik a földön megcsillanó, apró szívet formáló kristályt.
A könnycsepp.
A lehullajtott könnycsepp. Hát ennyi?
Ennyi maradt belőled?
|
