|
(Ez még csak az eredeti verzió, amint a lektorom átnézni kicserélem a javítottat!!!!!!!!!!!!!)
3. fejezet: Mester… én…
- NEM JÓ! – ordított egy öblös hang, egy messzi forró gyakorlótérről. Dél felé járhatott már az idő, a tiszta kék égről égetően perszelt a nap, senkit nem kímélve erejétől. Egy fiatal fiú – alig múlhatott tíz éves – térdére rogyva, nem törődve a forró homokkal, tenyérrel támaszkodva rá lihegett, kapkodta az éltető levegőt. Szemei szorosan össze voltak zárva, mérgében egyet a földbe csapott.
Mellette két egyen rongyba öltöztetett test volt. Bábok…
Az egyik egy nő volt, a másik egy férfi. Nem csak kiformált arcuk alakján látszott ez, hanem hajukon is. Ezek voltak a fiú szülei… Sasori első bábjai…
„- Készítsd el te magad az első bábjaidat – szólt az idős asszony.
- Mi? – kapta fel a fejét a kisfiú, majd visszaterelte tekintetét a sötét szobára, ami tele volt fa és fém anyagokkal, valamint vegyszerekkel, eszközökkel. barna szemeiben tükröződött a félhomály.
Percekkel később, már egyedül ült, magára zárta az ajtót, és lelkesen kezdett hozzá, egy kis leírás segítségével, első bábjainak elkészítéséhez.
Kifaragott egy ujjat, majd egy másikat, s ezeket egy kézfejre erősítette. Fokozatosan, lassan építette őket, azt akarta hogy tökéletes, pontos munka kerüljön ki kis kezei alól.
Hosszú órákon át, nem is figyelt másra, csak a faragó késre, a fa anyagra, és koncentrált, hogy elérje célját, ami napokon belül el is készült…
Két magas, köpenyes alak. Testük merev és robosztus, de arcuk vonala, több mint puszta minta. Két szülő tökéletesnek hitt mása, két szerető szülő megtestesítése…
Művészet…
Ezek voltak első gondolatai, mikor elkészítette őket.
Művészet…”
A férfi, ki előbb hangját korlátlanul engedte ki, karba tett kezekkel, állt a fiú felett, sötét szemeiből sugárzott a szigorúság.
Ő volt a Kazekage.
- Ha nem tanulod meg őket jobban használni, vagy nem csinálsz újabbakat, feladom a tanításodat! – csengett a hangja határozottan, amire a fiú azonnal felkapta a tekintetét.
- Mester! Ne! – szemei könyörgően csillogtak fel, de még mindig térdelt a porban. A könnyeket már rég elfelejtette… Egy ninja soha nem sír…
A Kazekage összeszűkült szemekkel tekintett rá egyre jobban, nem akarta, hogy érzései uralják most arcidegeit. Lelke mélyén megszakadt a szíve érte, hisz kicsi kora óta figyelemmel kísérte. Tudta, hogy erősebb szálak kötik őt a bábjaihoz, mint bárki mást. És hogy miért pont őt választotta mesternek?
Még nem tudta…
Lassan visszahívta acél homokját a hátán lévő dísz tökbe, tekintete még mindig szigorú volt.
Ahogy felnézett rá a fiú, ragyogó barna szemeivel, újra előjöttek a mélyre ásott emlékek…
„ – Shudesi-san! – szólt egy fiú, tisztelettudóan fél térdre ereszkedve, lehajtott fejjel a Kazekage előtt. Sasori a nevet is csak úgy merte szájára venni, hogy tudta… senki más nincs a közelben. Kicsi volt még, alig került be a geninek közé, de már tudta mi a rend és a fegyelem, de néha eluralkodott rajta a szíve.
- Állj fel – utasította halkan – Mondd Sasori.
A fiú nem állt fel, még mindig fél térdre volt ereszkedve. Mély levegőt vett, majd felkapta fejét, és a fekete hajú férfire nézett.
- Kérlek taníts engem! Kérlek… Légy a mesterem…”
A különbség most, a fiú kora volt. Mikor akkor hajolt meg előtte, még kicsi volt, azóta már serdült, és sokat fejlődött. Képes volt egész jól megvédeni magát az acél homoktól is, de nem eléggé. Fejlődnie kell, és elszakadni a múlttól. Könyörtelennek kell lenni… Olyannak, amilyen maga a világ is.
- Sasori… állj fel – a parancsszóra, lassan feltápászkodott és leporolta ruháját – Figyelj rám – szólt rá ismét, ezzel magára terelve a fiú figyelmét. Szerette azokat a barna szemeket.
- Hai? – kérdezte halkan, s várta a továbbiakat. Szeretett volna tanulni, megerősödni, de emellett emlékeitől sem volt hajlandó megszabadulni.
- Figyelj rám – lágyult el a hangja, de figyelt, hogy nehogy mások is hallhassák… hiába voltak egy kihalt részén a falunak, a Kazekaget mindig ANBU harcosok is őrzik – Ha fejlődni akarsz, meg kell tenned.
- Nem! – vágta rá azonnal, a kéréssel dacolva. A Kazekage csak sóhajtott egyet.
- Sasori… - tette vállára a kezét, majd lehajolt hozzá, hogy közelebbről nézhessen szemeibe, erősítse a szemkontaktust – Te kértél, hogy tanítsalak… Ugye? – a válasz egy félénk bólintás volt – Mivel tőlem tanulsz… bíznod kell bennem… bízol bennem? – újabb bólintás, de már összeszorított szemekkel – Ha hiszel nekem, te is tudod… Hogy új bábokat kell használnod – a mondat végére már majdnem könnyek potyogtak a fiú szeméből, alig bírta teste remegését visszafogni.
- Nem! – hirtelen felrántotta karjait, hogy csapást mérjen a vele szemben állóra, de Shudesi kivédte bábjai akcióját vas homokja segítségével. Nem vette zokon a fiú reakcióját, ugyan úgy nézett rá mint eddig, egyetlen arcizmát sem rezdítve.
Sasori kitépte magát az öleléséből, majd futva hátrált egy kicsit, tekercsbe hívta bábjait, végül újra futni kezdett… haza…
A fekete hajú férfi hosszan nézett még utána, de nem tett semmit. Jól ismerte már, tudta minden lépését, de mégis sajnálta, annak ellenére, hogy szigorúan bánt vele.
~*~
Sasori sokáig futott lélekszakadva, és egyszer sem fordult meg. Végig könnyeivel küszködött, nem hagyta legördülni őket, erős volt. Loholás közben azon gondolkodott, amit meg kell tennie. Fájt a szíve, ha arra gondolt el kell „dobnia” szülei bábját, és majd újabbakkal kell harcolnia, de a Kazekagének igaza van. Nem válhat erősebbé, ha kötődik a múltjához, ha ragaszkodik ilyen „elavult” dolgokhoz.
„Képes vagyok rá… erős vagyok… képes vagyok rá… érte… értük… magamért… mindenkiért…”
Egyetlen könnycsepp gördült ki szeme sarkából, a többit ruhájával törölte le, majd fájdalmas mosollyal, csillogó szemekkel futott be házuk ajtaján.
- Szia Baa-sama – köszönt futtában nagyanyjának, majd egyenesen saját kis műhelye felé vitte útja.
Felszaladt, magára zárta az ajtót, végül leült, hogy kipihenje magát.
~*~
Éjt nappallá téve tervezett, dolgozott újabb és újabb bábokon, ami már rég nem emberi formát öltöttek. A félhomály uralta szobában, Sasori egy hatalmas fehér lap felett görnyedt, ceruzával, tussal és egyéb eszközökkel.
- Ha ezt ide illesztem… - gondolkodott olykor hangosan, de sok tervét elvetett ötletnek gondolta, így a galacsinok kupaca, nagyobb helyet foglalt, mint maguk a kész tervek.
- Ez… Ez az… - ujjongott csendesen egyik kész rajza felett – Tökéletes… bár ha ezt kiütik, vége… - gondolkodott el mélyen, közben sokadszorra nézett végig vázlatán.
- Egy harci báb, csak annyira erős… mint a leggyengébb illesztése… - sóhajtotta elégedetten, s megfogadta, ezentúl ezt a kis szabályát is betartja – erősebbre kell csinálnom az illesztést… - tanakodott tovább, majd újra rajzolni kezdett.
Nagyanyja olykor-olykor aggódva kopogott be hozzá, nem tudta mit csinálhat bent egyetlen unokája, magára zárva az ajtót, de nem aggódott. Amíg a chakráját érezte, addig nyugodtan hagyta, hogy azt csinálja amit szeretne, nem gátolta semmiben.
Évek óta tanítja a különböző mérgek és ellenszerek keverésére is, s tudja, hamarosan ebben is túl fogja majd őt szárnyalni.
Örült, hogy ilyen erős és elhatározott fiú unokája van.
~*~
Sasori napokig keményed dolgozott, de meglett a gyümölcse. Három új, és kivételes bábot hozott össze, eddig nem ismert démoni alakkal megáldva.
- Művészet… - susogta kis ajkain, miközben szemében megcsillant egy gyertya fénye. Fáradt volt, mégis kipihent, hisz nem aludt sokat, de elgyengülni sem akart…
- Még egy utolsó simítás… - vette kezébe vésőjét, és az első bábhoz lépett – Karasu… – apró betűkkel véste bele a nevet, majd a báb nyakára egy skorpió alakját véste, amit később lefestett.
- Kuroari… - mondta megint halkan, és hasonlókép tett, mint az előző bábnál, végül a harmadikhoz lépett – Sanshuo… - suttogta, majd belekarcolta a nevet, és egy sóhajjal végzett – Készen vagytok… - konstatálta a helyzetet, majd észbe kapott és átrohant saját szobájába.
Kinézett az ablakon, látta már sötét van. Nem tudta milyen nap, csak hogy este, és lassan eljön az éjfél.
- Ki kell érnem! – mondta határozottan, külön-külön, nagy tekercsekbe hívta bábjait, majd felkapta hátára őket, és futásnak eredt.
Nem volt messze a hely, ahova sietett, de érezte ha nem ér oda minél hamarabb, talán lekési…
~*~
Sunagakure egy szélre eső részén, egy kihalt gyakorló pálya közepén ült maga a Kazekage, civil viseletben, egyedül, minden kíséret nélkül. Szerette az ilyen magányos perceket, sokat járt arra a térre, s egy sziklára feküdve nézte a csillagokat a tiszta égen.
Sok alkalommal, érezte hogy nincs egyedül, de kis kukkolója előtt, soha nem fedte fel a titkot, hogy érzi közelségét. Halovány chakrát észlelt, de nem tett mást, csak halvány mosolyra húzódtak ajkai, lehunyta ében szemeit, s csak rá gondolt. Oly régóta ismeri, és nem pusztán csak szereti, vagy kedveli. Igazi kötelék alakult ki közte, és e között a fiúcska között.
Ezért sem tudta kérését elutasítni, mikor tanítvánnyá kérette magát, nem tudott neki nemet mondani.
Érezte, hogy a fiú egyre csak közeledik, és nem áll meg, kíváncsian várta, vajon mikor ér oda hozzá, és ez hamarosan be is következett.
- Sensei – lihegte Sasori teljesen kimerülten, térdeire támaszkodva, és szinte ledobva vállairól a nehéz tekercseket.
- No csak Sasori… - nyitotta ki szemeit, majd lassan és kényelmesen felült, végül a fiúra nézett – csak nem esti gyakorlatot végzel? – mosolyodott el halványan, majd tekintete a tekercsekre tévedt. Kíváncsi volt vajon mi lehet bennük, bár tudta, hogy új bábok helyei…
- Nem… hozzád jöttem – szabályozta légzését, végül normális hangnemben egyenesedett ki – Elkészítettem őket – jelentette ki határozottan.
Shudesi oldalra fordult, majd felállt a szikláról, a fiú elé lépett leguggolt elé, és felkarjait szorította meg.
- Tudtam, hogy megcsinálod… - mondta mosolyogva, majd átölelte a meglepett fiúcskát.
Sasori csak pislogott nagyokat, nem értette a hirtelen kedvességet, az ölelést, de nem törődött sokáig vele, hisz jól esett neki, így viszonozta.
- Shudesi-sama… - suttogta halkan – meg akarom őket mutatni – kezdte el finoman taszigálni a férfit, aki magától állt fel, és nézett le rá.
- Rendben… - egyezett bele egy bólintással, és nehezen, de kezdte felvenni tanári formáját.
Fém homokja nem volt közvetlen közel mellette, de biztos helyen hagyta, ha szüksége lenne rá.
Sasori elégedetten húzta ki az első tekercset, majd egy füstfelhő keretében, mosolyogva hívta elő első bábját.
- KARASU!
~*~
Kimerülten, elégedetten pihentek le éjjeli edzésük után. A bábok alig megviselten, pihentek a szikla tövében, míg Sasori és a Kazekage azon pihentek.
A fiú a férfi ölébe hajtotta fejét, és onnan nézte a csillagokat.
- Már értem miért szeretsz ide kijönni – mondta halkan, barna ragyogó szemeit egy percre sem leemelve az égről. Shudesi nem válaszolt, csak lágyan borzolni kezdte a fiú vörös tincseit, aki halk kuncogással fogadta a gesztust.
- Ügyes voltál – dicsérte meg, majd visszatette kezét hasára.
A fiú nem nyugodott, feltápászkodott helyéről, felmászott a Kazegake mellé, és mellkasára tette fejét. Karjával lassan és félve, de végül átölelte az izmos testet, és hagyta, hogy az erős karok átöleljék.
Teljesen nyugodt volt és boldog. Eleget tett nem csak mestere, hanem saját elvárásainak is.
Boldognak érezte magát, ha barátjáért, mesteréért, a Kazekagéért olyat tehet, aminek örül.
„Bármit megtennék… bármit…” – gondolta mosolyogva. Sokat köszönhetett ennek a férfiak, már kicsi kora óta.
Lassan felhajolt, arcára pír ült a gondolatra, félve tekintett a lehunyt szemű kagéra, végül óvatosan hajolt az arcához, hogy egy puszit hinthessen rá, majd visszakucorodott az ölelésbe.
A meglepett férfi szemei először kipattantak, szíve hevesebben kezdett verni, karjai halványan megremegtek az ajkak érintésére.
- Sasori… – susogta nagyon halkan, talán csak ő hallotta a kiejtett nevet. Fellobbant benne egy érzés, egy eddig mélyen ülő láng, ami most tomboló erőre kapott.
Vágyódás…
Kissé szorosabban ölelte magához a fiú testét, de erősen fogta vissza magát minden akarata ellenére.
- Mester… én… - motyogta a fiú halkan, küszködve a szavakkal – Szeretlek… - ejtette ki végül bátran.
Shudesi végül engedett testének, karjaival feljebb húzta a fiú, ujjaival arcát maga felé terelte, majd megemelte saját fejét, arcán boldog mosoly ült.
Kisvártatva közelebb húzta magához a meglepett fiú arcát, s ajkaira hintett apró csókot, majd a fiú fejét a vállára terelte.
- Én is Sasori… én is…
|
