Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Inuzuri Sakura VI.-VII.
Korhatár: 16+
Műfaj: Fantasy
Kategória: Bleach
Feltöltő: alinor
Feltöltve: 2011. 02. 07. 09:05:03
Megtekintve: 983 db
Kritikák: 0 db

VI. Segíts kardom, segíts!

- Nem hiszem Sakura.

- Ne legyen már ilyen, ha az elején bemeséli magának, hogy nem lehet, lehetetlenné teszi magának a

kiutat. Lelkek vagyunk csak tudunk valakivel kommunikálni a lelkek világában!

Napokon át jártam a várost, ismerős energiákat akartam érzékelni, de nem igen akart minket kiengedni

ez a valami. Szépen felmentem oda ahol az a sok fa volt, és mivel eljártam a lábam, leültem az egyik

tövébe. A lélekenergiám átjárta a fát, és ezúton hangokat hallottam, pár ember hangját.

- De kapitány nem gondolja, hogy a valamilyen oknál fogva furcsább a megszokotnál. - ez, ez Renji hangja.

Akkor halványan látni véltem őt, aztán...

- Erre én is gondoltam Renji, de vajon mi okozza. - ez meg Byakuya hangja. Felpattantam és odasiettem

eléjük, kapálóztam, mutogattam, de sehogy se vettek észre, de a lélekenergiámat észrevehetnék. Ezaz,

megküldtem a lélekenergiámat, Byakuya egyből visszafordult és összehúzott szemmel nézett felém, de

nem látott.

- Mi az kapitány?

- Te nem érzed ezt Renji.

- De, most, hogy mondja! Ismerős ez a lélekenergia, de nagyon gyenge.

Francba, francba! Nem ez így nem jó! Mérgembe beleütöttem a fába magam mellett. Erre ők is felfigyeltek.

Byakuya idesétált és megnézte az ütésnyomot, eszembe jutott a múlkori órája Otakunak. Megfogtam

Byakuya kezét ami a törzsön volt, és gondolatban elkeztem beszélni, segítséget kérni.

- Sakura. - hallotam vissza Byakuya gondolatát.

- Igen, kérlek ne néz hülyének, valamilyen mágia alkotta világban vagyok. És nem igazán sejtem a kiutat.

- De hisz te itt vagy a Lelkek világában.

- A testemet mágia irányítja, ami abból a kardból jött elő, amit magamnál hordok.

- Pusztítsam el a kardott.

- Nem, ő nem tehet róla, a mágiát kell ami engem bezárt a ide. Megpróbálok beszélni Fénypenge Leplével,

addig tartsátok magatokat távol a testemtől, nem tudni, hogy az a valami mire készül.

Ekkor megszakítottam a kapcsolatott és megpróbáltam a testem nyomára bukkani, az utcákon. De nem

jártam sikerrel, így visszatértem az öregúrhoz. Beszámoltam neki, hogy beszélni tudtam egy halálistennel

és, hogy remélem fogták az üzenetett.

- Miért csinálta a kardott? Mármint tudom, hogy egy nemesnek szánták, de miért pont a kardkészítés?

- A családom századokon át kardkészítéssel foglalkozott, és én is azt a szakmát választottam. Valahogy

jó érzés volt kardott készíteni, de nem igazán gondoltam, hogy ilyen lelket adhatok neki.

- Hát igen, makacs és önfejű, de igazából szereti az életét...

- A forgatója iránti szeretete adja a leghatalmasabb erejét. Hisz a cseresznyevirágok is szépek, lágyak s

szeretettel hullanak alá, szeretettet sugároznak és szeretetve élik gyorsan múló életüket. Jelképük a

legcsodálatosabb a világon, a múló élet, melyre mindig emlékeznünk kell. Hiába élünk tovább a halandó

emberektől, egyszer nekünk is vissza kell térni a halandó életbe, nem maradhatunk örökre itt, megsértenénk

a körforgást, a törvényeket melyeket be kell tartanunk. Egyszer én is elmegyek erről a világról, amikor

szólít engem vissza a földi világ, te még most kezdett az életedett, és sok időd lesz még ilyen tapasztalatok

megismerése. Annyi a dolgod, hogy kijuss innen, és éld az életed, úgy mint a cseresznyevirágok, szépségesen

virágozz az élettel s ha eljön az időd, büszkén tisztán hajts fejet annak, hogy eljött azt időd...

- Megteszem amire kérsz apó, már csak azért is mert tisztelem az éltet, és tudom értékelni az élet adta

szabadságot. Ha mégis úgy adódna, hogy megkell ezzel a mágiával küzdenem, a lelkem beleadom!

- Metisztelő élmény volt a számomra, hogy egy ilyen halálistennel beszélhetek. Ki tisztel mindent, s igazi

halálistenként védi a lelkeket és az életet. A kardom jó kezekbe került, úgy tartja, nincs erős kard, nincs

olyan, hogy legerősebb fegyver, csak erős harcos kinek a szíve és a hite a legerősebb fegyver. Keresd

meg a kardod, halálisten!

Felálltam és kiléptem a házból, de az apó megszólított:

- Utoljára, mond meg a teljes neved, halálisten! - visszapillantottam rá.

- Inuzuri Sakura, a 8. osztag oszlopos tagja. - majd kiléptem és végleg otthagytam az apót, olyan fájdalmat

éreztem amit egyálltalán nem értettem, ilyen lenne egy élet elvesztése? A lábam a cseresznyefákhoz vitt, és

az alkonyat fényénél lassan hullott alá a fák szírmai. Csak álltam a fák árnyékában, néztem az egyre jobban

csillagosodó eget, hiába mágia kelltette világ a nappal-éjszaka ciklusai itt is élnek. A szirmok kezdtek kicsit

élénken világítani, s csak annyit érzek, hogy hull a könnyem, folyik végig az arcomon és aztán lehull a földre.

Kezeimet a mellkasomra teszem, és behunyom a szemem:

- Segíts, Fénypenge Leple, tudom, hogy hallasz és értesz. Ki kell inenn mennem, hogy elhárítsam ami reánk

veszélyes. - a magamban mondott gondolataim alatt a térdemre zuhantam, újra felpillantottam a fákra.

- Cseresznyevirágok, cseresznyevirágok, szegény virágok, azért születetek, hogy szépség árnyai legyetek,

hogy szálljatok a széllel, és egyszerű módon meghalljatok az élettel!

Ekkor a szirmok rám hullottak, a lélekenergiám növekedni kezdett, rózsaszín aurám lett és az aurából

szárnyaim lettek melyeket aztán beborítottak a szirmok. Suhogtatni kezdtem a szárnyam, és Fénypenge

Leplét láttam a fák árnyékában.

- Jöjj, visszahozlak! - nyújtotta felém kezét, én pedig repülni kezdtem, a szárnyaim akaratom ellenére mozogtak

és oda repítettek ahonann beestem ide. Felrepültünk a sötétségben és azután arra eszmélek, hogy zuhanok.

Nincs már szárnyam, de Fénypenge Leple ott van a kezemben. Ahogy becsapódok a Tiszta Lelkek városába

Lidérc hangja üti fel a fejemet. Egy kibaszott nagy Lidérc, kb akkora mint egy Gilian, de csöppet se hasonlít rá

a maszkja mintája rózsaszín, gondolom az a mágia lélekteste...

- Bocsáss meg de eddig tudtam veled maradni. - mondja Fénypenge Leple majd visszatér a mágia testéhez,

én pedig futok egyre közelebb hozzá. Meglátom Byakuyát és Renjit, majd Hitsugaya kapitányt Matsumotoval.

A lidérc bocsát felém egy nem ismert támadást, ami elől kitérek erre az én támadásomat bassza nekem.

Agyam eldobom!

- 31. Támadás: Lánglabda!!!! - szétlövöm a sárkány és fellépek a tetőre. - Hé, te kibaszott Lidérc, mi az anyádat

képzelsz, hogy az én támadásomat használod.. nem is... mi a picsát képzelsz arról, hogy a kardom erejével

támadsz, utolsó kis féreg! Seggbe rúglak úgy, hogy anyád nem ismer rád!!! Add vissza a kardom te utolsó

kis buzi rohadék!!

- Vadállatok szétszórt csontjai, orom, rubin, acél kerekek, ha mozog mint a szél, ha megáll mint az ég, a

ládzsák csörgése betölti az üres kastélyt!!! 63. Támadás: Mennydörgés!!!

Ezt szépen belelőttem a vállába, de nem igazán kottyant meg neki.

- Ez nem jött be. - hallottam Renjitől.

- Hát fogod, oszt ütöd, nem anyád, nem apád!

Hát kb az összes halálisten rátámadt, ki shikai-jal, ki bankai-val. nem érezte meg. És vissza is támadt, szóval

úgy 5 perc múlva fetrengtünk. Hogy, hogy lesz kidögletve arról fingom nincs.

VII. Forog a föld 

Jó nagy szarban vagyunk. Hiába mágia lény, kúrva erős, faszomat! Ahogy a kezeimre tápászkodok,

felfigyeltem, hogy begyógyulnak az álltalunk okozott sebek.

- Ez baszott erős! - hallom Rangiku szájából, és a Lidércizé egy sugarat indít feléje.

- Matsumoto!! - hallott Hitsugaya kapitányt, és erre félrelököm Rangikut, engem talál el az a baszott erős

támadás. Jól gondoltam! Okosabb mint hittem és ez most valóban azt jelenti, hogy "Asszem végünk van".

Lezúgog a földre, végigszántom a földet, eltörik a kulccsontom baszott nagyott ordítok a fájdalomtól.

Elterülök hason a földön és csak ordítok... aztán arra eszmélek fel hogy elkezdt a dög járni, rombolja maga

alatt a házakat a lelkek menekülnek. Fájdalmasan a hátamra fordulok, a halálistenek nem bírják sokáig!

- 4. Támadás: Fehér villám!!! - ordítva küldöm meg, és talál! A fél oldala tiszta vér, én meg magamnak

okoztam a bajt, olyan fájdamat érzek, amit még soha! A levegő is belémreked. Byakuya elém áll, a Lidérc

lény cero-t készül lőni.

- Takarodj, különben kicsinál!!! - üvöltöm Byakuyának, de mint aki meg se hallja. És ahogy az a szarházi

megküldi a cero-t Byakuyát is arrébbrántom. Ahogy szenvedve rádőlök, Fénypenge hangját hallom:

- Elegett pusztított ez a rohadék, kellj és támadj Sakura.

- Mindannyiunk élete e támadástól függ, ha elbaszom végünk.

Legsötétebb erők átka, súlyts le rá az éjszakában, fényeknek árnya jöjj elő hatalmad álltal űzd el őt...

Majd az a izé beszélni kezd:

- Ostoba, ostoba lélek vagy te is!

- Hiába vagyok a szolgád, de ugye nem hiszed, hogy ezt szótlanul fogom hagyni! Lelkek vagyunk jogunk

van élni, nem hagyhatom, hogy ezt megtagadd tőlünk! Nem hagyhatom!

- Fénypenge!!!!!!!!!!!!!!!!!

Fénypenge a szőrny lelkébe hasított, így az üvöltött mint az állat. -ÁááááááááÁ  Áááááááááááááá!

- Ha már Fénypenge adott egy esélyt nem hagyhatom veszni! ...világosság a legmélyebb fehérségből feléledj

rémálmok ura ki napként tündökőlsz, a káosz tengerének vizében tükröződsz, most tégedd hívlak

fohászkodom ki előttem áll elpusztuljon, dőljenek igába mindazok kiknek bűne itt honol, oszd meg erőd

testemmel, jó hatalmadnak teljével, nemfogom, nem hagyom őket cserben!!!!!

- Merülj el az aranyálomban, pusztulj el vele, hogy ugyanazt álmodd amit én álmodtam! - készült egy arany

valamit lőni.

- Csak még egy kis időt! - basszameg a testem nem bírja. Csak egy célzásom lehet. - LÉLEK

BÉKJÓ!!!!!!

A fény fehér arany színű fényekből álló támadás széttépte a dög testét, és a kardom leesett a földre,

én már így is túl sok erőmet elhasználtam, és még az istenünk erejét is megidéztem... összeestem,

ott feküdtem a földön, mindeki hangját torzan hallottam, majd szűkült a látásom, még utoljára Byakuya

sálját láttam, és teljes sötétség.

 

Lassan visszatérnek az érzékeim, és csukot szemmel is tudom, valaki járkál körülöttem. Nem érzem

tisztán ki az, a lélekenergiája zavaros. Ahogy kinyitom a szemem Kazuo képét láttam meg elsőként,

mint régen, Byakuya most is őt hívta, hogy lekezeljen.

- Hogy érzi magát? - mondta a képembe.

- Mint akit szarrá vertek, konkrétan.

- Az úgy remek. - fogta meg a kis cuccát, kihúzta az ajtót: - Szólok Kuchiki kapitánynak, hogy felébredt.

Hallottam, ahogy végig megy a folyosón, és egyre hallkul a lépte. Én pedig csak feküdtem a futonon

betakarva, a sebeim enyhe fájdalmakat adtak a tudtomra. És ezekre figyelve már csak arra lettem

figyelmes, hogy Byakuya áll felettem. A szeme engem fürkészet, meg sem mukkant:

- Mi az? - kérdeztem tőle, megtörve a csendet.

- Ostaba vagy. Bár nem hibáztatlak. - mondta hideg hangon.

- Én vagyok az ostoba!!!! - keltem ki magamból, és felálltam - Ha azt a szaros mágiát nem használom,

akkor nem csak te, vagy én de az egész Lelkek világa elpusztul!!!! - kár volt felállnom.

Az egész testem mintha a mélybe zuhanna, úgy éreztem forog velem a világ, és hátra kezdtem dőlni,

persze Byakuya egyből elkapta a karom, és a hátam mögé került, megfogott.

- Feküdj vissza, még nem tért vissza a teljes erőd. - súgta a fülembe. A hangja most gyengébb, puhább

volt. Én akaratlanul hátra dőltem a mellkasának, ő pedig átkarolt és szorosan megölelt. - Ha még

egyszer ilyen kalamajkába keveredsz, esküszöm a cseresznyefához kötlek. - éreztem ahogy

elmosolyodik. Egy kicsit viccesnek találtam én is. Byakuya egyik kezével megfogta a hátam a másik

kezét a térdem ála tette és egy mozdulattal a karjába vett. Elkezdett velem forogni a szobában s a

végén letett a futonra, mélyen a szemembe nézett és megcsókolt, puha lágy csókot adott és közben

betakart.

­- Most pedig pihenj. - egyenesedett ki a háta.

- A többiek, hogy vannak? - kérdeztem meg, mert nagyon érdekelt a többiek hogyan gyógyúlnak meg

a sérüléseikből.

- Ők is annyira feküdnek az ágyukban, mint te. - hallottam a szájából.

Kicsit elmosolyodtam, akkor már nagyjából járkálnak ide-oda ők is.

- És Fénypenge Leple? Ő hol van? - szorítottam a takarót, és kérdően nézve mondtam Byakuyának.

- Őt is kezelik, nagyon ki lett használva. Szinte az összes erejét elszívta a Lidérc. Most az akadémia

kardosztályán van. - ahogy ezt Byakuya kimondta, én öltözni kezdtem, és mikor feleszmélt a mondani

valója alól, már csak a lépteimet hallotta a folyosón. Hallottam ahogy utánam jön:

- Még nem kéne járkálnod.

- Tudom, hogy a többiek se feküdnek az ágyukban. Különben is Fénypenge Leple a kardom, mellette

a helyem. Tudom, hogy te nem lennél Ezer Virágszirom mellett, mert te tudod milyen a te kardod. De

én nem hagyom egyedül a kardom, nem a lelkemből született, de a társam, lélekként kezelem, nem

fegyvernek. - modtam miközben kisétáltam a birtok kapuján.

- Akkor menj. - néztem hátra, Byakuya hátat fordított nekem. - Úgysem tudlak visszatartani, ha ilyen

magyarázatott adsz.

- Köszönöm... Byakuya.

Az akadémián a kardosztályon Fénypenge Leple, lélekenergia gömbe volt berakva, érthető nyelven

feltöltik lélekenergiával és 1 órán keresztül nyugton hagyják. Nekem pedig várakoznom kell a folyosón

mikor letelik az idő, az egyik halálisten kinyitja az ajtót, és a kezembe adja a kardom.

- Most már a normális állapotában van.

- Köszönöm.

- Kérem. - aztán ismét bezárult az osztály ajtaja. Felkötve a kardomat elindultam kifelé.

Elsétáltam oda ahol régen laktam, Inuzuriba, a szobámban díszelgett porosan egy gitár, leporoltam

és felültem a cseresznyefa egyik ágára. A kezembe vettem a régi gitárt, és egy dallamot kezdtem

rajta játszani, hosszú perceken át pengettem a húrjait. Olyan volt az egész, mintha nem is lennék

halálisten, mintha a régi életemet élném. Aztán a szél, elhozta a halál illatát, a múlandó testek

szagát a körzet mögül. Visszapottyantam a valóságba, ahol lidércek ellen harcolok, és a lelkek

felett állok. A gitár ütött kopott hangja zengte be a környéket, dallama szállt a széllel, ahogy a

szirmok. Itt vagyok, ezt a dallamot játszom, tehát itt élek amíg "bele nem döglök".



© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).