|
Tükörszilánk
Tényleg hittem benne! Nap-nap után reménykedtem, hogy képes megváltozni, hogy nem ver át. Még most is hiszem, hogy egyszer felnő, és a világról alkotott képe szebbé válik. Vagy a világnak kell másképp látnia őt? Talán… vagy nekem kell változnom. Igen…
Én tudom milyen ő valójában, mindig is tudtam. Arra neveltek, hogy ne ítéljek külső szerint, lássak az emberek álarca mögé. Az övé különösen nagy gonddal megalkotott maszk, nem volt egyszerű áttörni.
Nem örült neki, ezt mondania se kellett. Sebezhetőnek, elveszettnek érezte magát, mikor tudatosult benne, hogy előttem többé nem kell szerepet játszania.
Kitartó voltam, és szelíd erőszakkal mutattam meg neki, mi is a bizalom. Sokak szerint én is híján voltam az emberekbe vetett hittel, és sose értették, miért pont őt tűntettem ki a figyelmemmel.
Előttük ugyan olyan volt, mint máskor. Fellengzős, nagyszájú, a népszerűség csapdájába esett báb, mely csupán addig ragyog, amíg a színpadon állhat. Miután véget ér a darab, saját, mesternélküli zsinórjai kötik gúzsba, hogy elveszetten várja a következő fellépést.
Sose volt senki, aki gondot fordított volna a csomók kioldására, és megpróbált volna foglalkozni vele. Miért pont nekem jutott annyi türelem, hogy olló nélkül, türelmesen álljak neki?
Talán, mert mindig is csöndes, megfigyelő jellem voltam. Szerettem, ha a dolgok nem változnak körülöttem, de ha mégis elkerülhetetlen volt, ragaszkodtam hozzá, hogy én irányítsak. Ő csak sodródott az árral, és mikor gátat építettek elé, fennakadt.
Segítettem neki, hogy megtalálja a kormánykereket lelke tépett vitorlásán. Mellette voltam, mikor úgy tűnt, végleg leveti az álcáját, és felvállalja önmagát.
Megfutamodott… Engem okolt, én pedig tűrtem. Mit tehettem volna? Hisz ha én is magára hagyom, végleg elsüllyed, a színpad nem engedi el többet.
Előröl kezdtem, türelmesen, kitartóan. Ingerült volt, veszekedett, és számtalanszor magamra hagyott, annak ellenére, hogy megígérte az eljövetelt.
Nem panaszkodtam, csak azt figyeltem, hogy mivel tudnék a segítségére lenni. Szerettem volna? Kár lenne tagadni. Mégis… az én szeretetem egészen más volt, mint bárki hitte volna…
Nem tudom megmagyarázni milyen, egyszerűen éreztem, hogy ez nem szerelem, sose volt, és úgy hittem, sose lesz az!
Én csupán az általam elképzelt, nem létező személybe szerettem bele. Ferde Tükröt tartottam magam elé, amely még a valóságnak is egy egészen más arcát mutatta. Egy arcot, mely ugyan azokat a vonásokat viselte, mégse az övé volt, mégse az enyém.
Nagyon jól tudtam, hogy az illúziómnál, még a maszkja is igazibb, mégse adtam fel a hitet, hogy egyszer meglátom a fényt képzeletem alakjának szemében.
Kitartó voltam, mert úgy éreztem, ha mások előtt is önmaga lesz, előttem megjelenik az, akire én vágyok.
Ez az idő is elérkezett, ezúttal nem hagyta, hogy a változástól való félelem megfutamodásra késztesse. Végleg elvágta a zsinórjait, félredobta álarcát, és valós személyében lépett mások elé. Elfogadták. Ő pedig hálás volt, újra és újra köszönetet mondott.
Örülnöm kellett volna a boldogságának, amit szívesen megosztott velem, én mégis úgy éreztem, magamra maradtam. Vártam, hogy én is megláthassam azt, akit eddig kerestem. Hittem, hogy képes lesz azzá válni, akit én szeretek. Hittem, hogy eljön a pillanat, mikor a Tükörből felém néző alak, nem csupán saját képmásom mellett fog állni, hanem képes lesz megfogni a kezem, ha kinyújtom magam mellé.
Elfordultam az igazi énjétől, aki immár önmaga ként állt elém. Megbántottam, pedig nem volt szándékos.
A megbeszélt találkozóink kezdtek elmaradozni. Ha vártam is rá, nem jött el. Ha el is jött, akaratlanul is átnéztem rajta. Mindig ott lebegett körülötte a Tükör, mely a vágyott illúziót mutatta. Csak azt tüntettem ki a figyelmemmel, és ezt, érthető okokból, nem értette meg.
Nem is próbáltam elmagyarázni neki. Bíznom kellett volna benne, hogy ha megteszem, az segít, de nem voltam képes kitárni a szívem.
Végül megsértődött, nem keresett többé. Én se őt. Sokáig csak magam voltam. Ezúttal én húztam álarcot, hogy ne kelljen feltárnom az érzéseimet mások előtt.
Megváltoztam. Egyre inkább hasonlítottam a Tükörképemre, akinek ugyan megvolt a társa, de csupán illúzió volt.
De az egyedüllét, fájó és lélekbe maró érzése is megérkezett. Sose viseltem jól az érzelmeim kínzó kellemetlenségeit. Megriadtam az elvakultságomtól, kissé felriadtam az álomvilágból, és egy viharos éjjelen olyan dologra vetemedtem, melyet egészen addig elképzelhetetlennek tartottam. Meg akartam szabadulni a Tükörtől, de ez nem volt egyszerű, már a részemmé vált.
Kirobbantam a házból, és eleinte csak futottam. Cél nélkül, vakon. A zuhogó eső pillanatok alatt eláztatott, de meg se éreztem a hidegét, ruháim csuromvíz súlyát.
Sírtam. Megállíthatatlanul, szívből jövően. Sós könnyeim keveredtek az ég édes záporával, összemosva szemem előtt a múltat és jelent.
Jövőt nem láttam. Már nem volt rá szükségem, hisz a Tükrömön kívül, mindent elvesztettem. Gyenge voltam, nem tudtam eldobni.
Csak akkor álltam meg, mikor tüdőm már sípolt a megerőltetéstől. Ki tudja mióta futottam már…
A hátam mögött fák húzódtak, előttem a nagy semmi, csillagtalan sötétség, mely pusztán a látványával képes elnyelni. Sziklák szélén álltam, csak egy lépés választott el a mélybezuhanástól. Miért? Miért kellett pont most megtorpannom, mikor egy hajszálnyira voltam a megváltástól?
Hezitáltam. Lélekben szorítottam a Tükröt, mint illékony fogódzkodót. A képmások intettek, ugrásra csábítottak. Szebb életet ígértek, ahol mindent megkaphatok, ami boldoggá tesz. Hittem nekik, és léptem.
Vártam a zuhanást, a fájdalmat, a bódító sötétséget, a szebb életet.
De csak heves rántást éreztem, a vállam kiugrott a helyéről, és piszkosul fájt. Elestem, és valaki erősen, kiabálva szorított magához.
Kábán néztem fel, és az eső függönyén keresztül megláttam könnytől homályos, dühös szemeit. Őt láttam. Nem a Tükörképet, nem az álarcát, de még csak nem is a valósnak hitt önmagát. Őt, és csakis Őt. Hiába zuhogott, sötétedett, az arca világosan előttem volt, fényesebben, mint eddig valaha.
Lehordott, felpofozott, hogy aztán kétségbeesett, szenvedélyes csókkal kérjen bocsánatot. Mert magamra hagyott, mert nem volt képes megérteni, mert nem tartott ki mellettem, ahogy egykor én mellette. Olyan dolgokért szabadkozott, amiket el se követett, nem hagyott szóhoz jutni se.
Pedig nekem kellett volna megbocsátást kérnem!
Én voltam az, aki vakon követett egy árnyképet, egy képmást, mikor a valódi sokkal tökéletesebb volt! Elvakított egy délibáb, egy ferde Tükörkép!
De ahogy a karjaiban tartott, és ígéretet tett, hogy sose ereszt el többé, ha akkor, hagyott volna szóhoz jutni, elárulhattam volna neki, hogy az álnok délibáb, a ferde Tükör, szilánkjaira hullva hever a szakadék legalján.
Csak egy apró Tükörszilánkot tartottam meg, hogy mindig emlékeztessen, ha elvesztem a hitet a szerettemben, ha ábrándokat kergetek, annak ellenére, hogy valaki hűségesen mellettem van, könnyen elveszthetem a legértékesebb dolgokat az életemben.
|
