Mi a szerelem? Miért adják érte oly sokan az életüket? Miért küzdenek, és mondják mégis késõbb, hogy ez az érzés puszta gyötrelem? Milyen érzés egyáltalán? Hogyan lehet valami egyszerre mámorítóan boldog, és szívet tépõen keserû?

Sose állítottad, hogy tudod a választ, bármelyik kérdésre. Sose mondtad, hogy tapasztaltál már effélét. Nem, számodra a szerelem kezdetektõl fogva, csak egy távoli fogalom volt.

Nem akkor felejtetted el, mikor megfosztottak az élettõl, hogy cserébe kárhozattal lássanak el. Nem, te már régebben se hittél benne. Nem volt senki, aki okot adott volna, hogy megpróbáld megismerni. Szerettél… talán, de te is tudod, hogy nem szerelemmel.

Gondoltad volna, hogy számtalan év múlva, egy ezüstöt pengén tükrözõdõ képmás gazdája, feléleszti benned az érzelmeket, melyek létezésében senki se hitt? Csak egy fiú. Fiatal, harcias, és élettel teli.

Kezében a kés, mely a vesztedet okozhatja, és te mégis lehunyt szemmel várod az elkerülhetetlent. Meg kellett volna ölnöd, rögtön ahogy megpillantottad, mégse tetted. A vére megrészegített, a tekintete elbûvölt. Zöld smaragdok, bennük az élet, számodra oly távoli lángjai.

Halkan felszisszen, érzed a döbbenetét, eltökéltsége ingadozását.

Sose voltál préda, te mindig vadásztál. Most mégis önként adnád az életed az ellenségnek. Gyilkos feketepárduc, aki dorombolva törleszkedik a dárdát tartó bennszülötthöz.

De a fiú nem moccan, te pedig unod a némaságot. Hallani akarod a hangját, még akkor is, ha az lesz az utolsó dolog, ami a füledben cseng majd.

Mégis vársz. Már láttad, hogy villan a penge, csak vadászod keze megtorpant. Most ismét mozgásba lendül, csukott szemmel is hallod, ahogy hasítja a levegõt. Várod a fájdalmat, életed utolsó, felesleges légvételét, de helyette halk, fémes csengést sodor feléd az utca szele.

Nem akarod elhinni, kénytelen vagy kék szemeidet a világ elé tárni, csak így bizonyosodhatsz meg róla, hogy sejtésed igaz e.

Az eléd táruló látvány, meglepettséggel tölt el.

A fiú a falnak vetett háttal, szaporán kapkodja a levegõt. Fejét a kezeibe temetve, kissé elõregörnyed, a kés pedig jó két lépésre tõle, tompán fénylik egy pocsolya mellett.

- Miért? – szegezi rád hirtelen, izzó szemeit, és a faltól ellökve magát, tesz feléd pár lépést. Megtorpan, kezei lehanyatlanak teste mellé.

Zavart, tanácstalan, és a belsõ vívódása végkimenetelében, eddigi életvitele ellen cselekedett. Vadásznak nevelték, most mégis eldobta a fegyvert, és védtelenül áll gyilkos prédájával szemben.

Némán figyeled, õ pedig állja a pillantásod.

Nem mondta, mégis tudod, mire kérdezett rá. Miért nem harcoltál, támadtál, vagy adtad jelét a védekezésnek? Miért nem viselkedtél a fajtádhoz méltóan, úgy, mint egy vámpír?

Hideg mosolyra húzod ajkaid, cserébe enyhén összerezzen. Még érzed vérének édes aromáját, a vérszomjad ismét feltámad.

Szeme megvillan, jelezvén, hogy észrevette. Nem hiába, vadászvér csörgedezik az ereiben, nem áldozatnak nevelték.

Tekintete a késére siklik, de lemondó sóhajjal fordul inkább vissza, nem mer hosszan elszakadni a mozdulataidtól. Õ nem adná az életét, se ingyen, de még olcsón se.

Nem akarsz végezni vele, de az önfeláldozós, gyenge pillanatod is elmúlt. Elszalasztotta a lehetõséget, innentõl a te akaratod érvényesül.

Mozdulsz felé, de ezúttal számít rá, kitér elõled. Dühösen mered rád, kissé gyerekes lelkivilágát sérti a hálátlanságod. Átkozza magát a naivitása miatt, melyen most rajta veszhet.

Honnan is sejthetné, hogy neked már a kezdetektõl fogva, nem az élete kell? Te õt akarod!

Fordult a kocka, már õ érzi ûzöttnek, csapdába esetnek magát, de mindketten nagyon jól tudjátok, hogy nem fogja feladni.

- Átkozott vérszívó! Mit akarsz tõlem? Csinálj már valamit! – Fúj, mint egy vadmacska, és dühödten toppant. Kis híján felnevetsz, pedig milyen rég nem tetted már. Most mégis, ahogy nézed méregtõl fortyogó, karcsú alakját, kölykös daccal csillogó szemeit, kedved támad egy jóízût kacagni.

Ha azt nem is engeded meg magadnak, egy halk kuncogás még elmegy. Még inkább megsértõdik, tekintete ismét a pengéjét keresi.

Ezúttal nem reagál idõben a mozdulatodra, mögé kerülve, el tudod kapni. Egyik kezed a derekát fogja át, míg másik az állát ragadja meg. Megdermed. Most nem kapálózik, nem próbál vergõdve szabadulni.

Talán kíváncsi, hogy mit tervezel, talán túl hirtelen kaptad el, de a félelmét még mindig nem érzed. Zavart, és dühös, de nem tart tõled. Talán… nem is érdekli a halál.

- Miértekkel bombázol, számon kérsz, pedig ugyan ehhez nekem is jogom lenne – leheled a fülébe lágyan. Összerezzen, és mint aki álomból ébred, karjait megfeszítve, próbál ellökni. Szorosabbra fogod, hogy érezze, ki irányít. Halkan felnyög, talán túl messzire mentél, mivel nem akarod összetörni, éppen hogy csak, de lazítasz.

- Ne gyere nekem jogokkal! – szisszen fel ingerülten. – Olyan ne papoljon nekem ilyesmikrõl, aki megfoszt másokat az élethez való jogtól!

Metszõen felnevetsz, heves szívdobogást váltva ki nála. Fogaid karcolják a nyakát, nyelved alatt érzed forró vére száguldozását.

- Mond csak, kisszentem! Te mit teszel, mikor vámpírt ölsz? Nem elveszed valaki életét? – Hangod szinte olvad, meleg ólomként csöpög a füleibe, maró hatást váltva ki.

- Ti már halottak vagytok! – kiált fel kétségbeeset, gyûlölködõ hangon. Magad se tudod miért, de szavai apró tõrök mellkasodban. Amit nem tett meg fizikailag, azt most bepótolta lelkileg, már ha van neked olyan.

Elönt a keserûség, és halkan felmorransz. Némaság ereszkedik rátok, csak halk zihálását, és rendezetlen szívverését hallod.

- Mit jelent halottnak lenni, kölyök? – Állát tartó kezedet hátrébb húzod, kényszerítve ezzel, az oldalra fordulásra. Ráhajolsz a nyakára, és mély levegõt véve, belélegzed friss, mámorító illatát. Mint az óceán, és az esõ áztatta, zöldellõ rét. Árad belõle az élet és a fiatalság.

Részt akarsz belõle, részeddé akarod tenni, kisajátítani és birtokolni. Szemfogaid még inkább megnyúlnak, és nem türtõzteted magad tovább, puha bõrébe mélyeszted õket. Felnyikkan, szívverése kihagy egy ütemet, majd megpróbál szabadulni, de moccanni se képes.

Szádat megtölti mézédes, frissességet adó vére. Mellkasod felforrósodik, mintha szíved újra ritmusra verne, együtt az övével. Nem törzsi dobok, melyek csupán a fékezhetetlen vadászatokkor zengnek fel, hanem lágy, mégis izgató melódiák.

Elveszted az idõérzéked, csak nyeled az életét jelentõ bíborcseppeket, mígnem érzed, hogy teste elernyed, hadakozása megszûnik. Máskor nem figyelnél fel ilyesmire, nem is érdekelne. De a fiú életét nem akartad elvenni, szándékosan nem.

Kényszeríted magad, hogy elszakadj tõle, és reményvesztetten vethess egy pillantást csurom vér nyakára.

Gyengéden lenyalod róla minden cseppjét, ne vesszen kárba egy se. Nem mersz hallgatózni, nem akarod tudni, dobog e még a szíve.

Arca ijesztõen sápadt, zöld smaragdjait elrejti súlyos szemhéja, pedig látni akartad, örökkön örökké. Lerogysz a földre, karjaidban tartva elnehezült, karcsú testét és fejedet a mellkasára ejted.

Halk, szinte észrevétlen dobbanások. Kiegyenesedsz, vörös tincseit félresöpröd hideg verítékben úszó arcából, és reménykedve vársz. Haldoklik, de még él. Csak ezt tudod ismételgetni magadban.

Ha átváltoztatnád…

- Halottnak… lenni azt jelenti… hogy többé… nem érzel semmit… szeretetet… szerelmet… - Hangja szinte csak gondolat, még a te füleidnek is csoda, hogy meghallották. Megremegsz, és tekinteted a téged fürkészõ smaragdokra kapod.

Még mindig ragyog, de már fakul az élet lángja. Állod a pillantását, ahogy õ is a tied. Nem vádol, nem dühöng, és ami a legmeglepõbb, nem gyûlöl.

- Nem fogok meghalni! – jelenti ki olyan hirtelen, és tisztán, hogy összerezzensz. Nem tudsz mit felelni, sejtetted, hogy küzdeni fog a végzet ellen, de tudod, hogy nincs esélye.

Légzése még az eddigiekhez képest is akadozóbbá válik, és szeme megrebben, egyre nehezebben tartja nyitva.

Összeszorítod a fogaid, még inkább magadhoz húzod a testét, mintha sose akarnád többé elereszteni. Nem hagyhatod meghalni, nem akarod, hogy meghaljon!

Át fogod változtatni, hogy örökké magad mellett tarthasd, ha kell, akarata ellenére. Mert gyûlölni fog miatta, ezt nagyon jól tudod!