Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Nincs vége!
Korhatár: 16+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: Levi-sama
Feltöltve: 2011. 01. 15. 11:44:25
Módosítva: 2012. 01. 29. 22:49:54
Módosította: Levi-sama
Megtekintve: 3660 db
Kritikák: 2 db
 Nincs vége!
 
 
Előszó:
Lezárt, befejezett játék. Két diák szerelméről szól. A történet ott kezdődik, ahol másoké befejeződik, a szakítással. Jaken, a suli menő fenegyereke életében egyszer, igazán szerelmessé válik, és amikor dobják, veszett tombolásba kezd. Üldözi szerelmét, bosszúra szomjazik... Hogy mi lesz ebből? Majd meglátod.
 
Karakterek (képre kattintva elolvasható akarakterlap):
 
 




Történet:

Kawasuo
 
- Jah… Jaken - sóhajtozom fulladozva, amikor nyakamra tér, erőtlenül markolok egyenruhájába. nyelek egy nagyot, és erőt veszek magamon – Nekem mégh… mh… tanulnom kéne – nyöszörgöm halkan, utolsó mentsvárként.

- Hm – hajol el tőlem, és kifújok egy mély levegőt – igazad van, holnap nekem is dolgozatom lesz – ezt… megúsztam… - Köszönöm – hint egy puszit ajkaimra, és feláll az ágyról, igyekszem visszaigazítani szétborzolt ingemet. Még visszahajol hozzám, és egy utolsó csókot ad nekem – Szeretlek – suttogja halkan, és megborzongok. Kezd hatalmas bűntudat eluralkodni testemen.

- Én… én is… - motyogom akadozva. Na remek, most még nagyobbat hazudtam neki… Úgy szégyellem magam. Beleborzol hajamba, és kimegy a szobából, gyorsan begombolom ingem, ujjaimmal fésülöm meg hajamat, majd kinyitom kicsit az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be. 

Igyekszem lenyugodni, így beülök az ablakpárkányra, és elkezdem rajzolni azt, amit látok. Lent éppen kosáredzés van, és felcsillanó szemekkel figyelem őket, lassan megpillantom Takashi-samat.

Mosolyogva kezdem el rajzolni alakját, miközben játszik. Egyszer, amikor felpillant észrevesz, és integetni kezd, viszonzom üdvözlését. 

Egy fél órával később már Ő lép be az ajtón, hisz Ő a szobatársam is.

- Elment már? – morogja megvetéssel.

- Már nagyon rég elment – mondom sóhajtva, és leteszem a füzetemet, majd ceruzámat az asztalra, és felé lépet. Vizes haját borzolja meg, biztos most volt zuhanyozni edzés után, finom illata áraszt el.

Hirtelen sikkantok egyet, ahogy csuklóm után kap, és magához rántva ölel meg szorosan.

- Remélem nem ért hozzád… megint… - morogja halkan, hajamba fúrva arcát, szívem dübörögni kezd, megadón bújok ölelésébe, izmos karjaival körbevéve.

- Nem… - válaszolok halkan. 
- Még mindig azt hiszi, hogy hetero vagyok? 
- Igen – biccentek rá, mellkasába fúrva arcomat.
- Mikor akarod elmondani neki? – hirtelen a vér is megfagy ereimben, lefagy a mosoly arcomról.
- Nem tudom – mondom keserűen.
- Pedig már ideje lenne, nem bírom tovább rejtegetni – állam alá nyúl, majd felemeli fejem, és közel hajol ajkaimhoz. Már sóvárogva várom csókját, de nem teszi meg.
- Kérlek mondd el neki, nem játszhatod ezt örökké… 
- Tudom… de… félek tőle – motyogom halkan, pólójába markolva.
Felsóhajt, majd puhán megcsókol, lehunyom szemem és viszonzom, annyira jól esik, megnyugtat.

- Tudod mit? Ha holnap beszélj vele… Követni foglak titeket, és ha bármit tenni mer, megvédelek rendben?

Lehajtom fejem, összekuporodom, de végül rábólintok, azt hiszem igaza van, így lesz a legjobb.

- Rendben…

~*~

Egyedül ülök az iskola udvarának egy eldugott padján, ahol mindig találkozni szoktunk. Felhúzom lábaimat, és szorosan átölelem őket, kezembe veszem telefonomat. Tudom, hogy Takashi-senpai valahol a közelben van, mégis nagyon félek… Szörnyen.

Szívem idegesen kalapál, fázom és melegem van egyszerre, szörnyű érzés.

Elkezdek neki egy sms-t pötyögni, amikor tudom, hogy épp vége van az utolsó órájának.

„Kérlek gyere A padhoz, beszélni szeretnék veled. Kawi”

Nagy levegőt veszek, amikor megnyomom a küldés gombot, és visszacsúsztatom zsebembe a telefont. 

Továbbra is a padon kuporgok, nem kell sokat várnom, és megérkezik, számat térdeim mögé rejtem. 

- Itt vagyok kincsem, mondd mit szeretnél – azonnal leül mellém, és már hajolna felém, amikor még kisebbre húzom össze, torkomban hatalmas gombóc kerekedik. Kezemet elé tartom, hogy eltartsam magamtól – Mi a baj? – kérdezi furcsállóan – Miről akarsz beszélgetni? – szemöldökeit összehúzza, és nekem már elég ahhoz, hogy összerezzenjek.

- El kell mondanom valamit – motyogom alig hallhatóan.

- Mondd, mi történt… - sürget meg, és nyelek egy nagyot, mély levegőt veszek. Ki kell mondanom… most…

- Én… - újabb mély levegő, végül rászánom magam – Nem akarom tovább húzni az időt… Én… én mást szeretek… - megrezzenek – Szakítani akarok veled.
 
Jaken:

„Kérlek gyere A padhoz, beszélni szeretnék veled. Kawi”
 
Összecsukom a mobilomat, és felsóhajtok. Az én kis Kawi-chanom tegnap olyan furcsán viselkedett. Olyan kis finom érzékeny lelke van, de nem bánom, ezért is olyan különleges számomra. Ő az első és egyetlen ember a világon, akit magamnál is jobban szeretek. Emlékszem... amikor először megláttam az iskolai tanévnyitón, abban a pillanatban belezúgtam. Elcsábítottam, és saját csapdámba zuhantam. Úgy beleestem, mint vak nénike az útfelbontásba. Szeretem minden porcikáját, a selymes, jázmin illatú bőrétől egészen az aprócska lábujjáig. Selymes, méz-szőke hajtincseit is... jaj és azok az ibolyaszín szemek! Egyszerűen csodaszép, és az enyém.
Őelőtte csak játszadoztam másokkal, minden nap mást keféltem meg, kínoztam lelkileg és megaláztam őket, de amióta őt ismerem, más nem is érdekel. Teljesen a hatása alatt állok, és alig várom az estéket, és a nap közben lopott perceket amelyeket együtt tölthetek vele.
 
Elszabadulok töri óráról, és sietek is hozzá. Ő már ott kuporodik rajta. Ó ha az a pad beszélni tudna... Emlékszem, miket műveltünk mi ketten rajta, és nem csak ott, hanem az úszómedencében, az öltözőben, a szobámban, az ő szobájában, és még ki tudja hol. Kezdetben telhetetlen voltam, mindenhol meghúztam, ahol csak tudtam, később már hajlandó voltam lemondani egy-egy menetről a kedvéért, pláne amikor bele is szerettem.
 
Felé lépkedek, és öntelt mosollyal mérem végig ismét. Határozottan jó ízlésem van. Ledobom magam mellé, lágyan beszélek hozzá mély hangomon, arcomon elbűvölő félmosolyommal amiről annyit beszélt nekem, hogy mennyire erotikusnak találja és izgatónak.
- Itt vagyok kincsem, mondd mit szeretnél – hajolok hozzá közelebb egy csókra, de elhúzódik és jobban összekuporodik, kezét mellkasomnak feszíti. – Mi a baj?
Összehúzom szemöldököm, és ő összerezzen. Nem tetszik ez nekem, valami baromira nem stimmel. Miért fél tőlem?
- El kell mondanom valamit... – motyogja a térdének.
- Mondd, mi történt.
- Én... – kezdi, de elakad és újra próbálkozik. – Nem akarom tovább húzni az időt... Én... én mást szeretek... Szakítani akarok veled.
 
Döbbenten nézek rá. Biztos rosszul hallottam.
- Megismételnéd? – kérdezem halkan.
- Én...mást...szeretek. Sza-szakítani akarok veled... – nyögi ki ismét. Kifejezéstelen arccal nézek sápadt arcába, kerüli a tekintetem, a földet nézi inkább.
- Ezek szerint jól hallottam – jegyzem meg halkan.
- Sajnálom Jaken – suttogja homlokát a térdére támasztva, ujjai elfehérednek, úgy szorítja saját lábait.
- Szóval sajnálod, he? – Hangom halk és szinte lágy. Kibaszottul dühös vagyok. A harag forró lávaként fortyog bennem, és kitörni készül. – Na és ki az a srác? Várj, had találgassak! Oh már tudom is: a szobatársad.
Felkapja a fejét, én felpattanok és fölé magasodom, kezeimmel mellette a pad háttámláján megtámaszkodom. Néhány centiről nézek gyönyörű szemeibe. A harag szinte árad minden pórusomból, tombolok.
- És mióta tart ez közöttetek? Hányszor húzott már meg téged kicsi Kawi-chan, hm? Ismeri már a kéjenc kis tested titkait?
Megcirógatom szép pofiját, hüvelykujjam szájába tör a puha ajkak között, arcomon lágy és kegyetlen mosoly.
- Le is szoptad már, te kis ringyó?
- Elég! – dörren mögöttem egy mély hang. Felegyenesedek és felé fordulok.
- Ó hát te is eljöttél, Takashi? – mosolyodom el. – Milyen kellemes meglepetés.  Heterók gyöngye, a híres és jóképű csapatkapitány. A lányrajongóid mit szólnak majd ahhoz, hogy a faszt szereted?
- Fejezd be Jaken – morogja közelebb lépve. – Fogadd el hogy engem választott, és lépj tovább.
- Nagy büdös francokat! – horkantok, és gonosz mosolyra húzódik a szám. Visszafordulok Kawi-chanhoz, szőke hajtincseibe bújnak ujjaim, majd belemarkolok abba a gyönyörű hajába és hátrarántom a fejét hogy a szemembe nézzen, de ő csak összeszorítja a szemhéjait.
- Nézz a szemembe! – dörrenek rá. Megrándul, és szót fogad. Igazi kétségbeesés és félelem tekint vissza rám az óceánkékségből. Gyilkos hidegséggel figyelem ahogy könnybe lábadnak a szemei. Hiába picsog, engem nem tud meghatni vele.
- Sajnálom... – suttogja. Ehh, már megint kezdi.
- Sajnálhatod is kicsikém, mert ennyivel nincs vége – mosolygok le rá kegyetlenül, durván megcsókolom, ahogy még soha. Eltépem tőle a számat. – Ezt még nagyon megbánod te kis ribanc... – súgom lágyan a fülébe.
Hátralépek és faképnél hagyom az új szeretőjével.
 
Kawasuo:

A pár perces néma csend olyan feszültté és fullasztóvá válik, hogy levegőt is alig tudok venni. 

- Megismételnéd? – kér halkan, s úgy érzem már nincs visszaút, újra kimondom.

- Én… mást… szeretek. Sza-szakítani akarok veled… - dadogom el újra, az összes vér kiszökik arcomból, érzem mennyire elhűlök.

- Ezek szerint jól hallottam – mondja lágy hangon.

- Sajnálom Jaken – teszem hozzá, erősen szorítom meg lábaimat, fejemet lábaim óvó takarásába rejtem. Úgy érzem egy hatalmas légvétel szorult belém és nem tudom kifújni.

- Szóval sajnálod, he? Na és ki az a srác? Várj, had találgassak! Oh már tudom is: a szobatársad.

Mi? Ezt meg honnan tudta, hisz…

Még a gondolatom is megszakad, amikor feláll, és alakom fölé tornyosul.
A pad háttámlájára támaszkodik fejem mellett, szemeim elkerekednek… istenem… félek…

- És mióta tart ez közöttetek? Hányszor húzott már meg téged kicsi Kawi-chan, hm? Ismeri már a kéjenc kis tested titkait?

Ahogy arcomhoz ér puhán, mégis égetően hidegnek érzem, fagyosnak és szúrósnak. Egyik ujjával számba nyúl, és érzem, hogy lassan könnyeimmel fogok küszködni.

- Le is szoptad már, te kis ringyó? – kész, végem van.

- Elég! – végre, Takashi! Kérlek segíts!

- Ó hát te is eljöttél, Takashi? – mondja megvetően, ahogy felegyenesedik tőlem - Milyen kellemes meglepetés.  Heterók gyöngye, a híres és jóképű csapatkapitány. A lányrajongóid mit szólnak majd ahhoz, hogy a faszt szereted?
 
 
- Fejezd be Jaken. Fogadd el hogy engem választott, és lépj tovább.

- Nagy büdös francokat! – vágja rá, de csak hallom, hisz térdeimre borulva várom, hogy elmenjen végre… félek…

Ujjak túrnak hajamba, elkerekedik könnyfátyolos tekintetem, majd fájón szisszenek fel mikor felrántja fejemet, összeszorított szemekkel hagyom neki.

- Nézz a szemembe! – förmed rám, és azonnal kipattannak pilláim. 

- Sajnálom… - nyekergem újra… Kérlek ne bánts!

- Sajnálhatod is kicsikém, mert ennyivel nincs vége – gonosz mosoly siklik ajkaira, és én ebből már tudom, hogy semmi jó nem kerekedik, főleg akkor, amikor ajkaimra tapad, és durván megcsókol - Ezt még nagyon megbánod te kis ribanc… - susogja fülembe, és meghűl bennem a vér. 

Elenged, majd elcsörtet puffogva, a hatalmas levegő kiáramlik belőlem, fokozatosan, minél távolabb van.

- Hé! – lépne utána Takashi, de a padról felpattanva még épp elkapom karját.

- Ne! Kérlek! Ennyi elég volt. Én bántottam meg, jogosan dühös – szabadkozom lesütve szemeimet.

- De ez akkor is túl durva volt, ezért…

- Hagyd – mosolyodnék el, de megfájdul a szám, és felszisszenek, majd odakapok, látom, hogy ujjbegyeimen piroslik a vér.

- Megharapott? – fogja meg felkarjaimat, szemeiben csillog az aggódás. Ezért szerettem meg annyira, mert olyan gyengéd velem.

- Semmiség – mondom mosolyogva, majd megfogja csuklómat, ujjamról is, majd államról, számról is lenyalja a sűrű folyadékot, és puhán, óvatosan megcsókol.

- Takashi… - sóhajtom pihegve, majd mellkasába fúrom arcomat, óvón ölel át engem. 

- Vége van, látod? Most már szabad vagy – borzolja meg hajamat, jólesően hunyom le szemeimet, felsóhajtva – és ne aggódj, nem fog semmit tenni, csak fenyegetőzött.

Megrezzenek egy pillanatra.

„Ezt még nagyon megbánod, te kis ribanc…”

Szeretném azt hinni, hogy nincs mitől félnem…

~*~

Palatáblámat szorongatom egyik kezemben, másikban az ecseteket és ceruzákat, tusokat és radírokat tartalmazó dobozkát, és a kollégiumból indulok ki. 

Még van pár percem, így kényelmesen sétálok a terem felé a kollégiumból. 

Alig látok pár lelket, biztos már szinte mindenki a helyén van, néha rámosolygok pár ismerősre.

Olyan furcsán érzem magam. Szabadnak és mégis mintha egy szál még a földhöz ragasztana. Egy vékony szál, de vajon mi?

Felsóhajtok, és lehunyom egy pillanatra a szemem. Takashi épp úszáson van, biztosan jól megy neki. Szeretnék egyszer vele menni, és ha nem is úszni, csak megfigyelni a mozdulatokat, és megrajzolni.

Fáj még a szívem, hogy Jakent… ejtettem. Nagyon sajnálom őt valamiért, pedig Takashi-senpai szerint nem kéne. De ráhagyom, olyan jó őt végre boldognak látni, és ez attól van, hogy már csak az övé vagyok.

Kinyitom szemem és egy mélyet szívok a friss levegőből, épp a lépcsőre lépnél fel, amikor a közeli bejárati ajtónál meglátom Őt.

Teljesen ledermedek, szívem hevesen kezd verni, és még a dobozt is kiejtem a kezemből, annyira elengednek izmaim.

Térdem remegni kezd, de megpróbálom csillapítani, mellkasomhoz kapok, és görcsösen szorítom össze egyenruhám, levegőt is alig kapok, szúr a mellkasom.

- Ja… Jaken – pihegem elakadozva, ahogy fagyos, rideg szemeibe pillantok. 

Mit csináljak…? Mit csináljak?!
 
Jaken:
 
Sóhajtva fordulok a hátamra ágyamban, és homlokomra támasztom alkaromat. Meztelen testemről lecsúszik a könnyű takaró, de nem húzom vissza magamra. Így is melegem van. Lángol az egész testem, mert most először álmodtam vele ennyire erotikusat. A farkam olyan kemény mint a beton.
 
Kawi-chan...
 
Újabb hangos sóhajjal vetem oldalra magam, hajam arcomba hullik. Behunyom a szemeimet, és próbálok nem rá gondolni, de ugyanúgy sikertelen a próbálkozásom, mint eddig. Tegnap délután óta, egyszerűen nem találom sehol a helyem. Semmi sem jó, semmi sem érdekel, nem tudok koncentrálni az órákra, a tanulásra, semmire.
 
„...mást szeretek...”
 
 
 
 
 
 
Visszhangoznak fejemben a szavai, és parázsló dühöm ismét fellángol. Felszisszenve ülök fel, és a párnába bokszolok elkeseredett dühömben.
 
- Kurva életbe! - zihálom, majd egy dühös mozdulattal a hajamba túrok. Nem bírok így aludni, hogyha arra kell gondolnom, hogy éppen ebben a szent pillanatban az én Kawi-chanom mással van. Talán épp ebben a pillanatban nyöszörög az orgazmustól ahogy az én karjaimban szokott... azon a jellegzetes hangján.... ó istenem...
Keserűen szorítom össze a számat a gondolattól, mellkasomban összefacsarodik a szívem. Olyan erős féltékenység tombol bennem, hogy képes lennék akár most megfojtani azt a barmot, amiért elcsavarta az én ukém fejét.
 
- Na jó, ez így nem megy - dörmögöm halkan. Kikászálódom az ágyamból, és hálát adok a sorsnak, hogy a szobatársam hazautazott a betegsége miatt, így nyugodtabban dühönghetek és nem kell nekem elüldöznöm őt.
 
- Kawi-chan... - suttogom az ablakpárkányon üldögélve. Felpillantok a holdra, és hagyom hogy a hűs éjszakai szellő hűtse csupasz, forró bőrömet. A fájdalom, a féltékenység és a csalódottság átjárja lelkemet.
 
- Megbánod hogy elhagytál... esküszöm.
 
 
***
 
 
Kilépek az Alfa kollégiumi épületből, és menő napszemüvegem orromra biggyesztem. Elsüllyesztem kezeimet a zsebemben, és kényelmes léptekkel sétálok a suli nagy parkján keresztül a Gamma kollégiumba, ahol az én kis tündérkém lakik. Mellesleg még rajta kívül akad ott egy pár. A művész szakosok kolija olyan mint egy bonbonos doboz, tele fincsi kis falatokkal. Én a művészettörténet és hadtörténet szakommal abszolút nem passzolok oda, de ez sosem zavart.
Belépek a koliba, és kit látok lelibbenni formás lábacskáin? Na kit? Gonosz kis félmosolyra húzom a számat, és napszemüvegem mögül figyelem ahogy meglát, elsápad és kiejti a kezéből dolgait. Megint festegetni megy, látom a szokásain nem változtatott.
- Ja... Jaken... - dadogja és közelebb lép hozzám amikor leér a lépcsőn. Ejnye kiscsibe, hát nem látod a homlokomon a Veszélyes-táblát? Leveszem napszemüvegem, és hidegen nézek rá, szám gúnyos kis félmosolyra húzódik.
- Hol hagytad a kandúrkádat, kiscica? - kérdezem tőle megtévesztően lágyan. Összerándul ismét, hiszen jól ismer. Egy év együtt járás után ez a minimum. Egy év! Te jó ég. Kawi-chan előtt a maximum amit egy helyes fiú mellett töltöttem, az legfeljebb két nap, és akkor már nagyon jónak kellett lennie.
- Úszni ment - válaszolja lesütött szemekkel. - Miért jöttél ide?
- Nem miattad, ne aggódj - féligazság. Igazából miatta is jöttem, de nem kötöm az orrára, inkább az ajtóra bökök a hüvelykujjammal. - Jó festegetést.
Igazi megbántódás árad azokból a csodaszép szemekből. Dühöm fellángol, és rámordulok.
- Ne nézz rám ilyen megbántott bociszemekkel!
- Én... én nem... - dadogja, és már könnybe is lábadnak a szemei. Ó a fene essen belé! Pólóját megragadva nyomom a falhoz, és lehajolok hozzá hogy a szemébe nézzek, de saját csapdámba zuhanok és izgató virágillata hatása alá kerülök. Istenem, olyan szép...
- Élvezem a facér életet kincsem, amit ajándékoztál nekem. Bocs, hogy épp itt portyázok, de annyi édes kis csokifalat van még itt rajtad kívül, hogy kár lenne kihagyni.
- Jaken... - suttogja, könnyes szemeivel néz rám, kis keze arcomat cirógatja. Elrántom tőle a fejem és elengedem.
- Látom fáj ha leesel a toplistáról, de ez korántsem közelíti meg azt az érzést, amit én érzetem amikor elárultál kiscica. - Visszaveszem a napszemüveget és már látok is egy csapat édes fiúcskát közeledni, egyikük kíváncsian mér végig engem, majd bátorító vigyoromat látva elpirul. Na ő jó lesz. - És most dolgom van. Jó mázolgatást Kawi-chan.
Búcsúcsókot hintek puha ajkaira és vadászni indulok.
 
Kell a fenének az a kis uke, csak addig flörtölök vele amíg Kawi-chan látja, mert fájdalmat akarok okozni neki. Bántani akarom, hogy...
...hogy megtudjam, érez-e még valamit irántam.
 
A pirulós fiú mellett karomat a falnak támasztom, és miközben arcát megcirógatom legszexisebb mosolyommal, fél szemmel Kawi reakcióját figyelem. Most ugrik a nyuszi a zsákba...
 
Kawasuo:
 

- Hol hagytad a kandúrkádat, kiscica? – olyan halkan és sejtelmesen beszél, amikor… amikor nincs jó kedvében. Ilyenkor… mindig is féltem tőle. 
- Úszni ment – vallom be – Miért jöttél ide? – bukik ki belőlem a kérdés.
- Nem miattad, ne aggódj – miért érzem egyszerre megkönnyebbülésnek és csalódottságnak ezt? Olyan… furcsa – Jó festegetést – jelenti ki és ujjával a mögötte lévő tárt ajtóra biggyeszti. Talán jobb lenne, ha gyorsan elmennék, nem akarom látni, miért is van itt, hisz van egy sejtésem, jól ismerem már. 
- Ne nézz rám ilyen megbántott bociszemekkel! – mordul rám, és összerezzenek a félelemtől.
- Én… én nem… - szabadkoznék, de alig jön ki szó a számon, még erre is képtelen vagyok. Pólómnál ragad meg, hátamat a falnak csapja, és közel hajol hozzám, csak kerek szemekkel tudom figyelni, megremegek egész testemben közelségétől.
- Élvezem a facér életet kincsem, amit ajándékoztál nekem. Bocs, hogy épp itt portyázok, de annyi édes kis csokifalat van még itt rajtad kívül, hogy kár lenne kihagyni – mi… miért mondja ezt el nekem? Miért?
- Jaken… - már csak ezt tudom kimondani, mert érzem, hogy könnyek szöknek szemembe, torkomban egy gombóc forgolódik, és alig bírom visszanyelni. Tehetetlenül simítom arcára kezem. Mit tettem vele? Ugyan olyan lett mint régen, sőt talán rosszabb, már én sem tudom. 
Elrántja arcát, majd visszanéz rám.
- Látom fáj ha leesel a toplistáról, de ez korántsem közelíti meg azt az érzést, amit én érzetem amikor elárultál kiscica – ez… ez nem így van, csak… én csak…
Gondolatomat is megzavarja egy kisebb csapat akik közös óráról térnek vissza, jól ismerem őket, az alattunk lévő szinten szoktak néha hangoskodni. Talán ők az animátorok, ha jól emlékszem. Jaken is odafordul, látom a szemében a csillogást, amint meglátja őket… Jaj ne… tudtam… 
Visszanéz rám, arcán visszahúzódó vigyorral.
- És most dolgom van. Jó mázolgatást Kawi-chan – szinte suttogja a szavakat, bizsergés árad végig rajtam, egy apró csókot nyom a számra, ami csak fokozza az érzést, majd hirtelen sarkon fordul és az egyik fiú felé veszi az irányt.
Jaj… én… én nem akarom látni. Akkor mégis miért nézem? Nem tudom megmozdulni. Tényleg megteszi? Előttem? 
Hiába ismerem, mégis azt hiszem, hogy nem képes rá, hogy talán nem, de mégis.
Olyan, mintha sarokba szorítaná, mint akkor… engem is. Pontosan mintha magunkat látnám. És… ez… ez olyan…

Könnyek szöknek szemembe, lefolyik mind az arcomon, és ruhám ujjába igyekszem törölni, de csak nem állnak meg. Gyorsan lehajolok a dolgaimért, felkapom őket, és futni kezdek, ahogy csak bírok. 

Nem… nem akarom látni… Valamiért… fáj…

~*~

A park egy eldugott részében ülök, közel a bejárathoz, a kapuhoz. 
Hátam egy fának támasztom, mégis felhúzott térdeimet karolom át, és térdeimre borulva sírok. Olyan rossz. Miért pont velem kell megtörténnie?

Talán igaz az, amit mondott? Csak az bántana, hogy már nem érdeklem őt? De… én nem vagyok ilyen, ez sosem érdekelt. Akkor miért éreztem rosszul magam, amikor máshoz ment? Nem értem saját magamat. Nem értek semmit. 

Talán jobb lenne, ha egy időre hazamennék, vagy ki se jönnék a koliszobából, akkor talán nem kéne látnom. 

Nem tudom mit csináljak.

- Kawi-chan – szólít meg egy lágy hang, azonnal felkapom fejem.
Takashi az. A körülöttem ledobált két dolgot figyeli, majd engem, s gyorsan megpróbálom vörösre sírt szemeimet megtörölni, azonnal leguggol hozzám.

- Mi történt? Csak nem…?
- Nem, dehogy – füllentem kedvesen, és mosolyt erőltetek arcomra. Sóhajt egyet megnyugodva, örülök, hogy hisz nekem.
- Na gyere ide – tárja ki karjait gyengéden mosolyogva, és megdobban a szívem. Olyan jó, hogy végre itt van.
Reppenek is oda, és ő a fűre ülve tűri, hogy gyorsan ölébe fészkeljem magam, szorosan át is ölelem, ahogy ő is engem, hátam simogatva próbál megnyugtatni. Vállára támasztom államat, közben a füvet nézem, így talán nem tör rám újra a sírás.
- Mondd, mi történt? – suttogja fülembe, és hangja máris kezd megnyugtatni, ahogy testének melege, illata… Az ölelés.
- Csak… csak bűntudatom van – makogom halkan, mire újra felsóhajt.
- Mondtam már, hogy felesleges. Jól cselekedtél, hidd el – hiba mondja ezt, akkor is. Ezen csak úgy nem tudok változtatni, nem megy olyan könnyen. 
- Megpróbálom… 
Kezét arcomra simítja, ujjával letörli fényes arcomat, és egy puha puszit nyom a számra.
Szívembe nyillal egy furcsa érzés… 
Most miért nem éreztem bizsergést? Hisz az előbb, amikor…
- Gyere – húz fel magával álló helyzetbe – Tegyük le a cuccainkat, és menjünk a menzára, éhes vagyok – mondja mosolyogva, megpróbálom viszonozni, és rábólintok. Igaz én nem is reggeliztem még, bár Ő ezt nem tudja. 

~*~

A menza eléggé tömve van ilyenkor, hisz csak egy óránk van a tanórák között, hogy ide jöjjünk ebédelni. Megnyugodtam egy kissé, hogy végre itt van Takashi, így sokkal könnyebb. 
Kérdezgetem az úszásról, miközben sorba állunk, majd néha a tömegre vetül tekintetem, próbálok már előre hlyet keresni magunknak, ahova leülhetünk, de megakad a szemem valakin.

Jaken ül egyedül egy kisebb asztalnál.

Egyedül? Miért van egyedül?

Amikor észreveszi, hogy őt bámulom, először furcsa grimasz fut át arcán, majd olyan gonosz mosoly terül ajkaira, hogy összerezzenek. Mintha… szemeivel is azt sugallná, hogy… 
Hogy már végzett azzal a fiúval. Úgy vigyorog, mint egy jóllakott oroszlán. Ledermedek és gondolatok cikáznak a fejemben.
- Ne nézz oda – takarja el szemem Takashi nagy és meleg tenyerével, majd visszahúz a pult felé, hogy válasszunk ételt. Csak amit elsőre meglátok azt teszem a tányéromra, olyat veszek el, amit meg is szoktam enni, és Takashi még egy sütit is vesz nekem. Látom, nagyon jobb kedvre szeretne deríteni.

Leülünk egy szélre eső asztalhoz, fél szemmel néha Jakent figyelem, de amikor látom, hogy Ő is minket néz, azonnal elkapom róla tekintetem. 

Alig eszem valamit, mindennek csak a felét tudom magamba tömni, de a desszerttel teljesen máshogy vagyok. Akár egy kisgyerek, olyan vagyok, akit csak az édesség érdekel, de most nem számít. A csokis süti boldoggá tesz, és nekem most erre van szükségem. Semmire sem figyelve, kezdem el jóízűen majszolni, felcsillanó szemekkel.
- Ez nagyon fincsi, köszönöm – mondom Takashinak, hisz tőle kaptam.
- Kóstold meg ezt is – nyújt felém egy villányi fehér krémet, ami az ő túrós sütijéről van. Bekapom azt is, majd szemébe nézek, halványan mosolyogva. 

Hirtelen erős csörgés csapja meg a fülünket, az egész menzára olyan csend borul, hogy a légy zümmögését is hallani, és a hang irányába kapja az összes ember a fejét, de már csak Jakent látom az ajtón kiviharzani.

Lebiggyesztem ajkaimat, és csak meredten figyelem az ajtót.
- Kawi-chan… Kawi-chan! – zökkent ki Takashi hangja, és felé kapom fejem, de csak aggódva néz.
- Pillanat, ki kell mennem WC-re – megtörlöm a szám egy szalvétában, majd kisétálok a menzáról, ahova hamar visszatért az élet.


Kint meglátom a folyosó végén Jakent egyedül, vállával a falat támasztja.
- Jaken… - szólítom meg halkan, és azonnal felém kapja fejét, ujjaival támasztotta homlokát.
- Mit akarsz még tőlem? – mordul rám, de most még ettől sem rezzenek össze, az izgalmam sokkal nagyobb annál – Mondd mit akarsz még? – mordul újra, de csak összehúzom magam, lesütöm tekintetem, pólóm alját kezdem el babrálni, és cipőm orrával zavaromban köröket rajzolok magam mögé a szőnyegben.

- Én… nem akarok neked rosszat – nyögöm ki halkan, hisz mellette mindig is nehezemre esett a beszét, a hatalmas kisugárzása miatt.

- Nem akarsz rosszat? – lép felém komoran, csak félve pillantok fel rá – Ezzel már rég elkéstél picinyem… szörnyen elszúrtad.

- Tudom – makogom halkan, bűntudatom csak úgy süti az arcomat – De… - lassan megint ráemelem tekintetem, végigmérem lezseren álló alakját, zsebre dugott kezeit, majd komor, fagyos arcát, amitől régen nagyon féltem, mára valamelyest megszoktam, mégis gyorsabban ver a szívem az idegességtől… azt hiszem…- mit tehetnék, hogy jobb legyen? – kérdezem ártatlanul a szemébe nézve.
 
Jaken
 
Szándékosan úgy csinálom ahogy szoktam, és ahogy őt is annakidején becserkésztem. A hatás nem marad el, könnyezni kezd, letörli arcát és a földre esett dolgaiért lehajol. Lehajtott fejjel pakol össze és elszalad.
Édes a győzelem íze, de a bosszúé a legpikánsabb.
Elégedett mosollyal lépek hátra, elszakadva a kis édestől.
- Elégedett vagy? - kérdezi halkan. Meglepetten pillantok le rá. - Most egész nap sírni fog... miattad. Miért nem hagyod békén?
Öntelt, sármos mosollyal cirógatom meg az arcát, hüvelykujjammal puha ajkait.
- Mert szeretem - jelentem ki természetesen, és elengedem őt - és ő is szeret engem.
- Nem értem - ráncolja a homlokát. - Úgy tudom ejtett téged, legalábbis az egész suli ezt pletykálja.
- Az nem számít, úgyis visszajön hozzám.
- És ha nem?
Halvány, kegyetlen mosollyal csúsztatom fel orromra napszemüvegemet és elfordulok tőle. Sápadt arcát látva tudom hogy kezdi kapizsgálni a választ.
 
 
***
 
Ebédlő. Unott képpel turkálom a tányérom tartalmát, majd amikor hirtelen elcsendesedik a zsivaj, felemelem a fejemet és megnézem miért. Az ajtón Kawi-chan lép be azzal az izomeszűvel. Mint egy teniszmeccs nézői, úgy kapkodják a fejüket a diákok köztem és köztük. A pulthoz sétálnak, vesznek kaját és leülnek. Az én kis excicám pedig le sem veszi rólam a szemecskéit, folyamatosan szemmel tart. Elmosolyodom. Számításba vesz engem is, mi több, úgy fest a mellette ülő fiú nem is olyan érdekes számára. Ez csak önámítás tudom... mert Kawi-chan nem csélcsap fajta. Tényleg szeretheti azt az izompacsirtát, ha engem ejtett miatta.
Felcsillannak óceánkék szemecskéi és boldog mosollyal esik a süteményének. Igen, a csokoládétorta a kedvence... meg csokifüggő is. Emlékszem, mindig tartottam a táskámban csokit, amit ő boldog kis sikkantásokkal jutalmazott amikor megkapta tőlem. Születésnapján volt a legboldogabb, amikor...
Ökölbe szorulnak kezeim az emléktől, és haragtól elsötétült tekintettel figyelem őket. Izomagy megkóstoltatja vele a saját süteményét, és ő...
 
Felhördülve söpröm le asztalomról a tálcát, hangos csattanással törik darabokra minden.
Kiviharzom az ebédlőből, nem kell az ingyen cirkusz.
A folyosón a falhoz támaszkodom, és elgyötörten kezdem masszírozni fájdalomtól lüktető halántékomat.
A fenébe a fenébe a fenébe!
A harag az indulat és a vad féltékenység olyan erős, hogy legszívesebben visszamennék és...
- Jaken...
Jaj ne, még ez is. Rápillantok és leengedem a kezem, arcom kifejezéstelen. Nem fogom kimutatni mennyire tombolnak bennem az érzelmek.
- Mit akarsz még tőlem? - morgom és sikerül nem vicsorognom hozzá. - Mit akarsz még?
A heves indulat azonnal elhal amikor félénken gyűrögetni kezdi pólóját és a földet piszkálja cipőjével. Annyira édes, és tudja is, ezért kihasználja ellenem... hogy képtelen vagyok rá haragudni ilyenkor.
- Én... nem akarok neked rosszat - nyögi ki végre. Pont olyan kis félénk nyuszi mint mindig, főleg kezdetben volt hasonló. Állandóan zavarba hoztam akarva akaratlanul.
- Nem akarsz rosszat? - morgom összehúzott szemöldökkel. Jó vicc. - Ezzel már rég elkéstél picinyem... szörnyen elszúrtad.
- Tudom, de... - arca kipirul, ahogy teljesen elé állok, intim közelségben de mégsem érek hozzá. Megvárom mit akar kinyögni. - ...mit tehetnék, hogy jobb legyen?
Felé lépek és ő reflexesen hátrálni kezd, pont a falig. Mosolyogva támaszkodom meg mellette a falon, pont ahogy szoktuk mindig, és lehajolok hozzá de nem csókolom meg.
Mézszőke, hosszú szempillái megrebbennek, pupillái kitágulnak a vágytól, hallom ahogy levegőért kapkod, arcát elönti az a csodaszép pír amit ezer kefélés után is képes produkálni ha rólam van szó.
- Csak ezért jöttél utánam? - súgom ajkaiba. - Sajnálatból?
- ...hhh... - mondana valamit, de nem jön ki hang a torkán, amitől gonosz mosoly kúszik arcomra. Belenézek csodaszép szemeibe, majd még közelebb hajolok és megnyalom finoman a szájacskáját. Sóhaj szakad fel belőle, eszébe sem jut ellökni engem.
- Látod? - dorombolom lágyan. - Még magadnak is hazudsz, kincsem. Valójában erre vágysz...
Hozzásimulok, ágyékomat az övéhez dörzsölöm, nyelvemet pedig a szájába tolva csókolom meg őt szenvedélyesen, olyan hévvel ami ritkán esett meg közöttünk régen. Merevedése van. Legszívesebben felröhögnék, de inkább a nyakához hajolok, végignyalom és megszívom. Nyögve gyengül el, majd vigyorogva lépek hátrébb tőle. Szép jelet hagytam a nyakán, tetszik.
Megcirógatom duzzadtra csókolt ajkát, beleborzolok selymes hajába. Így a legszebb, amikor kiül arcára a vágy, de szemeiben csillog a sebezhetőség és bizonytalanság.
 
Édes kis Kawi-chan...
 
Forróság árad szét mellkasomban, és a bosszúvágyam elillan. Nem akarok mást, csak őt magamhoz ölelni. Elgyengülve veszem kezeim közé arcát, szemeimben meleg gyengédséggel nézek le rá. Szeretem őt...
- Jaken... - leheli.
- A fenébe... - suttogom én is, lehajolok hozzá... érzem kis kezeit a ruháimba kapaszkodni, szívem pedig vadul kezd dübörögni a füleimben.
 
- Engedd el!
 
Felpillantok és a felénk rohanó fiúra pillantok. Abban a pillanatban kitisztul a fejem, és elönti agyamat a szar. Ellököm magam Kawi-chantól és felé fordulok.
- A tiéd lehet - vetem oda neki, megvetően végigmérve őt is és a falhoz támaszkodó, ziháló exemet is. - Nekem már nem kell.
Látom a fájdalmat az óceánkék szemekben, ezek szerint betalált az ütés. Helyes. Nehogy már jó legyen neked.
 
Zsebre vágom a kezemet és elsétálok.
 
Kawasuo:


Egyre közelebb lép, és én hátrálni kezdek, de nem jutok sokáig, hisz a fal az utamat állja.
Lehajol hozzám, vészes közelsége, sugárzó aurája már csak ettől is megbizsergeti bőrömet, a puszta közelségével. Miért érzem mindig ezt a közelében? Teljesen zavarba hoz… Miért?

- Csak ezért jöttél utánam? Sajnálatból? – lehelete ajkaim cirógatják végig, testem felmelegszik, még az egyszerű vékony felsőben is melegem van.

Én… én nem…

- Hahh… - nem… miért nem vagyok képes szóhoz jutni? Nem jönnek ki hangok a torkomon.

Érzem, ahogy végignyal ajkamon, s akkora szikrák pattognak ettől bennem, hogy képtelen vagyok még egy egyszerű sóhajt is visszatartani.
- Látod? Még magadnak is hazudsz, kincsem. Valójában erre vágysz... – Alig érzem amit mond, halk duruzsolása szívem őrült dobogásától alig hallatszik.

Fejem zúgni kezd, ahogy egy csókkal fojtja belém a tiltakozás utolsó morzsáját, ujjaimmal görcsösen szorítom meg ruháját, ahogy nyakamra tér, majd erősen beleszív, a végén már fájdalmasan szisszenek fel, de észre sem veszi, vagy csak nem érdekli
Elhajol tőlem, arcán élveteg vigyor, ujjai síkos ajkamon siklanak végig… 

Szégyellem magam, szörnyen. Hagytam magam neki. Miért? Miért nem tudok ellent mondani neki?

Forró tenyerei két oldalt arcomra simulnak, szemében olyan mérhetetlenül mély örvényt látok, olyan mély fényű csillogást, mint még soha.

- Jaken… - megint csak ennyit vagyok képes kinyögi… a nevét. Miért van rám, ilyen elemi hatással?

- A fenébe… - válaszol, és hirtelen nem értem, s megrezzenek, ahogy újra közelebb hajol.

- Engedd el! – dörren egy mély hang, s a fagyosság úgy nyilall keresztül testemen, hogy úgy érzem menten belehalok.

Ez Takashi hangja volt… 

Jaken ellép tőlem, s én csak meredten figyelek magam elé, mondatfoszlánynak tűnő hangok jutnak csak el tusatomig.

„A tiéd lehet”

„Nekem már nem kell”

Könnyek szöknek szemembe. Magam elé tartom kezeimet, tenyereimet széttárva, és remegni kezdek. A könnyfátyoltól már csak homályosan látok, csak a közelembe lépő Takashit érzékelem már, felismerem őt így is. 

- Sajnálom – nyöszörgöm remegve, és tenyereimbe temetem arcomat – Ne haragudj, kérlek – szipogom bele, de csak elém áll, és átölel.

- Nyugodj meg – mintha ezzel egy gátat szakítana fel, úgy kezdek el hangosan sírni, amit ujjaimba fojtok el, tenyereimbe tompítom a hangokat.
Szégyenletes vagyok, és gyenge. Csak úgy hagytam neki, nem lett volna szabad. Miért nem tettem semmit? Mit is hittem én? 

De ami a legjobban fáj… Az a kettősség, amivel most játszik. Azt mondja, már nem szeret, mégis akkor miért teszi velem ezeket? Miért kínoz vele? Ennyire csak nem árthattam neki… Vagy mégis? 

Már nem tudok semmit.

- Takashi… kérlek… ne haragudj rám… kérlek – elkeseredetten ölelem át, bár nem érdemlem meg az ő nyugtató simogatását a hátamon. 

- Nem haragszom… - mondja ki halkan, s meglepődöm, abba is marad a sírásom, csak szipogok halkan. Elhajolok tőle, és felnézek rá.

- Tényleg? – pislogom ki az utolsó cseppeket, és ő ujjával törli le. 

- Persze… Hisz nem tehetsz róla – oldalra fordul, abba az irányba ahol Jaken eltűnt – Alávaló féreg, hogy így kínoz téged – épp, hogy visszafordul felém, nyakamon akad meg tekintete – Istenem… ez mi? – simítja rá ujját.

- Hol? – megkeresem én is ujjammal, kitapogatom, majd megnyomom a foltot, és fájón szisszenek fel. Mit csinált velem?

- Na jó. Ebből elég – mordul fel halkan, majd mellém állva karolja át vállamat, és szorosak von magához, végül csípőmre teszi kezét, és felkísér a szobánkba. 

- Miből? 

- Nem bírom nézni, hogy így gyötör téged… de visszaadjuk neki.

Mi? Ezt meg hogy érti? Visszaadni?
~*~

Az iskola parkjában, egy nyilvános padon ülök Takashival. Azaz… Ő ül a padon, én pedig az ölében. Ha csak úgy jöttünk volna ki ide, nem lennék annyira izgatott, sőt még a nyilvánosság sem a megszokott vele, így egyre csak nő bennem a feszültség.

- Muszáj ezt tenni? – kérdezem feszengve, lábaim közé bújtatva kezecskémet, néha kalimpálok lábaimmal a levegőbe.

- Igen – válaszol határozottan, és lebiggyesztem ajkaimat – Nem járja, hogy szenvedj miatta, pedig te csak őszinte voltál vele.

- De… - ujját ajkamra teszi, nem hagy engem szóhoz jutni, és ilyenkor csak morcisan nézek rá. Én is akarok beszélni!

- Hallgass rám, és hidd el jobb lesz – oldalra sandít, majd vissza rám – Itt van.

- Mi? – néznék abba az irányba, amelyikbe Ő, de ekkor hirtelen ajkaim után kap, puhán, finoman, mégis szenvedélyesen megcsókol, oldalamat, karomat simítja végig, olykor a pólóm alá is csusszan keze, de karjait megfogva próbálom irányítani, nem sok eséllyel. Sokkal erősebb nálam, sokkal! Mit csinál? Már attól félek, hogy itt helyben…

Az nem lehet, ez túl nyilvános hely… nem…

Nyakamra tér, és forrón csókol bele, hátamra simul keze, majd tarkómra, és megtartja fejem, amit épp hátra vetek a feltörő kéjtől.

- Takashi – nyögöm halkan, hogy megálljt parancsoljak, de teljesen félresikerül a dolog, inkább hangozz bátorítónak. Ujjaimmal a ruháját markolom meg, és elkezdem húzni, összeszorított szemekkel lihegek, majd oldalra fordítom fejem, hogy végső megadásommal jobban elérhesse nyakam, lassan nyitom fel pilláimat, és de ja vu érzésem támad, testemen egyszerre kezd a hideg és a meleg futkosni. 

Megint azok a fagyos szemek…
 
Jaken
 
Délután.
Mától ezt a napszakot fogom a legjobban utálni. Ilyenkor Kawi-chan a kertben várt rám mindig, vagy én rá. Nem baj, nem fogok emiatt búslakodni, majd találok magamnak más elfoglaltságot. A sulitól nem messze van egy kellemes teázó, ahova gyakran elvittem őt, majd elmegyek oda a haverokkal és felszedek valakit.
 
Keresztülvágok két osztálytársam és haverom kíséretében a parkon, amikor is megpillantom egy padon... őket. Az izomagy szinte felfalja Kawi-chant. Elönti agyamat a vér, és feléjük lendülnék, de barátaim lefognak és visszatartanak.
- Nyugi-nyugi... - sutyorogják. - Ne is foglalkozz vele, nem éri meg!
Lecsillapodom valamennyire, majd kitépem magam az erős kezek közül és feléjük trappolok.
- Takashi... - nyöszörgi Kawi-chan azon a hihetetlenül szexis hangján, és elönt a gyűlölet, a harag a féltékenység és minden egyéb szar, ami csak tud.
- Khm - köhintek egyet és az izomagyú diadalittas mosollyal emeli fel a fejét, belemarkolva az engem ijedten figyelő Kawi-chan fenekébe.
- Mit akarsz? Nem látod, hogy zavarsz?
Gonosz mosolyra húzom a számat.
- Ne zavartassátok magatokat, folytassátok nyugodtan. Kíváncsi vagyok, képes leszel-e megbaszni őt az egész iskola előtt. Azt még megvárom - bökök a hátam mögött álló kisebb seregletre. Kawi-chant ismerem mint a tenyeremet. Elképesztően szégyenlős, még nyilvánosan a kezemet is csak félénken merte megfogni.
Meglátja az őket bámulókat, és ijedten kapálózni kezd hogy kiszabaduljon Takashi karjaiból, arc paradicsom-vörössé válik. Vigyorogva figyelem.
Belül pedig fáj az egész lelkem. Mintha roston sütné valaki a szívemet, vastagon megöntözve csípős chili-szósszal.
Kawi-chan végre talpra ugrik és elszalad. Elsétálok, de hirtelen visszakézből behúzok egyet Takashinak. Elesik és a vérző orrára szorítva kezét nekem akar ugrani de a haverok lefogják. Megropogtatom sajgó öklömet és komoran nézek le rá.
- Ha megbántod őt, saját kezemmel öllek meg. Ezt veheted ígéretnek, barom.
Faképnél hagyom, és Kawi-chan után sietek. Őt ismerve most valahol elbújva kuporog és sírdogál szégyenében. Megkönnyebbültséget érzek. Egy pillanatra azt gondoltam, elvesztette a gátlásait és megváltozott, de szerencsére ez a reakció arra a kis csillagbogárra jellemző, akit én úgy szerettem mindig is.
A suli parkjának leghátsó zugában az öreg és kopott, használaton kívüli szökökútjánál találom meg. Összekuporodva ücsörög, hátát a medence falának támasztva. Pont úgy ahogyan szakításunkkor ücsörgött, lábait ölelgetve, fejét a térdére támasztva. Vállai ütemesen rázkódnak a sírástól.
 
Kawasuo:

Amikor köhécsel egyet Jaken már felettünk áll, és pedig legmélyebb szégyenpírban égve honolok még mindig Takashi ölében… Ezért hívott ki ide engem? Vagy miért? Nem értem.
- Mit akarsz? Nem látod, hogy zavarsz? – kérdi Takashi. Akkor mégsem miatta. Akkor mit keres itt Jaken? 
- Ne zavartassátok magatokat, folytassátok nyugodtan. Kíváncsi vagyok, képes leszel-e megbaszni őt az egész iskola előtt. Azt még megvárom – hogy… hogy MI? Takashi tényleg ezt tenné? Istenem… Hova kerültem? Jaken maga mögé mutat, és félve pillantok a háta mögött álló kisebb tömegre.
Tö… tö… tö… TÖMEG?!
Mit tettél velem Takashi? Engedj el! ENGEDJ! 
Még beszélni sem tudok, csak gondolatban tiltakozom, vadul kapálódzni kezdek, és csak nagy nehezen tudok kikászálódni az öléből. Amint ez sikerül, felkapom a nyúlcipőt, és futni kezdek ahova első gondolatom és lábam visz, hisz látni is alig látok a könnyektől, csak ösztönből futok. Próbálom kezembe törölni a könnyeket, de mindhiába, hosz folyamatosan jön az utánpótlás. 

Elérem az iskola hátsó kerítését, ahogy egy régi, öreg szökőkút pihen, és a sarokba kuporodva húzom össze magam a lehető legkisebbre, majd folytatom a bömbölést. 

Olyan szánalmas és szégyentelem vagyok. Annyi… annyi ember előtt olyat tenni. Miért csinálta ezt velem Takashi? Soha nem volt ilyen, mindig kedves volt hozzám, akkor most miért tette ezt? Nem értem. Semmit nem értek. És mit keresett ott Jaken?
Ha Ő nem jön, akkor… akkor talán tényleg…

Cipő kopogása zökkent ki és azonnal felkapom a fejem, de hátra fordulva először csak egy homályos pacát látok. Alkaromba törölve szemeimet nézek fel rá újra. Jaken? Miért van itt megint? Miért jött utánam? Azt hittem teljesen megutált, és már rég mással van.

- Mi… miért vagy itt? – szipogom halkan, és folyamatosan törlöm könnyeimet. A kiszáradt szökőkút közepén áll, lezserül zsebre vágott kezekkel, de nem válaszol, csak egy vállrándítással rendezi le ezt az egészet.

- Azt hittem már gyűlölsz meg utálsz azért, mert Takashit választottam – dünnyögöm visszafordulva, háttal neki. Nem tudok a szemébe nézni, mert félek, hogy nem jönnének szavak a számra. Annyira zavarban vagyok mellette, hogy az hihetetlen. Most mégis a bánkódásom túltesz ezen. Szégyellem magam, amiért hagytam, hogy… hogy Takashi… 
Újra elönt a sírás, a torkomban lévő gombóc, mintha folyamatosan termelné. 

- Gyűlölni? – ismétli meg halkan szavaimat, bár nem értem. Most talán nem is akarom. Miért van még itt? Miért nem hagy egyedül? Már így is teljesen megalázott, a nyoma is itt van még a nyakamon, és már magam sem tudom, hogy mit akarok.

- Tényleg szereted azt a barmot?

- Ne hívd baromnak! – rivallok rá azonnal visszafordulva felé, de csak ekkor látom, hogy már teljesen közel áll hozzám, még mindig a szökőkút száraz medrében, és pedig most négykézláb állok a lábánál, teljesen ledermedek. Muszáj visszanyernem a lélekjelenlétem, már ha van olyan – Ő… ő valójában kedves és figyelmes, csak… csak most… - nem tudom folytatni, nem jönnek a számra a szavak, ráadásul még mindig szipogok.

- Barom volt… - dörmögi halkan. Őszintén szólva… most ez az igazság.

- Igen – hajtom le fejem csalódottan. Most már teljesen el vagyok veszve… Gondolkodnom kéne… egyedül… 

Fejem búbjára teszi a kezét és ahogy ujjait tincseimbe fúrja, kellemes bizsergés fut végig testemen, kába szemekkel pillantok fel rá.

- Még egyszer megkérdezem. Tényleg szereted? – hajol közelebb, és alig kapok levegőt, a szívem félrever.

- Én… én nem tudom... azt hiszem... igen... – fordítom oldalra tekintetem. Belemarkol hajamba, és lehajolva durván megcsókol, meglepetten nyögök szájába, és kezecskéimmel feljebb támaszkodom meg, pontosan a szökőkút peremén. Nem… nem tudok ellenállni neki, pedig valahol agyam legmélyén azt visítják a sejtek, hogy ezt nem szabad. 

De teljesen elgyengít remegni kezd karom, felforrósodik testem, és úgy érzem, mindjárt összeesek itt helyben. 

Amikor elkapja tőlem fejét, lihegni, pihegni kezdek, ajkaim lüktetnek, szemeimet csak nagy nehezen tudom felnyitni, hogy rá nézzek.

- Ő is tud így csókolni? – dörmögi még mindig közel hajolva arcomhoz. Kába tekintetemre ismét könnyfátyol húzódik, ajkaim remegni kezdenek, torkomba visszaköltözik a hatalmas gombóc, és csak pislogok egyet, máris gördülnek le a cseppek az arcomon.

Ennyire… ennyire megutált volna engem?

- Miért csinálod ezt velem? – nyöszörgöm halkan.
 
Jaken
 
Amikor elé érek, felpillant rám. Pont ahogy sejtettem, tiszta könny mindkét szeme, és ilyenkor egészen zöldeskékké válnak.
- Mi… miért vagy itt? – kérdezi halkan, arcát törölgetve. Megvonom a vállam. Nem lennék itt, ha nem szeretném, ez nyilvánvaló, de nem fogok egy olyan fiúnak szerelmet vallani aki ejtett és mással jár. - Azt hittem már gyűlölsz meg utálsz azért, mert Takashit választottam.
Elfordul és tovább szipog.
 
- Gyűlölni? - ízlelgetem a szót. Gyűlölni. Igen, amikor szakított velem, akkor és ott igazán gyűlöltem őt. Az érme másik oldala. Szerelem-gyűlölet, más nem létezik ha mély érzelmekről van szó. Lenézek rá, de sajnos nem látom csinos arcát. Nem, nem gyűlölöm őt, még akkor sem, ha egy idióta miatt ejtett, pedig azt hittem szeret engem.
- Tényleg szereted azt a barmot? - kérdezem tőle hirtelen, és ő azonnal felkapja a vizet, igazi Kawi-chanosan. A régi kellemes vitáinkat juttatja eszembe, amelyek mindig béküléssel és forró szeretkezéssel értek véget.
- Ne hívd baromnak! - kiáltja édesen, szemei szikráznak. Kissé ledöbben hogy milyen közel állok már hozzá, ezért dadogni kezd. Olyan édes ilyenkor. – Ő… ő valójában kedves és figyelmes, csak… csak most…
- Barom volt.
- Igen - suttogja maga elé beletörődve. Okos fiú. Megsimogatom buksiját mint a jó diáknak, aki ügyesen felmondta a leckét. Lehajolok hozzá hogy közelről láthassam szép szemeit.
- Még egyszer megkérdezem. Tényleg szereted?
- Én… én nem tudom... azt hiszem... igen... - dadogja.
- Szóval nem tudod? - dörmögöm halkan. - Had segítsek.
Fejét cirógató ujjaim hajába markolnak, és mohón csókolom meg, igazi szenvedéllyel, lelkem minden éhes rezdülését belezúdítva szájába.
Kis kezei belém kapaszkodnak, érzem hogy remeg, és ajkai szinte azonnal megnyílnak nekem, nyilván meg sem fordult a fejében hogy eltaszítson. A teste emlékezik és reagál rám. Mi az hogy! Felemelem a fejem, és ő kábán, kipirulva néz vissza rám.
- Ő is tud így csókolni? – kérdezem tőle vágytól karcos hangon, de csak könnybe lábadnak ismét a szemei.
- Miért csinálod ezt velem? - suttogja elkeseredve. Összefacsarodik a szívem. Mit is teszek vele tulajdonképpen? Kínzom őt, mert nem tudom elfogadni a döntését. Bosszút akartam állni, de valójában csak minden percben, másodpercben vele akarok lenni, még akkor is ha tudom hogy mást szeret és engem már nem akar látni. Hm. Mást szeret és nem akar engem látni... ez fájdalmas, de talán igaz. Talán igaz. De ha mégsem... ha még visszakaphatom őt...
Megcirógatom arcát és gyengéden mosolygok le rá.
- Magam sem tudom - vallom be őszintén. - Kezdetben a bosszú hajtott, de már nem. Egyszerűen csak... hiányzol. Dühítő volt látni mit művelt az a seggfej... én soha nem tettem volna veled ilyet, mert ismerlek, pedig egy önző szemétláda vagyok.
- Igen... - suttogja behunyt szemekkel. - Te sosem bántottál...
Újabb könnyek csordulnak ki szemhéjai alól, és én sóhajtva ülök le mellé, hátamat a kút falának támasztom és egy egyszerű de mégis gyengéd mozdulattal magamhoz ölelem őt. Hagyja mi több, magától mászik az ölembe, s arcát a nyakamba fúrva pityereg tovább.
Derekát ölelem, másik kezemmel szőke fürtjeit cirógatom. Volt már ilyen, hogy a vállamon sírta ki magát mert egyest kapott, vagy éppen a szülei veszekedtek vele... vagy mert valaki megbántotta. Most épp az aktuális pasija miatt bőg.
- Egy akkora barom vagyok - sóhajtom halkan, és szorosabban magamhoz ölelem ahelyett hogy ellökném és faképnél hagynám. Talán... aznap amikor szakítottunk és pokolian haragudtam, akkor megtettem volna vele, sőt. Talán még élvezettel belealáztam volna a földbe is.
 
- Nem - szipogja buksiját felemelve. - Nem vagy... barom. Te nagyon rendes vagy...
- Valóban? - húzom fel érdeklődve egyik szemöldököm. - Mégis mit nem kaptál meg tőlem, amit máshol kellett keresned? Hol rontottam el, Kawi-chan, hogy inkább szakítottál velem, semhogy elmondd mire vágysz?
 
Kawasuo:


Elereszti hajam, és arcára olyan gyengéd mosoly terül, amit még szinte soha nem láttam, s amikor keze arcomra simul, akkor válik teljessé a kép. Gyengéd… Gyengéd velem?
- Magam sem tudom – válaszol halkan, szívem majd’ kiugrik helyéről - Kezdetben a bosszú hajtott, de már nem. Egyszerűen csak... hiányzol. Dühítő volt látni mit művelt az a seggfej... én soha nem tettem volna veled ilyet, mert ismerlek, pedig egy önző szemétláda vagyok.
- Igen – vallom be suttogva – Te sosem bántottál – teszem még hozzá, s erős nyilallást érzek mellkasomban.
Leül mellém és átkarol, megadva magam bújok ölébe, menedéket keresve, vállára hajolva folytatom keserű pityergésem. 
Talán nem is egyedüllétre van szükségem, hisz egy ölelés hiányzik a szívemnek. Egy meleg ölelést ahol biztonságra lelhetek, ami megnyugtat. Most mindegy, hogy honnan származik. Vagy mégsem mindegy?
- Egy akkora barom vagyok – sóhajtja bosszúsan, karjai szorítása csak még erősebbé válnak, felforrósodik testem ettől az érintéstől. 

- Nem – vágom rá, és felemelem fejem - Nem vagy... barom. Te nagyon rendes vagy...

Igen… hisz most is itt van velem, a helyett, hogy mással lenne, pedig én voltam az… az, aki… aki ejtette őt. 

- Valóban? – kérdez vissza hitetlenkedve, mégis halkan - Mégis mit nem kaptál meg tőlem, amit máshol kellett keresned? Hol rontottam el, Kawi-chan, hogy inkább szakítottál velem, semhogy elmondd mire vágysz?

Olyan… olyan más, ahogy tekint rám, teljesen más, mintha megváltozott volna. Vagy ez is egy hirtelen hangulatváltozásnak tudható be? 
Talán… talán megérdemel egy őszinte választ tőlem. Bár még magam sem tudom mennyire igaz, vagy mennyire valós az, amit gondolok, de úgy érzem el kell mondanom neki.

- Én… én… néha féltem. Féltem elmondani. Nem volt erőm, hogy elmondjam, azt hittem nem érdekel – lehajtom bűnbánóan fejecském, majd szembe fordulok vele kis terpeszben ülök rajta, és nyakkendőjét kezdem el birizgálni, hogy erőt nyerjek, nem merek a szemébe nézni. 

- Aztán… aztán jött Takashi, és… és Ő olyan gyengéd volt velem. Azt mondta, hogy nem érdemelsz meg, igaz ezt nem gondoltam úgy akkor – nyakkendőjének alját húzogatom el ujjaim között, nyelek egy nagyot, hogy folytatni tudjam, s bár a gombóc nem tűnik el torkomból, küzdök ellene – Nem… nem tudtam elmondani, hogy… hogy mit szeretnék, azt hittem, hogy nem érdekel, vagy… vagy hogy… nem tudnál változni – újra elöntenek a könnyek, vállaiba kapaszkodom, és halk sírásom mellett remegni kezdek, hangom nyöszörgőssé válik. 
- Sajnálom… annyira sajnálom – pityergem mellkasára borulva – hülyeséget csináltam, pedig Takashi azt mondta jól cselekszem… hittem neki, és azt hittem Ő jobban megért. De nem… - harapom el a végét, könnyeimet nyelve remegek a karjaiban – Már magam sem tudom, hogy mit akarok… - vallom be végül.
 
Jaken
 
- Én… én… néha féltem. Féltem elmondani. Nem volt erőm, hogy elmondjam, azt hittem nem érdekel – válaszolja halkan, majd a szokásos lovagló ülésben elhelyezkedik az ölemben ahogy régen amikor beszélgettünk összebújva. Ezúttal is erős hatással van rám, de visszafogom magam, mert ez most nem a megfelelő pillanat. Nyakkendőmmel játszadozik édesen, pont úgy ahogy mindig is tette amikor zavarban volt valami miatt. - Aztán… aztán jött Takashi, és… és Ő olyan gyengéd volt velem. Azt mondta, hogy nem érdemelsz meg, igaz ezt nem gondoltam úgy akkor. Nem… nem tudtam elmondani, hogy… hogy mit szeretnék, azt hittem, hogy nem érdekel, vagy… vagy hogy… nem tudnál változni.
 
Elsírja ismét magát és mellkasomba fúrja arcocskáját, nekem a torkom összeszorul ahogy a lelkiismeretem hűvös, fagyos ujjai rákulcsolódnak.
- Sajnálom… annyira sajnálom. Hülyeséget csináltam, pedig Takashi azt mondta jól cselekszem… hittem neki, és azt hittem Ő jobban megért. De nem… Már magam sem tudom, hogy mit akarok…
 
Szorosan, erősen magamhoz ölelem. Szívem úgy dübörög mellkasomban, mintha egy hatalmas dob lenne, amin valaki egy nagy ütővel kalapálna.
- Hogy a fenébe ne érdekelt volna? - dörmögöm a fülecskéjébe halkan, és finoman ringatni kezdem magunkat, hogy sírása elcsituljon. Néha olyan tud lenni mint egy kisgyerek. - Ennyire bizonytalan vagy? Nem bízol magadban, és bennem sem... Azt hiszed csak a levegőt masszíroztam a számmal, amikor elmondtam neked mennyire szeretlek, kis butus?
- De... de nem éreztem...
Ledermedek.
- Nem érezted? - kérdezek vissza, de már értem mire gondol. A fenébe is. Felsóhajtok. - Kawi-chan... sajnálom. Egy önző szemétláda vagyok, te pedig több törődést és gyöngédséget érdemelsz mint amit én nyújtottam. A francba... Ha csak egyszer is szóltál volna, jobban odafigyelek rád és megpróbáltam volna változni, mert fontos va... voltál nekem.
Csendben pihen a karjaimban, nem szól semmit. Hosszú perceken át ülünk így, vagy talán még tovább. Megsimogatom a hátát és halkan megtöröm a csendet, fejemben kavargó gondolataimat próbálom rendszerezni.
- Ezzel nem azt akartam kifejezni, hogy téged hibáztatlak kiscicám. Az én hibám, mert észre kellett volna vennem a jeleket, de nem láttam a szememtől. Hülye voltam... egy idióta.
 
Kawasuo:

Karjai erősen fonódnak testem köré, ringatni kezd, s csitul bennem a bánkódás.
- Hogy a fenébe ne érdekelt volna? Ennyire bizonytalan vagy? Nem bízol magadban, és bennem sem... Azt hiszed csak a levegőt masszíroztam a számmal, amikor elmondtam neked mennyire szeretlek, kis butus? – tudom… igen tudom, hogy őszintén gondolta, hisz… hisz tudom, de… de ez más…
- De... de nem éreztem... – vallom be halkan, és kicsire húzom össze magam. Kimondtam…
- Nem érezted? – súgja halkan, majd egy nagy sóhaj szakad fel dübörgő mellkasából - Kawi-chan... sajnálom. Egy önző szemétláda vagyok, te pedig több törődést és gyöngédséget érdemelsz mint amit én nyújtottam. A francba... Ha csak egyszer is szóltál volna, jobban odafigyelek rád és megpróbáltam volna változni, mert fontos va... voltál nekem.

Csak… csak ennyit kellett volna tennem? Csak szólni? De hát… én… én nem tudtam. Ha ezt tudom, akkor… akkor talán minden máshogy alakult volna. Még mindig együtt lehetnénk, még mindig nyugodtan lennék a karjaiban… mint… mint most… csak könnyek nélkül.

Megdobban kicsi szívem, és lehunyom szemem amikor hátam simogatja, úgy érzem akár most azonnal el tudnék itt aludni… De… De mit csinálok?

- Ezzel nem azt akartam kifejezni, hogy téged hibáztatlak kiscicám. Az én hibám, mert észre kellett volna vennem a jeleket, de nem láttam a szememtől. Hülye voltam... egy idióta. 

Oldalra fordulok ölében, majd lecsúszom mellé, lábaim még rajta maradnak, de csak továbbra is karol… vajon miért teszi? Vajon miért tett most vallomást nekem? 
Nem értem miért szabadkozik. Azt hittem gyűlöl és nem akar látni.

De ha így lenne, nem lenne most itt velem, és nem hallgatott volna végig, és… nem lennénk itt. 

Ujjamat görbítve teszem szám elé, és gondolkodni kezdek. 

- Nem – rázom meg fejecskémet. Nem ő volt az egyedüli hibás, bár szívem mélyén úgy érzem a fele igaz annak amit mondott. Vagy csak a lelkiismeretemet szeretném felszabadítani a bűntudat alól? – Én voltam a hibás – felpillantok rá félénken pislogva, még mindig ujjam takarásából dünnyögve – Talán jobb lenne, ha…

- Kawi! Kawi-chan! – meghallom Takashi hangját a messzi fák közül, és azonnal felé kapom tekintetem, majd visszanézek Jakenre. Kikászálódom öléből, és négykézláb állok mellette – Köszönöm – nyomok egy puszit az arcára, majd bokáimra ülök, visszanézek Takashi felé, de akkor már épp rohan felénk.

Be… bevan kötve az orra? Mi történt?

- Te szemét! Mit csináltál vele? – szalad felénk, máris elkezdi ingjét feltűrni az ujján, de két lábra pattanok, és kitárt karokkal állok felette.

- Állj meg, nem tett semmit! – nézek rá szúrósan, és azonnal lenyugszik, közvetlen előttem áll meg.

- Kawi-chan – néz rám értetlenül, és leereszti karjait. 
- Hagyd békén – mondom halkabban, és kérlelően nézek rá. Már tudom, hogy mit kell tennem.

- Rendben… ha te kéred – nyugszik le végleg és átkarolja a vállamat. Tudom, hogy Jaken amúgy sem szorul védelemre, de nem akarom látni a verekedésüket, az semmit sem oldana meg… semmit… - menjünk – kér halkan, és csendben követem.

Még visszanézek Jakenre, már ő is felállt a földről s fagyos, teljesen kifejezéstelen arccal néz ránk. Fáj a szívem, de már tudom, hogy nem érdemlem meg. Sem őt, sem mást. Nem játszadozhatok az emberekkel, és magamnak is be kell vallanom az igazságot. 

Elszomorodik tekintetem, majd utána magam elé nézek, és lesütöm pilláimat, hagyom, hogy Takashi vezessen el onnan.

Amikor már teljesen az épület takarásában vagyunk, még egyszer hátra pillantok, és teljesen megbizonyosodom arról, hogy Jaken nem lát minket… Jól van.

Megtorpanok, és egy fél lépéssel utánam Takashi is.

- Kawi-chan… mi a baj? – áll velem szemben, és átölel, majd állam alá nyúl – Sajnálom, hogy megbántottalak… Nem azt akartam tenni, amit az a szemét mondott. Nem akartalak szégyenbe hozni, kérlek ne haragudj.

Felemelem pilláimat, és úgy pillantok rá. Talán igaz amit mond, már nem tudom, hogy hihetek-e neki. De talán már mindegy is, hisz döntöttem. 

Kis tenyereimet mellkasára teszem, és eltolom magamtól. 

- Sajnálom Takashi – mondom halkan, és leveszem róla kezemet – de szerintem ez nem fog menni – csóválom meg buksimat hatás fokozásaként.

- Na de… - hebeg értetlenül, de komolyan nézek szemeibe – Értem… visszamész hozzá? – szomorodik el hangja.

- Nem… - rázom meg ismét a fejem – Őt már nem hiszem, hogy érdeklem – suttogom szinte csak magamnak, lehajtott fejjel – De nem lehetne minden úgy, mint régen? Hogy csak barátok vagyunk? – mosolygok fel rá csukott szemmel, mert félek, hogy a végén elsírnám magam rá nézve.

- Olyan édes vagy – szólal meg lágy hangon, és hajamba borzol. Kinyitom a szemem, és mosolyog rám… vajon miért teszi? – A hétvégére szerettem volna, ha velem jössz haza, hogy megismerhesd a családomat is… de azt hiszem ennek lőttek – vakarja meg tarkóját zavartan. 

- Sajnálom – motyogom halkan. Akkor… úgy néz ki egyedül maradok a hétvégén szinte az egész kollégiumban…


~*~

Péntek délután, mikor már a tanításnak is vége szakad megfogom palettám és ceruzáim, hogy a parkba siessek. Szeretek ilyenkor ott rajzolgatni, főleg ha tele van virágokkal, és a nagy csendben a mókusok is szaladgálnak. 

Takashi már elindult, hogy hazautazzon, és enyém az egész szoba. Nem mintha annyira kihasználnám, de sokkal jobbnak fogom érezni a légkört, hogy egyedül lehetek. 

Épp egy fán csücsülő madár párocskát igyekszem felskiccelni a lapra, s ahogy sikerül, körbenézek a parkon. 

Meglátom Jakent, ahogy a haverjaival sétál, de ők egy idő után leválnak tőle, és egyedül ballag tovább… jaj… nem akarom, hogy meglásson. 

Azonnal magamhoz húzok mindent, és a fa tövében kuporgok, néha ki-kilesve mögüle, hogy mikor megy el, de csak ekkor veszem észre, hogy egyik ecsetem, és a rongyom ott maradt fél méterre a fűben… jajj… csak ne vegye észre.
 
Jaken
 
Oldalra fordul, és kényelmesen elfészkelődik az ölemben. Szinte hallom ahogy kattog fejecskéjében a sok műszer, annyira gondolkozik. Hagyom neki. Gondolkozzon csak.
- Nem – jelenti ki végül. - Én voltam a hibás Talán jobb lenne, ha…
 
- Kawi! Kawi-chan! – kiáltja tőlünk nem messze az idióta aktuális pasija. Kawi-chan kikászálódik karjaimból egy halk köszönömmel, még egy félénk Kawi-chanos puszit is kapok az arcomra.
- Te szemét! Mit csináltál vele? – förmed rám az izomagy. Feh. Kawi-chan eléugrik.
- Állj meg, nem tett semmit! Hagyd békén.
- Rendben… ha te kéred. Menjünk.
 
És mennek.
 
Felállok, arcom kifejezéstelen, nem mutatom ki keserű csalódottságomat. Elmegy vele. Kevesebbért dobott engem, vele meg elmegy és még csak nem is haragszik rá.
 
Ahrrg....
 
 
*****
 
 
Napokig tart mire felfogom, hogy tehetek bármit, Kawi-chan döntése végleges. Kurvára fáj. Napról napra rosszabb, keserűség önt el ha csak rágondolok. Nem is láttam azóta az incidens óta, csak a pletykákat hallom róla és rólam. Milyen nevetséges. Amióta kitette a szűrömet, többet beszélnek rólunk mint amikor összejöttünk.
 
Péntek.
 
- Na és mit csináljunk a hétvégén? - kérdezi egyik haverom ahogy keresztülsétálunk az udvaron. - Mit szólnátok hozzá, ha felszednénk néhány dögös pipit és elmennénk karaokezni?
- Nem rossz - bólintok.
- Te Jaken... nézd, elbújt oda a fa mögé valaki. Szerintem Kawasuo-kun az...
Jéghideg tekintetem a fára fordítom, majd előtte heverő ecsetet és rongyot meglátva gonosz mosolyra húzódik a szám.
- Igen, ő az. Bizonyára az izomagyú elutazott hétvégére, és nem vitte magával.
Keserű mosoly terjedne szét arcomon, de uralkodom magamon. Én bezzeg folyton hazaráncigáltam magammal, mert nem bírtam nélküle meglenni, sőt még nála is jártam sokszor. Nagyon szép otthona van... Ha csak belegondolok hogy idővel majd azt a faszfejet is odaviszi és a halványkék ágyacskájában rámászik, elönt a harag.
- Menjetek előre, mindjárt én is jövök.
 
Kerülő úton közelítem meg, és mosolyogva figyelem ahogy cuccait ölelve kukkant ki a fa mögül a másik irányba. Nesztelenül mögé lépek, kezemmel megtámaszkodom a fatörzsön, másikat zsebre teszem és lehajolok a füléhez.
- Bú.
- Hikk! - csuklik fel ijedten, és megpenderül majd hátrahőköl és hangos csörömpöléssel érkezik a talajra a kezeiben tartott sok cucc. Felnevetek. Még ha meg is tudnám fojtani, egyszerűen annyira aranyos hogy nem lehet rá haragudni. Befejezem a jóízű nevetést és megcirógatom arcocskáját.
- Nem kell előlem bujkálnod, nem eszlek meg. Na gyere, szedjük össze.
- Öh... jó... izé... szia...
Leguggolunk egymással szemben és amíg ő az ecseteit szedegeti össze, addig én a kiszóródott temperás tubusokat.
 
Kawasuo:

Újra kikukkantok.
Nem látom már sehol elment volna?

- Bú!

- Hikk! – úgy megijedek a hirtelen jött hangtól, hogy minden azonnal kihullik a kezemből és nagy csörömpöléssel esik szét, mellkasomhoz kapok, hisz szíven majd’ kiugrik helyéről, és ahogy felé fordulok, pirulva kerekednek el szemeim, és hallgatom jóízű nevetését.

- Nem kell előlem bujkálnod, nem eszlek meg. Na gyere, szedjük össze.

- Öh... jó... izé... szia... – Hebegek valami válasz félét, és lesütött tekintettel el is kezdem el összekapkodni a holmikat.

Az egyik festéken egyszerre akad meg kezünk, ujjam azonnal felforrósodik kezétől, és lassan pillantok fel hideg szemeibe, majd ijedt nyuszikét kapom vissza magamhoz kezem.

Sóhajt egyet, majd ő veszi fel, és pedig bokáimra ülök.

- Tessék – nyújtja át az utolsó darabokat és azonnal a helyükre pakolom őket. 
- Köszönöm – dünnyögöm, majd ahogy végeztem, felpillantok rá, épp ruháját porolja le – Merre tartasz? – kérdezem mosolyogva.

- Csak a haverokkal megyünk szórakozni – mutat unottan hüvelykujjával a kapu felé, majd kezeit a zsebébe rejti. Aprócska fájdalom mar kicsi szívembe – Na és te? Hol hagytad az izomagyat?
Heh… meg sem lep a „becézése”.

- Ő… hazautazott – jegyzem meg aprócska mosollyal szám szegletében.

- Nem akart magával vinni? – kérdez rá halkan, és pedig összefogom mindenem, és úgyszintén felállok a földről.

- Nem – vágom rá – el akart vinni, de… visszautasítottam. – vallom be lesütött szemmel, és kínos mosoly húzódik számra. Szívem csak dobog, és zavarom egyre nő, ahogy csend áll be közénk – Na de… nem tartalak fel, jó szórakozást – hadarom ahogy csak tudom, majd összeszorított szemekkel futok a kollégiumom felé.
 
Jaken
 
Összeér a kezünk, és végre felnéz rám égkék szemeivel. Arcán a halvány pír ahogy visszarántja a kezét tőlem... jaj a szívem.
Összeszedünk mindent, és a kezébe nyomom az utolsót is.
- Tessék.
- Köszönöm - nyünnyögi az orrocskája alatt aranyosan. Felállok, és megigazítom a ruhámat zavaromban. Lila gőzöm sincs mit mondjak, még mindig a hatása alatt állok, pedig csak a kezünk ért össze. - Merre tartasz?
Rápillantok, és tudatosan megakadályozom hogy ne olvadjak el a mosolyától.
- Csak a haverokkal megyünk szórakozni. Na és te? Hol hagytad az izomagyat?
- Ő… hazautazott.
- Nem akart magával vinni? - vonom fel kérdően egyik szemöldököm. Az a srác hülye.
- Nem, el akart vinni, de… visszautasítottam. Na de… nem tartalak fel, jó szórakozást.
Elszaladna, de utána ugrom, megragadom és a hátához simulok. Úúú... micsoda illata van...
- Ne siess úgy - suttogom lágyan a fülébe. Szaggatottan felsóhajt, és én elégedett vigyorral simítok végig mellkasán, kezem besiklik a pólója alá, és puha pocakjának bársonyos bőrén játszadozom ujjbegyeimmel. Minden érintésre megremeg...
- Jaken... engedj el...
- Áh nem akarod te azt. Mit szólnál egy gyors menethez itt a fák között, hm? - dörmögöm a fülcimpáját finoman megcsócsálva, gonosz kis mosollyal. - Ígérem, hogy nem mondom el senkinek.
- Mi?
- Ugyan kincsem... látom rajtad hogy majd elepedsz egy kis szexért. Mióta nem csináltad? Izomagy ezek szerint nem jutott el az ágyadig... Akkor... hm... már legalább három hete... Hű az sok idő - kuncogom halkan. - A te kéjsóvár kis éhes tested sosem bírta két napnál tovább.
Ujjaim végigsimítanak nadrágjának elején, és merevedését érintve gúnyosan felnevetek.
Felém fordul és ellök magától, arca piros, szemei szikráznak.
- Jaj mindig elfelejtem, mennyire szép vagy dühösen...! - vigyorgok le rá. - Ugyan, ne kéresd magad, nem vagy már szűz kiscsibe.
 
Paff.
 
A pofon hangosan csattan képemen.
 
- Te szemét! - kiáltja, és már csak a porfelhőt látom ahogy elviharzik. Keserű mosollyal simogatom meg az arcomat. Őt akartam bántani, mégis nekem fáj jobban. Ki a fene érti ezt?
 
Kawasuo:


Már épp felszabadultnak érzem magam minden fájdalom mellett, de azonnal megtorpanok, amikor utánam lép, hátamhoz simulva fog le erősen.

- Ne siess úgy – búgja fülembe, gerincemen végigcikázik a forró borzongás, és reszketni kezdek. Teljesen legyengít, már a közelsége is. Testemet simítja meg póló felett, és alatt is élveteget, s hol kellemes, hol fájdalmasan maró érzés fog el, ahogy eszembe jut… Mi már nem vagyunk együtt.

- Jaken… engedj el… - kérem halkan, nem futja többre.

- Áh nem akarod te azt. Mit szólnál egy gyors menethez itt a fák között, hm? –azonnal kikerekedik szemem az ijedtségtől, de felsóhajtva merülök ismét a kábulatba, ahogy fülcimpámat csócsálgatja - Ígérem, hogy nem mondom el senkinek.

Reszketegen nyitom ki pilláimat, fejembe a belevésett emlékek jönnek fel újra, és megsebeznek, belülről karmolnak végig.

Ugyan ezt… pont ugyan ezt csinálta mindennek az elején is… Olyan… nyers.

- Mi? – nyikkanok fel halkan.

- Ugyan kincsem... látom rajtad hogy majd elepedsz egy kis szexért. Mióta nem csináltad? Izomagy ezek szerint nem jutott el az ágyadig... Akkor... hm... már legalább három hete... Hű az sok idő – ecseteli, mintha túl hangosan gondolkodna, szívem összefacsarodik, és az izgatottság mellet más érzelem is kezd felsejleni bennem, főleg ahogy kuncogását meghallom - A te kéjsóvár kis éhes tested sosem bírta két napnál tovább.

Amikor nadrágomon simít végig, reflex szerűen csattan egy pofon arcán, s csak ekkor jövök rá…kiszakítom magam karjai közül, és ellököm magamtól, csak ekkor jövök rá.

Düh… 

- Jaj mindig elfelejtem, mennyire szép vagy dühösen...! Ugyan, ne kéresd magad, nem vagy már szűz kiscsibe – élvetegen vigyorog, s ez csak még nagyobb fájdalmat okoz nekem.

Hatalmas pofon csattan arcán, fogaimat összeszorítva figyelek rá. Remeg a testem a dühtől és a gyengeségtől, a félelemtől… 

- Te szemét! – rikkantom könnyezve, majd hatalmas léptekben elfutok.

~*~

Csapódik mögöttem az ajtó, és azonnal eldobok mindent, majd ágyamba vetődöm, és sírva fúrom arcomat a párnába.

- Miért? – sikítom bele tompán, és csak rázkódik testem. 

Miért csinálja ezt velem? Tudom, hogy neki is fájt, és tudom, hogy utál már azóta amit vele tettem… de mégis miért kell kínoznia engem?

Talán nem tudja, hogy nekem sem volt a legkellemesebb? Talán nem is hinné el.

Oldalra fordítom fejem a párnán, és az utolsó könnycseppeket pislogom ki szememből.

Úgy sajnáltam őt, és talán még most is… De ha ezt így folytatja, nem tudom mit fogok gondolni róla.

Ahogy lassan nyugszom le, légvételeim is nyugodtabbá válnak, és egyre hosszabb pillanatokra hunyom le a szemem.

Talán… talán ha beszélnék vele, megértené. Talán abbahagyná. Hisz észrevettem, hogy változott valamennyit. De még mindig tartok tőle egy kicsit.

Nem tudom mi legyen.

Gondolataim elnyúlnak, a sötétség egyre hív, végül álomba merülök szipogva.

~*~

Amikor felkelek, már félhomály uralja a szobát, a naplemente festi sötétebbé az eget, s én álmosan pislogva, kissé csipásan ásítok egyet. 

Elaludtam? Észre sem vettem. 

Felülök az ágyon, majd az ajtó felé nézek bágyadtan, és meglátom a ledobott holmikat. Lassan feltápászkodom, és összeszedem őket, majd lezuhanyozom, és felkapom egyszerű pizsamámat. Egy kis póló, és egy rövidnadrág, alig éri el a térdemet.

Habár csak most keltem, nem vagyok éber, fáradtnak, kimerültnek érzem magam, s visszabújok az ágyba, a takaró alatt keresve jótékony meleget.

Nem ölelés, és még csak nem is olyan kellemes, mégis nyugtató hatással van rám, de bármennyire is úgy érzem hogy álmos vagyok, szemeim nem maradnak sokáig lehunyva, az álom messze elkerül, és csak forgolódom a puha anyagok között.

Miért nem tudok aludni?

Tekintetem folyamatosan az órára terelem, s szinte öt percenként számolom az idő múlását, zavar az, hogy képtelen vagyok elaludni.

Fejemben csak pörögnek a gondolatok, az emlékek, és minden más, amit szeretnék végleg kitörölni az emlékezetemből. Miért kínoz még a saját agyam is ezzel?

Hátrafelé nyújtva fejem pillantok ki az ablakon, s észreveszem, hogy az éjjel uralja az eget, csillagok ékesítik gyöngyöző villogásukkal, s a kifli alakú Hold ragyogja be az egész eget ezüstös-sárga színével. 

Egyszer úgy szeretném megfesteni, mégis olyan értelmetlennek tűnik.

Szívem zakatolni kezd a mély emlékekre, s rásimítom kis tenyerem mellkasomra. 

Talán beszélnem kéne vele.

Nem tudom, vajon meddig bírnám újra ezt a „zaklatását”. Régen teljesen máshogy fogadtam, csábított vele együtt a kíváncsiság is. 

De mivel tudom, hogy már mindezt csak bosszúból csinálja, szörnyen fáj.

Talán ha megértené, hogy ezzel mély sebeket szakít fel, nem fogja folytatni. Csak reménykedni tudok abban, hogy megérti azt amire én gondolok.

Én szeretem még őt, de ha így kínoz félek, hogy összeroppannék. Nem akarom, hogy ez történjen.

Kitakarom magam, majd lábacskáim a papucsomba csúsztatom, és félve indulok utamra.

nesztelenül szelem végig a folyosókat, majd lebattyogok a lépcsőn, ujjaimat magam előtt összefűzve billegek a fokokon. 

Az éjszakai portás néni pillant fel rám, de csak fáradtan mosolygok rá.

- Hova-hova? – viszonozza mosolyom, és lecsúsztatja szemüvegét.

- Csak nem tudok aludni, gondoltam sétálok a parkban – úgyis őrzött terület, nem kell félnem az éjszakától.

- Rendben – bólint rá – de vigyázz magadra. 

- Köszönöm – biccentek felé, majd tovább indulok.

Amikor elérem jaken koliját megtorpanok, és óvatosan osonok be. 

Az Ő e-heti éjjeli portásuk egy kövérkés férfi, és épp a székében elnyúlva hortyog, így bátrabban, mégis izgatottan osonok fel a lépcsőn. 

Egészen az ajtóig eljutok, majd újra megállok. Talán mégsem most kéne… vagy igen?

Ha már ideáig eljutottam… 

Felemelem kis kezem, majd határozottan, erősen kopogok a fa lapon. 

Várok egy kicsit, de semmi válasz nem jön. Talán nem hallotta. Lehet hogy alszik, vagy csak most riadt fel?

Megismétlem a három kopogást, csoszogás, léptek zaja üti meg fülem, és szívem azonnal kalapálni kezd, pólóm alját megragadva kezdem el húzni és gyűrögetni, felforrósodik arcom, de már nem menekülhetek el.

Ahogy kinyílik az ajtó felemelem rá félénk tekintetem, és egy sóhaj után tudok csak megszólalni.

- Beszélni szeretnék veled…
 
Jaken
 
Újabb magányos éjszaka. Kínoz a bűntudat, a lelkiismeret furdalás és az összes faszság ami csak tud.
Kopognak. Ezer és millió közül is felismerem az Ő kopogását. Feltépem az ajtót, és döbbenten meredek a küszöbön toporgó szöszire.
- Beszélni szeretnék veled... - motyogja megilletődötten. Félreállok az útból beengedem, majd az ajtónak támaszkodva mérem végig egy gúnyos mosollyal.
- Tudtam hogy nem bírod ki - búgom lágyan.
- Nem! Félreérted, én...
- Na persze - morgom hadonászó kezecskéit elkapva a levegőben, és magamhoz rántom. Olyan éhesen és vérmesen vetem rá magam, hogy szinte felsisteregnek ajkaink. Belenyögök a csókba, olyan jól esik. Fizikai erőfölényem tagadhatatlan, az ágyba dobom hogy csak úgy nyekken.
- Ne, Jaken... várj... - zihálja és kezdene kikászálódni az ágyamból, de lazán visszalököm és szétrántom pizsamaingét, majd felrántom egy mozdulattal, a csuklói köré tekerem és kész is.
- Nem várok. Azt kapod amire vágysz, nem kell megköszönnöd. Utána visszamehetsz enyelegni ahhoz a faszfejhez, aki sosem szeretett téged úgy ahogy én.
- Jak... mfff... - válaszolja nyelvemmel a szájában. Dühödten, keményen csókolom, szóhoz sem jut, és egy idő után már nem is akar. Édesen nyög és sóhajtozik alattam, mert pontosan tudom mire vágyik kéjes kis testének minden porcikája. Csak én ismerem rajta azokat a helyeket, amelyek ilyen hangokat csalnak ki belőle.
Kiengedem keményre szopott farkacskáját a számból, búcsúzóul még végignyalok rajta, majd durván megragadom és hasra rántom.
- Jaken... Jaken... kérlek...
- Legalább most fogd be - mordulok rá keserűen. Nedves bejáratába csusszannak ujjaim, meggyőződöm róla hogy felkészült a befogadásomra, és hátára nehezedve simítom arcomat a vállához.
- Ne... kérlek...
Összeszorítom szemeimet, de így is könnycseppek szűrödnek át.
- Hallgass... - suttogom rekedten. - Meddig kínzol még?
Durván akartam megkefélni, de ahogy alattam remeg és a nevemet nyöszörgi... képtelen vagyok őt bántani. Képtelen, hiszen még mindig szeretem, pedig gyűlölnöm kéne. Úgy bánni vele, ahogy megérdemelné amiért még mindig gyötör engem.
Lágyan, gyengéden hatolok belé, és minden egyes csípőlökésem, amely az ő kéjes nyögéseit váltja ki, egy könnycseppet követel tőlem. Abban a pillanatban amikor felsikolt a gyönyörtől, behunyom a szemem. Ilyenkor a legszebb... és én látni sem bírom.
 
- Jaken...
 
Apró kezek érintik arcomat, és könnyeimet letörlik. Keserű mosollyal nézek le rá.
 
- Győztél. Összetörted a szívem...
 
Kawasuo:


Félreáll az ajtóból és beenged, én pedig megszeppent léptekkel tipegek be hozzá, egészen a szoba közepéig. Egyedül van? Biztosan az ő szobatársa is hazautazott.

- Tudtam hogy nem bírod ki – hangja mély és sejtelmes, de hiába lágy végig fut gerincemen a hideg.
- Nem! Félreérted, én… - tiltakozásom a sötétségbe fullad, ahogy szavamba vág.

- Na persze.

Olyan sebességgel ránt magához, hogy pislogni sincs időm, máris egy forró mély csókban találom magam, s testem azonnal reagál, felhevülve, kábán hagyom neki, fejem zúg, jelzi hogy tiltakoznom kéne.

Amikor az ágyra dob felsikkantok, és egérutat keresve azonnal kapálódni kezdek, hogy kikecmereghessek. 

- Ne, Jaken… várj… - próbálom megállítani, de durván visszalök, saját pizsamámmal kötözi össze csuklóimat, kikerekedett szemekkel figyelem… Félek tőle, de az izgatottság sokkal jobban bennem dübörög. Meg kell állítanom… valahogy…

- Nem várok. Azt kapod amire vágysz, nem kell megköszönnöd. Utána visszamehetsz enyelegni ahhoz a faszfejhez, aki sosem szeretett téged úgy ahogy én téged.

- Jak… mfff… - kezdenék bele, de azonnal egy újabb mély csókkal támad be, felcsalogatja lelkem mélyéről azokat az érzéseket, amiket egy időre eltemettem. Nyögésetek csal ki belőlem minden érintésével, s lassan a kábulatba zuhanva hagyom magam, szavaim már torkomban elakadnak, belefulladnak nyögéseimbe.

Lefelé halad testemen, észre sem veszem már ruha sincs rajtam, és szájával kényeztet, feszengek alatta, de erősen tart. Egy laza mozdulattal ránt hasra, és megpróbálok feltápászkodni.

- Jaken… Jaken… kérlek… - nyöszörgök erőtlenül, szememből már a könnyek cseppennek ki hangtalanul.

- Legalább most fogd be – dörren rám, nem hallgat meg, talán nem is érdekli az, amit mondani akarok. Azt hittem, hogy tudok beszélni vele, azt hittem talán megért majd…

Nyikkanok egyet ahogy ujja belém csúszik, s reszketek mikor hátamhoz simul.

- Ne… kérlek… - hangom nyekereg, síróssá, vékonnyá válik, de már csak az utolsó reményszál az, ami tartja bennem a szót, ami még tiltakozik bennem.

- Hallgass… Meddig kínzol még? – súgja halkan, s a szavakra csak még jobban elerednek könnyeim, mintha a saját gondolatomat hallanám. 

Testem a legrosszabbra felkészülve feszül meg. Remegve, összeszorított szemekkel, szipogva várom, tűröm azt, amit tenni akar… Megérdemlem… már mindegy nekem, megérdemlem. Rosszat tettem, hiába nem tudtam róla.

A várt reakció kellemes csalódással, melegséggel áraszt el, durvaság helyett olyan lágyság ölel körül, amit nem hittem volna az előbbi pillanatban.
A vágy csak fokozódik míg ki nem tör belőlem, és elernyedve csuklom össze egy sikoly után, ami még most is visszhangzik fülemben.  

Pislogva ébredek fel kábulatomból, s csak ekkor veszem észre, hogy kezeim könnyen kicsusszannak ruhám béklyójából. Felé fordulok, s az utolsó cseppeket is kipislogva kerekednek el szemeim, amikor meglátom könnyes arcát.

- Jaken… - súgom áhítattal, szívem kifacsarodva kezd izgatottan dobolni, s kezeimmel arcát törölgetem. 

Sír… Miért sír? 
- Győztél. Összetörted a szívem... – húzza keserű mosolyra ajkait. 

Torkomba visszaszökik a megszokott kis gombóc, szemeim résnyire szűkülnek, ajkaim remegni kezdenek, s a sós-keserű könnyek marón folynak végig arcomon. 

- Jaken… - szipogom halkan, de csak megfogja csuklómat, és lehúzza vállán keresztül mellkasára.

- Érzed? Millió darabban van – forró bőrén tenyeremet olyan kicsinek érzem, hirtelen elkapom és könnyes szemekkel nézek fel rá.

- Bocsáss meg – kúszom közelebb, és hangos sírással kezeimet nekifeszítem, és oldalra ráteszem fejem. Remegni kezdek, és azt sem tudom mit mondjak. Mit érzek… 

Mit tettem vele? Hogy tehettem ilyet?

Lassan elhúzódik tőlem és felül az ágyon, ujjaival orrnyergét masszírozva sóhajt fel.

- Remélem elégedett vagy… Menj vissza, mielőtt visszaér az aktuális pasid és nem talál a szobában…

- Takashi már nem a… pasim… - válaszolom karomba törölve arcomat és azonnal felém kapja fejét, csak ártatlan, mégis szomorú arckifejezéssel pislogok rá.

- Mióta? – kerekedik felém, én pedig csak összerezzenek, megszeppenve fekszem alatta. 

- Am-amióta legutoljára beszéltünk… pár napja – oldalra terelem tekintetem, nem tudok a szemébe nézni – Rájöttem, hogy őt nem szeretem… csak vonzott a kedvessége, de mindent elrontott, de így rájöttem hogy őt nem szeretem… - lassan visszavezetem rá szemeimet, könnyfátyollal pillantok rá kissé homályosan, s utolsó reménysugaramból erőt merítve kezeim közé fogom arcát, de csak puhán tartom – Mert még téged szeretlek.
 
 

Jaken
 
Könnyes szemekkel, reszkető ajkakkal néz fel rám. Az én szépséges Kawasuom...
- Jaken…
Arcomat simogató kezét a szívem fölé helyezem.
- Érzed? - súgom halkan. - Millió darabban van.
Elrántja a kezét, csak hogy nyakamba kapaszkodjon és átöleljen.
- Bocsáss meg... - leheli, majd hangosan sírni kezd. Ne... ezt ne. Most arra játszik hogy még szarabbul érezzem magam. Tudom. Ezt teszi, talán nem is szándékosan. Elhúzódom tőle és megfájdul a fejem. Gyerekkoromban sírtam utoljára. Francba.
- Remélem elégedett vagy… - szólalok meg rekedtesen. - Menj vissza, mielőtt visszaér az aktuális pasid és nem talál a szobában…
- Takashi már nem a… pasim…
 
Hö?
 
- Mióta? – hajolok fölé újra, arcának minden rezdülését figyelve. Hazudik? Nem... ő nem tud. Elárulja a tekintete, a mimikája, minden mozdulata ha füllent.
- Am-amióta legutoljára beszéltünk… pár napja – dadogja zavartan, majd zavartan lesüti szemeit. - Rájöttem, hogy őt nem szeretem… csak vonzott a kedvessége, de mindent elrontott, de így rájöttem hogy őt nem szeretem…
 
Dobb-dobb-dobb...
 
A fülemben lüktet a szívem.
 
- Folytasd - suttogom, és ő kezecskéi közé veszi arcomat.
 
- Mert még téged szeretlek.
 
- Kawasuo...
 
Könnyes mosollyal teszi ujjacskáját a számra.
 
- Most először mondod ki a teljes nevem...
 
Csodálkozva nézek le rá, fejem zúg mintha méhekkel teli üres láda lenne. Engem szeret... engem szeret.
Lecsúszik ujja a számról. Mondanom kéne valamit. Kinyögni egy szót. Vagy egy mondatot. Egy szonátát. Akármit.
Lecirógatom hüvelykujjammal arcán csillogó könnyeit és puhán megpuszilom a száját.
- Csak hogy rájöttél, kis hülye - suttogom mosolyogva. - Többé nem hagyhatsz el. Ugye tudod, hogy soha de soha többé nem eresztelek el?
 
Kawasuo:


- Kawasuo… - rebegik ajkai, s mintha varázsütésre indulna, szívem egyre gyorsabban kezd mellkasomban verni.

Egy csepp csordul ki szemem sarkából, mosoly kúszik arcomra, mely a könnyet édessé teszi.
- Most először mondod ki a teljes nevem… - suttogom boldogan.

Letörli arcom, s végre egy gyengéd puszit kapok, szívem csak repes az örömtől… Visszakaptam Azt a Jakent…

- Csak hogy rájöttél, kis hülye. Többé nem hagyhatsz el. Ugye tudod, hogy soha de soha többé nem eresztelek el? – Lehajol és szorosan magához ölel, nyekkenve viszonzom, és vállgödrébe fúrom arcomat. 

- Tudom… tudom… - suttogom mosolyogva, és hátát meg-megsimogatva kérem némán, hogy lazítson szorításán.

Mellém fekszik és még mindig ölel, szemébe nézek mélyen, és tekintete csillog, ahogy az enyém is. Egyszerre hajolunk egy finom csókra, keze nyakamat cirógatja, s beleborzongok, én kis kezeim mellkasára simítom, és megadóan viszonzom nyelvének játékát. 

Felhőtlen boldogság lakozik most bennem, s erőt nyerek vele. Mezítelen testünk simul össze, bőrünk cirógatva csusszannak egymáson, egyre felhevítve. Lábunk összegabalyodik, de ügyesen kikászálódóm, és óvatosan elhajolok tőle, felcsillanó szemekkel. 

- Kiengesztelhetlek? – suttogom puhán a kérdést, majd válaszra sem várva lassan a hátára lököm, és átvetve lábam ráülök, megtámaszkodom mellkasán. 

- Milyen bátor lettél – vigyorodik el, mire olyan mély pír szökik arcomra, hogy úgy érzem lesül a képem. Egyik kis kezem a szám elé kapom, lehunyom egy hosszú pillanatra pilláimat, majd félve pillantok rá.

- Tu-tudom, hogy… te még… nem… - éreztem, hogy ő az előbb nem ment el, tudom… 

Keze arcomra simul, fagyosnak tűnik forró arcomhoz képest mégis mikor beledörgölöm arcomat, langyos érintésbe burkolózom.

Cirógatással hív le magához, arca vággyal fűtött, mégis boldog amitől bennem is jóérzés születik. Forró csókja után nyakára térek, úgy teszek, ahogy ő is szokott mindig, persze nem mindent. Nem tudok mindent úgy csinálni, képtelen vagyok rá, de igyekszem, próbálkozom és ahogy néha mély szuszogását, egy-egy elejtett sóhajt meghallok, felbátorodva folytatom.

Hihetetlen… teljesen hihetetlennek érzem, hogy majd’ egy éve együtt voltunk… vagyunk… vagy nem is tudom… mégis… Soha nem tettem még ilyet. Féltem, és nem volt merszem hozzá, de úgy érzem meg tudom tenni. Örömet akarok neki szerezni. Nagyon…

Már hasánál, sőt alhasánál járok, érzem mellkasomnak feszülni vágyát, ujjbegyeivel vállamat cirógatja, és amikor hasának feszülő keménysége felé hajolok, arcom a pipacs árnyalatát ölti magára, fejem forróvá válik, szinte sistereg. 

Felpillantok örvénylő tekintetébe, ami némán könyörög, s még arca sem rezdül, de én látom minden vágyát azokban az íriszekben. 

Ebből erőt merítve, végig arcát figyelve dugom ki kis nyelvem, s végigívelve rajta hallom meg fojtott nyögését. Megtorpanok, és csak ujjaimmal cirógatom végig, érzem milyen forrón lüktet. Kezembe veszem és tétován pillantva rá hajolok vissza közvetlen felé.
Jól van Kawi, képzeld azt, hogy fagyi… vagy nyalóka… 
Behunyom kicsit szemem, majd visszaemlékezve rá, hogy ő hogyan csinálta, sistergő arcocskával igyekszem utánozni.
 
Jaken
 
Epilógus
 
- Megjöttem!- kiáltom ahogy belépek az ajtón. Puff. Nekem csapódik egy puha és illatos valami, és én magamhoz ölelem szorosan.
- Sziasziaszia – hadarja. – Kész a vacsi, a házi és... mmmmfff...
A nyelvem mindig is hatásos némító eszköz volt. Forró csók, és máris jobban érzem magam. Elengedem, lepillantok csinos arcára, beleborzolok dús szőke fürtjeibe, amelyek már hosszabbak. Az évek alatt egyre szebb lett, a végén már rá sem lehet majd nézni, úgy ragyog majd. Édes mosollyal néz fel rám, karjai nyakam köré kulcsolódnak.
- Mi volt ma az egyetemen? – kérdezi két pici puszi között.
- Dögunalom. És neked?
Édesen csicseregve kezdi mesélni a napját, miközben kicsomagol a kabátomból engem, és maga után húz a konyhába. Mosolyogva hallgatom. Imádok vele élni, és ez az érzés már hosszú évek óta nem változott. Az egyetem évei alatt ebben a lakásban éltünk. Idén lediplomázunk, és veszek majd magunknak egy nagy kertesházat, mert Kawi-chan imádja a tiszta levegőt és a zöld tájat.
Mosolyogva figyelem őt, ahogy elém tesz egy gőzölgő étellel megpakolt tányért. Még mindig beszél. Olyan édes, imádom. Az asztalra könyökölve figyelem halvány mosollyal.
- Mi az? – kérdezi jó idő múlva. – Nem vagy éhes?
- Gyere ide... – húzom magam felé finoman, és ő felragyogó pofival csücsül át az ölembe.
- Ki fog hűlni – leheli két csók között.
- Majd felmelegítjük.


VÉGE
 
    

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).