2. fejezet: Barátom… a harmadik
A Hold ragyogott a tiszta, csillagos égen, minden házban csendes volt már az élet. Egy sötét, rövid folyosón pici lábak osonása volt hallható. A kis szemek felragyogtak a résnyire nyitott ajtó előtt, ahol a szobából fény szűrődött ki. Nagyanyja hangját hallotta odaátról a kisfiú, ezért kíváncsian lépett közelebb, hogy mindent hallhasson. Picit meglökte az ajtót, ami egy pillanat alatt halk nyikorgással mozdult arrébb. A szobában lévő idős asszony meg sem hallotta a neszt, csak tovább beszélt testvérével, aki vele szemben ült.
- Nincs szívem elmondani Sasorinak az igazat… - sóhajtott Chiyo nagyi.
- Na de nee-san. Ez a gyermek nem élhet évekig ezzel a titokkal. Ha nem szólsz neki minél hamarabb, akkor nem tőled, hanem mástól tudja meg… És az tudod jól, hogy mit jelent… - oktatta ki az idős úr.
- Hogy ne tudnám!? De meg kell értened… Egy ilyen kisgyerek… a szülei halálát… - Sasori az ajtó másik, sötét oldalán hirtelen visszatartotta a levegőt, azt sem hallotta már, hogy hogyan fejeződik be a mondat, csak egy fogalom csengett kis fejében vég nélkül.
„Szülei halála… Szülei halála…”
Egész teste remegni kezdett, és bár alig érezte, könnybe lábadtak barna kis szemei. Öklével ajkához kapott, hogy visszafojtsa a sós könnycseppeket, de szíve úgy kifacsarodott, hogy képtelen volt rá.
- Kaa-san… Too-san… - nyöszörögte megvékonyodott hangján, majd azonnal futni kezdett, egyenesen a szobájába.
Chiyo-baa már a futás neszére már felfigyelt, azonnal az ajtóhoz rohant, és fel is tépte.
- Sasori! – szólt a fiúcska után, de már csak az ajtócsapódást látta. Lemondóan sóhajtott egyet, majd lassan visszahajtotta az ajtót. A teher már leesett a válláról, amit eddig a titoktartás sulykolt rá. De sajnos ennek a fejleménynek köszönhetően lelkét most még nagyobb teher nyomta.
- Nehogy te is ennyire elkeseredj, nee-san. Most neked kell a legerősebbnek lenned. Ne hagyd, hogy az unokád sorsa rosszra forduljon. Elég, ha ő szomorú. Csak magányos ne maradjon – nyekeregte rekedt hangján Ebizo, hogy testvérébe lelket tudjon önteni. Azonban akihez el sem jutottak a hangok, az idős hölgy úgy ült vissza a székébe, hogy tenyereibe temesse arcát, és hogy kiadhassa magából az eddig visszafojtott bánatot.
~*~
Sasori felugrott az ágyra, majd azonnal párnájába temette arcát, hogy tompítsa hangos sírásának a hangját. Olyan nehéz volt számára feldolgozni ezt az egyetlen mondatot, ami oly sokat jelentett, hogy majdnem hosszú órákon keresztül abba sem tudta hagyni keserves sírását. Ujjaival két oldalt markolta a párnát, és az arcához szorította.
Mikor sokkal később hangos sírása már csak szipogássá csillapodott, hirtelen felfigyelt egy fütyülő hangra. Felkapta kis fejét, majd hosszú pizsamájának ujjával megtörölte szemeit, és az ablakához sietett. Meglátta azt a férfit, aki minap odament hozzá a játszótéren, és kedvesen beszélgetni kezdett vele.
- Nii-sama! – kiáltotta ki az ablakon, mire a férfi megfordult zsebre tett kezekkel, de nem látta elsőre, hogy ki szólította. Sasori erőt vett magán, felpattant, kezével az ablakpárkányba támaszkodott, majd egyszerűen átugrott rajta, egyenesen a porba, teljesen mezítláb. Az első emeleten volt a szobája, de nem félt a magasságtól, könnyedén ért földet, akár egy kismacska, hisz a kezdetektől fogva shinobinak volt tanítva. Erre már az idegen is felfigyelt, és hunyorítani kezdett, hogy láthassa, ki is szólította - talánőt - az előbb. Sasori kiegyenesedett, majd könnyes szemecskékkel futni kezdett felé.
- Nii-sama! – kiáltott ismét, és a férfi azonnal felismerte, s lehajolt hozzá, hogy a felé inaló fiúcskát felkapja ölébe.
- Hát te meg mit csinálsz itt ilyen későn, pizsamában? - emelte fel, de csak ezután vette észre könnytől csillogó arcát – Mi történt? Mesélj nekem…
- Nii-sama… - pityeredett ismét el, és az ölébe kucorodott; érezni akarta, hogy valaki van mellette.
- A nevem Shusedi, és téged hogy hívnak? Múltkor nem is kérdeztem.
- Sasori – szipogta halkan, és kissé megnyugodott, hogy a férfi emlékezett rá.
A magas alak a vörös fiúcskával kezei között leült egy padra, hogy kényelmesebben tudja tartani.
- Szóval Sasori… szép neved van. Mondd el, mi a baj. Hátha tudok segíteni.
A kisfiú nem mondott először semmit, csak kis kezeivel szemét dörzsölve rázta meg fejét.
- Talán bántott valaki? – a válasz megint csak fejrázás volt – Anyukád? – a sírás erősödött – Mesélj nekem… Hidd el, jobb lesz…
- A… A szüleim… meg… meg… meghaltak – nyögte ki nagy nehezen,majd elhalkult– És soha nem láthatom őket – a sós könnyek csak úgy folytak kipirosodott arcán.
- Értem már, hogy egy ilyen erős fiú miért ilyen bánatos… de most figyelj rám – ujjaival felemelte kis fejét, arcáról lesimította a könnyeket; kedvesen, és lágyan beszélt hozzá. – A falun kívüli világ nagyon kegyetlen… sokszor veszítjük el a szeretteinket, főleg most, egy háború idején.
- Háború? – kérdezte halkan és hitetlenkedő szemekkel, immáron kissé megnyugodva.
- Igen… A falubéliek nem tudják, hogy odakint mi is történik a ninjákkal. A szüleid egy fontos küldetésen vettek részt. A faluért harcoltak, de legfőképpen érted, mert nagyon szerettek, én tudom – halványan elmosolyodott a férfi, hogy ezzel is nyugtassa.
- De… de már soha nem jönnek vissza… már nem élnek… - fordult megint sírósra hangja, de visszatartotta, mert szerette volna, ha erősnek látja őt az új barátja.
- Még ha ninjaként meg is haltak, mert hazájukért küzdöttek, valahol még mindig élnek…
- Igen? Hol? – pislogott nagyokat felnézve a lágy arcra, de szóban választ nem kapott, csak mellkasára mutatott. Lehajolt, először nem értette, így ismét felirányította tekintetét.
- A szívedben mindig is élni fog az emlékük, bármi is legyen – adta meg a választ, majd rendesen felültette combjára Sasorit.
- Hai! – bólintott a fiú mosolyogva, hisz örült a beszélgetésnek, hogy valakinek igazán kiönthette a szívét, ilyen nehéz helyzetben is. Szemeit lehunyva átölelte – Köszönöm Shusedi-sama… - suttogta halkan.
- És mondd csak… az előbb honnan szólítottál? Nem is láttalak.
Sasori megfordult, majd egyenesen az ablakába mutatott, ami alig ötven méterre volt a padtól, ahol ültek.
- Kiugrottál olyan magasról? – kérdezte tettetett hitetlenkedéssel – Igazi shinobinak születtél, remélem, továbbra is igyekezni fogsz majd.
- Hai! – bólintott ismét.
- De most ideje visszamenned aludni, hogy nagyra nőj, és te légy a legerősebb.
- De még itt akarok maradni, nii-sama – dacolt a karját szorongatva a férfinek, de az leemelte magáról, letette a földre, és megfogta a kezét.
- Ne aggódj, ha kell, minden este lejövök ide, de most pihenned kell… és nekem is. Sok dolgunk lesz még.
- Nekem? – mutatott magára, kérdőn.
- Persze… tanulnod kell, edzened… így leszel nagy és erős… és persze, ha alszol – mosolygott rá, majd az ajtóhoz kísérte. Sasori viszonozta a férfi mosolyát, majd tétovázva, de elengedte a kezét.
- Oyasumi, nii-sama! – integetett neki, majd bement a házba. Sasori felszaladt a szobájába, megint az ablakba, hogy a távolodó alak után nézzen, de már senkit sem látott a közelben. Lemászott a párkányról, majd egyenesen az ágyába feküdt, feje fölött a családi képekkel.
Nem is kellett sok idő, hogy álomba merüljön.
Fél órával később halkan nyitotta ki az idős hölgy a kisfiú szobájának ajtaját, hogy megnézze, mit csinál éppen. Először meglepetten fogadta a látványt, végül egy halvány mosollyal nyugtázta, hogy unokája nyugodtan alszik a takaró fedésében. Sóhajtott egyet, majd visszazárta az ajtót.
- Itt az ideje… - mondta csak magának, majd bement saját szobájába, hogy ő is nyugovóra térjen.
~*~
A nap már javában uralta a tiszta eget, sugarai elárasztották a közeget. Sasori csendben ült szobájának rejtekében, ágyának szélét süppesztette be, kis lábai lelógtak. Már rég fel volt öltözve, zöld köpenye pihent rajta, kezében egy keretet tartott, mereven nézte a képet.
Szüleit ábrázolta a fotó, még kisbaba korából való volt az emlék. Szülei vele a karjukon mosolyogtak szembe vele, örültek, hogy ilyen szép és erős fiúk született.
Sasori csendben, minden mocorgás vagy remegés nélkül ült, és csak nézte a képet. Egy könnyet sem hullajtott többet, erős volt és határozott. Megígérte magának, hogy mint férfi, soha nem fog többet sírni. Visszaemlékezett barátja tegnap esti minden szavára, felidézte emlékeiben.
Hirtelen neszt hallott, elrejtette háta mögé a képet, és az ajtó felé nézett. Nem látott semmit, majd mikor a földre tévedt tekintete, elkerekedtek barna szemei. Egy aprócska, alig tíz centis kis fabábu volt az, ő tolta ki az ajtót, robosztus, akadozó mozdulatokkal, s végül meghajolt előtte. Pár pillanattal később az idős hölgy tárta szélesebbre az ajtót, és mosolyogva nézett le unokájára.
- Ez mi? – kérdezte érdeklődve a fiúcska.
- Ez a mi családunk öröksége, a báb technika. Évszázadok óta használjuk ezt a képességet, és a mi klánunk specializálódott erre. Meg szeretnéd tanulni?
Sasori arca felvidult, szemei felcsillantak, úgy érezte, ez fog segíteni abban, hogy a legerősebb legyen.
- Hai! – válaszolta határozottan, és lepattant az ágyról, hogy közelebbről is megszemlélhesse a kicsi bábút.
- Jól van! – nézett rá kedvesen Chiyo nagyi – de most menjünk, a főtéren kell gyülekeznünk.
- Miért? – egyenesedett ki, majd leporolta ruháját.
- Bemutatják a Harmadik Kazekagéját a falunak – válaszolt készségesen, majd megfogta a kisfiú kezét, és együtt indultak el.
~*~
A sunai főtéren, ami a kage épület előtt terült el, zsúfolásig tele volt a falu lakóival és shinobijaival. Nyüzsögve, pletykálva várták új vezetőjük kilépését. Sejtették, ki lehetett a jelölt, hisz nem csak korosztályának legjobb harcosa volt ez a személy, minden időket felülmúlt képessége, ereje és esze is. Kétség sem fért hozzá, kit választottak.
Sasori csak ide-oda kapkodta tekintetét, semmit sem látott az emberek lábán kívül, de Ebizo felvette a nyakába, hogy ő is láthassa a fejleményeket.
Kisvártatva kilépett az erkélyre a legfelső tanács egyik tagja, és a nép elcsendesült.
- Mindannyian tudjuk, milyen veszteség érte a falunkat előző kagénk elvesztése után. Hősként védelmezte a falut, utolsó lehelletéig, egy igazi sunai ninjához illő lojalitással. A harcok még nem értek véget, kisebb területeken még mindig küzdenek, de nem hagyhattuk magunk mögött a falu jövőjét sem. Ezért… a tanács egyhangúan is megszavazta a falu jelöltjeinek legjobbikát, aki mostantól a falu Harmadik Kazekagéjaként lesz ismert!
Oldalra mutatott az idős tanácsbéli úr, közben az árnyékból lassan lépkedett ki a fekete hajú, daliás férfi. Mindenki tudta, hogy fiatal még a posztra, de egyöntetűen bíztak képességeiben.
Mikor Sasori felismerte a kageköpenybe bújt alakot, elkerekedett szemekkel, sőt, csodálattal tekintett fel az erkélyre, füle mellett csak elengedte az éljenzés fülsüketítő hangját. Az emberek tapsoltak, sikoltoztak, éltették új vezetőjüket. Végül Sasori ajkai széles mosolyra kanyarodtak, majd heves integetésbe kezdett, nem törődve azzal, hogy talán nem is látta.
A kage, örülve hatalmának és a nép örömének, minden falusinak visszaintegetett, körbenézve a tömegen, de egyetlen fiúcska csak magáénak érezte a gesztust. Boldog volt, hogy új barátja bebizonyította számára, hogy egy erős ninja, közkedvelt, és ez neki is erőt adott ahhoz, hogy küzdjön ezért a célért.
* nee-san=nővér
*Kaa-san=anya
*Too-san=apa
*nii-sama=bátyó
*Oyasumi=jóéjszakát
*Hai=igenis
(a kövi részben lesz egy kis idő ugrás:])
|
