|
Fantasy - Yaoi
Előszó:
Ebben a történetben egy ifjú herceg és egy sötét elf történetét olvashatjátok.
Altar, a sötét elfek egykori királyának másodszülött fia elhagyta otthonát, mert a jelenlegi király megölte szerelmét. Az elfek belehalnak ha elveszítik társukat, ő mégis életben maradt, s holt szívével élte életét. Képtelen volt a fájdalom és a bánat érzésén kívül másra, egészen addig a pillanatig, amíg be nem lovagolt életébe egy pimasz kis szőke herceg. Vajon a mi sötét elfünk kihűlt szíve ismét képes lesz szeretni?
Olvassátok el.
Lejátszott, befejezett szerepjáték. Játékostársam, Silvery alakította a herceget.
Karakterlapok: (képekre kattintva megnyílnak!)
 
Altar, Hódító Argos fia Ilien
Történet:
HIDEG SZÍV
Altar
Zene (Heavy Rain - soundtrack)
A felkelő nappal új nap virrad a tájra. A dombon felfelé lépkedve lábaim a puha földben hagyják sarum különleges nyomát. Szürke bőrömet csiklandozza a szél, s ahogy tekintetem a távolba réved, hajfonatomból kiszabadult hosszú ezüst hajszálaim arcomba táncolnak. Páncélzatomon felragyognak az első sugarak.
A távolból öt lovas körvonala rajzolódik ki. Higanyként ragyogó szemeim követik őket. Megállnak a domb lábánál és komoran figyelnek. Félelmük csípős szaga keveredik a lovag verejtékének kesernyés aromájával. Nem mozdulok, csak állok, egyik kezem oldalamon lógó kardom markolatán pihen.
A kis csapat vezetője leszáll lováról, és felsétál hozzám.
- Üdvözöllek Altar – karcol bántóan éles hangja a levegőbe, kifinomult hallásomat szinte sérti. Felém nyújt egy papírtekercset, rajta a felismerhető viaszpecséttel és egy bőrtarsolyt. – Gazdám küldi.
A tarsolyt felnyitom, és a benne ragyogó drágakövek felszikráznak a napfényben. Elrakom a derekamon lógó erszénybe, és felbontom a tekercset. Tudom, hogy mindenki engem figyel, de nem zavar, már megszoktam az emberek félelemmel elegyedett csodálatát, amely a külsőmnek szól.
A király nem kertel. Biztos helyen akarja tudni másodszülött gyermekét, mert az elsőszülött haldoklik egy orvtámadás miatt. Fel kell vinnem őt az Éneklő Óhegyre, ahol már várnak rá. Szóval orgyilkosok fogják majd szimatolni nyomainkat. Veszélyes küldetés, erre valóban egy sötét elf harcos kell, hiszen mi vagyunk az egyetlenek, akiket lehetetlen utolérni vagy elkapni. Elsődleges prioritást élvez mindennél a fiú életben tartása. Rendben.
Elteszem a tekercset is, majd a kis csoport közepén, egy lovon feszengő fiúra összpontosítom a figyelmemet. Csinos de nem praktikus ruhában van, alacsony és vékony, szinte már nőies. Hosszú, selyemszőke haja arcát keretezi, szemei pedig zafírként ragyognak sápadt arcában. A lányok mesebeli hercege, igencsak ifjú korban.
Lesétálok a dombról, és megállok előtte. Így lovon ülve pont egy magasságban van a szemünk, mert én jóval magasabb vagyok egy átlagos embernél.
- A nevem Altar – szólítom meg a fiút mély, simogatóan lágy hangon, aki hátrahőköl meglepetésében. Szép szemei csodálkozva tágulnak ki, látom hogy megborzong. Talán a félelemtől, talán a hangomban rezgő mágiától. Belenéz higanyként csillogó szemeimbe, és belefelejtkezik. Türelmesen kérdezem meg a nevét, mert magától nem jut eszébe, annyira lenyűgöztem. Valószínűleg életében először lát sötét elfet. – Hogy hívnak?
- Ilien herceg – válaszolja. Hangja puha és selymes, akár a haja és a bőre. Édes, mézhez és fahéjhoz hasonló illata orromba kúszik. Elégedetten biccentek, habár arcom meg sem rezdül, hiszen soha nem mutatok ki érzelmeket. Az a gyengeség jele. A harcosok vezetője felé fordulok.
- Ti elmehettek, már nincs rátok szükség. A herceg lovát és a csomagjait is vigyétek vissza magatokkal.
- Micsoda? – hallom mögöttem a felháborodott hangot. Hátrapillantok rá a vállam felett, és ő megriad, de makacsul szorítja össze száját, fejét gőgösen felvetve néz rám szép szemeivel, jéghidegen. Igazi elkényeztetett arisztokrata. Remek. – Mégis akkor mit fogok viselni?
Nem válaszolok, csak hátrébb sétálok és onnan figyelem nyugodtan, ahogy harcosai a lelkére beszélnek, megnyugtatják, megfosztják lovától és az azon lévő két óriási csomagot is magukkal viszik. Tőlem el sem köszönnek, minél gyorsabban maguk mögött akarnak tudni engem. Megértem őket, fajtámtól retteg ember s varázslény szerte a világban.
- Várjatok! Várjatok! Hé! – kiáltja utánuk felháborodva a herceg, és apró öklét rázza utánuk. – Ezt még nagyon megkeserülitek! Ha visszatértem, első dolgom lesz, hogy megbüntesselek benneteket! Hűtlen tacskók! Aljadék!
Miután kiordítozta magát, kipirult arccal fordul felém és csípőre tett kézzel, pökhendien húzza ki magát előttem. Talán a hasamig ér.
- Mire vársz? – kérdezi pofátlan hangnemben. Régen... réges-régen ezért már halott lett volna. Amikor még sötét lelkem minden erejével a Sötét Birodalmat és a királyt szolgáltam. Most csak elfordítom tőle arcomat, akár egy zavaró légytől. Fütyentek egyet, és halk nyerítéssel vágtat ki a fák közül paripám. Egy sárkányló. Nagyon ritka állat, hatalmas robosztus testét sötétzöld pikkelyek borítják, homlokán egy apró fekete szarv hasítja a levegőt. Patái élesek akár a tőr, lépteinek még sincs nyoma a földön. Repülni nem képes, mert az évezredek folyamán a fajtájuknak elcsökevényesedtek a szárnyaik. Neki sincs már. Pofája tűhegyes fogakkal van tele, amelyek kilógnak állkapcsuk oldalán is. Kiválóan hasznosíthatóak harc közben is, de én őt mindig is kíméltem. Túl becses számomra, hogy veszélynek tegyem ki őt.
- Na neeem... – hallom a fiú hangját és oldalpillantást vetek rá. – Nem... erre nem vagyok hajlandó felülni! Hozass nekem egy normális lovat!
Még toppant a lábával is. Rá sem hederítek, csak a lovamhoz lépek, és fényesen ragyogó nyakát végigsimítom tenyeremmel. Elégedett horkantással emeli fel a fejét, és megtorpan. A nyergem mögött lógó táskából előveszek egy sötétszürke úti köpenyt és oda sem pillantva hajítom a fiúnak.
- Mfff! – pár másodpercig eltart, amíg kigabalyodik alóla, és piros arccal a földhöz vágja.
- Vedd fel – szólok rá kifejezéstelen hangon.
- Ezt a durva szövetet? Nem! Mégis mit képzelsz? Én egy herceg vagyok!!! A király fia, nekem nem szokás ilyen otromba és ronda ruhákat...
Felé fordítom fejemet, és abban a pillanatban elhallgat.
- El kell fedned a hercegi ruháidat. A legközelebbi faluban majd veszek neked hétköznapi ruhákat, addig ezt kell viselned. A csuklyát is húzd a fejedre.
Morgolódva fogad szót, és arcán undorral veszi fel a köpenyt. Jól szórakoznék ha tudnék mosolyogni, vagy képes lennék a nevetésre. Most csak szimplán nem untat. A ruhám természetesen óriásinak tűnik rajta, nagyon mókásan fest, szinte elvész a ruha alatt. Elé lépek, és felkapom a szürke rongycsomót, majd a lovamra ültetem.
- Hé! Hé! Mégis mit képzelsz?! Azonnal tegyél le, nem hallod? – sipítozza a rongykupac. Mögé ülök, és megragadom a kantárt.
- Indulás.
Ilien
Üres, gyászos tekintettel meredek a szakadó esőre, ujjaim gyengéden simítják a mahagónifából készült, díszes ablakkeretet, s minden egyes szemhunyás végtelen hosszúnak tűnik. Mikor hallom kinyílni a hatalmas terem túlsó végén lévő ajtót, lassú, kimért mozdulattal fordulok meg, hogy szemügyre vegyem az érkezőt.
- Hívattál, apám. – hangom halk, megvárom, míg közelebb sétál hozzám, s komor tekintettel mered rám. Igen… az egész családból őt rázták meg legjobban a bátyámmal történtek, hisz mindig ő volt a szeme fénye. Egy röpke pillanatig mereven nézünk farkasszemet egymással, majd ő is az ablakhoz lépve pillant szigorú tekintettel az éjfekete felhők sokaságára.
- Sötét idők járnak, Ilien. Sötét idők… a te gyermeki lelked számára felfoghatatlan. – testem mellett lógó kezem ökölbe szorul, körmeim a fába mélyedve hagynak nyomot maguk után, s szemeimet lehunyva tűröm becsmérlő szavait. Hosszú percekig hallgatom a véget nem érő monológot a terveiről és a teendőimről, s a düh szépen lassan megdöbbentséggé, majd keserű haraggá alakul szívemben.
- Tehát egy zsoldos kezébe teszed a jövendőbeli trónörökös életét? Talán valamivel kivívtam a haragodat, hogy ily kegyetlen módon küldesz el innen? – gúnyos hangom megtölti a termet, majd hosszú, nyomasztó csend következik, a levegőben szinte érezni a feszültség csípős aromáját, s az eső ütemes kopogása visszahangzik füleimben.
- Amit mondtam, megmondtam. Akár szeretnéd, akár nem, holnap indultok. – szemeim tágra nyílnak a közeli időpont hallatán, s nagyot nyelve, szó nélkül hagyom őt faképnél. Hogy képes erre? Hogy képes a fiát egy sötét elfre bízni? Ha tudná, amit én tudok. Ha ő is tanult volna annyit más népek kultúrájáról…
Lassan hajnalodni kezd, a nap halovány fénye felváltja a csillagok ragyogó tündöklését, ahogy az első sugarak kiszöknek a horizonton, a távoli hegyek mögül. Gyenge, hűvös szellő fújdogál, s mikor megállunk, jólesően hűti le a hosszú lovaglástól enyhén kipirult arcomat.
Este indultunk, hogy az éj leple alatt tehessük meg a veszélyes utat, s csak egyszer álltunk meg egy apró, félreeső faluban, hogy a lovak pihenhessenek egy kicsit. Fáradtan pislogva figyelem, ahogy Anton felsétál az apró domboldalon, s ahogy szemeimet a rá várakozó alakra szegezem, kellemetlen, izgalommal vegyült nyugtalanság kerít hatalmába, s fészkelődni kezdek a nyeregben. Anton szinte gyermek méretűnek tűnik hatalmas alakja mellett, s páncélzata a fényes sugarakat visszatükrözve kölcsönöz egész testének természetfeletti, szinte egy istenséghez illő ragyogást. Bizalmatlanul csodálom a lélegzetelállító látványt, s percről percre egyre kényelmetlenebbül érzem magam, ahogy tekintetét felém fordítja. Ujjaim megfeszülnek a lovam kantárján, mikor elindul felém, s megborzongva nézek végig rajta, ahogy mellém lép. Termete közelről vizsgálva még annál is hatalmasabb, mint amilyennek messziről tűnt, s hirtelen elképzelhetetlenül parányinak és gyengének érzem magam. Hátamat kihúzva állom átható tekintetét, s próbálok magabiztosnak tűnni.
- A nevem Altar. – szólal meg halkan, hangja finoman, mélyen mászik fülembe, s gyengéden cirógatja dobhártyámat. Szemeim kikerekednek, akaratlanul is kiesek a határozott szerepből, ahogy különös, csiklandozó érzés fut végig gerincemen, s egy pillanatra összerezzenek. Miért nem tudom levenni róla a szememet? Mintha egész lénye mágnesként vonzaná a pillantásomat. Még mindig tekintetét kutatva próbálom felidézni, amiket a népéről tanultam, de agyamat mintha kimosták volna, hirtelen semmire nem emlékszem az olvasottakból. – Hogy hívnak? – eltart egy ideig, míg felfogom a kérdést, majd az ámuldozásból kizökkenve emelem fel tekintetemet.
- Ilien herceg. – hangom visszafogott és szokatlanul udvarias, s végre részletesebben is megfigyelhetem egész alakját. Testét ezüstöt páncél borítja, mely alól kivillan a hasonló árnyalatú bőre, s elképedve figyelem a szokatlan színt. Vajon milyen tapintása lehet? Vajon kemény, hideg és durva, mint a fém, vagy bársonyosan puha, mint az emberi bőr?
- Ti elmehettek, már nincs rátok szükség. - Anton felé fordulva ejti ki a szavakat, s hangszíne még mindig különös hatással van rám. - A herceg lovát és a csomagjait is vigyétek vissza magatokkal. – Szemeim tágra nyílnak a megdöbbentségtől, s végleg megfeledkezem a jól nevelt, nyugodt arisztokrata álcáról, s leplezetlen felháborodottsággal szólalok meg felemelt hangon.
- Micsoda?! Mégis akkor mit fogok viselni? – Ezt nem értem… Talán gyalog akar menni? Hát azt már nem. Kizárt, hogy naphosszat kutyagolok. Nem mindenkinek olyan hosszúak a lábai, mint neki… ráadásul elvárná, hogy mindezt váltásruha nélkül tegyem?
Félelmetesen villanó szemekkel pillant rám válla fölött a kitörésem hallatán, s szívem kihagy egy ütemet, egy röpke pillanatra megremegek, majd ajkamra harapva állom tekintetét. Nem fogok megijedni egy rosszalló pillantástól… csúnyán nézni én is tudok.
Egy ideig követem szemeimmel, ahogy némán messzebb sétál, s a győzködést Antonékra hagyja. Nem tűnik túl beszédesnek. Lehet, hogy az utazásunk még annál is nehezebben elviselhető lesz, mint amire számítottam.
- Ilien herceg, tudod, hogy a biztonságod érdekében meg kell tenned, amiket mond. – Fejemet elfordítva teszek úgy, mintha nem is hallanám szavaikat, s tisztában vagyok vele, hogy viselkedésem gyerekes, de nem könnyítem meg a dolgukat. Tudom mennyire vágynak rá, hogy végre elmehessenek, és ne kelljen tovább orvtámadástól tartanijuk, ahányszor a szél meglebbenti egy fa leveleit, vagy egy apró állat mozgolódik az avarban.
Mikor megunják a viselkedésemet, könnyed mozdulattal szednek le a ló hátáról, s egy pillanatra még tiltakozni is elfelejtek a megdöbbentségtől. Hogy… hogy merészelik?! Nem is csak az, hogy hozzám érnek az engedélyem nélkül, de egyértelműen ellenszegülnek a parancsomnak. Ennyire biztosak lennének benne, hogy nem élem túl, és nem kell tartanijuk a következményektől?
- Várjatok! Várjatok! Hé! – szemeim tágra nyílnak, ahogy a lovamat elvezetve ülnek vissza a sajátjukra, s tehetetlen haraggal ordítok utánuk… mit képzelnek ezek? - Ezt még nagyon megkeserülitek! Ha visszatértem, első dolgom lesz, hogy megbüntesselek benneteket! Hűtlen tacskók! Aljadék! – Ezt nem hiszem el! Itt állok a semmi közepén… se lovam… se ruháim... és senki, akiben megbíznék. Most már csak azért is túlélem ezt az utazást, hogy mikor hazamegyek, megbüntethessem őket. Erre megesküszöm.
Lenyugtatom magam a gondolattal, hogy elképzelem a hazatérésemet, s óvatosan Altar felé sandítva fordulok meg. Türelmesen szobrozva mered rám pár méter távolságból, s én emelt fővel sétálok felé. Igen, befejeztem. Igen, kitomboltam magam. Indulhatunk.
- Mire vársz? – kérdezem lekezelő hangsúllyal… tudom, hogy nem árthat nekem, hiszen azért fizették, hogy sértetlenül elvigyen az Éneklő Óhegyre. Szavaimat semmibe véve fordul el tőlem, s kezeimet idegesen összefonva meredek széles hátára, szemügyre véve a hosszan lehulló fehér tincseket… miért pont velem történik mindez?
Hallom, ahogy füttyent egyet, s alig pár másodperc múlva egy hatalmas lény vágtat ki a sűrű erdő magas tölgyfái közül. Tátott szájjal mérem fel a különös állatot, s elámulva hátrálok ösztönösen pár lépést… egy sárkányló, ha jól emlékszem. Olvastam róluk. De… mégis, soha nem gondoltam volna, hogy élőben ennyire… más.
Elborzongva nézek végig az óriási, zömök, pikkelyek borította testen, majd tekintetem fogaira siklik. Élőben még annál is visszataszítóbb, mint amilyen a képeken volt. Kizárt, hogy a legkisebb mértékben is érintkezésbe kerüljek vele.
- Na neeem... Nem... erre nem vagyok hajlandó felülni! Hozass nekem egy normális lovat! – hangom követelőző, de reakciójából tudom, hogy minden kiejtett szó falra hányt borsó… vajon meddig fog átnézni rajtam?
Meglepetten nyekkenek meg, mikor hirtelen elsötétül a világ, s undorodva tolom el a kemény anyagú szövetet. Mikor végre sikerül lehámoznom magamról, egy erőteljes mozdulattal dobom a földre, s kezeimet a csípőmre teszem.
- Vedd fel! – hallom az utasítást, s érzem, ahogy a fejembe száll a vér. Azt hiszi, csak úgy parancsolgathat nekem? Azt már nem.
- Ezt a durva szövetet? Nem! Mégis mit képzelsz? Én egy herceg vagyok!!! A király fia, nekem nem szokás ilyen otromba és ronda ruhákat... – Elég egy pillantás, hogy belém fojtsa a szót, egy másodperc alatt kiszöknek fejemből a gondolatok, ahogy a fagyos szemek tekintetembe fúródnak. Térdem megremeg a dühtől, nagyot nyelek, s lehajolva szedem fel a ruhát a földről.
- El kell fedned a hercegi ruháidat. A legközelebbi faluban majd veszek neked hétköznapi ruhákat, addig ezt kell viselned. A csuklyát is húzd a fejedre. – Ahogy kelletlenül magamra húzom a köpenyt, kiráz a hideg a durva anyag érintésétől, és inkább bele sem gondolok, hogy mikor lehetett legutóbb kitisztítva… Biztos elképesztően régen… Remek. Ennyit arról, hogy nem gondolok bele. Fúj.
Meglepetten kerekednek el szemeim, mikor hirtelen felemel, s amennyire a rám zúduló ruhatömeg engedi, rugdalózni kezdek, mikor talpaim elhagyják a talajt.
- Hé! Hé! Mégis mit képzelsz?! Azonnal tegyél le, nem hallod? – hiába kiabálok, egy határozott mozdulattal ültet fel a hatalmas állatra, s a következő pillanatban már érzem, hogy mögém mászik.
- Indulás. – Hallom a dörmögően selymes utasítást, s megragadja a kantárt, ezzel kezei közé zárva testemet. Ficánkolva próbálok megmozdulni a nehéz, kemény anyagú köpeny alatt, kevés sikerrel. Még ne induljunk… még el sem helyezkedtem, ráadásul megmondtam, hogy hozasson nekem normális lovat! Mégis mit képzel, hogy semmibe veszi, amit mondok?
- Nem! Még ne! – Kezdek el tiltakozni, de szavaim a szélbe veszve suhannak el fülei mellett, s csak kínzó némaságot kapok válaszul. Miért? Miért nem figyel rám senki? Miért nem történik semmi úgy, ahogy én akarom?! Úgy passzolgatnak egymás között, mintha fertőző vírust hordoznék magamban… mindenki csak mihamarabb meg akar szabadulni tőlem. Miért pont velem történik mindez?
Durcásan vágom hátra magam teljes erőből, de a mozdulatot egyből meg is bánom, s felszisszenek, mikor a kemény páncél hátamnak ütközik. Mellkasának dőlve fonom össze karjaimat, s ő egy szó és rezzenés nélkül hagyja, hogy fotelnek használjam… fotel? Nem… egy fotel kényelmes lenne.
A hatalmas állat könnyed, gyors léptekkel indul meg velünk a fák között, s igaz, szárnyai nincsenek, vágtája mégis olyannyira zökkenőmentes, mintha a föld fölött lebegve szelné a levegőt áramvonalas testével.
Szemeimet lehunyva próbálom kipihenni az éjszakai utazás fáradalmait, s érzem, hogy mellkasom apróra zsugorodik, elszorult szívvel gondolok vissza a régi, gondtalan életemre. Mostantól minden más lesz. Egy héttel ezelőtt, a szobámban ülve, soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Vissza akarok menni. Ugye ez az egész csak egy rossz álom? Had legyen csak egy rossz álom… fel akarok ébredni.
Egy halk nyerítésre ébredek, érzem, hogy lelassítunk, majd megállunk, s nyomottan nyitom ki szemeimet. Elaludtam volna? De ez nem a szobám… akkor nem csak egy álom volt.
Ahogy körbenézek, látom, hogy már javában elmúlhatott dél, s kicsit előre dőlve pillantok fel a háttámlámra.
- Megállunk ruhát venni. – jelenti ki nemes egyszerűséggel, mikor meglátja, hogy felébredtem, s a következő pillanatban már egy könnyed mozdulattal ugrik le mögülem. Felém nyúl, hogy hónom alá nyúlva vegyen le, de én dühösen húzódom el a keze elől.
- Le tudok szállni egyedül is! – Hangom sértett és visszautasító, s ő szó nélkül sétál a nyereg mögött lévő táskához, szabad utat hagyva nekem a leszálláshoz. A ruhámba gabalyodva szenvedek vele, hogy az egyik lábamat átemelve le tudjak csúszni az állat oldalán, de ebben a göncben ez sokkal nehezebb feladat, mint amilyennek elképzeltem. Halk nyikkanás hagyja el ajkaimat, mikor érzem, hogy a sikamlós pikkelyeken csúszásnak indul testem, s a következő pillanatban már a föld felé zuhanva kapálózom. A francba, ez fájni fog.
Meglepően puhán érkezem, szerencsére egy bokor felfogta az esést, s az ágak közül kikászálódva állok két lábra.
- E-ezt így terveztem. – kezdek el kínomban mentegetőzni, de rögtön abba is hagyom, mert látom, hogy nem igazán izgatja az iménti jelenet. Úgy látszik, nem csak kívülről hasonlít egy rideg bronzszoborra. – Mellesleg nem az a dolgod, hogy vigyázz rám? Elkaphattál volna. – arcomat gőgösen az ég felé emelem, s már nem várok választ. Gondolom, ezt is egyszerűen figyelmen kívül fogja hagyni.
- A feladatom, hogy megvédjem az életed. Az már nem az én dolgom, hogy hány végtagodat töröd el útközben. – szemeim tágra nyílnak, dühösen tépem le magamról a zavaró ruhadarabot, s a földre dobva ülök rá. Jobb lett volna, ha inkább csöndben marad. – Vedd vissza. A faluban szükséged lesz rá. – folytatja közömbös hangon, anélkül, hogy akár egy pillantásra méltatna, s ajkaimat szorosan összezárva tartom magamban a szitkozódást.
- Nem mindegy, hogy úgy keltünk feltűnést, mint egy hatalmas kolosszus egy jólöltözött, fiatal fiúval, vagy úgy, mint egy hatalmas kolosszus egy undorító, piszkos ruhakupaccal? – Hangom szemtelen és sértő, s nem lepődök meg, hogy válaszra sem méltatja a kérdést. Mikor már nem bírom tovább a kínos csendet, mérgelődve állok fel a földről, s újra magamra veszem a lepukkant ruhát. Remek. Vajon lesz olyan alkalom, hogy sikerül elérnem, amit akarok? Nem hinném…
Sietősen kapkodom a lábaimat, hogy tudjam tartani a tempóját, s alig pár perc gyaloglás után, végre kiérünk a sűrű fák közül, s egy apró falucska határánál lyukadunk ki.
A főutcán sétálva érzem magunkon az emberek tekintetét, mintha mindenki minket bámulna, s tudom, hogy nem képzelődöm. Tényleg mindenki minket bámul… mármint… mindenki ŐT bámulja. Felsandítok arcára, s látom vonásain a szokásos, méltóságteljes nyugalmat… biztos azért erőltette rám ezt a köpenyt, mert attól félt, hogy elorozom a bámészkodó tekinteteket. Hehe.
Mire a piactérhez érünk, már olyan feltűnően sutyorognak rólunk, hogy nem lehet nem észrevenni, s idegesen birizgálom a köpeny alatt lévő ingem aranygombját. Altar az első ruhaárusnál megállva kezdi megvásárolni a szükséges darabokat, s én pár méterre tőle, kóvályogva figyelem a különböző embereket. Az út szélén lévő koldusra pillantva elszorul a szívem, s mellé lépve tépem le ingemről a gombot, amit eddig piszkáltam. Gondolom Altar úgysem engedi, hogy megtartsam a ruhát. A kezébe dobom az aranyat, s egy másodpercre mintha különös mosoly suhanna át arcán, s ahogy ingujja felcsúszik szokatlan formájú tetoválás villan ki alóla. Miért olyan ismerős nekem ez a forma? Igen… biztos, hogy láttam már valahol. Tudom… a fogadóban, ahol megpihentünk Antonékkal útközben. Az egyik vendégnek pont ilyen volt a csuklóján. De miért? Véletlen lenne?
- Köszönöm a nagylelkűségét, Ilien herceg. – szemében különös fény csillan, s értetlenül hátrálok ösztönösen egy lépést… honnan tudja a nevem?
Altar
Kényelmesen elvackol a karjaimban. Amikor az erdő közepénél tartunk, már diszkrét hortyogás szűrődik ki a ruhakupac alól. Nem zavar, addig is csöndben van.
Az útvonalunkat előre megterveztem, és a odafigyeltem hogy félreeső, veszélytelen településeket érintsünk csak. Élelmet és egyéb dolgokat sajnos be kell szereznünk, mert ő ember. Minden nap ennie és pihennie kell, nem olyan mint az elfek. Törékeny és sérülékeny, egy nap éhezés is árt a testének. Nem is értem hogyan képesek életben maradni ilyen sok szükséglettel. Mi elfek beérjük ritkább pihenéssel és evéssel is.
Érzem hogy felébredt, mert megmozdul.
- Megállunk ruhát venni – tájékoztatom őt és leszállok a lovamról. Ezt az állatot nem vihetem be a faluba, túl nagy feltűnést keltene, annyira ritka. Ha átlagos sötét elf utazónak akarok tűnni, el kell fednem a páncélzatomat is, ezért egy hosszú fekete köpenyt terítek magamra, kardomat a hátamra rögzítem, így nem látszik.
Egy puffanásra figyelek fel, és még látom amikor feltápászkodik egy bokor aljáról, amire ráeshetett a lóról. Szőke fürtjei előbukkannak ahogy a csuklya hátracsúszik a fején, arcán pír terül szét, büszkén húzza fel az orrát.
- E-ezt így terveztem.
Figyelmem a derékszíjamra fordítom ismét, mert még a végén elvigyorodnék. Milyen szégyen lenne. - Mellesleg nem az a dolgod, hogy vigyázz rám? Elkaphattál volna.
Lovam farára csapok, ő pedig a fák közé üget hogy elrejtőzzön, majd a fiú felé fordulok.
- A feladatom, hogy megvédjem az életed. Az már nem az én dolgom, hogy hány végtagodat töröd el útközben.
Felháborodva rángatja le magáról a köpenyt és a földre csapja, majd duzzogva ül rá. Érdeklődve figyelem. Nem sűrűn, sőt... sosem viselkednek emberek így a társaságomban. Nem mernek. Felfújja csinos arcát és bosszúsan csücsörít. Ez komolyan egy herceg?
- Vedd vissza. A faluban szükséged lesz rá.
- Nem mindegy, hogy úgy keltünk feltűnést, mint egy hatalmas kolosszus egy jólöltözött, fiatal fiúval, vagy úgy, mint egy hatalmas kolosszus egy undorító, piszkos ruhakupaccal?
Kifejezéstelen arccal hagyom faképnél, pár lépés után már mellettem lohol, ismét a köpenyében.
A falu főterén átlagos nyüzsgés. Megbámulnak, de csak utazóként könyvelnek el, így nem tartanak veszélyesnek.
Élelmet és ruhákat veszek, oldalamon lógó táskámba teszem őket és körülpillantok. Végig követtem szemeimmel a herceget, és épp látom ahogy egy koldusnak ad valamit, majd ijedten hátrál.
A következő pillanatban már mellette állok, és félreütöm a kést amelyet a torkának szegeztek, egy könnyű mozdulattal pedig puszta kézzel töröm el az orgyilkos nyakát. Senkinek nem tűnt fel, olyan gyors voltam, így a holttestet behajítom egy sikátorba és a dermedten álló fiút hónom alá csapom.
Egy faluszéli kis fogadó előtt állok meg vele, majd leteszem a földre. Nem látom arcát a csuklyától, de engedelmesen hagyja hogy betereljem az ajtón.
- Ne fedd fel az arcod – morgom felé halkan, és az elénk siető fogadós felé fordulok. Van szabad szobája, és kétszáz kilós testének minden porcikájával örül hogy vendégül láthat bennünket. Kifizetem a szállást, majd a szobánkba vezet a telt idomú fogadósné, csábító pillantásokat lövellve felém. Amikor kettesben maradunk végre a herceggel, ő lerogy az egyik ágyra és ledobja köpenyét. Nagyon sápadt.
Csendben figyeli ahogy kipakolom fegyvereimet, az ételt és mellé teszem az új ruháit. Szórakozottan veszi karcsú ujjai közé az inget.
- Megöltél egy embert – szólal meg halkan. Oldalpillantást vetek rá, látom milyen mélyen megrendült.
- Egy orgyilkost – helyesbítek az asztalhoz ülve. Hosszú lábaimat kinyújtom és hátradőlök. Érzékeimet kiterjesztve vizsgálom meg a környéket, érzem az emberek jelenlétét, de a közelünkben nincs senki. Jól van. Újra a fiúra pillantok, aki még mindig sokkos állapotban üldögél.
- Életedben először láttál ilyet – konstatálom mély hangomon. Bólint. – Látsz még ennél nagyobb borzalmakat is, és ha király leszel, sokszor te hozod majd meg a halálos ítéletet mások felett.
- Tudom... de...
- Öltözz át.
- Jó – bólint engedelmesen. Ez tetszik. – Hol a fürdőszoba?
A sarokban álló tálra és vizeskancsóra mutatok, ő pedig tátott szájjal nézi, majd engem.
- Ez most komoly? – kérdezi, és arcát ismét elönti a harag pírja. Bólintok.
Felpattan, odalép az asztalkához és viszolyogva nézi meg, majd a szappant két ujja közé veszi, mint valami undorító dolgot és felemeli.
- Ezzel mosakodjak meg? Tisztább vagyok most, mint fürdés után lennék EZZEL!
- Igyekezz, én is meg akarok tisztálkodni vacsora előtt.
Beledobja a szappant a mosdótálba és karba tett kezekkel dobbant egyet, láthatóan elfelejtkezett az iménti lelki megrázkódtatásról. Mennyire felületes.
- Nem és nem! Hozass nekem forró vizet és illatos szappant, különben nem fürdöm!
Visszaül az ágyára, máshol nincs hely, hiszen ez egy aprócska szoba. Vállat vonva állok fel, töltök vizet a tálba, levetkőzöm és megmosakodok. Amikor befejezem és tiszta ruhát öltök, ő már háttal ül nekem az ágyon, karba font kezekkel. Nyaka, és szőke fürtjei közül kikandikáló egyik füle rákvörös.
Hosszú hajamat kibontva ülök az ágyamra, és őt figyelem. Az arca is vörös.
- Egyél, herceg – kúszik lágy hangom a szoba levegőjében hozzá.
- Nem vagyok... éhes.
Megkordul a gyomra, és ő rászorítja sápadt kezeit, majd duzzogva csücsörít.
- Biztosan valami borzalmas ételt szolgáltál fel nekem, hogyha ilyen puritán körülmények között tartasz... – morogja, de azért odatelepedik az asztalhoz. – Oh ez mi?
- Tündérkenyér, csirke és gyümölcsbor.
Felragyog arca, boldogan esik neki. Belefelejtkezve figyelem. Jó nézni őt egyébként is, de most először látom azt hiszem őt igazán mosolyogni. Nagyon szép.
Egy fésűvel végigszántok hosszú hajamon. Naponta egyszer fésülnöm kell és újra befonni, különben tönkre menne.
Ilien
Hirtelen érzem, ahogy hideg fém simul a torkomhoz, s megremegve nézek az előttem álló férfi tekintetébe, majd minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sem fogom, s a következő pillanatban a lábaim eltávolodnak a talajtól, s Altar kezében lógva bámulom a piszkos földutat. Mi történt? Most komolyan… megtámadott az a férfi? És Altar megölte? De ilyen gyorsan… szinte észre sem vettem, pedig az előbb még velem szemben állt… vagy csak képzelődtem volna? Nem tudom.
Mozdulatlanul tűröm, hogy végigcipeljen a falun, s hiába kezd egyre kényelmetlenebb lenni a póz, egy hang sem jön ki a torkomon. Vajon ilyenkor azt kéne mondanom, hogy köszönöm? Nem… ez a munkája. Egy herceg soha nem köszön meg semmit.
Olyan váratlanul tesz le a földre, mint ahogy felkapott, s egy pillanatra elszédülök, bizonytalanul állok meg lábaimon. Némán meredek a földre, s ő vállamnál fogva vezet be egy lepukkant épületbe. Megborzongok, ahogy ujjait vállamra teszi… ez a kéz… ezzel a kézzel törte ki oly könnyedén egy másik élőlény nyakát… ez a kéz az, ami már számtalan életet kiolthatott. Én ezt nem bírom… Miért kellett a szemtanúja lennem ennek a jelenetnek?
- Ne fedd fel az arcod. – hallom a halk utasítást, s némán, megszeppenve húzom még jobban arcomba a ruhát… nem akarom, hogy még egyszer megtámadjanak. Nem akarok végignézni még egy hasonló jelenetet. Kezeim még mindig remegnek a sokktól és az izgalomtól, s szótlanul magamba zuhanva hallgatom, ahogy Altar a fogadó tulajdonosával tárgyal. Szavaira nem figyelek, csupán dallamos háttérzajnak tűnnek fülemben, még mindig gondolataimba merülve meredek magam elé kidülledt szemekkel, s nem tudom kiűzni fejemből a halott férfi arcának képét.
Altart követve indulok fel én is a lépcsőn, lassú, óvatos léptekkel haladok mögötte, s mikor megtorpan, majdnem a hátának ütközve állok meg én is. Kikukkantok a széles vállak mögül, s mikor végre elmegy az ismeretlen nő, a zavaró köpenyt ledobva magamról ülök az ágy szélére, s a földre bámulok üveges tekintettel.
Altar szó nélkül pakolja mellém a nekem vásárolt holmikat, de most nem tudnak érdekelni.
- Megöltél egy embert. – hangom szinte elhal a mondat végére, s lassú, remegő mozdulatokkal piszkálgatom az ölembe húzott inget… megölte. Olyan könnyedén, mintha egy zavaró szúnyogot csapna le… Nem értem miért lepődök meg ennyire. Tudtam, hogy ezért bérelték fel. Tudtam, de mégis.
- Egy orgyilkost. – Tekintetem komótosan vándorol alakjára, ahogy az asztal mellé ülve helyezi kényelembe magát, s pár másodperc múlva arcomat fürkészve folytatja, még mindig teljesen nyugodt hangon. - Életedben először láttál ilyet. – Szavai nem, mint kérdés, hanem, mint egyszerű kijelentés hagyják el száját, mintha teljesen biztos lenne a válaszban. Ajkamra harapva bólintok, tekintetem körbevándorol az apró, piszkos szobában, majd az ablaknál elidőzik, s a borongós eget bámulva próbálom kiűzni fejemből az elmémet kísértő képet. - Látsz még ennél nagyobb borzalmakat is, és ha király leszel, sokszor te hozod majd meg a halálos ítéletet mások felett. – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak… igen. Tudom. Tudom, de mégis. Nem akarom tudni. Én… Én nem vagyok alkalmas királynak.
- Tudom... de... – halkan suttogok, de közbevágva tereli másra a témát, s megkönnyebbülve lélegzem fel.
- Öltözz át.
- Jó. Hol a fürdőszoba? – Egy kicsit feldobódom a gondolattól, hogy végre megmosakodhatok, vágyom rá, hogy legalább arra a pár percre egyedül lehessek..
Ledöbbenve marad tátva a szám, mikor a sarok felé mutat, s alig hiszem el, amit látok: Egy kancsó víz és egy tál. Hallottam már róla, hogy a szegényebbeknél nincs külön fürdőszoba, de számomra mindig elképzelhetetlen volt a gondolat… ugye… ugye csak viccel? Ha igen, akkor nagyon rossz a humorérzéke.
- Ez most komoly? – hangom vészjósló, s érzem, hogy fejembe száll a vér, ahogy felemelem a hangomat. Mégis mit képzel? Hogy a szeme láttára fogok megmosakodni? Ráadásul ilyen piszkos körülmények között? Hát azt már nem! Kizárt! Teljességgel lehetetlen!
Dühösen szorítom össze az ujjaimat, mikor halálos nyugalommal bólint a kérdésemre… csak egyszer érjem meg, hogy sikerül kizökkentenem abból az átkozott higgadtságából… csak egyszer...
Az asztalhoz lépve veszem fel a szappant, s szinte már attól kiráz a hideg, hogy ujjam hegye hozzáér a koszos, visszataszító külsejű szappandarabhoz. Undorító. Nálunk a lovakat kellemesebb illatú szerrel mosdatják.
- Ezzel mosakodjak meg? Tisztább vagyok most, mint fürdés után lennék EZZEL! - Kizárt, hogy engedem, hogy ez a valami a bőrömhöz érjen.
- Igyekezz, én is meg akarok tisztálkodni vacsora előtt. – Ledermedve kapom felé a tekintetemet, s eltart pár másodpercig, hogy felfogjam, amit mondott… most komolyan… semmibe vette a szavaimat? Érzem, ahogy elönt a méreg, és tehetetlen dühvel vágom bele teljes erővel a szappant a mosdótálba. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja. Gyűlölöm!
- Nem és nem! Hozass nekem forró vizet és illatos szappant, különben nem fürdöm! – Hangom már-már hisztérikusan parancsoló, de magamban tudom, hogy valójában nem a szappan miatt borultam ki… utálom… utálom a hozzáállását. Utálom, hogy mindig átnéz rajtam.
Mikor vállat vonva áll fel, szívem szerint hangosan üvöltözve verném fel az egész panziót, de megállítom magam. Ajkaimat összeszorítva hunyom le szemeimet, s az ágyra ülve próbálok megnyugodni. Nem rendezhetek jelenetet. Kerülni kell a feltűnést. Nyugalom. Békesség… csak pár nap… maximum pár hét és örökre megszabadulhatok tőle.
Elképzelem, hogy mikor megérkezünk, újra normális körülmények között élhetek, és sikerül kicsit lehiggadnom. Ez csak egy apró bukkanó az életemben. Hamar vége lesz. Tudom.
Újra kinyitom szemeimet, s egy néma nyikkanás hagyja el ajkaimat, ahogy megpillantom őt. Mondta, hogy meg fog mosdani… de… de nem hittem volna, hogy ilyen szemérmetlenül… Egyáltalán nem zavarja, hogy egy szobában vagyunk? Ezt nem hiszem el!
Azonnal, ösztönösen fordulok meg az ágyon, hogy ne kelljen látnom, ahogy mosakszik, de mikor az első sokk elmúlik, kíváncsian sandítok hátra… Háttal áll nekem, így bátran legeltethetem rajta szemeimet. Egész testét ezüstösen szürke bőr borítja, s a kecsesen feszülő izmok itt-ott kivillannak a fehér hajzuhatag mögül… annyira gyönyörű teste van. Olvastam már róla, hogy a sötét elfek ellenállhatatlanul vonzó teremtések, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire csábító tud lenni egy másik férfi külseje a szemeimben. Kár, hogy a viselkedése mindezt elfeledteti…
Pár másodperc múlva döbbenek rá, hogy rajta felejtettem a tekintetemet, arcom mintha felgyulladni készülne a szégyentől, s kényszerítem magamat, hogy elszakadjak a látványtól. De miért ver ilyen gyorsan a szívem? Nem értem.
Remélem, nem látta, hogy bámulom… ugye nem vette észre?
Mikor végzett, elém sétálva ül le a másik ágyra a szobában, s tekintetemet a földre szegezve próbálom elrejteni a kivörösödött arcomat. Lassan pillantok rá, most nincs rajta a szokásos páncélja, s a hétköznapi ruhák nem illenek a földöntúli tekintélyéhez. Egy ideig némán figyelem, ahogy hosszú, fehér tincsei az ágyra hullva veszik körül testét, s szinte összerezzenve zökkenek ki a bámészkodásból, mikor megszólal.
- Egyél, herceg. – Hát persze. Már megint egy utasítás. Ahányszor hozzám szól, csak parancs hagyja el ajkait. Bele fogok őrülni, ha sokáig kell vele lennem.
- Nem vagyok… éhes. – Kíváncsi vagyok, milyen ételt hozott nekem. Az eddigiekből ítélve száraz kenyeret, poshadt vízzel.
Ujjaimat hasamra csúsztatom, mikor gyomrom árulkodóan kordul meg, s magamban szitkozódom a testem szükségletei miatt. Annyira gyenge vagyok.
- Biztosan valami borzalmas ételt szolgáltál fel nekem, hogyha ilyen puritán körülmények között tartasz… – gyanúmat szavakba öntve állok fel az ágyról, s az asztal melletti székre ülve nézek végig a terítéken. Hm… ez nem száraz kenyérnek tűnik. – Oh, ez mi?
- Tündérkenyér, csirke és gyümölcsbor. – Egy pillanatig meglepetten pislogok rá, majd elmosolyodva kapom újra az ételre a tekintetemet. Úgy látszik, valami jó is van ebben a napban. Legalább a vacsora megközelíti azt a színvonalat, amit elvárnék.
Miután befejeztem, elégedetten állok fel az asztaltól, s újra az ágyam szélére kuporodva húzom fel lábaimat, s térdemet átölelve figyelem, ahogy Altar a hosszú tincseket fonja. Némán bámulom mozdulatait, s egészen belefeledkezem a látványba.
- Mond, Altar… - hangom halk, s most már a szürkületi égboltot pásztázzák szemeim. – Miért jó zsoldosként olyanokat szolgálni, akiket nem is ismersz? – Nem értem őket. A katonák hűségből és a hazájuk iránt érzett szeretetből teszik kockára az életüket. De egy zsoldos… mindezt pénzért? Szerintem nem éri meg…
Rövid csend következik, nem kapok választ, s mikor szemeimet újra rá szegezem, tekintetünk találkozik.
- Aludj, herceg. Szükséged lesz holnap az energiádra. – Tágra nyílt szemekkel fordítom el tekintetemet… nem hittem volna, hogy ennyire nyíltan ki fogja kerülni a választ. Tényleg… tényleg csak azért szól hozzám, hogy utasításokat osztogasson.
Mérgesen, szó nélkül dőlök a párnára, s hiába érzem, ahogy az ágyneműn lévő kosz bőrömhöz ér, nem teszem szóvá. Nem beszélek ezzel az alakkal. Gyűlölöm.
Reggel a nap első sugarai űzik el az álmot szemeimről, s fáradtan, nyúzottan ülök fel az ágyon. Rég aludtam ennyire rosszul. Az ágy kemény, az ágynemű büdös és a nappali ruháimban kényelmetlen volt az alvás.
Nehezen emelem fel a több tonnásnak tűnő szemhéjakat, s egyből Altar ágya felé pillantok. Természetesen ébren van, a matracon ülve figyeli mozdulataimat, de egy szóra sem méltatom.
- Reggeli az asztalon, és ha átöltöztél, indulhatunk. – Szavai hallatán szó nélkül sétálok az asztalhoz, és kifejezéstelen arccal kezdem el enni a finom reggelit. Néha felé sandítok, látom, hogy engem néz, s egyre furcsábban érzem magam… miért lett hirtelen ilyen meleg a szobában?
Mikor befejezem, újra az ágyhoz lépve emelem fel undorodva a hétköznapi parasztöltözetet, s emelt fővel pillantok Altarra.
- Mire vársz? Ha azt akarod, hogy átöltözzek, fordulj el… – Rezzenéstelen arccal hunyja le szemeit, s hangosan sóhajtva kezdek el átöltözni. Azt hiszem, ennél többet nem várhatok el tőle.
Megborzongok, ahogy a durva, nem tökéletesen pamut anyagból készült ing végigkarcolja bőrömet, s a kemény szövetnadrágnál még az is kényelmesebb lenne, ha faleveleket varrnék össze, és azt húznám magamra… komolyan ezt kell hordanom?
Összefont karral lépkedek Altar mellett az úton, s élvezem, hogy végre nem nehezíti meg mozgásomat a nehéz, túlméretezett köpeny… nem tudom, mi értelme a hétköznapi parasztöltözetnek. Nem mintha csak a ruhám miatt látszana rólam, hogy herceg vagyok.
Sértetten emelem az ég felé tekintetemet, s csak akkor nézek újra előre, mikor egy öreg kereskedő megállít minket az úton.
- Elnézést, Uram. – néz Altarra, s összevont szemöldökkel lépek közelebb testőrömhöz ösztönösen. – Nem adná el nekem a rabszolgáját? Természetesen szép árat fizetnék érte… ragyogó ágyas válna belőle. – Szemeim tágra nyílnak, érzem, ahogy elvörösödöm a dühtől, s fél füllel hallom, hogy Altar válaszol valamit, de szavait már nem értem.
- R-rabszolga?! – kiáltom hangosan, s legszívesebben rávetném magam dühömben. – Tudod, hogy kiről beszélsz?! Ezt még megkeserülö... – Épp folytatnám a szitkozódást, mikor egy óriási kézfej tapad ajkaimra, s számat befogva fojtja belém a szavakat. Idegesen próbálom letépni arcomról Altar ujjait, de ő mintha meg sem érezné, húz tovább az úton. Hogy merészel hozzám érni?! Utálom! Utálom ezt az egészet! Haza akarok menni! Ahol senki nem néz rabszolgának, és higiénikus körülmények között élhetek!
Mikor megunja a kapálózásomat, egy könnyed mozdulattal kap fel a vállára, mint egy só zsákot, s én hátát csapkodva kezdem újra az üvöltözést.
- Tegyél le!!! Hallod?! Tegyél már le! – Mintha nem is hallana, gyors léptekkel halad a bámészkodók között, s én rendületlenül folytatom a kapálózást… miért? Miért nem figyel rám? Miért nem beszél hozzám? Beleőrülök… - Ha… ha nem teszel le most azonnal… - rövid szünetet tartok, majd a hátán lelógó fonatot megragadva folytatom. – ...akkor kibontom a hajadat, és kezdheted elölről a fonogatást!
Altar
Figyelem ahogy eszik, miközben fésűmmel kioldom a gubancokat hajamból. Most nem egy nagy fonatot készítek, hanem többet. Szabadabban mozgok harc közben, ha nem egy hosszú fonat húzza hátra fejemet, hanem megoszlik a súly. Leül a szomszédos ágy szélére és figyeli mozdulataimat. Oh, már be is fejezte az étkezést?
- Mond, Altar… Miért jó zsoldosként olyanokat szolgálni, akiket nem is ismersz?
Kezeim megállnak hajfonás közben, és ahogy ültömben hátammal az ágytámlához támaszkodom, meg sem moccanok, csak oldalpillantást vetek rá. Egy ártatlan kérdéssel képes volt megforgatni bennem a kést.
- Aludj, herceg. Szükséged lesz holnap az energiádra – válaszolom komoran. Megint felhúzza a fitos kis orrát, és lefekszik végre. Hercegi ruháiban van még mindig, bizonyára kényelmetlen éjszakája lesz, de nem teszem szóvá. Az ágynemű durva és szagos, ő pedig egy elkényeztetett herceg, aki a luxushoz van szokva. Bizonyára a palotájában egy hatalmas hálóterme van, óriási ággyal, amelyet puha prémek és selyem borít. Behunyt szemekkel képzelem el őt abban az ágyban, szőke tincsei szétterülnek a hófehér prémen, szemei tompán csillognak, meztelen, porcelánfehér bőrén játszadoznak a gyertyák fényei...
Sóhajtva eresztem le kezeimet. A hajfonás kész, aludnom nem szükséges, így mozdulatlanul hallgatom szuszogását. Zavartalanul, mélyen képes aludni. Ezt a luxust gyermekkorom óta nem engedhettem meg magamnak. Ha alszom is, azt mindig éberen, harcra készen teszem.
Az asztalon pislákoló petróleum lámpa halvány fényében őt figyelem. Háttal fekszik nekem, szőke fürtjei csillognak, és még az ágyamon ülve is érzem finom illatukat. Rózsavíz... rózsavízzel mossa a haját.
Karcsú, hajlított tőrömet a kezembe veszem és kényelmes pózt váltok. Az ablakot és az ajtót is látom innen, bárki is merészel éjjel betörni ide, halál fia.
*
A nap lassan kel fel. Nincs szebb látvány, amikor a réteken ringatózó zöld fűtenger selymes felszínét végigsimogatják a sugarak, mintha azt mondanák: visszatértem, kedves.
Otthonom, a sötét elfek birodalma az erdők és hegyek mélyén rejtőzik. Hajnalban a legszebbek a pompás hegyek, amelyek istenként magasodnak a vad táj fölé.
Enthos szerette nézni...
Fájdalom facsarja össze a mellkasomat, ujjaim megfeszülnek a tőröm markolatán. Mindegy hány évtized telik el... nem enyhül a kín, csak egyre ritkábban kerül teljes erejével a felszínre. A gyász azonban így is keserű, mert elég egy hang, egy illat vagy tárgy, amely emlékeztet rá és visszatér.
Halk hortyogás tereli el gondolataim sötét folyóját más mederbe. Higanyként ragyogó szemeimet az alvó fiú felé fordítom. A hátán fekszik, arca felém fordítva. Haja kócos, duzzadt ajkai elnyíltak. Hasán felgyűrődött az inge, még a köldöke is látszik. Milyen szép és kívánatos... Rég nem kívánt meg testem senkit, de rá azonnal reagál. Ágyékom megfeszül, légvételeim felgyorsulnak a vágytól, s amikor halk nyögéssel egyik lábát felhúzza és elővillan meztelen bokája, nagy levegőt veszek. Hát legalább a cipőjét levette. Milyen kicsi lábfeje van. Akár egy nőnek, és olyan formás is. Kezd túl szűkké válni a nadrágom, de akkor sem vagyok képes elszakítani a szemem róla.
Amikor felébred, reggelizni küldöm. Mezítláb lép az asztalhoz, haja bájosan meredezik a szélrózsa minden irányába, még álomillata van.
Az ágyhoz lép és rám pillant, orra már megint égnek mered. Még ez is jól áll neki.
- Mire vársz? Ha azt akarod hogy átöltözzek, fordulj el...
Behunyom a szemeimet, és hallgatom a ruhák suhogását. Megnyikordul az ágy amikor leül rá. Illata felerősödik, és kifinomult érzékeimmel pontosan tudom, hogy épp meztelen. Nem nézem meg, pedig szeretném látni hibátlan és szép bőrét. Biztosan nagyon szép, nem olyan mint az enyém. Nincs egy ép testrészem sem, mindenhol van egy-egy hegem.
A fogadóstól elköszönünk, és útnak eredünk. A falun ismét keresztül kell mennünk, de nagyon korán van, csak kevesen lézengenek az utcákon. Ilian herceg megfésülve, parasztruhában, peckes járásával ugyanúgy kirívó jelenség mint hercegiben. Kellett volna vennem neki egy sapkát is.
- Elnézést, Uram – állít meg minket egy kalmár. Egyértelműen látszik az öltözetén. Köpenyem alatt ujjaim rövid tőröm nyelére fonódik, és körbepillantok gyorsan.
- Igen?
- Nem adná el nekem a rabszolgáját? Természetesen szép árat fizetnék érte… ragyogó ágyas válna belőle.
- Nem, ő nem eladó – válaszolom higgadtan.
- R-rabszolga?! – háborodik fel azonnal a herceg, hangja élesen csattan a reggeli csöndben. - Tudod, hogy kiről beszélsz?! Ezt még megkeserülö...
Nagy sóhajjal fogom be a száját, hiába minden próbálkozása.
- Látja? – fordítom fejemet a kalmár felé. – Csak vesződség van vele, nem jó semmire. Ágyasnak sem.
Biccentek búcsúzóul, és magammal cibálom a fiút. Jó lesz minél gyorsabban kijutni innen, még így is túl feltűnő jelenség. Ez így nem jó, túl lassan haladunk. Feldobom őt a vállamra és nagy léptekkel sietek ki a faluból. Apró öklei hátamon puffannak, de meg sem érzem.
- Tegyél le!!! Hallod?! Tegyél már le! – sipítja. - Ha… ha nem teszel le most azonnal… akkor kibontom a hajadat, és kezdheted elölről a fonogatást!
Lehajítom a földre, és ő nyekken egyet.
- Nem azt mondtam, hogy csapj a földhöz! – kiáltja dühösen, felpattan és leporolja magát. Füttyentek egyet, a lovam pedig előüget a fák közül. Megigazítom a nyergét, majd vállam felett Ilienre pillantok.
- Ne merészelj az engedélyem nélkül a hajamhoz érni, fiú. – Szavaim komolyan, a bennük rejlő fenyegetéstől elakad a szava. Néhány másodperc alatt összeszedi magát, és csípőre tett kezekkel peckesen lépked közelebb hozzám.
- Ó igen, a hajatok. Ha jól tudom, csak a kedveseteknek engeditek hogy hozzáérjen. Hát nyugodt lehetsz, hogy előbb szárad le a kezem, semhogy fogdossam bárkinek a haját! – Még toppant is egyet a hatás kedvéért. Szemeimet forgatva kapom fel és felhajítom a lóra. – Hé! Óvatosabban te barbár! Még a végén eltöröd a lábaimat!
- Bár a nyelved törhetném el – morgom ahogy felszállok mögé. Csilingelő kacagásban tör ki, a kellemes érzés forró vízként áramlik szét testemben. Csinos arcát felém fordítva helyezkedik el oldalsó ülésben előttem, szemei szikráznak a jókedvtől.
- Ha tudnád, hányan mondták már ezt nekem, zsoldosom!
Válasz nélkül hagyom, csak megragadom a kantárt és csettintek nyelvemmel.
Hosszú az út. Csak néha állunk meg pihenni. Egyre gyakrabban nyafog. Ez fáj az fáj, szomjas, éhes, fáradt, büdös a ló, kényelmetlen a ruha, és sorolhatnám napokig a nyűgjeit. Nem foglalkozom ezekkel, és mivel válasz nélkül hagyom, egy idő után fel is hagy a nyafogással.
Esteledik, amikor a következő faluhoz érünk. Alhatnánk az erdőben is, de ezek a zord körülmények nagyon megviselnék a herceget. Kénytelen vagyok szálláshelyeket biztosítani neki, pedig gyorsabban is haladhatnánk.
Lepillantok rá. Fejét mellkasomon pihentetve szunyókál, kimerültnek látszik. Amikor megállítom lovamat, felriad és álmosan pislogva néz fel rám. Haja bájosan kócos, arcán kis folt van, ahol a páncélom nyomta.
- Megérkeztünk? – kérdezi kis ásítással, kezecskéjét illedelmesen a szája elé téve. Milyen szép keze van, és ezt nem először veszem észre. Ujjai karcsúak, körmei aprócska gyöngyökként csillognak. A kalmárnak jó szeme van, az biztos. Ha nem királyi vér lenne, már egy gazdag ember ágyát melegítené, annyira szép.
- Igen.
Leugrom a lóról, és őt derekánál fogva emelem le könnyedén. Arcán üde pír terül szét amikor felpillant rám. Előveszek a nyeregtáskából egy fekete kendőt és felé nyújtom.
- Kösd be vele a fejedet, nem látszódhat ki a hajad.
Azonnal kijózanodik, szemei dühösen szikráznak fel.
- Még mit nem!
- Akkor ismét a köpenyt leszel kénytelen felvenni. Holnap reggel szerzek neked egy sapkát, addig valamivel el kell rejtenünk a hajadat.
Kitépi kezemből a kendőt, és pökhendien felhúzza fitos kis orrát.
- Azt mondtad, ez a rusnya parasztruha elég. Akkor minek kell még ez is?
- Tegnap a kalmár azonnal felfigyelt rád. Túl feltűnő a hajad.
- Hogy ez? – kérdezi halkan, karcsú ujjait hajába fúrva. – Nincs benne semmi különleges, hiszen sok szőke ember van.
- Igen, de a hajad ápolt és egészséges, az arcod pedig túl sápadt és csinos egy átlagos paraszthoz képest. Lehet, hogy inkább női ruhát kellett volna rád adnom.
- Micsoda...? – hápogja elvörösödő fejjel. – Hogy merészelsz...?! Te...! Te...!
- Vagy bekenhetnélek sárral is, hogy koszos legyél.
Elfordulok tőle, és a nyeregtáskából előveszem a szükséges dolgokat. Köpeny, tőrök, miegymás. Közben az ő rikácsolását elengedem a fülem mellett, mintha csak zavaró varjúkárogás volna.
A faluba okosan, már csak sötétedés után megyünk be. A fogadós gyanakodva mér végig bennünket, szeme megakad Ilien szép arcán. Végül nem mond semmit, csak felkísér minket a szobánkba.
A tegnapi rituálé zajlik, annyi különbséggel, hogy vacsora után kopogtatnak. Egy cselédlány áll az ajtóban, pironkodva pislog fel rám.
- Hoztam önöknek forró vizet – nyújtja felém a kancsót. Ilien lelkesen ugrál körül engem. Tetszik neki ez a fogadó, mert tisztább mint a másik volt.
- Fürdeni szeretnék! – közli velem, majd várakozóan kezd topogni lábfejével a deszkapadlón. Bólintok és tovább élezem kardomat az ágyamon ülve. - Egyedül!
Meg sem hallom, csak újra végighúzom a fenőkövet a kardomon. A gyertyák fényében ragyog a nemesacél.
- Legalább fordulj el!
- Bárki azt gondolná, hogy szolgák fürdetnek téged, és nem vagy szégyellős – jegyzem meg halkan.
- Ez... így is van.
- Akkor én miért zavarlak?
- Mert... mert te... öh... Csak!
Ismét végigsimítom a kardomat a fenőkővel. A csöndbe halkan szisszenő hangot ad, ahogy siklik az acélon.
- Rendben, elfordulok.
Hallgatom ahogy csobog a víz, orromba kúszik a finom szappan illata. A cseléd kedveskedni akart valószínűleg, nem hinném hogy bárkinek forró vizet, pláne ilyen illatos szappant adnának itt csak úgy.
Végigsimítom egy ronggyal a kardomat, és megcsodálom ragyogó pengéjét, melyben tükröződik a meztelen fiú karcsú, sápadt teste. Csak egy pillanat töredéke volt, mégis beleégett agyamba a látvány, ahogy hajába túrva, behunyt szemekkel hajtja hátra fejét. Gömbölyű feneke és hosszú lábai... Nyelek egyet és kardomat a hüvelyébe csúsztatom.
Egy fehér, vászon hálóruhában veti magát a szomszédos ágyra és elégedetten sóhajtva fonja karjait a feje alá. Kék szemeivel a plafont bámulva mosolyog magában. Nem sokáig, mert amikor én lépek a mosdótálhoz, hirtelen felül és hátat fordít. Piros a nyaka, úgy elpirult ismét. Ezt folytatja akkor is, amikor megbűvölten figyeli a további esti rituálém részét, a fésülködést.
Az ágyon hason fekve könyököl, fejét kezeire támasztva figyel.
Ilien
Hatalmas erővel vág a földhöz, s megnyikkanva csapódok a harmatos fűcsomók borította földhöz. Áúcs. Dühösen ülök fel, s fenekemet masszírozva rivallok rá.
- Nem azt mondtam, hogy csapj a földhöz! – Idióta.
Felállok a földről, s elegáns mozdulatokkal kezdem el leporolni magamról a koszt. Hát ez remek. Ennyit az „új” ruhámról. Mindegy. Amúgy sem nőtt túlságosan a szívemhez ez a gönc.
Engem levegőnek nézve füttyent a lovának, s alig pár másodperc múlva elő is bukkan a fák közül a hatalmas állat.
- Ne merészelj az engedélyem nélkül a hajamhoz érni, fiú. – Szemeim tágra nyílnak a vérfagyasztóan rideg hang hallatán, s egy pillanatra szívem megfagy a mellkasomban… nem tudom, mi baja. Ő az, aki engedély nélkül ért hozzám, és ezek után még neki áll feljebb? Hát én nem fogok megrémülni az üres fenyegetésétől. Nem mintha bánthatna.
- Ó igen, a hajatok. Ha jól tudom, csak a kedveseteknek engeditek, hogy hozzáérjen. – Felidézem magamban a tanultakat, s ilyenkor áldom a sorsot, hogy figyeltem az óráimon. Mindig érdekelt a különböző népek kultúrája, bár nem igazán értem, hogy mi az értelme ennek. - Hát nyugodt lehetsz, hogy előbb szárad le a kezem, semhogy fogdossam bárkinek a haját! – Főleg az övét… na persze! Csak szeretné…
Válasz nélkül fordul el tőlem, majd hirtelen hónom alá nyúlva kap fel, s durva mozdulattal dob fel az állat hátára. Lábaim hangosan csattannak a ló bőrén, a lendülettől majdnem lezuhanok a másik oldalon, épphogy sikerül a nyeregbe kapaszkodnom, s dühösen kiáltok fel.
- Hé! Óvatosabban te barbár! Még a végén eltöröd a lábaimat! – Morgolódva csúszok előrébb, mikor látom, hogy készül mögém mászni, s szemeim tágra nyílnak mikor megszólal.
- Bár a nyelved törhetném el. – A pillanatnyi megdöbbentség után hangosan tör ki belőlem a nevetés, s jóízűen kacagok hosszú percekig, míg szemeim sarkába már-már apró könnycseppek telepszenek. Úgy látszik, mégis sikerült felidegesítenem… úgy látszik, mégis vannak érzései. Lehet, hogy az út mégsem lesz olyan unalmas, mint gondoltam.
Felvidultan fordulok oldalra az óriási állaton, s hatalmas szemekkel meredek kísérőmre. Ha tudná, hogy ezzel pont az ellenkező hatást érte el, mint amit szeretett volna…
- Ha tudnád, hányan mondták már ezt nekem, zsoldosom! – Az udvarban naponta hallottam hasonló megjegyzéseket. Persze udvariasabb, burkoltabb formában, de a lényeg ugyanaz.
Szokásához híven, a válasz csupán makacs némaság, de jelen pillanatban ez sem tud zavarni. Szórakozottan figyelem a tájat, ahogy elindulunk, szemeimet a körülöttünk lévő fákon, bokrokon legeltetem, s néha Altarra sandítok szemem sarkából. Arckifejezése merev, mint mindig, gondolatait lehetetlen leolvasni vonásairól.
Hosszú órák telnek el, az időérzékemet teljesen elvesztettem, csupán a nap járásából következtetek az idő múlásának gyorsaságára. Akármit mondok, szavaim nem lelnek együtt érző fülekre, Altar kitartóan veszi semmibe minden egyes szavamat. Vajon ahányszor azt szeretném, hogy rám figyeljen, a hajával kéne piszkálnom? … Nem… nem hinném. Túl kedves nekem ahhoz az életem.
Késő délután felé járhat az idő, mikor megunom, hogy a falnak beszélek, durcásan hajtom mellkasára fejemet, s sértett némaságba burkolózom… nehezére esne odafigyelni rám? Hát persze… A zsoldosoknál ez egy szabály, hogy tilos bármiféle kedvességet mutatni, vagy már megint olyan szerencsém volt, hogy kifogtam a legrosszabbat?
Keserű szájízzel hunyom le szemeimet, s érzem arcomon az egyik apró fonás csiklandozását. Csak a kedvesük érintheti meg a hajukat… milyen romantikus és mégis mennyire bugyuta… mennyire bugyuta.
A sárkányló száját ismét halk nyerítés hagyja el, ahogy Altar a kantárt meghúzva ösztönzi lassításra, s összerezzenve zökkenek ki az édes álomvilágból… miért van az, hogy a lovon ülve, a karjaiban, kényelmetlen pózban kipihentetőbbnek tűnik az alvás, mint éjszaka, az ágyon, a párnák között? Érthetetlen… bár, amilyen kényelmetlen volt az az ágy…
Mikor nagy nehezen felemelem fejemet, s óvatosan megmozgatom elzsibbadt végtagjaimat, tekintetemet arca felé fordítva pillantok fel rá.
- Megérkeztünk? – Nem tudom visszatartani a kimerült ásítást, s nyújtózkodva dőlök vállának… remélem, végre megállunk. Már minden porcikám sajog, és a fenekem fájdalmasan lüktet a kemény üléstől. Az én kifinomult végtagjaim nincsenek hozzászokva az ilyen kényelmetlen körülményekhez.
- Igen. – Elmosolyodva hagyom, hogy óvatosan leemeljen az állatról, most nem ellenkezem, mikor segítő kezet nyújt. Azt hiszem az előző után, inkább nem kéne egyedül próbálkoznom. Nem adom meg neki az örömöt, hogy még ha csak magában is, de nevethessen rajtam.
Mosolyom lehervad arcomról, mikor egy visszataszító külsejű fekete kendőt nyújt felém, s értetlenkedő pillantással nézek rá.
- Kösd be vele a fejedet, nem látszódhat ki a hajad. – Szemeim kikerekednek, s hitetlenkedve nézek rá… hogy mit csináljak?! Komolyan azt akarja, hogy ez a koszos rongydarab, a hibátlan hajtincseimhez érjen? Még ahhoz is undorító, hogy portörlésre használjam. Lábtörlőnek még talán elmenne az ajtóm előtt.
- Még mit nem! – Válaszolom éles hangon, kiáltásom szinte visszhangzik az erdő esti nyugalmában, s hallom, ahogy a körülöttünk lévő élőlények mozgolódni kezdenek.
- Akkor ismét a köpenyt leszel kénytelen felvenni. Holnap reggel szerzek neked egy sapkát, addig valamivel el kell rejtenünk a hajadat. – egy röpke pillanatig megszólalni sem vagyok képes a felháborodástól, tágra nyílt szemekkel kapom ki kezéből a piszkos ruhát, s fintorogva nézek rá. Ugye ez csak egy vicc? Ne… Nem akarom… Már a hajam tisztaságát is elveszi tőlem? Nem volt elég neki, hogy nem fürödtem 3 napja?! Szadista!
- Azt mondtad, ez a rusnya parasztruha elég. Akkor minek kell még ez is? – Hangom most halkabb, torkom elszorul a haragtól… nem bírom. Nem bírom tovább. Ennél az útnál még az is jobb lenne, ha én lennék a bátyám helyében. Akkor legalább tiszta ágyban haldokolnék, nem egy koszos putriban.
Szívem elszorul a gondolattól, s azonnal el is űzöm fejemből… nem… ilyenre gondolnom sem szabad.
- Tegnap a kalmár azonnal felfigyelt rád. Túl feltűnő a hajad. – Hogy túl feltűnő? De miért?
- Hogy ez? Nincs benne semmi különleges, hiszen sok szőke ember van. – Megrökönyödve túrok a szalmaszőke tincsekbe, s kérdő tekintettel nézek rá. Persze, tudom, hogy a hajam kivételesen gyönyörű, de ez természeti adottság, akárkinek lehetne. Önmagában ezzel miért keltenék feltűnést?
- Igen, de a hajad ápolt és egészséges, az arcod pedig túl sápadt és csinos egy átlagos paraszthoz képest. – Érzem, hogy elpirulok, szívverésem mintha felgyorsulna, s ajkaimra mosoly kúszik… most… most komolyan dicsér, vagy képzelődöm? - Lehet, hogy inkább női ruhát kellett volna rád adnom. – Bamm… arcomról egy szempillantás alatt fagy le a mosoly, gúnyos hangja hallatán, s érzem, ahogy elvörösödöm a haragtól.
- Micsoda...? Hogy merészelsz...?! Te...! Te...! – Mégis mit képzel… Női ruha?! Én meg levágom az imádott hajtincseit!!!
- Vagy bekenhetnélek sárral is, hogy koszos legyél. – Érzem, hogy egyre idegesebb vagyok, ahogy nyugodt hangon folytatja a gondolatmenetet, s megremegek a dühtől. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt az alakot. Ahányszor véletlenül egy másodpercre jót gondolnék róla, mond egy vérlázítóan felháborító dolgot. Utálom, utálom, utálom! Ha hazaérek, az első dolgom az lesz, hogy felbérelek egy festőt, hogy készítsen róla portrét, és utána tízszer földhöz vágom a képet.
- Bekenni sárral? Azt próbáld meg, te szívtelen, önimádó zsoldos. – Megállás nélkül szórom rá a szitkokat, s a nemtörődöm hozzáállásával csak tovább fokozza haragomat. Mikor kifogyok a kreatívabbnál kreatívabb káromkodásokból, sértetten kötöm a fejemre a kendőt, és követem őt a fák között. Nem hiszem el… nem hiszem el, hogy mindig ő győz… nem hiszem el, hogy megint követem.
Megkönnyebbülve dobom le magam az ágyra, s körbenézek a szobában. Határozottan kellemesebb a környezet, mint az előző helyen. Csalódottan pillantok a sarokban lévő kancsóra és fürdőtálra, s dühösen ülök át az asztalhoz, hogy megvacsorázzam… úgy látszik, ma sem fürdök… ezt nem hiszem el…
Mikor vacsora után kopogtatnak az ajtón, összerezzenve figyelem, ahogy Altar lassú léptekkel sétál oda, hogy kinyissa. Egy alacsony cselédlány pislog fel rá, mosolyogva nyújt át neki egy gőzölgő vízzel teli kancsót egy szappannal, s szemeim felcsillannak a látványra. Egyből felugrom a székből, s nézem, ahogy Altar leteszi a kapott holmikat a fürdőtál mellé.
- Fürdeni szeretnék! – Jelentem ki ünnepélyes hangon, majd mikor csak egy lusta bólintást kapok válaszul, türelmetlenül kezdek dobolni lábammal a földön. Nem úgy néz ki, mint akit meghatottak szavaim, s karjaimat összefonva kezdek egyre idegesebb lenni. Ugye nem gondolja, hogy úgy fogok fürdeni, hogy egyenesen felém fordulva élezgeti a kardját. - Egyedül! – emelem fel a hangomat, s dühösen szorítom ökölbe kezeimet. Ha nem kéne a forró víz a fürdéshez, legszívesebben most a nyakába borítanám az egész kancsót. Miért néz át rajtam MÁR MEGINT?!
Hogy lehet valaki ennyire irritáló?
- Legalább fordulj el! – Folytatom megadóan, s hangom már inkább kérlelő, mint parancsoló. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja velem.
- Bárki azt gondolná, hogy szolgák fürdetnek téged, és nem vagy szégyellős. – Arra sem méltat, hogy felpillantson rám, hangja halk, nyugodt és kiegyensúlyozott, mint mindig, s már annyira erősen szorulnak ökölbe ujjaim, hogy érzem, ahogy körmeim átszakítják a tenyeremen lévő finom, puha bőrfelületet.
- Ez... így is van. – Ez természetes, minden arisztokratát szolgák fürdetnek…
- Akkor én miért zavarlak? – Szemeim tágra nyílnak, s érzem, ahogy elvörösödöm… én… nem tudom.
- Mert... mert te... – Hogy miért zavar? Nem tudom… ötletem sincs, de úgy érzem, hogy nem tudnék előtte levetkőzni… talán azért, mert ő nem szolga? Vagy azért, mert nem ember? Nem tudom. - öh... Csak! – Jelentem ki egyszerű, határozott hangon, s remélem, hogy nem firtatja tovább a témát… Valamiért nagyon kényelmetlen érzés erről beszélni.
Néma csönd telepszik a szobára, feszülten állva figyelem, ahogy a kardja élezésére koncentrálva ül az ágyon, s mintha nem is lennék a szobában, nem válaszol szavaimra. Miért csinálja ezt? Annyira bonyolult lenne neki megfordulni?! Vagy csak tovább akar idegesíteni?! Hát, sikerült!
- Rendben, elfordulok. – Hallom a nyugodt kijelentést, s megkönnyebbülve sóhajtok fel. Remek… sikerült elérnem, hogy teljesítse egy kívánságomat. Pezsgőt kéne bontani, hogy képes arra a fáradtságra, hogy elfordul.
Mikor végre eleget tesz az ígéretének, sietős mozdulatokkal húzom le magamról a kényelmetlen ruhákat, s elmosolyodva hajolok a forró vízhez. Öntök egy keveset a mosdótálba, s kellemes, felfrissültséget nyújtó érzés kerít hatalmába, ahogy lemosom magamról a hosszú út mocskait. Alaposan megmosakszom mindenhol, nem tudhatom, mikor lesz legközelebb alkalmam rá, hogy higiénikus helyen fürödjek, s néha-néha hátra sandítok Altar felé, hogy megnyugtassam magam, hogy még mindig csak a hátát látom… de miért? Miért zavarna ennyire? Nem értem. Tényleg nem.
Magamra veszem az alsóneműt és a vékony, fehér hálóinget, s élvezem, ahogy körülöleli a tiszta testemet. Igaz, a szappan meg sem közelítette az otthoniak minőségét, és a fürdőtál kényelmetlen, és nehéz így mosakodni, ráadásul hozzászoktam, hogy szolgák mosdatnak… de az előző napok után, már ezt is képes vagyok értékelni.
Messziről ugrom a puha párnák közé, majd hátra fordulva mosolyodom el. Tisztaság. És viszonylag puha ágy. Már csak az hiányzik, hogy egyedül lehessek… kár, hogy azt most jódarabig nem fogom megkapni.
Szemem sarkából látom, hogy Altar is mosakodni indul, s akaratlanul is előtörnek az előző esti emlékképek. Elvörösödve ülök fel az ágyon, s neki hátat fordítva kuporodom össze. Nem nézek oda. Nem nézek oda. Nem. Nézek. Oda!
Hallom a víz csobogását, direkt hagytam neki meleg vizet… nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy ez kötelességem… pedig megérdemelte volna, hogy egy cseppet se hagyjak… tényleg megérdemelte volna…
Egyre erősebb a késztetés, hogy lopjak egy röpke pillantást a fénylő, ezüstös testről, s lábaimat felhúzva teszem államat térdemre, így próbálok ellenállni a kísértésnek. Bűntudatosan sandítok hátra, s még levegőt sem veszek, nehogy eláruljam magamat. Nem tudom, miért csinálom ezt… de… de úgy érzem, hogy látnom kell…
Épp a tálhoz hajolva nyúl a szappanért, fehér tincsei válla fölött előre hullva lógnak majdnem a földig, s hátán megfeszülnek az izmok. Bőrén csillognak az apró vízcseppek, visszaverik a pislákoló gyertyák fényét, s pulzusom felgyorsul, ahogy őt nézem.
Ajkaimat összeszorítva kapom vissza a tekintetemet, mikor oldalra fordul, hogy a tiszta ruhájáért nyúljon, s szívem mintha a torkomban dobogna.
Mikor felöltözött, haját fésülve ül le a szomszéd ágyra, s hasra vágom magam a puha matracon, miközben őt figyelem. Ezüstösen csillámló haja szinte lebeg teste körül, ahogy gondozza, s feltámaszkodva felejtem rajta a tekintetemet.
- Minden este kibontod, és újrafonod? – kérdezem elbambulva, annyira mélyen elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy hangosan kimondtam a fejemben megfogalmazódott kérdést… Basszus… már megszokhattam volna, hogy feleslegesen jártatom a számat, mikor vele vagyok.
- Igen. – Szemeim tágra nyílnak a válasz hallatán, s nem azért, mert igennel válaszolt… hanem azért, mert válaszolt. Arra számítottam, hogy szokásához híven kikerüli vagy semmibe veszi a túlzottan személyes kérdést, s elbizonytalanodva térdelek fel az ágyon, tovább figyelve minden mozdulatát. Hogy tudja magának befonni? Én még megmosni is nehézkesen tudom magamnak a hajamat… hát még a fonás… azt még elképzelni sem tudom. Pedig tudom, hogy kell csinálni. Az udvarban számtalanszor bohóckodtunk egymás hajának befonogatásával.
Elmosolyodom az emlék hatására, visszagondolok azokra a boldog időkre, mikor az égvilágon semmi miatt nem kellett aggódnunk, s minden nap az volt a legnagyobb problémánk, hogy melyik ínycsiklandozó ételt válasszuk a sok közül.
Nézem, ahogy végtelen gyengédséggel simítja a lehulló tincseket, mintha minden egyes szálnak önálló érzései lennének, s szívembe különös kíváncsiság költözik.
Vajon azért ilyen gyengéd a hajával, mert olyan, mintha a szeretőjét érintené? Vajon emiatt volt annyira dühös, mikor hozzáértem? Vajon van valaki, aki birtokolja ezt a rideg, és felolvaszthatatlannak tűnő szívet?
Megrázom a fejemet a gondolat hatására, ki akarom űzni a fejemből… nem… kizárt, hogy bárki bármit is érezzen iránta. Rideg és megközelíthetetlen. Nem tudom elképzelni, hogy akárki iránt gyengéd érzelmeket tápláljon… de mégis… néha mintha különös fény csillanna a szemében. Mindegy. Azt hiszem, felesleges ezen törnöm a fejemet.
Szórakozottan állok fel az ágyról, az ablakhoz sétálva nyitom ki, s a párkányra könyökölve bámulom a csillagos eget.
- Gyere el az ablaktól, veszélyes. – Hallom a halk utasítást, s szemforgatva fordulok meg. Baromság. Elmosolyodva ülök fel a párkányra, egyik lábamat kívülre, a másikat belülre lógatva, s dudorászva kezdem lóbálni őket… nekem aztán nem parancsolsz…
Büszkén húzom ki magam, s különös érzés költözik szívembe… miért érzem azt, hogy fel akarom idegesíteni? Talán azért, mert legalább addig is rám figyel?
- El akarod érni, hogy ezentúl az erdőben töltsük az éjszakákat? – hangja még mindig nyugodt, s dühösen húzom fel a szemöldökeimet… nem hiszem el… miért nem képes mérges lenni?! – Gyorsabb és kevésbé kockázatos megoldás. – Folytatja hidegvérrel a gondolatmenetet, s idegesen kezdek mocorogni.
- Az erdőben?! Jó vicc volt… - dünnyögöm felháborodva, s hátrahőkölök, mikor egy lesújtó pillantást vet felém.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy érzem, hogy a hirtelen mozdulattól megindul testem kifelé, s ijedten kapok az ablakpárkány irányába, de ujjaim csak megcsúsznak a puha fán.
Érzem, hogy zuhanok, s az utolsó pillanatban állok meg a levegőben, s érzem, hogy Altar ujjai erősen szorulnak a bokámra. Fejjel lefelé lógva pislogok a mélységbe… nem lett volna kellemes lezuhanni a második emeletről.
- Mire vársz? Húzz fel! – kiáltom mérgesen, s ahogy a lenge hálóruha a testemet végigsimítva hullik a nyakamba, s idegesen kezdek kapálózni. Kiráz a hideg, ahogy a hűvös szellő csiklandozni kezdi majdnem meztelen testemet, s érzem, hogy elvörösödöm. – Húzz már fel!
- Lehiggadtál? – Hallom a nyugodt, közömbös hangszínt, s érzem, hogy a vér egyre jobban a fejembe száll a lógástól.
- Igen… - dünnyögöm morcosan… ennél a helyzetnél az is kevésbé lett volna kínos, ha lezuhanok és kitörik a nyakam.
- Ezentúl megteszed, amit mondok, és kerülöd a feltűnést? – kérdezi még mindig higgadtan, s tátott szájjal kezdek el újra kapálózni. Kizárt, hogy kimondom! Kizárt… Nem! NEM!
Makacs némasággal fonom össze karjaimat… Nekem mindegy… Elengedni úgysem fog, és felőlem lógathat itt egész éjszaka, akkor sem ígérek olyat, amit nem tudok betartani… Ennél kínosabb már úgysem lehet… de legalább vettem fel alsónadrágot.
Egy lemondó sóhaj hagyja el ajkait, s olyan könnyed mozdulattal húz vissza fél kézzel, mintha egy tollpihét tartana a markában. Az ágyamra dobja testemet, s én halkan nyekkenve tápászkodok fel, a ruhát igazgatva magamon.
- Pedig megérdemelted volna, hogy egész éjszaka ott lógj. – Hangja halk és érzelemmentes, nem dühös, nem gúnyos… semmi. Semmi. Az égvilágon… semmi.
Torkomban hatalmas gombóc keletkezik, térdeimet felhúzva ölelem át őket, így dőlök az ágy háttámlájának, s makacsul meredek magam elé, amíg ő folytatja a haja fonogatását.
- Ja persze, mert az nem lenne feltűnő, hogy valaki lóg az ablakból egész éjszaka, igaz? – Sértetten fonom össze a karjaimat, s dühösen pillantok Altarra… Miért nem sikerül soha semmi? Hogy lehetek ennyire ügyetlen? …ezt nem hiszem el.
- Komolyan… téged még úgyis nehéz életben tartani, ha senki nem támad ránk. – Dünnyögi orra alatt, s szemeim tágra nyílnak, egy másodperc alatt semmivé foszlik a dühös szégyenérzet, s hangos kacaj tör ki belőlem… valóban.
Mosolyogva bújok a takaró alá, s felé fordulva bámulom, ahogy még mindig a haját fonogatva ül az ágyán. Szemeim lassan lecsukódnak, egyre vékonyabb résen keresztül nézem őt, s érzem, ahogy kényelmes, mély álomba zuhanok.
Egy ismerős alak körvonalazódik ki a messzeségben, sötét, kivehetetlen vonalai az árnyas környezetbe olvadnak. Felé lépek, s mintha még sem közelednék hozzá. Lépteim egyre gyorsabbak, s ugyanabban a ritmusban távolodik ő is tőlem. Hangosan mondom ki a nevét, de nem értem saját szavaimat. Megáll. Ahogy megfordul, a fehér tincsek meglebbennek teste körül, s végre közelebb érek hozzá. Arcvonásai kirajzolódnak szemeim előtt, s megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat. Altar… Mikor észreveszi, hogy figyelem, pár másodpercig némán meredünk egymásra, de nem fordul el. Nem néz át rajtam. Ajkaira kedves mosoly szökik, s ahogy közelebb lépek hozzá, nem hátrál…
Szemeim kivágódnak, ledöbbent tekintettel bámulom a plafont, s mély levegőt véve dörzsölöm meg halántékomat. Most… komolyan… ezt álmodtam? Nem… az nem lehet. Miért? Kezdek bekattanni.
Altar
- Minden este kibontod és újrafonod?
Oldalról vetek rá egy pillantást. Tunyán bámul engem, szemei elrévednek.
- Igen.
Csendben folytatom tovább a rituálét, most csak néhány felületes hajtincset fonok be, ezúttal szabadon hagyom a többit. Fehér zuhatagként terít be engem. Azt tervezem, hogy reggel majd egy nagy fonatot alkotok az egészből, de most inkább kibontva hagyom.
Ilien feláll és az ablakhoz lép, kinyitja.
- Gyere el az ablaktól, veszélyes. - Természetesen csak azért is felül az ablakpárkányra. - El akarod érni, hogy ezentúl az erdőben töltsük az éjszakákat? Gyorsabb és kevésbé kockázatos megoldás.
Fészkelődni kezd, tudja hogy nem beszélek a levegőbe.
- Az erdőben?! Jó vicc volt… - morogja, majd pillantásomtól megriad és kiesik. A másodperc törtrésze alatt termek ott, és elkapom még idejében a bokáját. Huhh... Sikerült.
- Mire vársz? Húz fel! – parancsolja, mintha az előbb nem is a halál küszöbén állt volna. Gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét, stramm egy kölyök, az már biztos. – Húzz már fel!
- Lehiggadtál?
- Igen...
- Ezentúl megteszed amit mondok – közlöm higgadtan a feltételeimet vele, miközben hosszú formás combjain és lapos hasán legeltetem szemeimet. A hálóing teljesen a nyakába csúszott már, apró fehér selyemalsója pedig rásimul altestének minden centijére, izgató kis domborulatokat sejtetve. - ... és kerülöd a feltűnést?
Kapálózik, majd összefonja karjait mellkasán és büszke hallgatásba merül. Igazi királyi vér, le sem tagadhatja. Nem lehet megfélemlíteni, fenyegetni. Van gerince és ezt becsülöm benne.
Sóhajtva húzom vissza egy könnyű mozdulattal, ügyelve rá hogy ne üsse meg magát.
- Pedig megérdemelted volna, hogy egész éjszaka ott lógj – jegyzem meg kifejezéstelen hangon, becsukom az ablakot és visszatelepszem az ágyra.
- Ja persze, mert az nem lenne feltűnő, hogy valaki lóg az ablakból egész éjszaka, igaz?
Elengedem fülem mellett a sületlenségeit és befejezem a hajfonást.
- Komolyan… téged még úgyis nehéz életben tartani, ha senki nem támad ránk – dünnyögöm. Megint az a lágy kacagás. Olyan, mintha kis ezüstcsengők szólalnának meg. Bebújik a takarója alá és nem sok idő múlva elszenderül.
Órák telnek el. Őt nézegetem, időnként az ablakhoz lépek és a környéket vizsgálom, de semmi. Halk sóhaj libben fel az ágyáról.
- Altar...
Vállam felett pillantok hátra rá. Szemei becsukva, légvételei egyenletesek. Álmodik. És álmában a nevemet sóhajtja? Nocsak. Hirtelen felriad és tágranyílt szemekkel nézi a plafont.
Ismét az éjszakai tájat figyelem, lágy szellő simogatja meg arcomat, hajam puhán libben. Mivel az elfek hajszálai vékonyabbak és könnyebbek az emberekénél, olyan mintha felhőként úszna körülöttem egy apró széltől is.
Becsukom az ablakot és visszatelepszem az ágyamra. A herceg felé pillantok, aki engem figyel.
- Rosszat álmodtál, herceg?
- Nem...
- Pihenj, holnap nehéz utunk lesz.
- Na ettől aztán igazán jó kedvem lett – csücsörít duzzogva, és fejére rántja takaróját. A mozdulat felkavarja a levegőt és felém sodorja finom rózsa, szappan és testének pézsma illatát. Pár perc múlva kikukkant egy kis lukon. Nem nézek rá, csak egyszerűen tudom, mert érzem a tekintetét magamon.
- Aludj, herceg. Ha engem bámulsz folyton, akkor nem alszol eleget, amitől holnap álmos és nyűgös leszel.
Dühösen felnyikkanva fordít hátat nekem. Elmosolyodom amikor nem látja. Ujjaimat számra teszem és elkomorulok. Évek óta nem mosolyogtam.
*
Reggel befonom egy nagy és hosszú varkocsba a hajamat és felöltözöm. Amíg Ilien megreggelizik, összepakolom a cuccainkat.
- Te sohasem eszel? Levegőn élsz? – kérdezi gyümölcsöt majszolva. A barack édes leve végigcsurran állán, de letörli egy zsebkendővel.
- Ritkábban táplálkozom mint az emberek.
- Mennyire ritkán?
- Hetente egy-két alkalommal.
- Hű... ezt nem tudtam.
Elfordulok amíg öltözik, és végre elindulunk. A fogadós cselédlánya szerelmes pillantásokkal néz fel rám amikor borravalót adok a tegnapi kedveskedésért, majd amikor elköszönök tőle és az ajtóhoz lépek, egy szerelmes sóhajjal integet utánam. Ilien karba tett kezekkel figyeli, szája csücsörre húzódik, amiről tudom hogy duzzog. Már megint mi baja van? Mindenestre még így is nagyon szép. Szőke haján egy szürke posztósapka szürkéllik, gondosan begyűrve alá a haja. A fogadósnétól vettem. Volt az oldalán egy virág is, de ő vércseként esett neki és leszedte róla, mondván hogy ő nem égeti magát nőies dolgokkal. Nem tettem szóvá, hogy hercegi csicsás öltözékéről is nyugodtan mondhatta volna ugyanezt.
Hosszú az út.
Beesteledik, és egy alkalmas helyen, egy tó partján megállítom a lovat. Mivel ismét a mellkasomon alszik, finoman megrázom a vállát. Halk cuppogással fészkelődik egy kicsit, majd lassan és kábán emeli fel a fejét.
- Megérkeztünk? – kérdezi kissé rekedt hangon. Nagyon aranyos így, de hát amikor alszik, akkor mindig aranyos. Akkor mindenki aranyos. Amikor azonban felébred, az agyamra tud menni és az idegeimen táncol.
- Igen.
- Nem látom a falut... – forgatja a fejét ahogy leszállok a lóról.
- Mert nincs is. Ma itt alszunk.
- Hogy micsoda? – pislog rám álmosan ahogy leteszem a földre. Csak néhány másodpercet kell várnom és már rá is kezd. Mit képzelek én, mégis nem tudom hogy ki ő, és különben is a szabad ég alatt még jószágállatokat tartani is barbárság, nem hogy egy herceget és a többi, és a többi.
Kis tábortüzünk mellett megágyazok neki, majd a tó felé mutatok. Felfogja, és elindul oda fürdeni. Szavaim megállítják.
- Megfürödhetsz, de csak ha veled megyek. Nem hagyhatlak egyedül egy kis időre sem, veszélyes az erdő éjjel.
Jól hallhatóan nyel egyet.
- J...jó.
Feltápászkodom, előveszek egy tiszta ruhát és egy kis üvegcsét, amelyben gyógyfüvek, olaj és szappan keveréke van. Felé nyújtom és elindulunk.
- Fordulj el! – utasít amikor vetkőzni kezd. Csak a fejemet fordítom el tőle. Ledobálom ruháimat, kibontom hajamat és a vízbe gázolok. Elmerülök benne, úszom benne egy kicsit és belekortyolok. Üde, friss és tiszta víz. Kissé hideg, de nem zavar.
A derékig a vízben álló, didergő fiú elé úszom, és felemelkedem a vízből. Felé nyújtom a kezemet. Tátott szájjal néz fel rám, amitől kedvem támad mosolyogni, mégsem teszem.
- Az üveget – utasítom halkan. Becsukja a száját és felém nyújtja. Fogalma sincs milyen gyönyörű így, a holdfényben, még lúdbőrösen és fázósan reszkető ajkakkal is. Elveszem tőle és elfordulok tőle hogy ne lássa ágaskodó hímvesszőmet. Erősen világít a hold, még meglátja véletlenül. Bekenem magam, a hajamat is, majd vissza adom neki az üveget, leöblítem magam és háttal neki kisétálok. Csak rövid fürdőzést engedélyezhettem magamnak, mert fegyvertelenül nem maradhatok.
Megtörülközöm, visszaöltöm magamra a ruháimat és addigra ő is végez.
A tábortűz mellett üldögélünk. Ő vacsorázik, én a hajamat fésülöm. Gyorsan szárad, fehér folyondárkánt csurog alá, szétterülve körülöttem a földre terített takarón.
- Altar... – szólít meg halkan Ilien.
- Igen?
- Neked van kedvesed?
Nem válaszolok, mert semmi köze hozzá. Csak egy zsoldos vagyok, aki elviszi őt valahová, akár egy csomagot és kész. Nem vagyok köteles mesélni magamról, mégis megáll a kezemben a fésű. Hosszú csend után szólalok meg:
- Nincs.
Csodálkozva fordul felém, tekintete találkozik az enyémmel.
- És neked?
Mosolyogva rázza meg a fejét, puha hajtincsei meglebbennek mozdulatára, kezeivel térdeit öleli körül.
- Jegyesem van már, de ha én leszek a király, valószínűleg a bátyám jegyesét kell elvennem. Nem mintha számítana, egyiküket sem ismerem.
- Az érdekházasságok már csak ilyenek – dörmögöm tovább fésülködve.
- Nálatok a sötét elfeknél is van ilyen?
- Nálunk nincs házasság.
- Ó igen, emlékszem... ajándékcserével kötik egymáshoz magukat.
Meglepve nézek le rá. Nem először csillantja meg a tudását népemmel kapcsolatban.
- Így van. Személyes tárgyat vagy hajtincset ajándékozunk egymásnak. Meglep mennyit tudsz a szokásainkról.
- Jól tájékozottnak kell lennem, elvégre birodalmamban nem csak emberek élnek.
A csillagos égre fordítom ezüstösen fénylő szemeimet. Hideg éjszaka lesz. Millió szikrázó csillag ragyog odafent, mint egy nagy és fekete, lukas bársonytakaró.
- Ideje nyugovóra térned, későre jár.
A kedves és intelligens trónörökös hirtelen megszűnik létezni és egy nyafogós kölyök cseréli fel.
- A földöööön? Nem tudok ezen a kemény fekhelyen aludni! Miért itt alszunk, miért nem megyünk fogadóba?
Hosszú zsörtölődését csendben hallgatom, füleimmel inkább a környezet zajait figyelve.
Elnyúlok a földön én is, hajam hótakaróként teríti be mögöttem mindent. Intek neki.
- Mellém fekhetsz, ha fázol.
Ilien
Nagyokat pislogva sandítok oldalra, s eláll a lélegzetem, mikor megpillantom őt az ablaknál állva. A hold ezüstös fénye kecsesen játszadozik a hasonló árnyalatú bőrön, s ahogy egy gyengéd fuvallat meglebbenti hajtincseit, azok szinte folyadékként hullámzanak teste körül. Egész lénye olyan, akár egy látomás, minden mozdulata, minden rezdülése természetfeletti tekintélyről árulkodik. Még mindig álmodnék? Nem… a szemeim egyértelműen nyitva vannak. Ebben biztos vagyok.
Tekintetemmel követem mozdulatait, s igaz, szemeim már csípő fájdalom ellen küzdve könyörögnek pislogásért, nem tudom lehunyni őket. Nem merem. Félek, hogy eltűnik a mesés látomás.
- Rosszat álmodtál, herceg? – Összerezzenek hangja hallatán, egy másodperc alatt zökkenek ki az elvarázsolt merengésből, szertefoszlik a gyönyörű kép.
- Nem… - Rosszat? Nem mondanám… De miért… ennyire elbűvölt volna, csak mert nem ember? Nem hinném.
Miért tűnt még a mosolya is szomorúnak az álmomban?
- Pihenj, holnap nehéz utunk lesz. – Remek. Ő aztán tudja, hogy kell teljesen lelombozni valakit. Oda a „meghitt” hangulat…
- Na, ettől aztán igazán jó kedvem lett. – Mérgesen dünnyögve lopok egy utolsó pillantást róla, ahogy az ágyon ül, majd a takaró alá bújva hunyom le szemeimet. Tényleg aludnom kéne… aludni… vajon megint őt fogom látni?
Kicsit megemelem a takaró szélét, érzem, ahogy az apró résen beszökő friss, oxigéndús levegő orromba szökik, s a lukon kikukucskálva lopok egy újabb pillantást. Még mindig maga elé meredve ül az ágyon, arca rezzenéstelen, teste mozdulatlan… tényleg olyan, akár egy gyönyörű bronzszobor.
- Aludj, herceg. Ha engem bámulsz folyton, akkor nem alszol eleget, amitől holnap álmos és nyűgös leszel. – Szemeim tágra nyílnak a meghökkentségtől... a-arrogáns idióta! A szobroknak nem kéne beszélniük!!! Főleg nem, ha ilyeneket mondanak…
Mérgesen fordulok meg egy lendületes mozdulattal, az ágy hangosan nyikorogva sír fel minden mozdulatomra, s magamban szitkozódva bámulom a falat. Egyáltalán honnan tudta, hogy őt nézem? Ennek az oldalán is szeme van?! Cöhh… nem ér.
Nem mintha amúgy lenne rajta bármi látnivaló… egyszerűen csak elbambultam… ha egy szép férfit akarok látni, csak keresnem kell egy tükröt.
Magamba zuhanva battyogok Altar mellett az úton, s fél percenként ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy a sapkám alá nyúlva igazgassam meg a haldokló hajtincseimet. Érzem, ahogy üvöltenek fájdalmukban a durva anyagtól, s fejbőröm viszketni kezd… ugye csak beképzelem magamnak? Ugye nem leszek tetves ettől a kétes tisztaságú ruhadarabtól? Esküszöm, hogy ha tetves leszek, csak azért is Altar fejére húzom a sapkát. Biztos örülne neki a hajimádatával…
A reggeli tevékenységeink a szokásoshoz híven zajlottak… amíg én reggeliztem ő a haját babrálta és összepakolt, s mindezt szótlanul. Bár… legalább már annyit javult a helyzet, hogy ha én kérdezek valamit, az esetek elég nagy százalékában kapok választ.
Oldalra sandítva téved megint arcára tekintetem, majd nyakamat behúzva kényszerítem magamat, hogy máshova nézzek… megértem, hogy a cselédlány úgy oda volt érte a fogadóban. Ameddig nem ismeri meg az ember, könnyű rajongani érte… idegesítő fiatal csitrik… képesek olvadozni valakiért, akit kétszer látnak, akkor is csak 5 percekre. Pfff…
De miért irritál ennyire? Az ő bajuk, hogy feleslegesen hüledeznek a semmiért. Talán az zavar, hogy nem rám nézett úgy? Nem… sose akarnám egy cselédlány figyelmét, ráadásul Altar minden tőle telhetőt megtesz, hogy elcsúnyítsa a kinézetemet… De erre még ő sem képes… Hehh… bekenni kosszal… pfff… na, azt próbálja meg.
Amint a fák közé lépünk, első dolgom, hogy letépjem fejemről a szürke sapkát, s lábfejemmel ütemesen dobolok a földön, amíg Altar egy füttyentéssel hívja hozzánk a hatalmas sárkánylovat. Már egészen hozzászoktam a különös állathoz… kényelmesebb és gyorsabb, mint egy ló.
Elindulunk, és most nem nyavalygok. Vállamra nehezedő súlyként nyom álomba a fáradtság, s arcomat Altar páncéljának döntve engedem el magam… az éjszakai incidens után nem igazán tudtam visszaaludni, igaz, néha-néha elszenderültem, de mindig rögtön felriadva zökkentem ki az álomvilágból.
Összerezzenve ébredek fel, ahogy valaki a vállamat rázogatja, s óvatosan kezdem el mozgatni az elgémberedett végtagjaimat… ne… még had aludjak. Olyan fáradt vagyok.
Álmoskásan emelem fel kezeimet, s szememet megdörzsölve nyitom szét az összeragadt szemhéjaimat. Máris este lenne? De hiszen csak most indultunk.
- Megérkeztünk? – kérdezem reménykedve, s homályos tekintettel nézek fel kísérőmre.
- Igen. – Hallom az ismerős, nyugodt hangot, s akaratlanul is elmosolyodom. Nem tudom miért.
Egész nap szenderegtem, mégis úgy érzem magam, mintha napok óta le sem hunytam volna a szememet. Ez normális?
- Nem látom a falut... – Szólalok meg értetlenkedve, miközben, Altar egy könnyed mozdulattal veti le magát mögülem, egy pillanatra elbizonytalanodom, mintha elveszteném az egyensúlyomat, de mielőtt leszédülhetnék a magasból, érzem, hogy gyengéden, derekamnál fogva emel le, s óvatosan tesz a földre.
- Mert nincs is. Ma itt alszunk. – Micsoda? Mit mondott? Nem értettem tisztán… vagyis… minden szavát tisztán hallottam, de mégsem tudom felfogni. Ezt hogy érti? Egy szál épületet nem látok a közelben.
- Hogy micsoda? – Hol a fogadó? Hol vannak a cselédek? Hol vannak az emberek?! HOL A FALU?!
Szemeim kipattannak, ahogy villámcsapásként nyilall belém a felismerés, s mély levegőt véve kezdek neki az ellenkezésnek… ez… ez nem lehet. Én?! A szabad ég alatt? Ez… Megőrült?!
- Mégis hogy érted, hogy ITT?! – szinte üvöltöm a szavakat, s mikor nemtörődöm módon fordul el tőlem, toporzékolni kezdek. – Hogy merészeled?! Figyelj rám, mikor hozzád beszélek! Én vagyok az ország trónörököse, ne vedd semmibe a szavaimat! Hallod?! ALTAR!!! – felháborodva folytatom a fenyegetések és szidalmak sokaságának rázúdítását, de minden szavam lepereg róla… nem figyel rám…
Néma mozdulatokkal gyújt tábortüzet, amíg kitombolom magam, s idegesen guggolok le, hogy kicsit lenyugodjak. Ne aggódj, Ilien… nyugi… biztos csak viccel. Ugye csak viccel?
Most jön az a rész, hogy feláll, és azt mondja, hogy csak megmutatta, hogy ilyen kegyetlen is tudna lenni, ezért ezentúl becsüljem meg, de igazából itt van a falu a közelben. Ugye most jön az a rész?! Mikor mondja már? Kezd nagyon unalmas lenni a mókázása…
De nem jön. Altar meg sem szólal, s egyre inkább tudatosul bennem, hogy ez nem csak egy rossz vicc. Elkeseredetten figyelem, ahogy ráérős mozdulatokkal ágyaz meg a tűz mellett, s pár lépést teszek felé. Miért? Ez a tegnapi miatt van? Nem hittem volna, hogy betartja a fenyegetést. Ez nem ér… én ezt nem akarom.
Mikor mellé sétálok szótlanul, a tó irányába mutatva jelzi, hogy ha fürdeni szeretnék, itt az alkalom, s egy tiszta váltásruhát felkapva indulok el rögtön a víz felé. Most legalább elég messze leszek tőle, és nem kell fél órát könyörögnöm, hogy elforduljon.
- Megfürödhetsz, de csak ha veled megyek. Nem hagyhatlak egyedül egy kis időre sem, veszélyes az erdő éjjel. – És bamm. Erről ennyit… hát persze. Mire is gondoltam? Torkom összeszorul a haragtól, s mérgesen húzom el a számat, de már tudom, hogy felesleges ellenkeznem.
A tehetetlenség keserű érzése futótűzként árad szét testemben, s ujjaim megfeszülnek a kezemben tartott ruhán. Annyira gyűlölöm, hogy a végén úgyis mindig neki lesz igaza… ha lenne rá lehetőségem, felbérelnék más harcosokat, hogy raboljanak el tőle. Hehe… megnézném, akkor milyen arcot vágna, ha kudarcba fulladna a drágalátos küldetése.
Nagyot nyelve szedem össze minden lélekjelenlétemet, s gőgösen húzom ki magam.
- J-jó. – Hangom megakad a szó közepén, de próbálom elrejteni a haragomat. Már nem tud érdekelni. Ha túlélem még ezt a pár napot, soha többé nem kell látnom… soha többé.
A kezembe nyom egy apró, kellemes illatú folyadékkal teli üvegecskét, s kíváncsian bámulom, miközben a tóhoz sétálunk. Ha volt ilyen szappan nála, miért nem vette elő az első éjszaka, mikor nem fürödtem?
Határozott hangom utasítom, hogy forduljon el, mikor vetkőzni kezdek, s szemeim tágra nyílnak, mikor szó nélkül megteszi, amit mondok. Kellemes megkönnyebbülés járja át testemet, s igaz, nem nagy kérdésben, de végre egyszer ő engedelmeskedett nekem.
Ledermedve állnak meg kezeim az ingem kigombolásában, ahogy Altar meztelen testét pillantom meg, mikor a vízbe gázol, s érzem, hogy elvörösödöm. A fehér tincsek lágyan lehullva úsznak teste körül, ahogy a vízben lép, s látom kivillanni az izmos combok és a formás fenék találkozásának érzéki vonalát. Hatalmasat nyelve próbálom eltüntetni az óriási gombócot a torkomból, egy pillanatra a hűvös éjszakai szellő, forró nyári fuvallatnak tűnik kipirult arcbőrömön, s ujjaim megremegve csúsznak le a gombról.
E-ezt nem kellett volna látnom. Ezt… ezt nem akartam látni.
Szemeimet lehunyva próbálom megnyugtatni őrülten kalimpáló szívemet, s fejemet megrázva száműzöm az imént látott képet a gondolataim közül.
Kigombolás nélkül húzom le magamról az inget, s gyors mozdulatokkal dobom le a többi ruhámat is, kihasználva a pillanatot, mikor Altar a víz alá merül, majd sebes léptekkel gázolok a jeges vízbe. Gondolkodás nélkül sietek be derékig szemérmesen, hogy a víz biztonságos leplet nyújtson testemnek, s csak akkor veszem észre a hőmérsékletét, mikor már a köldökömig befednek a jéghideg habok. Megremegve fonom össze karjaimat, minden szőrszálam égnek áll, s testem minden porcikája ellenkezik a kellemetlen fagyosság ellen… Azt akarja, hogy jégkocka legyek?! Szólhatott volna, hogy ilyen hideg a víz!
Mikor Altar emelkedik ki előttem a békés hullámok közül, egy pillanatra hátrahőkölök, majd hatalmas alakjára meredek, s hirtelen szóhoz sem jutok. Nem tudom miért. Nem mintha meglepett volna, és nem is azért, mert félnék tőle… Csak egyszerűen… nem tudok megszólalni.
Szemeim futó pillantással járják be a holdfény sütötte mellkast, s mintha minden egyes csillag csak azért ragyogna a sötét égbolton, hogy fényükkel kiemeljék a varázslatosan gyönyörű színű bőrének tündöklését. Nagyot pislogva nézek rá, mikor felém nyújtja a kezét, s értetlenül próbálom rendbe szedni a gondolataimat… mit akar? Miért nyújtja ide a kezét. Meg tudok mosakodni egyedül is!
- Az üveget. – suttogja halk, mégis utasító hangon, s egy pillanatra annyira megzavar a szokatlanul lágy tekintet, hogy haragudni is elfelejtek. Némán feleszmélve nyújtom át neki az apró üvegcsét, szemeim még mindig tekintetén csüngenek.
Hátat fordít nekem, így mosakszik meg, s én még mindig ledermedve szobrozok mögötte, de a víz valamiért sokkal melegebbnek tűnik, mint pár másodperccel ezelőtt.
Szinte észre sem veszem, az üvegecske újra a kezemben van, s Altar már a parton húzza magára a tiszta ruháit. A bűvölet hatásából kizökkenve kezdek el mosakodni, miközben néha lopva sandítok a part irányába.
Kezeimet megtörölve támaszkodom meg magam mögött a földön ülve, miután befejeztem a vacsorát, s szemeim Altarra vándorolnak, aki szokásához híven a lefekvés előtti tevékenységét folytatja…fésülködik … hogy nem unja minden áldott este órákig fonogatni a haját? Elképzelni sem tudom… Miért ennyire fontos nek? Tudom, hogy a sötét elfek kultúrájában milyen fontos szerepe van, de akkor is… ennyire szeretné a párját?
Szívembe különös, kényelmetlen érzés költözik, ahogy tovább figyelem mozdulatait, s szemeimet a lángokon legeltetve szólalok meg halk, bizonytalan hangon.
- Altar… - vajon ha megkérdezem… kapok választ? Vagy egyszerűen némasággal fog felelni? Vagy mérges lesz?
- Igen?
- Neked van kedvesed? – szinte suttogom a kérdést, s igaz, tekintetemet még mindig a tűz felé fordítom, szemem sarkából látom, hogy ledermed. Keze megáll a fésülködésben, de nem válaszol. Gyötrelmesen hosszú, néma másodpercek következnek, s megremegve hunyom le szemeimet. Értem. Tehát nem válaszol.
- Nincs. – Szívem kihagy egy ütemet, s úgy érzem, mintha egy óriási kő gördülne le a szívemről, de nem tudom, hogy annak örülök e, hogy válaszolt, vagy magának a válasznak… Szemeim tágra nyílva fordulnak felé, s mikor tekintetünk találkozik, villámgyorsan kapom vissza a tűzre. – És neked? – Ajkamra harapva próbálom elrejteni a ledöbbentségemet a kérdés hallatán, s akaratlanul is vidám mosoly kúszik ajkaimra. Ez az első alkalom, hogy egy személyes dolgot kérdez tőlem.
Fejemet megrázva válaszolok neki, s térdeimet mellkasomhoz húzva támasztom alá velük fejemet.
- Jegyesem van már, de ha én leszek a király, valószínűleg a bátyám jegyesét kell elvennem. Nem mintha számítana, egyiküket sem ismerem. – Elgondolkodva vizslatom az éjszakai égboltot, hangom könnyed, nincs benne keserűség. Soha nem hittem annyira a szerelemben, hogy zavart volna az érdekházasság gondolata. Az életem nem fog attól megváltozni, hogy költözik valaki a palotába, aki a feleségemnek hívja magát.
- Az érdekházasságok már csak ilyenek. – konstatálja Altar közömbös hangon, s tekintetem most arcára siklik.
- Nálatok a sötét elfeknél is van ilyen? – Azután jövök rá a válaszra, miután kiejtettem a szavakat, ahogy sorba bevillannak a tanult ismeretek…
- Nálunk nincs házasság.
- Ó igen, emlékszem... ajándékcserével kötik egymáshoz magukat. – Elmosolyodva gondolok vissza a régi óráimra, mikor az volt a legnagyobb problémám, hogy nem tudtam eldönteni, melyik könyvet olvassam el először…
- Így van. Személyes tárgyat vagy hajtincset ajándékozunk egymásnak. - Arcán egy pillanatra a meglepettség jelei tükröződnek, szemében mintha az elismerés fénye csillanna, s szívem kihagy egy ütemet. Érzem, hogy elpirulok, tekintetemet újra az ég felé fordítom… már csak ennyiért is megérte odafigyelnem az órákon. – Meglep, mennyit tudsz a szokásainkról.
- Jól tájékozottnak kell lennem, elvégre birodalmamban nem csak emberek élnek.
Hosszú csend következik, mindketten magunkba mélyedve ülünk némán, látom, hogy Altar a csillagos égboltot kémleli, miközben még mindig hajának fonásával foglalatoskodik.
- Ideje nyugovóra térned, későre jár. – szólal meg halkan, és tudom, hogy igaza van… ideje lenne ágyba bújni… izééé. Mármint… itt… nincs is ágy!
Egyik másodpercről a másikra érzem, hogy a fejembe száll a vér, s csalódott, dühös pillantást küldök szenvedéseim okozója felé… azt mondja, hogy „nyugovóra”??? Mintha ilyen barbár körülmények között lehetséges lenne a nyugodt pihenés… Még ülésre sem nagyon alkalmas, annyira kényelmetlen… és azt akarja, hogy ezen aludjak?
- A földöööön? Nem tudok ezen a kemény fekhelyen aludni! Miért itt alszunk, miért nem megyünk fogadóban? – Látom tekintetén, hogy nem figyel rám, szemei a távolba révednek, gondolatai mintha egészen máshol járnának. Mindig ezt csinálja. Gyűlölöm, mikor ezt csinálja.
Egy csalódott, dühös fujtatással fojtom magamba a szavakat, s dühösen kezdek el fészkelődni a kemény, kényelmetlen takarón. Lehet, hogy még akkor is jobban jártam volna, ha elad annak a kereskedőnek. Legalább puha ágyban alhatnék. Nem a vadak között egy erdő közepén.
- Mellém fekhetsz, ha fázol. – Hangja olyannyira közömbös, mintha a világ legtermészetesebb dolgát ajánlotta fel volna az imént, szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól, s hirtelen a hisztizés emlékét is elfelejtem. Elvörösödöm, érzem, hogy pulzusom megugrik, durcásan fordulok el tőle, tekintetemet gőgösen az ég felé emelem, s kezeimet összefonom mellkasom előtt.
- Ja persze… Egy herceg nem alszik együtt az alattvalóival. – Vérig sértve helyezkedem vízszintes pozícióba a kemény földön, s mikor meglátom, hogy csupán egy lezser vállvonás a reakciója, már meg sem lepődöm… mi más lenne… de akkor is… annyira… irritáló! Legalább mérges lehetne, hogy az alattvalómnak hívtam.
A vékony szövetplédet magamra húzva kuporodom olyan közel a tűzhöz, amennyire csak lehetséges, s lábaimat átölelve bámulom a vidám táncot járó tűzcsóvákat, s ez még jobban elszomorít. Miért pont velem történik mindez? Mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot?
Halk, fájdalmas sóhaj hagyja el remegő ajkaimat, s a fagyos levegőben fehér füstként gomolyog a lecsapódott leheletem. Megremegve húzom még jobban össze magamat, s érzem, ahogy minden porcikámat átjárja a dermesztő hideg… én nem ilyen körülményekhez vagyok hozzászokva…
Háborgó gondolataimat lenyugtatva próbálok elaludni, de nem jön álom a szememre.
Alig pár, végtelen hosszúnak tűnő perc telik el, és durcás mozdulatokkal állok fel, majd Altarhoz sétálva fekszem le mellé egy árva szó nélkül. Hátat fordítok neki, oldala a hátamhoz simul, s érzem mellkasa mozgását, ahogy lélegzik… Nincs rajta páncél.
- Egy szót se. – dörmögöm mérgesen, mielőtt véletlenül akár egy hang is elhagyhatná ajkait. Nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseire… bár, ahogy őt ismerem, valószínűleg most is csak átnéz rajtam.
Szemeimet lehunyva húzom össze magamat, még mindig fázom, testem néha meg-megremeg, hiába fűti hátamat Altar testének melege. Szívverésem visszhangzik a fülemben, s nem hagy álomba merülni a hangos zakatolás.
Miért kell az erdőben aludnunk? Annyira nem méltó hozzám ez a bánásmód… a föld hideg és kemény, a fűcsomók nyomják az oldalamat és zavar az éjszakai állatok szüntelen mozgolódása. Miért csinálja ezt velem? Ennyire gyűlöl? Kizárt, hogy itt el tudjak aludni. Vajon direkt találta ki? Büntetésnek szánta?
Hosszú, unalmas percekig bámulom a tüzet, majd a hidegtől rekedtes hangon szólalok meg.
- Magadra vess, ha megfázom és beteg leszek… előre szólok, hogy olyankor a szokásosnál is sokkal de sokkal idegesítőbb vagyok... – dünnyögöm orrom alatt, de nem kapok választ… ha ezen az éjszakán nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha… pedig most nem lehetek beteg… lelassítaná az utat. – Mi értelme, hogy ilyen rohamtempóban haladunk, mikor eddig senki nem követett minket? Lehet, hogy rám nem is vadásznak… lehet, hogy csak a bátyám volt a célpont… - Hangom halk, és érzem, ahogy Altar megmozdul mellettem. Az éjszakai szellő lágyan lebegteti ezüstfehér haját, s a selymes tincsek gyengéden cirógatják homlokomat… úgy végigsimítanám őket.
- Pont azért nem követnek minket, mert ilyen tempóban haladunk. Egy sárkányló sebességével nem sok élőlény tudja tartani a lépést. – Hangja érzelemmentes, valamiért most mégis megnyugtat a belőle áradó nyugodtság. Vajon van olyan dolog, amitől Altar fél? Nem tudom elképzelni… mármint… azon kívül, hogy valami baja esik a drágalátos hajának.
Elmosolyodva kezdek mocorogni, a hátamra fordulva pillantok a csillagok sokaságára, s lassú, komótos mozdulatokkal pislogok az égre.
- Mikor érünk oda? – kérdezem, s most hasra fordulva támaszkodom fel Altar mellett, s így nézek az ezüstösen csillogó szempárba.
- Ha tartjuk ezt a tempót, körülbelül egy hét múlva. – Nem tudok semmit kiolvasni szemeiből, s feltérdelek a takarón, hagyva, hogy a pléd lecsússzon rólam. Egy pillanatra összerezzenek a hidegtől, majd tágra nyílt szemekkel öntöm szavakba megrökönyödésemet.
- Még egy hét?! Akkor még a felénél sem tartunk! – durcásan fordulok a tűz felé, megremegek a hidegtől, majd szemrehányó pillantást vetek Altar felé. – Felőlem most is tovább mehetünk. Még a lovon is kényelmesebb aludni, mint itt, és legalább gyorsabban haladunk és hamarabb megszabadulhatsz tőlem. – a szavakat orrom alá dünnyögve morgom felé… biztos örülni fog a visszautasíthatatlan ajánlatnak. Neki mindegy lehet, hogy a lovon nem alszik, vagy itt nem alszik… és mint mindenki, biztos ő is roppantul várja már, hogy tovább passzolhasson.
- Nem. – válaszolja nemes egyszerűséggel, s épp felháborodottan kérdezném meg az okát, mikor folytatja. – Éjszaka nem annyira biztonságos az utazás, ráadásul, ha egy szemhunyásnyit sem alszol, akkor még jobban az idegeimre fogsz menni. – dühösen fonom össze a karjaimat, s emelt fővel fordulok el tőle, nem törődve vele, hogy kiráz a hideg a fagyos széltől… Olyan okosnak képzeli magát? Ha képes vagyok idegesíteni, úgy látszik, mégsem tud átnézni rajtam teljesen.
A büszkeség érzése tölti el szívemet, s hátamat kihúzva hunyom le szemeimet.
- Hát akkor már csak azért sem fogok aludni egy percet sem! – Megnyekkenek, mikor érzem, hogy maga mellé húz egy erős rántással, s a takarót testemre terítve fektet a földre. Mit csinál??? – M-mit képzelsz?! Ki engedte meg, hogy hozzámérj? Eressz el!. – kezdek el mérgesen szitkozódni, s ő szó nélkül csúsztatja számra meleg ujjait, belém fojtva a szót. Érzem, hogy arcom kipirul a haragtól, s ujjaim kezére siklanak. Felháborodva dünnyögök még pár percig, s próbálom kézfejét lemasszírozni a számról, kevés sikerrel… Utálom, hogy ennyivel erősebb nálam! Ez nem ér! Ha nem félnék attól, hogy piszkos a keze, biztos, hogy már véresre haraptam volna az ujjait… fúj… nem… akkor a számba menne a vére.
Lassan megunom a felesleges dünnyögést, lehiggadok, izmaim elernyednek, s testemet átjárja a sok mocorgástól keletkezett kellemes melegség, s ösztönösen közelebb csúszok Altarhoz, hogy teste további meleget szolgáltasson lefagyott végtagjaimnak. Érzem, hogy az ujjak eltávolodnak a számtól, keze homlokomra csúszik, s megnyugtat az érintése, szinte álomba nyomja gondolataimat… Vajon azért csinálja, hogy ne betegedjek meg, és ne legyek még idegesítőbb, vagy azért, hogy aludjak, és ne legyek még idegesítőbb? …
Miért történik már megint minden úgy, ahogy ő akarja? És miért ilyen kellemes érzés…
Egyre messzebbről hallom a bagoly huhogását, mintha egy másik dimenzióba lépnék, s hiába nyomja derekamat egy kemény hukli, érzem, hogy lassan mély, békés álomba merülök, ahogy körbeölel a jóleső melegség.
Végigsimítom a párnát, amin fekszem, ujjaim hegyével cirógatom finom mozdulatokkal, majd elmosolyodva mozdulok meg az ágyban, de a matrac közel sem olyan kényelmes, mint vártam… ahogy megmoccannék, érzem hátam alatt a kemény, durva talajt, s felszisszenve nyitom ki a szemeimet… hát persze… hiszen nem is ágyban fekszem. Fejem alatt pedig nem egy párnát, hanem Altar vállát pillantom meg, s tágra nyílt szemekkel ugrom fel a földről, egy néma sikítás kíséretében.
- M-mit csinálsz?! – kiáltom rekedtes hangon, majd apró köhintés hagyja el ajkaimat, s a szám elé kapom a kezemet. A francba… - Ne érj hozzám. – Hogy merészel, ilyen közel feküdni hozzám?! Fejemet elfordítva emelem az égnek orromat, s próbálok elég halkan beszélni, hogy ne hallatsszon hangom rekedtsége. Nem akarom, hogy hallja…
Altar
Belepirul az ajánlatomba, elfordul és felhúzza azt a pisze orrát.
- Ja persze... Egy herceg nem alszik együtt az alattvalóival.
Vállat vonok és inkább nem verem bele a földbe mint egy cölöpöt. Oldalamra fordulok, fejemet kezemre támasztva merengek el a pattogó tűznyelvek látványában. Hideg van. Nem mondtam el neki, hogy azért nem mentünk be éjszakára egy faluba sem, mert nincs. Ezen a zord vidéken nem élnek emberek. Érzékeim és a lovam sem jeleznek veszélyt, így pihenhetünk nyugodtan.
Néhány perc múlva a herceg felpattan, duzzogva hozzám lépked, fejedelmien felvont orral telepszik le mellém. Teljesen hozzám kucorodik.
- Egy szót se – morogja. Csak nyugodtan figyelem tovább a táncoló lángokat, és finom illatát magamba szívom. A rózsavizet ugyan már kimosta hajából, de még mindig érezni, ráadásul összekeveredett a fürdőszappanom illatával. Mindemellett érzem az ő testének édeskés illatát is, amely az évek során eltompult érzékeimre úgy hat, mint egy kalapácsütés. Mielőtt annyira lehajolok szaglászás közben, hogy orrom a hajához érjen, megszólal és felemelem a fejem.
- Magadra vess, ha megfázom és beteg leszek... előre szólok, hogy olyankor a szokásosnál is sokkal de sokkal idegesítőbb vagyok...
A csillagokra pillantok. Nem hinném, hogy az idegesítő-faktort ennél jobban fokozni lehetne, de ha ő mondja, valószínűleg nem hazudik.
- Mi értelme, hogy ilyen rohamtempóban haladunk, mikor eddig senki nem követett minket? Lehet, hogy rám nem is vadásznak… lehet, hogy csak a bátyám volt a célpont…
Kissé fölé hajolok, hogy jobban lássam csinos arcát. Egy hajtincsem arcához ér.
- Pont azért nem követnek minket, mert ilyen tempóban haladunk. Egy sárkányló sebességével nem sok élőlény tudja tartani a lépést.
- Mikor érünk oda?
- Ha tartjuk ezt a tempót, körülbelül egy hét múlva – hazudom kifejezéstelen hangon. Ha elmondanám most az igazat, akkor reggelig visítozna.
- Még egy hét?! Akkor még a felénél sem tartunk!
Ehh... neki semmi sem jó.
- Felőlem most is tovább mehetünk. Még a lovon is kényelmesebb aludni, mint itt, és legalább gyorsabban haladunk és hamarabb megszabadulhatsz tőlem.
- Nem. Éjszaka nem annyira biztonságos az utazás, ráadásul, ha egy szemhunyásnyit sem alszol, akkor még jobban az idegeimre fogsz menni.
Hátára fordul, büszkén behunyva szemeit.
- Hát akkor már csak azért sem fogok aludni egy percet sem!
Visszafojtok egy halk morgást és derekánál fogva magamhoz húzom, majd betakarom egy pléddel. Naná hogy háborog.
- M-mit képzelsz?! Ki engedte meg, hogy hozzámérj? Eressz el!
Befogom a száját és megborzongok az érzéstől. Milyen puhák az ajkai... Arcomon mégsem látszik semmi, egykedvűen meredek ismét a tűzre. Nem kell sok idő, engedelmesen elernyed, hozzám gömbölyödik és már békésen hortyog is. Homlokából félresimítom szőke fürtjeit, és belefelejtkezem arcába. Ha férfivé érik, gyönyörű lesz. Most is az, de akkor aztán nem lesz párja, azt biztos.
Az éjszaka nyugodtan telik, és bár ugrásra készen figyelem a környezetet, néha őt is nézegetem. Mennyire kicsi hozzám képest. Nagy tenyeremmel szinte beterítem a fél fejét amikor haját óvatosan cirógatom.
Néhány óra múlva elfárad a karom, és inkább elfekszem én is. Nyammogva bújok az oldalamhoz, keze mellkasomra pottyan és hortyog tovább. Karomat finoman a feje alá csúsztatom párna gyanánt.
*
Figyelem a felkelő napot, hallgatom az ébredező madarak reggeli fuvolázását.
Ő már a vállgödrömbe fészkelődve szuszog, elégedetten dünnyögve ébredezik. Pár perc múlva pedig sikkantva pattan fel, hogy a fákról riadtan reppennek fel a madarak.
- M-mit csinálsz?! – kissé rekedt a hangja, és már pökhendien ki is húzza magát, orra fent. - Ne érj hozzám.
Válasz nélkül hagyom. Ilien szája elé kapja a kezét, meredten bámul nadrágomon a jókora dudorra.
- Az ott... az... az... – dadogja vörös arccal.
- Férfiak vagyunk, ez természetes reggel – felelem kifejezéstelen hangon.
- Nem igaz! Nekem nem szoko... hikk! – ijedten kapja kezeit ágyéka elé, és összegörnyed. – Aúúúú...!
Oldalamra fordulok, felkönyökölve pillantok végig rajta és belefelejtkezem a látványba. Bájosan kócos hajába, pirosan még szebb arcába és görnyedt testtartásába.
- Most mit bámulsz? Segíts inkább! – felfogja mit beszélt, és ijedten tiltakozva rázni kezdi egyik kezét a levegőben. – Ne! Nem úgy értettem, én csak... aúúú!
- Mártózz meg a tóban, ha ennyire kellemetlen – felelem és felkelek. Hajamat hátradobom és kinyújtóztatom elzsibbadt testemet. Meg sem mertem moccanni egész éjjel. Nem mintha felébresztettem volna, hiszen ő ha elalszik, ágyúdörrenésre sem kelne fel, egyszerűen csak olyan jó érzés volt ahogy hozzám bújva szuszog.
Huss.
Amíg ő hűti magát, én összepakolom a cuccainkat és elkészítem a reggelit. Ezúttal én is enni fogok vele. Merevedésem hamar lelohad. Még mindig nem tért vissza, úgyhogy utána megyek. Dideregve rángatja magára a ruháit. Megmosom az arcomat.
Reggeli közben végig engem bámul, látom rajta hogy mondani akar valamit de nem teszi. Nem izgat különösebben, majd úgyis kinyögi. Hisz nincs az az erő, amely visszatarthatná őt a locsogástól. Ismerem.
A lóhoz lépek, elrendezem a nyerget.
- Izé... Altar...
Megáll a kezem a mozdulatban. Most először szólított a nevemen. Semmi zsoldos, fajankó vagy egyéb jelző.
- Igen?
- Ma nem fonod be a hajad?
Vetek rá egy pillantást, majd ismét a nyereg szíjaival törődöm. Nem tartozik rá, mellesleg nem értem miért kérdezi. Felültetem, majd mögé helyezkedem. Elindulunk. Egy újabb hosszú nap, estig meg sem állunk. Reménykedem benne, hogy elérjük azt a kis települést amit a térképen kinéztem.
Ezúttal nem fészkelődik el, nem tekint fotelnek, inkább előre csúszva húzódik el tőlem. Derekára fonom egyik karomat és finoman visszahúzom magamhoz. Megmerevedik, de hagyja magát, én pedig vágtára fogom a lovat.
A szél hosszú hajamat táncoltatja körülöttünk, a mezőkön és a hegyek oldalán selymesen, zölden hullámzik a fűtenger. Egy mély szakadékhoz érünk. Megállítom a lovamat, komoran nézek körül. A híd maradványait látva csalódottság tölt el.
- Most hogyan tovább? – szólal meg Ilien.
- Folytatjuk utunkat a szakadék mentén dél felé, és megkeressük a másik hidat.
- Nem lenne logikusabb észak felé? Elvégre az útirányunk arra van – néz fel rám okos szemeivel. Bólintok.
- Ezért megyünk a másik irányba. Ha üldöz valaki, mindig az ellenkezőjét tedd annak, amire ellenséged számít.
- Oh... értem.
Átkelünk egy vékony hídon, majd tovább folytatjuk utunkat. Csak nagyon rövid pihenőket engedek, és estére már nyafogva panaszkodik. Fáj mindene, éhes, szomjas, fázik, satöbbi. Adok neki vizet, kenyeret, oldalt fordítom a nyeregben, hogy félig a combomon üljön. Amikor már látom mennyire kikészült, sóhajtva lassítom le a lovat.
- Sajnálom herceg, de sötétedésig oda kell érnünk a Munok nevű faluba. Éjjel nem maradhatunk kint, ez a vidék a Lápmező. Tudod ezt mit jelent?
Jól hallhatóan nyel egyet és bólint.
- Az óriás denevérek földje...
- Így van. Nem kockáztathatunk, és még a lovamat is biztonságba kell helyeznem.
Ettől a perctől kezdve meg sem nyikkant. Tudom, hogy nehéz neki, fájdalmai is vannak már, mégis kitartóan, egyenes háttal ül, nem panaszkodik.
Azt hiszem, most már kezdem becsülni őt.
*
A nap lebukik a látóhatáron, és mi már a fogadó ajtaján lépünk be. Lovam az istállóban pihen, biztonságban. Muszáj volt emberek közé hoznom, és hiába rejtem páncélomat, fegyvereimet köpenyem alá, a lovam miatt sokáig fognak ránk emlékezni. Ez nem jó. Mégsem tehetek semmit, ha kint hagyom a falun kívül, nem éri meg a reggelt. Ezen a zord vidéken, a szabad ég alatt nincs élőlény amely túlélné az éjszakát. Az itt élő telepesek is éjszakára sziklák oldalába vájt üregeikben illetve kőházaikban bezárkózva alszanak.
A helyi kocsmában akad egy üres szoba. Borsos áron természetesen. Átveszem a kulcsokat, és az álruhájában imbolygó Iliennel felmegyünk a lépcsőn az emeletre. Még időben kapom el összecsukló testét, és a karjaimba veszem.
- Jól vagyok... – suttogja behunyt szemekkel. Válasz nélkül hagyom és a szobánkba viszem. Minden alkalommal, amikor felemelem, elcsodálkozom mennyire könnyű. Egyetlen ágy van a szobában. Lefektetem rá. Lehúzom lábairól a cipőt, majd halk és erőtlen ellenkezésével mit sem törődve levetkőztetem, egy vizes ruhával áttörlöm kimerült és sajgó testét, hálóinget húzok rá és alaposan betakarom. Összeszorítom fogaimat, mert meztelen testének látványától még a levegővétel is nehezemre esik. Eddig ilyen közelről, ilyen tisztán még nem láttam így, de most aztán... szinte fizikai fájdalmat okoz, annyira felizgatott.
- Pihenj herceg, mindjárt hozok neked ételt.
Néhány falat után azonnal álomba zuhan.
Az éjszaka közepén riad fel.
- Altar!
- Itt vagyok – szólalok meg halkan, és a rácsozott, kisméretű ablakon keresztül figyelem a házak tetején üldögélő, repkedő óriás denevéreket. A hold erős fényénél jól látszanak. Meztelen talpak nesze, majd finom illata tolakodik elmémbe. Mellém lép. Hátrébb állok, hogy kinézhessen ő is az ablakon.
- Ők azok? – suttogja.
- Igen. Sokan vannak.
- Mit csinálnak?
Megtámaszkodom teste mellett kétoldalt a párkányon.
- A kint felejtett háziállatokat keresgélik.
- A lovad...?
- Biztonságban van. Bezártam az istállóba, oda nem juthatnak be. – Lepillantok rá, hajam előre omlik és beteríti jobb vállát és oldalát. – Meg fogsz fázni mezítláb, herceg.
- Ilien. Megengedem hogy a nevemen szólíts. De még nézni akarom a denevéreket.
Lehajolok hozzá, hajam jobban beborítja a vállát, és mosolyogva hajolok a füléhez.
- Akkor talán ki kéne nyitnod a szemeidet – súgom. Mélyen elpirulva hajtja le fejét, látom hogy egyik kezével hajtincseimet fogja, ujjaival simítja, tapogatja. Hirtelen elrántja a kezét.
- Sa-sajnálom, én csak...
- Semmi baj. Nyugodtan megfoghatod, megengedem. De csak most.
Ilien
Pupilláim kitágulnak, ahogy tekintetem Altar nadrágjára téved. Ágyékánál egy hatalmas dudor ágaskodik, s érzem, hogy fülig vörösödöm… Merevedése van?! De miért?
- Az ott... az... az... – Kezemet a szám elé tartom, hogy elrejtsem arcomat, s érzem, hogy pulzusom a duplájára nőve szalad az egekbe.
- Férfiak vagyunk, ez természetes reggel. – Természetes?! Már hogy lenne természetes?! Nem… nem! És miért ilyen nyugodt? Legalább egy kicsit zavarban lehetne, hogy…
- Nem igaz! Nekem nem szoko... – Felelek felháborodottan, de felnyekkenve harapom el a mondat végét, mikor érzem, hogy ágyékom fájóan lüktet. M-miért van nekem is merevedésem?! Kezeimet odakapva görnyedek össze, s érzem magamon Altar tekintetét. Mindjárt elsüllyedek szégyenemben.
- Most mit bámulsz? Segíts inkább! – Rivallok rá zavarodottan, majd homlokomat ráncolva gondolom végig szavaim jelentését. Miket beszélek?! Segíteni?! - Ne! Nem úgy értettem, én csak... – Kétségbeesetten kezdek mentegetőzni, egyik kezemet még mindig ágyékomra szorítva.
- Mártózz meg a tóban, ha ennyire kellemetlen. – Dörmögi teljes nyugalommal, láthatóan az égvilágon semmi hatással nem volt rá a jelenet, amit rendeztem. Mérgesen és szégyenkezve állok fel, s szinte rohanva sietek a tóhoz, faképnél hagyva Altart… legalább kicsit egyedül lehetek végre. Hihetetlen. Ha most is velem akart volna jönni, nem álltam volna jót magamért, az biztos.
Gyors mozdulatokkal, kapkodva ráncigálom le magamról a ruhákat, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban utánam jöhetne, s ahogy végre a vízbe sétálok, egyből átjárja testemet a dermesztő hideg. Remegésemmel nem törődve sétálok be, s mikor már a derekamig ér a víz, összegörnyedve didergek a hullámok között. Érzem, hogy ágyékom kezd megnyugodni, s arcomat megmosva frissítem fel magamat… remekül indul ez a nap… ennél rosszabb nem is lehetne.
Együtt reggelizünk, s lassú, ráérős mozdulattal rágok meg minden egyes falatot, miközben tekintetemet le sem veszem Altarról. Most először látom őt enni… nem mintha máshogy csinálná, mint egy ember, mégis olyannyira szokatlan látvány, hogy rajta felejtem tekintetemet.
Elmosolyodva figyelem, ahogy a szél a hosszú, kibontott tincsekkel játszadozik… meg tudnám szokni, hogy vele reggelizek. Valahogy sokkal kellemesebb érzés, mint egyedül.
Mikor végzünk, egyből nyergelni kezdi a lovat, én pedig egy rövid ideig még a földön ülve figyelem, majd lomha léptekkel mellé sétálva szólalok meg.
- Izé… Altar… - Hangom halk és bizonytalan, s látom, hogy ledermedve fordítja felém a tekintetét.
- Igen?
- Ma nem fonod be a hajad? – Közömbösen, szó nélkül fordul vissza a nyereghez, mintha nem is hallotta volna szavaimat, s szemeim tágra nyílnak. Nem válaszol. Miért nem válaszol? Annyira személyes lenne ez a kérdés? Szerintem nem…
Utálom, mikor ezt csinálja… egyszerűen úgy tesz, mintha nem is hallaná. Legalább mondhatná azt, hogy nem tartozik rám… mindegy. Nem is érdekel.
Derekamnál fogva ültet fel a nyeregbe, s ahogy hozzám ér, eszembe jutnak a reggel történtek, s érzem, hogy újra kipirul az arcom az emlékek hatására. Nem… nem szabad erre gondolnom.
Mikor mögém ül, kényelmetlen bizsergés járja át testemet közelségétől, s kicsit előrébb csúszok a nyeregben. Kizárt, hogy a mellkasának dőlök a reggeli jelenet után… annyira kínos ez az egész… ráadásul vele aludtam.
Egy néma nyekkenés hagyja el ajkaimat, mikor egy könnyed mozdulattal húz magához, szívem kihagy egy ütemet, s egész testem megfeszül érintésétől. Mi történik velem? El kell felejtenem… nem szabad a reggeli merevedésemre gondolnom… nem szabad… Mondom. Nem. Szabad.
Szemeimet lehunyva húzom össze magam karjaiban, s egy dallamot kezdek dúdolgatni magamban, hogy elvonjam a figyelmemet, mielőtt közelségétől még visszatérne a reggeli kis problémám.
Néha-néha elszenderülök, de elaludni nem tudok a gyors vágta közben. Még a szokásosnál is őrültebb tempóban haladunk, s elkábultan dőlök mellkasának, miközben figyelem, ahogy a fák hátrafelé száguldva tűnnek el mellőlünk.
Délután felé kezdek egyre nyűgösebb lenni, s tudom, hogy kerülő úton kellett mennünk a leszakadt híd miatt, de akkor is nyavalyogva kérdezem meg öt percenként, hogy mikor érünk oda. Minden porcikám sajogva kiált pihenésért, gyomrom fájdalmasan korogva jelzi, hogy ennem kéne, de hányingerem van a hosszú, végeláthatatlan rázkódástól, s ajkaim kiszáradtak a menetszéltől. Akárhogy ülök, már kényelmetlen, s minden egyes perc hosszú-hosszú óráknak érződik. Altar felsóhajtva lassít egy kicsit a vágtán, s halkan szólal meg.
- Sajnálom herceg, de sötétedésig oda kell érnünk a Munok nevű faluba. Éjjel nem maradhatunk kint, ez a vidék a Lápmező. Tudod ezt mit jelent? – Szemeim tágra nyílnak, torkomban hatalmas gombóc keletkezik, s nagyot nyelve próbálom eltüntetni. A Lápmező… sokat olvastam róla, mindig érdekelt a téma.
- Az óriás denevérek földje... – suttogom bólintva, s magam elé meredek… Óriás denevérek. Ki akarna ilyen helyen élni? Igaz, az itt élő telepesek többnyire elég vagyonosak, hisz a környék számos értékes nyersanyaglelőhelyet rejt… de vajon megéri? Megéri a veszély és a kockázat? Nem hinném.
- Így van. Nem kockáztathatunk, és még a lovamat is biztonságba kell helyeznem. – Kiráz a hideg a félelemtől, s szó nélkül döntöm újra Altar mellkasára a fejemet. Csak érjünk oda. Nem nyafogok, csak érjünk oda.
Beteges kimerültség telepszik rám, szemeimet lehunyva szorítom össze fogaimat, s gyötrelmes némaságba burkolózva próbálom tűrni a fájdalmaimat. Tűrni… tűrni… tűrni… és tűrni.
Mikor Altar megállítja a lovat, szinte hitetlenkedve nyitom ki a szemeimet. A nap már készül nyugovóra térni, s a kora esti félhomály veszi át a nappali fények helyét. Látásom homályos, s szédelegve próbálok állva maradni, mikor Altar leemel a ló hátáról.
Szinte semmit nem érzékelek a külvilágból, némán, szótlanul követem Altart, s minden megmaradt erőmet ingatag lépteim egymásutánjára összpontosítom. Térdeim remegnek, minden egyes lépés egy újabb és újabb küzdelem a testemet gyötrő fájdalmak ellen, s ajkamra harapva próbálok ébren maradni. Már csak pár méter. Tudom, hogy mindjárt ott vagyunk. Érzem.
Egy végtelen magasnak tűnő lépcsőn sétálunk felfelé, szemeim már leragadtak, csupán monoton léptekkel haladok előre, s tudom, hogy itt a vége. Érzem, hogy az utolsó csepp erő is elhagyja testemet, s lábaim megadják magukat. Ennyi volt. Gyenge vagyok.
Térdeim összecsuklanak, s agyam már felkészül az esés fájdalmának érzésére, de az nem jön. Testem mintha lebegne, érzem, hogy egy külső erő felemelve kap el, mielőtt földet érhetnék, s halovány, erőtlen mosolyra húzódnak ajkaim.
- Jól vagyok. – suttogom önkívületi állapotban, majd minden elsötétül.
Elmém néha-néha kizökken a mély, kómás állapotból, s gyenge mozdulatokkal próbálok parancsolni végtagjaimnak, de mintha nem hallgatnának agyam parancsaira. Puha, kellemes érintéseket érzek bőrömön, de hiába próbálom kinyitni szemeimet, hogy megtudjam, mi történik, mintha nem én lennék a testem ura. Mi történik? Hol vagyok? Ki ápol ilyen gyengédséggel? Semmire nem emlékszem…
Néma csönd. A sötét hangtalanságot halk suhogás töri meg. Szinte hallom, hogy a hatalmas szárnyak fenyegetően hasítják az éjszakai levegőt, s hiába ölel körül kellemes meleg, megborzongok. Hol vagyok?
Rémülten nyitom ki szemeimet, mikor meghallom a vékony sípolásnak tűnő hangjukat, s ösztönösen Altar nevét suttogva keresem tekintetemmel a biztonságérzetet nyújtó arcot, de a sötétségen kívül még semmit nem látnak a fáradt szemeim.
- Itt vagyok. – Nyugtat meg szinte rögtön, mintha tudná, mit érzek, s minden félelmem tovaszáll hangja hallatán. Itt van. Akkor nem vagyok veszélyben. Akkor nem lesz baj. Tudom.
Kitisztult tekintetem a szoba egyetlen fényes pontjára siklik, ahol az ablakon beszűrődő halovány holdfény lágyan világítja meg Altar alakját.
Elmosolyodva figyelem őt pár rövid másodpercig, majd óvatos mozdulatokkal kezdek mocorogni a kényelmetlen matracon. Minden porcikám sajog a hosszú, megterhelő úttól, s iszonyatos izomlázzal küszködve mászom ki az ágyból.
A hideg levegőtől enyhén reszketni kezdek, de nem törődöm vele, most nem számít. Lábaimat kapkodva sietek az ablakhoz, a szobában honoló csendet most csak hálóingem suhogása, s puha lépteim zaja töri meg.
Amint mellé érek, kérés nélkül hátrál egy lépést, hogy én is kipillanthassak az apró, rácsozott ablakon.
- Ők azok? – Kérdezem óriási szemekkel nézve a házak tetején trónoló hatalmas árnyakat, s elszörnyedve csúsztatom kezeimet az ablakpárkányra.
- Igen. Sokan vannak. – Nyugodt, s felmelengetően mély hangja kellemes, simogató érzést nyújtva mászik füleimbe, s remegésem csillapodni kezd, ahogy bőröm megszokja a hűvös levegőt. Érzem, hogy közelebb lép hozzám, a testéből áradó melegség jólesően fűti hátamat.
- Mit csinálnak? – Kérdezem kíváncsian, s az állatokat kémlelem, ahogy a fagyos szél elfúj egy apró felhőt, szabad utat engedve a vakítóan élénk holdfénynek.
Szívem egyre hevesebb zihálásba kezd, mikor kezeit mellettem elvezetve támaszkodik ő is az ablakpárkányra, s közelsége szinte kábulatba ejti elmémet.
- A kint felejtett háziállatokat keresgélik.
- A lovad...? – Hangom halk, s örülök, hogy ennyit ki tudtam nyögni. Légzésem felgyorsul, úgy kapkodom a levegőt, mintha órákig megállás nélkül futottam volna.
- Biztonságban van. Bezártam az istállóba, oda nem juthatnak be. – Szinte fel sem fogom szavait, agyam teljesen máshol jár, mikor közelebb hajol hozzám. A sápadt holdfényben hófehérnek tetsző tincsek a vállamra hullnak lágyan, s testem megfeszül a puha hajszálak csiklandozásától. Szemeimet lehunyva érzem selymes érintésüket, s szívemből forró lávaként árad szét testemben a kellemes melegség. - Meg fogsz fázni mezítláb, herceg. – Nagyot nyelve hallgatom a bársonyos hangot, s mélyet lélegezve szorítom össze ajkaimat. Megfázni? Lehetetlen… ilyen forróságban?
- Ilien. Megengedem, hogy a nevemen szólíts. – Suttogom halk, erőtlen hangon, majd rövid, lélegzetvételnyi szünetet tartok… Megengedem? Nem… igazából szeretném. Szeretném hallani a nevemet a szájából.
Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy haja beteríti a vállamat, s arcomat enyhén oldalra fordítva hagyom, hogy a tincsek arcomhoz érve simítsák végig a bőrömet… bárcsak soha nem érne véget ez a pillanat.
- De még nézni akarom a denevéreket. – Füllentem elhaló hangon, pedig egyáltalán nem érdekelnek a denevérek. Most nem.
Érzem, hogy még közelebb hajol, egyre több hajtincs omlik vállamra, s közelsége elbódítva kábítja el egyre jobban elmémet. Minden érzékem kiéleződik a testéből áradó forróságra, s szívem a torkomban dobogva nehezíti meg légzésemet.
- Akkor talán ki kéne nyitnod a szemeidet. – Szinte hangtalanul suttogja közvetlenül fülembe a szavakat, lehelete lecsapódik arcbőrömön, s ajkai egy röpke másodpercre végigsimítják a fülcimpámat. Érzem, hogy teljesen kipirulok, résnyire kinyitom szemeimet, s fejemet lehajtva figyelem a vállamra zuhanó fehér tincseket. Ujjaim ösztönösen simítják végig a hosszú szálakat, bőröm kellemesen bizsereg, ahol hozzáérek. Valahogy… úgy érzem… mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz. Lehet, hogy ez is csak a képzeletem szüleménye? Lehet, hogy ez is csak egy újabb álom? Kérlek… kérlek istenem, add, hogy ne álom legyen.
Oldalra sandítok, arcunkat alig pár centi választja el egymástól, s látom, hogy tekintetével ujjaim mozgását figyeli. Ahogy rádöbbenek, mit művelek, egy pillanatra megáll a vér az ereimben, kezemet gyors mozdulattal kapom el, s hebegve kezdek mentegetőzni…
- Sa-sajnálom, én csak... – Most tényleg nem direkt volt. Én… nem akartam. Teljesen elfelejtettem… most mindent elrontottam? Most mérges lesz?
- Semmi baj. Nyugodtan megfoghatod, megengedem. De csak most. – Szemeim tágra nyílnak, s a lassú, lávaként terjedő melegséget, futótűzként száguldó, égető forróság váltja fel, s testem megborzong az érzéstől. Miért? Miért mondta ezt?
Remegő kézzel simítom végig a vállamra hulló tincseket, s ahogy ujjaim közé csúsznak a szálak, bizsergetően cirógatják bőrömet.
Fejemet oldalra fordítom, s ahogy még mindig hozzám hajolva támaszkodik a párkányra, tekintetünk egy magasságban van.
A higanyként tündöklő szempárban megcsillan a hold ezüstös fénye, tengerkék szemeim tükröződnek íriszeiben, s már azt sem tudom, hogy melyikünké a tekintet, amely ilyen lágyan pillant vissza rám. Szinte levegőt sem merek venni, nehogy megzavarjam a ránk települő nyugodt némaságot, csak szívem hangos dübörgése töri meg a csendet.
Azt mondtam volna az előbb, hogy bárcsak soha ne érne véget az a pillanat? Tévedtem. Ez az a pillanat, ami örökké kéne, hogy tartson.
Hirtelen hangos szárnycsapkodás, és fülsüketítő visítás töri meg a varázst, ahogy egy hatalmas denevér repül el közvetlenül az ablakunk előtt, s majdnem szívrohamot kapva ugrok egyet Altar kezei között, ösztönösen hátralépek, s ezzel testem közvetlenül az övéhez simul, arcunk egy pillanatra egymásét súrolja, s ez a mozdulat, még a denevérnél is jobban megijeszt. Szívem olyan hevesen ver, mint még soha, de már nem tudom, hogy az óriási állat váratlan felbukkanása vagy Altar közelsége az oka. Rémülten fordulok meg, s egy lépést hátrálva ütközöm a falnak.
- T-túl közel vagy. – Makogom feleszmélve a kábultságból, s érzem, hogy fülig vörösödöm. Gyors mozdulatokkal bújok át az egyik keze alatt, s nem ellenkezik.
Egyenesen az ágyhoz rohanva vetem bele magamat, s a takarót durcásan húzom fel egészen a szemeimig. Szívem észveszejtő dobogása még mindig visszhangzik füleimben, s fejemet megrázva próbálom kiverni a fejemből a leheletének érzését a bőrömön. Mi volt ez?! Mi… mi ez az érzés? Mi történik velem? És… MIÉRT VAN MEREVEDÉSEM?!!!
Olyan kicsire húzom össze magamat, amennyire ez lehetséges, s hosszú percek telnek el, mire ki merem dugni a fejemet a paplan alól. Homályos tekintettel pillantok az ablak irányába, Altar még mindig ott áll, s mozdulatlanul, némán mered az éjszakába.
Körbenézek az apró szobában, melyben az összes bútorzatot az egyetlen egy ágy teszi ki, amin fekszem, s ajkamra harapva fordítok hátat Altarnak, majd halkan, szinte suttogva szólalok meg, megenyhült hangon.
- Altar… Csak egy ágy van… de ha fáradt vagy, még van hely mellettem… gondolom, nem csak engem visel meg a hosszú út… - Hangom szinte elhal a mondat végére… el sem hiszem… ezt komolyan kimondtam? De biztos kimerült lehet… Hiszen soha nem alszik… Ráadásul neki még fárasztóbb lehet az egész napos vágta… Hiszen nekem csak annyi dolgom van, hogy az ölében üljek…
- Köszönöm, Ilien. – Szemeim tágra nyílnak, s az eddigre lenyugodott szívem újra felgyulladni készül mellkasomban, ahogy nevem elhagyja száját. Ajkaimat összeszorítva húzom össze magam még jobban, majd durcás hangon folytatom.
- Ne értsd félre, nem mintha kedvességből mondanám vagy aggódnék érted. Egyszerűen nem akarom, hogy fáradt legyél, és emiatt rosszabbul teljesíts. – Nem válaszol, s nagyot nyelve húzódom az ágy távolabbi oldalára… nem fog idejönni. Nem baj… én felajánlottam. Innentől nem az én hibám, ha fáradt lesz… tud egyáltalán ő fáradt lenni?
Egy rövid ideig még némán bámulok a sötétségbe, majd érzem, ahogy újra elnyom az álom.
Nyúzottan kezdek mozgolódni a kényelmetlen matracon, minden végtagom elzsibbadt, ahogy kényelmetlenül, összekuporodva aludtam egész éjjel. Félálomban kezdek forgolódni, s mikor a kezemet beleütközik valamibe magam mellett, kelletlenül hunyorogva nyitom ki résnyire a szemeimet.
Szemhéjaim kivágódnak, ahogy észreveszem, hogy Altar combján nyugszanak ujjaim, ahogy az ágy háttámlájának dőlve ül mellettem a haját fonva, s villámgyors mozdulattal kapom vissza a kezemet. Miért kerülök mindig ilyen helyzetbe? Lehet, hogy nem kéne ennyiszer mellette aludnom…
- Jó reggelt. – mondja nyugodt hidegvérrel, s hason fekve ölelem át a párnámat, tekintetemet felé fordítom és elmosolyodom.
- Neked is. – Óvatosan kezdem el mozgatni a még mindig sajgó végtagjaimat, s már előre fájdalmasan gondolok a mai útra. Feltérdelve húzom magam alá a lábaimat, s szenvedő arckifejezést vágok, mikor megérzem a combjaimba nyilalló szúró fájdalmat… tényleg nagyon kényelmetlen az a ló…
- Maradj még nyugodtan az ágyban. – Szólal meg Altar, mikor látja, hogy épp kimászni készülnék, s kérdő tekintettel pillantok rá. – Ma csak dél körül indulunk, úgy döntöttem, hogy egy közelebbi faluban töltjük a következő éjszakát. Ha tartanánk magunkat az eredeti tervhez, azt nem bírnád. – Hangjában nincs szemrehányás, komoly, megértő tekintettel mered rám, s érzem, hogy elvörösödöm.
Fejemet a párnába fúrva vetem hasra magam, hogy ne lássa arcomat, s úgy bólogatok… gondolt rám… mi ez az érzés? …boldogság?
- Olyan furcsát álmodtam. – suttogom halkan, szinte magamnak, s elmosolyodva gondolok vissza az álom minden egyes pillanatára. Annyira valóságosnak tűnt. Annyira valóságosnak, mégis olyannyira lehetetlennek.
- Csinálok reggelit. – Szólal meg rövid csend után, majd az ágyról felállva sétál a táskájához, hogy elővegye belőle az ételt, s én némán követem szemeimmel mozgását. Csak álom volt… igaz?
Az orromig magamra húzom a takarót, s végigsimítom a hálóingemet a paplan alatt… várjunk csak… mikor vettem fel a hálóingemet?! Nem emlékszem… nem emlékszem semmire.
Tágra nyílt szemekkel ülök fel az ágyon, és rossz érzésem támad… ugye nem…
- Mi történt tegnap este? – Kérdezem indulatos hangon, s megvárom, míg Altar lomha mozdulatokkal fordul felém. – Hogy kerültem az ágyba? És miért vagyok a hálóingemben?
- Erre igazán egyszerű a válasz. Felhoztalak, megmosdattalak, és rád adtam a hálóruhát. – Hangja közömbös, s érzem, ahogy fülig vörösödöm.
- M-mit csináltál?! - Hogy merészelt hozzám érni? Ráadásul… levetkőztetett… úgy érzem… úgy érzem, mintha meggyaláztak volna.
Nem kapok választ, s durcás némaságba burkolózva dőlök vissza a párnára, hátat fordítva neki. Miért érzem ilyen kényelmetlenül magamat emiatt? Nem értem… hiszen otthon szolgák fürdettek. Ez sem különbözik attól… mármint… ennek sem kéne különböznie attól, mégis… mégis úgy érzem, hogy teljesen más.
Akkor… azok a gyengéd érintések, amikre a testem emlékszik, de az agyam nem… ő lett volna?
Lassan, ráérősen pakolászunk össze, s nem sokkal dél előtt hagyjuk el a szállást. A sárkányló tényleg sértetlenül túlélte az éjszakát az istállóban, s alig pár perc múlva már a falut a hátunk mögött hagyva vágtázik a fák között a hatalmas állat.
Nyöszörögve próbálok kényelmes pózt találni, de minden porcikám sajog, s nyavalyogva mozgolódom, pedig még alig indultunk el.
- Mi lenne, ha visszamennénk, és pihenhetnék még egy éjszakát? – Kérdezem nyafogós hangon, s Altar kezébe kapaszkodva húzom fel magamat, hogy kisebb súly nehezedjen a zsibbadó fenekemre.
Természetesen nem kapok választ, s ezt egyértelmű nem-nek veszem, és duzzogva folytatom a fájdalmaim felsorolását.
- Altar… Menjünk vissza. Látni akarom a denevéreket… töltsünk ott még egy éjszakát! Fáradt vagyok…
- Már láttad a denevéreket. Ne aggódj, nincs messze a másik falu. – Hangja unott és színtelen, de nekem tágra nyílnak a szemeim. Már láttam őket?… de az… az azt jelenti… hogy nem álom volt? Az nem lehet. Annak álomnak kellett lennie. Az nem történhetett meg a valóságban.
Az út hátralévő részében egy szó sem hagyja el ajkaimat, fejemet lehajtva bambulom a térdeimet, Altar mellkasának dőlve zuhanok magamba, s gondolataimba merülve vitatkozom önmagammal. Valóság lett volna?
Annyira jó lenne.
Már sötétedés előtt elérjük a következő falut, s még mindig szó nélkül sétálok Altar mellett, ahogy bemegyünk az első fogadóba. Fél füllel hallgatom, ahogy a tulajdonossal tárgyal a szobáról, majd a pulthoz ülve dőlök le fáradtan.
- Képzeld, tegnap jöttem haza Feélából. Az egész város be van zsongva. Az a pletyka járja, hogy meghalt a trónörökös. – szemeim tágra nyílnak, ahogy véletlenül belehallgatok a mellettem ülő két férfi beszélgetésébe, s fejemet felemelem a pultról… ez csak pletyka… nyugalom Ilien… ez csak pletyka – Ráadásul… azt mondják, hogy a másodszülött fiú pedig titokzatos körülmények között tűnt el az udvarból. –Úgy ugrom fel a helyemről, hogy a székem hátra dőlve koppan egy hatalmasat a padlón, s minden tekintet felém fordul. Ha ezt jól tudják… akkor… lehet, hogy nem csak pletyka?!
- Ezt honnan hallotta? Biztos, hogy meghalt? Honnan…?! – Kétségbeesetten nézek az férfira, s szavaimat az egész terem hallhatja. Ledermedve pislog rám az idegen, de a választ már nem hallom.
- Engedj el!!! – Üvöltöm teli torokból Altarnak, és teljes erőmmel azon vagyok, hogy kiszabadítsam csuklómat a markából. – Vissza kell mennem! Meg kell kérdeznem! ALTAR!!! Engedj! – Tudom, hogy minden harc felesleges, de teljes erőből kapálózva akarok küzdeni a tény ellen. Nem… nem lehet. Nem halhatott meg. Nem… Meg kell bizonyosodnom róla, hogy hazugság! – Kérlek… kérlek…
Altar
Látom hogy elpirul. Arcát figyelem, elhomályosuló tekintetét, ahogy áhítattal simítja végig vállán pihenő hajamat. Beleborzongok a vágyba, amikor felém fordítja fejét és mélyen a szemembe néz. Milyen szép... ha nem az lenne aki, talán bele is tudnék szeretni. Talán... Gondolataim zavarossá válnak, és óvatosan lejjebb hajolnék hogy megízleljem duzzadt ajkait...
- Ííííííííííí..... – visít a meghitt pillanat közepébe egy óriás denevér, és szárnycsapásai az ablakrácsot súrolják. Megrezzenve lép felém, lélegzetem pedig belém reked ahogy arcának puha bőre az enyémhez ér. Forróság önti el az egész testemet, olyan erős vágy tör rám, hogy ujjaim belefúródnak az ablakpárkány faburkolatába, diszkrét recsegéssel adja meg magát az anyag.
Kimenekül karjaim csapdájából és a falhoz hátrál. Arca lángol, szemeiben zavartság. Hálóinge egyértelműen dudorodik az ágyékánál, amitől az enyém csak még keményebbé válik, ha ez lehetséges. Elképesztő... azóta nem éreztem ilyen erős vágyat amióta...
- T-túl közel vagy – dadogja aranyosan, majd meztelen lábainak kis dobogásai, és már el is tűnik a fellibbenő ágytakaró alatt.
A fénylő holdra pillantok az ablakrácson keresztül. Édes-bús emlékek kavarognak fel bennem, kedvesem arcképe halványan feldereng, hajának lágy hullámos tincseit ismét ujjaim között érzem siklani, illata betölti orromat. Fájó mellkasomat megdörzsölöm kezemmel.
Az ő édes hangja mossa el a csönd fájdalmas súlyát lelkemről.
- Altar… Csak egy ágy van… de ha fáradt vagy, még van hely mellettem… gondolom, nem csak engem visel meg a hosszú út…
Elmosolyodom, melegség tölt el, amelyet nagyon rég éreztem utoljára.
- Köszönöm, Ilien.
Jobban összekuporodik, és ha fogadnom kéne rá, hogy vörös-e az arca, valószínűleg nyernék.
- Ne értsd félre, nem mintha kedvességből mondanám vagy aggódnék érted. Egyszerűen nem akarom, hogy fáradt legyél, és emiatt rosszabbul teljesíts.
Mosolyogva sóhajtok fel, és ismét kipillantok az ablakon. Ilien bármilyen szép és édes, akkor is még csak egy gyermek. Testem reagál rá, ez minden. Nem lehet ennél több, ő egy herceg, egy ember. Nem az én világom. Ráadásul rám bízták, ami azt jelenti, hogy az adott szavam is kötelez, el kell vinnem a kijelölt helyre és kész. Utána valószínűleg soha többé nem találkozunk és ez így van rendjén.
Hangos hortyogás tölti be a szobát és elmosolyodom. Hiányozni fog a kölyök.
Leülök mellé az ágyra, hátamat a falnak támasztom és elkezdem a rituális esti fésülködést.
*
A reggel hamar eljön, a fáradtság kezd eluralkodni rajtam, de ez nem az a hely és idő, amikor lazsálást engedhetek magamnak. Belesajdulnak még a csontjaim is a vágyba, amikor elképzelem hogy összebújva alszom együtt Iliennel. Szőke fürtjei orromat csiklandozzák, lehelete nyakamat és mellkasomat... Elég.
Megrázom alig észrevehetően a fejem, és befonom a hajam. Időközben ő is felébred, de megnyugtatom hogy aludhat még. Az ő gyenge teste nem bírná a feszített menetet, ráadásul ha érzékeim nem csalnak, orgyilkosainkat messze magunk mögött hagytuk.
Elpirulva fúrja arcát a párnába.
- Olyan furcsát álmodtam – motyogja halkan. Befejezem a fonást, és az egyetlen egy, vastag fonatot vállamon hátradobva állok fel mellőle.
- Csinálok reggelit.
Megtehetném hogy a fogadóssal készíttetek, de egy ilyen fontos személyt nem tehetek ki a mérgezés legapróbb kockázatának sem. Csak azt eheti amit én készítek, vagy én is ettem belőle és veszélytelennek találom.
- Mi történt tegnap este? – szegezi nekem a kérdést apró ujjacskájával együtt. - Hogy kerültem az ágyba? És miért vagyok a hálóingemben?
- Erre igazán egyszerű a válasz. Felhoztalak, megmosdattalak, és rád adtam a hálóruhát.
- M-mit csináltál?! – hápogja végletekig felháborodva. Az asztalra készítem a tündér kenyeret a zöldségekkel és válasz nélkül hagyom.
Természetesen végigduzzogja a délelőttöt, majd végre útra kelünk.
Nyafogni kezd. Már megint. Most mégis valahogy nem zavar, sőt, már vártam, és elszórakoztat.
- Altar… Menjünk vissza. Látni akarom a denevéreket… töltsünk ott még egy éjszakát! Fáradt vagyok… - mondja hosszú monológjának végén.
- Már láttad a denevéreket. Ne aggódj, nincs messze a másik falu.
És ezzel le is szereltem, jó ideig el is foglalja gondolatait. Engedelmes csöndben pihen az ölelésemben, hajának finom illata orromat simogatja, testének melege keveredik az enyémmel.
A másik falu határán kívül ismét elrejtem a lovamat, besétálunk és keresek egy fogadót magunknak. Amikor befejezem az alkut a tulajjal, Ilien felől zajt hallok és azonnal hátrapillantok vállam felett. Semmi komoly, csak ő volt. Én is hallom a két beszélgető szavait. Egyikük kereskedőnek, a másik egyszerű utazónak tűnik, de ez akár álca is lehet.
- Képzeld, tegnap jöttem haza Feélából. Az egész város be van zsongva. Az a pletyka járja, hogy meghalt a trónörökös. Ráadásul… azt mondják, hogy a másodszülött fiú pedig titokzatos körülmények között tűnt el az udvarból.
Ilien azonnal mellettük terem és zaklatottan faggatni kezdi az utazót.
- Ezt honnan hallotta? Biztos, hogy meghalt? Honnan…?!
Azonnal ott termek, és elvonszolom tőlük a herceget. Remélem nem késő még, mert ha rájöttek ki ő, akkor nem itt töltjük az éjszakát, az biztos.
- Engedj el!!! Vissza kell mennem! Meg kell kérdeznem! ALTAR!!! Engedj!
Keserves fájdalmának minden erejével küzd ellenem, apró gyöngykörmei véresre karmolják kezemet.
- Kérlek… kérlek…
- Altar? – hallom a nevemet több helyről hirtelen, és körülpillantok.
- Ő az? Tényleg?
- Mit keres itt?
- Ki az ott vele?
Dühösen feszül meg az arcom. Fenébe. Befogom Ilien száját, és a szobánkba vonszolom. Apró fogai fájdalmasan marnak tenyerem bőrébe, de fel sem veszem, csak az ágyra hajítom és bevágom magunk mögött az ajtót. Öklömmel rávágok a falra, nagy levegőt veszek, majd lassan kifújom hogy megnyugodjak. Kiabálását figyelmen kívül hagyva vetem le magamról a köpenyt, és kardomat előrántom. Mögöttem Ilien hirtelen befejezi a kiabálást és néma csend borul ránk.
- Altar? – kérdezi óvatosan.
- Most ne – dörrenek rá komoran. Már hallom is a közeledő lépteket, amikor pedig az ajtó elé ér, egyszerűen feltépem és kardomat az érkezőre szegezem. Ijedt sikkantással ejti le a cselédlány a kancsó vizet, de szabad kezemmel elkapom és elveszem tőle.
Becsukódik az ajtó.
- Hát ez nagyszerű – szólal meg hirtelen a herceg, hangja csöpög a gúnytól. – Sikeresen a frászt hoztad egy ártatlan lányra. A fogadósra esetleg nem akarod rágyújtani a házat? Várj van jobb ötletem is! Mi lenne, ha...
- Hallgass!
Döbbent csend ereszkedik ránk, és már hallom is. Azért rohantam be ide, mert itt csak egy bejárat létezik, nem tudnak minket hátba támadni, hiszen ablak sincs. Így csak felkészülten várnom kell, ha kell reggelig. Szívverésem lassulni kezd, hidegvérrel várakozom a csöndben.
- Altar...? – suttogja Ilien. – Mi folyik itt?
- Később.
És hirtelen becsapódik az ajtó. A berontó férfiakat két metszéssel végzem ki, majd a mögöttük betörőket nekem rontanak. Keményen harcolok, néhány percig tart csupán, halálhörgések kísérik a fémes csattanásokat, pengém vörösen villog a gyertyák fényét tükrözve. Az utolsót életben hagyom, majd nyakánál fogva felemelem fejmagasságig, lábai nem érik a földet.
- Honnan jöttetek és hányan vagytok még?
Megtudom amit akarok és eltöröm a nyakcsigolyáit egy kézmozdulattal. Elhajítom a testet, megfordulok és az ágyon összekuporodva ülő, sápadt herceg felé fordulok, Felkapom, bebugyolálom a saját köpenyembe, majd mint egy csomagot a hónom alá veszem. Óvatosan lépek ki vele a szobából, de a fogadó teljesen üres. Elmenekültek az emberek, a kis csapat is elfogyott, de nem jelenti azt, hogy ne lennének mások, akik szintén támadni akarnak.
Hamar kijutok a házból, az éjszaka sötétjében keresztülsuhanok a falak között akár az árnyék, majd odakint a lovamért füttyentek. Felugrok rá, a herceget karjaimba szorítva vágtázni kezdek, ráhagyatkozva az ő szemeire.
Néhány óra múlva állok meg, leszállok a lóról és óvatosan kicsomagolom Ilient.
- Jól vagy? – kérdezem, miközben gyorsan megvizsgálom őt a holdfénynél. Nem látok sérülést.
Ilien
Bőrébe vájom körmeimet, próbálom a vékony csuklómat kicsúsztatni az erős ujjak szorításából, de csak annyit érek el vele, hogy egyre erősebben feszülnek kezemre. Mikor megunja az üvöltözésemet, egy erős mozdulattal tapasztja be ajkaimat kezével, s én kétségbeesetten harapok bőrébe… vissza kell mennem. Tényleg vissza kell mennem. Most már úgyis mindenki minket néz. Most már mindegy. Had kérdezzem meg.
Szinte észre sem veszem, hogy a szobánkhoz értünk, csak az ajtó csapódására eszmélek fel, miután beráncigált. Egy lendületes mozdulattal lök az ágyra, s felnyekkenve szorítom össze fogaimat a haragtól.
- Engedj vissza, Altar! – üvöltöm neki újra, s felülök az ágyon.
Fülemben visszhangzik a fém súrlódásának vékony hangja, ahogy Altar kihúzza a kardját a hüvelyből, s tágra nyílt szemekkel hallgatok el nyomban. Miért? Annyira még soha nem idegesítettem fel, hogy elővegye a kardját… gondolom most sem miattam van. De miért? Nagyot nyelve nézek végig a hosszú, fényes fegyveren, ami visszatükrözi a gyertyák lángjainak bájos játszadozását. A dühöt egy másodperc alatt félelem veszi át, s halk, elhaló hangon suttogom Altar nevét… mi történt?
- Most ne. – Hangja komoly és fenyegető, s a levegőt megtölti a feszültség illatának kesernyés aromája. Néma csönd telepszik a szobára, melyet csak a rémült lélegzetvételeim halk szuszogása tör meg.
Léptek. Lassú, nyugodt léptek zaja mászik fülembe, s szívem egyre hevesebben ver a félelemtől. Rájöttek volna, hogy én vagyok? Lelepleztem magamat? Hogy lehet ilyen idióta. Miért nem tudom befogni a számat? Altar teljesen jogosan lehet mérges rám.
Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sem fogja agyam a cselekményeket, Altar kivágja a szoba ajtaját, s egy hangos sikítás hallatszik a folyosóról. Ledöbbenve figyelem, ahogy a cselédlány halálsápadtan elrohan, s hirtelen óriási kő esik le a szívemről. Paranoia. Csak a képzeletünk játszott velünk.
Legszívesebben felnevetnék a megkönnyebbültségtől, s ahogy a veszélyhelyzet távolodni tűnik, a félelem helyére visszaköltözik a harag, s miután Altar becsukja az ajtót, gúnyos hangon szólalok meg… úgy látszik ő is tud hibázni. Jó tudni.
- Hát ez nagyszerű… Sikeresen a frászt hoztad egy ártatlan lányra. A fogadósra esetleg nem akarod rágyújtani a házat? Várj van jobb ötletem is! Mi lenne, ha...
- Hallgass! – fojtja belém a szót egy hangos utasítással, s a ledöbbentségtől bennem reked a mondat folytatása. Még soha nem láttam ennyire kikelni magából. Mi baja? Dühös? Altar dühös lenne? Érzelmeket mutat? Azt hittem minden helyzetben meg tudja tartani a nyugodt hidegvérét. De miért? Hiszen nem támadtak meg minket… csak egy cselédlány volt.
Újabb léptek. Gyors, izgatott, szabálytalan léptek.
- Altar… mi folyik itt? – suttogom a szavakat, s hangom megremeg, ahogy hallom közeledni az egyenetlen trappolást.
- Később. – Szinte abban a pillanatban, ahogy a szó elhagyja ajkait, az ajtó kivágódva csapódik a falon, s ösztönösen ugrom az ágy legtávolabbi végébe. Tágra nyílt szemekkel meredek Altar mozdulataira, szélsebes vágásokkal végez a betolakodókkal, s kezeimet számra szorítom, hogy visszatartsam a hangomat. Ne. Miért. Nem akarom ezt látni. Vér… mindenhol vér.
Egész testem remegni kezd, már nem hallok semmit, csak a fájdalmas nyögéseiket, mikor Altar kardja néma suhintásokkal vágja át bőrüket, s szemeim könnybe lábadnak. Ne. Ez mind az én hibám. Miért hal meg ennyi ember miattam? Ennek nem így kéne lennie.
Szemeimet görcsösen összeszorítva kuporodom össze, s kezeim a számról a fülemre vándorolnak. Nem akarom hallani. Nem akarom hallani a halálhörgéseket. Ez az én hibám.
Kinyitom szemeimet, mikor Altar érintését érzem magamon, s megborzongok. Ezek a kezek, pár másodperccel ezelőtt életeket oltottak ki. Az ujjak, melyek alig egy napja oly gyengéden ápolták testemet, most vértől piszkosak. Miattam.
Torkom elszorul a benne keletkezett hatalmas gombóctól, s számat a szívemből áradó szúró fájdalom kesernyés íze tölti be. A gyomrom émelyeg a szobában uralkodó tömény vérszagtól, s a hányinger kerülget még csak a gondolattól is, hogy mi történt körülöttem.
A világ elsötétül, ahogy köpenyébe temet, s érzem, hogy felemel. Testem megmerevedik, mozdulatlanul tűröm, hogy cipeljen, s fájdalmamba mélyedek. Végeláthatatlannak tűnő percekig cipel hóna alatt, majd ahogy a lova hangját hallom, tudom, hogy kiértünk a városból.
Testem megfeszül, ahogy a karjaiba vesz, de még mindig a hatalmas utazóköpenybe vagyok csavarva, s megmozdulni sem tudok tőle. Érzem a ruhán Altar mámoros, bódító illatát, s szemeimet lehunyva zuhanok a gyászba. A bátyám… nem halhatott meg. Végül nem tudtam visszamenni. Nem tudtam kideríteni.
A sötétségbe burkolózva, a kínzó gondolatokkal összezárva küzdök a könnyeim ellen, de fülemben visszhangzanak a fájdalmas hörgések, szemeim előtt szinte tisztán látom a hullák, üveges, élettelen tekintetét, s orromat hiába tölti meg Altar köpenyének illata, még mindig emlékszem a fullasztó vérszagra. Nem fogok sírni. Egy herceg nem sír. Erősnek kell lennem… erősnek.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mozdulatlanul ülök a fülledt, nehezen szellőző ruha alatt, a levegő másodpercről másodpercre egyre poshadtabb és elhasználtabb, s már-már torkomat szorongatja az oxigén hiánya. Mennyi ideig akar még itt tartani? Mikor szabadít már ki? Mikor állunk meg? Annyira fáj. Mindenem annyira fáj. Miért csinálja ezt?
Kizökkenek az elkábult állapotból, mikor mozgolódást érzek, majd orromba friss, éjszakai levegő kúszik, ahogy Altar kiszabadít. Óvatosan húzza le rólam a durva anyagot, s én halkan fellélegzek.
- Jól vagy? – Kérdezi, miközben végignéz testemen, s még mindig kezeiben tart. A hold sápadt fénye borul testünkre, s remegni kezdek, ahogy a hosszú órák kínzó szenvedése haraggá alakul szívemben. Dühösen kapálózva szabadítom ki kezeimet a köpeny fogságából, s teljes erőből csapok Altar mellkasára.
- Már hogy lennék jól?! – Hangom szinte hisztérikus, kezeimet ökölbe szorítva kezdem el püfölni a páncélt, s tudom, hogy nem érzi, mégis minden egyes ütés után könnyebbnek érzem a szívemet nyomó terhet. – Mit képzelsz?! Hogy merészelsz úgy bánni velem, mint holmi tárggyal, amit becsomagolsz és zsebre vágsz?! – Kezeim már zsibbadnak az erős ütésektől, de nem hagyom abba, próbálom minden fájdalmamat kiadni magamból, s Altar mozdulatlanul tűri a kitörésemet.
- Így gyorsabb volt. – Jelenti ki nemes egyszerűséggel, s nyugodtsága nem segít a dührohamomon. Szemeim könnybe lábadnak a haragtól, s újabb ütéseket mérek a páncélra, nem törődve a sajgó fájdalommal.
- Ha nem tudsz emberként bánni az emberekkel, akkor nem kéne ilyen munkát elvállalnod!!! – Dühösen ordítva küzdök a könnycseppek ellen, s kezeim megremegnek. Miért Altart szidom? Miért vele üvöltök? Most nem is rá vagyok mérges... hanem magamra. Undorodom magamtól. Undorodom a gondolataimtól… undorodom a gondolattól, hogy a bátyám halálának híre talán csak azért kavar fel ennyire, mert nem akarok király lenni. Nem! Ilyenre gondolnom sem szabad! Mégis… mégis a szívem mélyén érzem… tudom, hogy ez az igazság.
Altar nem válaszol, szó nélkül hagyja, hogy minden keserűségemet rázúdítsam, majd óvatosan tesz le a földre. Lábaim meginognak a fáradtságtól, s még mindig minden porcikám sajog a hosszú vágtáktól.
Kezdek lenyugodni, már csak mellkasom remeg a visszafojtott zokogástól, s ledermedek, mikor Altar a hajamba simítja ujjait. Lágyan túr a szőke tincsekbe, fejbőröm bizseregni kezd, testemet különös melegség járja át. Meg akar vigasztalni? Miért ilyen gyengéd, mikor most ordítoztam vele? Dühösnek kéne lennie. Miattam történt minden. Miért nem szid le, hogy jelenetet rendeztem és ezzel lelepleztem magamat?
Érzem, hogy elvörösödöm, nagy szemekkel pislogok fel Altarra, s tekintetében ugyanazt a fényt látom megcsillanni, mint az előző éjszakán. Szívem olyan hevesen dobog, hogy már fizikai fájdalmat okoz, s szemeimet lehunyva hallgatom az őrült ritmust.
Kicsordul az első könnycsepp. A hűvös éjszakában szinte forró, égető csíkot hagy maga után, ahogy végigcsurran kihűlt bőrömön, majd államat csiklandozva hullik a földre, s szinte rögtön követi a többi is. Erőtlenül, zokogva dőlök Altar hasának, s ő még mindig hajamban pihenteti ujjait nyugtatóan.
- Miattam haltak meg. Miért nem tudom befogni a számat? Tudhattam volna, hogy felismernek… Nem kellett volna lelepleznem magam. Az én hibám minden. – suttogom elhaló hangon, s arcomat szomorúan simítom az ezüstös páncélnak. Mit meg nem adnék érte, hogy ne legyen rajta…
Hosszú, gyötrelmes csend következik, csak szipogásom töri meg néha, s élvezem Altar érintését a fejemen… igen, a kéz, amelyik annyi életet oltott ki… mégis annyira jó érzés. Mégis annyira gyengéd és meleg.
- Ha ez megnyugtat… - Kezdi halk, nyugodt, selymesen mély hangon, mely fülembe mászva olvasztja fel szívemet. – Ők nem miattad támadtak ránk. – Szemeim tágra nyílnak, felemelem a könnyes tekintetemet, s értetlenkedve nézek Altarra. Micsoda? Nem miattam?
- De… de akkor miért?
- Engem ismertek fel, nem téged. Nem miattad haltak meg. – Könnyeimet törölgetve hátrálok egy lépést tőle, de még mindig értetlenül fürkészem kiolvashatatlan arcvonásait. Őt ismerték fel? Tudom, hogy hírhedt harcos, hisz ezért bérelték fel mellém… de miért támadná meg valaki? Pont azért nem kéne megtámadniuk, mert felismerték… hisz tudhatnák, hogy nincs esélyük ellene. Nem értem.
- De… téged… miért támadtak meg, Altar? – Nagy szemmel meredek rá, de nem kapok választ. A ló mellé lép, végigsimítja a hátát, s én némán figyelem mozdulatait. Miért nem válaszol? Jogom lenne tudni… hiszen vele utazom. Miért nem mondja el? Vajon titkol valamit?
- Sajnálom herceg, de ma éjjel folytatnunk kell az utat. Még túl közel vagyunk a városhoz. – „herceg”? Miért nem szólít a nevemen? Néha már annyira közel érzem magamhoz… aztán újra végtelen távolinak tűnik. Mellette állok, de mégsem tudom megérinteni őt. Beleőrülök.
Torkom elszorul, s kezeimet ökölbe szorítva fordítok hátat neki, arcomat az ég felé fordítom, emelt fővel válaszolok.
- Nem te mondtad, hogy éjszaka nem biztonságos utazni? Meg, hogy ha nem pihenek, akkor még idegesítőbb vagyok? – Tüntető morgással ülök le a földre, s kezeimet összefonom a mellkasom előtt. Nem akarom… nem bírok éjjel-nappal a lovon ülni. Már ez is sok volt. Elvileg ma volt a pihenőnap? Elég rosszul sikerült. – Altar… én nem bírom ezt a tempót. Annyira fáj mindenem. – Ez most nem gyerekes nyafogás. Nem. Hangom halk és szomorú, s a tekintetemet a földre szegezem. Nem… nem bírok visszaülni arra a lóra. Én tényleg nem. – Nem baj, ha később érünk oda… csak lassítsunk. – Szinte már suttogva ejtem ki a szavakat, s közben ujjaimmal a körülöttem lévő fűszálakat simítom végig szórakozottan… legalább… legalább többet lehetnék vele.
Szemeim tágra nyílnak… mikre gondolok?! Nem… én… nem akarok többet lenni vele. Én minél hamarabb oda akartam érni…
Altar
- Már hogy lennék jól?! – Sikítja. Apró kis öklei mellkasomon puffannak, vad rohamát meg sem érzem. – Mit képzelsz?! Hogy merészelsz úgy bánni velem, mint holmi tárggyal, amit becsomagolsz és zsebre vágsz?!
Nem veszem zokon tőle, nem kevés ijedtségen esett át.
- Így gyorsabb volt. – Tovább püföli a páncélomat. Hagyom hogy tovább kiabáljon és kitombolja magát. Amikor kifárad, gyengéden leteszem a földre. Látom a holdfényben megcsillanni könnyeit. Szegény fiú. Pedig meg akartam óvni őt ettől, mert nem bírom a félelmet a szemeiben látni. Előttem nem kell tartania magát. Vigasztalóan simogatom meg a fejét, és végre kibuggyan az első könnycsepp. Vékony karjai derekam köré fonódnak, arcát hasamhoz szorítja, könnyei patakokban folynak alá.
- Miattam haltak meg. – szipogja halkan. - Miért nem tudom befogni a számat? Tudhattam volna, hogy felismernek… Nem kellett volna lelepleznem magam. Az én hibám minden.
Hosszú csend után lecsillapodik a sírása, megtöröm mély hangommal a ránk telepedő csöndet. Szemeim a fák koronája fölött a csillagos eget fürkészik.
- Ha ez megnyugtat… Ők nem miattad támadtak ránk.
- De… de akkor miért?
- Engem ismertek fel, nem téged. Nem miattad haltak meg.
- De… téged… miért támadtak meg, Altar? – kérdezi hátrébb lépve. Kelletlenül engedem el és a lovamhoz lépek.
- Sajnálom herceg, de ma éjjel folytatnunk kell az utat. Még túl közel vagyunk a városhoz.
Hangom kimért, akár a szavaim. A fájdalmas múlt képeti kisöpröm a fejemből és a feladatomra koncentrálok ismét. Ő is hamar összeszedi magát, pár másodperc múlva ismét az erőteljes hercegi hangnemben beszél hozzám, és szavait nyomatékosítva leül a földre is, duzzogva karba tett kezekkel.
- Nem te mondtad, hogy éjszaka nem biztonságos utazni? Meg, hogy ha nem pihenek, akkor még idegesítőbb vagyok? Altar… én nem bírom ezt a tempót. Annyira fáj mindenem! – nyafogja gyermekien a következő pillanatban. – Nem baj, ha később érünk oda… csak lassítsunk.
Elhaló hangjára már felé fordulok.
Elé lépek és leguggolok, könyököm térdeimen pihentetve.
- Nem akarsz már visszamenni? – kérdezem tőle halkan. Megrázza a fejét, hajának illata összekeveredik a fű nedves, kesernyés aromájával. Szőke fürtjein végigcsorog a holdfény, arcán bús árnyékok.
- Nincs értelme. Ha a bátyám... – elakad, nagy levegőt vesz. - ...akkor inkább jobb ha folytatom az utamat. Az Éneklő Óhegyen biztonságban leszek, bár fogalmam sincs mi van ott.
- Elfek – válaszolom halkan. – Hegyi elfek, apád szövetségesei.
- Ezt tudom – bólint, továbbra is a füvet tépkedve.
- Nagyon erős bástyákkal védik kis birodalmukat, a királyuk pedig mindenre elszánt, becsületes elf. Megvéd téged, és mellette méltó oktatásban részesülsz majd, hogy jó király lehess. Atyád nagyon okos döntést hozott.
Csak bólint egyet, majd felpillant rám.
- Miért támadtak meg téged azok az emberek?
- Induljunk, Ilien.
Felállok és felé nyújtom a kezem.
*
Két nap telt el az ominózus eset óta. Az útvonalat ismét módosítanom kellett, így kénytelen vagyok keresztülmenni vele a zöld elfek földjén. Amikor ezt elmondom neki, rémülten néz fel rám. Ismét a karjaimban üldögél a lovam nyergében.
- De ők birodalmam ellenségei!
- Ha nem leplezed le magad előttük, nem lesz gond. Sötét elfre nem támadnának úgysem, mert rettegnek tőlem.
- Miért?
Válasz nélkül hagyva lovaglunk tovább. Nem kell tudnia... milyen borzalmakat művelt népem ezekkel a szerencsétlen tündérekkel. Kis ökle döndül mellkasomon és felvont szemöldökkel nézek le rá. Haragtól kipirulva püföli újra a mellkasomat. Úgy tűnik ez egy új szokása lett.
- Miért nem mondasz nekem el semmit? Válaszolj! – hiszti. Már megint hiszti. Nem zavar, inkább fejére simítom egyik tenyeremet.
- Nemsokára megállunk pihenni, sötétedik.
Felfújja duzzogva arcocskáját és karba fonja kezeit.
- Pompás. Gondolom megint a szabad ég alatt.
- Nem. Egy régi barátomnál szállunk meg. Elvárom tőled, hogy légy vele kedves, különben az ajtó előtt alszol majd.
Felkapja a fejét, hidegen néz rám.
- Akkor neked is kint kell aludnod. - Megsemmisítő pillantást vetek rá, ő pedig felsóhajt. – Jól van na. Herceg vagyok, tudok viselkedni.
- Helyes.
A sok fa között megbújva egy kis kunyhó előtt állok meg a lovammal. Alig néhány méter széles, egy méter magas az egész. A tetejét moha fedi, apró ablaka és kicsi ajtaja van csupán.
- Altar? – hökken meg a herceg. – Ez most komoly?!
Kivágódik a kerek ajtócska, és kirobban belőle egy picike, kövér, sötétzöld hajú, szemű, barnabőrű jelenség. Egy törpe és egy zöld elf gyermekeként látott napvilágot.
- Altaaaar! – visítja boldogan, és ahogy leszállok a lovamról hozzám szalad, megnyomorgatva kezeimet rövid ujjaival. Barátságos mosolyú arcán zöld szakáll göndörödik egészen a térdéig. Barna bőr ruhája itt-ott kopottas de tiszta.
- Hanto a Bátor – mosolyogok le rá kedvesen. – Hogy telik sorod, öreg barátom?
- Unalmasan és lassan. A régi szép idők, a közös harcok emléke éltet. Mi járatban nálam?
Leemelem a nyeregről Ilient, és lerántom róla a köpenyemet amibe belebugyoláltam.
- Ő itt Ivantor király egyetlen fia.
Ilien szép mosollyal hajtja meg a fejét.
- Nagyon örülök hogy megismerhetem.
Visszafogok egy elégedett sóhajt. Tényleg képes viselkedni.
- A trónörökös... – suttogja Hanto áhítattal. – Tyű az anyját... Ha ezt tudom, kitakarítom a házamat.
Ilien arca megrándul, de nem folyik le a mosolya, továbbra is udvarias marad.
- Altar! Hát minek köszönhetem ezt a mély megtiszteltetést? Jaj miket beszélek, én vén hülye! Fáradjatok beljebb!
Az ajtóhoz sétálunk, és Hanto után lépve lehajolok, de kezemet megfogja Ilien és finoman visszatart.
- Altar – suttogja – hogy fogunk elférni odabent? Lehetetlen!
- Csak kövess.
Amikor belépünk, a mágiától megborzongva egyenesedek fel. Nem, tudom hogy nem a ház lett óriási és több emeletes, hanem mi lettünk hozzá kicsik.
- Altar! – sikkantja csodálkozva Ilien, és kezembe kapaszkodva simul az oldalamhoz.
- Semmi baj, ez csak egy kis mágia. Ha kilépsz az ajtón, ismét minden olyan lesz mint volt.
- Mágia? – suttogja aranyosan. Beljebb sétálunk, leülünk az asztalhoz és körülpillantok. Nagyon kényelmes, otthonos ház. Pár perc múlva már előttem egy korsó barna sör illatozik, Ilien előtt pedig egy tányér finom étel és gyümölcslé.
- Egyél fenség, bizonyára éhes vagy. Ha drága jó feleségem még élne, bizonyára sopánkodna milyen soványka vagy és felhízlalna néhány nap alatt.
Bólintok.
- Bizony, Esther ilyen volt.
Hanto leül velünk szemben egy korsó sörrel és elgondolkodva mér végig bennünket. Nincs szükség kérdésekre, magamtól kezdem el.
- Küldetésben vagyok, őt kell eljuttatnom épségben az Éneklő Hegyre. Orgyilkosok vadásznak rá, méghozzá a Sötét Seregből. – Ilien felkapja a fejét és csodálkozva pislog rám.
- Értem. Meddig szeretnétek maradni?
Ilienre pillantok, fáradt arcára, szemei alatt futó sötét árkokra. Egy éjszaka kevés lesz, tényleg nagyon kimerült.
- Ilien, itt biztonságban vagyunk, akár több napot is pihenhetünk itt. Mit szeretnél?
Ilien
- Nem akarsz már visszamenni? – Elém sétálva guggol le velem szemben, s én letépek pár magányos fűszálat. Lassú mozdulattal rázom meg a fejemet, szemeimet szomorúan sütöm le a földre, tekintetem még mindig könnyes.
- Nincs értelme. Ha a bátyám... –… ha meghalt… ha tényleg meghalt, akkor felesleges visszamennem. Nagyot nyelve gyűjtök némi energiát, majd folytatom - ...akkor inkább jobb, ha folytatom az utamat. Az Éneklő Óhegyen biztonságban leszek, bár fogalmam sincs, mi van ott.
- Elfek. Hegyi elfek, apád szövetségesei.
- Ezt tudom. – Igen… tanultam róluk. Az Éneklő Óhegyen élő hegyi elfek… még több elf. Nem akarom. Vajon olyanok, mint Altar? … Nem. A sötét elfek teljesen mások, mint a hegyi elfek. De akkor sem emberek. Nem illek oda.
- Nagyon erős bástyákkal védik kis birodalmukat, a királyuk pedig mindenre elszánt, becsületes elf. Megvéd téged, és mellette méltó oktatásban részesülsz majd, hogy jó király lehess. Atyád nagyon okos döntést hozott. – Visszafojtok egy hangos felhorkantást, és helyette csak bizonytalanul bólintok egyet. Okos döntés… persze. Szerintem egyszerűen az vezette, hogy a birodalom legtávolabbi pontjába zavarjon.
Rövid csend következik, egyikünk sem szólal meg, s a szomorú tekintetet, most Altarra emelem.
- Miért támadtak meg téged azok az emberek? – Talán most kapok választ… talán most elmondja. Hisz, mint utastársa, jogomban áll tudni az olyan dolgokról, amik veszélyforrást jelenthetnek számunkra… nem?
- Induljunk, Ilien. – Ujjaim dühösen fúródnak a nedves földbe, de ajkaimat egy hang sem hagyja el… Hát persze. Hát persze, hogy nem válaszol. Ezt nem hiszem el.
A következő napok kimerítő tempóban telnek, Altar nagyon kevés pihenőt enged, olyankor is csak aludni állunk meg pár órára, természetesen a szabad ég alatt, a hidegben, a kemény földön, s napról-napra egyre nehezebben bírom a végeláthatatlannak tűnő hajszát.
Nagy szemekkel meredek Altarra, mikor a további útvonalat meséli, s fészkelődni kezdek karjai közt… átmenni a zöld elfek földjén? Öngyilkosság számomra. Elég, ha kiderül, hogy a királyi családból származom, és már meg is haltam. Ráadásul az tündék nagyobb veszélyt jelentenek, mint eddig az emberek. Őket talán még Altar sem győzi le olyan könnyedén… főleg ha sokan vannak.
- De ők birodalmam ellenségei! – Csattanok ki felháborodottan, s Altarra szegezem szemeimet. Meg akar öletni? Az a dolga, hogy megvédjen, nem az, hogy még nagyobb veszélybe keverjen. Hisz tudja, hogy milyen vagyok… előbb vagy utóbb úgyis elárulom magam valamivel. Ilyen a személyiségem… mindig a figyelem középpontjában vagyok.
- Ha nem leplezed le magad előttük, nem lesz gond. Sötét elfre nem támadnának úgysem, mert rettegnek tőlem. – Ha nem leplezem le magam… könnyű azt mondani.
- Miért? – Kicsit feljebb csúszok, végtagjaim már úgyis elzsibbadtak a hosszú egyhelyben üldögéléstől, s kíváncsi tekintettel pislogok Altarra. Igen… már olvastam valahol, hogy a zöld elfek félnek a sötét elfektől… de azt nem tudom, hogy miért.
Hosszan figyelem a rezzenéstelen arcot, de nem jön válasz. Miért nem válaszol erre sem? Miért nem válaszol semmire, amit kérdezek? Annyira idegesítő! És én már azt hittem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz… már azt hittem, hogy akár jóban is lehetünk. És mindig… mindig mindent elront.
Dühösen kezdem el püfölni a páncélját, hogy ki adjam magamból a haragomat, s hangosan kiabálva üvöltöm a szavakat.
- Miért nem mondasz nekem el semmit? Válaszolj! – Kérlek… válaszolj… utálom… utálom, hogy nem tudok semmit. Nem bírom ezt a tudatlanságot. Nem bírom…
Kezét fejemre simítva próbál lenyugtatni, de nekem csak könnybe lábad a szemem a dühtől. Ez… ez most nem segít. Ha meg akar vigasztalni, válaszoljon!!! Ne a fejemet simogassa… Nem vagyok 5 éves!
- Nemsokára megállunk pihenni, sötétedik. – Szemeim tágra nyílnak szavai hallatán… megint levegőnek néz… már megint.
Sértetten emelem az ég felé tekintetemet, s kezeimet összefonom a mellkasom előtt. Rendben. Akkor nem is érdekel… tartsa meg magának a hülye titkait.
- Pompás. Gondolom megint a szabad ég alatt. – Dünnyögöm orrom alatt.
- Nem. Egy régi barátomnál szállunk meg. Elvárom tőled, hogy légy vele kedves, különben az ajtó előtt alszol majd. – Egy pillanatra még a durcáskodás is kimegy a fejemből a meglepettségtől… Altar… barátja? Ez valahogy annyira furcsán hangzik.
- Akkor neked is kint kell aludnod. – Emelem fel gőgösen a tekintetemet, mikor eszembe jut, hogy épp haragszom… és mi az, hogy „elvárom”??? Maximum megkérhet rá, hogy legyek kedves. Olyan nincs, hogy elvárja.
Mikor rideg, lesújtó pillantással mered rám, felsóhajtva nyugtatom meg.
- Jól van na. Herceg vagyok, tudok viselkedni. – Nem akarom túlfeszíteni a húrt… a végén még kitalálja, hogy mégsem megyünk a barátjához, és alhatunk megint kint. Akármilyen otthona van az ismerősének, a kemény földnél csak kényelmesebb menedéket nyújthat egy éjszakára.
- Helyes. – Feleli egyszerűen, hangja kicsit mintha megenyhülne, s szívem kihagy egy ütemet. Nagyot nyelve csúszok vissza a karjaiba, s a fákat bámulva meredek magam elé… miért érzem úgy, mintha azt akarnám, hogy elismerjen?
Kizökkenek a bambulásból, ahogy Altar lelassítja a lovat, s körbenézek. Fák. Mindenhol fák. Igen, még mindig az erdőben vagyunk… nem értem. Azt hittem, egy faluban fogunk megszállni. Vagy talán a barátja az erdőben él?
Ahogy megállunk, megpillantok egy aprócska kunyhót, s tágra nyílt szemekkel mérem fel a számunkra egyértelműen kicsi méretű házat. Na jó. Tévedtem, mikor azt mondtam, hogy a barátja háza csak kényelmesebb lehet, mint a szabadban aludni. Lehet, hogy mégsem így van.
- Altar? Ez most komoly? – kérdezem felháborodott hitetlenkedéssel, s szemeimmel még mindig a kicsi viskót vizslatom. Ez nem lehet komoly… ez egy vicc kell, hogy legyen.
Összerezzenek, ahogy lendületesen kicsapódik az ajtó, s egy különös lény viharzik ki elénk. Termete igen aprócska és kövérkés, bőrének színe különös sötétbarna, s fejét zöldes hajkorona és hosszú szakáll díszíti. Elmosolyodom a különös jelenségen, miközben Altar leugrik a ló hátáról, hogy üdvözölje a házigazdát, miközben ő lelkesen rikkantja Altar nevét… tényleg barátok lehetnek, ha így viselkedik vele. De annyira furcsán néznek ki egymás mellett.
Elegánsan húzom ki magam a nyeregben, s mosolyomat eltüntetve figyelem, ahogy a kicsi törpe Altar kezét markolássza.
- Hanto a Bátor. Hogy telik sorod, öreg barátom? – Szemeim tágra nyílnak a ledöbbentségtől, ahogy Altar eddig nem ismert hangszínét hallom meg, s mikor ajkai meleg mosolyra húzódnak elszorul a torkom a keserűségtől. Rám… rám soha nem nézett így. Nekem soha nem mutatta ezt a mosolyt… miért nem?
- Unalmasan és lassan. A régi szép idők, a közös harcok emléke éltet. Mi járatban nálam? – Hallom fél füllel a választ, de gondolataim egész máshol járnak. Próbálom rendbe szedni felkavarodott gondolataimat, s csak akkor zökkenek ki, mikor Altar egy gyors mozdulattal kap le a hatalmas ló hátáról.
- Ő itt Ivantor király egyetlen fia. – Ajkaimat összeszorítva nyelek egy nagyot, fülemben visszhangzanak Altar szavai… „egyetlen fia”…
Mikor lehúzza rólam az óriási utazóköpenyt, minden múltbeli tapasztalatra szükségem van, hogy villámgyorsan mosolyt tudjak varázsolni ajkaimra, s érzem, hogy egy pillanatra megremegnek lábaim.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. – Hangom illemtudó, s egy apró meghajlással teszem még udvariasabbá. Óriási kő zuhan le a szívemről, mikor kiejtem az utolsó hangot, s megkönnyebbülten sóhajtok fel magamban… nem remegett meg a hangom… pedig legszívesebben üvöltenék. Nem hittem volna, hogy sikerülni fog… de miért… miért nem tud Altar rám is így nézni?
- A trónörökös... Tyű az anyját... Ha ezt tudom, kitakarítom a házamat. – Kezeivel megdörzsöli a tarkóját, csillogó szemekkel mered rám, s szavai hallatán majdnem apró mosoly kúszik ajkaimra. Érzem, hogy arcom megrendül, de sikerül visszatartanom magamat. Még jó, hogy az udvarban számtalan érdekes külsejű vendéget kellett köszönteni az esti mulatságokon. Hozzászoktam, hogy akármilyen látványban van részem, ha muszáj, meg tudom őrizni a komolyságomat.
- Altar! Hát minek köszönhetem ezt a mély megtiszteltetést? Jaj miket beszélek, én vén hülye! Fáradjatok beljebb! – Szemeim tágra nyílnak, s nagyon nyelve képzelem el, ahogy bepréseljük magunkat az apró kunyhóba, és nagyon nem tetszik a gondolat… azt a méretet nem nekünk találták ki… főleg nem Altarnak… én még valahogy bepréselném magam.
Bizonytalan léptekkel követem őket az ajtóig, s mikor Altar épp belépni készülne, óvatosan fogom meg a kezét, hogy megállítsam.
- Altar, hogy fogunk elférni odabent? Lehetetlen! – Halkan suttogok, hogy nehogy véletlenül megsértsem a házigazdát… nem akarom kivívni a haragját… úgy tűnt elég jóban van Altarral, ezért nem tenne jót az így is ingatag lábakon álló kapcsolatunknak.
- Csak kövess. – Válaszol egyszerűen, majd besétál az ajtón, s én tétovázva követem… hát… legyen.
Hirtelen összerezzenek, egész testemet különös, borzongató, kényelmetlen érzés keríti hatalmába, s szédelegni kezdek. Altar nevét rikkantva, kapaszkodom bele a kezébe, biztos pontot keresve, mielőtt elesnék.
- Semmi baj, ez csak egy kis mágia. Ha kilépsz az ajtón, ismét minden olyan lesz, mint volt. – Hallom a higgadt, nyugtató hangot, s Altar készségesen hagyja, hogy oldalához bújva keressek támaszt, míg elmúlik az émelygés.
- Mágia? – Suttogom, szemeim felragyognak, s lassan kezd elpárologni a kényelmetlen szédülés. Mágia… amiről annyit tanultam és olvastam. Életemben először találkozom ilyen erős formájával.
A meleg szobába lépve, elámulva nézek körül a teljesen normális méretű szobában… elképesztő.
Leülünk az asztalhoz, s a következő pillanatban, egy tál ételt tol elém Hanto, széles mosollyal, majd kedvesen bólogatva szólal meg.
- Egyél fenség, bizonyára éhes vagy. Ha drága jó feleségem még élne, bizonyára sopánkodna milyen soványka vagy és felhízlalna néhány nap alatt.
- Bizony, Esther ilyen volt. – Mikor látom, hogy Altar nem ellenzi, hogy idegentől fogadjak el ételt, illemtudóan elmosolyodva biccentek, de nincs étvágyam, a villával csupán túrogatni kezdem az ínycsiklandozónak tűnő fogást.
Nézem, ahogy iszogatni kezdenek, s pár percig csönd telepszik a szobára, mindenki a gondolataiba merül, majd Altar töri meg a csendet.
- Küldetésben vagyok, őt kell eljuttatnom épségben az Éneklő Hegyre. Orgyilkosok vadásznak rá, méghozzá a Sötét Seregből. – Összevont szemöldökkel pillantok Altarra, de nem szólalok meg… honnan tudja, kik vadásznak rám? Hiszen még nem is találkoztunk velük… legalábbis… azt hiszem nem… de Altar mellett az sem lehetetlen, hogy megtámadtak, csak nem mondta el.
- Értem. Meddig szeretnétek maradni?
- Ilien, – Dadammm… szívem nagyot dobban nevem hallatán, s egy pillanatra elvörösödve rezzenek össze. - Itt biztonságban vagyunk, akár több napot is pihenhetünk itt. Mit szeretnél? – Ledermedve meredek Altarra óriási szemekkel, kezem megáll az étel piszkálása közben, s hirtelen egy hang sem jön ki torkomon… micsoda? Jól hallottam?
Altar… most komolyan azt kérdezte, hogy mit szeretnék, vagy ennek a mágiának több mellékhatása van, mint hittem?
Mikor mindketten kérdő tekintettel néznek rám, rá kell jönnöm, hogy nem csak a képzeletem játszott velem csúnya tréfát, s nagyot nyelve erőltetem ki magamból a szavakat.
- … A néhány nap pihenés nem hangzik rosszul. – Suttogom szinte hangtalanul, de nem nézek fel, tekintetemet makacsul a tányérra szegezem.
Miért dobog ilyen hevesen a szívem egy egyszerű kérdéstől? Még szép, hogy figyelembe veszi a szavamat… ha már az én apám fizeti a szolgáltatásait. Igen, ez természetes… de mégis…
Az este hátralévő részében némaságba burkolózva hallgatom, ahogy beszélgetnek, s elszorult szívvel figyelem Altar szokatlan közvetlenségét… mármint… magához képest közvetlenségét.
Miért van olyan érzésem, hogy ezt az oldalát nekem soha nem fogja megmutatni?
A második korsó sör után egyre vidámabban diskurálnak a régi időkről, személyekről, akiket nem ismerek, történetekről, amikhez nem tudok hozzászólni, s kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.
Persze, hogy engem nem enged közel magához… persze, hogy nem mond el semmit… miért is tenné? Neki én csak egy csomag vagyok, amit el kell vinni az Éneklő Óhegyre. Ennyi. Semmi több. De… de miért szúr ennyire a mellkasom?
Lassú mozdulattal állok fel a székről, majd halk udvariassággal szólalok meg.
- Szerintem én lassan lefekszem aludni. Megtudhatnám, merre van a fürdőszoba? – Mindkettejük tekintete rám szegeződik, és Hanto segítőkészen pattan fel a székről, hogy odavezessen. Elkezd valamit fecsegni vidáman és szórakozottan arról, hogy a fürdőszobája nem biztos, hogy megfelel az elvárásaimnak, de én szótlanul, magamba zuhanva követem, szavait csak fél füllel hallgatom. A szoba sarkában lévő mosdótálnál csak jobb lehet.
Megkönnyebbülten nézek körbe a mosdóban, mikor végre magamra maradok, s mélyet sóhajtva lépek a tükörhöz. Elborzadva hunyom le szemeimet a szokásosnál is sápadtabb és beesettebb arc és a karikás szemek láttán, s hajam is fakóbbnak, fénytelenebbnek tűnik. Csodás látvány...
Órákig élvezem a forró, frissítő fürdőt, kihasználva, hogy végre egyedül lehetek, és nem kell sietni… már úgy hiányzott.
Térdig érő, hófehér hálóruhában lépek ki a fürdő ajtaján, s megtorpanok, mikor Altart pillantom meg magam előtt. Nagy szemekkel, várakozóan meredek rá, s ő ujjait vizes tincseimbe túrva szólal meg.
- Gyere, megmutatom a szobádat. – Érzem, hogy kipirulok a gyengéd érintéstől, s félénken biccentve követem Altart szó nélkül egy apró, de barátságosan berendezett szobába. – Ez a ház biztonságos, ezért aludhatsz egyedül. De ha bármire szükséged van, a szomszéd szobában vagyok. – Folytatja halkan, majd mikor bólintok, magamra hagy.
Körbenézek a zsúfolt szobában, s hiába van otthonosan berendezve, mégis üresnek és kopárnak érzem… alhatok egyedül… miért nem tudok örülni a gondolatnak?
Lassú léptekkel sétálok vissza a nappaliba, szemeimmel a fából faragott bútorokat vizsgálva, s mikor megpillantom, hogy Hanto egyedül ül az asztalnál, kíváncsi tekintettel ülök vissza a helyemre, vele szemben.
- Hol van Altar? – Kérdezem felvont szemöldökkel, arra számítottam, hogy őt is itt találom. Csak akkor veszi észre jelenlétemet, mikor megszólalok, s láthatóan gondterhelt gondolatokból zökkentettem ki. Ahogy rám pillant, ajkait barátságos, bohókás mosolyra húzza, majd válaszol.
- Fürdik. Látom rajta, hogy ő is eléggé kifáradt. – Meglepett tekintetem láttán jóízűen felnevet, ajkai még szélesebb vigyorra húzódnak, s szemeit törölgetve folytatja, mielőtt szóhoz juthatnék. – Igen, ő is tud olyat. Nem könnyű észrevenni, de egy jó barátnak szembetűnik. – Torkomba újra hatalmas gombóc költözik, s szemeimmel figyelem, ahogy kortyol egyet az előtte lévő söröskorsóból.
- Mióta ismeri? – Látom, ahogy az alkoholtól ködös tekintet a múltba réved, s türelmesen, mégis különös izgatottsággal várom, hogy felidézze az emlékeket. Lehet, hogy végre megtudhatok valamit róla?
- Még abból az időből, mikor a sötét elfek királyát szolgálta. – Dörmögi, szinte magának, s újabbat kortyol a nyelvét megoldó nedűből… Altar? Szolgálni valakit? Annyira nehéz elképzelni…
- Mindig ilyen volt? – Folytatom a kérdezősködést felbátorodva, mikor látom, hogy már eléggé becsiccsentett állapotba kerül, s ő újra elmosolyodik egy pillanatra.
- Hogy ilyen rideg? Nem… nem mindig. – Rövid szünetet tart, ujját a korsó szélén simítja végig, miközben visszagondol a régebbi időkre. – Persze sosem volt túlzottan barátságos típus, de… - Tekintete egyik másodpercről a másikra komorul el, s én a lábaimat magam alá húzva hajolok közelebb, nehogy akár egy szót is elvétsek. - …ennyire csak Enthos halála után hidegült el a többi élőlénytől. – Szemeim tágra nyílnak, szívverésem rejtélyes oknál fogva felgyorsul.
- Ő ki volt? – Próbálom hangomból elrejteni az izgatottságot, nehogy rájöjjön, hogy talán túlságosan sok titkot kikotyog.
- Enthos… ő… Altar egyetlen és örök szerelme…… – Szívem egy pillanatra mintha megszűnne dobogni, a vér megáll az ereimben, s egész testemet jeges fagyosság járja át.
- Elég legyen. – Összerezzenve ugrok egyet a széken, ahogy Altar hangos, mély és szokatlanul ingerült hangja megtölti a szobát, s látom, ahogy Hanto szemei tágra nyílnak a bűntudattól. Valószínűleg csak most döbbent rá, hogy miket mondott. – Ilien, nem kéne aludnod? – Altar hangja mintha fenyegető lenne, rideg tekintetéből semmit nem tudok kiolvasni, s ajkaimra harapok, ahogy folytatja. – Azt hittem, hogy kifáradtál, de ha nem így van, akár folytathatjuk is holnap az utunkat. – Szemeim tágra nyílnak, s a székről felpattanva rohanok utána, mikor hátat fordítva tűnik el a nappali ajtajában.
- Várj, Altar! – Kopogás nélkül nyitok be a szobájába, majd egy pillanatra ledermedek… ez nem jó… mit is akartam mondani? Teljesen elfelejtettem- – Én… én… - Halkan, bizonytalanul kezdek el hebegni, érzem magamon tekintetét, de nem merek ránézni. – Sajnálom… nem akartam beleütni az orromat a magánéletedbe… én csak… - Nagyot nyelve tartok rövid szünetet, s csak ekkor jut el agyamig szavaim jelentése. Miért kérek bocsánatot? Ez annyira nem én vagyok… és… nem mintha bármi rosszat csináltam volna… - És amúgy is… - Folytatom, hangom most már nem halk és nem is bizonytalan. – Te vagy az, aki soha nem mond el nekem semmit! Akármit kérdezek, csak hallgatás a válasz! – Végre rá pillantok, szemeim már könnybe lábadtak a dühtől.
Az ágyon ülve mered rám, tekintete már nem dühös, érzelemmentes szemekkel néz, s ezzel mintha csak megforgatná a tőrt szívemben. Hosszú, ezüstöt haja lágyan kibontva hullik a matracra, s a páncél helyett most csak egy lenge ing van rajta. Nagyon nyelve fordítom oldalra tekintetemet, mikor megpillantom a szétnyíló ing mögött a szürke, bársonyos bőrfelületet…
Altar szerelme… vajon milyen lehetett? Vajon azért ápolja így a haját, mert még mindig az emlékeiben őrzi őt?
- Miért kéne ilyeneket elmondanom? – Kezeim ökölbe szorulnak a fájdalomtól, a rideg hang hallatán, körmeim a tenyerembe mélyedve ejtenek sebet bőrömön, s szinte érzem, ahogy apró vércseppecskék buggyannak ki bőröm alól.
- Ne-nem ilyeneket… de azt jogom lenne tudni, hogy miért támadtak rád, nem?! Ha már veled utazom! – Hangosan üvöltöm a szavakat, s könnyfátyolos tekintettel nézem, ahogy feláll az ágyról. – Nem vagyok már gyerek!!! És jogom van tudni! Altar!!!
Szó nélkül sétál az ablakhoz, nekem hátat fordítva, s gyomrom görcsbe rándul. Átnéz rajtam. Már megint átnéz rajtam. Ezt nem bírom. Nem bírom tovább. Miért fáj ennyire?
- Sajnálom… - suttogom újra, elhaló hangon, s szemeimet lehunyva dőlök a csukott ajtónak, szívemet egyre erősebben szorongatja a gyötrelmes kín. – sajnálom, hogy megkérdeztem, hogy van e párod… és sajnálom, hogy megfogtam a hajad… én nem tudtam… ha tudtam volna…
Altar
Édesen lesüti szemeit, arcára halvány pír ül.
- … A néhány nap pihenés nem hangzik rosszul.
Hanto belemosolyog a szakállába, és én is elfojtok egyet.
Kedélyes beszélgetés után Ilien fürdeni megy.
Honto visszatér és komolyan néz rám.
- Mi a helyzet a fiúval? Nincs valami jó bőrben.
Bólintok és meghúzom a sörömet.
- Altar, légy vele kedves. Olyan kis érzékenynek tűnik.
- Elhiheted, hogy a lehető legkedvesebb voltam eddig vele. Igazi kis szörnyeteg tud lenni néha.
Jóízűen csap a térdére.
- Íjnye az anyját, igazi kis csibész, mi? Láttam a szemein! Alig várom hogy kipihenje magát aztán láthassam miket művel veled! Haha!
Megsemmisítő pillantást küldök felé, majd felállok. Ilien tányérja tele van étellel, egy falatot sem evett. Helytelen.
- Jó éjt Hanto. Holnap beszélünk.
- Rendben barátom.
Megvárom Ilient a fürdőszoba előtt, és amikor nyílik az ajtó és egy vékony, sápadt, törékeny fiú jön ki rajta hófehér hálóruhában, összeszorul a szívem. Olyan elesettnek és védtelennek tűnik...
Megborzolom még nedves fürtjeit egy gyengéd mozdulattal.
- Gyere, megmutatom a szobádat. – belépünk egy kellemes kis vendégszobába. - Ez a ház biztonságos, ezért aludhatsz egyedül. De ha bármire szükséged van, a szomszéd szobában vagyok.
Magára hagyom és elvonulok fürdeni. A kádban kiterülök, és bár kényelmetlen, mert kicsi nekem, akkor is behunyom a szemem és élvezem a pihenést. Itt végre ellazulhatok egy kicsit. Megmosom a hajam, majd addig fésülöm amíg meg nem szárad. Megszárítkozom és tiszta inget, pamut nadrágot húzok.
Amikor befejezem, benyitok Ilien szobájába de nincs ott. A nappaliban találok rá.
- Ő ki volt?
- Enthos… ő… Altar egyetlen és örök szerelme...
- Elég legyen – dörren mély hangom, forró harag dübörög mellkasomban. – Ilien, nem kéne aludnod? Azt hittem, hogy kifáradtál, de ha nem így van, akár folytathatjuk is holnap az utunkat.
Kiviharzom a helyiségből, mielőtt megbántom régi barátomat az illetlensége miatt.
- Várj, Altar! – kiáltja utánam Ilien, de nem foglalkozom vele. A szobámban ledobom magam a kényelmes, nagy ágyra és kifújom a levegőt. Beront az ajtón Ilien.
- Én… én… - habogja megszeppenve amikor meglát. - Sajnálom… nem akartam beleütni az orromat a magánéletedbe… én csak…
Nocsak. Most először hallom őt bocsánatot kérni, de mielőtt még ellágyulnék, máris hangnemet vált és bicskanyitogató stílusát előkapva folytatja:
- És amúgy is… Te vagy az, aki soha nem mond el nekem semmit! Akármit kérdezek, csak hallgatás a válasz!
Kifejezéstelenül meredek könnyes szemeibe.
- Miért kéne ilyeneket elmondanom?
- Ne-nem ilyeneket… de azt jogom lenne tudni, hogy miért támadtak rád, nem?! Ha már veled utazom! – kiabálja, könnyei záporoznak már. – Nem vagyok már gyerek!!! És jogom van tudni! Altar!!!
Már megint hisztizik, miközben azt állítja, hogy nem gyerek már. Ehh.
- Sajnálom… - suttogja rövid csend után - sajnálom, hogy megkérdeztem, hogy van e párod… és sajnálom, hogy megfogtam a hajad… én nem tudtam… ha tudtam volna…
Hátrapillantok rá a vállam fölött. Nem kéne, de mégis visznek a lábaim. Fejére teszem a kezemet és finoman magamhoz húzom. Nem kéreti magát, azonnal hasamba fúrja az arcát és derekam köré fonja vékony karjait.
- Nagyon belelendültél a bocsánatkérésbe – dörmögöm halkan. – Elég volt ennyi. Én is tartozom eggyel neked, Ilien.
Szipogva emeli fel a fejét, könnyes szemei tágra nyílva figyelik arcomat.
- Te...? – szipogja.
- Sajnálom Ilien. Durva voltam veled, pedig tudom jól, hogy kimerült vagy és gyenge. Még csak nem is ettél semmit.
Megroggyannak a lábai, ezért lehajolok, ölembe veszem őt és mielőtt megindulok az ágyam felé, inkább az ő szobájába viszem. Az éjjeliszekrényén már illatozik egy tányér sütemény, és halványan elmosolyodok. Hanto is észrevette, hogy nem evett. Kedves öreg barátom.
- Egyél Ilien, különben még jobban legyengülsz.
Szót fogad, csendben majszol és közben az arcomat nézegeti. Hosszúra nyúlik a csönd, mégis meghitt és nem feszültségtől terhes. Én töröm meg.
- Téged óvtalak. – Értetlenül néz rám. Fújok egyet és nekiveselkedek. – Elhallgattam előled információkat, mert kímélni akartalak. Nincs értelme tudnod arról, milyen veszélyben vagy éppen, mert nem tehetsz ellene semmit és csak kikészültél volna még ennél is jobban. Az pedig... nem zavar ha rólam akarsz többet tudni. Arról van szó, hogy szinte csak fájdalmas vagy szomorú emlékeim vannak. Minek beszéljek róluk? Fölösleges. Miért szeretnéd ezeket tudni?
- Én... én... – suttogja mélyen elpirulva, és lehajtja fejét. Vékony ujjai között a félig megevett sütemény illatozik. A háttámlának támaszkodva üldögél, szörnyen kicsinek tűnik. Beleborzolok a hajába.
- Nos, ha kipihented magad és felépültél, akkor majd mesélek magamról... valamennyit. Rendben?
Csak biccentést kapok. Figyelem ahogy elfogynak a sütik, egyre nehezebbeket pislog, végül elalszik. Óvatosan vízszintesbe fektetem és felegyenesednék de ingembe kapaszkodik kis keze.
- Jól van – dörmögöm beletörődve és mellé heverek. Órák vag yercek múlva már egymással szemben pihenünk, ő szorosan mellkasomba bújik, én pedig karomat derekán pihentetem.
- Mi ez? – suttogja mellkasomba. Lehelete csiklandozza bőrömet. Résnyire nyílnak higanyszürke szemeim, fájdalom mardossa mellkasomat.
- Hanto énekel.
Elakad a lélegzete, ahogy tekintetemet meglátja.
- Altar...
- Valamikor együtt harcoltunk, amíg el nem veszítettük a számunkra legfontosabbakat. Azóta minden éjjel énekel.
Selymes fürtjeibe csúsznak ujjaim, és behunyt szemekkel cirógatom őt. Enthos...
Eltépem gondolataim fonalát és inkább magamhoz húzom Ilient. Finom illatát magamba szívom mélyen és lassan kifújom a levegőt.
- Nem fésülködsz? – töri meg susogva a csendet. Pedig azt hittem már alszik. Kis keljfeljancsi.
- Azon már túl vagyok.
Vágyakozva pillant a hajamra és elmosolyodom. Mellkasomon babráló ujjacskáit óvatosan megfogom és a hajamra teszem. Enthos óta nem érintette más... de az már a múlt. Örökké nem élhetek abban a fájdalomban.
Ilien
Remegő kezekkel kezdem el a könnyben úszó szemeimet törölgetni, hogy visszanyerjem látásomat, s bennem ragad a levegő, mikor Altart pillantom meg magam előtt. Kezét gyengéden simítja fejemre, s magához húzva engedi, hogy hozzábújjak. Gyomrom borsó nagyságúra ugrik össze, ahogy inge arcomat simítja, s érzem a testéből áradó meleget. Most nem a rideg, kemény páncélt ölelem... Ez most tényleg Ő.
Ezek szerint nem haragszik? Ha tudtam volna, hogy ennyire jó érzés, ha megbocsát valaki, talán nem 17 évesen kezdtem volna el a bocsánatkérést. Vagy ez csak miatta van? Eddig soha nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam.
- Nagyon belelendültél a bocsánatkérésbe. Elég volt ennyi. – Szívem egyre hevesebben ver, s arcomat hasának dörgölve élvezem a bőre puhaságát. - Én is tartozom eggyel neked, Ilien. – Szemeim tágra nyílnak, s kelletlenül hajolok kicsit távolabb tőle, hogy láthassam arcát. Mire gondol?
- Te?
- Sajnálom Ilien. Durva voltam veled, pedig tudom jól, hogy kimerült vagy és gyenge. Még csak nem is ettél semmit. – Torkom elszorul, érzem, hogy teljesen elvörösödöm, és mintha minden erő egy pillanat alatt párologna el végtagjaimból… aggódott értem? Észrevette, hogy nem ettem semmit? Mi történik velem? Miért… miért ver ilyen gyorsan a szívem?
Altar még pont időben kap el, mielőtt a földre rogynék, s érzem, ahogy az erős kezek gyengéd gondoskodással emelnek fel… ezek a kezek, amelyek bármitől megvédenének… pont, mint aznap éjjel…
Lassú léptekkel visz át a saját szobámba, s óvatosan fektet a puha matracra. Arcán lágy mosollyal pillant rám, s ajkamra harapva pislogok rá nagy szemekkel… mosolyog. Lehet, hogy nem olyan meleg és barátságos mosollyal, mint amivel Hantot illette, de nekem ennyi is elég.
- Egyél Ilien, különben még jobban legyengülsz. – Szívesen vagyok gyenge és kimerült, ha ilyenkor ennyire kedves velem. Bárcsak mindig ilyen lenne… ugye nem fog visszaváltozni az eddigi önmagába?
Aggódó tekintete láttán mégiscsak elemelek egy szelet süteményt az éjjeli szekrényen lévő tálról, s apró falatot harapok le belőle. Lassan kezdem ízlelgetni számban a finom sütit, s alaposan megrágva nyelem le, hogy biztos átférjen a jelenleg egy milliméter átmérőjűnek érzett torkomon.
Halovány, sejtelmes mosolyát fürkészve majszolom a sütit, s hosszú, meghitt csend telepszik ránk, melyet csak a rágásom halk nesze tör meg néha.
- Téged óvtalak. – Szólal meg végül, s szemeimmel tekintetét kutatom… engem óvott? Ezt hogy érti? Mármint… tudom, hisz ez a dolga… de ez most hogy jön ide? - Elhallgattam előled információkat, mert kímélni akartalak. Nincs értelme tudnod arról, milyen veszélyben vagy éppen, mert nem tehetsz ellene semmit és csak kikészültél volna még ennél is jobban. – Szemeim tágra nyílnak, nagyot nyelve húzom fel lábaimat, ahogy az ágy támlájának dőlök. Tehát erre gondolt… értem… tehát csak azért nem válaszolt a kérdéseimre, hogy ne féljek annyira? - Az pedig... nem zavar, ha rólam akarsz többet tudni. Arról van szó, hogy szinte csak fájdalmas vagy szomorú emlékeim vannak. Minek beszéljek róluk? Fölösleges. Miért szeretnéd ezeket tudni? – Érzem, ahogy mellkasom összeszorul, s a légzés egyre nehezebb feladatnak tűnik… hogy érti azt, hogy csak fájdalmas vagy szomorú emlékei vannak? Ezt nem tudom elképzelni… ez… ez nem lehet igaz.
- Én... én... – Lehajtom a fejemet, és nem tudom, mit válaszolhatnék… magam sem tudom a választ… miért érdekel? Fogalmam sincs… csak azt tudom, hogy rettentően fájdalmas a gondolat, hogy Hanto mennyivel jobban ismeri nálam. Én is ismerni akarom… és én is tudni akarok a… a szerelméről… biztos gyönyörű és kedves nő volt. Enthos… még soha nem hallottam ezt a nevet.
Gondolataimból Altar zökkent ki, ahogy hajamba túrva segít ki a szorult helyzetből, s így nem kell kitalálnom egy nevetséges indokot.
- Nos, ha kipihented magad és felépültél, akkor majd mesélek magamról... valamennyit. Rendben? – Boldogan bólintok, miközben egy újabb darab süteményért nyúlok… vajon tényleg mesél majd? Vagy csak azért mondja, hogy most megnyugtasson? Nem tudom, de annyira jól esik.
Érzem, hogy elnyom az álmosság, ahogy lassan megtelik a hasam, s minden pislogás után egyre nehezebb és nehezebb újra kinyitni szemeimet.
Szinte már félálomban vagyok, mikor Altar gyengéden emel meg egy kicsit, hogy az ülő helyzetből lefektessen, s kényelmesen nyújtózom ki a hosszú ágyon. Érzem, hogy kicsúsznak alólam kezei, a kellemes melegség mintha egyre távolodna, s ösztönösen kapok utána. Ujjaim ingébe markolnak, s igaz, egy hang sem jön ki torkomon, ő mégis mintha tökéletesen megértené érzéseimet.
- Jól van. – Mély hangja mintha belülről öntene el kellemes forrósággal, s mikor érzem, hogy mellém bújik, egész testem bizseregni kezd közelségétől. Szemeimet már nem tudom kinyitni az fáradtságtól, s az átmeneti vakságom miatt a többi érzékszervem mintha kiéleződne. Minden rezdülésünket, minden lélegzetvételünket hallom a néma csöndben, s érzem mellkasa mozgását, ahogy ösztönösen egyre közelebb és közelebb simulok forró testéhez. Annyira… annyira jó érzés. Kezét derekamra simítja, s a testemet átjáró bizsergés nyom mély álomba.
Egy gyönyörű, keservesen szomorú énekhangra ébredek, a dallam szinte megbabonáz, s szívembe különös bú költözik.
- Mi ez? – Szemeimet lassan nyitom ki, s ekkor döbbenek rá igazán, hogy még mindig Altar karjai között fekszem. Szívverésem felgyorsul, s tudom, hogy kicsit kipirulok, s tekintetemet óvatosan emelem fel Altar arcára.
- Hanto énekel. – Suttogja a választ, s megfagy a vér az ereimben arckifejezése láttán. Az oly sokszor közömbös és érzelemmentes tekintetből most ömlik a fájdalom, s megremegve suttogom a nevét… ilyenkor… ilyenkor el tudom hinni, amit mondott. Csak szomorú emlékek? Úgy érzem… úgy érzem, segíteni akarok neki valahogy… még soha nem éreztem ilyet… nem tudom, hogy… vajon van rá mód, hogy jobban érezze magát?
- Valamikor együtt harcoltunk, amíg el nem veszítettük a számunkra legfontosabbakat. Azóta minden éjjel énekel. – Folytatja halkan, szemeit újra lehunyja, s ujjait ismét tincseim közé csúsztatja. Nem szólalok meg, s ahogy közelebb húz magához, egy pillanatra megfeszül testem, majd engedelmesen bújok hozzá elvörösödve.
Inge lezserül nyílik szét mellkasán, s arcom közvetlenül bőréhez simul. Érzem a belőle áradó mámoros illatot, bőre bársonyos tapintása simogatja arcomat, ahogy mellkasa mozog légzés közben. Altar…
Pár percig egyikünk sem szólal meg, s tudom, hogy még javában éjszaka van, de nem tudok elaludni.
- Nem fésülködsz? – Halkan suttogom a szavakat, kicsit távolabb hajolok tőle, s most arcom helyett kezemet csúsztatom mellkasára tétovázva.
- Azon már túl vagyok. – Arcán mintha egy pillanatig mosoly futna át, s tekintetem most hosszú, ezüstfehér tincseire vándorol. Lágyan terülnek szét az ágyon a hosszú szálak, s ahogy ujjai gyengéden fogják meg kezemet, egy pillanatra megrezzenek, mintha villámcsapásként érne érintése.
Hajára vezeti az övéhez képest apró, remegő kezemet, s én érzelmektől csillogó szemekkel pillantok fel kérdőn a meleg tekintetbe. Miért? Miért csinálja ezt?
- Altar… - Hangom remeg, a sírás kerülget. – miért?
Érzem, ahogy derekamon nyugvó ujjai egy pillanatra megfeszülnek, majd újra közelebb húz magához, s szívem olyan hevesen ver a boldogságtól, hogy szinte már fizikai fájdalmat okoz dübörgésével… ha ez egy betegség, akkor soha nem akarok meggyógyulni.
- Nincs oka. Neked szabad. – Nagyot nyelve hunyom le szemeimet, s a mozdulattól egy-két apró, néma könnycsepp szabadul ki a könnyfátyolos tekintetből… ha ezt mondja… ha így mondja… félre fogom érteni. A végén még elhitetem magammal, hogy különleges vagyok… hogy nem csak csomagként vagy munkaként tekint rám. A végén még bemesélem magamnak, hogy…
Ujjaim mozogni kezdenek, óvatosan veszek tenyerembe egy vékony tincset, s gyengéd mozdulattal simítom arcomhoz. Orromat megtölti Altar illata, s szinte elbódít az érzés. Újra nevét sóhajtom halkan, majd suttogva szólalok meg.
- Mesélj valamit… - Ujjai hajamba vándorolnak, s lassú mozdulatokkal kezdi simogatni fejemet. Fejbőröm bizsereg kezd gyengéd érintésétől, ujjaimmal mellkasát kezdem el szórakozottan cirógatni, ahogy megszólal.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne jelenleg. Csak szomorú történeteim vannak. – Torkom újra elszorul, s lassan emelem tekintetemet arcára… lehetséges lenne… lehetséges, hogy ennyire szomorú múltja volt? De hát… a szerelme… vele csak vannak boldog emlékei. Bár, gondolom, azt nem szívesen meséli el…
Szinte nem is gondolkodom, testem magától cselekszik, ahogy ujjaim arcára vándorolnak, s óvatosan simítom végig bőrét. Kezem egész kicsinek tűnik hozzá képest, s a ledöbbent tekintetbe nézek komolyan.
- Ne engedd, hogy az elvesztésének fájdalma megkeserítse a vele töltött szép idők emlékét. – Szavaim alig hallhatóan törik meg a szoba csendjét, s én sem tudom miért, de úgy érzem muszáj ezt mondanom. Egy pillanatra mintha megmerevedne teste, s visszahúzom kezemet, újra mellkasára csúsztatva ujjaimat.
Rövid csend következik, nem kapok választ, s ajkamra harapva bújuk kicsit közelebb hozzá. Lehet, hogy valami rosszat mondtam?
Kicsit feljebb csúszok, fejemet mellkasára hajtom, s hogy más irányba tereljem a gondolatokat, szórakozott hangon szólalok meg.
- Tudod mit? Igazad van… nem kéne mesélned. Rád is rád fér a pihenés. – Rövid szünetet tartok, hangom kicsit elbizonytalanodik, s szememet lehunyva élvezem, ahogy orrom nyakát simítja. – Tehát… hagylak is aludni. – Érzem, ahogy arcát lehajtva hajol hajamba, s szemeim tágra nyílnak, mikor lágy puszit lehel homlokomra.
- Jó éjszakát, Ilien. – suttogja fülembe, s testem mintha felgyulladni készülne szavaitól… a francba… a francba… ne…
Görcsösen húzom kicsit távolabb alsó felemet tőle, hogy ne érezze merevedésemet, s szemeimet összeszorítva próbálok másra koncentrálni… Mondom. Másra. Koncentrálni.
Kipihenten nyitom ki szemeimet, s nyújtózkodva fordulok meg az ágyon… hiányérzetem van. Felülök, s ekkor döbbenek rá, hogy Altar már nincs mellettem, s a párnára visszadőlve húzom magamhoz a puha anyagot.
Tegnap este hosszas gyötrelem után, de sikerült elaludnom szerencsére… vajon Altar is tudott aludni? Vajon kipihente magát? Remélem… vagy lehet, hogy zavarta, hogy itt kellett aludnia?
Érzem, hogy arcom újra kipirul a tegnap este történtek emlékétől, s homlokomat masszírozva ülök fel újra.
A szobában világos van, a kinti napfény ragyogva süt be az ablakon, s lassú mozdulatokkal kászálódom ki az ágyból. Nem öltözöm át, a hálóingben sétálok ki a szűk folyosóra, s Altar szobájának ajtaja előtt elhaladva megyek be a fürdőbe. Látom, ahogy a piszkos ruháim egy fonott kötélen lógva száradnak, s elmosolyodva nézek végig rajtuk… vajon Altar mosta ki?
A tükörbe nézve ismét elmosolyodom, a tegnapinál sokkal jobb látvány fogad, bár még mindig csak halovány mása vagyok az egykori önmagamnak.
Gyors léptekkel sétálok a nappaliba, s egyből megpillantom Altart és Hantot az asztalnál. Mindkettejük tekintete felém fordul, s vigyorogva ülök le a tegnapi helyemre, lábaimat magam alá húzva.
- Mi a reggeli? – Kérdezem lelkesen, s Hanto felnevetve pattan fel a székből.
- Nem inkább vacsora? Már késő délután van. – Duruzsolja magában jót mulatva, s én tágra nyílt szemekkel nézek Altarra, hogy bólintásával megerősítse a hihetetlennek tűnő kijelentést. Ennyit aludtam volna? Uramisten… akkor azért nem vagyok fáradt…
Alig pár perc múlva egy hatalmas tányérnyi gőzölgő ennivalót tol elém Hanto, s egyből neki is látok a fogásnak. Meleg étel… ilyenben is jó régen volt részem.
- Mivel láttam, hogy mindketten kimerültek vagytok, bátorkodtam kimosni a ruháidat, herceg. – Szólal meg Hanto felém fordulva, s én udvariasan elmosolyodva köszönöm meg a szívességet, mire ő egyre különösebb vigyorral folytatja.
- Ha szeretnéd, kitisztíthatom a hálóruhádat is, már elég koszosnak tűnik. – Kicsit meglepve nézek a készséges tekintetbe, s először értetlenül bólintok, majd elbizonytalanodva szólalok meg.
- De… akkor miben fogok aludni? – Még szélesebbre húzódik az arcán elterülő vigyor.
- Hát, erre én is gondoltam… és mivel elég kicsi termetű vagy, szerintem Esther egyik hálóinge jó lenne rád. Finom selyemhálóing, még alkalmasabb is lenne számodra, mint ez. – Szemeim tágra nyílnak, s hirtelen megszólalni sem tudok… de… az nem lenne furcsa?
- De… - hiszen a feleségéé volt.
- Ne aggódj, Esther is örülne, hogy a ruhához méltó viselője akad. – Nevet fel magában, s Altarra pillantok, hogy tanácsot kérjek. Furcsán néz Hantora, s egyre inkább különös érzésem támad… lehet, hogy terveznek valamit?
Este fürdés után a törölközőbe csavarva sétálok a szobámba, s a hálóingemet a fürdőben hagyom, ahogy megbeszéltük. Az ágyam mellé lépve szemeim tágra nyílnak, ahogy végignézek a kapott ruhán, s egyből értelmet nyer a délutáni különös viselkedés… a fene egye meg annak a vicces kedvű törpnek az átkozott humorérzékét.
A rózsaszín csipkés, rövid, egyértelműen női hálóinget dühösen magamra húzva viharzom ki a szobából, s kopogás nélkül török rá Altarra a szomszéd szobában.
- Ezt direkt csináltátok! Valld be, hogy direkt! – Dühösen fonom össze karjaimat mellkasom előtt, s csak ekkor jövök rá, hogy mit művelek… azzal, hogy magamra vettem, csak elértem, amit akartak… de valamit fel kellett vennem… a fenébe…
Viszont… legalább kényelmes.
Altar
- Mesélj valamit… - kéri puha hangján. Én is babrálni kezdem a haját, finoman megborzongok amikor ingemből kilátszó mellkasomat megsimítja. Nem vagyok hozzászokva a gyengédséghez.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne jelenleg. Csak szomorú történeteim vannak.
Meleg, selymes keze arcomra simul. Meglepetten nézek le rá, szívem kihagy egy ütemet.
- Ne engedd, hogy az elvesztésének fájdalma megkeserítse a vele töltött szép idők emlékét – súgja. Kék szemei gyönyörűen és komolyan néznek rám, sehol sincs a gyermetegség.
Megdermedve merülök el a fájdalomban. Nem... neki fogalma sincs, nem tudhatja milyen ez.
- Tudod mit? – ránt vissza a valóságba lágy hangja. - Igazad van… nem kéne mesélned. Rád is rád fér a pihenés. Tehát… hagylak is aludni.
Nyakamba fúrja arcát, és én behunyt szemekkel szívom magamba hajának rózsavíz illatát. Ez az illat a bőréből árad... milyen finom... Hálásan puszilom meg a homlokát, mert örülök hogy jó érzékkel pontosan azokat a szavakat mondta amelyekre szükségem volt.
- Jó éjszakát, Ilien.
*
Reggel arra ébredek, hogy fekszik rajtam valami puha és illatos, és az orromat selymes hajtincsek csiklandozzák. Óvatosan lecsúsztatom magamról, vigyázva hogy ne érjen a merevedésemhez, majd a hajamba kapaszkodó kezeit is gyengéden lefejtegetem.
Hanto egész nap engem faggat, Ilien csak délután kerül elő. Sokkal jobban fest így. Sápadtsága enyhült, arca kisimult, sehol egy sötét árnyék. Haja aranyosan és kócosan mered a szélrózsa minden irányába, finom virágillata körüllengi testét. Most fürödhetett, mert a nyakánál még nedvesek a hajszálai...
Elfordítom róla tekintetem, de Hanto éles szeme mindent észrevesz. Bah... tudtam hogy észreveszi a vonzalmam.
Amikor rátukmálja felesége régi hálóingét, gyanakodva nézek rá, de csak kacsint egyet. Mi jár abban a törpe fejedben, vén kópé?
Este rájövök.
Az ágyamon ülve merengek, miközben hajamat fésülöm és kivágódik az ajtó. Egy feldühödött Ilien robban be rajta.
- Ezt direkt csináltátok! Valld be, hogy direkt!
Néhány másodpercig tart, amíg felfogom amit látok. Egy kurta kis selyemhálóing, csipkék... hosszú, nyurga lábacskák, felháborodottan égnek meredő haj és szikrázó kék szemek.
Kiesik kezemből a fésű, és felnevetek. Jóízűen, ahogy már nagyon régen nem. Hanto mosolygó képe bukkan fel az ajtóban Ilien mögött, majd ő is csatlakozik.
- Hahaha! Csodásan áll fenség! Hahaha! Ó Esther ha ezt most látná!
Letörli a nevetés könnyeit szeme sarkából és én is befejezem. Ilien karba font kezekkel, dühösen és gőgösen néz minket. Szája szegletében mégis ott egy mosoly, az enyém pontos mása.
- Hanto te vén csirkefogó – dörmögöm szeretettel. – Adj neki valami normális hálóruhát.
- Nincs! Jó éjt!
Bamm, az ajtó bevágódik. Ilien peckesen felvetett állal, fejedelmien kivonul, még egy utolsó pillantást vet rám, de nem látom mi van a tekintetében, ugyanis formás vádlija eltereli figyelmem. A fenébe is, Hanto igazából velem szórakozik, mert pontosan tudja hogy tetszik a fiú. Hiába minden mesterkedés, nem fogom megszegni a szabályaimat, ráadásul nincs senki, aki... az ő helyébe léphetne.
Sóhajtva emelem fel a fésűt, ágyékom fájdalmas feszülése emlékeztet az imént látottakra, de ha nem tenné, akkor is egész éjjel kísért az a hófehér és bársonyos bőr, a selymen áttetsző apró mellbimbók és az érzékien göndörödő szőke fürtök a karcsú nyak felett.
*
Meztelenül lépek az ablakomhoz, a beáradó holdfényben meglebben hosszú ezüst hajam, mejd minden mozdulatomra szikrázva csillan meg a hold sugaraitól. Bőröm lángol, ég, képtelen vagyok elviselni magamon a ruhát. Megtámaszkodom az ablakpárkányon, izmaim megfeszülnek és arcomon grimasz suhan át. Merevedésem fényesen és keményen simul hasamhoz, sajog a vágytól. Rég éreztem ilyet... már nem is emlékeztem milyen volt sóvárogni. Sóvárogni a megkaphatatlan után.
Behunyt szemekkel szívom lassan magamba az erdőből beáramló balzsamos levegőt.
Ilien most biztosan alszik a szomszéd szobában, fogalma sincs milyen nehéz megállnom hogy ne törjek rá. Ilien... Behunyt szemeim előtt felrémlik karcsú teste, ahogy alszik az ágyában, a hálóing felcsúszik rajta... Láttam már meztelenül, pontosan tudom milyen kincseket rejteget. Álomszép, a kalmárnak - aki meg akarta vásárolni őt – teljesen igaza volt. Tökéletes ágyas lehetne, csak éppen sosem lehet az. Király lesz egyszer, nem fogja melegíteni egy férfi ágyát sem. Soha.
Vicces... Halványan mosolyogva simítom félre vállamról a hajamat, miközben elgondolkozom... vajon ha meglátnék egy ilyen szépséges fiút egy kalmár árui között... megvenném? Nem tudom. Lehet... Néhány éjszakára mindenképpen. Bah... Sóhajtva fordulok meg, és behunyt szemekkel támasztom hátamat az ablaküveghez.
Nem biztos hogy jó ötlet sokáig itt maradnunk, napról napra nehezebb ellenállnom neki. A gondolat, hogy még legalább két hétig ilyen közel legyek hozzá, csábító és gyötrelmes is.
Az ágyamon elheverve süppedek mély álomba.
Hamar eljön a reggel, élénk kopogással és egy beviharzó Iliennel.
- Ébresztő hétalvó! Ideje kimozdulni egy kicsit! Még semmit sem láttam a...
Kábán nyitom fel szemeimet, a megkukult herceg égővörös arcát látom. Most is csodaszép, mint mindig... Sóhajtva dörgölöm meg szemeimet és kinyújtózkodom.
Ilien
Hosszú pillanatokig mered rám rezzenéstelen arccal, s érzem, ahogy egyre jobban szétárad bennem a düh, de a percekig tartó némaságot megtöri a fésű koppanása a padlón. Szemeim tágra nyílnak, ahogy Altar kacagásban tör ki, s szívem kihagy egy ütemet. A harag egy pillanat alatt tovaszáll, helyére a ledöbbent csodálkozás költözik, s fülemben visszhangzik a nevetése. Altar… nevet. Szívverésem az egekbe szökik, minden porcikámat jóleső melegség árasztja el, ahogy őt figyelem, s az én ajkaimra is visszafogott mosoly kúszik. Mennyire gyönyörű… mennyire lélegzetelállítóan gyönyörű, mikor nevet.
Mikor hátam mögött meghallom Hanto kacaját, orromat durcásan, de már nem őszinte haraggal emelem a plafon felé, de ajkam széléről, akárhogy próbálkozom, nem sikerül teljesen eltüntetni a mosolyt.
- Hahaha! Csodásan áll fenség! Hahaha! Ó Esther ha ezt most látná! – Alig jut szóhoz a harsány nevetéstől, kezeimet mellkasom előtt összefonva pillantok rá olyan megvetéssel teli szemekkel, amilyennel csak tudok jelen pillanatban… remek… most, hogy kinevették magukat, észrevehetnék, hogy valaki itt épp mérges rájuk… legalábbis próbálkozik.
- Hanto te vén csirkefogó. Adj neki valami normális hálóruhát. – Duruzsolja Altar, még mindig fülig érő vigyorral, s én fél szemmel felé sandítok, szívem még mindig őrült tempóban dobog… Végre egy jó ötlet… úgy látszik csak a törp szórakozott… de miért? Miért adott rám ilyen ruhát? Talán tudta, hogy ez jobb kedvre deríti majd Altart? Nem hiszem, hogy engem akart volna idegesíteni. Nem olyannak ismertem meg… nem értem.
- Nincs! Jó éjt! – Villámgyors léptekkel iszkol ki a szobából, s tágra nyílt szemekkel nézek utána. Hogy képzeli, hogy csak így faképnél hagy EBBEN a ruhában?! Mégsem aludhatok így! …bár, most már teljesen mindegy. Már úgyis láttak.
Szó nélkül fordítok hátat Altarnak, s lassú, sértett mozdulatokkal sétálok ki az ajtón, de mielőtt hangtalanul becsuknám magam mögött, lopok egy utolsó pillantást a még mindig mosolygó arcról. Tekintetem megenyhül, a durcás arckifejezés ismét a pillanat tört része alatt elillan, hogy halovány mosoly váltsa fel. Talán nem is olyan rossz ez a hálóing. Nevetett.
Ahogy a szobámba érek, arcomat a párnába fúrva ölelem át még mindig kipirult arccal a puha vánkost, s összekuporodva hunyom le szemeimet, de a nyugtató sötétség helyett Altar arcát látom magam előtt. Ahogy mosolyog, ahogy magához húz mikor alszunk, ahogy a derekamra csúsztatja a kezét, ahogy tekintetében a múlt sebeinek fájdalma csillog, ahogy a puha ajkai homlokomhoz érnek… mi történik velem? Miért? Miért nem tudok másra gondolni?
Nyugtalanul alszom el, egyáltalán nem pihentető, s álmosan pattannak ki szemeim az éjszaka közepén. Miért nem jön álom a szememre?
A hold fáradt, homályos fénye lágyan tölti meg a szobát, sápadtan vándorol a mellettem lévő üres helyre az ágyon, mintha ő is Altar tündöklő alakját keresné a szobában… de nincs itt.
Összeszorított szemmel fordulok meg az ágyon, de minden próbálkozás kudarcba fullad. Nem tudok elaludni… miért? Örülnöm kéne, hogy végre alhatok egyedül. Miért érzem ilyen magányosnak az apró vendégszobát, mikor otthon a hatalmas lakosztályomban aludtam egyszál magamban? Nem értem.
Lábaim puhán, nesztelenül érintik a talajt, észre sem veszem, és már Altar kilincsére simulnak lágyan ujjaim. Szemeimet lehunyva veszek mély levegőt, de nem vagyok képes lenyomni a kilincset. Nem megy. Már biztosan alszik… nem kéne felébresztenem… ráadásul épp haragszom rá. És ebben a ruhában mellette aludni eléggé… érdekes lenne. Nagyot nyelve fordulok meg, gyengéden simítom végig a hideg kilincset, majd visszasétálok a szobámba. 17 évig képes voltam egyedül aludni… és ezután az út után is muszáj lesz… igen. Akármennyire is furcsa a gondolat, egyszer vége lesz ennek az utazásnak. Egyszer ez az egész csak egy emlék lesz.
Reggel a felkelő nap első sugarai zökkentenek ki a nyugtalan álomból, s egyből kimászok az ágyból, hogy végre átöltözhessek.
A nappaliba sétálva üresen találom a szobát, valószínűleg a többiek még alszanak. Unottan sétálok a magas könyvespolchoz, és a számtalan ősrégi köteten kezdem legeltetni szemeimet. A könyvek többsége, amit itt látok, megtalálható a palota könyvtárában, ezeken unottan siklok át. Már mindegyiket kiolvastam.
- Jó reggelt, fenség! – Hallom magam mögül Hanto mosolygó hangját, s egy pillanatra összerezzenek, majd lassú mozdulatokkal fordulok felé, és én is elhadarok egy köszönést.
Mellém sétál, s tekintetét ő is a polcra szegezi. – Szép gyűjtemény, nem igaz? – Hangja büszke, s én elmosolyodva bólintok.
- Ha király leszek, küldök ajándékba pár kötetet, amiket még nem láttam itt. Rendben? – Felnevetve bólogat meghatódottan, s én elmerengve folytatom, kihasználva a pillanatot. – Kíváncsi lennék, milyen volt Altar szerelme. – Tekintete egyik másodpercről a másikra elkomorul, s már tudom, hogy veszett az ügy. Egy szót sem fogok belőle kiszedni, harapófogóval sem.
- Fenség… nem mesélhetek. Ha érdekel, kérdezd meg Altart… neked lehet, hogy mesél róla, ha szeretnéd. – Fájó szívvel sétálok az asztalhoz, majd a székre ülve húzom fel lábaimat… megkérdezni Altart? Nem menne… ahányszor rá gondol, fájdalom gyötri. Nem fogom a hülye kérdéseimmel kínozni őt… biztos nagyon szerette… Vajon milyen lehet Altar szeretőnek? Gyengéd… igen… biztos nagyon gyengéd. És kedves…
Szemeimet lehunyva látom magam előtt a képet, ahogy Altar udvarias mosollyal simítja végig egy gyönyörű lány arcát, s szívem görcsbe rándul.
- Biztos meseszép nő volt. – Suttogom, szinte magamnak, s ő velem szembe ül le az asztalhoz, különös, mindent tudó mosollyal, tekintete úgy fúródik szemeimbe, mintha a gondolataimban olvasna.
- Igen, meseszép FIÚ volt. – Szemeim tágra nyílnak, érzem, hogy kivörösödöm, s hirtelen megszólalni sem tudok… fiú? Tehát… Altar…
Nagyot nyelve sütöm le tekintetemet, mikor már nem tudom tovább elviselni a szívembe látó szempárt, s halkan szólalok meg.
- Miért adtál rám női hálóinget? – Újra felnevet, fejét megcsóválja, s szórakozottan dől hátra a széken.
- Kíváncsiság. – Dörmögi titokzatosan, s egyik szemöldökömet felhúzva nézem, ahogy az ablakhoz sétál. Tudom, hogy ha kérdezném, se mondana konkrétabb választ. – Szép időnk lesz ma. Nem unod még a bezártságot? Ha megkéred Altart, lehet, hogy megengedi, hogy kicsit kimozduljatok. – Szemeim felcsillannak az ötlet hallatán, s igaz, kicsit fáradtnak érzem magam, hisz alig aludtam, az ajánlat nagyon vonzónak tűnik. – A környéken van egy gyönyörű vízesés. Elmehetnétek oda. – Mosolyogva pillant fel, s én már állok is fel a székről, s egy bólintás kíséretében hagyom magára. Igaza van. Ki akarok menni.
Altar ajtaja előtt lelassítok, ujjaimat óvatosan simítom a kilincsre, majd elvigyorodva nyitok be. Remélem nem lesz mérges, hogy felébresztem…
- Ébresztő hétalvó! Ideje kimozdulni egy kicsit! Még semmit sem láttam a... - …a környékből…
A mondatot csak magamban fejezem be, az elém táruló látványtól eláll a lélegzetem, s ajkamra harapva dőlök a mögöttem becsukódó ajtónak. Basszus.
Altar háton fekve hever a hatalmas ágyon, az ezüstfehér tincsek szinte szétfolyva terülnek el meztelen teste körül, lágyan simítva oldalát. A reggeli nap éles fénye az ablakon besütve világítja meg a lélegzetelállító látványt, bőre szinte csillog a napsugarak fényében, s tekintetem a merev hímvesszőre téved. Hatalmasat nyelve gyökereznek földbe a lábaim, s kezemet szám elé kapva bámulom őt. Nem… ezt nem kéne látnom. Ezt nem kellett volna látnom… Gyorsan… el kell mennem innen. Miért nem engedelmeskednek a lábaim az agyam parancsának? És miért nem tudom levenni róla a szemeimet.
Szívem egyre hevesebben ver mellkasomban, érzem, hogy teljesen elvörösödöm, arcom mintha felgyulladni készülne a testemet átjáró forróságtól.
Lassan kezd ébredezni, nézem, ahogy kinyitja szemeit, s megremegek, mikor nyújtózkodik egyet az ágyon, s a kecses izmok engedelmesen feszülnek meg testén. Gyönyörű.
Ahogy felül, haja előre hullva takarja el merevedését, s szemeimet nagy nehezen sikerül elszakítanom a látványtól, oldalra sandítok, s még mindig paprika vörösen szólalok meg mérgesen.
- Te… te… miért alszol ruha nélkül?! És, ami még fontosabb… miért… - Egy hatalmas nyeléssel fojtom magamba a mondat befejezését, s szemeim közben észrevétlenül ismét testére vándorolnak, mely ezüstös csillogásával úgy vonzza tekintetemet, mint lepkét a fény.
- És te miért törsz rá másokra, míg alszanak? – Hangja nyugodt, mintha legkevésbé sem lenne zavarban a történtek miatt, s a higgadtsága engem csak még idegesebbé tesz… de egyáltalán miért vagyok ideges? Miért remegnek a kezeim és miért rándult görcsbe a gyomrom?
- A-az nem számít… akkor sem kéne meztelenül aludnod! – Hangom egyre rekedtesebb, ahogy feláll az ágyról, s felém fordul, ezzel újra kivillantva a hasának feszülő hímtagot… egyáltalán nem szégyenlős? – Perverz! – Mondom dühösen, s szemeim tágra nyílnak, ahogy felém sétál. Ösztönösen nyitnám az ajtót, hogy kimeneküljek, de ő egy könnyed mozdulattal csukja be egyik kezével neki támaszkodva, s hátam a falhoz simul, ahogy az érzelemmentes tekintetbe pillantok. Közelebb hajol, s szívem már annyira hevesen ver, hogy a dobbanások szinte összefolynak fülemben.
- Nem úgy tűnik, mintha különösebben zavarna. Hiszen még mindig itt vagy. – Szinte a fülembe suttogja a szavakat, a fehér tincsek nyakamat csiklandozzák, s tekintetem akaratom ellenére is villámgyorsan végigsuhan testén. Ujjai óvatosan érintik meg egy pillanat erejéig a forrón lüktető ágyékomat a nadrágon keresztül, testem megremeg a forróságtól, ahogy hozzám ér, s ő halovány mosolyra húzza ajkait. – És neked is merevedésed van. Most ki a perverz?
Távolabb hajol, s én kivörösödve nyelek egy nagyot. Nem hiszem el.
Ahogy elfordul, kihasználom az alkalmat, kimenekülök az ajtón, s hangosan csapom be magam után. Dühösen viharzom a fürdőbe, s még mindig zihálva mászom be a kádba. Jéghideg zuhany és nem gondolni Altarra. Nem gondolni arra, amit láttam! A fenébe is már… miért nem megy?!
A rövid zuhanyból, hosszú hideg fürdő lesz, testem nehezen nyugszik meg, s ahányszor végre sikerülne lehiggadnom, fejemben újra felötlik a képe. Miért reagál így rá a testem? Hiszen… férfi. Ráadásul még csak nem is ember. És csak egy zsoldos…
Nem… ő nem csak egy zsoldos. Ő nem csak egy alattvaló a többi közül… nem. Ő Altar… ő más. Ő különleges.
Felfrissülve sétálok a nappaliba, látom, hogy az asztalnál ülnek, s szótlanul, durcásan kuporodok össze a szokásos helyemen. Altar úgy fordul felém, mintha mi sem történt volna, tekintete most nem olyan kegyetlenül érzelemmentes, mint a szobában, megenyhülve pillant rám.
- Ilien, sajnálom, de nem mozdulhatunk ki. Ez a hely védett, de a környékről ezt nem mondhatjuk el. Csak akkor tehetjük ki innen a lábunkat, ha már nem jövünk vissza. – Néma belenyugvással bólintok, most nincs kedvem ellenkezni, ráadásul tudom, hogy igaza van. Ha felhívjuk magunkra a figyelmet, és rájönnek, hogy a környéken bujkálunk, akkor akár veszélybe is sodorhatjuk ezzel Hanto otthonát. Nem élhetünk vissza a vendégszeretetével. – Viszont, úgy gondolom, hogy holnap, vagy akár ma este folytatnunk kéne az utunkat. – Fejezi be a mondandóját, hangja nyugodt és közömbös, de az én szemeim kipattannak. Hogy micsoda? Elmenni innen? Máris?
Tudtam, hogy csak pár napot maradunk… de akkor is… annyira jó itt, hogy eszembe sem jutott, hogy a közeljövőben el kell hagynom ezt a helyet. Nem akarom. Nem akarom, hogy ennek vége legyen. Nem akarok megint éjjel-nappal utazni. Még nem pihentem eleget.
Ráadásul… végre közelebb kerültünk egymáshoz. Ha folytatjuk az utat… és megint magára ölti a minket elválasztó rideg páncélt… és nem… nem csak a teste köré húz védőréteget. Nem akarom, hogy újra olyan rideg legyen, mint volt.
Megszólalni sem tudok, de tekintetem mindent elárul. Szinte rémülten meredek rá, de arca makacsul rezzenéstelen marad.
- Már két napja itt vagyunk, Ilien. Tovább kell mennünk, megígértem apádnak, hogy a lehető leggyorsabban elviszlek az Éneklő Óhegyre. – Szavai hallatán megáll a vér az ereimben, szemeim könnybe lábadnak, s ujjaim megfeszülnek a szék karfáján. Hát persze. Megígérte. Hisz ez a munkája. Hogy elszállítsa a csomagot határidőn belül. A fenébe. Mit is hittem. Basszus.
Keserű hangon horkanok fel, s szikrázó, gyűlölettel teli szemekkel meredek Altarra.
- Persze. A végén te is csak ugyanolyan vagy, mint mindenki más. – Hangom rekedtes, meg-megremeg, miközben szinte üvöltöm, s az asztal oldalára támaszkodva állok fel a székről. – Te is csak minél hamarabb meg akarsz szabadulni tőlem. Nem is tudom mit gondoltam. – hangomból süt a gúny és a csalódottság, s dühös tekintettel folytatom, szinte köpve a szavakat. – Ki vagy rúgva!
- Ilien… az apád bérelt fel, nem te. Nem rúghatsz ki. Akkor is elviszlek az Éneklő Óhegyre, ha megkötözve kell, hogy felrakjalak a lóra. – Szemeim tágra nyílnak, szívem összeszorul a fájdalomtól, s vállaim megremegnek a sírás visszatartásától. Szó nélkül, dühösen viharzom ki a nappaliból, s hangosan csapom be magam után a szobám ajtaját.
Az ágyra vetődve ölelem át a párnámat, s kiengedem az eddig visszafojtott könnycseppeket.
Altar
Még ki sem pislogom az álom utolsó cseppjeit szemeimből, és máris megkapom hidegzuhanyként felháborodott hangját, amely kissé remeg és akadozik.
- Te… te… miért alszol ruha nélkül?! És, ami még fontosabb… miért…
Azonnal éberré válva nézek piros arcára. Már nincs hálóingben, szerencsére. Ha abban a tegnapi darabban billegne ilyen korán reggel előttem, amikor én ennyire felajzott vagyok, nem jósolnék szép jövőt neki.
- És te miért törsz rá másokra, míg alszanak? – kérdezem tőle hűvösen.
- A-az nem számít… akkor sem kéne meztelenül aludnod! – hadarja berekedve, dühösen. - Perverz!
Elsötétül a szemem haragomtól, és előtte termek, tenyeremmel az ajtóra csapva akadályozom meg hogy kinyissa és elslisszoljon. Ő tör rám korán reggel, és még van képe felháborodni? Még hogy zavarja a meztelenségem? Ch... hiszen le sem bírja venni a szemeit a testemről. Talán nem is olyan tapasztalatlan, mint gondoltam.
Izmaim megfeszülnek, és lehajolok hozzá. Izgató illata csak olaj a tűzre, hímtagom sóvárogva lüktet.
- Nem úgy tűnik, mintha különösebben zavarna. Hiszen még mindig itt vagy – dörmögöm a fülébe, megsimogatom ágyékát és elégedetten elmosolyodom. – És neked is merevedésed van. Most ki a perverz?
Ha továbbra is így néz rám, felkapom, az ágyra hajítom és nem foglalkozom vele többé, hogy ő egy herceg, én pedig a testőre! Fogaimat összeszorítva lököm el magam tőle, és elfordulok, hogy ne lássa a vad vágyat szemeimben. Csattan az ajtó mögötte.
Bosszúsan túrok a hajamba, egy mély sóhajjal. Ó fenébe is.
Odalent már Hanto elkészítette a reggelit, de én csak félretolom a tányért.
- Mi a gond, Altar? – kérdezi, de szemeiben vidám szikrák csillognak.
- Tudod jól.
- Ugyan már, az csak egy kis csíny volt. Rád fért már a nevetés, és szívből örülök hogy ez a kölyök kihozta belőled.
Bólintok.
- Igen, csak épp mást is kihoz belőlem, amelyre semmi szükség.
- Ó – mosolyodik el, megszívja a pipáját és a szemembe fúrja tekintetét.
- Nos, valóban gyönyörű. Nem csodálom hogy...
- Ezt inkább most ne feszegessük – szakítom félbe. – Hiába szeretnéd, nem lesz semmi közte és köztem. Ő egy herceg, egyszer majd Thirimon királya lesz, amely az egyik legnagyobb és legbékésebb birodalom. Én pedig csak egy zsoldos vagyok, aki...
- ...aki valaha a sötét elfek hadseregét vezette, és legyőzhetetlen volt! – morran fel Hanto, tőle szokatlan szenvedéllyel. Elkomorulok.
- Az régen volt. Én már nem vagyok az a férfi, aki akkor voltam.
Leteszi a pipáját és megfeszül az arca.
- Ez igaz. Csak az árnyéka vagy önmagadnak, és ez aggaszt. Valaha a legjobb bajtársak voltunk, amikor a törpék seregét vezettem és vált vállnak vetve küzdöttünk együtt a népeinkért, hogy felszabadítsuk őket a rabszolgaság alól, amellyel az orkok sújtották őket. Azt gondoltam, az elmúlt évtizedekben végre túlléptél a fájdalmadon és a múltadon, de nem tettél semmit!
- Miért? Te talán igen? Itt élsz, távol a népedtől, siratod Esthert minden éjjel, és...
Felpattan az asztaltól, a falhoz vágja a pipáját és zihálva néz rám. Kifújom a levegőt.
- Bocsáss meg, Hanto.
Néhány hosszú másodpercig mereven áll, aztán bólintva visszaül mellém.
- Igazad van, én sem változtam semmit – dörmögi. – De én már nagyon öreg vagyok, Altar. Nincs már előttem semmi jövő, csak a békés öregség és a halál vár rám, amely már a küszöböt rágja. Azonban te... te még több évszázadot fogsz megélni, és nem akarom hogy elfecséreld az életedet céltalanul.
Bólintok, a vállára teszem kezemet.
- Amint megtalálom az új utat amelyen haladnom kell, megteszem, barátom. Esküszöm.
Mosolyogva biccent, bortól piros arca felragyog, és éppen ezt a pillanatot választja Ilien a megérkezésének. Gyönyörű, mint mindig. És durcás, mint mindig. Leül mellém. Reggel azt akarta hogy menjünk sétálni, de sajnos ez lehetetlen.
- Ilien, sajnálom, de nem mozdulhatunk ki. Ez a hely védett, de a környékről ezt nem mondhatjuk el. Csak akkor tehetjük ki innen a lábunkat, ha már nem jövünk vissza. Viszont, úgy gondolom, hogy holnap, vagy akár ma este folytatnunk kéne az utunkat.
Minél több időt töltök vele, annál közelebb kerül a szívemhez. Ideje felgyorsulni.
Tágra nyílnak azok az azúrkék szemek, és rémült arckifejezéssel néz rám. Hajlíthatatlanul viszonzom pillantását, megkeményítem magam lélekben. Nem fog meghatni, nem és nem, csak ne sírjon, mert akkor nem tudok nemet mondani neki.
- Már két napja itt vagyunk, Ilien – magyarázom türelmesen. - Tovább kell mennünk, megígértem apádnak, hogy a lehető leggyorsabban elviszlek az Éneklő Óhegyre.
Harag lobban szemeiben, dühösen felhorkantva szorítja meg vékony ujjaival a szék karfáját.
- Persze. A végén te is csak ugyanolyan vagy, mint mindenki más! – kiabálja felpattanva a székéről. - Te is csak minél hamarabb meg akarsz szabadulni tőlem. Nem is tudom mit gondoltam. Ki vagy rúgva!
A dacos kitörése ugyanolyan mint mindig, csak most nem vég a fejemhez extra sértéseket. Sóhajtva fordítom arcomat az ablak felé, szavaim hűvösen koppannak a levegőben.
- Ilien… az apád bérelt fel, nem te. Nem rúghatsz ki. Akkor is elviszlek az Éneklő Óhegyre, ha megkötözve kell, hogy felrakjalak a lóra.
Kiviharzik, becsapja az ajtót maga mögött és hallani apró lábdobogásait, ahogy felszalad a lépcsőn. Újabb csattanás.
Hanto halk kuncogása töri meg a fagyos légkört.
- Még sosem láttam senkit szembeszállni veled. Elpuhultál, barátom.
Megrázom a fejem.
- Nem. Ő ilyen erős egyéniség. Különleges – mosolyodom el. – Jó király lesz, ha végre megtanul uralkodni az érzelmein. A jó elfek majd megtanítják mindenre.
Elkomorulva hajtom le a fejem. Igen, kitanítják... és akkor majd megváltozik. Más lesz, egy idegenné válik, pedig nekem így tetszik ahogy van: a dacos, viharos, szenvedélyes természete, az éles nyelve és...
Megrázom a fejem és felsóhajtok.
- Kegyetlen vagy, Altar... idáig hallom ahogy sír miattad. Olyan nehezedre esne maradni vele még egy kicsit? Nagyon jól érzi itt magát a kölyök, és neked is jót tenne...
Összeszorul a mellkasom, és az ökleim roppannak. A fenébe is.
- Nem. Ettől csak erősebb lett az elhatározásom, még ma elindulunk. Most felmegyek érte, összekötözöm és a lóra hajítom.
Felsétálok hozzá, és felvértezve magamat, benyitok a szobájába. Reflexemnek köszönhetem, hogy nem érkezik az arcom közepébe a váza, hanem az ajtón csattan és törik szét.
- Hagyjál! – kiabálja, majd a szokásos repertoárt zúdítja rám. Mindennek elhord, és miután kifogyott a munícióból, ismét benyitok a szobájába. Felmérem a terepet. Szerencsére a vázán kívül mást nem tört össze, Hanto nem lesz dühös. Ilien az ágyon térdel, könnyes szemekkel, dühösen összeszorított ajkakkal tartja kezében halálos fegyverét, a kispárnát.
- Ne gyere közelebb! Ne merészelj...
Az ágynál termek, mellkasomon puffan a párna, majd apró öklei. Idáig mindig a páncélmellényemet püfölte, nem éreztem milyen kis keményeket tud odacsapni. Stramm kölyök, még ha kicsi és sovány, akkor is. Hallgatom szitokszavait, és szokásos közömbös arckifejezésemet felöltve megfogom vékony csuklóit. Nem durván, finoman és gyengéden döntöm le az ágyra. Elpárolog minden dühöm, hiszen könnyes az arca, és én utálom ha valaki miattam sír. Nem bírom a könnyeket...
Fölé hajolok, hajam vállam fölött előre folyik, akár egy ezüstfolyondár. Elengedem kezeit, és hagyom hogy szipogva beletúrjon a hajamba. Letörlöm ujjaimmal könnyeit, ellágyulva nézek le rá. Szép, okos, szenvedélyes... és amikor épp nem dühös, akkor kedves és édes.
Kezem hajába bújik, majd tarkójára és felhúzva magamhoz ölelem.
- Te szívtelen dög – suttogja szipogva.
- Nagyszájú kis nyikhaj – dörmögöm lágyan, mosolyogva.
- Beképzelt fajankó...
- Szemtelen tacskó...
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod. Szétszekállak az úton.
- Alig várom – súgom puha ajkaiba.
Ilien
Fájdalmas gyötrődésbe merülve folynak némán a könnyeim, s a szobában honoló csend nyomasztó súlyként nehezedik szívemre. Miért teszi ezt velem? Miért beszél ilyen kegyetlenül, mikor tegnap minden annyira más volt… miért… miért volt olyan kedves, ha utána hátba támad? Tudhatta volna, hogy félreértem a szavait… hogy félreértem, ahogy átölelt… hogy megengedte, hogy a haját simítsam. Tudhatta volna.
A síri csöndet lassú léptek zaja töri meg, s az ütemes dobogás visszhangzik füleimben. Nem akarom… nem akarom látni. Most nem. És azt még kevésbé akarom, hogy így lásson.
Ahogy kattan a kilincs, a fájdalom egy szempillantás alatt alakul dühvé, és az éjjeliszekrényen álló vázát ösztönösen hajítom a nyíló ajtó irányába.
- Hagyjál! – Teli torokból üvöltök, amennyire a hatalmas gombóc engedi, s igaz, az eredmény közel sem olyan sikeres, mint amit vártam, de kitartóan folytatom a választékos szitkok rázúdítását, kiadva ezzel magamból a felgyülemlett feszültséget… mintha ettől bármi megváltozna… mintha ettől bármi jobbra fordulna. Nem. Kizárt.
A váza apró darabokra törve hullik a földre, s úgy érzem, mintha a szívemet vágtam volna a falhoz. Miért fáj ennyire? Utálom ezt az érzést.
Óvatosan, lassú mozdulattal tárja ki Altar az ajtót, s én dühtől szikrázó szemekkel nézem, ahogy átlépi a küszöböt. Hiába keres tekintetem magam körül egyéb hozzá vágható tárgyat, csak a kispárna esik kezem ügyébe, de azt nem dobom el. Nem… magamhoz ölelve kapaszkodok belé, mintha a puha anyag menedéket nyújtana a fájdalmak elől, mintha mögé bújva eltűnhetnék, mintha megvédene a hűvös tekintettől… pedig nem. Ezen a fájdalmon semmi nem segít. Erre nincs gyógyír, csak Altar mosolya.
- Ne gyere közelebb! Ne merészelj... – Most már nem üvöltök, ahhoz már nincs elég erőm, halkan, mégis parancsolóan ejtem ki a szavakat, de mintha a falnak beszélnék. Rezzenéstelen, érzelemmentes tekintettel sétál az ágyam mellé, s megremegek, amikor már csak egy méter választ minket el egymástól. Nedves szemeim újra könnybe lábadnak, s szemeimet összeszorítva vágom hozzá a párnát kétségbeesetten. Ne… Nem akarom. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Nem akarom, hogy a közelembe jöjjön. Nem akarom érezni a teste melegségét, a leheletét a bőrömön, a szíve nyugodt, ütemes dobogását… nem akarom.
Végső elkeseredettségemben ökölbe szorulnak kezeim, s amikor még egy lépéssel közelebb ér, teljes erőből vágok a mellkasára, egy pillanatra meglepődök, ahogy a szokásosnál puhább anyagba ütköznek ökleim… most nem a páncélt ütöm. Miért csinálod ezt velem? Miért zavarsz össze mindig újra és újra? Miért vagy egyik nap kellemesen szívmelengető, akár a lenyugvó nyári nap utolsó sugarai… a következő nap pedig dermesztően hűvös, mint a legfagyosabb téli éjszaka? Nem értelek… és miért… miért nem rezzen meg az arcod… legalább egy apró rándulást. Ha legalább egy másodpercre düh csillanna a szemedben… vagy sajnálat… vagy szánakozás… akármi… csak ne ezt az üres közömbösséget.
Minden egyes ostromló kérdést egy újabb és újabb ütés kísér, lassan kezdenek elzsibbadni kezeim, de nem hagyom abba… nem… nem tudok megállni.
Érzem, ahogy arcomat újabb könnycseppek csiklandozzák, s mikor Altar erős ujjai gyengéden fonódnak csuklóimra, egész testem megremeg. Ne érj hozzám… kérlek. Ne érj hozzám ilyen gyengéden.
Szinte észre sem veszem, már az ágyon fekszem, s minden egyes pislogásnál újabb cseppek indulnak útnak szemeimből, hogy halántékomat cirógatva nedvesítsék be a szőke hajtincsek tövét. Miért… miért csinálja ezt?
Fölém hajol, s ahogy az ellágyult, higanyszürke szemekbe mélyed tekintetem, mellkasom remegni kezd. Haja előre hullik, nedves arcbőrömet simogatja, s egyre közelebbről nézek a gyönyörű íriszekbe. Mikor kezeim szabaddá válnak, reszkető ujjakkal simítom végig a bársonyosan selymes, fehér tincseket, majd finoman simítom kezemet a szálak közé, s élvezem, ahogy bőrömet cirógatják.
Hihetetlen gyengédséggel veszi arcomat kezei közé, hüvelykujjaival egy lágy mozdulattal tünteti el a forró cseppeket, s bőröm mintha felgyulladni készülne azokon a helyeken, ahol hozzám ért. Mi történik velem? És miért… miért néz úgy rám, mintha érdekelném… mintha nem egy tárgy lennék a szemében… miért láttam törődést csillanni a rabul ejtő tekintetben?
Lassú, óvatos mozdulattal simítja hajamba ujjait, minden egyes mozdulata olyan finom, mintha egy törékeny porcelánbabát ölelne magához, s mikor egyre közelebb húz, érzem, ahogy arcom kipirul. Szívem őrült tempóban dübörög, a hangos dobogás szinte megsüketít a szoba némaságában. Már megint… már megint ezt csinálja. Olyan kedves és figyelmes… mintha csak egyre közelebb és közelebb akarna csalni magához, hogy utána még nagyobbat zuhanhassak, mikor visszavált a rideg távolságtartásba. És még ha tudom is, hogy így van… akkor is örülök neki. Örülök minden érintésnek…
Ahogy átölel, arcunk egymáshoz simul, s én lehunyt szemmel bújok hozzá, mélyet szippantva haja mámoros illatából.
- Te szívtelen dög… - Suttogom halkan, s még mindig kiszökik egy-egy kósza könnycsepp, ahogy pislogok… most vajon meddig fog tartani a kedvessége? Percekig? Esetleg órákig?
- Nagyszájú kis nyikhaj. – Dörmögi fülembe, s hallom hangján, hogy mosolyog. Szemeim tágra nyílnak, egy pillanatra eláll a lélegzetem… mosolyog… látni akarom.
Kicsit távolabb hajolok, az én ajkaimra is halovány, bizonytalan mosoly kúszik, s alig pár centiről nézek a csillogó szemekbe.
- Beképzelt fajankó.
- Szemtelen tacskó... – Egyre szélesedik a vigyorom, s nagyot nyelve pislogok Altar szemeibe.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod. Szétszekállak az úton. – Tettetett durcássággal ejtem ki a szavakat, s Altar mosolya is kiszélesedik. Istenem… mosolyog. Ilyen meleg és őszinte mosolyt még soha nem láttam az arcán. És ez most csak az enyém.
- Alig várom. – Dörmögi halkan, s ekkor veszem észre, hogy a köztünk lévő távolság nulla és egy milliméter között ingadozik, ahogy gyengéden simulnak ajkai az enyémekre.
Érzem, ahogy arcom szinte ég a forró vörösségtől, s testem remegni kezd, amikor vigyorogva számba suttogja a szavakat. Egyre erősebben tapadnak egymásra ajkaink, belefeledkezem az észveszejtően puha ajkak gyengéd érintésébe, testem megremeg, s mintha minden mozdulata újabb és újabb vulkánt élesztene fel szívemben. Szemeimet lehunyva feszülnek meg ujjaim selymes tincsei között, s ösztönösen mintha magamhoz húznám arcát… mi… mi történik? A testem nem engedelmeskedik az agyam parancsainak.
A kellemes forróság olyan hirtelen szűnik meg, ahogy elkezdődött, mikor Altar elhajol ajkaimtól, s én halk pihegéssel nyitom ki szemeimet. Orraink egymást cirógatják, gondolataim kavarognak, homályos, összezavarodott tekintettel pislogok a gyengéd szempárba, s ösztönösen a nevét suttogom halkan.
Akárhonnan is nézem… ez egy csók volt... igaz? De miért? Miért csókolt meg? Életem első csókja… milyen finom, meleg és udvarias…
Megszólalni sem tudok, torkomat fullasztóan szűknek érzem, s gyomrom porszem nagyságúvá ugrik össze, ahogy hosszan, mélyen nézünk egymás tekintetébe… miért nem zavart? Nem értem... Miért nem löktem el? Sőt… nem hogy nem löktem el… mintha többet akartam volna.
Tekintetében ismerős fény csillan, nagyot nyelve sütöm le szemeimet, s ő hirtelen mozdulattal hajol el tőlem. Az ágy szélén ülve fordul el, egyik kezével gondterhelten gyűrögeti homlokát. Fáradtan ülök fel, némán figyelem mozdulatait, s kezeim ösztönösen simítják végig a nedves ajkaimat. Altar… vajon tényleg… vajon jól láttam, hogy fájdalom villant a szürke íriszekben?
Lehet… hogy… a szerelme miatt? Szívembe ismeretlen eredetű, éles fájdalom nyilall, s némán nyekkenek fel. A testem… egyre furcsábban viselkedik. Vajon most is rá gondol? De akkor miért… miért csókolt meg?
Lehet, hogy emlékeztetem rá? Lehet, hogy hasonlítunk… nem tudom… de miért érzem úgy, hogy a gondolattól is émelyegni kezdek?
Újra felém fordul, tekintete már kevésbé zavaros, s ujjait arcomra simítja, ellágyult komolysággal néz rám.
- Ilien, tovább kell mennünk. Te is tudod, hogy csak pihenni álltunk meg. Nem maradhatunk sokáig. – Egy másodperc alatt felejtem el az előbbi jelenetet, szavai hallatára távolabb húzódom tőle az ágyon, olyan messze, hogy ujjai már nem érjenek el.
Ezt… nem hiszem el. Csak azért csinált mindent, hogy megnyugtasson… azért… azért csókolt meg, mert azt hitte, hogy úgy hallgatni fogok rá? Azt hitte úgy majd nem ellenkezem?! Csalódást kell okoznom.
- Te mehetsz, én itt maradok! – Válaszolok éles hangon, s csak egy hűvös pillantást kapok válaszul. Ne! Ezt nem akarom. Most nem akarom látni!
- Ma éjszaka indulunk. Még csak kora délután van. Én alszom egyet indulás előtt. Te is jobban tennéd.– Hangja ellentmondást nem tűrően rideg, s szemeimet lehunyva fogom be a füleimet. Miért? Ne… már megint ezt csinálja. Miért volt olyan kedves, ha utána újra ilyen hangon beszél hozzám?
- Nem! – Üvöltöm hangosan, s makacsul, mozdulatlanul ülök az ágyon hosszú percekig.
Lassan emelem fel szemhéjamat, s mellkasom rázkódni kezd a gyötrelmes nevetéstől. Hát persze. Üres szoba. Elment… nem is tudom… nem is tudom, mit vártam.
Reszkető léptekkel sétálok az ajtóhoz, s térdre ereszkedve kezdem el szedegetni a váza törött darabjait. Talán meg lehet csinálni… talán. Talán ha megtalálnám őket, a szívem darabjait is össze lehetne ragasztani… teljesen kikészít ez az út. Életem legrosszabb és egyben legvarázslatosabb hetén vagyok túl… még soha… még soha nem éreztem ennyire, hogy élek… a fájdalmak, a szomorúság… az öröm… minden olyan valóságos. Altar őszinte mosolya… nem a képmutató álvigyor, amit az udvarban kapok. Őszinte mosoly, amiért küzdeni kell… amit ki kell érdemelni. Nem tudtam, hogy ilyen jó érzés megkapni valamit úgy, hogy megdolgozunk érte…
Felveszem a hálóruhámat, majd az ágyba bújva ölelem át a párnát, s szemeimet lehunyva hallgatom a néma csend apró, alig észrevehető rezzenéseit. Aludni? Nem hinném, hogy menni fog.
Kínzóan hosszú percekig forgolódom a puha matracon, majd lassú mozdulatokkal állok fel.
A nappaliba sétálva Hantot pillantom meg az asztalnál, s leülök a szokásos helyemre, mire rám pillant.
- Aludnod kéne, herceg. Hosszú és fárasztó út vár rád. – Egy pillanatra ismét megfeszülnek izmaim, elég felidéznem magamban a hosszú vágták gyötrelmes emlékképeit, hogy elborzadjak a gondolattól.
- Tudom, de nem megy. – Halovány mosolyra húzza ajkait, majd elégedetten dől hátra a széken.
- Megcsókolt, igaz? – Mosolya csibészes vigyorrá szélesedik, ahogy meglátja elvörösödött arcomat, s én nagyokat pislogva nézek rá… honnan… honnan tudta?
Épp kérdezésre nyitnám ajkaimat, mikor folytatja.
- Ne kérdezd, hogy honnan tudtam. Megérzés… Amúgy, ha nem tudsz aludni, szerintem nyugodtan mellé fekhetsz. Első éjszaka is együtt aludtatok, nem? – Szemeim tágra nyílnak… erre… erre most nem is gondoltam... A reggeli jelenet és a csók után ez annyira lehetetlennek tűnik… de talán… talán úgy tudnék aludni? Vajon zavarná, ha oda mennék?
Hangtalanul nyomom le az ajtó kilincsét, s lomha léptekkel sétálok az elsötétített szobába. Látom, ahogy Altar az ágyon fekszik, s kérdő tekintettel pillant fel rám. Vajon ő sem tud aludni vagy felébresztettem?
- Én… én… nem tudok aludni, ezért gondoltam idejövök. – Hadarom el halkan, egy levegőre, s ajkain mintha egy halovány mosoly futna keresztül, de az egész csak egy röpke pillanatig tart. Vajon rosszul láttam? Vajon csak képzelődtem? Lehet.
Az ágy szélére csúszva emeli fel a takaróját, jelezve, hogy mehetek, s én gyors, puha léptekkel termek az ágy mellett, s bebújok a kellemes forróságba.
Arcomat Altar mellkasába fúrom, s ujjaim hajtincseivel játszadoznak szórakozottan. Pont, mint az első éjszaka… annyi különbséggel, hogy most nem ölel át. Most nem húz magához.
- Tudod… nem is baj, hogy elindulunk. Legalább hamarabb élhetek újra a rangomhoz méltó körülmények között. –Hangom érzelemmentes és tárgyilagos, s válaszul csupán némaságot kapok. Vajon magamat próbálom meggyőzni? Tudom, hogy ez nem igaz. Tudom, de nem akarom… Szemeimet lehunyva lélegzek mélyet illatából, s minden pislogás egyre hosszabb és hosszabb, mikor újra megszólalva zökkentem ki magamat a félálomból.
- Hazudtam. – Hosszú szünetet tartok, majd halk, remegő hangon folytatom. – Nem akarok oda menni. Egyáltalán. Nem akarok király lenni. Nem akarok herceg lenni. Nem akarom a kötöttségeket, a folytonos visszafogottságot, a szabályokat, az etikettet, a távolságtartó tekinteteket. Nem akarok olyan lenni, mint az apám, aki már arra sem emlékszik, hogy milyen érzés érezni. – Nem sírok, szemeimet mégis néma könnycseppek hagyják el… miért? miért mondom el mindezt neki. A titkok, melyeket oly sokáig őriztem magamban. A titkok melyeket szívem legmélyebb zugaiba száműztem… miért érzem úgy, hogy neki elmondhatom? Elegem van belőle, hogy mindig mindenért panaszkodom, csak azt nem veszem a számra, ami a leginkább nyomja a lelkemet. Még soha… még soha senkinek nem mondtam el ezeket a gondolatokat… soha… senkinek…
Altar
Puha és édes...
Zsong a fejem, zsibog az egész testem a vágytól...
Mohón kóstolgatom alsó ajkát, majd nyelvemmel végigsimítom, szorosabban tapadok rá. Mielőtt azonban elmélyíteném a csókot, észhez térít az ő remegése, és halk sóhaja. Hozzám simul, hajamba kapaszkodik, vágyának illata az enyémmel összefonódik...
Nem lehet!
Felemelem fejemet, és zihálva cirógatom meg orrommal az ő kis nóziját. Nem vagyok eszemnél... mi a fenét művelek? Megcsókolom őt, amikor örök hűséget esküdtem... és szerelmet... Bemocskolom Enthos emlékét ezzel. Összefacsarodik a szívem, fájdalom hűti le a vad vágyamat. Az ágy szélén ülve rendezem gondolataimat, és lelkiismeret furdalásomat legyűrve pillantok vissza Ilienre. Szegény nem tehet semmiről, nem okozhatok neki fájdalmat. El kell tépnem a köteléket, amely kialakult köztünk, hiszen néhány nap múlva elválunk, és soha többé nem találkozunk. Megcirógatom szép arcát.
- Ilien, tovább kell mennünk. Te is tudod, hogy csak pihenni álltunk meg. Nem maradhatunk sokáig.
- Te mehetsz, én itt maradok! – csattan fel dühösen.
- Ma éjszaka indulunk. Még csak kora délután van. Én alszom egyet indulás előtt. Te is jobban tennéd.
- Nem!
Hát jó. Nem erőszakolhatom rá, hogy pihenjen. Magára hagyom inkább, és kisietek a szobából. Odakint az ajtónak támaszkodva behunyom szemem, és megérintem a számat. Még mindig bizsereg, szívem hangosan dübörög mellkasomban. Megérzem magamon Hanto tekintetének súlyát, és megpillantom őt a folyosó végén, a saját hálószobája előtt. Elfordulok tőle, és a szobámba sietek. Miért vagyok előtte zavarban? Fogalmam sincs.
Órák telnek el, képtelen vagyok pihenni. Nincs is igazán szükségem rá, de tudom hogy sokáig nem lesz alkalmam rá, így jó lenne.
Nyílik az ajtó, belép rajta Ilien. A szokásos, hosszú, fehér vászon hálóruhájában van, amelyben olyan kicsinek és törékenynek tűnik.
- Én… én… nem tudok aludni, ezért gondoltam idejövök – hadarja zavartan. Mennyire gyermeteg... olyan aranyos. Magányom komor, mélabús sötétségét egy pillanat alatt eloszlatja, csak a jelenlétével. Helyet csinálok neki, felemelem a takarómat és apró lábak dobogását követően becsapódik mellém puha és illatos kis teste. Hozzám simul, lehelete bőrömet csiklandozza, karcsú ujjacskái azonnal hajamba bújnak. Ha tudná, mit jelent ez... lehet hogy nem tenné. Egy elf hajához csak a szerelme érhet így, és én mégis megengedtem neki egy gyenge pillanatomban, aztán újra és újra. Minden egyes érintésétől lassan új életre kelnek tincseim, kezdik megjegyezni őt, hogy aztán örökre emlékezzenek rá... Nem lenne szabad engednem ezt... de képtelen vagyok megtagadni tőle.
Ilien lágy hangja töri meg a csendet.
- Tudod… nem is baj, hogy elindulunk. Legalább hamarabb élhetek újra a rangomhoz méltó körülmények között.
Válasz nélkül hagyom, inkább elképzelem hogyan nézhet ki teljes királyi pompájában, ahogy udvartartása körülveszi.
- Hazudtam – teszi hozzá egy idő múlva, hangja megremeg. - Nem akarok oda menni. Egyáltalán. Nem akarok király lenni. Nem akarok herceg lenni. Nem akarom a kötöttségeket, a folytonos visszafogottságot, a szabályokat, az etikettet, a távolságtartó tekinteteket. Nem akarok olyan lenni, mint az apám, aki már arra sem emlékszik, hogy milyen érzés érezni.
- Nem kell olyannak lenned, mint ő. Sokféle király létezik, az uralkodás nem feltétlenül jár ridegséggel, távolságtartással vagy érzéketlenséggel – suttogom, és visszafogom magam, nehogy magamhoz öleljem vagy megsimogassam. – Szeretheted az országodat, a népedet, és ettől még jó király lehet belőled. Ne légy önző, és ne hozz meggondolatlan döntéseket soha. Hallgass első embereidre, de ne hidd el minden szavukat. Keresd mindig az igazságot... - Hosszúakat pislog, hangom halk és lágy, álomba cirógatja őt. – Sugározd magadból a nyugalmat és magabiztosságot, félelmeidet, kétségeidet ne mutasd ki, csak azok előtt, akikben megbízol, kicsi Ilien.
Könnyek csordulnak ki lehunyt szemhéjai alól. Álmában sír... Szegény gyermek. Egy ország terhei nyomják a vállait, és ő még nem elég érett az uralkodásra.
(3.40-hez tekerd)
Halkan énekelni kezdek neki, egy ősi elf dalt. Mély álmából nem ébred fel, de könnyei elapadnak a mágiám nyugtató erejétől, és lassan halvány mosoly sejlik fel arcán.
Elhalkul a hangom, csendben figyelem őt.
***
- Ilien... – cirógatom meg arcát. – Ébredj.
Lassan nyílnak fel szép szemei, kábán hagyja hogy felöltöztessem. Amikor finoman letuszkolom a lépcsőn, a hallban ránk váró, könnyes szemű Hantot meglátva felébred végre teljesen.
- Hát elmentek – sóhajtja öreg barátom, egy kis szipogással.
- Köszönök mindent, Hanto. – Megölelem, majd magukra hagyom őket, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Odakint füttyentek, és a lovam már üget is hozzám. Még véres a pofája, nemrég ehetett. Szerencsére nagyon önálló állat, ellátja magát élelemmel. – Remélem nem Hanto csirkéit dézsmáltad meg.
Felháborodott horkantással rántja fel fejét. Felnyergelem ismét, megveregetem a farát, és a házból kilépő Ilien felé fordulok. Még most sem hiszem el, hogy énekeltem neki. Idejét sem tudom, mikor tettem utoljára ezt bárkinek is...
Szótlanul lép elém, felemelem és felteszem a lovamra. Mögé ugrok, búcsút intek az ajtóban álló Hanto felé és vágta. A fák suhannak mellettünk, az éjszakai hűs levegő csípi bőrömet. Ilien fázósan bújik hozzám, páncélomra simítja arcát, kezei derekam köré fonódnak. Egy mozdulattal terítem köré a rajtam szétterülő köpenyt, hogy megóvjam kis testét a hidegtől.
- Altar...
- Tessék.
- Eddig mindig nappal utaztunk... most miért változtattál ezen a szokásodon? – kérdezi valahonnan a köpenyem mélyéből egy hangocska. Egyik kezemmel körülölelem őt.
- A zöld elfek nem éjjeli lények, ezt akarom kihasználni. Mire felkel a nap, már elhagyjuk a földjüket, addig bírd ki, Ilien.
- Jó – válaszolja halkan a köpeny. Szokatlanul komoly, pedig nem erre számítottam. Néhány órányi töprengés után megtöröm a vágtánk során ránk telepedő csöndet.
- Ilien.
- Igen? – válaszolja rekedten a köpeny. Szívesen kibugyolálnám, hogy láthassam az arcát, de túl nagy a hideg, és most nincs erre idő.
- Mit mondott neked Hanto?
- Miből gondolod, hogy mondott nekem bármit is?
- Ismerem őt, és ismerlek téged is. Szokatlanul komoly vagy, Ilien.
Ilien
Pár másodpercig ismét csönd telepszik az apró szobára, majd Altar nyugodt, mély hangja mászik fülembe.
- Nem kell olyannak lenned, mint ő. Sokféle király létezik, az uralkodás nem feltétlenül jár ridegséggel, távolságtartással vagy érzéketlenséggel. Szeretheted az országodat, a népedet, és ettől még jó király lehet belőled. Ne légy önző, és ne hozz meggondolatlan döntéseket soha. – Hosszút pislogok, mellkasom megremeg, ahogy szavait hallgatom. Nincs szükségem tanácsokra. Nincs szükségem okos szavakra. Nem illik hozzám az uralkodó szerep. Önző vagyok, és csak magamra tudok gondolni. Nem akarom ezt az egészet. - …Hallgass első embereidre, de ne hidd el minden szavukat. Keresd mindig az igazságot... Sugározd magadból a nyugalmat és magabiztosságot, félelmeidet, kétségeidet ne mutasd ki, csak azok előtt, akikben megbízol, kicsi Ilien. – Szemeim végleg leragadnak, mintha szemhéjaimat több tonnányi súly húzná lefelé, s lassú könnycseppek folynak végig arcomon. Nem szoktam… soha nem szoktam kimutatni a kétségeimet. Csak neki… csak neki, mert benne megbízom… de miért?
„kicsi Ilien”
Kedves, együtt érző szavai szívem mélyére hatolva nyugtatnak le engem is, a törődés, a figyelem, amilyen gyengédséggel a nevemet suttogja, újabb könnycseppeket csalnak elő… de miért… miért nem ér hozzám egyetlen egy röpke pillanatra sem? Se egy simítás, s egy apró ölelés, semmi. Az égvilágon semmi.
Kellemes forróság… nyugalom… szeretet… ezekkel az érzésekkel ébredek, ahogy lágyan simítják végig arcomat Altar gyengéd ujjai, s mikor nevemet suttogja, megremegve emelem fel a még mindig ólomsúlyú szemhéjakat.
A szoba sötétségben úszik, csak a hold halovány, sápadt fénye süt be az apró ablakon, s bódult elmével hagyom, hogy Altar rám adja a ruháimat… annyira… annyira gyönyörű álmom volt. Még nem akarok felébredni… csak még pár percet… még pár percet had aludjak. Az idejét sem tudom már, mikor aludtam ennyire mélyen legutóbb… Nem akarom, hogy vége legyen ennek a kellemes melegségnek.
Szinte észre sem veszem, már a lépcsőn vezet lefelé, s én némán engedem neki, hogy irányítson… nem tudom miért. Nyafognom kéne… mérgelődni, hogy még nem akarok indulni. Kérlelni, hogy maradjunk még egy-két napot… de most nem megy.
Mikor a nappaliba érünk, megpillantom Hanto elérzékenyült, lágy tekintetét. Nagyot nyelve figyelem, ahogy Altar elköszön tőle, s ekkor tudatosul bennem igazán. Tényleg elmegyünk innen. Tényleg vissza fognak térni az egész napos vágták, a száraz ételek, a hideg éjszakák… és a távolságtartó zsoldos, a kedves és figyelmes tünde helyett. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy az a közelség, ami kialakult köztünk az itt töltött napok alatt, semmivé foszoljon. Szükségem van rá. Még soha nem sóvárogtam ennyire senkinek a figyelme után… még soha… miért? … miért pont ő? Miért pont attól az egy személytől várok odafigyelést, akitől soha nem kaphatom meg? Akitől tudom, hogy soha nem fogom megkapni… talán pont ezért?
Mindketten tudjuk, hogy amint az Éneklő Óhegyhez érünk, elválnak útjaink, és több mint valószínű, hogy soha többé nem keresztezik egymást újra. De mi ez az érzés a szívemben? Talán jobb is lenne, ha a bérgyilkosoknak sikerülne teljesíteni a feladatukat… talán…
Szótlanul követem tekintetemmel, ahogy Altar kisétál az ajtón, s pár másodpercig kínos, nyomasztó csend telepszik a tágas helyiségre.
- Azt hiszem eljött a búcsú ideje, herceg. – Töri meg a csendet Hanto, búskomor álmosollyal, s én rezzenéstelen arccal bólintok. – Na, ne vágj ilyen képet, mert elmegy tőled az életkedvem. – Dörmögi vigyorogva, de arcom még mindig nem rezdül.
- Ha elmegyünk… nem leszel magányos? – Kérdezem halkan, s Hanto a hasát fogva kacag fel.
- Nem… eddig is kibírtam. Viszont várom az ígért ajándékokat, ha trónra kerülsz. – Ajkaimra halovány mosoly kúszik, s úgy bólintok. Természetesen nem felejtettem el, amit ígértem. Nagyon sokat köszönhetek ennek a törpnek, eszem ágában sincs megszegni a szavam.
Elém lép, különös mosollyal méri végig arcomat, majd puhán simítja végig bőrömet, s én meglepetten pislogok rá.
- Azt kívánom, hogy soha ne változz meg, Ilien. – A nevemen szólít, de nem zavar. Szemeimbe apró könnycseppek gyűlnek, s tekintetemet lesütve markolok a ruhámba… miért mondja ezt? És miért… az érintése… teljesen más érzelmeket vált ki belőlem, mint mikor Altar simítja végig az arcomat. – Maradj ilyen vad, makacs és szenvedélyes, mert ezek ritka értékek manapság. – Arca elkomorul, s még mindig tágra nyílt szemekkel hallgatom szavait… miért? Miért mondja ezeket? Tényleg nem értem. – Altar hosszú-hosszú évek óta él úgy, hogy a múlt sebeibe kapaszkodik. Vannak személyek, akik nagyon nehezen zárnak másokat a szívükbe… és ugyanolyan nehezen engedik el őket. – Elfordul, az ablakhoz sétálva pillant ki, szemei a távolba révednek. – Talán te… talán a belőled áradó forróság fel tudná olvasztani a szívet, ami Enthos halálakor kővé fagyott. – A szavakat inkább mondja magának, mint nekem, s csak akkor eszmél fel, mikor a kezemben tartott utazóköpeny halk suhogással hullik a földre. Miket beszél? Én… és Altar? Nem… az lehetetlen. Miért? Hisz… tudja, hogy lehetetlen. Altar szívében nincs hely számomra.
Szívverésem felgyorsul, torkom kiszárad, s lábaim megremegnek.
- Te is tudod, hogy ez lehetetlen. Nincs az a forróság, ami felolvasztja azt a szívet. Hát ezt a terhet is a vállamra raknád, Hanto? – Hangom kiábrándult és rideg, torkom teljesen elszorul, s hosszút pislogok. Nem… soha nem fogok elég közel kerülni hozzá. És nem is akarok. Nem akarnék Enthos árnyékában élni… nem bírnám. Már így is… már így is annyira fáj, hogy legszívesebben ordítanék a gondolattól.
- Talán igazad van… - Suttogja, majd újra, az előzőnél sokkal nyomasztóbb csend telepszik ránk, mikor mosolyogva fordul felém. – Most menj, ideje indulni. Ha jól láttam Altar már felnyergelte a lovat.
Néma bólintással sétálok ki az ajtón, s most csak apró szédelgést érzek, ahogy a szabadba sétálva megszűnik körülöttem a házban uralkodó mágia hatása. A hideg éjszakai levegő szinte rögtön marni kezdi a meleghez hozzászokott bőrömet, s mintha gyomrom is remegni kezdene, ahogy minden porcikámat átjárja a fagyosság…
Szótlanul, engedelmesen sétálok Altarhoz, s testemen csak apró borzongás fut végig, amikor feltesz a lóra, és mögém ül… most már mindig ezt fogom érezni, ha a közelemben van?
Szinte észre sem veszem, ahogy elindulunk, dideregve bújnék közelebb Altarhoz, hogy a belőle áradó melegség fűthesse bőrömet, de arcom csak a hideg, kemény páncélhoz simul. Újra a páncél… a vastag, áthatolhatatlan fal, ami örökre elválaszt minket.
Fülemben még mindig Hanto szavai visszhangzanak, s hiába próbálom, nem tudom elfelejteni, amiket mondott. Altar egy gyors mozdulattal teríti körém köpenyét, mikor látja remegésemet, ezzel még egy réteggel óvva testemet, de minden felesleges. A reszkető fagyosság belülről árasztja el minden porcikámat.
Pár rövid, fájdalmasan néma perc után halkan suttogom a nevét, kezeim szorosabban ölelik körbe derekát, pedig tudom, hogy nem érzi. A páncél minden érintésemtől megvédi őt.
- Tessék. – Hallom halk hangját, s elgondolkodva szólalok meg.
- Eddig mindig nappal utaztunk... most miért változtattál ezen a szokásodon?
- A zöld elfek nem éjjeli lények, ezt akarom kihasználni. Mire felkel a nap, már elhagyjuk a földjüket, addig bírd ki, Ilien. – Érzem, ahogy egyik keze derekam köré fonódik, szívverésem már ennyitől felgyorsul, s egész testem megfeszül.
- Jó. – Suttogom erőtlenül, pedig agyam fel sem fogta szavait. Mikor lesz már vége ennek a kínszenvedésnek?
„… talán a belőled áradó forróság fel tudná olvasztani a szívet, ami Enthos halálakor kővé fagyott.”
NEM! Nem… nem akarok erre gondolni… de csak ez jár a fejemben… Nem mintha az én feladatom lenne meggyógyítani őt… mégis…
Miért? Miért teszed ezt velem, Hanto? Miért csepegtetsz hamis reményt a szívembe? Remény? Mégis miben reménykedek? Mit akarok tőle? Nem mintha éreznék valamit iránta… nem… az nem lehet. Alig ismerem. Semmit nem tudok róla. Csak azért… csak azért érzem azt, amit, mert ő az egyetlen, aki nem tekint rám máshogy amiatt, hogy herceg vagyok. Ő az egyetlen, aki nem hajt fejet minden önző és gyerekes akaratom előtt. Én csak… én csak ki akarom vívni, hogy megbecsüljön… hogy tiszteljen… hogy kedveljen… hogy… szeressen?
Nem!
A hosszú, gyötrelmes szenvedéssel töltött órák némaságát Altar mély hangja szakítja meg, s egy pillanatra összerezzenek, ahogy nevemet dörmögi.
- Igen? – Válaszolok halkan, még mindig egy milliméter átmérőjű torokkal, hangom rekedtes.
- Mit mondott neked Hanto? – Szemeim tágra nyílnak, szívem kihagy egy ütemet, s kezeim megfeszülnek Altar páncélja körül. Mindenre számítottam csak erre a kérdésre nem… ez nem jó… erre nem készültem fel, és most nem jut eszembe semmi jó ötlet, hogy mit mondhatnék. Egy valami biztos. Az igazat nem.
- Miből gondolod, hogy mondott nekem bármit is? – Suttogom remegő hangon, s összeszorított szemekkel hajtom le fejemet, mellkasom megrázkódik.
- Ismerem őt, és ismerlek téged is. Szokatlanul komoly vagy, Ilien. – Szemeim újra könnybe lábadnak, és áldom a köpenyt, hogy elrejti arcomat. Így könnyebb.
- Nem lehetek komoly és szótlan csupán amiatt, hogy újra ilyen körülmények között kell élnem? – Torkomat megköszörülve elérem, hogy hangom éles és felháborodott lehessen, s morcosan kezdek el fészkelődni Altar ölében. – Ráadásul annyira kényelmetlen ez a ló, hogy még a nyavalygástól is elmegy a kedvem tőle. – Durcásan mérgelődve mocorgok, s ahogy nagy nehezen megfordulok a nyeregben, a köpeny halk suhogással csúszik le rólam.
A hideg levegő fagyosan csípi a könnyes arcomat, s ledermedek, ahogy tekintetünk találkozik egy röpke pillanat erejéig. A fenébe. Ugye… ugye nem látta?
Fejemet villámgyorsan hajtom le, az ölemet bambulva hagyom, hogy újra bebugyoláljon szótlanul.
- Mit mondott? – Kérdezi ismét, komolyabb hangon, s torkom kiszárad az idegességtől, vállaim megremegnek a sírás visszatartásától. Tehát látta…
- Akármit is mondott, az csak rám tartozik. – Suttogom szipogva, s erőtlenül dőlök a páncélnak… nem hiszem el, hogy ezt mondtam neki. Ki kellett volna találnom valamit. De nem… nem megy. Nem tudok hazudni neki. És arra sem vagyok képes, hogy elismételjem Hanto szavait. Túlságosan fájna… és nem tudhatja meg. Ha megtudná, hogy ilyeneken jár a fejem, csak még távolabb taszítana magától. Tudom. Érzem. Mikor… mikor lettem ilyen érzelgős? Mikor lett ennyire fontos mások véleménye? …nem… nem mások véleménye. Csak az övé.
- Igazad van. – Dörmögi közömbös hangon, s összeszorított ajkakkal fonom össze karjaimat mellkasom előtt. Nem hiszem el… ennyire hidegen hagyja? Nem is akarja tudni? Hisz tudhatná… tudhatná, hogy róla beszéltünk. Engem biztos irritálna, ha tudnám, hogy rólam beszéltek, de azt nem, hogy mit.
- Mi az, hogy igazam van?! – Kérdezem dühösen kicsattanva, s kapálózva szabadítom ki magamat a köpenyből, hogy Altar érzelemmentes tekintetébe nézhessek szikrázó szemekkel, de a rideg arc láttán rögtön meg is bánom a meggondolatlan cselekedetet. – Hisz tudod, hogy rólad mondott valamit! Nem is érdekel?! – Nagyot nyelve fordítom el tekintetemet, s ujjaim dühösen megfeszülve markolnak a köpeny vastag anyagába… mit művelek? Hisz nekem addig jó, míg nem kérdezősködik… de mégis… annyira kiborító a nemtörődöm viselkedése. Annyira… idegesít.
- Úgysem változtatnak semmin a szavai. – Dörmögi rezzenéstelen hangon… hogy… hogy lehet ennyire érzéktelen?
Ledermedek, s szemeimet lehunyva hullnak kezeim az ölembe. Hát persze… attól még, hogy Hanto azt mondja, hogy nekem van esélyem… attól még, hogy Hanto úgy látja, hogy rám másképp tekint… attól még, ez nem lesz valóság. Tudtam… vagyis… tudnom kellett volna, hogy feleslegesen reménykedek. Altar szíve örökre Enthosé marad, és ez talán így van jól… Hisz teljesen más világban élünk. De miért… miért járnak ilyen gondolatok a fejemben? És miéer fáj ennyire? Nem értem mi történik velem. Egyre kevésbé hasonlítok a régi önmagamra.
Vajon milyen, mikor Altar szerelmes? Vajon hogy viselkedett Enthossal? Bárcsak láthatnám… bárcsak ismerhetném azt az énjét, akiből még nem haltak ki a gyengéd érzelmek…
Újra ráhúzza mozdulatlan testemre a meleg köpenyt, s az út hátralévő részére ismét néma csend telepszik ránk…
Hűvös szellőt érzek arcomon, ahogy Altar óvatosan ébresztgetni kezd, s nyűgösen nyitom ki szemeimet. Késő délután felé járhat az idő, a nap épp lenyugodni készül, s utolsó sugarai játékosan festik rózsaszínre a szürkés esőfelhőket.
- Kiértünk a zöld elfek területéről? – Kérdezem halk, rekedtes hangon, s Altar lágy, könnyed mozdulattal kap le a ló hátáról.
- Már rég. – Kezeimet összefonva húzom össze magamat, hogy minél kisebb felületen érjen a hideg levegő, s követem szemeimmel, ahogy Altar tüzet gyújt, majd a szokásos plédet a földre terítve ágyaz meg nekünk, már ösztönösen csak egy fekhelyet csinálva.
Halovány mosolyra húzódnak ajkaim, s közben nyakamat behúzva vacogok.
- Gyere ide. – Suttogja lágy hangon, a vastag utazóköpenyt szétnyitva hívogat a melegbe, s én ösztönösen, habozás nélkül sietek oda, remegő léptekkel. Az ölébe ülök, mellkasának dőlök, s hagyom, hogy újra bebugyoláljon a vastag anyagba, miközben körém fonja karjait… igen… pont az ilyenek miatt értem félre a viselkedését. Pedig csupán azért csinálja, hogy ne fagyjak halálra… az nem számítana sikeres küldetésnek, ha csak jégkockák formájában érkeznék meg az Éneklő Óhegyre… de akkor miért? Miért csókolt meg? Lehet, hogy tényleg hasonlítok a szerelmére? … nem tudom. Már semmit nem értek vele kapcsolatban…
- Altar… - suttogom halkan, majd folytatom, anélkül, hogy megvárnám a válaszát. – Miért alszunk mindig az erdőben? Annyira hideg van… - Hangom megremeg, s érzem, ahogy erős kezei közelebb húznak magához… nem… nem akarom. Ha ilyen szorosan ölel…
- Mert nincs biztonságos falu a közelben.
- De ha most kiértünk a zöld elfek területéről… az… az nem azt jelenti, hogy a te néped él a közelben, Altar? – Kezemet a páncélra simítom, érzem, ahogy minden izma megfeszül, s ez a reakció folytatásra ösztönöz. – Hanto egyszer mondott valami olyasmit, hogy a királyt szolgáltad… akkor biztos szívesen látnak, nem? – hosszú, néma csend következik, durcásan kászálódom ki a köpenyből, s feltérdelve fúrom tekintetemet Altar higanyszürke íriszeibe egész közelről. – Már megint nem válaszolsz. Megígérted! Beugorhatnánk köszönni. Lehet, hogy a király vendégül látna minket. – Elképzelem a fényűző pompát, amiben részünk lehetne, s az álmodozásomat Altar hangos, szinte már dühös hangja töri meg.
- Nem! – Szemeim tágra nyílnak a határozott, ellentmondást nem tűrő hangszíntől, s pulzusom a dermesztő hideg ellenére is az egekbe szökik.
- Altar?
Altar
- Nem lehetek komoly és szótlan csupán amiatt, hogy újra ilyen körülmények között kell élnem? – válaszolja a köpenyemben rejtőző kis kupac. Ráadásul annyira kényelmetlen ez a ló, hogy még a nyavalygástól is elmegy a kedvem tőle.
Felemelem a köpeny egy kis sarkát, és megnézem az arcát. A holdfényben csillog könnyes arca. Tehát jól sejtettem. Elmorzsolok halkan egy tünde káromkodást.
- Mit mondott?
- Akármit is mondott, az csak rám tartozik.
- Igazad van – válaszolom halkan, és beletörődöm. Ismerem már, tudom hogy milyen erős egyénisége van. Ha valamit nem akar, arra nem lehet őt kényszeríteni, úgyhogy csak akkor osztja meg velem, ha ő is nagyon akarja.
- Mi az, hogy igazam van?! – csattan fel a ruhakupac, majd felbukkan csinos kis arca, dühösen szikrázó szemei. Közömbös arckifejezéssel nézek le rá. – Hisz tudod, hogy rólad mondott valamit! Nem is érdekel?!
- Úgysem változtatnak semmin a szavai.
Beletörődik szavaimba, és hagyja nekem, hogy visszabugyoláljam a köpenyembe.
Hozzám bújó, elernyedő testéről tudom, hogy hamar el is aludt, agy nyugodt csendben folytathatom utunkat.
*
Sokat alszik, csak délután ébred fel, amikor már rég elhagytuk a zöld elfek földjét. Beesteledik, és bár ő aludt eleget, attól még éjszakai pihenőt tartok, mert nem akarom hogy teljesen kimerüljön.
Leterítem a takarókat, ő pedig saját magát ölelve vacog a lovam mellett állva, ajkai elkékülnek annyira fázik. Leülök a kis tábortűz mellé, és széttárom utazóköpenyemet.
- Gyere ide – hívom gyengéden. Röppen hozzám, kiscicaként bújik az ölembe, már nem zavarja a testi kontaktus, elvackolódik, én pedig körbeölelem karjaimmal és köpenyem meleg posztójával. Feje állam alatt, hajának finom illatát magamba szívom, elfojtok egy halk sóhajt.
- Altar… Miért alszunk mindig az erdőben? Annyira hideg van…
Most egyáltalán nem dacos, vagy hisztis. Megremeg a hangja is, és szorosabban magamhoz ölelem, hogy testemmel melegítsem.
- Mert nincs biztonságos falu a közelben.
- De ha most kiértünk a zöld elfek területéről… az… az nem azt jelenti, hogy a te néped él a közelben, Altar? – Megfeszülök egy pillanatra, nem válaszolok inkább. - Hanto egyszer mondott valami olyasmit, hogy a királyt szolgáltad… akkor biztos szívesen látnak, nem?
Gyilkos fájdalom és harag árnyéka villan fel elmémben, majd visszazárom a legmélyebb gödörbe. Mégis, emlékeim egy pillanatra elborítanak, és mire feleszmélek, Ilien már térdel az ölemben, a szemembe nézve figyeli reakciómat.
– Már megint nem válaszolsz. Megígérted! Beugorhatnánk köszönni. Lehet, hogy a király vendégül látna minket.
- Nem! – dörren hirtelen a hangom.
- Altar? – suttogja rémülten és csodálkozva. Behunyom szemeimet, viharként háborgó tekintetem elrejtve előle.
- Ne beszélj ostobaságokat – suttogom rekedten. – Ha oda vinnélek, a halálos ítéleted írnám alá a sajátommal együtt.
Áldásos csend ereszkedik ránk, érzem ahogy visszavackolódik a karjaimban. Hosszú hallgatás után halkan szólal meg:
- Elárultad a királyodat?
Furcsán komoly a hangja, ritkán hallom őt így beszélni. Most a jövendő uralkodó néz rám fel. Szemei zafírként csillognak, intelligencia sugárzik belőlük rám. Hamar rájött, vagy csak ennyire nyilvánvaló lenne?
- Igen.
- Akkor bizonyára üldöznek téged, és ezért támadtak ránk a fogadóban is – állapítja meg a tényeket. – Nos, sejtettem, hogy egy ilyen kiváló sötét elf, mint te... csak komoly indokkal állhat zsoldosnak. Most már tudom miért. Az okát szeretném még tudni, de kezdem sejteni.
Fájdalom nyilall mellkasomba, belém reked a levegő a kíntól, szemeimben örvénylik a fájdalom. Nem tudom elrejteni előle, ő pedig mintha a szívemig látna.
- Miatta veszítetted el a kedvesedet, igaz?
Behunyom szemeimet, és fagytól didergő szívvel ölelem őt magamhoz szorosabban, arcomat hajába temetem.
- Ilien... ne tépd fel a sebeimet... – suttogom rekedten. Karjai nyakam köré fonódnak, arcának puha és meleg bőre az enyémhez szorul, finom rózsaillata akár egy enyhítő borogatás, úgy csillapítja háborgó lelkemet. Kis kezei hajamat cirógatják, pont úgy, ahogy nem lenne szabad. Ujjaival fésülgeti, cirógatja, a tincseim pedig életre kelnek és csillogva, örömmel tekerednek, simulnak tenyerei alá.
- Altar, próbálj felejteni – súgja, akárha mágikus szavak lennének.
Hátradőlök, és magamra húzom őt, élő ágyként felkínálva testemet. Mivel páncélom már nincs rajtam, fejét mellkasomon pihentetve adja át magát a kényelmes pihenésnek, egyik kezét arcomon pihenteti, ujjai alig-alig rezzennek, megnyugtató, vigasztaló cirógatásuk igazi áldás fájó lelkemnek. Karjaimat óvón fonom köré, testem melegével nyújtok számára mindent, ami szükséges neki ebben a hideg éjszakában.
Amikor álomba merül, és keze lecsúszik arcomról, elszakítom szemeimet szép arcáról, hogy a csillagos eget fürkésszem.
- Istenek, mit akartok tőlem?
Érzem, hogy találkozásom Iliennel a sors műve, és az istenek tervének része. Rég volt, hogy utoljára éreztem bűverejüket, és hangjuk már nem jut el szívemig, oly sokáig zárkóztam el akaratuk elől. Amikor elhagytam A Sötét Erdőt, népem földjeinek határát, magam mögött hagytam mindent. Csak a fájdalmat vittem magammal, gondosan a szívembe vésve. Éveken, évtizedeken át bolyongtam az emberek és más lények világában, mint egy élő holt.
Ujjaim megcirógatják Ilien szőke tincseit, a földön körülöttem ezüstösen ragyog a holdfényben hosszú hajam. Újra él, szinte pulzál a sötétben, csillogása csodálatba ejt. Nem lehet, hogy Ilien képes volt rá... újra dobogásra késztette halott, hideg szívemet.
*
Reggel, amikor felébred, gyenge kis mocorgását megérezve lepillantok rá. Mosolygó kis arca kikukkant a posztóköpenyemből, amellyel bebugyoláltam.
- Altar... – suttogja.
- Jó reggelt, Ilien – dörmögöm halkan.
- A hajad... azt hiszem belegabalyodott a kezem. - Lepillantok, és látom ahogy tincseim ujjai és csuklója köré fonódtak. Iliennel együtt csodálkozva nézem ahogy finoman letekerednek róla. – Ez meg mi volt? Nahát... sokkal fényesebben csillog, mint máskor.
Lassan felülök, és felsegítem őt.
- Elkészítem a reggelidet, addig mosakodj meg – mutatok a néhány lépésnyire csobogó kis patak felé.
- Jó...
Amíg ő eszik, a tegnap este elmaradt fésülést végzem. A fésű könnyen siklik tincseimben, és az előbbi árulkodó jelenetet megelőzendő, inkább befonom.
- Merre fojtatjuk az utunkat? – kérdezi, miközben belefelejtkezve bámul engem. Szemem sarkából nézek rá, majd ismét a hajamra.
- A hegyek felé haladunk tovább.
- Rendben... – sóhajtja, majd hirtelen felcsattan: - Várjunk csak! Neked teljesen elment az eszed?! A hegyi trollok felzabálnak minket!
Csak higgadtan folytatom a fonást, mintha meg sem hallottam volna. Néhány másodperc múlva már mellettem ül, és perlekedik. Ostoba és kockázatos tervnek minősíti, majd panaszáradatot zúdít rám, mondván, hogy mihez kezd egyedül, ha engem kicsinálnak, stb. Mosolyogva hallgatom.
- ...és ne mosolyogj így! – pattan fel csípőre tett kezekkel. Arca kipirult teljesen a vita hevében, szemei ragyognak, olyan édes. Egy bőrszalaggal összekötöm hajam végét, majd hátradobom vállam felett és felállok. Magamhoz szorítom, csak egy futó ölelésre, majd felkapom és a lovam nyergébe ültetem.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem – cirógatom meg azonnal lángba boruló pofiját.
- Ostobaság – közli velem, és karjait összefonja mellkasa előtt, orrát büszkén felhúzva. – Természetesen magamért aggódom.
- Akkor ne idegeskedj, herceg – válaszolom hűvösen, és mögé ülök a lóra. – Egy hajad szála sem görbülhet, amíg melletted vagyok.
Ölembe simul ahogy magamhoz vonom, és sóhajtva simítja arcát mellkasom páncélzatára.
*
Metszően hideg szél fúj, még az én bőröm is megérzi. Posztóköpenyembe csomagolva, karjaimban didereg a herceg. Már fél napja baktatunk a hegyeket összekötő keskeny ormon. Messze tájra ellátni, még a sötét elfek birodalmára is.
- Megállunk pihenni – közlöm vele.
- De én nem akarok innen kimenni – hallom tompán a ruhakupacból. Elmosolyodom. – Ma éjjel ágyban akarok aludni, melegben! Vigyél egy normális fogadóba minél hamarabb!
Ezt a mondatot az elmúlt órákban már elismételte jónéhányszor, meg sem lepődöm.
- Akkor legalább nézd meg ezt – dörmögöm lágyan, és lehúzom fejéről a posztót, majd a távolba mutatok. – Látod? Ott a királyságod... és az a kis fehér pötty ott a palotád.
- Hű – suttogja, hajába borzol a hideg szél. – Milyen kicsinek tűnik innen.
- Mégis az egyik legnagyobb birodalom.
- Igen... – kicsi ujjával mutogatni kezd. – És ott a zöld elfek fölfje... az meg ott... Az A Sötét Erdő? Amelynek mélyén...
- A sötét elfek birodalma nyugszik. Igen – fejezem be helyette a mondatot.
- Furcsa... nem látni semmit csak szürke ködöt.
- Mágia rejti el halandó szemek elől. – Én viszont tökéletesen látom az erdő közepén kiemelkedő hegyet, s azon a vakítóan fehérlő, ég felé törő palota csúcsait.
- Az Éneklő Óhegy merre van?
- Azt innen nem látni, túl messze van még.
- Ó. És a trollok?
- Inkább ne ezzel foglalkozz. Azt nézd, milyen környék veszi körbe országodat. Később, háborúk és csaták során a látottakat felidézve képes leszel jó stratégiákat alkotni ennek köszönhetően.
- Ismerem az egész vidéket, a térképe a fejemben van – válaszolja büszkén.
- Azért csak nézd meg alaposan.
Szót fogad, és csodálkozó arckifejezését látva elégedetten elmosolyodom.
- Az ott nincs is rajta a térképeken!
- Hát persze. A térképek mindig a politika függvényei. Ezért jobb, ha mindig csak a saját szemeidnek hiszel, néha még azoknak sem, herceg.
Eképpen beszélgetve folytatjuk utunkat, harci stratégiákról beszélgetünk, a völgyek és hegyek előnyeit tárgyalva.
Estére leérünk az egyik hegy lábához.
- Jó hírem van, herceg.
- Ma két takarót kapok a földre? – sóhajtja lemondóan. Előre mutatok, egy kis füstgomolyagra.
- Mi az?
- Egy fogadó.
Ilien
Fájdalmasan megborzongva hunyja le szemeit, ezzel megfosztva engem a lehetőségtől, hogy a sötét íriszek gyötrelmes villanásából következtethessek fájdalmai gyökeréről, s néma türelemmel várom, hogy megszólaljon.
- Ne beszélj ostobaságokat. Ha oda vinnélek, a halálos ítéleted írnám alá a sajátommal együtt. – Hangja rekedtes, s szívem elszorul, hogy így kell látnom őt… Altart, aki mindig oly könnyed közömbösséggel nézte el az összes szeszélyemet, Altart, aki tántorítatlan hidegvérrel győzte le minden támadónkat… és most… szívét oly gyötrelmes kínok emésztik, hogy a máskor rezzenéstelen arcon, eddig soha nem látott fájdalom tükröződik… Altar… milyen sötét emlékeket zártál el szíved mélyére? Miért nem árulod el, ami nyomaszt? Miért nem hagyod, hogy segítsek?
Szemeimet lehunyom, mellkasom némán rázkódik meg az érzések túlfűtöttségétől, s figyelmesen hallgatom a ránk telepedő néma csend minden egyes pillanatát. Az apró lélegzetvételeket, Altar minden rezzenését, s fejemben szépen-lassan az emlékek és a gondolatok sokasága apró mozaikdarabokként áll össze egy egésszé, hogy elmémet felvilágosítva vezessen ki az árnyas sötétségből. Kezd minden értelmet nyerni, minden egyes apró, megválaszolatlan titok, minden egyes rejtély, amit Altar nem magyarázott meg.
- Elárultad a királyodat? – Hangom rekedtes, s alig hallhatóan szólalok meg, mégis tudom, hogy minden egyes szavamat tisztán értette… csak ez lehet az oka. Mást nem tudok elképzelni.
Érzem, mintha Altar kezei megfeszülnének körülöttem, rövid ideig kínzó szótlanságba burkolózik, majd csupán egy apró, rövidke szót kapok válaszul.
- Igen. – Szinte biztos voltam benne, hogy ez a helyes válasz, szívem mégis megdobban, ahogy hallom a beismerő szócskát. Ennyi? Nincs több mondanivalója? Egy egyszerű „igen” lenne csupán a válasza? …akkor azt hiszem, nekem kell folytatnom. Majd ha tévedek, megállít. Vagy nem…
- Akkor bizonyára üldöznek téged, és ezért támadtak ránk a fogadóban is. Nos, sejtettem, hogy egy ilyen kiváló sötét elf, mint te... csak komoly indokkal állhat zsoldosnak. Most már tudom miért. Az okát szeretném még tudni, de kezdem sejteni. – Hangom egyre határozottabb, ahogy kezdek felbátorodni, s szemeimmel figyelmesen fürkészem arcának minden apró, láthatatlan rezzenését: ahogy mérhetetlen fájdalom csillan a higanyszínű íriszekben, ahogy ajkai összeszorulnak a kíntól, s ahogy arca a gyötrelmektől rendül meg. Igen. Minden egyes rezdülése mintha egyre inkább alátámasztaná hátborzongató gyanúmat.
- Miatta veszítetted el a kedvesedet, igaz? – Hangom újra halk, óvatosan puhatolózva próbálok minél kevesebb fájdalmat okozni a tapintatlan kérdéssel, de úgy érzem, muszáj tudnom. Muszáj megkérdeznem.
Nem válaszol, pár néma pillanatig egy szó sem hagyja el szinte remegő ajkait, de arca fájdalmas rezdülése világosabb válasz minden szónál. Szemeit lehunyva húz közelebb magához, s szívem mintha egy másodperc alatt éledne fel a halott aggódásból, hogy újra szenvedélyes dobogásba kezdjen közelségétől. Engedelmes örömmel bújok hozzá, arcomat vállgödrébe temetve érzem, ahogy orra tincseim közé bújva cirógatja fejbőrömet. Megremegek, gyomrom porszem nagyságúra ugrik össze karjaiban… Istenem… bárcsak… bárcsak örökké így ölelne. Csak Altar és én. Nem kell senki más.
- Ilien... ne tépd fel a sebeimet... – Torkom elszorul a hangjából tükröződő hihetetlen fájdalomtól, s szemeim könnybe lábadnak, ahogy remegő kezeimet nyaka köré vezetve ölelem át. Ne haragudj… ne haragudj Altar. Szörnyű ember vagyok. A kíváncsiságom miatt okozok fájdalmat, és titkon, szívem mélyén örülök neki, hogy ezt mind megosztod velem… örülök, pedig te hihetetlen gyötrelmeken mész keresztül. Ne haragudj. Kérlek, értsd meg… én… én… gondolhatom azt, hogy különleges vagyok? Remélhetem, hogy legalább egy apró kis szabad hely még van a szívedben, ahova beengedhetsz? Kérlek… mond, hogy van.
Egész közel bújok hozzá, és nem tol el magától. Arcunk bőre egymást simítja, s ahogy arca bársonyos puhasággal simul az enyémhez, a hideg éjszaka egyre melegebbnek tűnik, mintha minden bőrfelület, ami őt simítja, égne a tüzes forróságtól, s szemeimet lehunyva élvezem a közelségét… én… még közelebb akarok lenni hozzá… olyan közel, mint még soha senki.
Ujjaim gyengéden simítják a fényes, fehér tincseket, s azok selymes engedelmességgel cirógatják bőrömet, ahogy gyengéden húzom végig ujjaimat a szálakon, s ekkor eszembe jutnak újra Hanto szavai.
„Talán a belőled áradó forróság fel tudná olvasztani a szívet, ami Enthos halálakor kővé fagyott…”
Egészen füléhez hajolok, s halk, szinte remegő hangon szólalok meg.
- Altar, próbálj felejteni. – Mellkasom ismét megrázkódik, ajkaimat összeszorítva simítom ujjaimat tarkójára. Talán… talán segíthetek neki? Talán könnyíthetek a kővé dermedt szív több tonnás súlyán? Ha igen… ha igen, akkor bármit megteszek. Úgy érzem, bármit megtennék, hogy segítsek neki. Bármit megtennék, hogy újra kitárja a szívét… nekem. Önző vagyok. Talán segíteni is azért akarok neki, hogy közelebb kerülhessek hozzá? Talán. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szükségem van rá. Még soha… még soha nem éreztem olyat, mint mikor vele vagyok. Nem akarom, hogy vége legyen. Az életem igazán akkor kezdődött, mikor megismertem őt.
Elfekszik a földön, gyengéden húz magához, s én engedelmesen testére fekve bújok hozzá. Fejemet mellkasán pihentetem, egész testéből árad a kellemes forróság, s szíve ütemes dobogása elkábítva nyugtatja le kavargó gondolataimat. Kezem arcára simul, lágyan, vigasztalóan cirógatom a selymes, puha bőrt, s szívem nem tud lehiggadni, őrülten zihál mellkasomban. Altar… remélem érzed… ugye érzed, hogy milyen fontos vagy nekem? Ugye… ugye tudod, mit érzek? Ugye észrevetted? Kérlek… kérlek… vedd észre. Kérlek… rá kell jönnöd, hogy létezik még öröm ebben a kopár, üresnek tűnő életben.
Karjai körém fonódnak, védelmezőn ölel át, hogy felmelegítse testemet, s ajkaimat halovány mosolyra húzva hunyom le az ólomsúlyú szemhéjakat.
Ugyanazzal az apró mosollyal ébredek, mint ahogy elaludtam, s gyengéden simítom végig Altar mellkasát. Még mindig rajta fekszem. Óvatosan kezdek el mocorogni, de ujjaim, és kezem különös, puha akadályba ütköznek. Mikor megmozgattam elzsibbadt testrészeimet, Altar nevét suttogva pillantok ki a takaróm alól.
- Jó reggelt, Ilien. – Suttogja egyből, s kedves melegséggel pillant rám, amitől egy másodpercre majdnem elfelejtem, hogy mit is akartam mondani. Ajkaimat összeszorítom egy rövidke pillanatra, s visszakényszerítem magamat a valóságba, amelyből Altar kedvessége zökkentett ki egy apró másodperc alatt.
- A hajad... azt hiszem belegabalyodott a kezem. – Dünnyögöm halkan, miközben kidugom a takaró alól az említett testrészt. Az ezüstfehér tincsek, már-már folyékony anyagként hullámzanak bőröm körül, s elámulva figyelem, ahogy maguktól mozogva kezdenek el letekeredni ujjaimról, lágyan, kedvesen simítva kezemet. Szemeim tágra nyílnak, s szívverésem ismét az egekbe szökik. - Ez meg mi volt? – Szökik ki ajkaimon a kérdés, miközben még mindig a csodálat hatása alatt vagyok, majd szemeim a maguktól hullámzó tincseket követik. Annyira… gyönyörű. - Nahát... sokkal fényesebben csillog, mint máskor. – Suttogom halkan, s épp készülnek a szálak után nyúlni, hogy ismét végigsimíthassam a bársonyos tapintású, fénylő tincseket, mikor Altar lassan felülve segít ki az öléből.
- Elkészítem a reggelidet, addig mosakodj meg. – Lassú mozdulattal csukom be az ellenkezni, választ követelni készülő ajkaimat… nem… most se kedvem, se erőm nincs hozzá, hogy ellenkezzek. Túl szép volt ez az este ahhoz.
- Jó… - Dünnyögöm halkan, majd a patakhoz sétálok, hogy arcot mossak. Fürödni természetesen nem fogok ilyen hidegben. Nem hiányzik egy megfázás. Csoda, hogy eddig elkerültem… amilyen hideg éjszakákat kellett kibírnom… bár… Altar szinte mindig felmelegített.
Érzem, hogy elpirulok, s kivételesen örülök, hogy a víz, amivel az arcomat mosom, dermesztően fagyos.
Reggeli közben szinte egy másodpercre sem veszem le róla a tekintetemet, ámulva figyelem, ahogy a fénylő tincsek szinte maguktól simulnak ujjai közé, hogy segítsék a gyors fonást… eddig nem ilyen volt… egyértelműen változott valami. A haja… mintha… élne. Lehetséges ez? Nem hinném… bár… már semmin nem lepődök meg, ha tündékről van szó. Mindig tartogatnak újabb és újabb elképesztő meglepetéseket.
- Merre fojtatjuk az utunkat? – Töröm meg a ránk telepedő csendet, kizökkentve magamat a gondolataim bonyolult hálójából.
- A hegyek felé haladunk tovább.
- Rendben... – Suttogom ösztönös beleegyezéssel, de alig pár másodperc múlva felfogom szavai jelentését. - Várjunk csak! Neked teljesen elment az eszed?! A hegyi trollok felzabálnak minket! – Ugye csak hülyéskedik? A hegyeken? Ráadásul, ha a hegyi trollokat még sikerül is elkerülnünk, akkor a hideg végez velünk!
Felháborodott szemekkel figyelem, ahogy rám sem hederítve fonja tovább haját, s dühösen nyelem le az utolsó falatot, hogy utána mellé viharozva folytathassam az ellenkezést. Nem! Már itt is elég hideg van! Nem akarom jégkockaként végezni egy troll üdítőjében!
Mérgelődve zúdítom rá az ellenérveket, de ő szokásához híven, csak elmosolyodva néz rajtam keresztül.
- Figyelj arra, amit mondok! – Rikítom, majd felállok, hogy pár centivel fölé magasodhassak. - ...és ne mosolyogj így! – Nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy még mindig ezt csinálja… mikor szokik már le róla? Akármit mondok, átnéz rajtam! Utálom ilyenkor. És ez a mosoly… idegesít… még az is jobb volt, mikor egyáltalán nem mosolygott!
Egy pillanatra lehiggadok, magamba szállva némulok el, s nagyot nyelve emelem ismét Altarra a tekintetemet. Nem… még ez a mosoly is jobb, mint az a kínzó közömbösség volt…
Ő is feláll, s nyitom ajkaimat, hogy újult erővel kezdjek neki a hisztizésnek, mikor hirtelen magához húzva ölel át. Szemeim tágra nyílnak, érzem, hogy arcom egyik másodpercről a másikra vált színárnyalatot, s ahogy végigsimítja arcomat, egész testem megremeg, s egy hang sem jön ki torkomon.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem. – Dörmögi halkan, még mindig mosolyogva, s én megborzongva hunyom le a szemeimet pár másodpercre. Ez nem ér… direkt csinálja? Teljesen elfelejtettem, hogy miket akartam mondani… pedig… pedig itt van a nyelvem hegyén… de nem tudom.
Olyan gyorsan enged el, amilyen hirtelen átölelt, s a következő pillanatban már a ló tetejéről nézek le rá. Egy hosszú pislogás kíséretében nyerem vissza a lélekjelenlétemet, s kezeimet összefonom mellkasom előtt, ahogy megszólalok.
- Ostobaság. Természetesen magamért aggódom. – Közlöm a nyilvánvaló hazugságot komoly, rezzenéstelen hangon, s arcomat gőgösen emelem az ég felé, de fél szemmel felé sandítok.
- Akkor ne idegeskedj, herceg. Egy hajad szála sem görbülhet, amíg melletted vagyok. – Válaszolja Altar hideg, elkomorult arccal, s én nagyot nyelve nézek hátra a vállam fölött, ahogy mögém ül. Ugye nem vette komolyan? Mindegy… ha igen, akkor meg is érdemli.
Némán húz magához, s én mellkasához bújva hajtom fejemet a kemény, hideg páncélra… annyira más, mint amilyen éjszaka volt… mikor a forró bőréhez bújhattam, mikor kedves szeretettel ölelt át, amíg vigasztaltam… annyira más.
Hosszú, végtelennek tűnő órákig ülök némán a dermesztő hidegben, s a köpeny védelme ellenére, vacogva bújok Altarhoz. Nem hiszem el, hogy nem hallgatott rám. Mondtam, hogy ez túl hideg lesz. Én ember vagyok… vele ellentétben, nekem megárt a hideg! Ráadásul, hogy fogunk így aludni? Ha kitalálja, hogy itt verünk tábort, akkor tényleg kiborulok.
Néha egy-egy panaszkodó mondattal töröm meg a szótlanságot, de egyszer sem kapok választ… biztos most is csak vigyorog… ha nem lenne ilyen hideg, tuti kikukucskálnék.
- Megállunk pihenni. – Hallom a közömbös kijelentést, s szemeim tágra nyílnak. Najó… jó vicc volt… pihenni? Ilyen időben? Inkább kerüljünk le a hegyekről, amilyen gyorsan csak lehet.
- De én nem akarok innen kimenni. Ma éjjel ágyban akarok aludni, melegben! Vigyél egy normális fogadóba minél hamarabb! – Ráadásul nem kéne visszaélnünk a szerencsénkkel, hogy eddig nem találkoztunk orkokkal. Ki tudja, mikor találnak ránk…
- Akkor legalább nézd meg ezt. – Lágy hangja selymes cirógatással mászik fülembe, s nem tudom, hogy a hidegtől, vagy érintésétől borzongok meg, ahogy gyengéden simítja le fejemről a vastag köpenyt. - Látod? Ott a királyságod... és az a kis fehér pötty ott a palotád. – Elámulva figyelem, szemeim tágra nyílnak, ahogy elém terül a hatalmas királyság a délutáni napsugarak tündöklő fényében pompázva.
- Milyen kicsinek tűnik innen. – Suttogom, még mindig a gyönyörű látvány hatása alatt állva, s igaz, a hideg szél fagyosan cirógatja arcomat, szinte észre sem veszem.
- Mégis az egyik legnagyobb birodalom.
- Igen... – Dünnyögöm halkan, majd tekintetemet a tájon legeltetve nézek körbe… hihetetlen látvány. Lelkesen csúszok feljebb Altar ölében, hogy kidughassam kezemet a köpeny alól, majd áradozva kezdem el felsorolni a látnivalókat. – És ott a zöld elfek fölfje... az meg ott... Az A Sötét Erdő? Amelynek mélyén... – Lenyelem a mondat végét, tekintetemet rögtön Altar arcára kapom, de semmit nem lehet leolvasni arcvonásairól.
- A sötét elfek birodalma nyugszik. Igen. – Fejezi be helyettem, s én csak némán bólintok.
- Furcsa... nem látni semmit csak szürke ködöt
- Mágia rejti el halandó szemek elől. – Tekintetembe kíváncsiság költözik, de nem firtatom a témát. Most nem.
- Az Éneklő Óhegy merre van?
- Azt innen nem látni, túl messze van még. – Valószínűleg, ha a régi önmagam lennék, akkor most elkezdenék hisztizni, hogy még milyen hosszú út áll előttünk… de most nem. Testem minden apró porcikája zsibong a boldogságtól, hogy többet lehetek vele. Nem tudom, mi történik velem, de félek. Minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban rettegek ettől az egésztől… mégis… mégis vágyom a közelségére. Azt hiszem, teljesen be fogok kattanni.
Elmosolyodva döntöm újra a páncélnak a fejem, majd elrejtek hangomból minden érzelmet, s úgy folytatom.
- Ó. És a trollok?
- Inkább ne ezzel foglalkozz. Azt nézd, milyen környék veszi körbe országodat. Később, háborúk és csaták során a látottakat felidézve képes leszel jó stratégiákat alkotni ennek köszönhetően. – A beszélgetésünk témája a politika és a harci stratégiák irányába tolódik, s én érdeklődve hallgatom minden tanácsát… lehet, hogy tényleg szükségem lesz rá… ha király leszek… nem akarom… nem akarok király lenni.
Már estefelé jár az idő, mikor leérünk a hegyekről, s Altar töri meg az újonnan ránk telepedett csendet.
- Jó hírem van, herceg. – „herceg”… már megint… miért nem szólít a nevemen?
- Ma két takarót kapok a földre? – Hangomban enyhe gúnyolódás bujkál, ahogy durcásan válaszolok, s egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Ágyat akarok. Puha matracot és meleg szobát. Nem hideg, kemény földet.
Tekintetemmel követem, ahova Altar mutat, s a távolban egy apró füstfelhőt látok kibukkanni a fák közül.
- Mi az?
- Egy fogadó. – Szemeim tágra nyílnak, arcomra egy másodperc alatt mosoly költözik, s lelkesen kezdek el mocorogni Altar ölében, hogy kezeimet nyaka köré fonhassam.
- Köszönöm. – Suttogom halkan, s szemeimet lehunyva élvezem, hogy arcom nyakához simul, ahogy vállára hajtom a fejemet… nem… nem annak örülök ennyire, hogy fogadóban alhatunk. Annak örülök, hogy ez azt jelenti, hogy mégis figyelt arra, amiket mondtam. Úgy látszik, szavaim mégis elérték a szívét. Igen… gondolt rám és ez boldogsággal tölt el.
Ujjaim tarkójára simulnak, majd gyengéden simítom végig az egyetlen vastag hajfonatot, s mintha egy pillanatra még fényesebben ragyognának az ezüstöt szálak az esti homályban. Napról napra egyre gyönyörűbb. Lehet, hogy azért van ez, mert a sötét elfek népének közelébe értünk? Lehet, hogy a teste érzi a fajtársai jelenlétének közelségét? Lehet…
- Nem kell megköszönnöd. - Érzem, ahogy egyik keze gyengéden simul hátamra, s testem beleborzong az érintésébe. Lassú mozdulattal csúszok vissza az ölébe, s kezem közé véve húzom előre a hófehér hajfonatot, hogy tovább csodálhassam a fénylő tincseket.
- Altar… miért csillog egyre fényesebben a hajad? Napról napra egyre gyönyörűbb. – Hangom halk, szinte suttogva, meghatódottan ejtem ki a szavakat, s szemeim kíváncsian fürkészik arcvonásait. Lassú mozdulattal pillant le rám, hosszú percekig néz szemembe, s látom, ahogy tekintete ellágyul, de ajkait egy szó sem hagyja el. Nem fog válaszolni… lehet, hogy ez is valamiféle elf titok, amit csak ők tudhatnak? Mindegy. Már megszoktam, hogy ritkán kapok választ a kérdéseimre. Bezzeg, ha itt lenne Hanto… ő biztosan elmondaná. Hanto… vajon komolyan gondoltad, amit tőlem kértél, vagy ez is csak az egyik csintalan játszadozásod része?
Épp folytatnám a kérdezősködést, mikor Altar megállítja a lovat, s szó nélkül ugrik le mögülem, majd felém fordul, hogy engem is levegyen. Egy pillanatra megremegnek elzsibbadt lábaim, minden porcikám sajog az egész napos lovaglástól, s szemeimet lesütve várok, amíg Altar lecsatolja a táskát a lóról, majd elindul a fogadó irányába, intve, hogy kövessem.
- Altar… - Hangom nyűgös és nyavalygós, s szemeimet megdörzsölve maradok egyhelyben mozdulatlanul. – Fáradt vagyok és fáj mindenem. Nem tudok menni. – Könnyfátyolos tekintettel nézem, ahogy hátrafordul, megadó sóhajjal lép mellém, s egy könnyed mozdulattal kap fel karjaiba. Kezeimet nyaka köré fonom, s Altar lassú, óvatos léptekkel indul meg a sűrű fák között. Szemeimet lehunyva szippantok mélyet az illatából, s közelsége mintha nyugtatóként hatna rám… tényleg szörnyű vagyok… igazából annyira nem voltam rosszul. Valójában képes lettem volna megtenni ezt a rövid utat. Kihasználom a kedvességét, csak mert a közelében akarok lenni.
Mellkasom megremeg, még közelebb bújok hozzá, hogy kiélvezzem a rövid, múlandó pillanatot, s csak akkor emelem fel fejemet, mikor az apró falucska esti fényei megvilágítanak minket.
Az utcák kihaltak, szinte alig van egy-egy ember, s mikor a fogadóba érünk, a személyzeten kívül szinte egy árva lelket sem látni… különös. Mindegy. Ez a hely elég közel van a trollok élőhelyéhez. Lehet, hogy azért ennyire kihalt minden, mert veszélyes itt az élet.
Mikor a szobába érünk, egyből az ágyba vetem magam, s a párnát átölelve mosolyodom el.
- Még soha nem örültem ennyire egy koszos, piszkos, parasztok számára fenntartott fogadónak. – Altar csak egy halovány mosollyal válaszol, s szó nélkül kezdi el kipakolni a táskából a szükséges holmikat a saját ágyára. Mikor a ruhák között egy rózsaszín anyagot látok kivillanni, tágra nyílt szemekkel szökkenek oda, hogy kihúzzam a táskából az ismerős ruhát.
Elvörösödve nézem a rózsaszín csipkés hálóinget, s Altar haloványan elmosolyodva figyeli arcomat, ahogy hebegni kezdek.
- Ez… ez… mi-miért?!
- Hanto küldte neked… ajándék. – Tekintetem újra a kezemben lévő ruhára siklik, majd megadó mosollyal dobom vissza a táskába, s agyam akaratlanul is felidézi a Hantonál töltött napok keserédes emlékét.
- Hihetetlen az a törp. – Fejemet csóválva nevetek fel, miközben ledőlök az ágyon, s ahogy Altar keze gyengéden simítja végig arcomat, a nevetés néma pirulásba fullad. Varázslatosan lágy, mosolygó szemekkel pillant rám, s szívverésem az egekbe szökik, ahogy látom a szája sarkában bujkáló mosolyt.
- Gyönyörű, ahogy nevetsz. – Suttogja halkan, s szívemből mintha forró láva indulna el, hogy minden porcikámat égetve melegítse fel. Ajkaimat összeszorítom, szívem szinte fájó hevességgel kalimpál mellkasomban, s hosszúakat pislogva figyelem, ahogy az ágy szélén ülve hajol közelebb hozzám. Tekintetem ösztönösen szájára siklik, s ajkaim izgatottan bizseregve emlékeznek vissza a gyengéd, puha csókra, amit pár napja adott egy meggondolatlan pillanatban.
Ujjaimat arcára simítom, meghatódottan mosolyodom el én is, s mikor megszólalok, hangom meg-megremeg a túlfűtött érzelmek áradatától.
- Altar… örülök, hogy újra képes vagy mosolyogni. – halkan suttogom a szavakat, s lehunyom szemeimet. Nem akarom látni. Nem akarom látni a lágy tekintetet, amivel rám néz. Tudom, hogy a szívem félreértené a gyengédségét. Nem akarok csalódni.
Ujjaim még mindig arcát simítják, s érzem, ahogy egyre közelebb és közelebb hajol hozzám, s mikor ajkaimon érzem az ismerős érintést, meglepett boldogsággal nyílnak ki szemeim.
Keze óvatosan csúszik tarkómra, fejbőröm bizsereg, ahol ujjai tincseim közé siklanak, s gyengéden húz még közelebb magához, ahogy ajkait lágyan simítja az enyémekre. Testem egy pillanatra megfeszül, majd kezeim ösztönösen fonódnak nyaka köré, hogy magamhoz húzzam arcát. A forróság szinte elkábít, s egész testem Altar ajkainak lassú mozgásával egy ütemben remeg meg. Egy pillanatra elhajol tőlem, érzem arcomon leheletét, s félve nyitom ki újra szemeimet, hogy a csillogó tekintetbe nézhessek. Ugye nem fogok fájdalmat látni? Ugye most nem? … nem akarom, hogy rá gondoljon, mikor engem csókol…
A gyertyák homályos fénye tündökölve világítja meg a csillogó szempárt, melyben most nem tükröződik fájdalom, csak örvénylő vágy és gyengédség, s megkönnyebbült boldogsággal sóhajtom a nevét elmosolyodva… mi ez az érzés? Miért csókolt meg újra? És miért örülök a csókjának? Miért akarok ennél is többet? Még közelebb akarok lenni hozzá… ennél is közelebb… Itt vagyok mellette, és szorosan ölelem magamhoz, mégis mintha olyan távol lenne tőlem… annyira távol.
A köztünk lévő pár milliméteres távolságot hirtelen csökkenti ismét nullára, hogy újabb csókot lehelhessen ajkaimra, de ez most más, mint az előzőek. Az előzőek lassú, forró lávaként árasztották el testemet melegséggel, míg ebből a vad, szenvedélyes, már-már követelőző csókból áradó forróság, mintha futótűzként robbanna minden egyes porcikámban. Ajkai szinte rabul ejtik az enyémeket, s meglepetten nyögök a csókba, ahogy nyelvét gyengéden csúsztatja ajkaim közé. Megremegve húzom még közelebb magamhoz arcát, érzem, ahogy a puha, finom testrész táncba hívja nyelvemet, s egész számat átjárja az ismerős íz. Altar íze. Haja mintha magától szabadulna ki a hosszú fonásból, tincsei teste mellett lehullva simulnak hozzám fénylően, s ahol ujjaim hajába túrnak, a puha, selymes szálak, szinte folyadékként ölelik körbe bőrömet.
Elvörösödve kapok levegőért, mikor szabadon ereszti ajkaimat, s szemeimet lassan kinyitva simítom végig arcát, majd ujjaim tincseire vándorolnak, s halkan, remegő hangon szólalok meg.
- Altar… a hajad… miért?
Altar
Nyakamba ugrik, megölel és hálásan megköszöni. Forró arcocskája enyémhez simul, illata lágyan cirógatja érzékeimet. Viszonzom az ölelését, és felsóhajtok amikor megérzem ujjait a hajamban. Beleborzongok a vágyba... Mennyire örül egy ilyen kis apróságnak.
- Nem kell megköszönnöd.
Visszaültetem az ölembe, és ő vastag hajfonatomat magával húzza a vállamon keresztül. Csodálattal simítja végig.
- Altar… miért csillog egyre fényesebben a hajad? Napról napra egyre gyönyörűbb – leheli.
Azért, mert életre kelt – válaszolnám, de nem teszem. Ha azt tenném amit ismét forrón dobogó szívem diktálna, soha nem léphetne trónra. Az ég szerelmére, ha magamhoz venném, néhány éven belül belehalna a folytonosan rám leselkedő veszélyekbe! Ezt nem akarhatom...
Megállítom a lovat, leszállok róla és gyengéden leemelem őt róla.
Nyűgösen nyavalyogni kezd, fáradtságra és fájdalmakra panaszkodik. Elhiszem minden szavát, így karjaimba veszem és besétálok vele a faluba, a fogadóba. Van szabad szobájuk, szinte csak az van. A legtisztábbat és legkényelmesebbet kérem.
Leteszem őt is és a csomagokat is, majd figyelem ahogy letámadja a puha ágyat.
- Még soha nem örültem ennyire egy koszos, piszkos, parasztok számára fenntartott fogadónak – ujjong visszafogottan, mondhatni hercegi gőggel. Csak mosolygok rajta, és kipakolom a cuccait az ágyamra. Nekem úgysem lesz rá szükségem. Egy ilyen veszélyes helyen biztosan nem fogom álomra hajtani fejemet.
Felfedezi a rózsaszín csipkehálóinget, és elpirulva mered rá, majd kezébe veszi. Lágyan omlik alá a lágy anyag.
- Ez… ez… mi-miért?!
- Hanto küldte neked… ajándék.
Mosolyogva dobja vissza a táskába.
- Hihetetlen az a törp! – nevet fel édesen, fejét megrázva, és elfekszik a puha ágyon, kényelmesen kinyújtózva. Megsimogatom szép arcát, csodálattal figyelem őt.
- Gyönyörű, ahogy nevetsz – súgom lágyan. Lehajolok hozzá, elmerülök azúrkék szemeinek végtelen kékségében...
- Altar… örülök, hogy újra képes vagy mosolyogni.
Megcsókolom őt. Szívem minden dobbanása újabb és újabb forró áramlatokat önt szét testemben, lelkem hideg láncai elpattannak. Puha és édes, barackízű ajkai elmossák a fájdalmat, a magányt, helyére békét és melegséget ültetnek. Akár egy kertész, aki megtisztítja a gazos, holt földet, és gyönyörű, élettel teli virágokkal ülteti tele.
Nyakamba kapaszkodik, hozzám simul, én pedig remegve fogom vissza magam, hogy ne nehezedjek rá. Szőke hajába bújnak ujjaim, lágyan cirógatom őt, már a nyelvemmel is. Forró, puha kehelyként nyílnak meg ajkai, felkínálva nyelvemnek az utat, s én elfogadom a meghívást. Érzem tapasztalatlanságát, és egy pillanatra eszembe jut, hogy talán rosszat teszek, de ismét elkábít az íze és az illata...
Felemelem a fejemet, néhány másodpercre kipirult arcában gyönyörködöm, homályosan csillogó szemeiben és duzzadt ajkaiban, majd ismét birtokba veszem. Nem bírok betelni vele, egyre több és több kell, mohóságom felszínre tör.
Ilien megszakítja a csókot, és levegőért kapkodva simogatja meg kezeivel arcomat, majd csodálkozva pillant oldalra.
- Altar... a hajad... miért?
Figyelem ahogy ezüstösen csillogó, szikrázó hajtincseim finoman csuklója köré fonódnak, majd ahogy megmozdul, elhúzódnak róla. Lassú a mozgása, szinte észrevehetetlen, ő mégis felfigyelt rá.
Ilien gyönyörű szemeibe nézek, lágyan megcirógatom orrommal az övét.
- Ha elárulom... annak komoly következményei lesznek, Ilien. Biztos tudni szeretnéd?
- Nem tudom... – súgja, ujjaival beletúr a hajamba, játszadozik vele, amelybe beleborzongok. - Te ezt... érzed?
- Minden érintést, mintha a bőrömet cirógatnád.
- Ezért nem vágjátok le? Mert fájna?
Bólintok.
- Vannak elfek, akik levágják – elkomorulok – a gyász őrületében, amikor elveszítik kedvesüket.
- De te nem vágtad le.
- De igen, csak visszanőtt azóta... És életre kelt, miattad.
Elcsodálkozik, ajkai is résnyire nyílnak.
- Mi-miattam? Életre... kelt?
Figyelem ahogy emészti a szavakat, miközben cirógatja az ujjaival játszadozó hajtincseket.
- Altar... ezek szerint... te...? – Nem válaszolok, csak türelmesen figyelem őt. – Hiszen... az elfek csak a kedvesüknek engedik a hajukat megérinteni... és ha én megérinthetem... ráadásul életre kelt nekem... és itt tekeredik magától rám... akkor...
Egyre halkabb a hangja, ajkai megremegnek, s egy csókkal pecsételem meg szavait. Ajkaiba mosolyogva fordulok vele, hogy ő kerüljön felülre, hagyom hogy kényelmesen elhelyezkedjen mellkasomon, ijjau hajamba bújjanak. Együtt pihenünk, én pedig az ősi nyelven becézgetem, miközben arcának puha bőrét simogatom.
- Valdanya... Melimanya... Lissë *
Könnyes szemekkel bújik hozzám, álomba merül, pedig nem evett és nem is mosakodott meg. Borzasztóan kimerült lehet.
Gyengéden lefejtem magamról kezeit, és ébresztgetni kezdem.
- Ilien... muszáj megfürdened és enned valamit...
Engedelmesen, és édes kábasággal hagyja hogy vetkőztessem, ám amikor alsóneműjére kerül a sor, magához tér és mélyen lepirulva hessegeti el a kezemet.
- Ezt majd én...
- Rendben. Ott a fürdőhelyiség – mutatok egy kis ajtóra, tiszta ruhát nyomok a kezébe és beterelem.
Amikor később kijön, én már az ablak melletti ágyon ülök, hajamat fésülöm.
Leül mellém, és megeszi a vacsoráját. Meghitt csendben nézzük egymást, tekintetem simogatja szép arcát.
- Én is megfürdök, addig pihenj le, melima.**
Meztelenül jövök ki a fürdőből, egy egyszerű fehér vászonnadrágot húzok magamra, és fegyvereimet a kezeim ügyébe helyezve nézem az ablakból a tájat.
- Altar...
- Igen?
- Ugye most nem álmodom?
- Miért kérded, melima?
Halkan suhog az ágynemű, lábai dobognak a padlón, majd mellém bújik, rózsaillata orromba kúszik. Egyik kezemet kardom markolatán pihentetem, másikkal pedig őt ölelem magamhoz.
- Alhatok veled?
- Igen.
- Csókolj meg, Altar! – követeli gyermekien. Nem kéne engedelmeskednem, de megteszem. Szuszogva öleli nyakamat, szinte kétségbeesetten. Sós könnyeinek ízét érzem.
Ő is tudja... tudja, hogy kettőnk számára nincs jövő.
- Mondtam... hogy komoly következményei lesznek, ha elmondom az igazságot, Ilien – súgom szemeimet behunyva, homlokomat az övéhez simítom.
______________
*szépségem, kedvesem, édes
** Kedves
Ilien
Egész közel hajol arcomhoz, egy rövid pillanatra lehunyom szemeimet, ahogy orrával az enyémet cirógatja játszadozva, s megborzongok a kedves érintéstől.
- Ha elárulom... annak komoly következményei lesznek, Ilien. Biztos tudni szeretnéd? – Hangja halk, komor, s szemeimet kinyitva nézek a komoly tekintetbe.
- Nem tudom. –Tudni szeretném… minden tudni akarok róla… mindent… de miféle következményekre gondol? Nem értem…
Remegő ujjakkal simítom végig a leomló, ezüstfehér tincseket, s mintha minden szál reagálna a gyengéd cirógatásra. Érzem, ahogy Altar egy pillanatra megremeg, szemeim tágra nyílnak, ahogy a vágytól ködös tekintetbe mélyesztem szemeimet, egész testemet kellemes, nyugodt, békés melegség járja át, majd alig hallhatóan suttogva szólalok meg.
- Te ezt... érzed?
- Minden érintést, mintha a bőrömet cirógatnád. – Elképedve simítom végig újra a tincseket, s haloványan elmosolyodva figyelem, ahogy a szálak lágyan folyva hullámzanak ujjaim között. Hát ezért… Ezért nem engedik, hogy a kedvesükön kívül megérintse valaki. Ezért olyan érzékenyek a hajukra. Hihetetlen. De akkor miért… miért engedi nekem, hogy megérintsem? Lehet, hogy ő is… nem, az nem lehet. Nem merek reménykedni.
- Ezért nem vágjátok le? Mert fájna? – Némán bólint, s látom tekintetében újra megcsillanni a fájdalmat, ahogy gondolatai zavaros vizek felé kavarognak.
- Vannak elfek, akik levágják a gyász őrületében, amikor elveszítik kedvesüket. – Szemeim elkerekednek, s nagyot nyelve fordítom oldalra a tekintetemet… nem akarom látni. Most nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy lássam a szemeiben, hogy rá gondol. Most nem lennék képes rá.
- De te nem vágtad le. – Suttogom halkan, még mindig nem merem felé fordítani tekintetemet, ujjaim egyre jobban remegnek a bársonyos tincsek között.
- De igen, csak visszanőtt azóta... És életre kelt, miattad. – Szemeim kipattannak szavai hallatán, s egy pillanatra a levegő is bennem reked a boldogsággal vegyült meglepettségtől. Torkom elszorul, mintha egy milliméter átmérőjűvé szűkült volna össze, s minden egyes apró lélegzetvételért küzdenem kell az eszeveszett ritmusban ziháló szívem ellen.
- Mi-miattam? Életre... kelt? – Miket beszél? Miért?... miért mondja ezt? Lehet, hogy tényleg… nem! Az lehetetlen. Altar… nem szerethetett belém. Ez nem lehet igaz.
Szemeim könnybe lábadnak, s igaz, agyam még makacsul küzd a képtelennek tűnő tények ellen, szívem már repeső boldogsággal hitte el minden reményemet. Újra, az eddigieknél még sokkal gyengédebben simítom végig a lassan hullámzó szálakat, a lágy érintésbe beleöntve szívem minden szeretetét és törődését… Altar is levágta a haját… tehát ezek a tincsek… ezeket a tincseket nem érintette Enthos. Ezek csak az enyémek. Ezek a gyönyörűen fénylő, lágyan hullámzó szálak csak az én bőrömet cirógatják szeretettel. Kegyetlen vagyok, ha szívem legmélyén ennek örülök? Lehet.
Szemeimet lehunyva gyűjtök elég erőt, hogy szavakba tudjam önteni zavaros, kétkedő gondolataimat, s egész testem megremeg, ahogy érzem arcomon a gyengéd tekintetet.
- Altar... ezek szerint... te... – Nyelvem akadozik, minden szóért újabb és újabb hosszú csatát vívok a torkomban lévő hatalmas gombóccal. - Hiszen... az elfek csak a kedvesüknek engedik a hajukat megérinteni... és ha én megérinthetem... ráadásul életre kelt nekem... és itt tekeredik magától rám... akkor... – Hangom végleg elcsuklik, nem tudom végigmondani az utolsó mondatot, könnybe lábadt szemekkel figyelem, ahogy Altar egyre közelebb és közelebb hajol hozzám, s egész testem remeg a rám törő, szokatlanul intenzív érzések fojtogató áradatától.
Ajkai eddig soha nem tapasztalt gyengédséggel simulnak az enyémekre, lágyan, visszafogottan csókol meg, s a bennem felgyülemlett érzelmek mintha vulkánként törnének ki szívemből, hogy felhevítsék az udvarias csókot. Ahogy lehunyom fáradt szemeimet, érzem, ahogy tüzes forróságú könnycseppek gurulnak végig arcomon, lágyan csiklandozva bőrömet, s ujjaim megfeszülnek Altar tincsei között… ez a csók. Ez a csók őszintébb, érthetőbb és gyönyörűbb válasz minden szónál.
Egész testem remeg, s ahogy fordít helyzetünkön, és mellkasára fektet, szemeimet lehunyva engedem át magamat a kimerültségnek, miközben ujjaim öntudatlanul is az élő tincseket simítják játszadozva. Altar… ugyanazt érzi, mint én. Nem tudom elhinni. Túl… túl szép, hogy igaz legyen. Eddig soha. Soha nem éreztem, hogy milyen, ha nem kötelességből kedves velem valaki, hogy milyen, ha nem a rangom miatt tisztelnek, becsülnek vagy akár szeretnek. Hihetem azt, hogy ő önmagamért szeret? Igen… Altar más. Altar nem olyan, mint a többi, képmutató ember.
Érzem arcomon Altar ujjainak lágy, gyengéd simítását, s egész testem beleborzong az érintésbe, szemeimben ismét könnycseppek gyűlnek, s a kellemes forróság egyre közelebb és közelebb taszít a hívogató álomvilág felé… még nem akarok aludni… most nem. Most a valóság sokkal gyönyörűbb, mint akármelyik álmom lehetne.
- Valdanya... Melimanya... Lissë… - Szinte csak félálomból hallom a kedves, becézgető szavakat, mintha egy másik, távoli világból szöknének fülembe a lágy, dörmögően mély hangok, s elmosolyodva pirulok el a gyengéd törődéstől, amivel megajándékoz. A testemet átjáró újabb forró hullám végleg álomba taszít, s szorosan Altarhoz simulva engedek a rám törő boldog fáradtságnak.
- Ilien... muszáj megfürdened és enned valamit... – Altar halk suttogására ébredek, gyengéden simítja le magáról ölelő karjaimat, s én csupán résnyire nyitom ki a szememet, hogy megbizonyosodjam róla, hogy érintése nem csupán egy kínzó vágyálom képzeleteinek szüleménye. Egész testem megborzong, ahogy óvatosan szabadít meg ruháimtól, ujjai néha bőrömet simítják, ahogy lehúz egy-egy ruhadarabot, s már ennyitől beleremegek a testemet átjáró forrósába. Mikor alsónadrágomhoz ér, szinte érzem, ahogy ujjai óvatosan húznák le rólam az utolsó ruhadarabot, s szemeim kivágódnak, mikor ráeszmélek, hogy mi folyik itt. Érzem, hogy fülig vörösödöm, már így is meztelennek érzem magamat a gyengéd tekintet előtt, s felülve tolom el kezét, hogy megőrizzem az utolsó védelmi vonalat.
- Ezt majd én... – Suttogom halk, remegő hangon, s mintha egy halovány mosoly futna keresztül Altar arcán, majd készségesen adja oda a hálóingemet, és a szoba másik végében lévő ajtóra mutat.
- Rendben. Ott a fürdőhelyiség. – Lassú, bizonytalan léptekkel sétálok az ajtóhoz, végig mintha magamon érezném a tekintetét, s áldom az eget, hogy most nem a szoba sarkában lévő tállal kell beérnem.
Szemeimet lehunyva dőlök az ajtónak, miután hangos nyikorgással csukódott be mögöttem, s hátamat az öreg fának döntve csúszok le a földre összekuporodva. Arcomat térdemre hajtva ölelem át lábaimat, s szemeimet lehunyva adom át magamat az elégedett boldogsággal összekavarodott rettegésnek. Soha nem akarom, hogy ennek vége legyen. Soha.
Még mindig érzem Altar forró ujjainak érintését bőrömön, ahogy testemet simították a gyengéd ujjak, ahogy ajkai az enyémekre simultak, ahogy keze tincseim közé csúszva húzta magához arcomat.
Testem megremeg az eddig visszafojtott vágytól, s merevedésem kínzóan feszül az alsónadrágomnak… tényleg nincs rendben velem valami… annyira újak nekem ezek az érzések… szeretet, vágy, boldogság… és a rettegés, hogy elveszítem őket… még soha nem féltem ennyire semminek az elvesztésétől.
Egy hideg fürdő után, felfrissülve sétálok vissza a szobába, s lassú léptekkel ülök le Altar mellé az ágyra, hogy nekilássak a vacsorának. Egyikünk sem szólal meg, nincs mit mondanunk, csupán kellemes némaságban nézzük egymást szótlanul. Szememet egy pillanatra sem veszem le róla, figyelem, ahogy lomha mozdulatokkal fésüli az ezüstfehér tincseket. Eddig is szerettem gyönyörködni benne, mikor a haját fésülte… de most, hogy tudom… most új értelmet nyer az egész. A tincsek, amelyek csak az én érintésemre reagálnak. A tincsek, amelyek szerelmünk mélységét bizonyítják.
- Én is megfürdök, addig pihenj le, melima. – Elmosolyodom, ahogy a becéző szócskát hallom, s néma bólintással figyelem, ahogy bemegy a fürdőbe.
Szemeimet lehunyva fekszem el az ágyon, s fülemben visszahangzanak a szerelmes becézgetései. Mi ez az érzés? … azt hiszem… ez lehet az, amit boldogságnak hívnak. A szívem nyugodt kielégültséggel kalimpál, s mind testem, mind lelkem átengedi magát a keserű gyönyörnek.
Mikor hallom, hogy nyílik a fürdőajtó, feltámaszkodva fordítom tekintetemet Altar felé, s egy néma nyikkanás hagyja el ajkaimat, ahogy meztelen testének látványa tárul szemeim elé. Lehiggadt szívverésem a pillanat töredéke alatt szökik újra az egekbe, s elvörösödve szorítom arcomat a párnába, megtiltva magamnak, hogy még egy pillantást lophassak a csábító testről… a varázslatosan gyönyörű ezüstszürke bőr, a kecsesen kidolgozott izmok, s ahogy a hófehér tincsek lágyan omlanak vállára. Már egy apró pillantás elég volt, hogy teljesen kizökkentsen a nyugalmamból, s szemeimet lehunyva próbálom kiverni fejemből a képet, de az makacs határozottsággal véste be magát elmémbe kitörölhetetlenül.
Pár perc elteltével bátortalanul sandítok oldalra, s látom, hogy Altar egy hófehér vászonnadrágban ül az ágyon, s a Hold besütő fénye sápadt csillogással játszadozik bőrén, kiemelve a hófehér nadrág és a sötét bőr gyönyörű kontrasztját. Az egész lénye árasztja magából a földöntúli varázst, s halkan, meghatottan suttogom a legszebb nevet, amit élőlény valaha viselt a földkerekségen.
- Igen? – Neve hallatán, szinte rögtön, halk suttogással válaszol, hogy ne törje meg a ránk telepedett mágikus nyugalmú csendet.
- Ugye most nem álmodom? – Suttogom rekedtes, remegő hangon, s mellkasom megreszket, ahogy szívembe éles szúrást érzek. Nem akarom, hogy ez csak egy álom legyen. Annyira gyönyörű. Annyira gyönyörű, és még annál is nagyobb képtelenség.
- Miért kérded, melima? – Mély hangja hívogat magához, s egy gyors mozdulattal bújok ki a paplan alól, nem törődve a libabőrös testrészeimet cirógató hideggel. Pár lépéssel termek az ágya mellett, s megérintem a gyönyörű, látomásnak tűnő képet, ahogy Altar mellé bújva töröm meg a meghitt nyugalmat. Határozottan, erősen ölel magához, s szemeimet lehunyva simítom kezemet mellkasára, élvezve testének melegségét… nincs olyan meleg szoba, ahol ezentúl ne fáznék az ölelése nélkül.
- Alhatok veled?
- Igen. – Ujjaimat mellkasán végigsimítva fonom nyaka köré, s fejemet vállára hajtva szólalok meg remegő, követelőző hangon.
- Csókolj meg, Altar! – Úgy érzem muszáj éreznem őt, hogy el tudja hinni szívem, hogy ez valóság. Annyira képtelen és annyira lehetetlenül bugyuta, mégis olyannyira varázslatosan gyönyörű érzés. Pedig tudom… tudom, hogy pár nap és örökre elválnak útjaink.
Szívembe erős fájdalom nyilall, ahogy ajkai az enyémekre tapadnak engedelmesen, hatalmas könnycseppek szabadulnak el szememből a kínzó gyötrelemmel vegyült kellemes borzongástól, s kezeim megfeszülnek nyaka körül, olyan erősen húzom magamhoz, mint még soha, szinte a belé kapaszkodva akarom elérni, hogy minél tovább tartson az érzés. Tudom, hogy nemsokára vége lesz… de ez a pillanat most csak a miénk. Ezek a tiltott, titkos percek, amiket örökre a szívünk mélyére kell zárnunk. Bárcsak örökké tarthatna. Bárcsak…
- Mondtam... hogy komoly következményei lesznek, ha elmondom az igazságot, Ilien. – Homlokunk egymásnak simul, orrunk néha egymást cirógatja, érzem lélegzetvételeinek lágy fuvallatát kipirult arcomon. Kezeimet hajába túrva cirógatom gyengéden a fehér tincseket, s ő nyakamra vezeti ujjait, hüvelykujjaival gyengéden törli le arcomról a kicsorduló könnycseppeket.
- Tudom. – Suttogom elhaló hangon, szinte ajkaira lehelve a szavakat. – De örülök, hogy elmondtad. Örülök… - Ajkaink ismét egymást simítják lágyan, s élvezem a selymes, puha bőr bársonyos érintését. Egyik kezem lágy cirógatással kényezteti bőrét, mellkasát simítom végig gyengéden, kiélvezve a lehetőséget, hogy végre megérinthetem. Most már szabad… úgy érzem, hogy a köztünk lévő szakadék fölött egy rozoga, bizonytalan híd épült, amely bármelyik pillanatban darabokra hullhat, de minden egyes pillanatot ki akarok használni, amíg még stabilan áll.
Megremegve egyesíti újra ajkainkat, testünk egymásnak simul, ahogy az ölébe térdelve bújok hozzá, s nyakát átölelve simítom ismét a hófehér tincseket. Egyik keze hajamba túrva simul tarkómra, s ezzel még közelebb húzza arcomat az övéhez, másik kezével pedig gyengéden simítja hátamat, s megremegve fogadom be nyelvét ajkaim közé, ahogy ismét elmélyíti az egyre szenvedélyesebb csókot. Ujjai hálóingem alá csúszva simítják végig bőröm, lágyan cirógatva gerincem vonalát, s meglepetten borzongok meg a közvetlen érintéstől. Remegve merülök el egyre jobban a végtelen hosszúnak tűnő, forró csókban, s elmém kezd elhomályosulni, gondolataim kavarognak, ahogy egyre jobban elkábít közelsége. Csalódott sóhaj kíséretében kapkodok levegőért, ahogy elhajol ajkaimtól, majd egy óvatos mozdulattal emel ki az öléből, és maga mellé fektetve lehel egy csókot a homlokomra, majd ő is mellém fekszik.
- Ideje aludnod, Ilien. – Suttogja halkan, egyik kezével magához húz, másik keze ismét a kardjának markolatára vándorol, s én olyan közel bújok hozzá a takaró alatt, amennyire csak lehetséges, s próbálom elfojtani testem sóvárgó vágyakozását.
Ujjaim ismét a mellkasán játszadoznak, ahogy hozzá bújok, s ahogy körbeölel a forróság, egyre hosszabbakat és hosszabbakat pislogok, szemhéjaim egyre nehezebbnek tűnnek.
- Altar… - Suttogom szinte félálomban, s neve hallatán rögtön felém fordítja a gyönyörűen csillogó higanyszürke szemeket. – Muszáj elvinned az Éneklő Óhegyre? – Szemeimet teljesen kinyitom, felpislogok rá, tekintetünk találkozik, s szinte látom szemeiben a belső vívódást, érzem, ahogy keze megfeszül körülöttem, majd lehunyja szemeit, elrejtve a zavaros tekintetet.
- Ilien… te is tudod, hogy muszáj. – Halkan suttogja, szinte fülembe a szavakat, s tudtam, hogy ezt fogja mondani, szívemre mégis mintha fagyos zuhatagot öntöttek volna. Ajkaimat összeszorítva támaszkodom fel, teljesen kizökkentve magamat az álomvilágból, s határozott tekintettel nézek szemeibe.
- De én nem akarom. Altar… én veled akarok maradni! – Halovány mosoly kúszik ajkaira, s ujjait arcomra simítva néz rám végtelen gyengédséggel, majd egy gyors, lágy puszira csalogat fel magához, s szívem ismét olvadozni kezd érintéseitől.
- Tudom. Viszont azt is tudom, hogy ez lehetetlen. Nem bírnád mellettem sokáig. Az én életem túl veszélyes számodra, és te összeroppannál a súly alatt. – Szemeimbe ismét könnyek szöknek, s nem tudok ellenkezni, egy hang sem jön ki torkomon. Tudom, hogy igaza van. Alig több mint egy hete utazunk, és már kimerültem ettől az életstílustól. Nem bírnám ezt folyamatosan. – Ilien, neked az udvarban van a helyed. A tündöklő, fényes pompában. – Fellököm magam, kicsit eltávolodom Altartól, s feltérdelek az ágyon, szikrázó szemekkel pillantok vissza Altarra.
- Én vagyok az, aki eldönti, hogy hol a helyem. És tudom, hogy melletted van! Veled akarok lenni! – Szemeimbe könnycseppek gyűlnek a csalódottságtól, torkomba ismét hatalmas gombóc költözik, ahogy Altar rezzenéstelen arcát figyelem. Miért ellenkezik? Ő nem akar velem lenni? Hiszen elvileg ő is szeret. Miért nem küzd értem? Ő az, akinek kérnie kéne, hogy maradjak vele. Miért lök el magától? Nem értem… nem tudom… csak azt… csak azt tudom, hogy már nem tudnék visszazökkenni a régi életembe. Túlságosan mennybéli érzéseket mutatott ahhoz, hogy ilyen könnyedén eldobjam magamtól őket.
Nem mond semmit, csupán arcomra simítja ujjait, mintha tudná, hogy most ezzel nyugtathat meg a legjobban. Fájdalmasan nyelem le a könnycseppjeimet, majd mellkasára dőlve szólalok meg ismét.
- Akkor… akkor gyere velem a palotába. Ott is szükségem lesz védelmezőre. Maradj mellettem örökre, mint a testőröm… és… mint a szerelmem. – Halkan suttogom bőrébe a szavakat, s szorosan átölelve húz magához, arcát hajamba temetve vesz egy mély levegőt.
- Túl sok ellenségem van, és csak veszélyt hoznék rád. – Suttogja hajamba, hangja fájdalmasan szomorú, s szívem elszorul, majd szinte hisztérikus hangon szólalok meg újra.
- Akkor… akkor mi lesz? Elviszel az Éneklő Óhegyre és csak úgy elbúcsúzol, mintha mi sem történt volna?! – Újra kitör belőlem a sírás, kicsit feltámaszkodok, hogy szemeibe nézhessek, s úgy folytatom. – Altar! Egyszerre akarsz megölni két szívet? Ne tedd ezt velem… ne tedd ezt magaddal… pont mikor végre újra felolvadt a szíved… és az enyém… Altar… életemben először érzek így… nem teheted ezt velem! – Néma zokogással döntöm a fejem a mellkasára, kezeimet ökölbe szorítom, s gyenge ütésekkel próbálom kiadni magamból a csalódott dühöt.
Altar
- Tudom – leheli - De örülök, hogy elmondtad. Örülök…
Megcsókolom, ezúttal inkább csak cirógatom számmal az övét, és engedem, hogy kezecskéi mellkasomon kalandozzanak. Izzik, lángol a testem, ölembe mászik és úgy simul karjaimba. Nagyon... szeretném őt érezni, úgy ahogy tilos. Nem léphetek ennél tovább, mert annál fájdalmasabb lesz az elszakadás. Mégis, lopok egy finom érintést, ujjaim csupasz hátán szaladnak végig. Milyen selymes és forró a bőre...
Nem szabad.
Felemelem a fejem, és gyengéden magam mellé fektetem, puha takaróba bugyolálom.
- Ideje aludnod, Ilien.
Intim csend takar be minket, és mér azt hiszem hogy alszik, amikor ismét megszólal.
- Altar… Muszáj elvinned az Éneklő Óhegyre?
Már vártam a kérdést, és legszívesebben azt válaszolnám, hogy nem. Mégsem teszem, még ha minden porcikám ezt ordítaná.
- Ilien… te is tudod, hogy muszáj.
Dacosan összeszorított ajkakkal támaszkodik karjára, és felemelkedik.
- De én nem akarom. Altar… én veled akarok maradni!
Mosolyogva puszilom meg. Én kicsi Ilienem... ez annyira rád vall.
- Tudom. Viszont azt is tudom, hogy ez lehetetlen. Nem bírnád mellettem sokáig. Az én életem túl veszélyes számodra, és te összeroppannál a súly alatt. Ilien, neked az udvarban van a helyed. A tündöklő, fényes pompában.
Ezt az utolsó mondatot nem kellett volna, azonnal bedühödik. Feltérdel, szemei gyönyörűen szikráznak, hálóinge felcsúszik és combjainak puha fehérsége kivillan. Túl szép...
- Én vagyok az, aki eldönti, hogy hol a helyem. És tudom, hogy melletted van! Veled akarok lenni!
Komolyan nézek rá. Még túl fiatal, de évekkel vagy akár hetekkel később megbánná, hogy mellettem maradt. Ha életben maradna addig. Nem válaszolok neki, nem fogom ismételni magam, tudja jól. Lecsillapodva bújik vissza mellém, illatos hajtincsei meztelen mellkasomat cirógatják.
- Akkor… akkor gyere velem a palotába. Ott is szükségem lesz védelmezőre. Maradj mellettem örökre, mint a testőröm… és… mint a szerelmem.
Szívem hangosan dübörögni kezd, feltöltődik ostoba reményekkel. Elképzelem, ahogy vele töltöm az időt, figyelem uralkodásának pillanatait, és éjszakánként...
Nagyot nyelve tépem ki magam az álomképekből.
Népem azonnal megtámadná az országát, ha a királyom megtudná, hogy vele vagyok.
- Túl sok ellenségem van, és csak veszélyt hoznék rád.
- Akkor… akkor mi lesz? – Remeg a hangja. - Elviszel az Éneklő Óhegyre és csak úgy elbúcsúzol, mintha mi sem történt volna?! Altar! Egyszerre akarsz megölni két szívet? Ne tedd ezt velem… ne tedd ezt magaddal… pont mikor végre újra felolvadt a szíved… és az enyém… Altar… életemben először érzek így… nem teheted ezt velem!
Sírva kezdi püfölni mellkasomat. Magamhoz ölelem, behunyt szemekkel hallgatom ahogy sír.
- Ne... ne sírj, melima... – suttogom. – Pokoli fájdalom látnom a könnyeidet.
Sós könnyeinek ízét érzem ismét, ahogy lecsókolom róla, majd ajkait falom mohón. Halkan nyüszögve kapaszkodik a nyakamba, szorosan ölelem magamhoz. Sokáig sírdogál, lelkem pedig akárha izzó vassal szurkálnák, úgy fáj.
Csak lassan csillapodik, énekem és cirógatásom megteszi hatását.
Szavaimba lágy mágiát fűzök, ő pedig mély és pihentető álomba merül általa.
*
Felkel a nap. Az ablakon beszűrődő sugarak szőke fürtjeit, fehér arcát simogatják. Féltékeny ujjaim átveszik a helyét. Mosolyogva szokott ébredni, mindig ezt teszi... most csak sóhajt és felnéz rám gyönyörű szemeivel. Én tettem ezt vele, gyűlölöm is magam ezért.
- Jó reggelt – súgom.
- Miért jó? – kérdez vissza. Megcsókolom válaszul, amíg el nem lazul, majd hajába borzolok.
- Ideje reggelizned, Ilien. El kell indulnunk még most, ha az éjszakát ismét fogadóban szeretnénk tölteni.
Szófogadóan megy a fürdőbe, felöltözik és leül reggelizni, ezalatt én összepakolom a dolgainkat.
Mire a nap eléri az égbolt csúcsát, már rég úton vagyunk. Nem beszélget velem, csak gubbaszt az ölemben és hajfonatomat cirógatja. Néha beleborzongok, olyan jó érzés. Talán szándékosan teszi, de őt ismerve inkább saját magát vigasztalja vele.
- Hó!
Lovam azonnal megáll, és a levegőbe szimatol, ahogy én is. Feszülten figyelem a láthatárt, a sziklás kis völgy ahol épp keresztülhaladunk, nem volt jó döntés, de kockázatos lett volna a sziklák között odafent. Most már bánom, hogy nem jól döntöttem.
- Mi az? – suttogja Ilien, kikukkantva a posztóköpenyem alól. Szájára tapasztom kezemet, feszült perceken át csak állok. Próbálom felbecsülni, hányan közeledhetnek. Érzékeim kiterjesztem, mágiám felborzolja a talajt, por és apró kavicsok emelkednek a levegőbe, hogy vízként hullámozódjanak.
- Hárman vannak – jegyzem meg magamnak. A megfelelő irányba tekintek, majd a hátunk mögé. El kell rejtenem Ilient, amíg harcolok.
- Kicsodák?
Lepattanok a lóról, leemelem őt és egy nagyobb szikla mögé rejtem.
- Ilien, te itt maradsz, és bármi történjen is, nem mozdulsz. Rendben? – utasítom komoran, kardom halkan szisszen ahogy kihúzom hüvelyéből. Hisztit vagy kétségbeesést várok tőle, de nem ez történik.
- Itt várlak – bólint. – Ne aggódj miattam, csak vigyázz magadra.
Elismerően borzolok selymes hajába, felé nyújtok egy hosszú és vékony elf tőrt. Éles mint a borotva, kecses és halványkéken izzik a pengéje.
- Használd ezt, ha szükséges. Egy karcolása is elég ahhoz, hogy lebénítson bárkit, addig el tudsz menekülni.
Bólint, remegő kezébe veszi. Édes, bátor kis hercegem.
Megfordulok, és előre sétálok. Már látom a trollokat. Öt méter magasak. Zömök, hatalmas, állatszőrökkel beborított testük felett imbolyog tetsükhöz képest kicsiny fejük. Hajuk csimbókokban lógnak arcukba. Egyikük nőstény, ő hátul marad.
A két hím rám támad, nagy faragott farönkkel. Félreugrálok csapásaik elől, majd szőrös lábukat veszem célba. Stratégiám egyszerű. A járásképtelen troll nem képes Ilien közelébe jutni. Elvágom a megfelelő inakat, majd a földre kerülők torkát egyenként elmetszem. Amikor az utolsónak is elhal a halálhörgése, a nőstény felé fordulok. Tétovázik, látom idegesen reppenő tekintetén. Szája szélén nyál csorog, ahogy nyöszörögni kezd, majd látom a rajta eluralkodó dühöt. Harci állásba merevedve figyelem, hogyan dönt.
Morog egyet, fenyegetően megmozdul, de nem támad. Csak állok, és várok. Mágikus erőm lágyan hullámzik körülöttem, érzi. A trollok félnek az őserőktől, nekem pedig sok van belőle.
Sokáig tart az akaratpárbaj, végül lassan eloldalog. Érzem környezetem minden rezdülését, Ilien feláll a szikla mögött. Figyelmeztetően intek neki, és ő visszakuporodik. Még nincs vége a harcnak, ez akár trükk is lehet. A harc csak akkor ér véget, ha az ellenség halott. Ősi elf mondás. Miért hagyom elmenni? Mert az értelmetlen vérontás akaratom ellen való.
Amikor kijut mágikus körömből, és nem érzékelem többé, leengedem kardomat. A trollok kékes vére beborítja, ahogy páncélomat és arcomat is. Visszasétálok Ilienhez, majd karjaimba csapódó puha testét magamhoz szorítom.
- Jól vagy, melima?
- Hogy tudsz ilyen hülyeséget kérdezni? – szipogja aranyosan. – Te jól vagy? Nem sérültél meg?
Mosolyogva cirógatom meg arcát.
- Összevéreztelek – dörmögöm.
Ilien
Lassan, nyugtatóan érzem magam köré fonódni karjait, erősen szorít magához, s a kedves mozdulattól egyre csak több és több könnycsepp nyer utat magának szemeimben. Néma zokogásom csendjét halk szipogások törik meg, majd Altar cirógatóan mély, suttogó hangja mászik füleimbe.
- Ne... ne sírj, melima... Pokoli fájdalom látnom a könnyeidet. – Mellkasom megrázkódik, ujjaim megfeszülnek, erőtlenül bújok még közelebb fájdalmaim okozójához. Ne sírjak? Ha azt akarja, hogy ne sírjak, ne legyen ilyen kedves, mikor tudja, hogy mindennek nemsokára vége. Ha azt akarja, hogy ne sírjak, ne halmozzon el szerető érintésekkel és becézésekkel. Ha azt akarja, hogy ne sírjak, ne öleljen úgy, mint aki soha de soha nem akar elengedni. Egyre mélyebbre zuhanok ebben az édes, mámoros csapdában, mígnem a visszaút lehetőségének gondolata is homályba vész, s szívem örökre a sötét gödör hideg, nyirkos falai között ragad… mégis… minden érintése, minden szava, minden ölelése… minden csókja édes boldogsággal árasztja el testem minden apró porcikáját, s földöntúli örömmel sétálok a vesztem felé karjaiban. Bárcsak soha nem jönne el az a nap, mikor el kell válnunk… bárcsak…
Újabb csiklandozó könnycseppek gurulnak végig arcomon, ahogy Altar magához húz egy gyengéd, mohó csókra, egész testem beleborzong nyelve puha érintésébe, s csak a könnycseppek sós íze keseríti meg a mámoros boldogság édes zamatát. Szinte kétségbeesetten kapaszkodok nyakába, ahogy magához szorít, mintha bármelyik pillanatban köddé foszolhatna a gyönyörű látomás.
Fejemet vállára hajtva süllyedek vissza a hangtalan sírásba, testem néha-néha megremeg, s Altar gyengéden, óvón simogató ujjai egyszerre nyugtatják le sajgó szívemet, és árasztják el újabb fájdalmas gondolatokkal elmémet. Selymes hangja gyógyírként cirógatja füleimet, ahogy halkan énekelni kezd, szemeimet lehunyva bújok még közelebb hozzá, s a mély, dallamos hangszín gyengéd határozottsággal szór álomport kisírt szemeimre.
Kipihenten, mégis nyűgösen ébredek, a tegnap este történtek sötét árnyként hessegetik el a mosolyt arcomról, s hiába fekszem kedvesem karjaiban, szívembe nem tud felhőtlen boldogság költözni. Bágyadt lelombozottsággal nyitom ki szemeimet, Altarra pislogok, miközben arcomat még jobban tenyerébe temetve hajtom fejemet kezébe.
- Jó reggelt. – Súgja halk, dörmögő hangon, s szívem kihagy egy ütemet, majd hosszú pislogással próbálom eltüntetni szemeimből az érzelmek áradatát. Szeretek a karjai között ébredni. Ilyenkor úgy érzem, biztonságban vagyok. Úgy érzem, hogy semmi rossz dolog nem történhet. Mikor vele vagyok… Nem! Nem szabad ilyeneken gondolkodnom. Nem szabad ennél is mélyebbre zuhannom! Nem lehet… nem szerethetek bele ennél is jobban… ha ez egyáltalán lehetséges.
- Miért jó? – A máskor oly vidámnak és elevennek tűnő napsugarak most is fényesen világítják meg az apró szobát, de most mintha minden apró kis sugár a szomorú nyomorúságunkon kacarászna játszadozó csillogásával s földöntúli fényével.
Legszívesebben folytatnám a tegnap esti hisztizést, legszívesebben megmondanám neki, hogy bárhová vele megyek, de egy gyengéd csókkal foszlatja el gondolataim hálóját, újra boldog kuszaságot varázsolva fejemben.
- Ideje reggelizned, Ilien. El kell indulnunk még most, ha az éjszakát ismét fogadóban szeretnénk tölteni. – Néma engedelmességgel bólintok, s egy árva szó nélkül mászom ki a meleg takaró alól, hogy a fürdőbe menjek átöltözni. Egy újabb reggel. Egy újabb fárasztó, kimerítő nap. Újabb értelmetlen órák, amelyek kísértetiesen közelebb hozzák a megérkezés fájdalmas pillanatát.
Az úton is makacs szótlanságba burkolózom, némán dőlök a kemény páncélnak, s olyan kicsire húzom össze magam Altar ölében, amennyire csak lehetséges. Pont, mint az utazásunk elején. Mikor még visszaszámoltam a perceket, hogy mikor érünk már oda. Mikor még nem voltam ilyen boldog és ennyire hihetetlenül szomorú egyszerre. Nem éreztem semmit… talán jobb is volt úgy… talán…
Ujjaimmal öntudatlanul is az ölembe lógó vastag hajfonatot cirógatom szüntelenül, a selymes szálak szinte lüktetve örülnek a kedves kényeztetésnek. Hosszúakat pislogva játszadozom a hófehér tincsekkel, néha úgy érzem, mintha Altar szívét cirógatnám végtelen gyengédséggel… remélem érzi… remélem érzi az érintéseimből, hogy mennyire szeretem.
Altar hirtelen állítja meg a lovat, s én meglepett mocorgással fészkelődöm, hogy megmasszírozhassam a váratlan mozdulattól sajgó végtagjaimat.
- Mi az? – Halkan dünnyögve dugom ki a fejemet a köpeny alól, s egy pillanatra hunyorítanom kell szemeimet, hogy az éles, késődélutáni napfény ne bántsa a sötéthez szokott pupillákat. Altar válasz nélkül csúsztatja ujjait ajkaimra, s szemeim ledöbbenten pásztázzák a környezetünket, ellenség után kutatva, de az égvilágon semmi különös jelenséget nem látok a közelben. Hirtelen tör rám az ismerős, émelygő érzés, s a körülöttünk lévő apró kavicsok lebegve emelkednek fel a földről a hihetetlen erősségű mágiától, ami Altar testéből árad. Szemeim tágra nyílnak, s nagyot nyelve kapaszkodom Altar páncéljába. Hosszú, kínzóan néma percekig állunk feszült mozdulatlansággal, majd Altar vérfagyasztóan nyugodt hangja töri meg a csendet.
- Hárman vannak. – Keze lecsúszik ajkaimról, majd sietve méri fel ő is a környezetet, tapasztalt szemekkel, s pulzusom percről percre egyre magasabbra hág. Micsoda? Miről beszél?
- Kicsodák? – Kérdezem hangosabban, miközben figyelem, ahogy Altar leugrik a lóról, s ekkor már biztosan tudom, hogy baj van. Mikor egy gyors mozdulattal kap le engem is, lábaim már remegnek, gyomrom még mindig kavarog, s szívem mélyén dühösen szidom magam gyengeségemért. Olyan szívesen segítenék neki… de… én még csak azt sem tudom, hogy mi folyik itt. Kik vannak hárman, és miért kell leszállnunk? Altar harcolni fog? Azt nem akarom… mi van, ha… NEM! Erre gondolnom sem szabad. Nincs olyan ellenfél, akit nem győzne le könnyedén… ugye? UGYE?! … még soha nem láttam őt hozzá méltó ellenfél ellen harcolni.
A kezébe kap, s csak egy ember méretű szikla mögött rak le újra, komor tekintete rettegő szemeimbe fúródik.
- Ilien, te itt maradsz, és bármi történjen is, nem mozdulsz. Rendben? – Kikerekedett szemekkel nézek rá, kell pár rövid másodperc, hogy felfogjam szavait, s szívem őrjöngve ellenkezik az ötlet ellen. Nem… én nem akarom, hogy harcoljon. És ha valami történik vele… itt megbújva kéne végignéznem?! Ne…
Minden porcikám hangosan üvölt, hogy ellenkezzek vele, de nagyot nyelve tüntetek el minden efféle gondolatot. Nem. Most nem arra van szüksége, hogy még én is megnehezítsem a dolgát.
Hosszút pislogva bólintok, próbálom eltüntetni tekintetemből a vadul tomboló aggodalom és félelem nyomait, s mikor megszólalok, nagy nehezen sikerül elérnem, hogy hangom alig-alig remegjen meg beszéd közben.
- Itt várlak. Ne aggódj miattam, csak vigyázz magadra. – Nehezemre esik kimondani az engedelmes, belenyugvó szavakat, de mikor Altar elismerő mosolyát látom, egy pillanat alatt köddé foszlik minden aggályom. Elpirulva sütöm le szemeimet, ahogy hajamba borzol, de szívem minden másodpercben egyre gyötrelmesebb fájdalommal aggódik érte.
- Használd ezt, ha szükséges. Egy karcolása is elég ahhoz, hogy lebénítson bárkit, addig el tudsz menekülni. – Hosszú pillanatokig nézek meredten az elegáns fegyverre, majd ajkaimra harapva veszem ki Altar kezéből a felém nyújtott tőrt, pedig tudom, hogy valószínűleg nem lennék képes használni. Ha Altarral valami történne… nem hiszem, hogy lenne elég lélekjelenlétem… nem hiszem, hogy lenne elég erőm.
Minden végtagom úgy remeg, mintha kocsonyából lenne testem, s erőtlenül összegörnyedve csúszok le a földre. Nem lesz baj. Nem lesz baj. Tudom, hogy nem lesz baj. Altar erős. Altar legyőzhetetlen. Azok az erős karok, amelyek minden éjszaka gyengéden védelmezve ölelnek át… ugye… ugye nem veszed el tőlem, istenem? Kérlek…
Fülemben szinte visszhangzanak a hatalmas trollok dübörgő léptei, s arcomat tenyereimbe temetve szorítom össze szemeimet.
Dobbanás. Körülbelül 25-30 méterre lehetnek.
Újabb és újabb, hangosabb dobbanások. 10-15 méter.
Félve pillantok ki a számomra menedéket nyújtó kő mögül, s halk sikoly hagyja el ajkamat, mikor látom, ahogy az első troll lesújt Altarra a hatalmas, fából faragott buzogányával. Kezemet számra tapasztva ugrom egyet a kő mögött, szívem mintha a torkomban dübörögne a félelemtől, pedig Altarnak haja szála sem görbül a lomha támadásoktól. Fürgén mozogva tér ki minden csapás elől, kecses, természetfeletti eleganciával megközelítve ellenségét, s minden egyes mozdulata után mintha újra és újra beleszeretnék. Haja gyönyörűen csillogva táncol teste körül, s már nem tudom eldönteni, hogy a félelemtől vagy a büszkeségtől zihál ilyen eszeveszett tempóban a szívem. Visszabújok a kő mögé, s alig pár másodperc múlva már hallom is, ahogy a hatalmas lények földre rogyó, élettelen teste hangos puffanással rezgeti meg a környező köveket. Félénken kukkantok ki újra, s látom, ahogy az utolsó troll lassú léptekkel battyog el, megfutamodva Altar ereje elől. Elmosolyodva állok fel, s igaz, lábaim még mindig remegnek, szívemben már szertefoszlott az aggodalom. Épp kilépnék, hogy a nyakába vessem magam, mikor egy szigorú intéssel marasztal a helyemen, s újra leguggolva figyelem a környezetünk néma, rezzenéstelen nyugalmát. Hosszú percek telnek el, s mikor Altar leengedi a kezét, gondolkodás nélkül rohanok karjaiba. Forró melegség nyugtatja meg lelkemet, ahogy magához szorít, s én lehunyt szemmel adom át magamat a nyugodt ölelés apró rezdüléseinek.
- Jól vagy, melima? – Majdnem felkacagok a nevetséges kérdés hallatán, s szemeim könnybe lábadnak a megkönnyebbültségtől. Újra itt van a karjaim között. Újra ölelhetem…
- Hogy tudsz ilyen hülyeséget kérdezni? Te jól vagy? Nem sérültél meg? – Végignézek testén, de az undorító kék trutyin kívül semmi változást, semmilyen sebet nem látok, s halk, nyugodt sóhaj hagyja el ajkaimat. Nem sérült meg.
- Összevéreztelek. – Elmosolyodva simítja végig arcomat, s mély szeretettel néz szemeimbe, mintha a világ legértékesebb kincsét cirógatná. Testem megborzong, arcomat tenyerébe hajtva simítom végig kézfejét, majd egy rövid puszit lehelek tenyerébe. Kicsit lábujjhegyre kell ágaskodnom, hogy arcát végigsimítva tisztítsam meg a kékes árnyalatú vértől, s a mai napon először kúszik mosoly az én számra is.
- Nem baj. – Halk, bizonytalan nevetés szökik ki ajkaim közül, miközben arcát tisztogatom, s ő hónom alá nyúlva kap fel karjaiba, hogy arcunk egy szintben legyen. Mosolyom kiszélesedik, lábaimat dereka köré fonva tartom meg a súlyom egy részét, miközben Altar egyik keze hátamra csúszik, másikkal pedig fenekem alá nyúlva tart meg. – Csupa vér vagy… - Suttogom kipirult mosollyal, ujjaim ajkára tévednek arca simítása közben, s finom mozdulattal cirógatom végig a selymes puhaságú bőrt.
- Most már te is. – Dörmögi lágy hangon, s én ösztönösen hajolok közelebb hozzá, orraink édesen simítják egymást, s a következő pillanatban már szenvedélyesen tapadnak egymásra ajkaink, kezeim nyaka köré fonódnak, hogy még közelebb és közelebb ölelhessem magamhoz. Az én hősöm. A legyőzhetetlen lovagom. A sebezhetetlen védelmezőm. Altar…
Megkönnyebbült, már-már hisztérikus nevetéssel hajtom fejemet vállára, szívemet tonnákkal könnyebbnek érzem, s a sírással küszködve szólalok meg újra.
- Szólhattál volna, hogy ilyen könnyedén legyőzöl három trollt és akkor nem aggódom halálra magamat. – Érzem, ahogy kezei még szorosabban ölelnek magukhoz, ajkai hol fülemet simítják, hol szőke tincseim közé lehelnek apró puszikat, majd válaszra nyitja száját.
- Ne haragudj. – Suttogja, hangján hallatszik, hogy még mindig mosolyog, lehelete finoman cirógatja fülemet, s egész testem megborzong… ah… hihetetlen… hihetetlen, hogy ennyivel ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem.
- De haragszom. – Dünnyögöm durcásan nyakába, de szám sarkában már újra mosoly bujkál.
Miután a véres ragacs nagy részét lekapartuk magunkról, sietősen folytatjuk az utat, a váratlan harc miatt már így is túl sok időt vesztegettünk. Alig telik el fél óra, a ló ismét hangos nyerítéssel torpan meg, s én ijedt meglepettséggel fürkészem Altar arcát, és semmi jót nem tudok leolvasni róla. Szemeit lehunyva ereszti ki újra erejét, s nekem ismét támaszért kell nyúlnom, mielőtt leszédülnék a ló hátáról. Hangos dobogás töri meg a feszült csendet, s a következő pillanatban már szemünk elé tárul a szörnyű látvány, ahogy közel 10-20 troll trappol felénk dühös üvöltéssel. Szemeim tágra nyílnak, hitetlenkedve bújok közelebb Altarhoz, aki haragos sóhajjal fordítja meg a lovat, hogy menekülni kezdjünk üldözőink elől.
- Sajnálom Ilien, de ez egy hosszú vágta lesz. – Súgja lágyan fülembe, majd előre dőlve indítja őrült vágtába a hatalmas állatot. Ez a rossz a szűk völgyi útban, amit választottunk. Két út van: előre vagy hátra… de miért? miért támadnak ránk a trollok? Egyáltalán honnan tudták? Vajon azért, mert Altar elengedte a nőstényt? …
Füleimben visszhangzik a minket követő léptek dübörgése, a sziklák szinte rázkódnak körülöttünk, s az óriási sárkányló eddig nem ismert sebességben szeli a levegőt áramvonalas testével. Gyomrom felfordul az erős rázkódástól, szemeimet lehunyva hallgatom szívem félelmetes dobogását, s a percek lomhán vánszorognak, minden óra végtelen hosszúságúnak tűnik, s lassan a Nap nyugovóra tér a hegyek mögött.
Már teljesen lemaradt a minket üldöző csorda, s Altar felegyenesedve húzza meg gyengéden a kantárt, hogy lassítson a tempón, s én halkan morogva kezdem el rázúdítani a problémáim hosszú listáját, miszerint éhes és kimerült vagyok, kényelmetlen a ló és majdnem megfulladok a ruháinkra száradt vér bűzétől.
Egyre hevesebb nyavalygásom ellenére még hosszú órákig vágtázunk, mígnem kiérünk az egyenes sziklás út fogságából, s a hegység lábánál egy apró, fákkal körülvett tavacskánál állítja meg Altar a lovat. Fáradtan nyöszörögve hagyom, hogy levegyen, majd mikor lábaim földet érnek, erőtlenül fintorogva tolom el magamtól testét.
- Büdös vagy. – Dünnyögöm durcás elégedetlenséggel, de elég annyi, hogy a szél meglebbentse a fák leveleit, ijedt sikkantással repülök vissza karjaiba, s ő kedves megértéssel ölel magához szó nélkül.
- Ne félj, melima. A hegyi trollok félnek az éjszaka sötétjétől. – Lágy cirógatással próbál megnyugtatni, s szemeimet lehunyva bújok hozzá, majdnem álomba merülve karjaiban. Igaza van. Most már tényleg nincs mitől félni. Amíg itt van mellettem, biztonságban vagyok.
- Fürödhetek a tóban? – Suttogom halkan, miközben szemeimet kinyitva pislogok fel Altar gondterhelt tekintetébe, s hiába tiltakozik minden porcikám a hideg víz gondolata ellen, a trollok megszáradt vérének hányingerkeltő szaga elég nyomós ok, hogy kockáztassam a megfázás lehetőségét.
- Igen, de veled megyek. – Nagyot nyelve bólintok, igazából ezt a választ vártam. Érzem, hogy arcom kipirul, s fejemet lehajtva fonom össze remegő karjaimat mellkasom előtt, míg Altar kipakolja a szükséges holmikat. Mikor végzett a fekhely elkészítésével, mellém lépve simítja végig arcomat, majd állam alá nyúlva emeli fel fejemet, hogy egy rövid csókot leheljen ajkaimra. Fáradt szemeim kipattannak, szívem kihagy egy ütemet, s erőtlen testem mintha új energiával töltődne fel már egy apró csóktól. – Segítsek levetkőzni, vagy…
- Menni fog egyedül is! – Vágok közbe akadozó hanggal, s fülig pirulva figyelem, ahogy elmosolyodva kezd el vetkőzni. Nem hiszem el… egyáltalán nem szégyenlős? Nem értem…
A Hold erős fénye megvilágítja testének minden domborulatát, s kezemet mellkasomra szorítva próbálom csillapítani szívem hangos dübörgését. Nem szabad oda néznem. Nem szabad bámulni… nyugi Ilien…
Eddig csak egyszer fürödtünk együtt, a holdvilágos éjszaka fényénél, s a tökéletes szépségű testet most még gyönyörűbbnek látják szemeim, mint akkor. Ismét kihasználom az alkalmat, míg a vízbe gázolva merül el a habokban, hogy a ruháimat gyorsan ledobálva magamról kapjam fel a kis szappanos üvegecskét, és én is a hullámok közé vessem magam. Dideregve állok meg a mellkasomig erő vízben, s ügyetlenkedve próbálom kihúzni a dugót az apró üvegből, de a hidegtől remegő, elgyengült ujjak nem könnyítik meg a dolgomat.
- Add ide. – Hallom magam mögül Altar mosolygó hangját, s összerezzenve fordulok felé, majd átnyújtom a kért tárgyat. A mellkasomig érő víz neki épphogy csak a derekáig ér, s ajkaimat összeszorítva nyelek egy nagyot, ahogy a vizes tincsekből csöpögő cseppecskék a Hold fényét visszatükrözve csordogálnak végig mellkasán, hogy aztán hasán végigfolyva újra csatlakozhassanak a tavacska nyugodt hullámaihoz. Szinte észre sem veszem, hogy Altar ismét a kezembe nyomja a szappant, s mikor gyengéd mozdulatokkal keni vizes hajamra az illatos krémet, meglepett borzongással pislogok fel a higanyszürke íriszekbe, melyek most fényesen csillogva tükrözik az égbolton elszórt, gyönyörűen tündöklő csillagok ragyogását. Ujjai meghitt gyengédséggel mossák ki hajamból a száradt vért, s fejbőröm szinte bizsereg a kellemes érintéstől, testem mintha még többre vágyna. Évekig szolgák mosdattak, de soha… még soha nem éreztem hasonlót.
- Altar… - halkan suttogva töröm meg a ránk telepedett nyugodt csendet. – a trollok nem szoktak nagyobb csoportokba gyűlni. Csak kisebb családokban élnek… mégis, most rengetegen voltak. – Keze egy pillanatra megtorpan, s én homlokomat mellkasának döntve borulok rá, de kínosan lüktető merevedésemet távol tartom testétől.
Érzem, ahogy nyugtatóan simítja végig hátamat, ismét megremegek a forró érintéstől, s tulajdonképpen csak most tudatosul bennem, hogy meztelenül állunk egymással szemben, s csak a sötét hullámok oltalmazó takarása véd meg a teljes csupaszságtól.
- Emiatt ne aggódj, melima. – Dörmögi fülemhez hajolva, majd szenvedélyes csókra hívja a hidegtől remegő ajkaimat. A forróság ismét futótűzként terjedve árad szét testemben, ujjaim Altar arcát végigsimítva csúsznak az éjszakai fényekben hófehérnek tűnő tincsek közé, s egész testem bizseregni kezd, ahogy ujjai hátamat végigsimítva kalandoznak fenekemre, lágy cirógatással játszadozva bőrömön.
Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte felfogni sincs időm, Altar egy hirtelen mozdulattal lök távolabb magától, ahogy megfordul, vizes haja tincsekbe összeállva repül teste körül, mozgása olyan gyors, hogy szememnek szinte csak elmosódott árnynak tűnik alakja, s a következő pillanatban már egy hosszú, faragott hegyű nyílvesszőt tart ujjai között. Szemeim tágra nyílnak, ahogy pár méterre tőlünk egy másik nyílvessző csapódik a fénylő habokba, s Altar dühtől megremegő hangját hallom.
- Ork nyilak.
Altar
- Nem baj – nevet megkönnyebbülten, és törölgetni kezdi arcomat. Felemelem őt, hogy megkönnyítsem a dolgát, magamhoz szorítom erősen. – Csupa vér vagy…
- Most már te is – dörmögöm ajkamat cirógató ujjaiba. Megcsókolom, mert muszáj. Képtelen vagyok ellenállni vonzerejének, és már nem is akarok.
Könnyű lélekkel nevet fel, gyönyörű így.
- Szólhattál volna, hogy ilyen könnyedén legyőzöl három trollt és akkor nem aggódom halálra magamat.
Magamhoz szorítom, és átérzem szavait. Borzasztó lehetett neki az életemért aggódni ott a szikla mögött.
- Ne haragudj – súgom mosolyogva, finoman megcirógatom számmal fülecskéjét.
- De haragszom.
Duzzog. Imádom amikor ezt csinálja...
Folytatjuk utunkat. A szél hidegen őrjöng körülöttünk, mégis megérzem a közeledő ellenséget. Gyorsak, már látóhatáron belül vannak. Talán egy tucat, nem több. Vágtára fogom a lovat, és elmenekülünk. Erős vagyok, a horda legyőzése sok erőmbe kerülne, és Ilien életét sem kockáztathatom.
Lerázom őket, és be is esteledik. Ilyenkor a trollok földje nem veszélyes, mert félnek a sötétben.
Ilien folyamatos nyavalygása és panaszáradata a szokásos, és amikor leemelem a lóról, közli velem szívének minden boldog szeretetével, utálkozva: Büdös vagyok. Köszönöm szívszerelmem, igazán elkényeztetsz. Mosolyogva teszem le, de valamitől megretten és visszakapaszkodik a nyakamba.
- Ne félj, melima. A hegyi trollok félnek az éjszaka sötétjétől.
Megnyugtatóan simogatom fejét, amíg el nem múlik a remegése.
- Fürödhetek a tóban? – kérdezi mellkasomtól.
- Igen, de veled megyek.
Édesen szégyenlős, egyedül vetkőzik le, amikor én már biztonságos távolságban, meztelenül a tó vizébe gázolok. Leöblítem magamról a vért, hajamat kibontva mosom át, majd visszaúszom Ilienhez a szappanért. Vacogva bénázik az üveggel.
- Add ide.
Kinyitom, öntök egy adagot a kezembe, miközben ő rajtam legelteti szemeit. Sajnos én csak keveset látok belőle, de talán nem is baj. Visszaadom neki az üveget, és finoman megmosom a haját. A holdfényben is látni, ahogy a troll vér vízzel keveredve lecsorog sápadt bőrén. Alaposan leöblítem, minden mozdulatom gyengéd és kedves. Elf szerelmesek mossák így egymás haját, az összetartozást erősítve. Ez egyfajta szertartás.
- Altar… - suttogja, miközben kezemet az ezüstösen ragyogó vízbe merítem, és leöblítem válláról a habot. – A trollok nem szoktak nagyobb csoportokba gyűlni. Csak kisebb családokban élnek… mégis, most rengetegen voltak.
Megállok a mozdulatban. Valóban szokatlan volt, de ennek sok oka lehet. Szembe fordul velem, és amíg én mágiámmal felmelegítem körülöttünk a vizet, hogy ne fázzon, mellkasomnak támasztja a fejét.
- Emiatt ne aggódj, melima.
Lehajolok hozzá, muszáj megcsókolnom újra. Nem elég soha az ízéből, illatából. Kezeim lágyan siklanak végig hátán, karcsú derekán, kemény és formás fenekén megállapodva. Olyan erős vágy tör rám, hogy legszívesebben olyat tennék, amivel örökre elijeszteném magamtól.
A vágy ködétől tompa aggyal, az utolsó pillanatban érzékelem csak a hátam közepére irányuló nyílvesszőt. Megperdülök és elkapom.
- Ork nyilak.
Már mindent értek.
Felkapom Ilient, füttyentek egyet, és a vízbe gázoló ló hátára hajítom meztelenül. A nyereg oldalában lévő másik kardomat kirántom, majd a ló farára csapok.
- Rejtőzz el!
Kitámadok a vízből, hangos kiáltással, akár egy vad, őrjöngő istenség.
Erőmtől lobog körülöttem a hajam, szemeim ragyognak.
Sokan vannak. Semmi esélyük ellenem.
Kardom, mágiám, hangom... dühöm pusztít.
***
Az utolsó ork halálhörgését is elnyeli az éjszaka sötétje. Vértől csöpögő kardomat a földbe szúrom, lemosom vérüket magamról, és felöltözöm. Ilien ruháit magamhoz veszem, fegyvereimet felcsatolom és a lovam keresésére indulok. Nem kell sokat füttyentenem, hamar előkerül, a hátán kucorgó fiúval.
Kékes ajkai reszketnek, akárcsak sápadt teste is.
- Te... te... hü-hülye... – dadogja összekoccanó fogakkal, ahogy leemelem gyengéden a nyeregről. – T-teljesen sz-szét f-fagytam... m-miattad... - Nyakam köré fonja karjait, hideg kezei végigtapogatják arcomat, mellkasomat. - N-nem s-sérültél m-meg?
Magamhoz ölelem, meleg köpenyemet köré bugyolálom. Teljesen átfázott szegény, én ostoba... de nem volt egyszerűen más választásom.
- Mi lett v-volna velem, ha kinyíratod magad? – Dühösen beletép a hajamba, teljesen jogosan. Nyakába temetem arcomat, úgy ölelem magamhoz szorosan. Bűntudatom van, a fenébe is. Ész nélkül vetettem csatába magam, és ha meghaltam volna, Ilien is odavész. – Cs-csak úgy feldobsz a lóra és mész? B-barom...
Hideg ajkai az enyémekre tapadnak, kezei kapaszkodnak belém, könnyei is hidegek.
Folytatná tovább a szövegelést, de halkan lecsittegem, majd lágyan mormolni kezdem a varázsigét. A mágia ereje körülhullámzik minket, melegen nyaldossa bőrünket. Ilien remegése lassan alábbhagy, ahogy újra felmelegszik a teste. Amikor elég jól van már, felöltöztetem és visszaültetem a lóra. Fáradt vagyok, kimerültem... biztonságos helyre kell vinnem őt.
- És most hova?
- Sajnos erre nem folytathatjuk az utunkat.
- Erre én is rájöttem – morogja, miközben kibontott hajamat tekergeti ujjai között, a köpenyem biztonságos melegében.
- Reggelre érünk vissza a fogadóba, ahol legutóbb megszálltunk. Ott maradunk egy napot, majd éjjel útra kelünk egy másik... útvonalon.
Kikukkant a köpenyből, azúrkék szemei okosan csillognak. Jól tudja mire gondolok.
- Nem lesz túl kockázatos?
- De igen, azonban van egy előnyünk: a sötét elfek birodalmának minden négyzetméterét ismerem. Pontosan tudom, hol és hogyan tudunk keresztülvágni rajta anélkül, hogy elkapjanak.
***
A fogadóban forró fürdőt vesz, és amíg ő a fürdőben pepecsel, addig mágiám utolsó morzsáit is felhasználva erős pecsétekkel lezárom az összes bejutási lehetőséget a szobánkban. Ablakok, ajtók, rések a falakon... mindenre gondom van.
Amikor Ilien kilép az ajtón, még mindig duzzog. Puffogva vacsorázik, de láthatóan jól van. Hálisten... Megkönnyebbült sóhajjal hallgatom morgolódását, kardom markolatán pihentetem egyik kezemet, és ágyamon elheverve behunyom a szemeimet. Ólomnehéz végtagjaimat már alig bírom mozdítani... olyan... kimerült... vagyok...
- Altar! Altar! – hallom homályosan a távolból. Felnyílnak a szemeim résnyire, és amikor meglátom könnyes szemeit, azonnal kijózanodva ülök fel. Körülpillantok. Sehol veszély.
- Mi történt? Megsérültél?
Mellettem térdel az ágyon, vékony hálóingében, sápadtan remegve.
- Beszéltem hozzád, és nem válaszoltál... meg sem fésülködtél még... ráadásul olyan karikásak a szemeid... – szipogja. – Azt hittem... azt hittem rosszul vagy!
Kis öklei mellkasomon puffannak, de hagyja hogy magamhoz öleljem.
- Kis butusom – mosolygok le rá.
- Nem vagyok buta! – csattan fel azonnal. Csak beleborzolok hajába.
- A harc és a mágia lemerítette erőimet, alvásra van szükségem, fel kell töltődnöm.
Visszadőlök a párnákra, és ellenkezését figyelmen kívül hagyva, felháborodott őfenségét magamhoz szorítom és alvómaciként átölelem.
- Sss...
***
Ezért utálok aludni.
Felnyitom szemeimet, felülök és könnyeimet letörlöm. Gyűlölök álmodni. Álmodni... Vele.
- Altar...
Oldalt fordulok és lenézek rá. Ébren van, és már emlékszem mire is ébredtem fel. Az ő cirógatására... Puha, meleg karjai nyakam köré fonódnak, visszahúz maga mellé. Mohón tapadok ajkaira, fájdalmam azonnal elmossa a szerelem és a vágy. Édes kehelyként nyíló ajkaiba tör nyelvem, mohón elveszem mindent, amit felkínál. Selymes, rózsaillatú hajába fúrom ujjaimat, hajam körülöttünk örvénylik.
- Ilien... – zihálom a nyakába, finoman a bőrébe harapva. Nyöszörögve kapaszkodik tincseimbe, amikor ismét megcsókolom. Ködösek a gondolataim, nem tudom mi helyes és mi nem... csak őt látom. Életem legdrágább kincsét, akiért életemet és szívemet áldoznám.
- Altar...
Felemelem a fejem, és legördülök róla. Oldalamra fekszem, fejemet kezemre támasztva felkönyökölök. Kifújom a levegőt, megynugszom... és benne gyönyörködöm mosolyogva. Az ablakon beömlő napfényben fürdő aranyszőke hajában, alabástrom bőrében, azúrkék szemeiben. Csodálattal simogatom meg, szürke ujjaim elütnek tejfehérségétől. Rózsaszín ajkainak vonalát körbe rajzolom.
- Gyönyörű vagy, Ilien – suttogom rekedten. – Amikor rád nézek, a koronaékszerek jutnak eszembe rólad.
- Milyen koronaékszerek? – kérdezi kábultan, kezembe kapaszkodik karcsú ujjaival. Hintek rájuk egy puszit.
- A Sötét Elf királyi ékszerek. Gyönyörűek... Van egy végtelenül hosszú gyöngysor, közepén ez zafírral, amely pont olyan csodaszépen ragyog a napfényben, mint a te szemeid... – ujjaim nyakára siklanak, tekintetem követi. – A bőröd szebben fénylik az igazgyöngyöknél is, amelyeken csüng az a drágakő...
Megcsókolom újra, nem bírom tovább.
- Te vagy az én kincsem... Ilien...
Sóhaját elnyeli a csók, kezem combjára siklik. Formás és puha, bőre pedig forró, selymes... megőrjít teljesen. Feljebb csúszik a kezem, a hálóinget felcsúsztatva. Fenekére simulnak ujjaim, halk nyögéssel feszül meg alattam. Istenek... ez őrület... Nyakára vezetem számat, bőrét falom, csókolom.
- Azt hittem, hogy rózsavízzel mosod a hajad... de most már tudom, hogy ez a te illatod. Olyan... mint a frissen nyíló tavaszi rózsa... melnya...*
Mélyen magamba szívom, hálóinge alatt pedig mellkasára csúszik a kezem. Mellbimbói már kemények és hegyesek, megrezzen ahogy megérintem őket. Feljebb csúsztatom a hálóingét, engedelmesen emelkedik fel, hogy levegyem róla. Kezei feje felett maradnak, arcán gyönyörű pírral, szégyenlősen hagyja hogy hosszan gyönyörködjem benne.
- Istenek... – zihálom rekedten. – Olyan... szép vagy!
Nem győzök betelni puha ajkaival, a vágy vörös köddel takarja be józan eszem utolsó maradékát is, de amikor Ilien mellkasán kalandozom már nyelvemmel, beletép hajamba. Felemelem a fejem, zihálva figyelem levegőért kapkodó, kipirult arcát.
- Altar... mire készülsz? – leheli.
- Szeretni akarom a tested, melnya – válaszolom némileg józanabbul. – Ne félj, soha nem okoznék neked fájdalmat.
Belenyalok a köldökébe, és ő megrándul, keze köré tekeredő hajamba markol. Ágaskodó kis péniszét végigsimítom ujjaimmal, másik kezemmel rámarkolok a sajátomra. Tágra nyílt szemekkel figyel, majd elsötétül tekintete, ahogy számba veszem kis hímvesszőjét.
- Altar! – sikkantja rémülten, ajkába harapva veti hátra fejét, haja puhán követi mozdulatát, arcán a tökéletes kéj. Olyan gyönyörű... olyan hihetetlenül szép... Néhány szívás elég neki. Amikor számba csurran enyhén sós gyönyöre, és csodás sikolyát visszaverik a falak, felnyögve élvezek el én is.
Istenek... csodálatos...!
Amikor magamhoz térek, fejem hasán pihen. Hajamat cirógatja, amely takaróként borít be bennünket, kezeim mellette pihennek az ágyon.
Békés harmónia... a szeretet és az összetartozás nyugalma.
_______________________________________
*melnya - szerelmem (tünde nyelv)
Ilien
Altar hirtelen mozdulatokkal fordul ismét felém, tekintete rémisztően villámlik a haragtól, s testemet könnyedén felkapva füttyent a lónak. Erős, kapkodó mozdulatokkal dob fel a hatalmas állat hátára, a nyereg durva anyaga fájón dörzsöli csupasz bőrömet, s ahogy a ló vágtatni kezd a fák között, reszkető ujjakkal markolok a nyeregbe, mielőtt lefordulnék a rázkódó testről. Minden porcikám reszket, ahogy a fagyos hideg mardossa vizes bőrömet, s mikor a ló végre megáll, lábaimat felhúzva kuporodom össze. Altar… Altar… Altar… vigyázz magadra. Kérlek… vigyázz magadra.
Nem tudom, milyen gyorsan telnek a percek, teljesen elveszítem időérzékemet, a vészjósló gondolatok gyötrelmesen kínozzák elmém apró zugait, s ahogy egyre több és több végtelen hosszúnak tűnő másodperc telik el, kezd hatalmába keríteni a kétségbeesés. Mi tarthat ennyi ideig? Ugye nem esett baja? Ugye? … ne! Nem… nem gondolhatok erre. Nem akarom.
A szemeimből kigördülő könnycseppek, bizonytalan melegséggel érintik átfagyott bőrömet, s mire lomhán végiggurulnak remegő arcomon, maguk után jéghideg csíkot húzva zuhannak reszkető mellkasomra.
Mikor délután harcolt legalább láttam… akkor legalább tudtam volna, hogy baja esett. Akkor legalább kirohanhattam volna a szikla mögül, hogy teljesen értelmetlenül, megpróbáljak a segítségére lenni, és én is odaveszhessek vele együtt… akkor legalább... vele együtt halhattam volna meg. Most… távol tőle, bizonytalan aggályok között vergődve várom, hogy forró melegséggel öleljen magához, és eloszlassa félelmeim kusza hálóját… rettegve várom… talán értelmetlenül. Talán minden reményem máris odaveszett… nem! Ha valami baja lenne… azt érezném. Tudom. A szívem mélyén tudom, hogy még jól van… ugye? … ugye még jól van?
Érzem, hogy szívem veszélyesen lassan vánszorog mellkasomban, szinte kővé fagynak ujjaim, ahogy görcsösen szorítom a kemény bőrkantárt, s meredten bámulok magam elé, lassan elvesztve minden reményemet, hogy valaha újra érezhetem Altar forró csókjait.
Ismerős füttyentés töri meg a borzongató csendet, s megállni készülő szívem reményteli dobogásba kezd, ahogy a ló engedelmesen moccan gazdája hívására. Ahogy a fák közül kibukkanva megpillantom Altar alakját, szemeim villámgyorsan mérik fel testét a Hold ragyogó fényében, s mikor nem látok nagyobb sérülést, a megkönnyebbüléstől a kínzó aggódás egy másodperc alatt dühvé alakul szívemben.
- Te... te... hü-hülye... – Fogaim reszketve koccannak egymásnak, nyelvem mintha kővé lenne fagyva, nehezemre esik a hangok helyes kiejtése, ezért mérges szemrehányásom szavai csak akadozva hagyják el vacogó ajkaimat. - T-teljesen sz-szét f-fagytam... m-miattad... – Gondolt rá egyáltalán, hogy ha valami baja esett volna, akkor megfagytam volna az éjszakai hidegben? Gyönyörű halál, mondhatom…
Ujjai gyorsan siklanak hónom alá, s egy könnyed mozdulattal emel le az érdes anyagú ülésről, hogy forró testéhez ölelve melengessen fel. Illata lágyan kúszik orromba, elbódítva a dühtől homályos elmémet, s hosszan pislogva bújok a meleg testhez, miközben kezeimmel végigtapogatom a részeket, amiket elérek.
- N-nem s-sérültél m-meg? – Még közelebb húz magához, testem köré teríti a köpenyét, s végtagjaim lassan kezdenek olvadozni, ahogy a belőle áradó meleg szétárad bennem.
Rövid szünetet tartok, kezeim mellkasát simítják, de elmémet újabb és újabb szemrehányások áradata rohamozza meg, s nem tétovázok szavakba önteni a hosszú rettegéstől felgyülemlett dühöt.
- Mi lett v-volna velem, ha kinyíratod magad? – Remegő kézzel szorítom meg az ujjaim között hullámzó vastag hajtincset, s legszívesebben a szótárban szereplő összes káromkodást a fejére zúdítanám, hogy szívemet könnyebbnek érezzem… ha tudná… ha tudná, milyen volt… ha tudná, milyen érzés volt a lovon ülve aggódni érte… hosszú percekig szenvedni a kételyek és bizonytalan reménysugarak között. Ha tudná... ha tudná, hogy mennyire féltem… hogy mennyire féltettem. Belehalnék… belehalnék, ha elveszíteném őt. - Cs-csak úgy feldobsz a lóra és mész? B-barom... – Erőtlenül folytatnám még a szitkok felsorolását, de egy hang sem jön ki ajkaimon. Utálom, hogy még olyankor is megőrjít a közelsége, mikor mérges vagyok rá. Utálom, hogy nem tudom utálni. Lehetetlen tíz másodpercnél tovább haragudni rá. Dühösen fújtatva adom meg magamat a túláradó érzelmek áradatának, s reszkető ajkaimat megadón simítom Altar puha szájára. Újabb könnycseppek törnek elő a remegő szemhéjak mögül. Lágy hűvösséggel simogatják fagyos arcomat, de Altar forró ajka felmelegíti a hidegen csillogó cseppeket. Kezeimet nyaka köré fonom, s teste melegségében fürdik minden egyes porcikám…
Elhajolok arcától, s újabb erőtlen szitkozódásra nyitnám számat, de Altar halovány mosollyal fojtja belém a szót. Ajkaimra hajolva kezd halk, dallamos mormolásba, szavai összefolynak fülemben, s egész testem megborzong a belőle áradó mágia tömény erejétől. A körülöttünk lévő levegő lassan felmelegszik, lágyan simogatja átfagyott bőrömet a kellemes meleg, s ahogy Altar szorosan ölel magához, a hosszú, rettegésben töltött fagyos percek már csak egy rossz álomnak tűnnek. Már vége. Most már itt van. Újra itt van. Nem is tudom, miért aggódtam érte annyira… hisz tudom, milyen erős. Legyőzhetetlen.
Szemeimet lehunyva hajolok vállára, érzem, ahogy keze hátamat simogatja a vastag köpenyen keresztül, s nem sok hiányzik hozzá, hogy mély álomba merüljek az erős karok óvatos szorításában.
Mikor kellően átmelegedtem, gyengéd mozdulatokkal adja rám a tiszta ruhákat, majd ismét útnak indulunk, miközben megbeszéljük az új útvonalat… a sötét erdőn keresztül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szívem mélyén nem érzek kíváncsiságot Altar népe iránt, de a fennálló veszélytől való félelem elnyomja minden kíváncsiságomat. Ha ránk találnának… belegondolni sem merek, mi történne. Vajon minden sötét elf olyan hatalmas erejű, mint Altar? Nem hinném… de akkor sem lenne esélyünk sok harcos ellen.
Mikor elérjük az ismerős fogadót, Altar ugyanazt a szobát kéri, mint az előző napon, s én egyből a fürdőbe sietek, hogy egy forró fürdővel még a hideg emlékét is elpárologtassam testemből. Lassú mozdulatokkal kenem bőrömre az illatos szappant, s hosszút pislogva hajtom fejemet a kád szélére. Még mindig érzem a fejbőrömön, ahogy Altar gyengéd masszírozással mosta ki a hajamból a vért. Végigsimítok testemen, minden porcikám érzi Altar ölelését, s gondolataim veszélyes vizek felé kezdenek kavarogni.
Kényszerítem agyamat, hogy kizökkenjen az édes álmodozásból, felállok, s vizes testem megborzong a hirtelen hőmérsékletváltozástól… azt hiszem… rémisztően beleszerettem. Ijesztő ennyire függni valakitől… ijesztő, hogy a boldogságom feltétele, valaki másnak a boldogsága… ijesztő, mégis… annyira jó érzés.
Vacsora közben még mindig morgolódom, pedig már egyáltalán nem vagyok dühös rá. Talán nem is voltam. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ő még nem jöhet rá… még nem jöhet rá, hogy mennyire képtelenül szeretem. Csak még egy kicsit… csak egy kicsit hadd tartsam még titokban a gyengeségemet.
Tekintetemmel végig őt figyelem. Ahogy az ágyon fekve hunyja le szemeit, s mélyen relaxálva hagyja figyelmen kívül a durcás dünnyögéseimet.
- Altar… már megint nem figyelsz rám. – Suttogom sértetten, de nem kapok választ. Hát persze. Nem is tudom, mit vártam. Erről vajon soha nem fog leszokni?
Megismétlem hangosabban a nevét, majd mikor arra sem reagál, mérgesen vágom le magam az ágyamra, és hátat fordítok neki. Rendben. Akkor így is játszhatjuk.
Csupán pár rövid percig bírom, feltérdelek az ágyon, s normális hangszínre váltva próbálom elérni, hogy újra fürödhessek a higanyszürke tekintet meleg sugarában.
- Altar… te nem is fürödtél… és a fésülködést is kihagytad… még ne aludj… - Szavaim hallatára meg sem moccan, olyan mereven fekszik, mintha a lélegzést is abbahagyta volna.
Szemeim tágra nyílnak, pár rövid lépéssel termek az ágya mellett, s a szélére térdelve csúsztatom ujjaimat Altar vállára. Szívem őrülten dobog, szemeim könnybe lábadnak a félelemtől. Nem! Nem lehet baja, ugye? De még soha nem láttam ilyennek… vajon alszik? Ugye csak alszik?!
Egyre hangosabban ismételgetem nevét, kezeim remegni kezdenek, mikor semmi reakciót nem kapok válaszul. Ez nagyon rossz vicc… ugye ez csak egy vicc? Kérlek Altar… nyisd ki a szemedet… kérlek…
Szívem kihagy egy ütemet, ahogy szemei résnyire kinyílnak, s a látásomat elhomályosító vastag könnyfátyolból hatalmas cseppek indulnak el, ahogy megkönnyebbülten hunyom le szemeimet. Altar hirtelen mozdulattal ül fel az ágyon, egy pillanatra megrezzenek, majd újra felemelem szemhéjaimat.
- Mi történt? Megsérültél? – Néma remegéssel rázom meg fejemet, szemeimmel kerülöm tekintetét… én sérültem e meg? Ő az, aki nincs magánál! Ő az, aki nem reagál a nevére, és sápadtan ájult az ágyba, amint ideértünk.
- Beszéltem hozzád, és nem válaszoltál... meg sem fésülködtél még... ráadásul olyan karikásak a szemeid... Azt hittem... azt hittem rosszul vagy! – A sírással küszködve ütök dühösen a mellkasára, de mikor magához húz, engedelmesen, megadóan bújok hozzá. Miért csinálja ezt? Hogy merészel ennyire rám ijeszteni? Ha aludni akar, szóljon… és akkor nem aggódtam volna. Mindig ezt csinálja… mindig aggódnom kell érte. Nem bírom. Már a gondolat, hogy valami baja esik, halálra rémiszt… és a legszörnyűbb az egészben, hogy ha megsérülne, semmit nem tudnék tenni érte. Gyenge vagyok. Mindig ő az, aki megvéd… ő az, aki megment… ő az, aki segít nekem mindenben. Én semmire nem vagyok képes.
- Kis butusom. – Suttogja kedves gyengédséggel hajamba, hangján hallatszik, hogy mosolyog, s szívverésem egy pillanat alatt szökik az egekbe.
- Nem vagyok buta! – Ajkaim azonnal ellenkeznek, de belül már minden porcikám olvadozik a meleg szeretettől, amivel magához ölel… tőle még ezeknek a szavaknak is örülök, ha ennyi szeretettel a hangjában mondja…
- A harc és a mágia lemerítette erőimet, alvásra van szükségem, fel kell töltődnöm. – Halk magyarázkodás kíséretében fekszik vissza a puha párnára, majd karjait birtoklón testem köré fonva húz magához, s érzem, ahogy arcom kipirul. Ne… ha így ölel… akkor egy szemhunyásnyit sem fogok aludni.
Szívem őrült tempóban dübörög mellkasomban, fülemben szinte visszhangzik az ütemes ritmus a szoba néma csendjében. Hiába próbálok kiszabadulni a szoros ölelésből, csak sejtelmes mosoly kúszik ajkaira, s forró karjai gyengéd szorítással húznak még közelebb. Kezemet mellkasára simítom, szemeimet lehunyva hallgatom az egyre lassabb lélegzetvételeit, s ahányszor kifújja a levegőt, a lágy fuvallat hajamat cirógatja, borzongást váltva ki testem minden apró porcikájából. Remélem… remélem, ezzel legalább egy kicsit segítek neki. Talán egy kicsit hasznára lehetek… talán…
Nem tudom, mennyi idő telik el, egyre hosszabbakat pislogva nézem a békés arckifejezést, néha elgyengülök, s nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy gyengéden végigcirógassam az alvó arcot. Gyönyörű. Most először látom aludni. Olyan nyugodtan tűnik… valahogy mégis… mintha szomorú lenne.
Elkapom ujjaimat arcától, ahogy apró könnycseppek csurrannak ki a csukott szemek alól, s hirtelen irtózatos fájdalom mar szívembe. Megrezzenek a gyötrelmes szúrástól, s ajkamra harapva fordítom el a tekintetemet. Sír. Álmában sír. Most látom először Altar könnyeit. Vajon… vajon mit álmodik?… Enthos…
Érzem, ahogy az én szemeim is benedvesednek, s egy gyengéd mozdulattal törlök le Altar arcáról egy cseppet. Vajon… vajon én is kiérdemlem egy nap a könnyeit? Kegyetlenség azt kívánni, hogy a bőrén ezüstösen csillogó cseppek egyszer értem cirógassák arcát? Igen… kegyetlenség… mégis… zavar, hogy most nem tehetek semmit… semmit, csak megpróbálhatom szerelmemmel elfelejtetni vele a fájdalmas szenvedést… és talán egyszer… talán egyszer Enthos közelébe érhetek a szívében. Talán egyszer engem is engem is szeret majd annyira. Talán lesz idő, hogy nem róla fog álmodni, miközben engem tart a karjaiban. Talán egyszer majd rólam álmodik, és mosollyal ébred.
Összerezzenek, amikor Altar hirtelen nyitja ki szemeit, felül az ágyon, s gyors mozdulatokkal tünteti el szíve gyengeségének bizonyítékait. Az ellenségeivel könyörtelen, legyőzhetetlen harcos… és ilyen mélyen tud szeretni valakit. Hihetetlen. És most a szeretetének egy része az enyém… még ha nagyon kicsi rész, akkor is… érzem… érzem, hogy minden csókkal, minden öleléssel egyre alacsonyabbá omlik a szívét körülvevő hatalmas kőfal. Halkan suttogom nevét, s önző módon húzom vissza magamhoz. Azt akarom, hogy csak az enyém legyen. Olyan mélyre akarom fészkelni magamat szívében, hogy soha többé ne tudjon elengedni. Soha. Követelőző, mohó csókkal tör ajkaim közé nyelvével, s én remegve kapaszkodom a széles vállakba, magamhoz húzom, s próbálom szívem minden szerelmét beleadni az édes csókba, hogy a szenvedés legapróbb emlékét is kitöröljem fejéből. Én itt vagyok… én itt vagyok neked.
Ujjai lágyan csúsznak tincseim közé, s ahogy ajkai nyakamat érintik, egész gerincemen különös borzongás fut végig. Mély, a vágytól rekedtes hangon dörmögi nevemet, s mikor fogai óvatosan karcolják bőrömet, a gerincemen végigfutó borzongás ágyékomat forrósítja fel. Halkan nyögök ajkaiba, ahogy ismét számba furakszik nyelvével, s ujjaim ösztönösen siklanak a selymes tincsek közé, amelyek boldogan hullámozva cirógatják bőrömet. Ágyékom minden pillanatban egyre forróbbá válik, puha, forró nyelvének minden mozdulata újabb meleg hullámot indít el testemben.
- Altar… - Levegőért zihálva szakítom meg a csókot, hangom remeg, s magam sem tudom, hogy azért kapaszkodom görcsösen vállaiba, hogy megállítsam, vagy, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Legszívesebben soha nem engedném el, mégis megrémít, ahogy testem reagál érintéseire… megrémít, hogy minél többet kapok, annál többre és többre vágyom tőle.
Elhajol arcomtól, s az ágyon felkönyökölve néz végig rajtam a meleg, óvó tekintettel, még mindig kapkodva veszem a levegőt, s elpirulok, ahogy a csillogóan átható szempár hosszú percekig mered rám. Elmosolyodva simítja forró ujjait arcomra, s én hosszút pislogva hunyom le szememet a meghatódottságtól. A gyengéd érintés lágyan cirógatja bőrömet, szívem boldogan dübörög, s mikor végigsimítja bizsergő ajkaimat, legszívesebben újabb csókot követelnék tőle, de egy hang sem jön ki torkomon. Istenem… Istenem… nem hiszem el, hogy elég egy mosoly és egy simítás, hogy ilyen érzéseket váltson ki belőlem.
- Gyönyörű vagy, Ilien. Amikor rád nézek, a koronaékszerek jutnak eszembe rólad. – Szemeim ismét könnybe lábadnak. A boldogság könnycseppjei. Még soha… még soha nem voltam ilyen boldog életemben. Annyi bókot és dicséretet hallottam nap mint nap. Mégis… ez annyira más. Annyira hihetetlenül más érzés. Altar szavai nem csak üres bókok.
Gondolataim egyre kuszábbak, elpirulva sütöm le szemeimet, s halk, remegő hangon szólalok meg, miközben ujjaimat lassú mozdulattal simítom Altar kezére.
- Milyen koronaékszerek?
- A Sötét Elf királyi ékszerek. Gyönyörűek... Van egy végtelenül hosszú gyöngysor, közepén ez zafírral, amely pont olyan csodaszépen ragyog a napfényben, mint a te szemeid... A bőröd szebben fénylik az igazgyöngyöknél is, amelyeken csüng az a drágakő... – Elszorult mellkassal hallgatom hangját, szavai lassan, komótosan jutnak el tudatomig, s minden egyes mondat újra és újra heves dübörgést vált ki szívemből. Szavai szinte elkábítanak, egész testemet könnyűnek érzem, mintha lebegnék, s mintha a világon semmi és senki nem létezne rajtunk kívül. Csak Altar és én… bárcsak…
Ahogy ismét érzem a puha ajkak gyengéd érintését, egész testem megremeg, s a józanész utolsó cseppje is szertefoszlik a hosszú csóktól, amivel egyre jobban és jobban elbódítja elmémet. Annyira szeretem őt. Semmi nem érdekel azon kívül, hogy itt van mellettem és szorosan magához ölel. Forró ölelés, forró csókok, forró, szerelmes pillantások… mindent felemészt az égető forróság, s érzékeim csak az ő érintéseire éleződnek ki. Az apró szoba eltűnik szemeim elől, az ablakon besütő napfény távolinak tűnik és a minket körülvevő csendet megtöri szívünk hangos dübörgése, a halk lélegzetvételek bódító fuvallata, s csókjaink zavarba ejtő hangja.
- Te vagy az én kincsem... Ilien... – Halkan suttogja fülembe a szavakat, szemeim tágra nyílnak, ujjaim megfeszülnek a fehér tincsek között… ne… ha így mondja… ha ezt mondja… miért, csinálja ezt? Egyre mélyebbre rángat… nem bírom… túlságosan boldog vagyok és túlságosan rettegek… nem bírom tovább. Miért mondja ezt, ha utána könnyedén vágja a fejemhez, hogy nemsokára örökre el kell válnunk? Vajon komolyan gondolja? Ha tényleg én vagyok a kincse, akkor ne adjon ilyen könnyedén más kezébe… ha tényleg én vagyok… akkor őrizzen önzően, és soha ne engedje másoknak még csak azt se, hogy rám pillantsanak. Nekem nem kell mások társasága. Nem kell mások figyelme. Nem kellenek mások bókjai. Csak ő kell nekem.
Egy újabb csókkal kábít vissza az édes öntudatlanságba, ujjai lomha, óvatos mozdulatokkal simulnak combomra, s halkan nyögök a szenvedélyes csókba. Lágyan cirógatja bőrömet, minden érintés, minden simítás olyan finom, mintha egy törékeny porcelánbabát tartana karjai között. Megborzongva túrok hajába remegő kezeimmel, szívveréseink hangos dobogása összefolyik fülemben, már azt sem tudom, hogy az övét vagy a sajátomat hallom éppen. Keze lassan csúszik feljebb combomon, mozdulatai egyre jobban akadoznak, tekintetében őrült vágy kavarog, s ez csak feljebb korbácsolja az én szívemben is a szenvedélyt. Szemeim kipattannak, s egy hangos nyögés szökik ki ajkaim közül, ahogy kezét fenekemre simítja, ujjai finoman érintik a csupasz bőrt, s mintha minden apró négyzetcentiméter, ahol hozzám ért, felgyulladni készülne. Ah… ne… ha ezt csinálja… ha így ér hozzám… a testem…
Minden porcikám felforrósodik, erősen szorítom össze szemeimet, hogy lenyugtassam hangos zihálásomat, ahogy nyelve nyakamra kalandozik, égő csíkot hagyva maga után.
- Azt hittem, hogy rózsavízzel mosod a hajad... de most már tudom, hogy ez a te illatod. Olyan... mint a frissen nyíló tavaszi rózsa... melnya... – Szinte fel sem fogom szavait, elkábult elmém mintha egy mámoros álomvilágban kószálna, s Altar rekedtes hangja lassított felvételként kúszik be fülembe, hogy a mély dörmögés újabb borzongást válthasson ki testemből, s az egyetlen szó, amit igazán felfogok, hosszan visszhangzik lelassult gondolataim között. „melnya” … szerelmem… Altar…annyira szeretlek.
Keze hasamon keresztül kúszik egyre feljebb, s a hálóing egyre feljebb csúszva cirógatja lágyan lüktető merevedésemet. Ujjai gyengén dörzsölik meg az egyik mellbimbómat, szemeim tágra nyílnak, testem összerezzen, mintha egy apró villámcsapás cikázna végig gerincemen, s ajkaimon újabb halk nyögés szökik ki. Ajkamra harapva fordítom oldalra a tekintetemet, ahogy Altar lassú mozdulattal húzza fel testemen a hálóinget. Szívem hangosan zihál, az elmém legmélyebb zugaiba száműzött józanész prűden ellenkezne, de szívem túláradó szerelme nem tud ellenkezni semmivel, amit ő csinál. Övé a szívem. Övé a testem. Övé a lelkem. Legszívesebben mindenemet neki adnám, még akkor is, ha tudom, hogy nemsokára eldobja magától. Még akkor is…
Engedelmesen hagyom, hogy lehúzza rólam a vékony anyagot, kezeimet a fejem fölé emelve segítek neki, hogy kibújtassa testemet a ruhából. Tekintetemet szégyenlősen fordítom oldalra, nem merek szemeibe nézni, s arcom teljesen kipirul, szinte felgyullad bőröm. Még soha… még soha nem éreztem magam ennyire meztelennek.
Szinte érzem tekintetének forró sugarát bőrömön végigvándorolni, hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig figyel, s ágyékom már ennyitől egyre forróbban és forróban lüktet. Egyik lábamat bizonytalanul húzom fel egy kicsit, mintha ezzel is takarni akarnám magamat, teljesen sikertelenül, minden pillanat egy kínzóan boldog örökkévalóságnak tűnik.
- Istenek... Olyan... szép vagy! – Hangja rekedtesen remeg, s egy nagy nyeléssel próbálom meg eltüntetni a torkomat szorongató hatalmas gombócot. Még jobban elpirulok, arcomat oldalra billenteném, hogy elrejtsem, de egy újabb csókkal csábítja magához ajkaimat, s halkan felsóhajtva vezetem ujjaimat újra a fehér tincsek közé. Zihálva ejtem a fejem a párnára, mikor nyelvével nyakamra tér, testünk szorosan egymásnak simul, ahogy óvatosan fölém mászik. Meglepett nyögés szökik ki összeszorított ajkaimon, mikor nyelvével mellkasomra ér, testem mintha bezsongna a puha kényeztetéstől, ujjaim megremegnek tincsei között, s minden porcikám megmerevedik. Nyelve mozgásával egy ütemben kapkodom a levegőt, küzdelmet kell vívnom minden apró csepp oxigénért, s mikor arca félreérthetetlen végcéllal indul lefelé mellkasomon, egy pillanatra kijózanodom, s tágra nyílt szemekkel markolok bele tincseibe, hogy megállítsam a mozgásban.
- Altar... mire készülsz? – Lassan emeli rám homályosan csillogó tekintetét, s szemeimet résnyire nyitva hallgatom, ahogy ziháló lélegzetvételeink hangja összefolyik az apró szobában.
- Szeretni akarom a tested, melnya – Szívem kihagy egy ütemet, ujjaim megfeszülnek, s még tovább pirulva fordítom el tekintetemet. – Ne félj, soha nem okoznék neked fájdalmat. – Tudom… tudom, hogy soha nem tenne olyat, ami nekem rossz. Tudom, testem mégis reszket kezei között az izgatott félelemtől.
Gyomrom apró borsóvá ugrik össze, ahogy köldökömbe nyal, ismét felsóhajtok, s minden porcikám megremeg alatta. Kikerekedett, kábult szemekkel nézem, ahogy ujjait végigsimítja merevedésemen, némán sóhajtok fel, ahogy a gyenge cirógatás csiklandozza bőrömet. Másik kezével saját hímvesszőjére markolva hajol lejjebb, s bennem reked a levegő, ahogy figyelem tevékenységét… pedig… egyszer már láttam a merevedését… de mégis… most annyira… más érzés. Most tudom, hogy ez miattam van… ezt én váltom ki belőle... igaz? Pont úgy, mint ahogy ő belőlem. A szerelmünk miatt…
Gondolataim fonala a pillanat töredéke alatt szakad meg, mintha elvágtak volna bennem valamit, agyam teljes káoszba dől, ahogy Altar a szájába veszi merevedésemet. Hirtelen sóhajtom nevét, minden más szó és gondolat elpárolog elmémből, majd hangos nyögések hagyják el ajkaimat, ahogy az élvezettel vegyült kába gyönyör szétárad testemben, hosszan megremegtetve minden porcikámat. Ilyet… ah… még soha nem éreztem.
Fejem erőtlenül hátra csuklik, ujjaim egyre kétségbeesettebben markolnak hajába, néha kinyitom szemeimet, de összemosódik előttem minden, s levegőért kapkodva engedem ki magamból a gyönyör cseppjeit. Hosszan nyögök fel, egész testem megmerevedik, s csak fél füllel hallom Altar sóhaját… Istenem… ah… hogy lehet valami ennyire jó érzés?
Levegőért kapkodva meredek sokáig a plafonra, bódult elmém lassan kezd megához térni, s mikor látásom kitisztult, fáradt mosollyal nézek le Altarra. Arca hasamon nyugszik, szemeit lehunyva pihen... Vajon újra elaludt? Annyira gyönyörű ilyenkor… nem… nem csak ilyenkor. Az én egyetlenem…
Ujjaimat gyengéden simítom arcára, s magamban újra és újra nevét ismételgetem. Hihetetlen. Mikor megismertem, azon tűnődtem, vajon milyen tapintása van a bőrének. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyit érinthetem őt… hogy egyszer ennyire akarom majd érinteni… hogy egyszer ennyire fogom szeretni.
Hófehér tincsei lágyan fedik be meztelen testemet, s mintha lassú hullámzással cirógatnák a még mindig felhevült bőrömet. A szoba csendje most néma meghittséggel telepszik ránk, senki és semmi nem töri meg a csodálatos pillanatot. Minden porcikám nyugodt kielégültséget érez, s a késő délutáni napsugarak boldog játszadozással csiklandozzák bőrömet. Annyira varázslatos ez az egész. Annyira gyönyörű…
Még mindig elpirulok, mikor eszembe jut, amit Altar alig pár perce csinált, tekintetemet oldalra fordítva mélyedek boldog ábrándozásaimba. Vajon ha lány lennék… akkor jobban szeretne? … vajon akkor már szeretkeztünk volna?… két férfi… egyáltalán tud olyat? Nem tudom…
A néma csendet megtöri, ahogy kezemet gyengéden csúsztatom végig a puha ágyneműn, s ujjaimat félénken simítom Altar mellettem nyugvó kézfejére. Szemeit nem nyitja ki, de mikor ujjaink összefonódnak, ajkait lusta, elégedett mosolyra húzza, s testemet ismét elárasztja a kellemes melegség… nincs ennél boldogabb dolog a világon. Szeretni és szeretve lenni.
- Altar. – Halkan suttogok, szinte már ennyi hang zavarja füleimet a hosszú, meghitt némaság után, s Altar lustán emeli fel résnyire szemhéjait. – Ölelj át. – Hangomban most csak egy cseppnyi követelőzés van, lágyan, kérlelőn hívom magamhoz, s ő lassú mozdulatokkal ül fel, hogy mellém fekve húzhassa magához testemet. Szemeimet lehunyva élvezem, ahogy meztelen testemet körülveszi a belőle áradó melegség, egyik keze lágyan cirógatja hátamat, másik kezének ujjai hajamba túrnak gyengéden.
Hosszúkat pislogva bújok mellkasához, s mikor hátamat simító ujjai néha fenekemre tévednek, hatalmas, kérdő szemekkel pislogok fel a fáradtnak tűnő tekintetbe.
- Altar… két férfi tud szeretkezni? – Hangom halk, szinte szégyellem a kérdést, s mikor szemeiben ledöbbentséget látok megcsillanni, elvörösödve sütöm le tekintetemet. Kezei mintha megfeszülnének testem körül, cirógató ujjai megtorpannak, s hosszú, kínosan néma, mozdulatlan szünet következik… én… lehet… lehet, hogy valami rosszat mondtam? Lehet, hogy nem kellett volna megkérdeznem? Igen… nem kellett volna… basszus… soha nem tudom befogni a számat. Vajon most mire gondol… ugye… ugye nem ijesztettem el magamtól? Nem akarom… ugye nem fog megutálni? Ő az, aki „olyan” dolgokat csinált az előbb… nem az én hibám, hogy ilyenek járnak a fejemben… Altar… kérlek, mondj valamit… kérlek…
Pár végeláthatatlannak tűnő perc után ismét magához ölel, ujjai újra lágy simításba kezdenek, de most csak hátamat cirógatja, mintha kínosan kerülné fenekemet… nem értem… Ez… csak egy kérdés volt…
- Ilien, ehhez te még túlságosan gyerek vagy. – Halkan, rekedtes hangon suttogja a fülembe a szavakat, s szemeim tágra nyílnak a felháborodottságtól. M-mi az, hogy túlságosan gyerek vagyok? Már betöltöttem a 17. életévemet! Miért mondja ezt? Hosszú percek óta azon aggódtam, hogy mi lesz a válasza, erre azt kapom, hogy ehhez még kicsi vagyok?!
Durcásan töröm ki magamat az öleléséből, lábaimat magam alá húzva térdelek fel az ágyon, s az ölembe rántom a vékony, hófehér hálóingemet. Kezeimet dühösen fonom össze mellkasom előtt, s Altarra szegezem tekintetemet.
- Mi az, hogy túlságosan gyerek?! Az udvarban már 14 éves koromban örömlányok tucatjai hívogattak az ágyukba! – Gőgösen fordítom el tekintetemet, orromat az égnek emelve… az már más kérdés, hogy soha nem fogadtam el az ajánlatukat… - Altar! Már nem vagyok gyerek! – Hosszan nézek tekintetébe, szemeiből semmit nem tudok kiolvasni, de pár másodperc néma, feszült morgolódás után megadón dőlök vissza mellkasára. Ujjaimat vállára simítom, s szemeimet lehunyva szólalok meg ismét, halk, remegő hangon. – Szerelmem… nem vagyok gyerek… nem… egy gyerek nem tud így szeretni. – Hallom, ahogy felsóhajt, s hirtelen mozdulattal húz újra magához. Arcát hajamba temetve vesz mély levegőt, megremegve simítom kezeimet remegő mellkasára.
- Ilien… melnya… kérlek… kérlek, ne kísérts! – Hangja rekedtes, egyre erősebben szorít magához, majd egy váratlan, vad csókban ejti rabul ajkaimat. Halkan nyöszörögve kapaszkodom a fehér, leomló tincsekbe, ahogy fölém mászik, nyelvével mohón furakszik számba, s pihegve meredek a plafonra üres tekintettel, mikor pont olyan hirtelen hajol el tőlem, mint ahogy letámadott. Halkan, erőtlenül lehelem nevét, s ő az ágyról felállva pillant vissza rám. – Elmegyek fürdeni, utána pedig lassan készülődhetünk. – A lenyugvó nap fénye bátortalanul világítja meg tökéletes vonalú arcát, s csak akkor fogom fel szavait, mikor már meztelenül sétál a fürdőszoba felé. Az ágyon felülve követem tekintetemmel mozdulatait, arcom ismét kipirul, szívem észveszejtő zihálásba kezd.
- Altar. – Szám meggondolatlanul, agyam utasítása nélkül suttogja nevét, s az ajtóban megtorpanva néz vissza rám. Az ágyon térdelve meredek testére, tekintetünk egy röpke pillanatig találkozik, majd félénken sütöm le szemeimet… mit… mit is akartam mondani? Miért is állítottam meg? már nem tudom… - Megmoshatom a hajadat? – Bököm ki végül, miközben szemeimmel meredten nézem a földet, nincs bátorságom arcára pillantani, rettegek, hogy esetlen közönyt vagy rideg elutasítást látnék tekintetében… nem… azt nem bírnám.
- Persze. – Hangja meglepően lágy, szemeimet arcára kapom, s szívem kihagy egy ütemet, mikor megpillantom az arcán elterülő meleg, lusta mosolyt és a gyengéd, szeretettől csillogó tekintetet. Boldogan bólintok, majd mikor eltűnik az ajtóban, sietős mozdulatokkal kapom magamra a hálóingemet, és gyors léptekkel követem.
Altar hatalmas teste igencsak mókás látványt nyújt a hozzá képest apró fürdőkádban, lábait behajlítva dől a kád szélének, s én mögötte állva gyönyörködöm a széles vállaiban, tekintetemmel makacsul kerülöm ágyékát, s hálás vagyok, hogy az ablakon beszökő halovány napfény a víztükrön csillogva segít a haboknak elrejteni a víz alatt lévő testrészeket. Végtelenül gyengéd mozdulatokkal simítom végig a selymes tincseket, majd kezemet beszappanozva dörzsölöm az illatos krémet a szálak közé. Lassan mozgatom ujjaimat, azt akarom, hogy minél tovább tartson ez a pillanat, s közben az ablakon kisandítva nézem a lenyugvó nap utolsó sugarait. Az ég rózsaszínes árnyalatban pompázik, a tökéletes szépségét, csak a közelben gyülekező fekete felhők rontják el. Elkomorulva meredek a kinti fákra, figyelem, ahogy a szél vadul tépi a zöld lombokat, s csak akkor döbbenek rá, hogy kezem megállt a mozgásban, mikor Altar a fejét hátradöntve pillant fel rám. Tekintetemet lesütve nézek szemeibe, a vizes tincsek hátra omolva csiklandozzák lábamat, a habos cseppek halk csobbanással csepegnek a fölre, s elmosolyodva simítok ki egy nedves tincset Altar arcából.
- Ilien, csókolj meg. – Duruzsolja halkan, még szemei is mosolyogva csillognak, szemeim tágra nyílnak, s érzem, hogy fülig vörösödöm… hé… ez az én szövegem…
- N-nem.! - Durcásan emelem vissza fejét, s lágy mozdulatokkal folytatom a bársonyos tincsek tisztogatását, de ujjaim túlságosan remegnek ahhoz, hogy rendesen tudjam csinálni. Szívem hangosan dübörög, s egy hangos sóhaj kíséretében simítom ujjaimat homlokára, s annál fogva döntöm hátra fejét, előre dőlve hajolok arcához, de ajkaitól pár milliméterre megtorpanok, s elmosolyodva lehelem szájába a szavakat. – Utálom, hogy nem tudok neked nemet mondani. – Vizes ujjai tarkómra csusszannak, s egy könnyed mozdulattal csökkenti a köztünk lévő távolságot nullára. Nyelvével ellentmondást nem tűrően furakszik ajkaim közé, szinte falja bőrömet, s elgyengülve támaszkodom a fürdőkád szélére.
Egy hirtelen mozdulattal ragadja meg kezemet, gyengéd óvatossággal ránt az ölébe, s én hangosan felsikkantva zuhanok a vízbe. Határozott, erős kezekkel kapja el becsapódó testemet, gondosan ügyelve rá, hogy sehol ne üssem be magamat, s a fürdőkádban lévő víz hangos csobbanással löttyen a padlóra.
- Idióta… - Duruzsolom, s jóízűen felnevetve csóválom meg fejemet, kezeim csupasz mellkasára siklanak, s széles mosollyal hagyom, hogy ismét magához húzzon egy csókra. Szívem őrjítő dübörgésbe kezd, majd ajkaitól elhajolva folytatom. – Most csurom víz lett a hálóingem. – Hangomban színpadias szemrehányás bujkál, s Altar mosolya csak kiszélesedik.
- Akkor vedd le. – Halkan suttog ajkamra, s fülig pirulva fordítom el tőle tekintetemet. Feljebb csúszom ölében, mintha meg sem hallottam volna szavait, pedig ágyékom már ennyitől forróbban lüktet. Nyakát átkarolva cirógatom végig homlokát, hogy az előre hulló tincseket ismét hátra simíthassam remegő ujjaimmal, majd halk, a visszafogott vágytól rekedtes hangon szólalok meg.
- Még nem is végeztem a hajaddal…
Altar
Ujjaink összefonódnak, apró keze elvész az enyémben.
- Altar... – felnézek rá, suttogó hangja selymesen cirógatja füleimet. – Ölelj át.
Lehet ilyen kérésre nemet mondani? Felcsusszanok mellé, és magamhoz szorítom. Spermámtól még síkos a bőröm, de egy észrevétlen mozdulattal letörlöm az ágyon heverő nadrágommal. Magamhoz szorítom Ilient, karcsú testén, finom domborulatain kalandoznak ujjaim. Milyen szépséges...
- Altar… két férfi tud szeretkezni?
Döbbenten nézek le rá, piruló arcára, lesütött szemeire. Ledermedek, amikor lelki szemeim előtt végigjátszom, mi történne, ha... Fájna neki. Lehetetlen, nincs rá mód, hogy ő is élvezze, még ha nekem végtelen gyönyört is nyújtana törékeny, emberi kis teste. Talán bele is halna... Ha felnőtt férfi lenne, akkor is ugyanez állna valószínűleg. Én nem csak az elfek között vagyok az egyik legtekintélyesebb méret, emberek számára teljesen alkalmatlan vagyok a párosodásra, ha szűz férfiakról van szó. Nőknél talán... de egy érintetlen, szinte gyermek számára semmiképpen sem.
Félelem szorítja össze mellkasomat, majd lecsillapodom. Nem, az soha nem fog megtörténni. Annyira fontos nekem, hogy képes leszek uralkodni nyers vágyaimon. Igen. Biztosan.
- Ilien, ehhez te még túlságosan gyerek vagy.
Felül, sértett hercegi önérzetének összes gőgjével, feltérdel és ágyékát eltakarja egy ruhadarabbal.
- Mi az, hogy túlságosan gyerek?! Az udvarban már 14 éves koromban örömlányok tucatjai hívogattak az ágyukba! Altar! Már nem vagyok gyerek! - Türelmesen figyelem, majd amikor kiadta mérgét, morgolódva bújik vissza hozzám. – Szerelmem… nem vagyok gyerek… nem… egy gyerek nem tud így szeretni.
Sóhaj szakad fel mellkasomból. Igen, megtalálta azt a bizonyos szót, amellyel képes levenni a lábaimról. Szerelmem... milyen édesen hangzik a szájából, akár egy varázsige.
Magamhoz húzom, és hajába fúrom arcomat. Olyan erős a kísértés, és tudom, hogy nem ellenkezne... a gondolat is féktelen szenvedélyt izzít bennem.
- Ilien… melnya… kérlek… kérlek, ne kísérts! – suttogom rekedten, számat puha ajkaira tapasztom. Forró, mohó csók, és mielőtt más is történne, ellököm magam tőle és lemászom az ágyról. Meg róla.
– Elmegyek fürdeni, utána pedig lassan készülődhetünk.
Megállít a hangja a fürdő ajtajában, de csak vállam felett pillantok vissza rá, nehogy meglássa mennyire keményen meredezik hímvesszőm.
- Megmoshatom a hajadat? – kérdezi végtelenül aranyosan. Elmosolyodom, hiszen akaratlanul is a lehető legintimebb gesztust készül tenni, amely a kapcsolatunkat tovább mélyíti. Lágyan elmosolyodom, tekintetemmel simogatom őt.
- Persze.
Előre sétálok, és megengedem a vizet, beleülök a kádba, amely aprócska hozzám képest. Nem baj, megteszi bármi. Mögöttem ül a kád szélén, és ujjai gyengéden simítják végig tincseimet. Beleborzongok, élvezem ahogy nedves hajamban szétkeni az illatos sampont. Behunyt szemekkel sóhajtok fel, ellazulnak izmaim, vágyam felkorbácsolódik, az összekötődés mágiája pedig bőrömet bizsergeti. Megtorpan a mozdulatban, hátralesek miért. Mosoly a válasza, a gondok felhői azonnal elillannak szemeiről, de láttam hogy valami nyomasztja.
- Ilien, csókolj meg – kérem tőle lágyan, ő pedig elpirul, majd duzzogva csücsörít.
- N-nem!
Visszafordítja fejemet, és folytatja a hajmosást. Néhány másodperc elég, és immár ő maga húzza hátra fejemet, fölém pipiskedik. Mosolyogva hagyom magam.
– Utálom, hogy nem tudok neked nemet mondani. – súgja a számba, de nem csókol meg. Kéreti magát... igazi kis csábító...
Szőke fürtjeibe bújnak ujjaim, és megszüntetem azt az aprócska távolságot, és mohón falom puha ajkait. Nyelvem szájába hatol, már nem vagyok lassú és óvatos, de figyelek rá, hogy gyengéd legyek.
Hopp, és már az ölemben is csücsül hálóingestül, a meleg vízben.
- Idióta… - kacag fel édesen, ahogy magam felé fordítom és újra megcsókolom egy széles vigyorral. – Most csurom víz lett a hálóingem.
- Akkor vedd le.
Javaslatomtól paradicsom árnyalatot produkál az arca, zavartan kezdi hajamat babrálni vállaim felett.
- Még nem is végeztem a hajaddal…
Magamhoz szorítom.
- Akkor folytasd – súgom, ujjaim végigsimítanak az ő haján is, amelyek egyre nedvesebbek a gőztől és kezeimtől. Ugyan rövid a haja, és nem elf, de ugyanannyit ér, amit teszek, hiszen ez nem a testünknek fontos, hanem a lelkünknek. Szerelmes, apró puszikkal cirógatom arcának kipirult bőrét, és amikor egy kis edényből vizet önt a fejemre, hogy leöblítse hajamat, élvezettel hunyom be szemeimet. Puha ajkait és a víz enyhén kesernyés ízét érzem számon. Vakon szorítom őt magamhoz, karjaim dereka körül, érzem ahogy mellkasa pihegve feszül az enyémhez, ujjai vállamba kapaszkodnak, hasamhoz feszül merevedése, ő is érzi az enyémet. Halkan nyög fel, amely szinte detonátorként hat rám, szétrobban testemben a vágy, felhördülve tépem el tőle a számat. Zihálva engedem el, és hátradőlök a kádban. Kábán nézzük egymást, mohón szívom magamba kipirult arcának, duzzadtra csókolt ajkainak látványát, majd a nedves hálóingen átsejlő mellbimbóit, és merevedésének dudorát. Combjain felcsúszott a ruha, ahogy lovagló ülésben a combjaimon ül. Ő sokkal többet lát belőlem, meztelen hasamhoz simuló merevedésem kilátszik a vízből, nedvesen csillog. Megbűvölten nézi, én pedig karjaimat a kád szálán megtámasztom, és megmarkolom a tömör fémet. Remeg minden porcikám a vágytól, de nem teszek semmit.
- Altar... – leheli.
- Érints meg nyugodtan ha szeretnél, melnya.
Kezei felemelkednek, végigsimítja mellkasomat, a vízcseppeket szétkeni ezüstszürke bőrömön. Megborzongok és felsóhajtok érintésétől. Halkan, a saját nyelvemen suttogom el neki, mennyire kívánom, és bármit megtennék neki, amit csak kér tőlem. Szerencsére nem érti de sejtheti, mert beleborzong a szavaimba.
Amikor közelebb hajol hozzám, és megcsókolja mellkasomat, megremegek és ujjaim elfehérednek ahogy megszorítom a kádat. Zihálva figyelem, rózsaszín nyelve a bőrömön annyira izgató és különleges látvány, ahol pedig hozzám ér, ott mintha lángra gyújtott volna, parázslóan izzik. Kezei felfedezőútra indulnak, karjaim izmait végigsimítják, majd vissza a mellkasomra, le a hasamra, a bordázott izmokat egyenként rajzolja körbe ujjaival... Akadozó, szabálytalan légvételeim és a víz lágy csobbanásai az egyetlen zaj, amely körbeveszi a mi kis világunkat.
Hangosan felnyögök, és meglepetten emelem fel szemhéjaimat, hogy Ilienre nézzek. Ujjai forrón szorítják lüktető hímtagomat. Nem... nem gondoltam volna, hogy meg meri tenni.
- Milyen... nagy... – leheli halkan, hangja fátyolos, alig hallható. Oldalra hajtott fejjel, félig lehunyt szempilláim alól figyelem őt, ahogy izgatottan nézi, ismerkedik vele, tapogatja.
- Altar, hogyan szeretkezik két férfi? – kérdezi ismét, hangja remeg a vágytól. Megnyalom kiszáradt számat, és csípőm akaratlanul is enyhén felemelkedik, ujjai pedig végigsimítanak hímtagomon. Beleborzongok.
- Ilien, hagyd ezt a témát...
- De miért?
Jaj miért kell ennyire makacsnak lennie?
- Ne bosszants fel – suttogom rekedten, a levegő felforrósodik felszabaduló mágiámtól. Nem akarom őt bántani, de a bennem szunnyadó sötét erőket ilyen kiszolgáltatott állapotban nem tudom féken tartani.
- Bosszantani? – kérdezi, felháborodva szorít még erősebben, amivel egy mély nyögést csal ki belőlem. – Te bosszantasz engem!
Érzem dühét, a szenvedélyét... majd felmordulok ahogy előrébb siklik combjaimon, meztelen ágyékomhoz szorítva sajátját. Felrántja a ruháját is, és megbűvölve figyelem hogyan szorítja össze kezeivel az enyémet az övével. Együtt kezd minket masszírozni, ujjaival tétova mozdulatokat tesz, láthatóan és érezhetően nincs gyakorlata benne, de édes nyögései és zihálásai, bőrének forrósága, illata... mindent elfeledtetnek velem.
- Altar... ahh.. milyen nagy... és forró... – zihálja, akaratlanul annyira szexisen, hogy mielőtt bármit is tehetnék, mély torokhangon élvezek el, összerándulva. Fejem hátraejtem, egész testemen végigfut a mindent elemésztő, perzselő forróság.
- Ilien...
Kábán szorítom magamhoz az ő karcsú testét, amely remeg, édes nyögései jelzik, hogy követett engem.
- Altar... gyönyörűen élvezel... – pihegi amikor kiemelem a kádból és egy lepelbe burkolva visszasétálok vele az ágyba. Lemosolygok rá, és gyengéden lefektetem az ágyba.
- Pihenj melnya... két óránk maradt csupán.
- De még meg kell fésülni a hajad – válaszolja bágyadtan, és oldalra fordulva figyeli ahogy felveszem nadrágomat. Meztelen lábairól lecsúszik a fehér lepel, egyik csupasz válla is felbukkan, a látvány pedig olyan étvágygerjesztő, hogy nehezebb begombolnom elöl a nadrágot. Sóhajtva ülök le mellé, a fésűmet felé nyújtom.
- Szeretnéd? – kérdezem tőle gyengéden, ő pedig boldogan felragyogó mosollyal térdel fel. Maga köré csavarja a lepedőt, és lassan, óvatosan fésülni kezd. Puhán, gyengéden siklanak a fésűfogak a hajszálaimon, nem kell megerőltetnie magát. Szinte magától bomlik ki, és a vékony hajszálak nagyon gyorsan száradnak. A kevéske idő, amelyet magunkra szánunk, bőven elég is neki.
- Olyan szép... napról napra szebb – leheli, ujjai végigsimítanak hátamon. Előrehajtott fejjel mosolyodom el. A szerelem teszi. Minél mélyebb a kötődés, annál szebben csillog.
- Ha elf lennél, a tiéd is most így nézne ki – dörmögöm halkan.
- Igen? De miért?
Már vártam a kérdést.
- Tudod te azt Ilien, ne akard hogy kimondjam – mosolygok hátra a vállam felett, és hirtelen mozdulattal felkapom, megperdülök vele, ő pedig kacagva kapaszkodik a nyakamba. Magamhoz szorítom, megcsókolom formás szájacskáját, majd leteszem a földre és megpaskolom fenekét.
- Öltözz melnya, indulnunk kell hamarosan.
***
A sötét erdő vészjóslóan emelkedik az ég fölé. A fák olyan magasak, hogy nem látni a csúcsukat, még a hold halvány fénye is csak tétován folyik keresztül rajtuk.
- Altar... nem látok semmit – suttogja mellkasomnál Ilien félénk hangja. Köré borítom köpenyemet.
- Semmi baj Ilien, én jól látok, és a ló is. Maradj csendben, bármi történik, ne kezdj el menekülni vagy kiabálni, jó? - Érzem testének finom remegését. – A tőröd megvan?
- A kezemben... – suttogja.
- Jól van.
Megnyugodva bököm sarkam a lovam oldalába, és nesztelenül vágtatunk. Rutinosan kerüli ki a fákat, nekem csak a környezetet kell feszülten pásztáznom. Erőmet kiterjesztem, minden rezdülést, álaltok mozgását, sóhajaikat érzékelek. Nagyon kimerítő, de muszáj. Harcba nem bocsátkozhatom, mert a sötét elfek túl jól bánnak a nyilaikkal még éjszaka is. Nappal még inkább.
Ilien csendben van, egyik kezével hajfonatomat szorongatja, másik kezében az elf tőr van, tudom. Még akkor adtam neki, amikor a trollokkal harcoltam, hogy védje meg magát.
Hirtelen érzem meg őket, és mielőtt bármit is tehetnék, vagy kardomat előránthatnám...
Leállítom lovamat, és a semmiből előbukkanó számtalan elf harcost felmérve fordítom körbe a fejemet. Sok nyíl mered ránk, egy rossz mozdulat és azonnal halottak vagyunk.
- Add meg magad Altar herceg – dörren egy mély hang. – Nem akarunk bántani téged, királyunk azt parancsolta, hogy élve vigyünk vissza hozzá.
Ilien erősen remegni kezd, karjaimat óvón szorítom köré, fejemben lázasan kergetőznek a gondolatok. Mit tegyek? Hogyan tudom őt biztonságba helyezni, megvédeni?
Hosszú hallgatás után bólintok. Semmit nem tehetek, időt kell nyernem.
- Rendben, vezessetek a király elé – válaszolom mély, parancsoló hangomon. Nem ellenkeznek, hiszen egykoron én voltam a vezetőjük, élet és halál ura. Csatákba vezettem őket, és az oldalukon harcoltam. Még mindig mélyen tisztelnek, minden mozdulatuk, tekintetük erről árulkodik. Nem veszik el fegyvereimet sem, csak lovam köré gyűlnek és elindul a népes menet az erdő közepébe. Egyenesen az égig magasló, fényűző palota felé, amelyet mágia rejt avatatlan szemek elől. Fehér tornyai szinte vakítanak, és középen, a királyi hálószoba erkélyén már messziről látom a minket figyelő magányos alakot. Komoran összeszűkülnek higanyszürke szemeim, ahogy őt figyelem. Gyűlöletem forr mellkasomban már a látványától is.
***
A felkelő nap sugarai felragyognak a gyöngyház falakon, a mágia izzik körülöttünk.
- Altar... – suttogja Ilien a karjaimban.
- Előbújhatsz Ilien – válaszolom komoran. – Nyugodtan nézelődj, ilyet úgysem látsz gyakran, szerencsére.
- Mi történt? – kérdezi, és tágranyílt szemekkel pillant körül. A rengeteg sötételf harcos láttán megretten, a palotára pillantva azonban csodálattal merevedik meg ölemben. Átlovaglunk a széles diadalív alatt, és folytatjuk utunkat a fehér márványúton, egészen a palota főkapujáig. Belovagolunk, körülöttünk néma csend. A díszes udvarban a rengeteg egzotikus növény és a szép szobrok között leszállok lovamról, lesegítem róla Ilient is, aki még mindig csodálkozva nézelődik.
Vállára teszem kezemet, és komoran a szemeibe nézek.
- Ne lankadjon a figyelmed – dörmögöm halkan. – Ha mondok valamit, azonnal szót fogadsz, és nem kérdezel. Értetted?
- Mi ez az egész? Miért hívtak téged hercegnek?
- Ha-ha-ha! – szakítja félbe beszélgetésünket egy mély, dallamos férfihang. Tapsolva lép elő egy faragott, tejfehér márványoszlop mögül egy magas alak. Pont olyan hatalmas, mint én. Ugyanaz a királyi vér csörgedez ereinkben, ezért vagyunk mindketten legalább egy fejjel magasabbak minden elf harcosunknál.
Bőre ugyanolyan sötétszürke, akár az enyém, haja hosszan omlik alá vállain, elöl pedig apró fonatokban, bennük drágakövek csillognak. Szemei két világos borostyánkőként csillog, mély, mágikus erő izzik tekintetében, homlokán pedig ott a királyi szimbólum, a fehér mintázat, amely félreérthetetlenné teszi, ki is ő.
- Maloch – dörmögöm komoran.
Ilien azonnal felfogja, hiszen tanulmányai során ezerszer hallhatta már a nevét, és ekkor hirtelen felém fordul. Nem érti az egészet. Megnyugtatóan szorítom meg finoman a vállát, óvatosan magam mögé tolom, védelmező ösztönként.
- Altar – búgja mély hangján a király. – Drága öcsém. Szeretett kisöcsém... hát a kóborló báránykánk visszatért.
Közelebb lép, hófehér földig érő köpenyében szemkápráztató látvány. Megáll közvetlenül előttem, haragtól izzó borostyánsárga tekintete mélyen az enyémbe fúródik.
- Nem vagy a testvérem – sziszegem, hogy csak ő hallja. Elhúzza a száját és körbesétál minket, alaposan végigmér engem és a ruhák alól ki sem látszó Ilient.
- Azt csiripelték a madarak, hogy az embereket szolgálod. Ejnye-ejnye... Elhagytad királyodat azokért a szánalmas korcsokért?
Komoran nézek rá.
- Jól tudod, miért mentem el.
Mosolyra húzódik a szája. Bosszant ez a színjáték, ugyanakkor óvatos vagyok, nem akarom feldühíteni. Túlságosan kiszámíthatatlan és aljas, bármit megtehet és tudja is.
- Reménykedtem benne, hogy már kibeleztetted magad valahol, kisöcsém – súgja a fülembe. – Szomorúan látom, hogy élsz és virulsz... mi több, teljesen kivirultál. Megérinti hajfonatomat, és aljas mosoly húzódik ajkaira.
- Azt hittem, Enthos halott. Ha jól emlékszem... pont itt halt meg, ahol állunk – döfi belém a szavakat aljasul.
A fájdalom elhomályosítja tekintetem és gondolataimat, de ekkor egy aprócska kéz csúszik a tenyerembe, és forróság járja át testemet. Lepillantok Ilienre, a csukjától nem látom, de hálásan szorítom meg ujjait egy finom mozdulattal.
- Értem már. - Egy hirtelen mozdulattal lerántja Ilienről a köpenyt, és csodálkozva lép hátra, hogy végigmérje. – Egy ember? Egy emberért lángol a szíved?
Néma csend borul az udvarra, a minket figyelő elfek döbbenete nehezíti meg a levegőt.
Maloch lehajol és alaposan megnézi magának Ilient, mélyen a szemeibe néz. A herceg nem fér tőle, büszkén viszonozza pillantását, kihúzza magát, és tudom hogy most gőgösen elküldené a sehonnaiba, de nem teszi. Szót fogad nekem, és ezzel megmenti a saját életét. Én kicsi szerelmem... ne félj, tudom hogy félsz, de ne aggódj... életem árán is megvédelek. Megszorítom finoman az ujjait.
- Igen, ő a választottam. Hornya.*
Morgolódás, zajongás és meglepett kiáltások törnek ki az elfekből, még Maloch is csodálkozva méri végig, majd a reggeli nap fényében ragyogó hajamra szegezi tekintetét. Az övé nem ilyen, soha nem is lesz. Annyira önző és szívtelen, kegyetlen, hogy soha senki nem fogja őt szeretni, ahogy ő sem lesz rá képes soha. Ami neki komoly hátrány, ugyanis ha a király nem alkalmas a párválasztásra, az egész nemzetet, királyságot meddőség átka árnyékolja be. Ezért ölte meg Enthost, ezért akart tőlem megszabadulni, hogy ne taszítsák le a trónról, hogy egy alkalmasabb, termékeny uralkodót tegyenek a helyére. Engem.
- Hazudsz – mondja halvány mosollyal.
- Nem, nem hazudik! – kiált közbe egy elf, és a többiek is csatlakoznak hozzá. – Nézzétek a haját! A haját!
- Elég! – kiáltja hirtelen Maloch, hangjában az erő fellángol, és ostorként csap végig a tömegen. Azonnal lelapul mindenki, ő pedig komoran néz végig rajtunk. – Vigyétek Altart a különleges börtöncellába, a fiút pedig a lakosztályomba. Beszélni akarok vele.
- Ne merészeld! – kiáltom, rávetném magam, de erős kezek fognak le, a földre szorítanak, és kétségbeesett kiáltásomhoz Ilien sikítása társul amikor elrángatják tőlem.
- Ilieeeen...! – ordítom, reménytelenségemre nem válaszol más, csak a csend. Őrjöngve küzdök, hullanak körülöttem az elfek, kardom kezemben csillog, hajam kibomlik és mágiámtól lebeg testem körül, de túl sokan vannak... túl sokan vannak... Nem bírok el velük, legyűrnek, és nekem el kell viselnem, hogy elragadják őt tőlem...
- Ilieeeeeen!
____________________________________________________
*Társam – tünde szó, komoly jelentéssel bír. Akkor mondja egy elf valakire, ha az életét összekötötte vele. Jelen esetben ez nem egészen igaz, hiszen Ilien és Altar még nem jutott el odáig, hogy ezt megtegyék.
Ilien
-Akkor folytasd.
Puha, forró ujjai lágyan simulnak derekamra, magához húz, s mikor kezeim újra hajába bújnak, gyengéden simítja végig a száraz tincseimet ő is. Minden érintése, minden apró puszi, amit az arcomra hint nedves ajkaival, újabb és újabb forró hullámot indít el testemben, meg-megremegek a visszafojtott vágytól, s néma sóhajokkal próbálok koncentrálni a hajmosásra. Minden egyes érintéséből hihetetlen mélységű szeretet árad, gyengéd gondoskodással ölel át, s azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez az éjszaka. Óvatos mozdulatokkal öntöm hajára a langyos vizet, hogy kimossam a habokat, miközben ajkaimat lágyan simítom szájára. Arcbőrünk egymásnak simul, érzem bőrének bársonyosan forró puhaságát, orraink néha egymásnak ütközve dörgölőznek össze, egyre hevesebb mozdulatokkal kapkodom a levegőt, s ágyékom égetően forró vágytól lüktet. Érzem merevedését keményen fenekemhez simulni, szívem vadul dübörög összeszorult mellkasomban, s ajkaimat halk nyögés hagyja el, ahogy jobban hozzám dörgölőzik a forró hímtag.
Altar hirtelen, hangos felmorranással lök távolabb magától, kétségbeesetten zihálva küzd a levegőért, s én pihegve támaszkodom lábaimra, ahogy hátradől a fürdőkádban, ezzel is messzebb kerülve tőlem… istenem… hihetetlen… hihetetlen, mennyire vágyom rá. Közel akarok lenni hozzá… még közelebb. Ennél is közelebb… régen, mikor a romantikus regényekben olvastam a szeretkezés fontosságáról és az eggyé válás öröméről… mindig csak nevettem, hogy mekkora marhaság. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik ilyen érzés. Soha… vajon ez lehetséges számunkra is?
Kábán, bódult elmével vezetem végig szemeimet Altar gyönyörű testén, combjain ülve tökéletesen szemeim elé tárul minden apró porcikája. Egész teste merev, izmai megfeszülnek, még jobban kiemelve az erős domborulatokat. Tekintetem először arcán kalandozik, egy ideig elmerülök a ködös, vágytól csillogó, higanyszürke szemekben, ámulattal csodálom a résnyire kinyitott, vékony, gyönyörű vonalú, szürkés ajkakat, fülemben visszhangzik halk zihálása, szinte érzem bőrömön a lágy fuvallatot. Hosszút pislogva vezetem lejjebb tekintetemet, a hófehér tincsek most nem fedik el nyakának kecses vonalát, vállainak széles domborulatát, s nagyot nyelve nyugtatom le magamat egy újabb, hosszú szemhunyással. Úgy megérinteném… a bőre szinte vonzza a kezeimet, de nem moccanok. Tudom, hogy így is nehéz neki… tudom, hogy nehéz visszafognia magát, egész teste remeg alattam, akár egy kitörni készülő vulkán, amely utolsó csepp erejével is a forró láva észveszejtő tombolását próbálja lecsillapítani.
Mellkasán is keményen feszülnek meg az izmok, oldalra pillantva látom, hogy ujjai olyan erősen markolnak a fürdőkádba, hogy a puha fém lassan eldeformálódik érintésétől, de a tudat, hogy ilyen hatással vagyok rá, csak feljebb korbácsolja a visszafogott vágyamat. Tekintetem veszélyesen lejjebb siklik, először csupán egy röpke pillantást vetek forrón lüktető merevedésére, majd a vonzó látvány rabul ejti szemeimet. Magam sem értem az érzéseimet, megremegve próbálom eltépni onnan tekintetemet, sikertelenül. Kezeim reszketnek, halk, ámulattól remegő hangon suttogom nevét, s ő lágy hangon suttogja a szavakat, mintha tökéletesen tudná, hogy szívem mire vágyik titokban.
- Érints meg nyugodtan, ha szeretnél, melnya. – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, nagyot nyelve kapom oldalra tekintetemet, de elég egy röpke pillanat, hogy testének látványa ismét elbódítsa kába elmémet, s kezeim maguktól, agyam parancsa nélkül mozdulnak.
Először mellkasát simítom végig, az apró vízcseppek tündöklő gyöngyszemekként csillognak az ezüstszürke bőrön, ujjaim féltékenyen pusztítják el bőrét simogató cseppeket. Beleborzongok a kemény, mégis puha forrósággal domborodó izom érintésébe, kezeim alatt érzem Altar vadul dübörgő szívét, s kipirulva hunyom le szememet, szívünk ritmusa lassan egymásra hangolódva tölti be a néma szoba meghitt csendjének nyugalmát.
Halk, dallamosnak tűnő mormogásba kezd saját nyelvén, s én feszülten figyelve koncentrálok szavaira, hogy megértsem, amit mond. Elpirulva borzongok meg, s igaz, nem értettem tisztán minden szavát, de a lényeget igen. Ajkamra harapok, szívem a torkomban dobog, ahogy meghatódva pillantok rá, s legszívesebben egy csókot követelve bújnék hozzá, de hosszút pislogva nyugtatom le magam ismét. Vajon azt hitte, hogy nem beszélem a nyelvüket? Talán… de örülök… örülök, hogy elmondta. Én is annyira… annyira vágyom rá. Annyira kívánom és bármit megtennék érte… örökre vele akarok lenni, semmi másra nincs szükségem. Csak rá.
Végleg elvesztem az önuralmamat, gyors mozdulatokkal hajolok közelebb hozzá, ajkaimmal gyengéd puszit hintek mellkasára, ujjaim végigsimítják a szürke mellbimbókat, s lágy cirógatásom hatására erősen megremegve feszíti meg még jobban testét. Nem elég… ez sem elég… azt akarom, hogy annyira vágyjon rám, hogy teljesen elveszítse a fejét. Azt akarom, hogy a józanész utolsó apró cseppje is elhagyja elméjét, és csak az eddig visszafojtott vágy maradjon a helyén.
Óvatosan dugom ki nyelvemet, gyengéden nyalok végig bőrén, nyelvem sokáig kalandozik mellkasán, míg ujjaimmal vállát, a kezén megfeszülő kőkemény izmokat cirógatom lágyan, mintha csak arra várnék, hogy a gyengéd simításoktól ellazul teste, pedig csak minden másodpercben egyre keményebbé és merevebbé válik. Felegyenesedem, ujjaimmal hasát cirógatva haladok egyre lejjebb és lejjebb, szinte alig érintem bőrét, épphogy csak lágy csiklandozással simítom végig a kecsesen bordázott izmokat, újra és újra heves remegést kiváltva szerelmemből… annyira hihetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy ilyen hatással vagyok rá. Rá, Altarra, aki mindig olyan távolságtartónak és megközelíthetetlennek tűnt. Aki hosszú napokig egy kedves szóra sem illetett és aki senkit nem enged közel magához. Csak engem. Engem beengedett a szívébe, kockáztatva az újabb fájdalmas elválást, az újabb fájdalmas, gyötrődéssel teli csalódást. Soha nem hagyhatom el. Életem végéig mellette leszek.
Zihálva kapkodja a levegőt, szemhéjai kábán leereszkednek kényeztetésemtől, s én halovány mosollyal csúsztatom ujjaimat a legkívánatosabb részre. Elvörösödöm, szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy remegő ujjaim a vastag, égetően forró hímtagra simulnak, s Altar hangos nyögése csak tovább ajz.
- Milyen... nagy... – Halkan suttogom a szavakat, inkább magamnak, mint neki, s a saját, külön kis világomba süllyedve, ámuldozva simítom végig gyengéden. Érzem Altar remegését, szemei résnyire nyitva vannak, s még az apró résen keresztül is tökéletesen látszik elsötétülő tekintete. - Altar, hogyan szeretkezik két férfi? – Újra felhozom a témát, ujjaimat egy pillanatra sem veszem le férfiasságáról, s csak abban reménykedek, hogy már eléggé bódult állapotban van ahhoz, hogy válaszoljon a kérdésre. Mintha forogna körülöttem a világ, én is egyre jobban veszítem el a fejemet, ahogy kezemmel erősebben simítom végig lüktető vágyát, s érzem izmai megrándulását alattam.
- Ilien, hagyd ezt a témát... – Feldühödve, durcásan villannak szemeim, egy pillanatra kezem megáll a mozgásban, hogy hosszan nézzek Altar vad, vágytól örvénylő, kába tekintetébe. Nem… nem hagyom annyiban. Ha így folytatjuk, soha nem fogja elmondani…
- De miért? – Suttogom halkan, magamba fojtom a durcás hangszínt, hangom nyugodt és kiegyensúlyozott, s csak alig észrevehetően remeg bele a visszafojtott vágyba. Ismerhetne már annyira, hogy tudja, elég makacs vagyok ahhoz, hogy tovább faggatózzam.
- Ne bosszants fel… - Rekedten leheli a szavakat, szemeim tágra nyílnak, s a szoba eddig is fülledt levegője másodpercről másodpercre még forróbbnak és égetőbbnek tűnik. Egy pillanatra megémelygek, ahogy az ismerős érzés kerít hatalmába, Altar mágiája körbevesz minket, sűrűn, fullasztóan tölti be az apró helyiséget, s egy pillanatra megrémülök a homályosan sötét tekintettől. Nem! Nem félek tőle. Legyen akármilyen állapotban, biztos vagyok benne, hogy soha semmi olyanra nem lenne képes, ami nekem fáj. Túlságosan bízom benne ahhoz, hogy megijedjek, még akkor is, ha elveszti a fejét és elszabadul a mágiája.
- Bosszantani? Te bosszantasz engem! – Kiengedem a sértődött dühömet, testem megfeszül, ujjaim akaratlanul is megszorítják merevedését, s a forró hímtag mintha még keményebbé válna markomban, ahogy Altar hangosan felnyög… miért? Miért nem képes elmondani? Talán… talán ő nem is vágyik rám. Talán csak én érzem ezt. Talán félreértelmeztem a reakcióit, az érzéseit… talán. Tudtam, hogy soha nem léphetek Enthos helyébe. Biztos nem akarja bemocskolni a vele töltött éjszakák emlékét azzal, hogy valaki mást ölel úgy…
Szemeim könnybe lábadnak, a düh vastag ködfátyolként ereszkedik elmémre, teljesen elborítva azt, s ösztönösen próbálok kiverni minden gondolatot a fejemből. Nem lehet… érzem, hogy mennyire vágyik rám… érzem… ugye jól érzem? Kérlek… kérlek istenem, mond, hogy ő is úgy vágyik rám, mint én rá!
Nincs erőm tovább gondolkodni, dühtől és vágytól remegő ujjakkal simítom végig újra, s nyögései kellemes melegséggel nyugtatják meg kétkedő szívemet. Türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal csúszok előre combjain, kezdem teljesen elveszíteni az irányítást testem felett, szinte tudatában sem vagyok mozdulataimnak, csupán halk nyögéssel eszmélek fel, mikor Altar forró merevedéséhez nyomom a sajátomat. Szemeimet lehunyva szorítom össze ajkaimat, majd kezeim ösztönösen indulnak meg, hogy mindkettőnket a mámoros öntudatlanság állapotába taszítsam. Halkan nyögök fel minden mozdulatnál, szinte érzem Altar vágyának lüktetését, szívem őrült dobogásának ritmusa a kezem mozgásával egy ütemben gyorsul, felsóhajtva szorítom össze szemeimet, s a szemhéjaim alól apró cseppek csordulnak ki az élvezettől.
- Altar... ahh.. milyen nagy... és forró... – Halkan, öntudatlanul zihálom a szavakat, testem remeg, ujjaim között egyre forróbban lüktetnek merevedéseink, s érzem, ahogy Altar teste megrándul, hangosan morran fel, feje erőtlenül csuklik hátra, arckifejezéséről leolvashatók az élvezet jelei, s én is hangosan felnyögve élvezek el, mikor nevemet sóhajtja, s kezembe csurran forró gyönyöre. A forróság elárasztja testemet, minden porcikám remeg, még akkor is mikor erőtlenül dőlök Altar mellkasára, kezeimet a vízbe lógatva mosom le ujjaimról az élvezetünk nyomait.
Magához húz, az ő kezei is remegnek, s én oldalra sandítva pillantok a kád szélén keletkezett horpadásokra. Erőtlenül elmosolyodom, kezeimmel én is átölelem testét, s szemeimet lehunyva élvezem a közelségét, a bőre puha érintését, a belőle áradó forróságot. Az én erős hősöm. Tudom… tudom, hogy soha nem bántana. Biztos vagyok benne.
Gyengéden ölel át, majd miután lemostuk magunkat, óvatosan emel ki a kádból, s egy vékony, fehér anyagot testem köré csavarva sétál ki velem a fürdőszobából. Kezei már nem remegnek, tekintete nem homályos, csak forró, mély szeretettel pillant le rám, s én belepirulok az intim pillantásba.
- Altar... gyönyörűen élvezel... – Halkan, alig hallhatóan suttogom a szavakat, s egy meghitt, néma, szívmelengető mosolyt kapok válaszul. Testemet óvatosan teszi a puha matracra, olyan gyengéd minden mozdulata, mintha egy sebesültet ápolna türelmes gondoskodással.
- Pihenj melnya... két óránk maradt csupán. – Kábán pislogok fel rá, szemeimmel követem minden mozdulatát, ahogy a nadrágjáért nyúl… két óra? Két óra múlva egy halálos veszélyekkel teli útnak indulunk… olyan távolinak tűnik… olyan távolinak és elképzelhetetlennek... Kimenni a hideg, nyirkos éjszakába, hogy az irtózatos veszedelmek ellenére átvágjunk Altar népének földjén. Miért? Miért kell ezt csinálnunk? Ha nem vinne el az Éneklő Óhegyre… ha úgy döntene, hogy vele maradhatnék… akkor… akkor nem kéne átvágnunk. Mehetnénk máshova. Csak mi ketten. Veszélyek nélkül…
Hosszút pislogva tépem el álmodozásaim bonyolult szövevényét, agyamat makacsul kényszerítem vissza a szomorú jelenbe… tudom, hogy Altar úgysem egyezne bele… tudom, hogy nem engedné. El kell felejtenem ezeket a gondolatokat, mert csak tovább fokozzák a fájdalmas sóvárgást szívemben. Altar és én soha nem leszünk egy pár. Soha nem leszünk igazi szeretők. Egyszerűen elvisz az Éneklő Óhegyre és utána… utána… Elég! Nem akarok erre gondolni.
- De még meg kell fésülni a hajad. – Saját magamat lenyugtatva terelem el a témát, szemeim meredten követik még mindig mozdulatait, ahogy a vászonnadrág egyre több gyönyörű bőrfelületet takar el, s némán sóhajtva hunyom le szemeimet pár másodpercre.
Érzem, hogy besüpped a matrac, ahogy Altar leül mellém, s végtelenül gyengéd tekintettel nyújtja felém a fésűt.
- Szeretnéd? – Szemeim boldogan csillannak fel, gondolkodás nélkül bólintok, majd a lepedőt magam köré csavarva térdelek Altar mögé a puha matracon… nem hiszem el… annyira hihetetlen, hogy őt fésülöm. Hogy ő maga kérdezte meg, hogy szeretném e… úgy érzem, napról napra egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz. Bárcsak soha ne lenne vége…
Most nem engedem agyamnak, hogy elmerüljön a szomorú gondolatok fagyos folyamában, rögtön visszakényszerítem magam a jelen boldog pillanatába, s elámulva húzom végig a fésűt újra és újra a selymesen lágy, csillogó tincsekben.
- Olyan szép... napról napra szebb. – Ujjaimmal végigsimítom tincseit, lágyan cirógatom a hófehér szálakat, majd kezeim a tincsek alá csusszannak, s bőrét simítva hajolok közelebb hozzá. Látom, hogy előre hajol, ujjaim csupasz vállára csusszannak, úgy hallgatom szavait.
- Ha elf lennél, a tiéd is most így nézne ki. – Némán elmosolyodom, arcomat gyengéden cirógatják a puha szálak. Igen… tudom… a szerelem teszi. Gondolom minél erősebbek az érzelmek, annál fényesebben csillog… tudom, de akkor is… hallani akarom az ajkai közül… hallani akarom, hogy napról napra egy jobban szeret… bárcsak kimondaná.
- Igen? De miért? – Elpirulva fordítom oldalra tekintetemet, ahogy mosolyogva pillant hátra, s hangosan felsikkantva mosolyodom el én is mikor hirtelen mozdulattal nyúl hónom alá, s gyengéd óvatossággal kap fel a matracról.
- Tudod te azt Ilien, ne akard, hogy kimondjam. – Jóízűen felnevetve karolom át nyakát, ahogy boldog mosollyal perdül egyet velem, ő is nevet, s szemeiből sugárzik a jókedv… annyira másnak tűnik most, mint mikor megismertem… ez… ez nekem köszönhető? Vajon hihetem azt, hogy miattam van?
Lassan áll meg, magához húz, s én lábaimat dereka köré fonom, ahogy puha, mély csókot lehel ajkaimra. Ujjaim hajába vándorolnak, úgy szorítom még közelebb magamhoz, s hosszú, boldog másodpercekig élvezzük egymás ajkainak forró puhaságát.
Szomorúan felsóhajtva fordítom újra oldalra tekintetemet, mikor lassan letesz a földre, de mikor elvigyorodva paskolja meg fenekemet, visszaköltözik arcomra a mosoly.
- Öltözz melnya, indulnunk kell hamarosan. – Igen… tudom… tudom, pedig még úgy maradnék.
Végtelen hosszúnak tűnő órák óta vágtatunk a sötétben, remegve bújok Altar karjaiba, s hiába nyugtatgat biztató szavakkal, gyomrom görcsbe rándulva lüktet, s majdnem megőrülök a hányingertől. Nyugi Ilien… nem lesz baj… Altar is megmondta, hogy ismeri az erdőt. Nem fognak észrevenni minket… nem fognak…
Reszkető ujjaimmal gyengéden szorítom Altar vastag hajfonatát, mintha abba kapaszkodva próbálnám megmenteni magamat a teljes kétségbeeséstől. Rossz előérzetem van. Rettentően rossz előérzetem.
Altar hirtelen állítja meg a lovat, testem megfeszül, mozdulatlanul, görcsösen szorítom az elf tőrt, hogy bármikor, egy könnyed mozdulattal elő tudjam rántani, ha szükségem lenne rá. Nem mintha nagy hasznát venném… sötét elf harcosok ellen, aligha ér bármit is egy aprócska tőr. Talán, ha sikerül meglepetésből támadnom… akkor talán…
- Add meg magad Altar herceg. Nem akarunk bántani téged, királyunk azt parancsolta, hogy élve vigyünk vissza hozzá. – Egy mélyen dörmögő, merev hang töri meg a hajnal dermesztő, síri némaságát, s összerezzenve bújok közelebb Altarhoz. Tudtam. Tudtam, hogy nem ússzuk meg. Tehát mindennek vége? Ennyi volt?
Altar óvón szorít magához, de remegésemet most nem csillapítja a forró, nyugtató ölelés. Szívem vadul zihálva reszket, s szemeimet lehunyva próbálom összeszedni magamat. Erősnek kell lennem. Mindig van remény. Mindig van menekülési útvonal.
- Rendben, vezessetek a király elé. – Hallom Altar rideg, nyugodt, parancsoló hangját, s szívemet egy röpke másodpercig meleg büszkeség járja át. A bátor, rettenthetetlen szerelmem. Bíznom kell benne… majd… kitalál valamit.
Lassan újra elindulunk, a ló most lassú, kimért léptekkel menetel, s én még mindig a köpenybe burkolózva bújok Altarhoz, miközben agyam ösztönösen visszajátssza az előző jelenetet… várjunk csak… hogy is nevezte őt? Altar… herceg?! Lehet, hogy… nem tudok valamiről? Altar soha nem mondta, hogy a király rokona lenne… bár az, hogy nem mondta, az égvilágon semmit nem jelent…
Testemet átjárja az ismerős émelygés, nagyot nyelve markolok a rajtam lévő köpenybe, s Altar nevét suttogva nyitom ki lassan szemeimet.
- Előbújhatsz Ilien. Nyugodtan nézelődj, ilyet úgysem látsz gyakran, szerencsére. – Hangja érzelemmentes, és komoly, halk feszültséggel ejti ki a szavakat, s én remegő kezekkel bújtatom ki fejemet a köpeny alól. Tátva maradt szájjal nézek körbe, szemeim tágra nyílnak, ahogy megpillantom magunk körül a számtalan elf harcost, de a kezdeti ijedtség egy pillanat alatt alakul kíváncsisággá. Kutató szemekkel figyelem arcukat, testüket, hajukat, majd szeretettől csillogó szemekkel nézek ismét szerelmemre. Ő a leggyönyörűbb mindnyájuk közül. Ez nem kérdés.
Elámulva csodálom a városka gyönyörű fényeit, a palota pompás tündöklése ragyogva csillog a reggeli napfényben. Minden növény, minden szobor és dísz egzotikusan pompázik körülöttünk, s elámulva engedem Altarnak, hogy lesegítsen a lóról.
- Ne lankadjon a figyelmed. Ha mondok valamit, azonnal szót fogadsz, és nem kérdezel. Értetted? – Borúsan szigorú szavai egy szempillantás alatt zökkentenek ki a megbabonázottságból, szemeimet lehunyva bólintok, majd kérdezésre nyitom ajkaimat.
- Mi ez az egész? Miért hívtak téged hercegnek? – Választ már nem kapok, beszélgetésünket egy gúnyos, kegyetlen kacaj szakítja félbe, s szinte érezni lehet, ahogy a levegő megfagy körülöttünk. Minden szem feszülten szegeződik az oszlop mögül előlépő, gúnyos vigyorral tapsoló alakra, s szemeim tágra nyílnak, ahogy végignézek rajta. Az egyetlen férfi, akinek a szépsége megközelíti Altarét az udvarban. És a jel… a jel a homlokán… tehát ő a király. Maloch, a sötét elfek kegyetlen és szívtelen uralkodója, immár hosszú évtizedek óta. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan szerencsétlenül alakul sorsom, hogy személyesen kell találkoznom vele.
Szinte érzem Altar gyűlöletét, s ahogy nevét sziszegi dühösen, tekintetemet aggódón kapom felé. Vállamra csúszik keze, oltalmazóan húz közelebb magához, s elém lépve takar el a király kegyetlen mosolya elől. A csuklya még mindig fejemen van, tudom, hogy egy apró négyzetcentiméter sem látszik ki belőlem, s hátulról Altarhoz bújva próbálom csillapítani remegésemet, de kínzó rettegésem nem csitul.
- Altar. Drága öcsém. Szeretett kisöcsém... hát a kóborló báránykánk visszatért. – Mély, kegyetlenül lágy hangja simogatóan mászik fülembe, érezni rajta a széles, kárörvendő vigyort, s minden porcikámat kényelmetlen borzongás járja át, gerincemen végigfut a hideg. Megmozdulni sem merek, egy pillantás erejéig sincs erőm kikukkantani Altar háta mögül, reszketve fogadok szót, és némán, tétlenül bújok hozzá… csak ezt… csak ezt éljük túl és ígérem, soha többé nem kérek semmit… csak ezt…
- Azt csiripelték a madarak, hogy az embereket szolgálod. Ejnye-ejnye... Elhagytad királyodat azokért a szánalmas korcsokért? – Szemeim tágra nyílnak, még mindig minden szava dermesztő borzongást vált ki belőlem, mintha egész lényéből áradna a gonosz kegyetlenség. Félelmetes. Nem hittem volna… hogy ilyen létezik. Nem hittem volna, hogy képes lennék ennyire félni valakitől, úgy hogy nem is ismerem igazán. Elég egy szó, és rettegve borzongok meg tőle. És Altar… az öccse lenne? Lehetetlen… két testvér… nem lehet ennyire, szöges ellentéte a másiknak… „szánalmas korcsok”? Ahhoz képest, hogy népeink mindig is békességben éltek egymás mellett…
- Jól tudod, miért mentem el. – Hallom Altar hangján a komor fájdalmat, legszívesebben megölelném, legszívesebben magamhoz húznám egy csókra, de tudom, hogy most nem tehetem.
- Reménykedtem benne, hogy már kibeleztetted magad valahol, kisöcsém. Szomorúan látom, hogy élsz és virulsz... mi több, teljesen kivirultál. – Halkan suttogja a szavakat Altar fülébe, talán rajta kívül én vagyok az egyetlen, aki hallotta, szemeim tágra nyílnak, ahogy a csuklya sötétjéből kipillantva látom ujjait Altar hajfonata köré fonódni, s szívemet harag árasztja el… hogy… hogy merészeli? Hogy merészel hozzá nyúlni? Hiszen tudja… nagyon jól tudja…
Kezeim ökölbe szorulnak a dühtől, testem már nem a félelemtől remeg, s nem sokon múlik, hogy csuklyámat letépve hordjam le a sárga földig. Hogy lehet valaki ennyire idegesítően irritáló?!?!?! Még egy szó, és… nem állok jót magamért.
- Azt hittem, Enthos halott. Ha jól emlékszem... pont itt halt meg, ahol állunk. – Szemeim teljesen kikerekednek, szinte szívembe hasít Altar fájdalma, s egy pillanatra meggörnyedve remegnek meg térdeim. Némán kapok levegőért, s az előbbi dühöt sajnálattal vegyült mély gyűlölet váltja fel. Érzem, hogy Altar teste megfeszül az elképesztő kíntól, s minden percben egyre erősebb fájdalmak mardossák az én szívemet is. Reszkető ujjaimat nyugtatón simítom Altar tenyerébe, a mozdulat alig észrevehető, mégis érzem, ahogy Altar teste újra elernyed, ajkaim halovány, bizonytalan mosolyra húzódnak. Tehát legalább egy kicsit… vajon legalább egy kicsit tudtam csökkenteni a fájdalmát?
Megszorítja ujjaimat, de a meghitt pillanatot hirtelen töri meg a király hangja, s egy pillanatra összerezzenek, ahogy lerántja rólam a köpenyt.
- Értem már. – Duruzsolja, de szemei tágra nyílnak mikor megpillant. Büszkén, bátran húzom ki magam, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy a félelem legkisebb látszatát is mutassam, pedig szívemet szinte felemészti az aggodalmas rettegés. - Egy ember? Egy emberért lángol a szíved? – Hangjában egyszerre bujkál a hitetlenkedés és a megvetés, de nekem arcom sem rezzen. Igen. Ember vagyok. Ember, aki lehet, hogy gyengébb és tehetetlenebb, mint ő, de így is többet érek nála. Sokkal többet.
Síri csönd telepszik a tömegre, mindenki lélegzetvisszafojtva várja a király következő reakcióját. Hosszú ideig mered rám némán, majd közelebb lép, s legszívesebbem hátrálnék, de egy mozdulatot sem teszek. Szó és nyikkanás nélkül állom tekintetét, még akkor is mikor lehajol hozzám, s arcunkat alig pár centi választja el egymástól. Gőgös, büszke önteltséggel húzom ki magamat, tekintetem szinte már megvető, szívverésem lassan megnyugszik, ahogy elpárolog a félelmem. Rájöttem. Nem fogok rettegni. A félelem legkisebb jelét sem fogom mutatni. Ha az a sorsom, hogy itt haljak meg, akkor büszkén és emelt fővel fogadom el, de nem fogok megalázkodni valakinek, aki azt sem érdemli meg, hogy élőlénynek nevezze magát.
- Igen, ő a választottam. Hornya. – Szemeim tágra nyílnak a szó hallatán, természetesen tisztában vagyok a jelentésével, s elpirulva fordítom oldalra tekintetemet. Érzem ujjai bátorító szorítását, s érzem magunkon az elfek hitetlenkedő, ledöbbent tekintetét. Halk suttogások zaja töri meg az eddigi nyugodt, dermesztő csöndet, s mikor heves, boldog szívverésem lecsillapodik, újra, büszkén emelem fel tekintetemet. A társának nevezett… a társának… Annyira… annyira szeretem őt.
- Hazudsz. – A király halkan, kevésbé gúnyos mosollyal sziszegi a rövidke szót, mintha csak magát győzködné, s még mindig érzem Altar erős szorítását ujjaimon.
- Nem, nem hazudik! Nézzétek a haját! A haját! – Az elfek lelkesen ujjongva kezdenek élénken bekiabálni, s szemeim tágra nyílnak… most… mintha… ünnepelnék Altart?
Egy pillanatra megcsillan a remény aprócska szikrája szívemben, elképzelem, ahogy az elfek fellázadnak, s minket kiszabadítva taszítják le a kegyetlen zsarnokot a trónról, hogy egy méltóbb uralkodót, Altart ültessék a helyére. Szemeim előtt szinte látom, ahogy Altar mosolyogva viseli a csillogó drágaköveket, s lejátszódnak a jövőnk boldog nyugalomban töltött órái képzeletemben. Veszélyek nélkül. Ellenségek nélkül. Titkolózások nélkül.
- Elég! – Egy hangos kiáltás zökkent ki a mámoros képzeleteim kusza hálójából, s megborzongva kapaszkodom Altarba, ahogy a király rideg, hányingerkeltő mágiájának ereje árad szét közöttünk. Hirtelen mindenki újra rettegő némaságba süllyed, s felháborodva figyelem, ahogy gyáva nyusziként húzzák meg magukat a harcosok. Mit csinálnak?! Miért félnek tőle ennyire? Hisz többen vannak! Hiszen le tudnák győzni! És most Altar is itt van… miért lapítanak? Nem értem! Gyáva népség. - Vigyétek Altart a különleges börtöncellába, a fiút pedig a lakosztályomba. Beszélni akarok vele. – Felháborodott gondolataimat a király parancsa szakítja félbe, s hirtelen erőtlenül szorul el a torkom, mintha minden bátorságom egy pillanat alatt illant volna el szívemből, csak kínzó, kimerült ürességet hagyva maga után. Mit… mit mondott? Miért? Miért akar a lakosztályába vitetni?
- Ne merészeld! – Hallom Altar dühödt üvöltését, minden mozdulat emberfeletti gyorsasággal történik, szinte fel sem fogom, mi zajlik körülöttem, érzem, ahogy ujjaim kicsúsznak Altar görcsösen szorító markából, szemeim megtelnek könnyekkel, fülemben visszhangzik, ahogy Altar fájdalmas kétségbeeséssel üvölti nevemet, s én hangos kiáltással válaszolva sikítom az ő nevét. Érzem, ahogy durva, erős kezek ragadnak meg, hiába kapálózom, hiába rugdosok lábaimmal, nem tudok kitörni az erőszakos szorításból, s kétségbeesetten verem ökleimmel a testemet körülölelő kart.
Nem látom, merre megyünk, kusza, tágas folyosók kiismerhetetlennek tűnő labirintusán át cipelnek, s makacsul küzdök, egy másodpercre sem adom fel a lehetetlennek tűnő harcot. Altar… hol van Altar? Ugye nem bántották? Ugye nem ölték meg? Nem!!!! Nem… Nem lehet! Félek… nagyon félek. Nem akarom… Altar… szerelmem… hol vagy?
Erőtlenül rogyok a földre, mikor egy hatalmas, fényesen tündöklő szobába hajítanak. Térdre esve hallom, ahogy csapódik az ajtó, s egyedül maradok a kínzóan óriási helyiségben. A magányos rettegés egy pillanatra teljesen hatalmába keríti szívemet, a földre borulva kezdek el zokogni kétségbeesetten, de alig pár perc múlva kezdek észhez térni, s a szemeimet törölgetve egyenesedem fel… nem… nem adhatom fel. Nem omolhatok össze. Erős vagyok!
Altar emléke bátorsággal tölti el gyenge szívemet, s a vágy, hogy újra a karjai között lehessek, hihetetlen erővel ruházza fel legyengült lelkemet. Visszatér szívembe a határozottság, lassú, óvatos mozdulatokkal állok fel a földről, eltüntetve arcomról a sírás nyomait. Nem fogok elgyengülni. Túlságosan szeretem Altart, hogy ilyen könnyedén megtörjek.
Kijózanodott fejjel nézek körbe a szobában, melynek ürességét csak a fal mellett lévő széles ágy, s a földön heverő, cifra mintájú párnák enyhítik. A legdrágább selyemből készült ágynemű huzatának mintázata megegyezik a földön lévő párnákéval, s a függönyt is hasonló formák díszítik.
Szemlélődésemet a kilincs kattanásának ijesztő hangja szakítja félbe, s lassú, nyugodt mozdulatokkal fordulok a szobába lépő elf felé. Kezében két pohár bort tart, vállán szét van csúszva a hosszú, hófehér köpeny, minden lépésénél kivillannak combjai, s miután végigmértem testét, hosszú másodpercekig állom az átható tekintetet. Ajkain kegyetlen vigyor ül, szemei úgy fúródnak tekintetembe, mintha nyitott könyvként olvasna gondolataimban. Hát… ha úgy van, akkor nyugodtan olvassa csak ki, hogy mennyire megvetem, és egy undorító, utolsó szemétládának tartom. Ezeket a gondolatokat bármikor szívesen megosztom vele. Egyre közelebb jön hozzám, kezdem kényelmetlenül érezni magamat, feszülten, mozdulatlanul meredek rá. Nyugi Ilien. Nem fog bántani… nem fog bántani…
Alig egy méterre tőlem végre megtorpan, még mindig némán mered rám, s nekem hatalmas kő esik le a szívemről. Oké… nyugi… megállt. Eddig nincs baj.
Felém nyújtja az egyik poharat, arcán élveteg vigyor ül, s én egy pillanatra elbizonytalanodom, majd egy könnyed mozdulattal veszem ki kezéből a poharat, ügyelve rá, hogy véletlenül se érjek ujjaihoz. Természetesen egy kortyot sem iszom, de félek, hogy a visszautasítással feldühíteném.
- Hogy hívnak, fiú? – Kérdezi mély hangon, s én mereven nyitom válaszra ajkaimat.
- Ilien. – Válaszolom udvarias visszafogottsággal, nem hiszem, hogy ismeri a nevemet. Csupán másodszülött vagyok. – Egy nemesi család elsőszülött gyermeke vagyok, ezért bérelték fel Altart, hogy a testőröm legyen. – Kérdezés mesélem el neki könnyedén a hazugságot. Nincs időm jobb mesét kitalálni, de azt tudom, hogy felesleges tagadnom a nemesi származásomat, gondolom már rég rájött, és csak magamra haragítanám.
- Melyik nemesi család? – Ajkain kiszélesedik a gúnyos vigyor, s meglepetten pislogok rá… most… a saját nyelvükön beszélt hozzám? De miért?
Ösztönösen válaszolom az első, nem túl híres nemesi család nevét, amelyik eszembe jut, s önelégülten pislog rám, tekintetében vad düh csillan, s a következő pillanatban arra eszmélek, hogy szemem sarkából látom fellendülni a kezét. Egy könnyed mozdulattal kever le nekem egy hatalmas pofont, valószínűleg az ereje felét sem adta bele, de én oldalra pördülve repülök majdnem egy métert, s elszédülve rogyok a földre. Néma nyikkanás hagyja el ajkaimat, szemeim könnybe lábadnak az irtózatos fájdalomtól, de nem hagyom, hogy a könnycseppek elhagyják szememet. Nem sírok. Nem fogok sírni…
Összeszedem erőmet, fájdalmasan nyomom fel magamat a földről, számat átjárja a vér fémes, kesernyés íze, s undorodva köpöm ki a számban felgyülemlett vörös folyadékot. A kezemben lévő pohár összetörve hever a földön, a pirosan csillogó vörösbor szétfolyik a padlón… a fájdalomtól nem is hallottam, mikor széttört.
Megnyikkanok, mikor elém lép, nyakamnál ragadja meg ruhámat, annál fogva emel fel a földről, s fulladozva csúsztatom ujjaimat kezére, hogy megpróbáljam lemasszírozni magamról.
- Teljesen idiótának nézel? Lehetetlen, hogy egy középosztálybeli nemesi családból származó szánalmas kis ficsúr beszélje a nyelvünket. – Durván hajít az ágyra, érzem nyakam köré fonódni ujjait, s gúnyos, kegyetlen vigyorral szorítja el torkomat… basszus… nem hiszem el, hogy ilyen könnyen belesétáltam a csapdájába… ah… most… meg fog… ölni?
Szemeim tágra nyílnak, a sötétség lassan hatalmába kerít, kétségbeesetten püfölöm a kezeit, értelmetlenül. Felhörögve kapkodok levegőért, mikor lazul a szorítása, a könnycseppek akaratom ellenére is kigurulnak szememből, s zihálásomon keresztül is hallom vérfagyasztó hangját. – Ki vagy?
- Ilien herceg… Hersilia trónörököse. – Megadóan lehelem a szavakat, ujjai végre elengedik nyakamat, látásom lassan kezd kitisztulni, s gyengéden masszírozom a megszorított részt. Fölöttem térdel, lábain szétnyílik a köpeny, tökéletes rálátást engedélyezve testére, de nem érzek mást, csak undort. Hányingerem van a közelségétől. Hányingerem van a fájdalomtól. Hányingerem van a vér ízétől a számban. Rosszul vagyok… Altar… szerelmem… hol vagy?
Altar emlékébe kapaszkodva hunyom le szemeimet, majd miután magához tér a meglepettségből, hangosan kacag fel.
- Oh, már mindent értek. Altar tehát olyan eltökélten vágyik a bosszúra, hogy elcsábította az egyik legerősebb birodalom trónörökösét. Hahaha… ezt nem néztem ki belőle. Egyre büszkébb vagyok a kisöcsémre. – M-miről beszél?! Szemeim tágra nyílnak, hirtelen őrült harag árad szét testemben, s gondolkodás nélkül húzom ki a hüvelyből az elf tőrt, amely eddig nadrágom alatt nyugodott… NEM! Altar nem! Altar magamért szeret! Tudom… tudom… ugye… ugye Altar magamért szeret?! Igen… bíznom kell a szerelmünkben…
Felbőszülten vágnám mellkasába a kést, de erős marka gyorsan, könnyedén állítja meg kezemet a mozdulatban, ujjai durván simulnak csuklómra, s a következő pillanatban már a padlón koppan a tőr. – Veszélyes fegyver ez egy ilyen kisfiúnak, mint te. – Sziszegi a szavakat dühtől elborult tekintettel, kezeimet durván feszíti fejem fölé, s egy erős mozdulattal tépi szét mellkasomon az inget. Tágra nyílt szemekkel sikítok fel, kezével erőszakosan simítja végig mellkasomat, s émelyegni kezdek az undortól. Mit… mit művel…
- Vedd le rólam a mocskos kezeidet. – Üvöltöm teljesen elborult aggyal, próbálom kiszabadítani kezeimet a szorításból, de lehetetlen. Csak még szélesebbre húzódik vigyora, majd közel hajol, s élvetegen suttog a fülembe. – Szóval… meddig ment el Altar a bosszújáért? Csak csókokkal csábít vagy már a magáévá tett?
- Ma… magáévá tenni? – Rekedtesen suttogom a szavakat, s ő hangosan felkacagva hajol el fülemtől.
- Tehát nem baszta meg a segged. – Suttogja tettetett sajnálkozással, miközben ujjai fenekemre simulnak, s tágra nyílt szemekkel remegek meg… mit… beszél? – Gondoltam… arra még ő sem képes csak egy idióta bosszúterv miatt. Mindig is túlságosan érzelgős és kötődő típus volt… lehet, hogy a haja is csak azért éledt fel, mert szíve örül a lehetőségnek, hogy bosszút állhat. – Dühösen villan tekintetem, próbálom kiűzni fejemből kegyetlen szavait, szememből megállás nélkül csorognak a könnyek, s a józaneszem teljesen cserben hagy, ahogy mérges kapálózással köpök arcába. A vérrel keveredett nyál undorítóan folyik le bőrén, látom, ahogy arca eltorzul a haragtól, egy gyors mozdulattal törli le arcát, majd ujjai a nyakamra siklanak, állam alá nyúlva emel fel, s mintha egy pihekönnyű zsákot dobálna, testemet erősen vágja a falnak. Hangos nyekkenéssel nyögök fel, szemeim tágra nyílnak, ahogy testem erőtlenül esik a fal tövében lévő párnára. Felkel az ágyról, fenyegetően lassú léptekkel közelít felém. Minden porcikám sajog a fájdalomtól, szinte mozdulni sem tudok, s meredten bámulok magam elé. Ez lenne tehát a vég… kérlek… Altar… hadd haljak meg úgy, hogy hiszek a szerelmünkben… miért… miért nem megy?
Szemeimből újabb könnycseppek indulnak el, számban összekeveredik a vér kesernyés és a könnycseppek sós íze, de mikor elém ér, hangos dübörgést hallunk az ajtón, s pár másodperc múlva egy elf lép be.
- Uram. A herceg… megszökött. – Egy pillanatra elmosolyodom, szívemről hatalmas kő zuhan le, ahogy megkönnyebbülök… Altar… legalább Altar jól van.
A király dühtől megremegve üvölt fel, a falhoz lép, egy hatalmasat bokszol a kemény márványba, amely megadóan morzsolódik darabokra ökle erejétől.
- Te! – Az elfre néz szikrázó tekintettel. – Itt maradsz, amíg vissza nem jövök, és ha a fiú eltűnik, az életeddel fizetsz! – Szemeit most rám szegezi, dühösen vicsorogva pillant le rám a földre. – Te pedig megbánod, hogy világra jöttél, amint visszaértem!
Kiviharzik, s alig telik el pár perc, az elf a folyosóra lép, körülnéz, felém pillantva int, hogy menjek oda.
- Gyere, nincs sok időnk, ki kell jutnod innen. – Szemeim tágra nyílnak, ledermedve rázom meg a fejemet.
- Nem megyek! Senki nem fog meghalni miattam. – Gőgösen emelem az égnek tekintetemet… ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy fel tudnék állni.
Az elf egy sóhajtás kíséretében lép mellém, körém teríti az utazóköpenyemet, amit a király a téren tépett le rólam, s a könnyedén kap a karjaiba.
- Hé… mondtam, hogy… - Erőtlen ellenkezésem semmit nem ér, s ő halkan suttogva lép ki velem a folyosóra.
- Pssszt, Altar már vár. – Szívem kihagy egy ütemet a név hallatán, szemeim újra könnybe lábadnak a szívemet mardosó fájdalomtól. Altar… tényleg szeretsz?... ugye… ugye…
Néma gyötrődéssel hagyom, hogy gyors léptekkel suhanjon a folyosókon, s a csuklya alól kipillantva nézem, folyosókat szegélyező tükrökben az arcomat csúfító lila véraláfutást. Visszataszító… most már… most már szép sem vagyok… vajon tényleg… tényleg csak a bosszú miatt? Soha nem nézném ki belőle, hogy ilyet tenne… de túlságosan összevág minden… hogy miért volt mindig ingerült mikor a szeretkezésről kérdezgettem… hogy miért utasította el mindig olyan határozottan… hogy miért ragaszkodott hosszá, hogy elvigyen az Éneklő Óhegyre… mindent túlságosan megmagyaráz.
Szemeimből hatalmas könnycseppek csordulnak ki, szívemet üresnek érzem, mintha minden szeretet, minden csepp forróságot kifacsartak volna belőle, és most nem maradt semmi… semmi csak kínzó, gyötrelmes üresség, és a gondolataim fájdalmas visszhangja.
Lejjebb húzom arcomon a csuklyát, hogy teljesen eltakarjon, s ahogy kilépünk a palotából, megremegve hunyorítok a fényes napsugaraktól. A ruha alól kipillantva látom, hogy már a fák között megyünk, szívem hangos dobogásba kezd, mikor meghallom Altar hangját.
- Ilien! Melnya… - Halkan suttogja a szavakat, miközben kivesz az ismeretlen tünde karja közül, kezei remegnek, s én szemeimet lehunyva karolom át nyakát. Nem lehet… nem lehet, hogy ez csak egy színjáték… tudom, hogy magamért szeret. A haja… a haja bizonyítja… ugye… ugye az bizonyítja?
- Jól vagy, melnya? – Hangján hallatszik az aggodalom, s én halk hümmögéssel válaszolok… még nem kell megtudnia… még nem… Közelebb bújok hozzá, félek, hogy lehúzza rólam a csuklyát, de nem teszi. Nem akarom, hogy meglásson… nem akarom, hogy lássa… addig akarom halasztani a pillanatot, ameddig lehetséges.
- Indulnotok kell. – Hallom az ismeretlen hangját, s felemelem a fejemet Altar válláról… de vele mi lesz? Ha itt marad… akkor megölik…
- Köszönök mindent, Lucian. –Hangjából most árad a komor tekintély, s sajgó hátam kellemesen bizsereg, ahogy ösztönösen gyengéden cirógatja ujjaival. – Veled mi lesz?
- Ne aggódjatok miattam. Már egy csoport elmenekült a király zsarnoksága elől. Úgy tudom az északi hegyekben vertek tábort. Páran már régóta tervezzük, hogy megkeressük őket. – Altar vállára dőlve hallgatom a beszélgetésüket, már nem is igazán figyelek komoly szavaikra, szinte félálomba merülök a forró ölelésben. Altar… szeretlek… akkor is, ha te nem szeretsz… akkor is, ha csak felhasználni akarsz… kérlek… ne hagyj el.
Mikor befejezték a beszélgetést, Altar sietve ültet fel a lóra, minden mozdulata még a szokottnál is óvatosabb és gyengédebb, s mikor mögém ül, remegve kuporodom össze az ölében.
Nem kérdez semmit, kezeit körém fonja, s hagyja, hogy lassan megnyugodjak az ölében, hogy kipihenjem a történteket… már amennyire ez lehetséges egy vágtató ló hátán.
A hatalmas állat szinte a föld fölött suhanva szeli a levegőt, könnyed mozdulatokkal szlalomozik a fák között, szívem boldogan dübörög, hogy ismét Altar karjai között lehetek, de valahol mélyen, elásva az érzéseim alatt, féregként rágják szívemet Maloch szavai. Nem akarom… el akarom felejteni, amiket mondott. Mindent… amiket mondott, amiket tett… kérlek… csak hadd felejtsem el… még ha igaz, akkor is… édes tudatlanság…
Végtelen hosszúnak tűnő órák következnek, a nap lassan vánszorog az égbolton, s őrült tempóban szeljük át a sötét erdő durva bozótjait. Egyikünk sem szólal meg, én fájdalmas vergődésembe feledkezve süllyedek magamba, s merev mozdulatlansággal figyelem, egy apró résen, ahogy a sötét, sűrű lombú fák száguldanak mellettünk.
Már javában beesteledett, mikor Altar megállítja a lovat, s némán felsóhajtva fordítom oldalra tekintetemet, mikor levesz az állat hátáról. Mozdulatai gyengédek, s tudom, hogy ha most a régi önmagam lennék, boldogan ölelném át, örülnék, hogy újra vele lehetek, egy csókot követelnék tőle… vagy még többet, mint egy csók… de most nem megy. Amint lábaim földet érnek, eltolom magamtól, elfordulok tőle, s szó nélkül, gyors léptekkel sétálok a folyó mellé, hogy lemossam az arcomra száradt vért.
- Altar… ugye tudod, hogy neked is az északi hegyekben lenne a helyed? Hogy a te feladatod lenne megdönteni a zsarnok bátyád uralkodását… - Halkan suttogom a szavakat, hallom, ahogy mögém lép, s lassan húzza le a csuklyát a fejemről, hogy a hajamba túrhassa ujjait.
- Előbb el kell, hogy vigyelek az Éneklő Óhegyre, ahol biztonságban leszel. – Szemeim tágra nyílnak, dühösen ugrom fel a földről, szembe fordulva Altarral, de arcát makacsul kerülöm tekintetemmel. Félek tőle, hogy mit látnék arcán… félek, hogy mit látnék tekintetében.
- De én már megmondtam, hogy nem megyek! – Szemeim könnybe lábadnak, hatalmas könnycseppek folynak végig arcomon, s szipogva törlöm le őket.
- Ilien… - Hangja fájdalmasan remeg, gyengéden ölel át, s minden érintése újabb tőrként szúr szívembe… ha csak a bosszú miatt kellek neki… ne öleljen így… ha nem is szeret, ne aggódjon értem… lehet… nem… már nem tudom, mit higgyek… szívem nem tud haragudni rá, de nem merek bízni benne. – Mit csinált veled az a szörnyeteg? – Rekedtesen suttogja a szavakat, szinte érzem a belőle áradó haragot, s a fájdalomtól remegve töröm ki magamat dühösen az öleléséből.
- Ne-ne érj hozzám! Ne… egy ujjal… se…
Altar
Őrjöngve esek a cellám falának, rácsainak. Ordításom, mágiám, erőm kirobban testemből, de a mágikus rúnák blokkolnak, amelyekkel körbevettek.
- Ilieeeen! Ilieeen!
Véreznek az ökleim.
Térdre rogyok, amikor kifogy erőm. Nem tudok szabadulni innen... Bátyám gondosan előkészített cellába vitetett, ahol még őt is bármikor be lehetne zárni.
Elkeseredettségem ködén keresztültör néhány szófoszlány, és felkapom a fejem.
- Altar herceg... pszt...
A rácshoz ugrok, ujjaimmal belemarkolok, de felizzik fehéren és megégeti bőrömet. Egy harcos áll ott, idegesen körbepislogva. A többi őr nem mozdul, csak óvatos pillantást váltanak egymással, és látszólag őrt állnak a folyosón. Mi folyik itt?
- Hol van Ilien? – faggatom őket rekedtesen.
- A király lakosztályában, egyik társunk elcsalja onnan a királyt, és aztán kicsempészi onnan. Lovad felnyergelve vár a Szürke Folyó mellett, társaink elkísérnek biztonságosan a határig.
Csodálkozva nézem őket. Ismerem mindet, egykor az én hadosztályomban harcoltak. Miért fordultak a király ellen?
- Miért...? – kérdezném, de elakadok. Igen, tudom már. Maloch önzése terméketlenné tette a népet. Ezért tört ki lázongás, amikor meglátták a hajamat. Nyilván többen is vannak, szakadár ellenállók... Megrázom a fejem. – Nem tudok az életekre állni, és átvenni az uralmat. Ti is tudjátok jól.
Komoran néznek rám.
- A néped érdeke. Kihalásra ítélnél minket?
Megrázom a fejem.
- Van ennek más módja is, higgyétek el. Amit a társam elveszítésével megtanultam, a keserű tény... - megbicsaklik a hangom, de folytatom - ...hogy az erőszak, soha nem jó megoldás. Nem lennél jó királyotok, káosz törne ki, mert az uralkodáshoz nem eléggé hideg és mérlegelő a szívem. Keressetek a királynak valakit... valakit, aki meg tudja érinteni a szívét.
- De mégis hogyan? Számtalan nő és férfi látogatta már az ágyát, de eredménytelenül!
Megrázom a fejem.
- Nem segíthetek. Hogyan is uralkodhatnék, vagy vezetném a szakadárokat, ha az egyetlen amire most gondolni tudok, az Ilien? Megőrülök, ha csak arra gondolok, hogy baja eshet... – suttogom kíntól behunyva szemeimet.
- Te is közénk tartozol! Segítened kell!
Bólintok.
- Rendben. Ha Ilient biztonságba helyeztem... visszatérek és segítek.
- Gyere, herceg!
Kinyílik az ajtó.
***
Hajnal. Hideg és szürke. Tökéletesen illik ehhez a szürke és fagyos földhöz. A sötét elfekhez. Amilyen én is vagyok. Voltam. Amíg Ilien fel nem melegítette hideg, kőkemény szívemet, én is csak egy voltam közülük.
Aggodalomtól összeszorult mellkassal, öklökkel várom őt.
Végre! Végre!
Egy harcos hozza felém őt, boldogan sietek eléjük, és amikor végre a karjaimba vehetem, ő pedig remegve átöleli a nyakamat, a megkönnyebbülés forró hullámokban borít be. Istenek... ha valami baja esett volna, én... belepusztultam volna.
Szavaim gyengéden áramlanak felé, lágyan szorítom magamhoz.
- Jól vagy, melnya?
Egyik harcos tapos az idillbe:
- Indulnotok kell.
- Köszönök mindent, Lucian – dörmögöm komolyan a szemeibe nézve. – Veled mi lesz?
- Ne aggódjatok miattam. Már egy csoport elmenekült a király zsarnoksága elől. Úgy tudom az északi hegyekben vertek tábort. Páran már régóta tervezzük, hogy megkeressük őket.
Elbúcsúzom tőlük, felülök a lovamra, karjaimban a legdrágább kincsemmel.
Nesztelenül, csendben követ a fák között néhány harcos, hogy vigyázzanak ránk. Elhagyjuk végre a veszélyes területet.
Nem állunk meg.
Estére már a törpék földjét tapossuk, így le merem állítani a lovat. A legyengült, csendes Ilient óvatosan leemelem a lóról. Egy panaszt sem hallatott egész úton, ami szokatlan tőle.
Leteszem a puha fűre, ő eltol magától és a csendben csordogáló folyó partjához lépked. Háttal nekem, letérdel és a vízbe meríti sápadt ujjait.
- Altar… ugye tudod, hogy neked is az északi hegyekben lenne a helyed? Hogy a te feladatod lenne megdönteni a zsarnok bátyád uralkodását…
Lesimogatom fejéről a csuklyát, puha szőke tincseit megcirógatom egy lágy mosollyal.
- Előbb el kell, hogy vigyelek az Éneklő Óhegyre, ahol biztonságban leszel.
Felpattan, szembefordul velem, de nem néz a szemembe.
- De én már megmondtam, hogy nem megyek! – kiáltja, könnyei kicsordulnak. Döbbenten meredek szép arcára. Felrepedt az ajka, és véraláfutások vannak arcán és nyakán. Istenek...!
- Ilien… - suttogom, forró fájdalom és vad gyűlölet mar mellkasomba. Mit művelt vele az a szörnyeteg?! Ezért... ezért... megölöm... – Mit csinált veled az a szörnyeteg?
- Ne-ne érj hozzám! Ne… egy ujjal… se… - nyöszörgi, kezeivel eltolna magától, de nem tud ellenállni a gyengéd erőszaknak.
- Ilien... Ilien kérlek...
Lassan megnyugszik karjaimban, remegése alábbhagy, és végre hozzám simul. Saját nyelvemen suttogok hozzá, szavaim összefüggéstelenek.
- Ne sírj, ne... mert minden könnycsepp fáj nekem. Megígérem, hogy megbosszulom, bármit is tett veled az a szörnyeteg... esk...
Mielőtt esküt tennék, kis keze a számra tapad.
- Ne! Altar ne mondd ezt! – sikkantja, gyönyörű, könnyes szemeivel végre rám néz. – A bosszú nem megoldás, és még bajod is esne... akkor pedig én...
Ujjaimmal letörlöm könnyeit, és puha puszit hintek a szájára, hogy ne fájjon neki a seb miatt.
- Rendben. – Elkomorulok és mélyen a kék szemeibe nézek. – És most hallani akarok mindent.
Miközben beszél, letérdelek elé, és remegő ujjakkal bontom ki őt a ruhájából. Muszáj látnom... tudnom kell. Nyakán Maloch ujjainak nyomai, már elszíneződtek. Szétrántom már szakadt ingét, és alabástrom bőrén siklanak ujjaim. Semmi.
- ...aztán...
- Aztán? – morgom, nadrágjának szegélyét megragadva.
- Rájött, hogy... ismerem néped nyelvét...
Megdermedek, és a szemeibe nézek. Ezt nem tudtam... Ezek szerint minden szerelmes szót, vágyakozó sóhajt értett, amit eddig neki súgtam. Elmosolyodom, megpuszilom ismét a száját.
- Anmelin foanya... *
Nyakam köré fonja karjait, és remegő ajkakkal csókol meg. Íze a legédesebb, legmámorítóbb boré... illata mint a tavaszi szélben nyíló rózsa... sós könnyek illatával. Elszakítom tőle a számat, és látom hogy sír.
- Mi a baj, kedves?
- Azt... azt mondta... – szipogja - ...hogy én csak a bosszúd eszköze vagyok... és valójában te... engem... nem...
Megfogom csuklóit, komoran összeszorítom számat.
- Nézz a szemembe Ilien. - Megrázza a fejecskéjét. – Nézz rám!
Szót fogad nagyon lassan. Hosszú, selymes szempilláin rezgő könnyeiben ragyog a csillagos égbolt, a hold ezüst fénye simítja végig halovány bőrét. Olyan gyönyörű szép... Most sem vagyok képes felfogni, miként képes viszonozni érzéseimet, hogyan tud szeretni egy magamfajta vad és közönséges sötét elfet...
Ellágyul tekintetem, gyengéden cirógatom arcvonásait tekintetemmel. Higanyezüst szemeimben kavarognak a gyengéd érzelmek.
- Soha ne kételkedj bennem. Soha.
____________________________________________
*legdrágább kincsem (tündéül)
Ilien
Karjait körém fonja, ellentmondást nem tűrően húz magához, mégis minden mozdulata óvatos és gyengéd. Egész testem megfeszül, majd minden végtagom erős remegésbe kezd, ahogy átjárja szívemet a belőle áradó forróság. Nem akarom… nem megy… nem tudok haragudni rá… még akkor sem, ha igaz, ami Maloch mondott… ha így ölel magához, minden apró porcikám üvölt a boldogságtól. Annyira hiányzott, pedig alig pár óráig voltunk elválasztva. Hosszú, végtelen hosszú éveknek tűnt.
- Ilien... Ilien kérlek... – Halkan, kérlelően suttogja nevemet, hangjából árad a gyötrelmes fájdalom, s szavai a fülembe mászva, megállíthatatlan ágyúgolyóként zúzzák végleg porrá a szívem köré húzott fal utolsó romhalmazait. Testem ellazul, megadom magamat a dübörgő szívem kitartó ostromának, s Altarhoz bújva simulok bele az ölelésbe. Köszönöm. Altar… köszönöm, hogy nem engedsz el. Köszönöm, hogy akármilyen kétségem van, erősen szorítasz magadhoz. Szeretlek, még akkor is, ha csak kitartóan játszod a szerepedet. Vajon… vajon lehetséges lenne ezt megjátszani? Ugye nem? Mond, hogy bízhatok benned. Annyira szeretném.
Édes, szerelmes szavakat suttog fülembe saját nyelvén, olykor meg-megremegek szívem vad kalimpálásától, a levegő percről percre válik egyre forróbbá körülöttünk. Kezeimet én is köré fonom, gyengén, bizonytalanul markolok a testét fedő köpenybe, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Kihűlt arcomat szinte égetik a szememből lassan kigördülő, forró könnycseppek, hosszú szemhunyásokkal pislogok ki újabb és újabb hatalmas cseppet, hogy azok bőrömet marva hulljanak le a mélybe.
- Ne sírj, ne... mert minden könnycsepp fáj nekem. – Bátortalan mosoly kúszik ajkaimra, kezeim megfeszülnek körülötte, ahogy szívem egyre jobban felforrósodik szavaitól, s bizonytalanul emelem fel fejemet mellkasáról, hogy arcára pillanthassak. - Megígérem, hogy megbosszulom, bármit is tett veled az a szörnyeteg... esk... – Szemeim tágra nyílnak, kezem gyorsabban mozog, mint gondolataim, s ujjaimat ajkára tapasztva fojtom belé a szörnyű fogadalmat.
- Ne! Altar ne mondd ezt! – Szinte ijedten pislogok fel rá, szemeimben még mindig könnyek gyülekeznek, s ajkait simító ujjaim bizseregnek a puha testrész selymes érintésétől. Nem… miattam senki nem fog bosszút esküdni. Az erőszak csak még több erőszakot szül, és ha egyszer elkezdődik, soha többé nincs menekvés az ördögi körből. - A bosszú nem megoldás, és még bajod is esne... akkor pedig én... – A gondolattól is émelygek, hogy Altar miattam sodorná veszélybe magát… mintha így nem lenne elég izgalom az életünkben. Nem kell még több életveszély… főleg, hogy nincs is igazán mit megbosszulni. Amit Maloch a testemmel tett, az gyorsan meg fog gyógyulni… bár… amit a szívemmel… az talán soha…
Végtelenül óvatos érintéssel veszi arcomat kezei közé, mintha attól félne, hogy egy erősebb mozdulattól porcelánbabaként hullok darabokra, majd hüvelykujjai bőrömet lágyan cirógatva tüntetik el a legördülő könnycseppeket, s testem beleborzong a meleg simításba. Ajkait lágyan, puhán simítja számra, a rövid, visszafogott csók halk hangja töri meg a ránk telepedett meghitt csendet, s ujjaim ismét ruhájába markolnak, hogy testem remegését próbálják csillapítani, sikertelenül.
- Rendben. – Halk komorsággal dörmögi a rövid, beleegyező választ, s hosszút pislogva érzem, ahogy egy leheletnyivel könnyebbé válik a szívemet kínzó hatalmas súly. Tekintetét már-már szigorúan szúrja szemeimbe, de mindvégig hihetetlenül gyengéd és óvatos marad. – És most hallani akarok mindent. – Szemeimet lehunyva bólintok az ellentmondást nem tűrő, már-már parancsnak nevezhető felszólítás hallatán, s tudom, hogy ez most nem az a pillanat, hogy hercegi büszkeségemnek eleget téve, dacoljak az utasítással. Halkan mormogva kezdek elmesélni minden apró pillanatot, s a borús emlékek fájdalmas felidézését nem könnyíti meg, hogy lassan, gyengéd simításokkal kezd el vetkőztetni. Testem megremeg, ahogy elém térdelve cirógatja végig mellkasomat, látom szemeiben megcsillanni az aggodalmat, ahogy a széttépett ingemre pillant, s testemet akaratom ellenére is boldogság járja át... olyan… olyan jó érzés, hogy aggódik értem. Szigorú, komoly pillantások… csak azért, mert ennyire féltett volna? Vajon tényleg… ennyire aggódott? Istenem… mond, hogy igen… kérlek.
Néha hosszú másodperces szüneteket tartok a mesélésben, agyam elkábul a gyengéd simításoktól, s mindig újra és újra össze kell szednem kavargó gondolataimat.
- …aztán… - Kábán suttogva hunyom le szemeimet… mit… mit is akartam épp mondani? Nem emlékszem… hol tartottam? Már nem tudom.
- Aztán? – Altar komor hangja a fülembe mászva zökkent ki a néma ábrándozásból, s a jelenbe visszarántva józanítja ki fáradt, bódult elmémet.
- Rájött, hogy... ismerem néped nyelvét... – Érzem, ahogy ujjai ledermednek, szemei tágra nyílva merednek rám, de egy rövid pillantás után szégyenlősen kapom el tekintetemet. Ugye nem lesz mérges, hogy eddig nem mondtam el neki? Féltem… féltem, hogy ha megtudja, hogy értem, amiket suttog… féltem, hogy akkor abbahagyja. A szívemnek szüksége volt azokra a tiltott, titkos szavacskákra, amiket lágyan a fülembe dörmögött azzal a tévhittel, hogy nem értek belőlük egy szót sem… csak azt nem értem, hogy miért? Miért nem akarta, hogy értsem? Minden egyes szava tovább és tovább boldogította szívemet… miért fosztana meg ezektől az apró, boldog pillanatoktól?
Bizonytalanul siklik arcára tekintetem, látom, ahogy elmosolyodik, s újabb kő zuhan a mélybe szívemről. Lusta, elégedett mosollyal hajol hozzám, újabb gyengéd puszit lehel számra, s beleborzongok a bársonyosan selymes ajkak puha, óvatos érintésébe. Többet akarok. Nem elég…
- Anmelin foanya... – Halkan suttog fülembe, testem megremeg, ahogy szemeim tágra nyílnak, s egy rövidke másodperc alatt gyűlnek ismét hatalmas könnycseppek a szemembe. Annyira szeretem. Nem bírom tovább. Nem megy… egyszerűen nem megy. Nem vagyok képes távol tartani tőle magamat.
Kihasználom, hogy most közel egy szinten vagyunk, szorosan fonom kezeimet nyaka köré, s testéhez bújva simítom arcomat bőréhez. Orra lágyan simítja végig arcom, majd ajkaimat gyengén simítom szájára, s egy mélyebb csókot követelve tőle. Rögtön reagál nyelvem hívogató, csábító mozdulataira, érzem ajkaim közé csusszanni a puha testrészt, s Altar íze szívemet megnyugtatva árad szét számban, elkábítva érzékeimet. Forróság, szenvedély, szerelem… csupán ezen érzések erős hullámai kavarognak körülöttünk, minden mást kizárva, s beleremegek a hosszú csókba. Egy-egy hevesebb mozdulatnál az arcomon lévő sebek éles fájdalommal sajognak, de az apró kín eltörpül a szívemet elárasztó boldog, nyugtató érzelmektől. Lehetetlen… lehetetlen, hogy ez csak egy színjáték. Ez a forróság. Ezek az érintések… a mély, végeláthatatlanul hosszú, mámoros csókok. Tudom, hogy valódi. Valódinak kell lennie!
Újabb könnycseppek vándorolnak végig bőrömön, megállíthatatlanul keserítik meg az édes csókot, ahogy a szívemben lakozó bizonytalanság lassacskán bűntudattá alakul. Halkan pihegve hajtom le fejemet, mikor Altar elhajol arcomtól, érzem bőrömön a meleg ujjak érintését, ahogy gyengéden tereli vissza szemeibe tekintetemet.
- Mi a baj, kedves? – Mellkasom megremeg a bűntudat újabb rohamától, s szemeimet lehunyva tépem szét az összefonódott tekintetünket. Nem akarom látni… nem akarom látni a szemeit, mikor elmondom neki, hogy elbizonytalanodtam. Nem akarom elmondani… de úgy érzem muszáj. Vajon… vajon ezzel könnyíthetek a lelkemen? Vajon ez segít?
- Azt... azt mondta...hogy én csak a bosszúd eszköze vagyok... és valójában te... engem... nem... – Remegő hangon, szipogva suttogom a szavakat, de nem vagyok képes befejezni a mondatot. Nem vagyok képes kimondani, de tudom, hogy ő így is tökéletesen megérti szavaim jelentését.
Szemeimet lesütve meredek a sötét földre, a sápadt Hold fénye most nyomasztó haloványsággal telepszik ránk, lidérces árnyakat varázsolva szívem legmélyebb zugaiba.
Érzem, ahogy erős ujjai határozott mozdulatokkal szorulnak csuklóim közé, óvatos gyengédséggel fogja le kezeimet, s mikor megszólal, hangja komor, akár a sötétnek tűnő éjszaka apró rezzenései.
- Nézz a szemembe Ilien. – Testem összerezzen, szívem mintha apró mazsolává facsarodna össze mellkasomban, s szemeimmel makacsul vizslatom a szürkés kavicsokat, fejemet bizonytalanul rázom meg… nem… nem akarok… nem tudnám most elviselni a szigorú tekintetét. Megérdemlem, de nem akarom látni. Nem akarom, hogy ennél jobban fájjon. Egyáltalán lehetséges az? Nem akarom megtudni. - Nézz rám! – Szívem majd kiugrik a helyéről, remegő, lomha mozdulatokkal emelem fel arcomat, de tudatalattim akaratom ellenére is meg akarja védeni szívemet az újabb fájdalomtól, szemeinek sugara mintha megegyező pólusú mágnesként taszítaná tekintetemet, s hosszú, küzdelmes másodpercek után tudok csak elmerülni a higanyszürke szempár csillogásában. Szívem hangosan dobban meg, ahogy a szigorú komorság helyett a gyengéd érzelmektől kavargó, szürke íriszekbe pillantok, s megborzongok a boldog megkönnyebbültségtől. Érzem a szemeimben összegyűlő újabb, apró, erőtlen könnycseppeket, s minden erőfeszítés ellenére sem tudom kiszakítani tekintetemet szemeiből, mintha eltörhetetlen bilinccsel kötött volna össze minket.
- Soha ne kételkedj bennem. Soha. – Nem bírom tovább, a látásomat elhomályosító könnyfátyolból kitörnek a cseppek, záporozva gurulnak végig arcomon, s én Altar vállára borulva bújok hozzá, vállaim reszketnek a zokogás visszatartásától. Annyira… hülye vagyok… annyira idióta. Hogy gondolhattam? Hogy… hogy kérdőjelezhettem meg akár egy röpke pillanatra is? Nem értem… magam sem értem. Ha nem szeretne… miért suttogta volna úgy a szerelmes vallomásait, hogy azt hitte, nem értem?… ha nem szeretne, miért ölelne ilyen szenvedéllyel? Tudom. Tudom, hogy szeret. Soha többé nem szabad egy pillanatra sem meginognom. Válaszolnom kell neki, s tisztában vagyok vele, hogy szavaira csak egyetlenegy válasz létezik. Csak egy, nem több:
- Altar… sajnálom… annyira sajnálom. – Halkan reszketve szipogom a szavakat, olyan erősen kapaszkodok vállaiba, mintha az életem múlna rajta, arcomat nyakába fúrom, bőre nedvessé válik könnyeimtől, de nem tol el magától. Néma türelemmel csúsztatja kezeit hátamra lesimítva rólam a szétszakított inget, s testem belebizsereg a közvetlen érintésbe, ujjaim hajába vándorolnak, ahogy még közelebb húz magához. Lassan abbamarad a remegésem, a könnycseppek egyre lassabb, lusta mozdulatokkal csordogálnak arcomon, s néma nyugalom telepszik ránk.
Lomha mozdulattal emelem fel fáradt szemhéjaimat, majd lassan hajolok fel válláról, hogy ismét szemeibe nézzek, most rajtam a sor, hogy komor ridegséget öltsek magamra.
- De… akkor ne adj rá okot… - Szemeimben még mindig csillognak a könnyek, de szívem már megnyugodott, halk hidegvérrel suttogom a szavakat, kicsit elhúzódom Altartól, de ujjai még mindig hátamon kalandoznak, néha legyengítve a magamra erőltetett határozottságot. A kérdő pillantás láttán felbátorodott, határozottabb hangon folytatom, ujjaimmal vállaiba kapaszkodva tartom meg magamat. – Hazudtál, Altar. – Hangom rideg, és számonkérő, s szemei elkerekednek, egyik keze hátamról arcomra vándorol, hogy őszinte tekintettel cirógassa végig bőrömet.
- Ilien, soha nem tudnék hazudni neked. – Hosszút pislogva remegek meg, majd fejemet oldalra fordítva meredek ismét a földre… soha? Talán nem… talán magadnak is hazudsz, Altar…
- Nem csak nekem. Mindenkinek hazudtál... a Társadnak neveztél, Altar. Pedig te magad vagy, aki megakadályozza, hogy valaha az lehessek. Nem vagyok hülye, tudom, mit jelent a népetek körében aHornya kifejezés. – Hatalmas szemekkel pislogok tekintetébe, de a megrökönyödésen kívül egy árva gondolatot sem tudok kiolvasni a homályos szempárból. Érzem, hogy ujjai megfeszülnek testemen, keze mintha egy pillanatra megremegne… kérlek… kérlek, mondj valamit. Akármit… csak hadd meséljem be magamnak, hogy igazad van… hadd bocsájtsak meg, és törődjek bele a szavaidba. Akármit mondasz, boldogan elfogadom.
- Melnya… - Hangja rekedtes az érzelmektől, elgyengülve néz rám, s finoman húz ismét közelebb magához. – A szerelmünk olyan mély kapocs szívünk között, hogy nincs szükség ennél többre…Melin Hornya* - Megremegve hunyom le szemeimet, testemet átjárja a forróság, s szívem újra és újra elolvad minden egyes szavától… köszönöm.
Halovány mosoly kúszik ajkaimra, ahogy egyik keze arcomat végigsimítva csúszik nyakamra, s finoman húz ismét magához, hogy egy forró csókkal pecsételje le szavait. Ujjaim mellkasára siklanak, a ruhába markolva húzom közelebb magamhoz, majd kezeim maguktól cselekszenek, s gyengéden simítom le róla az utazóköpenyt. Nem! Nem gyengülhetek el! Még nem… még… még nem fejeztem be.
Szemeimet lehunyva gyűjtök energiát, majd ismét távolabb tolom magam tőle, s halkan szólalok meg.
- Akkor… akkor miért akarsz megszabadulni tőlem? Miért akarsz megszabadulni a Társadtól? Ha most elviszel az Éneklő Óhegyre, soha többé nem látjuk egymást! – Szemeimben fájdalom csillan, elég egy röpke gondolat, hogy szívem összeszorulva hagyja abba vérem ütemes pumpálását, s szinte megfullaszt a gyötrelmes kín. – Szerelmem, miért nem maradhatok veled? Örökre… együtt… csak te és én. – Arcához hajolok, szinte ajkaira suttogom a szavakat, majd gyengéd csókba hívom, miközben ujjaim finoman csatolják ki a páncélját rögzítő szíjakat. Érzem, ahogy megremeg, szoroson ölel magához, kezei hátamat simítják, egyre erősebb mozdulatokkal, s néha belenyögök a fájdalommal keveredett élvezetbe, ahogy egy-egy zúzódott részt simít végig. Mikor a nehéz páncélzat a fölre hullik, ujjaim hajába vándorolnak, a csókunk egyre szenvedélyesebbé és mélyebbé válik, szinte felfalja ajkaimat, s érzem, ahogy arcom kipirul, zihálva kapkodok levegőért a rövid szünetekben. Keze fenekemre siklik, így szorít magához, s remegő kézzel simítom ujjaimat a vékony ing alá, amit a páncél alatt viselt. Hallom, ahogy felmorran, hirtelen szakítja meg a csókot, s szinte lihegve, zihálva hajol el tőlem. Tekintete ködös, bűntudattal keveredett vágy csillog benne, s gyengéden simítom mellkasára ujjaimat… Altar… szerelmem… kérlek… ne kínozd tovább magad… mond ki, amire mindketten vágyunk. Kérlek… mond ki, hogy veled maradhatok. Olyan könnyű… egy rövidke mondat… kérlek…
- Ilien… - Halkan sóhajtja nevemet, s hangjából már tudom, mi lesz a folytatás. Szívembe erős fájdalom nyilall, s még távolabb húzódom Altartól, mikor folytatja. – Ezt már megbeszéltük. A legfontosabb a biztonságod. – Végleg kitépem magam kezei közül, s most nem állít meg. A folyócska mellé sétálok, gondolataim, érzéseim vadul, megállíthatatlanul kavarognak bennem, hiába nézek a lassú patak nyugtatóan folydogáló, csillámló habjaiba.
- Altar, többé nem tudok nélküled élni. Ha elviszel az Éneklő Óhegyre… te magad ásod meg a síromat. – Határozott tekintettel pillantok vissza rá, hangomban egy csepp bizonytalanság, vagy félelem sincs. Gyengéd, erőltetett mosolyra húzódnak ajkaim, s látom, hogy szemei elkerekednek. – És ne tegyél próbára. Tudod, hogy képes vagyok rá. Tudod, hogy megteszem. – Hangom megremeg a mondat végére, a torkomat fojtogató, egyre hatalmasabb és hatalmasabb gombóc megnehezíti a beszédet, s próbálom magamba fojtani az újabb sírógörcsöt. Ha Altar magamra hagy, nem leszek képes élni. Előbb végzek magammal, mint, hogy visszatérjek a régi életembe… élet? Nem… azt nem nevezném annak. Csupán egy olcsó, elbaltázott utánzat.
Altar hirtelen áll fel a földről, gyors léptekkel terem mellettem, s remegő kezekkel húz magához, hangja szinte reszket, mikor megszólal.
- Ilien! Kedvesem, ne mondj ilyet! Ne tedd ezt velem! Ne tedd ezt… - Dühösen török ki karjai közül, szemeim szikrákat szórnak… nem… ha már elkezdtem, akkor már befejezem. Akármennyire arra vágyik minden porcikám, hogy elgyengülve bújjak az ölébe, hogy megnyugtassam, hogy felvidítsam, hogy megcsókoljam, hogy a fülébe suttogjam, hogy mennyire szeretem… nem… most nem.
- Miért ne?! Ha megszöknék veled, már nem lennék értékes, igaz? – Szemeimbe könnyek gyűlnek, hátrálok még egy lépést, hogy távolabb kerüljek tőle, majd folytatom. – Ha megszöknék, már nem lennék herceg… nem lennék trónörökös… csak egy kolonc a nyakadon. – Szipogva törlöm ki a könnycseppeket szememből, hátrálnék még egy lépést, de talpam megcsúszik egy vizes kövön, s egyensúlyomat elvesztve érzem, ahogy hátra zuhan testem. Egy halk sikoly hagyja el ajkaimat, s szinte fel sem fogom, mi történik, egy hangos csobbanást hallok, s érzem, hogy puhára érkezem. Altar utánam ugorva fordított helyzetünkön, s így most az ölében ülök a sekély habok között. Megremegve pillantok rá, szemeim tágra nyílnak, ujjaimat szám elé kapva szólalok meg.
- Jól vagy? Ugye… ugye nem ütötted meg magad… istenem… annyira sajnálom. – Mielőtt folytathatnám, gyengéden csitít le, magához ölel, s halkan, halovány mosollyal kezd suttogni.
- Tényleg nem tudsz vigyázni magadra. – Durcásan fordítom el aggódó tekintetemet, kezeimet összefonom mellkasom előtt, de ő arcomat végigsimítva fordítja ismét maga felé tekintetemet, hogy a komoly szemekbe pillantsak. – Melnya, soha, de soha ne hidd, hogy csak egy kolonc lennél! – Tekintetem megenyhül, szívem könnyedén hiszi el az őszinte szavakat, s egyik kezemet mellkasára csúsztatva simítom szét ingét, hogy bőrét cirógatva bújhassak hozzá. Szemeimet lehunyva élvezem az érintést, s mikor lehajol hozzám egy csókra, engedelmesen eresztem be ajkaim közé nyelvét… Szenvedélyes csókok, forró ölelések, gyengéd, kényeztető érintések… vajon mi lehet ennél is több? Vajon milyen érzés lehet? … tudni akarom… tudni akarom…
____________________________________________________________________
*Édes Társam.
Altar
Csendesen sírva veti magát ölelésembe. Édes kis Ilien... Az a kígyó pontosan tudja, hova vájja méregfogát, hogy a legnagyobb fájdalmat okozza. Mindig is mesterien értett ehhez. Fenébe is.
- Altar… sajnálom… annyira sajnálom.
Hagyom, hogy elcsituljon, a cafatokban lógó ingét pedig lehúzom róla óvatosan. Elfojtok egy megkönnyebbült sóhajt, amikor látom hogy nincs a bőrén sérülés jele. Maloch durvaságától az istenek megóvták őt.
Percek múlva felemeli fejecskéjét, komolyan néz a szemembe.
- De… akkor ne adj rá okot… - Elhúzódik, én pedig őszintén meglepődve nézek vissza rá. – Hazudtál, Altar.
Csodálkozva simítom meg sápadt arcát.
- Ilien, soha nem tudnék hazudni neked.
- Nem csak nekem. Mindenkinek hazudtál... a Társadnak neveztél, Altar. Pedig te magad vagy, aki megakadályozza, hogy valaha az lehessek. Nem vagyok hülye, tudom, mit jelent a népetek körében a Hornya kifejezés.
Szóval... oh... értem...
Egyesülni vele... milyen csodálatos lenne! Puha kis teste magába fogadna engem, és...
Nagyot nyelve söpröm félre a vágyképeket. Nem. A köztünk lévő szerelem sokkal értékesebb, mint a nyers hús akarata.
Meghatottan nézek szikrázó szemeibe. Hát erre vágysz? Édes kis butusom... Nem érdemellek meg téged.
- Melnya… A szerelmünk olyan mély kapocs szívünk között, hogy nincs szükség ennél többre…Melin Hornya.
Megrezzen, és boldog kis mosollyal hunyja be szemeit. Ha ilyet tesz, nem bírom ki, hogy ne csókoljam meg. Olyan gyönyörű és... szép a lelke. A legszebb.
Egy pillanatra elgyengül, de aztán elhúzódik.
- Akkor… akkor miért akarsz megszabadulni tőlem? Miért akarsz megszabadulni a Társadtól? Ha most elviszel az Éneklő Óhegyre, soha többé nem látjuk egymást! Szerelmem, miért nem maradhatok veled? Örökre… együtt… csak te és én.
Elkábulva szavaitól hagyom, hogy kioldja páncélom szíjait. Magamhoz szorítom, éhesen falom ajkairól a szerelem édes nektárját, leheletét, illatát. Rózsa... Apró ujjai mellkasom forró bőréhez érnek, és én felmordulok a vad hévtől, amely kitörni akar. Nyelvem megállíthatatlanul tör szájába, kemény és formás fenekébe markolva rántom magamhoz közelebb. Még mindig a földön térdelek, így kényelmesen tudok vele csókolózni, a nagy magasságkülönbség nem zavar minket.
Igen... megtehetném... és ő hagyná magát. Szerethetném a testét... engedné nekem, de fájdalmat okozna neki, nem élvezné... és elhidegülne tőlem.
A másik probléma is égeti a szívemet, szinte elemészt. Nem maradhat velem, bárhogy is szeretné. Ő egy uralkodó. Király lesz belőle, egy egész ország, egy nép számít rá. Nem hagyhatja őket cserben, pusztán azért, hogy a szívét kövesse. Később megbánná, és amikor látná nyomorba dőlni az országát, meggyűlölne engem érte. Ismerem jól, tudom hogy így lenne. Különben sem maradhatna életben sokáig, ha az én életmódomat kéne élnie... Lehetetlen. Lehetetlen... Oly keserves a szívemnek az igazság, de be kell látnom, a mi szerelmünk olyan, akár a pillangó élete. Rövid, de gyönyörű.
- Ilien... – sóhajtom visszatérve a valóság talajára. - Ezt már megbeszéltük. A legfontosabb a biztonságod.
Kitépi magát a karjaimból, a vízparthoz sétál. Karcsú testét, sápadt bőrét éterivé varázsolja a holdfény.
- Altar, többé nem tudok nélküled élni. Ha elviszel az Éneklő Óhegyre… te magad ásod meg a síromat. – És ne tegyél próbára. Tudod, hogy képes vagyok rá. Tudod, hogy megteszem.
Remegő hangon, fájdalmas mosollyal közli velem ezt a borzalmat.
Utána rohanok, és magamhoz szorítom őt. Már észre sem veszem, hogy elf nyelven beszélgetünk egy ideje.
- Ilien! Kedvesem, ne mondj ilyet! Ne tedd ezt velem! Ne tedd ezt…
Kitépi magát a karjaimból, dühösen mered rám.
- Miért ne?! Ha megszöknék veled, már nem lennék értékes, igaz? – Ha megszöknék, már nem lennék herceg… nem lennék trónörökös… csak egy kolonc a nyakadon.
Elhalkul, könnyei ismét kibuggyannak. Esendő mozdulattal törli le őket, hátrál tőlem, megcsúszik de elkapom, és a lendülettől vele együtt zuhanok a vízbe. Megfordulok még a levegőben, így én érkezem az éles sziklás veremre, ő rám zuhan.
- Jól vagy? Ugye… ugye nem ütötted meg magad… istenem… annyira sajnálom. – hadarja rémülten. Magamhoz szorítom, és elmosolyodom. Ez az én kis Ilienem, nem az a komoly és szomorú fiú, akit az előbb láttam.
- Tényleg nem tudsz vigyázni magadra – dörmögöm mosolyogva. Ő duzzogva fonja karba kezeit, hogy távol tartson magától, de csak megcirógatom arcát és a szemeibe nézek. – Melnya, soha, de soha ne hidd, hogy csak egy kolonc lennél!
Ellágyulva omlik a karjaimba, csókja mohó és harcias, apró nyelve követeli az enyémet. Ujjai szétrántják ingemet, körmei szenvedélyesen marnak bőrömbe. Nyögve remegek meg. Dereka köré fonom egyik karomat, és feltápászkodom a vízből. Kis majomként csimpaszkodik rám, egy pillanatra sem hagyja abba a csókot, ahogy kisétálok a száraz földre. A hűvös éjszakai szél borzongásra készteti, érzem ahogy megremeg. De talán azért libabőrös és reszketős, mert...
A puha fűre ülök, hátradőlök, hagyom hogy lovagló ülésben elhelyezkedjen rajtam, kezei mohón tapogassanak, ajkai éhesen követeljék csókjaimat.
Felhorkan a lovam, halkan és figyelmeztetően. Azonnal felülök, és Ilient magamhoz szorítva körbepillantok a sötétben.
- Mi az? – suttogja.
- Sss...
Néhány hosszú másodpercig feszült csend ereszkedik ránk. Felállok, gyengéden felteszem őt a lóra, felkapom a vízparton heverő páncélomat és felugrok Ilien mögét.
- Jobb ha elmegyünk innen. Ez a föld elvileg veszélytelen, de az orgyilkosok idáig is eljutnak.
- R-rendben. – Összekoccannak a fogai, így előveszem a nyeregtáskából vastag és meleg köpenyemet, ráterítem és alaposan bebugyolálom.
Sebesen vágtatunk.
Ő pedig nyafogni kezd. Melegen szorítom őt magamhoz, mosolyogva hallgatom. Imádom ilyenkor. Hamar elfárad, álomba merül, de még így is szorongatja hajfonatomat a köpenyem biztonságos melegében.
Egy fogadónál végre megállunk. Kicsi ház, a törpék igényeinek tökéletes, Ilien számára is még elfogadható, de nekem igencsak kellemetlen a szobánk belmagassága.
Lefektetem az ágyra, és az ablak mellé ülök a földre. Fegyvereimet kezemnél tartva hallgatom megnyugtató szuszogását, szemeimmel a környéket pásztázom. Követnek minket, ezt tisztán érzem.
- Altar?
Felé fordítom feszült arcomat.
- Éhes vagy? – kérdezem tőle lágyan. Nem tudnék keményen szólni hozzá, csak így. Megrázza fejecskéjét, és lekászálódik az ágyról, maga köré tekeri köpenyem és hozzám tipeg. Mosolyogva figyelem ahogy húzza maga után a földön a nagy ruhadarabot. Megtorpan előttem.
- Nem fürdünk?
Megrázom a fejem.
- Te menj nyugodtan, nekem őrködni kell. Ez a hely nem biztonságos.
- Értem...
Eltotyog, a fürdőajtó mögött eltűnik. Amikor visszatér, ugyanúgy begubózik a köpenyembe és a szoba közepén megáll. Meztelen lábujjaival a másik lábát kezdi dörzsölni, láthatóan tanácstalanul. Felé nyújtom a kezem, bizonytalan arcán azonnal szétterül egy boldog mosoly, és már röppen is felém. Befészkeli magát az ölembe, mellkasomra hajtja fejét és felsóhajt.
Haját cirógatom lágyan, ellágyulva figyelem őt. Olyan szép... mindene. A szemei, az arca, a szíve...
Komoran téved tekintetem a távolba, az ablakon túli világba.
***
A nap fényesen ragyog már, amikor útra kelünk. Ilien egész reggel csendben volt, tudom jól mi az oka. Ahogy nyugat felé fordítom tekintetem, az Éneklő Óhegy karcsú, magasba törő hegyormai vészjóslóan fehérlenek az azúrkék égbolt alatt.
Késő éjjel érkezünk a következő fogadóhoz.
Leszállok a lóról, és leemelem őt róla. Fáradt vagyok és rosszkedvű. Érzem még mindig, hogy követnek minket. El kéne intéznem őket, de egy percre sem akarom Ilient egyedül hagyni.
Már a tündék földjén járunk. Gyanakvó tekintetek, ellenségesség fogad engem. Népünk nincs jóban, de nem támadnak meg, ha látják hogy csak egy békés utazó vagyok.
A fogadó egy vastag, hatalmas fa törzsében van, belül egy kis csigalépcső vezet fel, és majdnem a lombkorona magasságában van a szobánk. A berendezés karcsú, faragott fából készült, minden fehér és halványkék. Díszes a szoba minden centije, ahogy a tündéktől ez elvárható.
- Hű Altar! Nézd a kilátást! – kiáltja Ilien a kerek, cirádás ablak előtt állva. Mögé lépek, és a gyönyörű tündevölgy harsány-zöldjét, az épületek vakító fehérségét, tornyokat látom. Valóban lélegzetelállító látvány.
- Nagyon szép.
Az ablakpárkányon egy virágosláda áll, tele különböző színű virágokkal. Ilien megérinti az egyiket, és az összes virág megmozdul, felé nyújtózkodik. Boldogan felkacagva érinti meg őket.
- Nézd, nézd! Miféle növény ez? Még soha nem láttam hasonlót!
- Tündérliliom – válaszolom mosolyogva. Gyönyörű amikor nevet és mosolyog. Napok óta nem tette. Mióta utazunk együtt? Istenek... már nem számolom egy ideje.
- Belesimulnak a tenyerembe, mintha kérnék hogy simogassam őket! Simogasd meg te is! – kezemet felkapja, és odahúzza. Hagyom neki, habár jól tudom mi fog történni. A virágok, amelyek kezemhez érnek, azonnal elszürkülnek és lekonyulnak.
- Mi... mi történt? – habogja Ilien zavartan. Elhúzom a kezemet, elfordulok és a fürdő felé indulok.
- Jól tudod, hogy a sötét elfek miféle lények. A tündérliliom csak a jó mágiát viseli el...
Becsukom az ajtót magam mögött, és felsóhajtok. Nagyon... nagyon rossz a kedvem. Holnap délután megérkezünk a tündekirály udvarába. Mi lesz akkor? Tenyerembe temetem arcomat.
Mi lesz azután?
Hogyan fogom elviselni a hiányát?
***
Csendben ülünk a széles, nagy ágyon. Ő a hajamat fésüli, könnyű hálóingében térdel mögöttem. Az ablakon besütő holdfényben hajam szinte ragyog. Épp annyira, mint szerető szívem lángol, ég. Behunyt szemekkel élvezem érintéseit, ahogy hajszálaim meg-meglibbennek leheletétől.
Tudom hogy sír. Nem hallom, jól titkolja... de érzem sós könnyeinek illatát kifinomult érzékeimmel. Nem tudom mit tehetnék. Nem tehetek semmit. Semmit.
Szomorú elf ének simogat az éjszaka csendjébe. Ilien keze megdermed. Csendben hallgatjuk.
- Vajon kit sirat? – suttogja halkan.
- Ki tudja...
Halkan koppan a fésű a hófehér, fonott szőnyegen. Ültömben felé fordulok, felemelem kezemet és lecirógatom könnyeit.
- Holnap nem lesz rá időnk, ezért...
- Altar... ugye nem akarsz elbúcsúzni tőlem? – leheli. – Hát minden amit mondtam... süket fülekre talált?
- Ilien...
Kis öklei mellkasomon dobognak, fejét rázza, és már kiabál.
- Hogy teheted ezt velem? Hogy lehetsz rá képes? Altar!
Lefogom kezeit, magamhoz rántom, forrón és mohón tapad szám az övére. Fölé térdelek, lenyomom a puha, hófehér ágyra. Rózsaillata, bőrének selymes puhasága, szívének hallható sikolya szívem legmélyéig hatol. Felemelem a fejem, mélyen a szemeibe nézek.
- Király leszel. Több millió ember bízik benned, reményük a te válladat terheli. A megváltást, a reményt jelented számukra, és ha te nem lennél, életük sötétségbe merülne. Mindezt képes lennél elfogadni, csak azért, hogy velem maradhass? Ilien... nem teheted... – mosolygok le rá szomorúan, gyengéden cirógatom ágyra szorított csuklóinak bársonyos bőrét hüvelykujjaimmal. – Ha velem maradsz, bele is halhatsz... és ami még rosszabb, meggyűlölnél engem és magadat is azért, mert országod elvész a mohó ellenség karmai között, akik csak arra várnak, hogy meggyengüljön a birodalmad.
- Nem! Soha nem tudnálak gyűlölni téged! – suttogja remegő ajkakkal. Ellágyulva nézem szép szemeit.
- Ilien. Apád akarata szerint három évig kell a tündekirály udvarában tanulnod. Ha az idő letelt, én jövök majd el érted, hogy egy érett, erős és intelligens királyt vigyek az országodba. Megígérem.
Behunyt szemekkel felzokog.
- Altar...
Felülök ismét, és felhúzom őt is. Előveszem zsebemből az ajándékomat és felé nyújtom.
- Ez a tiéd, melnya. Szerelmem záloga.
- Altar... ez gyönyörű... – leheli, könnyei még mindig folynak. Felemelem karcsú kezét, és felhúzom rá a karkötőt. Fémesen, szikrázóan ragyog fel, amikor bőréhez ér. Elámulva nézi meg közelebbről. – De hiszen ez... hiszen ez... ez a te hajadból készült?
A mívesen font, ezüstnek látszó karkötő valóban az én hajamból készült.
- Ilyet egy elf csak egyszer ad életében, Ilien. Szeretném, ha megértenéd az érzéseimet és elfogadnád a döntésem.
- Egyszer? – suttogja.
- Igen.
- Miért ragyog ennyire?
Elmosolyodom.
- Mert szeretsz engem. Ugye várni fogsz rám, melin*?
____
*drága, édes
Ilien
Csókunk egyre mélyebb, nyelve újra és újra ajkaim közé törve kábít el, szívem veszedelmes zihálásba kezd. Ujjaim megfeszülnek forró mellkasán, és ahogy testem össze-összerándul a vágytól, néha bőrébe vájnak körmeim. Halk nyögése egy röpke másodpercre megszakítja ajkaink egyesülését, nyelvem beleremeg, s szemeimet lehunyva követelem a folytatást, mintha egyetlenegy csókkal próbálnám az idők végezetéig összeláncolni testünket… mert tudom… tudom, hogy nélküle számomra nincs jövő. Szívem minden apró porcikája tudja és érzi, hogy összetartozunk. Ezt Altarnak is tudnia kell. Neki is rá kell jönnie. Ugye… ugye rá fog jönni? Ugye nem lenne képes kiadni a kezei közül? Ugye… ugye nem teszi meg? Tudom, hogy nem képes rá.
Lassú mozdulatokkal áll fel, a lomha folyó hűvösen, lustán simogató hullámai közül, s én lábaimat dereka köré fonva simulok hozzá. Testemen kínzó, fullasztó forrósággal száguld végig a sóvárgás, minden porcikám reszket, ahogy fedetlen mellkasunk összedörgölőzik a heves csók közben. Még soha nem éreztem ilyet… még soha nem vágytam ennyire senkinek az érintésére. A teste forróságára… a csókjai izzasztó hevére. Nem tudom, mi történik velem… ezek a gondolatok… ezek a vágyak… eddig nem ismert érzések.
A füvön végigdőlve húz magára, s én mellkasán támaszkodva hajolok ismét ajkaira, kérem, követelem a folytatást. Kezei hátamon barangolnak, testem beleborzong a forró érintésbe, ágyékom szinte éget, s halkan zihálva kapkodok levegőért, mikor ajkaink pár röpke másodpercre elválnak egymástól.
A sárkányló halk, vérfagyasztó morranása szinte sikítva siklik fülembe, megtörve a saját, kicsi világunk forró varázsát, s ahogy Altar a végtelen hosszúnak tűnő csókot megszakítva ül fel, hirtelen tör rám a borzongás, ahogy a fagyos szél szinte belemar védtelen bőrömbe.
- Mi az? – Halk, remegő hangon suttogok a szoros ölelésben, s kiélvezem az utolsó, apró érintkezést vele, mielőtt végleg ellök magától.
- Sss… - Szemeimet lehunyva hagyom, hogy a torkomat fojtogató szorongás eluralkodjon rajtam, s minden eltelt másodperc végeláthatatlan óráknak tűnik. Veszély… veszedelem és bizonytalanság. Mindig… mindig megtöri valami a csodásnak, békésnek, végtelennek tűnő pillanatot, s a boldog nyugodtság apró füstfelhőként oszlik el egy észrevehetetlen szemhunyás alatt. Mindig. Miért? Miért büntetsz ezzel, Istenem? Miért nem lehetünk csak egy kis ideig… csak egy kicsit boldogok? Miért teremtettél minket, ha utána csak fájdalomra kárhoztatsz? Kegyetlenség.
- Jobb ha elmegyünk innen. Ez a föld elvileg veszélytelen, de az orgyilkosok idáig is eljutnak. – Testem már teljesen átfagyott karjai között, a hevesen forró vérem most nem száguld ereimben, lassú, szinte halott lomhasággal csordogál, mindenhova érzelemmentes ridegséget szállítva.
- R-rendben. – Elhaló, reszkető hangon suttogok, s ő egy könnyed mozdulattal tesz fel a ló hátára. Utazás… megint a soha véget nem érő vágta. Miért kell ezt csinálnunk?
Védelmezőn teríti körém köpenyét, s bőröm lassan újra felmelegszik, de nincs az a köpeny, ami felolvasztaná a szívemből áradó fagyos rettegést. Közeledünk. Napról napra... óráról órára… percről percre… méterről méterre egyre kevesebb választ el minket az Éneklő Óhegytől… és ezzel együtt az elválás gyilkos pillanatától… NEM! Nem… az nem lehet. Lehetetlen. Nem fog elvinni. Ő sem bírná ki nélkülem! Tudom… ugye… ugye ő sem bírná ki? Ugye nem visz el? Altar, kérlek mond, hogy nem lennél képes ilyet tenni velem. Kérlek… Kérlek…
Remegve bújok mellkasához, a ló már hosszú órák óta hasítja a fagyos éjszaka hűvös levegőjét, s fáradt testem zsibbadtan lüktet a kimerültségtől. Halk, durcás hangon suttogva kezdek panaszkodni, hogy kicsit feloldjam a ránk telepedett, néma feszültséget, s mérges szavaim édes mosolyt csalnak szerelmem ajkaira. Szívem bizonytalanul dobogva éled fel a makacs fájdalomból, s én is apró mosollyal nyugszom meg. testem ellazul az erős karok nyugtató ölelésében, s lassan mély, mindent elfeledtető álomba merülök.
A köpeny sötét melegségében ébredek, fáradtan nyitom ki szemeimet, zsibbadt agyam lassan fogja fel a látványt, mikor kipillantok a ruha alól. Egy szobában vagyunk, s Altar a karjaiban cipelve sétál az ágyhoz, hogy a puha matracra tegyen. A szoba elég aprócska, hosszú szótlan másodpercekig meredek az üres falra, majd fáradt tekintetem Altarra siklik. A kicsiny ablakon besütő holdfény sápadt tündökléssel világítja meg komor arcát, tekintetében mintha évtizedek fájdalmai kavarognának. Vajon… vajon Enthosra gondol? Nem… nem… ez most más. Érzem, hogy ez most más. Talán… nem… nem tudom.
- Altar… - Halk suttogásom remegve töri meg a dermedt csendet, s lassú mozdulattal pillant rám, látom, hogy gondolatai teljesen máshol járnak.
- Éhes vagy? – Csak egy fejrázással válaszolok, majd a vastag köpenyt ismét magam köré csavarva mászom ki az ágyból, közelsége szinte vonz magához, muszáj… egyszerűen muszáj oda mennem. Lassú léptekkel sétálok mellé, s ajkaira halovány mosoly kúszik, de a higanyszürke szemekben még mindig csak fájdalmas aggodalom kavarog... hihetetlen mennyire vágyom az érintésére. Szükségem van rá. Nem bírom, hogy itt van mellettem, és nem érhetek hozzá. Beleőrülök.
- Nem fürdünk? – Nagy levegőt véve hadarom el halkan a kérdést, érzem, hogy arcom teljesen kipirul az ajánlattól, s reménnyel teli, csillogó szemekkel merülök el tekintetében, szívem lassan, remegve dobog mellkasomban, s mikor Altar hosszút pislogva rázza meg fejét, az eddig reménykedő szív néma nyögéssel ugrik össze egész apróvá, s hangtalanul kapok levegő után a csalódottságtól.
- Te menj nyugodtan, nekem őrködni kell. Ez a hely nem biztonságos. – Kezeimet láthatatlanul szorítom össze a hatalmas lepel alatt, lassan bólogatva hunyom le szemeimet, s szinte rögtön hátat fordítva indulok el a fürdő felé.
- Értem… - Sikerül hangomból elrejteni a remegést, s ahogy csukódik mögöttem a kicsiny fürdőajtó, az eddig fojtogató könnycseppek néma zokogással törnek ki belőlem. Nem bírom. Már nem bírom. Olyan közel van, mégis annyira… de annyira hihetetlenül messze. Minden percben érzem, ahogy a köztünk lévő szakadék fölé állított híd egyre ingatagabb és ingatagabb lábakon áll, s tudom, hogy ha eljön az idő, mikor a híd leszakad, képtelen leszek visszamenni a saját oldalamra mielőtt a mélybe zuhannék. Tudom…
Fáradtan, nyűgösen sétálok ki fürdés után, szemeimet szinte lehunyva torpanok meg a szoba közepén, szívem szerint rögtön szerelmem ölébe fészkelném magam, de rettegek az újabb visszautasítástól… nem… nem bírnám ki.
Csupán pár rövid másodpercet kell a tétováznom, Altar mintha a gondolataimban olvasva derítené ki kétségeimet, s egyik kezét hívogatóan nyújtja felém. Testemben azonnal szétárad az ismert forróság, pillanatok alatt szállnak tova a gondterhelt aggodalmak, s gyors, türelmetlen léptekkel szaladok ölébe. Hosszú kezeit körém fonva húz magához, s a pillanat apró, forró boldogsága könnyedén töröl ki minden mást fejemből. Bárcsak örökké tarthatna… miért kell, hogy vége legyen? Nem kéne… nem kéne… ha Altar megértené, amit érzek, akkor nem kéne, hogy vége legyen. Soha… soha…soha…
Könnyedén, gyorsan álomba merülök Altar ölelésében, arcomon, hajamon érzem a nyugtató, bizsergető kényeztetést, minden egyes érintése újabb édes, mámoros cseppet varázsol a nyomasztó álom borús világába.
Késő délelőtt indulunk útnak, gyenge, élettelen léptekkel követem Altart, ahogy kilépünk a fogadó ajtaján, gyomrom kínzó ürességet jelezve kordul meg, de az étel gondolatától is émelygés kerülget. Halott rongybaba módjára hagyom, hogy Altar feltegyen a lóra, s erőtlenül dőlök mellkasának, mikor lassú, majd egyre gyorsabb vágtára ösztönzi a hatalmas állatot. A távoli horizonton fenyegető árnyként magasodnak az Éneklő Óhegy átkozott csúcsai, s mintha minden egyes megtett méter után újabb és újabb kőhalmaz szakadna szívemre, mézesmadzaggal csalogatva közelebb a pillanatot, mikor a gyenge szív összeroppan az irtózatos súly alatt.
Egy árva szó sem hagyja el ajkaimat egész úton, lelkem gyötrelmes gyászba burkolózik, testemet minden erőm magára hagyta a végelgyengülés küszöbén. Néha felkavaró, kényelmetlen félálomba merülök, de agyam nem hagyja, hogy elaludjak… nem… nem… nem aludhatok. Minden egyes értékes, együtt töltött pillanatot ki kell használnom.
Már javában éjszaka van, mikor Altar megállítja a lovat, érzelemmentes arckifejezéssel emel le, miután leszállt, s a fogadó felé vesszük az irányt. Szorosan követem őt, mereven a hátára meredve, egy szempillantást sem vetek a környezetünkre. Mindig is rajongtam a tünde
falvakért. Szeretem a kultúrájukat, a díszeiket, a lényüket… de most… most nem vagyok képes oldalra nézni. Nem akarom látni… félek, rettegek, hogy ha akár egy pillantást is vetek a fákba vájt kunyhókra, akkor életem hátralévő részében keserűséggel kell rájuk néznem. Minden… úgy érzem, minden Altarra fog emlékeztetni. Örökké… nem… mikre gondolok? Nem lehet… nélküle nincs életem.
A fájdalmas, vészjósló gondolatokból csak akkor zökkenek ki, mikor a szobánkba érünk, s ködös tekintetem egy pillanatra felcsillan, ahogy megpillantom a cifra berendezést. Mióta eljöttem otthonról, ez a leggyönyörűbb hely, ahol jártunk… ahol vele jártam…
Az ablakhoz sietek, hogy megtekintsem a végeláthatatlanul hosszúnak tűnő lépcsőzés jutalmát, s szemeim egy pillanatra felcsillannak, ahogy elém terül a táj mesés képe. Üresnek tűnő szívem egy röpke pillanatra lelkesedéssel telik meg, s elmosolyodva töröm meg a szoba csendjét.
- Hű Altar! Nézd a kilátást! – Altar hangtalanul lép, s én nem nézek hátra, mégis minden porcikám érzi a közelségét, hátamat alig pár centi választja el tőle, s szinte érzem a belőle áradó meleg gyenge hullámait. Szívem megdobban, életre kelve kezd boldog dübörgésbe, szinte fülemben zihálva kábítja el elmémet, s bátorító forrósággal űzi el a szomorú gondolataimat.
- Nagyon szép. – Óvatos érintéssel simítom végig az ablakban tündöklő színes, fényes virágokat, s akár egy boldog tündérmesében, a növények csillogva mozdulnak kezem irányába, édes, kedves puhasággal simítva bőrömet, s halk kacaj hagyja el ajkaimat, hosszú napok óta először érzem könnyűnek szívemet.
- Nézd, nézd! Miféle növény ez? Még soha nem láttam hasonlót.
- Tündérliliom. – Hallom hangján, hogy mosolyog, szívem nyugodt boldogságba merül, ahogy lelkesedve simítom végig újra a gyönyörűszép virágokat.
- Belesimulnak a tenyerembe, mintha kérnék, hogy simogassam őket! Simogasd meg te is! – Mosolyogva nyúlok Altar keze felé, ujjaim élénken simulnak bőrére, határozott mozdulattal húzom előre, s ő nem ellenkezik. Közelségére a virágok elszíntelenedve konyulnak le, szemeim tágra nyílnak, s ő lassan húzza vissza a kezét.
- Mi… mi történt?
- Jól tudod, hogy a sötét elfek miféle lények. A tündérliliom csak a jó mágiát viseli el... – Összerezzenek, ahogy a fürdőajtó csapódása visszahangzik az üresen maradt szobában, s a mese mágiájából kizökkenve maradok egyedül a fájdalmaimmal és a kétségeimmel.
Arcomon végigfolyik az első könnycsepp, sós íze kínozva mászik számba, az érzelmek legapróbb csíráját is kiirtva belőlem, s helyükön nem marad semmi. Semmi, csak üresség. Semmi, csak fájdalom. Semmi, csak rettegés.
A könnyeim forrón záporozva hullnak a mélybe, az apró virágok mintha felélednének a sós cseppektől, vigasztalón nyúlnak felém, de kedves törődésükkel csak még mélyebb fájdalmakat csalnak elő szívemből. Az ágyhoz rohanva temetem arcomat a párnába, kellemes illata édesen mászik orromba, de az érzékeimet kényeztető aroma csak gyötrelmes fojtogatást vált ki belőlem… nem akarom… nem akarom… nem vagyok hülye. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az Éneklő Óhegy alig pár órányi vágtára van innen. Igen. Tudom… holnap… holnap odaérünk. Holnap mindennek vége. Mindennek. Az utazásnak… az álomnak… a szerelemnek… az életnek. Holnap minden véget ér, s én fájdalmas, kétségbeesett tekintettel meredek a sötét, csillagos égboltra, tudván, hogy nem vagyok képes megállítani az időt. Tudván, hogy a percek makacsul mozdulnak akkor is, ha nem akarom. Tudván, hogy életemben először nem kapom meg, amire vágyok… pedig… ennyire még soha… még soha nem vágytam semmire.
Észre sem vettem, hogy elnyomott az álom, s a fürdőajtó nyílására ébredek. A könnyeim lelassulva folydogálnak, ahogy mögé térdelek az ágyon, szó nélkül teszünk mindent, ösztönösen, szívünk diktálja a cselekedeteket. A fésűt remegő ujjaim közé véve húzom végig a nedves tincseken, gyengén, finoman érintem a fénylő szálakat, s minden egyes húzás után egyre több és több néma, maró könnycsepp szalad végig bőrömön.
Az dermesztő csendet lágy ének töri meg, halkan, szívfájdítóan szeli a nyugodt, mozdulatlan levegőt, s kezem megáll a mozdulatban. Mellkasom rázkódik a visszafojtott zokogástól, de ajkamat egy néma nyikkanás sem hagyja el. A fájdalom szinte megőrjít, gondolataim kínzóan kavarognak, s a remegést elfojtó, vékony hangon szólalok meg.
- Vajon kit sirat?
- Ki tudja… - Már nem látok a sűrű, vastag, áthatolhatatlan könnyfátyoltól, gyötrelmesen reszkető ujjaim közül könnyedén csusszan ki a fésű vékony alakja, halkan koppan a puha földön, s szívem mintha a masszív tárgy helyett törne milliónyi apró, összeragaszthatatlan szilánkra. Az utolsó éjszaka. Most utoljára érintem így a haját. Most utoljára bújhatok hozzá alvás közben. Most utoljára simíthatom a gyönyörű, ezüstöt bőrét. Most utoljára követelhetek tőle forró, tiltott csókot. Most utoljára… most utoljára élhetek.
Hátrafordul, gyengéden törli le arcomról a könnyeket, de minden mozdulata felesleges pazarlás. Érintésétől csak a rettegés erősödik fel szívemben, s a letörölt könnycseppek helyét egy röpke pillanat alatt még több és több veszi át. Minden levegővétel egy gyötrelmes kínszenvedés, mellkasom összeszorulva fojtogat, s legszívesebben segítségért üvöltve vergődnék karjai között. Legszívesebben könyörögnék neki, hogy soha ne hagyjon el, legszívesebben magamhoz kötném örökre… de nem lehet. El fog hagyni. Látom rajta. Már nem kellek neki. Látom a tekintetén. Ő is tudja, hogy ez az utolsó. Miatta. Miatta ez az utolsó, és ezt is tudja.
- Holnap nem lesz rá időnk, ezért… - Ereimben a vér lassú, kétségbeesetten lomha mozgása is megszűnik létezni, szívem mintha nem pumpálná tovább az éltető folyadékot, s sejtjeim fájdalmasan sikítva adják át magukat a kínszenvedés mardosásának. Torkom elszorul, szemeimből újabb könnycseppek csordulnak ki, csatlakozva társaik millióihoz… ne… ne mond végig… kérlek Altar, ne gyilkolj meg. Nem bírom. Megőrülök. Nem. Nem vagyok képes elbúcsúzni tőle. Nem akarok elbúcsúzni tőle. Előbb búcsúzok el az életemtől.
- Altar... ugye nem akarsz elbúcsúzni tőlem? Hát minden amit mondtam... süket fülekre talált? – Torkom összeszorul, utolsó, kétségbeesett próbálkozással erőltetem ki magamból a szavakat, s mikor Altar a nevemet suttogja halkan, agyamban mintha elszakadna valami. Már nem látok, nem hallok, nem érzek semmit, csak a fájdalmat, s hangosan kiáltva adom ki magamból minden gondolatomat, abban a csalfa reményben bízva, hogy ez gyógyír lesz fájdalmaimra.
- Hogy teheted ezt velem? Hogy lehetsz rá képes? Altar! – Hiába kiáltok, hiába öntöm minden haragomat erős ütésekbe, a fájdalom nem csitul, minden egyes csapással mintha szívemet püfölném makacsul, s már zsibbadnak kezeim, mikor Altara a csuklóimat megragadva fog le. Záporoznak arcomon a könnyek, szemeimet összeszorítva fordítom oldalra tekintetemet, de ő magához ránt. Mohón, hevesen tapad ajkaimra, szemeim kipattannak, az érintése, a csókja egyszerre repít a mennybe, s taszít a pokol égető, kegyetlen bugyraiba, s erőtlenül hagyom abba az ellenállást. Az ágyra fektet, ajkaink szinte összeforrnak, nyelve vad mozgása elkábít, s testem megfeszül a szívembe maró fájdalomtól.
Lassan emeli fel fejét, tekintetünk összefonódik, s szemeiben komoly szomorúság csillan.
- Király leszel. – NEM!!! Nem! Nem… vele maradok. Ilien maradok… nem leszek király. - Több millió ember bízik benned, reményük a te válladat terheli. A megváltást, a reményt jelented számukra, és ha te nem lennél, életük sötétségbe merülne. Mindezt képes lennél elfogadni, csak azért, hogy velem maradhass? Ilien... nem teheted... – Tudom… tudom, hogy igaza van… de nem… nem igazság. Miért… miért kéne feláldoznom magamat értük? Nem igazság! Nem igazság! Nem akarom… nem akarok király lenni. Nem akarok nélküle élni. Nem akarom megmenteni az országot. Nem leszek jó király. Miért… miért nem csinálja valaki más? Akárki… akárki, csak kérem… kérem, valaki vegye le rólam ezt a terhet. Összerokkanok. - Ha velem maradsz, bele is halhatsz... és ami még rosszabb, meggyűlölnél engem és magadat is azért, mert országod elvész a mohó ellenség karmai között, akik csak arra várnak, hogy meggyengüljön a birodalmad. – Szemeim tágra nyílnak, gondolataim kuszán kavarognak, s semmire nem vagyok képes, csak ellentmondani a szavainak… megutálni? Őt? Soha… soha… olyat soha nem tudnék… soha.
- Nem! Soha nem tudnálak gyűlölni téged! – Hangom halk, szinte alig súrolja a levegő kínzó nyugalmát, egész testem beleremeg a kétségbeesésbe. Mit tehetnék még? Mit mondhatnék, hogy meggyőzzem? Egyáltalán van rá mód? Nem tudom… már nem tudom… nincs ötletem… semmi okos indok nem jut eszembe, végleg kifogytam az észérvekből. Miért nem elég neki annyi, hogy nem bírom nélküle? Miért nem elég annyi, hogy vele akarok lenni örökre? Miért nem hisz nekem? Nem értem… nem értem… kérlek, Altar… kérlek, mondd, hogy ez csak egy teszt volt… mondd, hogy csak meg akartad tudni, hogy mennyire vagy fontos nekem. Mondd, hogy veled maradhatok. Ne ölj meg. Kérlek ne… bárcsak… bárcsak utolértek volna az orvgyilkosok. Bárcsak már halott lennék. Mennyivel jobb lenne minden. Mennyivel könnyebb lenne minden. Vajon megszűnik valaha ez a fájdalom? Nem… nem hinném.
- Ilien. Apád akarata szerint három évig kell a tündekirály udvarában tanulnod. Ha az idő letelt, én jövök majd el érted, hogy egy érett, erős és intelligens királyt vigyek az országodba. Megígérem. – Minden egyes szava tőrként szúr vérző szívembe, s kitör belőlem a fullasztó zokogás. Nevét suttogom, a nevet, melyet ezerszer ismételtem el magamban, a nevet, melyet örökre, kitörölhetetlenül és eltüntethetetlenül a szívembe véstem, a nevet, mely életem végéig kísérteni fog álmaimban.
Felül, magával húz engem is, s én élettelen babaként hagyom magam.
- Ez a tiéd, melnya. Szerelmem záloga. – Pár könnycseppet kipislogva pillantok a felém nyújtott tárgyra, nedves szemeim elkerekednek.
- Altar… ez gyönyörű… - A sok sírástól kimerült szemekkel nézem, ahogy felhúzza csuklómra az ezüstös ékszert, majd kezemet felemelve nézem meg közelebbről. Szívem kihagy egy ütemet, egy pillanatra a könnycseppek is megszűnnek csorogni szememből, ahogy felfogom, hogy mit kaptam… - De hiszen ez... hiszen ez... ez a te hajadból készült? – A haja… ez… azt jelenti? Ez olyan, mintha… megkérte volna a kezem? Ha egy elf a szerelmének ajándékozza egy hajtincsét…
- Ilyet egy elf csak egyszer ad életében, Ilien. Szeretném, ha megértenéd az érzéseimet és elfogadnád a döntésem. – Egyszer? Az nem lehet… Enthos… akkor… miért? Nem értem.
- Egyszer? – Torkom egyre szűkebbnek tűnik, szinte belefulladok a keserű boldogságba, s hosszút pislogva tüntetem el a felgyülemlő könnyfátyolt szemeimről.
- Igen.
- Miért ragyog ennyire? – Halkan, remegő hangon suttogva kérdezem, pedig tudom a választ. Tökéletesen tisztában vagyok a válasszal.
- Mert szeretsz engem. Ugye várni fogsz rám, melin? – Várni? 3 évet? Tudja… tudja egyáltalán, hogy miről beszél? 3 év? Végtelen hosszú, kibírhatatlan hónapok… szenvedéssel töltött, átzokogott hetek… éveknek tűnő, élettelen napok… erre kárhoztatna? Erre ítélne?
- Szerelmem… szerelmem… kérlek… kérlek… nem várok rád, mert egyáltalán nem válunk el egymástól. Nem tudok. Nem bírom ki. Altar! Nem élek túl nélküled 3 évet! Nem akarok túlélni nélküled 3 évet… – Zokogva ejtem ki a szavakat, néha szünetet tartok, hogy utána mély levegőt véve folytathassam, s ő ismét magához húz. Reszketve bújok ölébe, s hosszú, hosszú másodpercekig zokogok mellkasán. Ez lenne a búcsú? Ez lenne a vége? Itt érne véget a mese?
- Végig veled leszek. Mindvégig. – Kicsit eltol magától, felemeli kezemet, s egy csókot lehel karkötője mellé a csuklómra. Magamban tartom a könnyeket, Altar óvatosan fektet le az ágyra, mellém fekszik és magához húz, majd halkan suttogva ismétli meg a kérdést saját nyelvén.
- Várni fogsz rám, szerelmem? – Újra kitörnek belőlem a könnycseppek, szívem végleg megadja magát a fájdalomnak, s a kínoktól elgyengülten bólintok. Ujjai hajamba túrnak, egy apró könnycsepp csillan arcának bőrén, s felerősödött sírással hagyom, hogy fejemet mellkasához húzva nyugtasson le. Szíve lassú, szomorú dobogása fájdalmas álmokba taszít.
A nap gyenge simogatására ébredek, Altar az ablak mellett áll, mereven nézi az elterülő tájat, s kimerülten nyitom ki szemeimet. Nem... kérlek ne... Utálom a napot, hogy sietteti a hajnal hasadását, utálom a csillagokat, hogy ilyen könnyen feladják a küzdelmet, utálom a szelet, hogy nem hoz felhőket, melyek eltakarnák a fényt… mindent... Mindent gyűlölök ebben az üres, érzelemmentes világban.
Felülök az ágyon, már nem sírok. A könnyek kifogytak belőlem, most már teljesen üres vagyok… üres… a fájdalom megszűnt, hogy sokkal mélyebb, érzelemmentes gyötrelmekkel kísértsen, s a rettegés tovaszállt, mikor meghalt az utolsó reménysugár… remény… csalóka érzelem, mely boldogsággal kecsegtet, hogy utána még nagyobbat zuhanhassunk. Igen. Soha nem szabadott volna bedőlnöm neki… soha…
Altar étellel kínál, de visszautasítom, szinte alig hallom szavait, lassan fogok fel minden mondatot, s hosszú ideig tart, míg összerakom magamban a választ. Ez nem is én vagyok. Nem. Én tegnap meghaltam. Vajon visszajön valaha az az Ilien? Nem hinném. Az az Ilien a mélybe zuhant. Az az Ilien nincs többé.
Elindulunk. Egyikünk sem szólal meg, nincs mit mondanunk… már előző éjszaka elbúcsúztunk, felesleges további szavakkal fájdítani az elválást. Nem fogom túlélni. Tudom, hogy nem fogom túlélni, de nem mondom el neki. Nem változtatna semmin. Talán így kell lennie. Igaza volt, hogy soha nem lennénk boldogok. Túlságosan más világban élünk.
Kínzó némaságba burkolózva hagyom, hogy leemeljen a lóról, egy utolsó, láthatatlan könnycsepp csordul végig arcomon, de mielőtt leleplezném a szívemben rejlő utolsó, aprócska érzelem foszlányát, egy könnyed mozdulattal tüntetem el a kegyetlen bizonyítékot.
Nem nézek rá. Egyetlen egyszer sem. Tekintetem végig kerüli arcát, s mikor a tündekirály elénk lép, egy méltóságteljes herceg pillant fel rá, nem egy darabokra hullott szívű gyermek.
- Fenség, a fák suhogása már két napja az érkezésének híréről dalol. – Udvarias mosollyal bólintok, majd halkan szólalok meg.
- Most ha lehet, pihenni szeretnék. Kimerített a hosszú, kellemetlen út. – Hátra sem fordulva indulok el a kastélyba, lassú, gőgös léptekkel. Egy pillantásra sem méltatom Őt. Minden porcikám üvöltve könyörög, hogy legalább egy utolsó pillantást… egy utolsó pillantást hadd lopjak róla, hadd szívjam magamba a keserédes látványt, hadd érezzek utoljára valamit, még akkor is, ha az fájdalom… de nem lehet... nem engedem. Nem hagyhatom. Ha most hátranézek… ha most hátranézek, nem leszek képes tovább menni. Ha most hátranézek, és már nem lesz ott… ha már nem lenne ott… itt helyben rogynék össze holtan. Tudom. Ezért egy apró rezzenést, egy apró sandítást sem engedek meg magamnak. Semmit.
Nem nézek körül, nem csodálom meg a gyönyörű palota tündöklő pompáját… semmit nem látok. Semmiért nem lelkesedem. Úgy érzem magam, mint egy szivacs, mely egykor túlcsorduló, boldog érzelmekkel volt tele, de most kifacsartak. Kifacsartak, és száraz, értéktelen lettem. Egy ember, érzelmek nélkül.
Minden perc végtelen hosszúnak tűnik, fáradtan engedem a szolgálóknak, hogy a szobámba kísérjenek, de egyedül öltözöm át. Soha többé nem engedem senkinek, hogy hozzám érjen. Azt akarom, hogy örökre az Ő érintése maradjon meg a fájdalmas emlékeim szörnyű romhalmazain.
Miután átöltöztem, szinte beájulok a hatalmas, puha, illatos ágyba, s gyötrelmes kínnal szakad elmémre a megmentő sötétség.
Halk, nyugodt suhogásra ébredek, ahogy a szél óvatosan játszadozik a fák leveleivel, s kábán nyitom fel az ólomsúlyú szemhéjakat, hogy körbenézzek a szobában. A széles erkélyajtó félig nyitva van, a lágy szellő, könnyen kap bele a puha selyemfüggönybe, cifra táncra kényszerítve a halványnarancssárga anyagot.
- Altar… - Halkan suttogva keresem szerelmem alakját, s mikor homályos szemeim nem találnak sötétszürke, ezüstös foltot a szobában, fejemet a párnára visszaejtve hunyom le szemeimet… biztos a fürdőben van.
- Fenség. – Egy halk, vékony hang töri meg a csendet, szemeim kipattannak, tekintetem előtt olyan gyorsan játszódnak le a napok, hogy beleszédülök a hirtelen rám törő fájdalmas emlékek sokaságába. A plafonra meredek, torkom egy másodperc alatt ugrik össze, s hangosan levegőért kapva ülök fel az ágyon, mire a fiatal szolgáló halkan felsikkantva kapja szája elé kezeit. Tekintetem előtt leperegnek a tények, amiket agyam elutasított, és kizárt az álmaim világából. Altar… elment… itt hagyott. Egyedül. Magamra hagyott. Örökre. – Fenség, jól van? – A lányra nézek, de nem látom arcát, csak egy homályos foltot, pedig látásomat most nem könnyfátyol homályosítja. Nem. A könnycseppjeim örökre elfogytak. Végleg. A síráshoz érzelmek kellenek. Nekem már nincs. Az emlékük néha még kísért, de többnyire csak ürességet érzek. Soha többé nem fogok sírni. Soha.
- Mennyi ideig aludtam? – A lány megszeppen, mikor megszólalok, s ahogy egyre jobban kikászálódom a kába álomvilágból, látásom kezd kitisztulni, s mikor az ébredés és a ráébredés első sokkja lezajlik, az egykori szívem helyén lévő tátongó lyuk újra belenyugszik a borzalmas tényekbe. A magány fájdalmas és visszautasíthatatlan örökkévalóságába.
- Három napig.
Elküldöm, s ő engedelmesen távozik a szobából. Mellkasom összeszorul, s különös inger tör rám… sírni akarok. Annyira jó lenne. Vajon ha kisírnám magam, könnyebb lenne? Vajon ha dühöngenék és ordítoznék, megkönnyebbülnék? Vajon ha utálnám, és lehordanám Altart mindennek, akkor jobban érezném magam? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy erre nem vagyok képes.
Szemeim a csillogó karkötőre tévednek, fénye homályos, hisz ahogy életerőm, szerelmem is gyengül, s szemeimet hosszan lehunyva emelem ajkamhoz csuklómat, hogy egy csókot leheljek az ékszerre.
- Hiányzol. Már most hiányzol, pedig még csak egyszer ébredtem nélküled.
Két hét telt el Azóta a nap óta. Minden perc, minden óra egy kínzóan hosszú örökkévalóságnak tűnik. Mindig. Örökké. A napok összefolynak, az éjszakák pedig még rosszabbak. Ha rá gondolok, nem tudok aludni a kavargó emlékektől és a boldogság mámoros érzésének halovány kísértésétől, és a tudattól, hogy már soha nem lesz olyan… Ha nem rá gondolok, akkor pedig rettegek elaludni, mert tudom, hogy ő fog megjelenni az álmomban. Tudom. Mindig. Mindig róla álmodok… és mikor felébredek… mikor felébredek, még mindig az ő alakját keresem a szobában. Soha nem lesz vége. Soha. Már semmire nem vágyom, csak a felejtésre. Csak a felejtés csábító gondolata éltet. A remény, hogy egyszer visszatérhetek a régi életembe. A remény… gyenge vagyok… újra hagyom becsapni magamat. Újra hagyom, hogy az orromnál fogva vezessen ez a rövid, apró szócska. Remény.
Szorgalmasan és kötelességtudóan járok az óráimra, s figyelmesen hallgatom oktatóim szavait, abban bízva, hogy egyszer képes leszek annyira koncentrálni valamire, hogy ki tudom verni a fejemből Őt. Ez egyelőre lehetetlennek tűnik, de tudom, hogy így kell lennie. Muszáj továbblépnem. Muszáj.
Senkit nem engedek közel magamhoz, csak akkor beszélek, ha kérdeznek, akkor is keveset és tőmondatokban. Nem vagyok hülye, látom a szemükön… minden egyes elf szemén látom az aggodalmat… a csalódottságot… a kiábrándulást. Nem engem vártak. Nem. Ők a régi Ilient várták, de Altar megfosztotta őket tőle. Az az Ilien elment.
A napok kicsit felgyorsulnak, de múlásuk még mindig kínzóan lomhának tűnik. Két hónap telt el… pontosan két hónap és három nap, az órákat már nem számolom. Semmi nem változik. Semmi. Az üresség nem töltődik fel érzelmekkel, s a szívem helyén tátongó űr még mindig sötét fekete lyukként akarja beszippantani mellkasomat minden egyes másodpercben. A kezdeti, naiv reményt végleg elvesztettem. Nincs többé. Porba hullott, akár az elmúló őszi fák utolsó levelei. Meghalt.
Lehullott az első hó, gyönyörű fehérséggel megajándékozva az ámuldozó tekinteteket. Hó… régen imádtam. Annyira szerettem. Most egyáltalán nem érzek semmit, ha ránézek, csak keserűséget. Ennek is csak az a célja, hogy még fagyosabbá tegye az életemet. Ez is csak azért van, hogy éjszakánként még jobban sóvárogjak az ölelése után. Tudom. Biztos vagyok benne. Ez lehet az egyetlen magyarázat… Mikor enyhül végre a fájdalom? Miért nem tudom elfelejteni? Miért? Miért kell ennek a karkötőnek még mindig… még mindig ilyen fényesen világítania?
- Elég volt! – Hangosan kiáltva csap az asztalra a tanítóm. Tekintetemet összerezzenve tépem el a szállingózó hópelyhekről, hogy a fájdalmaimból feleszmélve nézzek a dühös tekintetbe. Mit mondott? Nem hallottam. – Mikor beleegyeztünk, hogy tanítjuk a király fiát, akkor nem arról volt szó, hogy egy halott bábunak magyarázunk értelmetlenül. – Szavai kegyetlenül hasítják a levegőt, de meg sem rezzenek. Tudom. Igaza van. Megértem. Mindenki pont ugyanezt gondolja, de ő az egyetlen, aki eddig ki merte mondani.
- Bocsánat. – Halkan, érzelemmentes hangon suttogok, s szemeim tágra nyílnak, mikor egy hatalmas pofon csattan arcomon. Ujjaim bőrömre siklanak, s hallom, hogy a szolgálólány, aki a szoba másik felében téblábolt, halk sikkantással surran ki a szobából, nyilván átkozva, hogy a szemtanúja volt egy ilyen jelenetnek… megütni a trónörököst?
- Ne kérj bocsánatot! Szánalmas. A tündék, akik az udvarban a tanítóid voltak, mindig büszkén meséltek a fiatal herceg tudásszomjáról. Hazugság. – Torkomba hatalmas gombóc költözik, szó nélkül állok fel, kiviharzom a szobából, s meg sem állok, míg a saját szobám ajtaja nem csapódik mögöttem. Igaza van. Igaza van. Megközelíthetetlen árnyéka vagyok a régi önmagamnak. Annyira… annyira igaza van. Annyira fáj… annyira hihetetlenül fáj a hiánya. Annyira hihetetlen, pótolhatatlan ürességet hagyott maga után.
Arcomat gyengéden marja végig egy apró könnycsepp, ujjaimmal finoman törlöm le, kikerekedett szemekkel nézem remegő kezeimet, s hangosan, váratlanul tör ki belőlem a zokogás. Lábaim összecsuklanak, a földre rogyva kuporodom össze apró gombóccá, s a hangos, szívszorító zokogásom tölti meg a hatalmas szoba üres magányát. Hosszú, hosszú percekig nem csitul, remegő térdekkel sietek az ablakhoz, az erkélyre sétálva térdelek le a korlát elé, a hideg kegyetlenül csípi bőrömet, de szinte meg sem érzem. A fájdalom mindent elnyom. Kezeimmel a havas márványkorláton támaszkodom, s torkomból hangosan, gondolkodás nélkül ömlenek a szavak a viharos hóesés hangos süvítésébe.
- Altar! Gyűlöllek!!! Gyűlöllek!!! Semmit nem gyűlölök jobban ezen a világon nálad!!! Semmit!!! – Remegő hangom elhal, a sírás teljesen felemészti, s hangosan zokogva reszketek a szakadó hóesésben. – Altar… jól kitervelted… annyira jól kitervelted… megígérni, hogy eljössz értem három év múlva… megesketni, hogy várok rád… és aztán köddé válni… annyira kegyetlen vagy… annyira… hogy teheted, hogy elveszed tőlem a fájdalmaktól való menekülés egyetlen módját? Hogy teheted, hogy még ettől is megfosztasz? Azt hitted… azt hitted, hogy három év múlva már nem fog annyira fájni, hogy végezzek magammal, mikor nem jössz el, igaz? IGAZ?! – Hangosan üvöltök a semmibe, szavaim nem találnak hallgató fülekre, s a válasz csupán a szél szomorú, gyászoló süvítése.
Egy hónap telt el azóta, hogy visszanyertem a sírás képességét, s azóta minden egyes nap sírva fakadtam. Száraznak és kimerültnek érzem magam. Miután elájultam az erkélyen, súlyosan megbetegedtem, de a tündék gyógymódjai sajnos képesek voltak visszahozni az életbe. Pedig… már láttam… már szinte éreztem a megváltó nyugodtságot. Megfosztottak tőle. Kiszakítottak az édes álomból, hogy újra átadhassam magam a fájdalmaknak. De most már legalább érzem őket. Igen, tisztán érzem a kín minden egyes apró rezzenését, a vérző, sebes szívem, ha darabokban is, de mintha visszatért volna mellkasomba, s ahányszor eszembe jut Altar, a kés mélyebbre süllyed a szilánkokban… ahányszor eszembe jut… minden órában… minden percben… Igen. Még mindig… még mindig minden hang, minden kép, minden illat, minden érzés, minden szó, minden… minden rá emlékeztet. A nap felkelő sugarának gyengéd simogatása az ujjai gyengéd, forró cirógatásait hozza el nekem, s mikor leszáll az éj, a higanyszürke szempárként néz le rám minden tündöklő csillag… soha nem lesz vége.
A fák virágba borultak, a nap tündöklően ragyogva olvasztja fel a lefagyott tájat, s a szerelem kesernyés illata árad a levegőben. Alig több mint fél éve váltunk el. A fájdalom mintha csitulna, s van, hogy hosszú percekig nem jut eszembe Ő. Újra érzem az ételek ízét, s mikor madárcsiripelést hallok, már nem mindig sírom el magam. Tudok lelkesedni, ismét érzem néha a tudásvágy enyhe bizsergetését, mikor egy érdekes könyvet adnak a kezembe, s kihasználva a fájdalmon kívül az első érzést, ami hónapok óta rám tört, olvasmányokkal halmozom el magam. Már nem mindig csak kiábrándult csalódottságot látok az oktatóm szemeiben, esetenként látom tekintetükben megcsillanni az elismerést, s ez tovább ösztönöz a tanulásra.
Egy év telt el. Még soha… még soha nem volt ilyen fájdalmasan hosszú év az életemben. A napok még mindig összefolynak, ez soha nem fog változni. Nélküle minden csak értelmetlen próbálkozás, hogy imitáljam az élet látszatát, és megfeleljek a magas elvárásoknak, de már nem gondolok rá. Teljesen kizártam őt a fejemből. Kizártam őt a fájdalommal és a keserűséggel együtt, amit az emléke hordozott magában. Már nem érzek semmit iránta. Szerelem? Nem… soha nem hittem a szerelemben. Az a két hét, amit vele töltöttem olyan most, mint egy látomás, amely soha nem történt meg. Soha… pedig megtörtént. A testem, a szívem tudja, és érzi, csak az agyam utasítja el makacsul… pedig az éjjeli szekrényem felső fiókjában még mindig pislákol haloványan a karkötő. Igen. Levettem. A szívem nem bírja elviselni azt a kínt, hogy minden nap rá emlékeztessen. Azt a pillanatot várom, hogy elaludjon. Azt akarom, hogy végleg megszűnjön csillogni, s akkor talán szívem is elhinné, hogy már nem érzek semmit. Altar, túl sokra tartottál. Túlságosan bíztál bennem. Nem vagyok olyan erős, mint hitted. Nem az az ember vagyok, akinek te gondoltál. Gyenge vagyok. Túl gyenge ahhoz, hogy hordani tudjam a leggyönyörűbb ajándékot, amit valaha kaptam. Túl gyenge ahhoz, hogy betartsam az ígéretemet. Túl gyenge ahhoz, hogy ne kényszerítsem magamat felejtésre. Köszönöm a bizalmadat szerelmem, de nem érdemlem meg. Nem érdemeltem meg.
Újabb hónapok vánszorognak el mellettem, s napról napra mintha egyre élettel telibb szempár pislogna vissza rám a tükörből. Arcom egyáltalán nem változott, hajam vállam alá érve hullámzik hosszan, s hiába kérdezik a szolgálók, nincs szívem levágatni. Nem. Nem tudom miért, de kötődök hozzá. Ezeket a tincseket érintették Altar gyengéden cirógató ujjai… legalább ennyi… legalább ennyi hadd maradjon meg nekem belőle. Nem… erről soha nem mondok le.
Lassan kezdek hozzászokni az itteni élethez, eleinte rövid, most már egyre hosszabb beszélgetésekbe kezdek az udvarban élő elfekkel, többnyire kedvesek és illemtudóak, jól tudják, hogy mit engedhetnek meg maguknak és mit nem. Visszafogott bájolgás, érzelemmentes szavak. Pont, mint régen. De most nem zavar… ezt akartam… hiányzott… hiányzott ez az illemtudóan visszafogott, érzelemmentes élet. Annyival jobb, mint az örök fájdalom… Annyival jobb.
Az idő felgyorsul, néha már-már mosolygásra is képes vagyok, de a nevetés képességét örökre elvesztettem… pedig próbáltam… én tényleg megpróbáltam. Nem baj. Egy királynak nem kell nevetni. Egy királynak csak udvarias, méltóságteljes mosoly kell. Se több, se kevesebb. Arra már képes vagyok. Igen, kész vagyok feláldozni magamat. Kész vagyok egy végtelen hosszú, üres életre a népemért. Altarnak igaza volt, ezt kell tennem. Ez a feladatom. Ezért születtem. Nem azért jöttem világra, hogy boldog legyek… de akkor miért? Istenem… miért mutattad meg a boldogság mámorító ízét? Azért, hogy egész életemben tudjam, hogy mi az, amit soha nem kaphatok meg? Vagy netán próbára akartál tenni? Mert akkor megbuktam… teljesen megbuktam.
Ahogy javul az állapotom, egyre több, és változatosabb órákat iktatnak az órarendembe, mint királyt, megtanítanak a vívás fortélyaira, s a kultúrán kívül a harcászat rejtelmeibe is beavatnak. Unalmas. Soha nem szerettem, de tudom, hogy muszáj. Kötelesség. Pont, mint az életem. Kötelesség.
Egy hónap. Egy hónap múlva el kell szakadnom innen. Nem akarok. Még nem. Pont most illeszkedtem be. Már-már azt is mondanám, hogy barátaim voltak. Már-már azt is mondanám, hogy valamennyire boldog voltam… vagy legalább a boldogsághoz hasonló halovány érzés kerülgetett. És most ennek is vége, és mehetek vissza az emberek üres, tudatlan világába. Mindigis közelebb álltak a szívemhez az elfek. A kifinomultságuk, az eleganciájuk, a tudásuk. Elképesztő. És most mindennek vége lesz. Egy hónap.
A tündekirály azt mondta, hogy egy erős harcos fog hazakísérni. Szerintem felesleges, már nem tartok az orvgyilkosoktól. Néha még eszembe jut Altar ígérete, de tudom, hogy csak azért mondta, hogy ne végezzek magammal. Pedig megtettem volna. Oh, milyen szívesen megtettem volna. Még soha semmire nem vágytam annyira, mint akkor a halálra. Mint akkor a gondtalan szabadságra. De ő megmentett. Utolsó, édes ajándékként egy hamis reményt lebegtetett meg szemeim előtt, s ebbe kapaszkodva átvészelhettem a nehéz hónapokat… máig sem tudom, hogy hálás vagyok e neki. Nem tudom. Számomra teljesen mindegy. Én azon az éjszakán meghaltam, mikor a búcsúszavakat halkan a fülembe suttogta. Onnantól nekem semmi sem számított.
- Fenség, indulnia kell.
- Tudom. – Halkan bólintva emelem fel az apró zsákot, amibe a legszükségesebb dolgok vannak. Hétköznapi ruha, és egy kevés ennivaló. Semmi mást nem viszek. Már nem vagyok az a kamaszgyerek, aki öt táskával akart útnak indulni.
Halovány mosoly húzódik ajkaim sarkára az emlék hatására, lassú léptekkel sétálok az éjjeli szekrényhez. Kihúzom az alsó fiókot, s fájdalmasan remeg meg mellkasom, mikor megpillantom. Még mindig. Még mindig csillog.
Remegő kezekkel veszem ki, s ujjaim között simítom végig. Több mint egy éve nem értem hozzá… több mint egy éve. Mégis… soha… soha nem szűnt meg világítani. Mint ahogy a szívem sem fogja elfelejteni Őt soha. De már elfogadtam.
A csuklómon túl gyakran a szemem elé kerülne, ezért egy hosszú, bőrmadzagra csavarva kötöm nyakamba, az apró karkötő elbújik a vékony ing, és a vastag utazóköpeny alatt. Itt kéne hagynom. Itt kéne hagynom a szívemmel és az emlékeivel együtt. De miért… miért nem vagyok képes rá? Egyszerűen nem megy… nem megy…
Felülök a hófehér lóra, s a kísérőimmel együtt indulunk el az esti félhomályba burkolózva. Hátközépig érő, selymesen hullámzó tincseimet fájó szívvel lófarokba kötve tüntetem el az útból, s a csuklyát a fejemre húzva védem meg magamat a hűvös, késő őszi széltől. 3 éve… pont 3 éve…
Szívembe egész apró izgatottság költözik, szemeimet lehunyva próbálom eltüntetni, de kitartóan szorongatja mellkasomat… nem hiszem el… nem hiszem el, hogy még mindig reménykedek. Nem hiszem el, hogy még mindig ezt érzem. Tudom, hogy nem ő lesz, mégis. A szívem várja. A szívem várja, hogy feltűnjön a hatalmas lován, s a higanyszürke tekintet újra ellágyult érzelmekkel pillantson rám. NEM! NEM! NEM!
Kényszerítem agyamat az elszakadásra, s előre meredve próbálom kiverni fejemből a nevetségesen lehetetlen gondolatot… hihetetlen… hihetetlen, hogy hetek óta képes voltam nem gondolni rá, és most elég ennyi, hogy újra… hogy újra hónapokkal zuhanjak vissza. Nem fog eljönni. És jól is teszi. Csak újra felkavarná az érzéseimet, s legközelebb már nem tudna elég csábító és elég hihető reménysugárral eltántorítani a szörnyű tettektől… igen. Nem jön el, és ezzel végleg képes leszek elengedni őt. Tudom.
A találkozási ponton megállítom a lovat, s beleborzongok, ahogy ismerős nyerítést hallok meg a fák közül. Szemeim tágra nyílnak, szívverésem egy röpke másodperc alatt szökik az egekbe. Nem… csak… csak képzelődtem. Rosszul hallottam. Tudom… csak rosszul hallottam. Ennyi az egész…
Érzem, hogy arcom elárulja az érzéseimet, lejjebb húzom a csuklyát, hogy az óvó sötétség homályába burkolózhassak.
Magas, sötét alak lép ki a fák közül, bólint a kíséretnek, s pár rövid szó után, az elfek a hátuk mögött hagynak, eltűnnek a fák között, s én ledermedve meredek Altarra. Altar. Altar. Altar…
Itt van előttem. Ez most nem egy újabb álom. Ez most nem egy újabb látomás. Ez a valóság. Mit keres itt? Miért? Miért teszi ezt velem? Nem… nem megy… émelygek... mindjárt összeesek… Évek óta nem éreztem magamat ennyire védtelennek és kiszolgáltatottnak.
Hosszú percekig csak állunk némán, nem látom az arcát, mint ahogy ő sem az enyémet, de szívem őrült, eszeveszett tempóban zihál mellkasomban. Ne! Nem akarom megint ezt érezni. A kellemes izgatottság. A boldog zihálás. A lelkes, örömteli érzelmek. Belehalok. Kérlek ne! Az évek során elgyengült szívem nem bírja… nem bírja ezeket az intenzív érzelmeket. Megőrülök.
Egy másodpercbe telik csupán, hogy elfojtsam érzelmeimet, közelebb lépek, magabiztosan, már-már gőgösen nézek fel rá, s halk, illemtudó hangon szólalok meg:
- Ilien herceg vagyok. Remélem gyors, gondtalan utunk lesz. Indulhatunk is. – Igaz, kiállásom magabiztosabb lett, megerősödtem a vívásórák alatt, hozzá képest még mindig apró, vézna fiú vagyok, s legszívesebben a nyakába ugorva csimpaszkodnék rajta, mint három éve… Nem! Nem… nem engedhetem közel magamhoz. Nem bírom. Nem bírnék újra elszakadni… évek óta nem éreztem ilyen erős érzelmeket… vágy… öröm… kétségbeesés… és a rettegés… az oly jól ismert rettegés, ami minden együtt töltött percet megkeserített… ez már nem is az az Altar, akit szerettem. Három év alatt könnyedén megváltozhatott. Őt már nem ismerem… őt már nem akarom ismerni… nem akarom… nem akarom újra átélni ezt a szenvedést… mégis, titkon reménykedem benne, hogy ridegségemre csak egy mosoly a válasza, és kedves szeretettel ölel át, mint régen. Milyen könnyen megadnám magam neki. Milyen könnyedén elhinném minden egyes szavát… Nem! Nem… nem lehet… kérlek Altar… kérlek, könyörülj rajtam!
Altar
Kicsikarom belőle a választ, szemeiben a fájdalom... tükörképe az enyémnek.
Másnap reggel, hercegi ruhájában, gyönyörűen és sápadtan áll meg az elf király előtt, akinek a napfényben szinte lángolni látszó, borostyánsárga szemei mindentlátón pihennek meg rajta. Csuklóján ragyog a karkötő, ezt is látja. Komoran összeszűkülő szemei felém fordulnak, mindent ért. Viszonzom pillantását. Jól ismerjük egymást, évszázadokon át háborúztunk egymás ellen, s amikor meglátott belépni engem a herceg oldalán a várudvarba, döbbenten fogta fel a látványt. Most újabb meglepetés érte, amikor felfogta, hogy ennek az aprócska és törékeny emberi lénynek ajándékozta a szívét minden idők legrettegettebb sötét elf hadvezére. Altar, Hódító Argos fia.
A király üdvözli Ilient, aki fellépked hozzá a mívesen faragott, hófehér lépcsőn. Megrándul az arcom, ökölbe szorulnak kezeim.
Nem néz vissza rám.
Addig várok, amíg el nem tűnik a szemem elől, és mindenki más is.
Csak a gyanakvó elf harcosok maradnak, hogy szemmel tarthassanak.
Felemelem higanyszürke szemeimet az égig törő, karcsú, elf tornyokra. Vakítóan fehér falaikon szikráznak az aranydíszítések. Az ablakokból elf szemek kísérik mozdulataimat.
Megfordulok, és lassan kisétálok az udvarból. Néma csend, senki nem szól hozzám, csak bámulnak. Gyönyörű tündér arcok, ezerféle színű szempár követi utamat a lovamig.
Behunyt szemekkel hagyom, hogy lovam vágtasson velem, a hideg szélben könnyeim forrón égetik arcom.
***
Komoran végtatok a sötét erdőben. Mire feljön a nap, az elfek földjének határához kell érnem.
Három év.
Ezért a pillanatért éltem, mert ha ez nem lett volna, elsorvadok és elenyészek.
Maloch őrjöngött, amikor megtudta, hogy visszatértem és csatlakoztam a hegyekben bujkáló szakadárokhoz. Kétfelé szakadt az elf birodalom, és bár nem neveztem magam királynak, sok követőm volt. Majdnem megdöntöttem bátyám uralmát, de ekkor olyan történt, amire senki nem számított. Megtalálta a párját. Alattvalói hirtelen termékennyé váltak, és a nép elégedettsége tetőfokára hágott. Követőimtől elbúcsúztam hát... és ők békésen visszatértek királyukhoz.
Így van ez jól.
Én nem királynak születtem. Ilienért élek. Más célom már nincs, csak hogy vele lehessek, és láthassam őt felemelkedni, mint minden idők legcsodálatosabb uralkodóját.
A nap első sugarai megvilágítják a dombon váró lovat, és a rajta ülő alakot. Szívem hevesen zakatol mellkasomban, megállok és intek a többieknek.
Kiléptetek a fák közül, leszállok lovamról ahogy ő is. Megáll előttem, de nem látom arcát az ezüstkék köpeny csuklyája miatt. Magasabb lett, már a mellkasomig ér, köpeny alatt izmosabb és férfiasabb termet rajzolódik ki, hangja mélyebb és dallamosabb lett. Gyönyörűen beszéli az elf nyelvet... Az illata pedig semmit nem változott.
- Ilien herceg vagyok. Remélem gyors, gondtalan utunk lesz. Indulhatunk is.
Jéghideg szavai koppannak a hűvös hajnali levegőben, úgy érzem arcul csaptak. Néhány másodpercig tart csupán, a fájdalom keserű íze torkomba kúszik.
Lepillantok mellkasomra.
Nem, nem vérzik a szívem, pedig úgy érzem.
Kardom a földbe szúrom, és mellé rogyok féltérdre. Királynak járó tisztelettel lehajtom a fejem, próbálok levegőhöz jutni. Felindultságomban úgy érzem, belehalok a fájdalomba.
Már nem szeret engem.
Pedig én még most is meghalnék érte.
- Felség – suttogom rekedten. – Engem ért... a megtiszteltetés, hogy hazakísérjem a koronázási ceremóniára. Népe már várja önt.
Már egy király áll előttem. Ilien pedig... elveszett.
Válasz nélkül lép a lovához, felül rá és én követem példáját. Az erdőben csatlakozik hozzánk néhány hozzám hű sötét elf harcos, akik elhagyták a királyságot, hogy velem folytassák tovább életüket, kis zsoldos csapatként. Mondhatom, hogy felér több emberi hadosztállyal az erejük, így a király biztonsága garantált.
Délután pihenőt tartunk egy tó partján. Lovam nyergét igazgatom, amikor meghallom harcosaim csodálkozó szavait.
- Milyen gyönyörű!
- Nahát!
- Biztos, hogy ember?
Megfordulok, látom hogy az utazóköpeny a fűben hever, mellette áll Ilien. Belém akad a lélegzet is. Elf ruházatot visel, fehér, lenge szövet. Hercegi ékszerei ragyognak, szőke haja hosszan, selymesen és dúsan hullámzik alá vállain és hátán. Szépsége kiteljesedett az elmúlt években, gyönyörű de kifejezéstelen arcában szemei azúrkéken ragyognak. Engem néz, én pedig őt.
Belefájdul szívem a szépségébe.
Elfordulok tőle, mert félek... hogy odasietnék hozzá és karjaimba szorítanám.
***
Néhány nap csupán, és belépünk palotájának hatalmas, díszes kapuján.
Beteg és idős apja üdvözöl bennünket, népe csodálattal és hangosan énekelve, boldogan üdvözli őt. Csodálják délceg, gyönyörű, ifjú királyukat.
A király mosolyogva öleli keblére fiát. Milyen öreg lett, pedig egykoron ifjú volt és szépséges. Arcán a ráncok, szemeiben pedig a bölcsesség mutatja, milyen jó ember.
- Fiam, gyermekem! Végre!
Miután hosszas ölelkezésük véget ér, az udvaron álló sötét elf csoportomhoz fordul. Én állok elöl.
- Köszönöm, munkátok itt véget ért.
***
Lezajlik a koronázási ceremónia, Ilien fején immár a gyémántcseppekből álló gyönyörű korona csillog. Mindenki esküt tesz neki, mi is előlépünk a fal mellől, ahol eddig rejtőztünk. Meglepődik Ilien, talán azt gondolta köszönés nélkül távoztunk.
Letérdelek elé és apja elé. Lehajtom a fejem.
- Felség, azért vagyunk itt, hogy felajánljuk életünket az ifjú Ilien királynak. Haláláig szolgáljuk őt, és népét.
- Hogy... hogyan? – hebegi az öreg király, és tétován lerogy trónjára. Ilien is tágra nyílt szemekkel fordul felém. – Azt akarja mondani...
- Igen. Csatlakozunk önökhöz. Ilien király halála napjáig.
Néma csend ereszkedik a palotaudvarra, az emberek visszafojtott lélegzettel figyelnem bennünket. Hallatlan, a történelem során soha eddig meg nem történt esemény ez.
Egy elf herceg hűséget esküszik egy embernek.
Mélyen Ilien kéken ragyogó szemeibe nézek. Ha már nem is szeret, akkor is mellette maradok.
Elém áll, ajkai megremegnek. Megfogom karcsú kezét, belesimítom tenyerébe arcomat.
- Halálodig őrizlek téged, s életeddel együtt enyém is kihuny majd – teszem le ősi elf nyelven eskümet.
Ilien
Szívembe éles, kibírhatatlan fájdalom mar minden egyes kegyetlenül rideg szó után, mely elhagyja ajkaimat, de úgy érzem, nincs más választásom. Csak így tudom megvédeni szívem apró szilánkjainak utolsó darabjait. Csak így.
Rövid csend következik, üveges, érzelemmentes tekintettel meredek fel Altarra, s elakad a lélegzetem a kíntól, mikor szemeiben fájdalmat látok csillanni. Irtózatos, kibírhatatlan fájdalmat. Ismerem jól. Pontosan tudom, mit érez, s fájdalma nekem is éles késként szúr mellkasomba… nem… nem szabad elgyengülnöm. Legalább már tudja min mentem keresztül. Talán érzi azt a gyötrelmet, amit nekem okozott. Talán elégedettnek kéne lennem, de mégsem… meg akarom vigasztani. Át akarom ölelni. A nyakába akarok borulni, hogy csókot követeljek tőle, és elmondjam neki, hogy még mindig... hogy még mindig mennyire irtózatosan szeretem.
Egy pillanatra beleremegek a gondolatba, s a testemet elárasztó, régről ismert vágyba. A forróság, amit az ölelésekor éreztem. A szenvedély, amit a csókjai nyújtottak… Istenem, mennyire hiányzik. Mennyire irtózatosan hiányzik. Már el is felejtettem mennyire…
Szemeim tágra nyílnak, mikor térdre ereszkedik előttem, bár mozdulata inkább tűnik összerogyásnak, mint szándékos cselekedetnek, s mellkasom egész apró, borsó méretűvé ugrik össze, gyomrom görcsbe rándul, s csak az utóbbi években megtanult önuralmamnak köszönhetem, hogy nem görnyedek össze a fájdalomtól.. Ne… Altar… kérlek ne. Ne csináld ezt. Ne törj össze a szemeim láttára. Mutass rideg távolságtartást. Bizonyítsd be, hogy már nem szeretsz. Kérlek. Mond, hogy már nem szeretsz, mond, hogy már nem érdekellek, hogy utálni tudjalak. Hogy el tudjam hitetni magammal, hogy van esély rá, hogy visszakapjam tőled a szívemet. Kérlek.
- Felség… Engem ért... a megtiszteltetés, hogy hazakísérjem a koronázási ceremóniára. Népe már várja önt. – Mellkasom megrázkódik, hangja szinte remeg, üvölt belőle a szívét szorongató fájdalom, szinte hallom szívszorító sikolyát, s a magamra öltött rideg, távolságtartó álca a pillanat töredéke alatt foszlik semmivé… ne… Altar… ha ennyire szeretsz, akkor ne mond ezt! Ha ennyire szeretsz, akkor küzdj értem… ölelj át… kényszeríts magadhoz… és ha nem szeretsz eléggé, hogy mindezt megtedd, akkor ne nézz rám ilyen szemekkel… hát ennyire kegyetlen lennél?
Szemeim könnybe lábadnak, s térdeim megremegnek a hosszú utazóköpeny óvó leple alatt. Szó nélkül fordulok meg, hogy arcomat véletlenül se mutathassam neki, s tudom, hogy ha most megszólalnék, hangom mindent elárulna. Nem… nem tehetem. Ki fogom bírni ezt a pár napot. Ki fogom bírni, és utána soha többé… soha többé nem látom.
Pár apró könnycsepp folyik végig arcomon a csuklya rejtelmében, s hang nélkül mászom fel a lóra. Elindulunk a sűrű fák között, már nem sírok, csupán pár röpke könnycsepp erejéig gyengültem el, újra tökéletes az álcám. A legnehezebb részén már túl vagyok. A találkozáson. Ennél rosszabb már nem lehet… ugye nem lehet ennél rosszabb?
Hirtelen több sötét elf lovas csatlakozik hozzánk, egy pillanatra meglepődöm, de arcom mindvégig rezzenéstelen marad. Altar int nekik, nyilván a kíséret többi tagja… tehát nem leszünk kettesben… nem leszünk kettesben, mint három éve. Nem tudom, hogy csalódottságot, vagy megkönnyebbültséget érzek. Nem tudom eldönteni melyik erősebb, mindkettő vadul kavarok szívemben. Nem tudom, miben reménykedtem… Azok az indokok, amiket három éve elmondott, hogy miért nem lehetünk együtt, még mindig élnek. A mi kapcsolatunknak nem volt, nincs és soha nem is lesz jövője. Tudom… de akkor miért… miért jött el? Miért tartotta be az ígéretét?
Hosszú órákig vágtázunk, s igaz az utóbbi években sokat erősödtem, a hosszú, kimerítő vágták még mindig megviselik testemet. Hosszúkat pislogva bízom magam a lovam szemeire, s keserű fájdalom mar szívembe, mikor agyam felidézi az előző utazást. Altar ölében. Altar erős, forró, óvó karjai között. Mit meg nem adnék most érte. Mint meg nem adnék érte, hogy ott utazhassak… akkor, ott 17 éves fejjel nem tudtam eléggé megbecsülni. A nyavalygásaim, a folytonos elégedetlenségem… Pedig Altar… Altar mindent megtett érte, hogy megkönnyítse számomra az utat.
Elszorult torokkal állítom meg a lovat, mikor délután megállunk egy rövid pihenőre, fáradtan szállok le, de egy panasz sem hagyja el ajkaimat. Emlékszem Altar mosolyára… emlékszem, hogy mosolygott, mikor nyafogni kezdtem. Az a meleg, sejtelmes, lusta mosoly, amitől a szívem minden egyes alkalommal majdnem kiugrott a helyéről. Igen. Még mindig élénken él bennem az érzés emléke. Olyan élénken, mintha tegnap történt volna. Soha nem fogom tudni elfelejteni. Soha.
A köpenyemet ledobva, lassú léptekkel, szótlanul sétálok az apró tavacskához, senkit nem ismerek a kíséretből Altaron kívül, így nincs kihez szólnom, de nem zavar. Magányra vágyom. Magányra a kínjaimmal és a fájdalmas emlékeimmel, amik egész úton kísérteni fognak. Vajon… vajon ha nem lettem volna ilyen rideg. Vajon, ha odamennék hozzá, és a szerelméért könyörögnék, megadná? Vajon most már engedné, hogy vele maradjak? Talán nem kéne így lennie. Talán nem kéne ennyire fájnia.
Tekintetem akaratom ellenére is Altarra téved, hosszú haja lágyan hullámzik teste körül, haloványan csillogva öleli körbe alakját, s szívverésem az egekbe szökik, ahogy mozdulatait figyelve lopok tiltott pillantásokat róla. Semmit nem változott. Az égvilágon semmit. Még mindig az a férfi áll előttem, aki rabul ejtette gyermeki szívemet, s azóta sem ereszti markából. Örökre nála marad, és ez így van jól. Soha nem lennék képes mást szeretni. Soha nem tudnék így érezni más iránt. Ebben biztos vagyok.
A napok lassan, fárasztóan telnek, óráról órára egyre kimerültebb vagyok, de nem hagyom, hogy látsszon rajtam. Egy király nem gyengülhet el. Soha. Senki előtt. Sietős, gyors tempóban haladunk, kevés és rövid pihenőkkel, hiszen késésben vagyunk. 4 nap van a születésnapomig, és családunkban hagyomány és törvény, hogy a trónörököst a huszadik születésnapján koronázzák királlyá… egy hét múlva már én viselem a koronát. Egy hét múlva már az én vállamat fogja nyomni egy ország terhe. Egy hét múlva már nem lesz Ő velem, s tudom, hogy örökké el kell válnunk. Tudom, hogy soha többé nem látom. Meg akarom állítani az időt. A hiánya sokkal szörnyűbb még ennél a távolságtartó közelségnél is. Így legalább néha… néha vethetek rá egy röpke pillantást, néha hallhatom hangját, még akkor is, ha nem hozzám szól, s néha érezhetem a belőle áradó, ismerős illatot, mely oly sokszor édes álomba ringatott. Úgy hiányzik. Bárcsak megérinthetném. Bárcsak megölelhetném…
Szúró mellkassal lépek be az ismerős palota hatalmas, díszes kapuján. Semmit nem változott a környék, pont olyan, mint gyerekkoromban volt, pont olyan, mint amikor felnőttem. Mennyire gondtalannak és egyszerűnek tűnt akkor minden. Nem kellett aggódnom a trón miatt, hisz bátyám volt az örökös, s nyugodt szívvel éltem a könnyed, érzelemmentes életemet, nem ismervén a szívet fellobbantó vad szenvedélyt… ameddig nem ismertem, nem hiányzott. Most, hogy megéreztem az ízét, többé nem tudok nélküle élni.
Apám elénk siet, magára nem jellemző boldogsággal ölel át, s én udvarias kötelességtudattal ölelem át vállát, s hallgatom lelkes szavait. Hihetetlen milyen öreg lett. Mintha húsz évet öregedett volna ezalatt a három év alatt. Biztos nagyon megviselte a bátyám halála. Mindig ő volt a szeme fénye.
Kezeim megszorulnak körülötte, szemeimet lehunyva hajtom fejemet vállára, de mégsem tudok teljes szívből örülni. Az, hogy itt vagyunk, azt jelenti… azt jelenti, hogy Altarral örökre elválnak az útjaink. Igaz, egész úton alig pár szót váltottunk egymással, mégis úgy érzem, legalább ennyire szükségem van. Legalább annyira, hogy lássam. Hogy a közelemben legyen. Hogy érezzem a jelenlétét. Szemeimet lehunyva hallgatom, ahogy apám elbocsájtja őket, megköszöni a segítségüket és a tökéletes munkát, amit végeztek… tökéletes munka… valóban sértetlen vagyok kívülről. Valóban nincs rajtam egy karcolás sem… de az nem számít, hogy a szívem darabokra hullott? Az nem számít, hogy alig kapok levegőt, ha rá gondolok? Az nem számít, hogy örökre tátongó űr marad a mellkasomban miatta?
Nem… egyáltalán nem végeztek tökéletes munkát. Egy megviselt, összetört királyt hoztak az országnak. Nem tudom, meddig bírom… nem tudom, hogy a gyenge szívem meddig tud egy ekkora súlyt cipelni.
Szó nélkül hagyom ott őket, nem tudnék ismét elbúcsúzni tőle. Így sokkal könnyebb. Könnyebb és kevésbé fájdalmas.
A szolgálók rögtön a szobámba vezetnek, ahol már elő vannak készítve a királyi ruháim. A ceremóniát még ma, a születésnapomon meg kell tartani, ezzel eddig is tisztában voltam. De annyira fáradt vagyok. Annyira fáradt… annyira kimerült… és annyira gyenge. Sírni akarok. Egyedül akarok lenni… egyedül a könnyeimmel… hosszú, álmatlan éjszakákat akarok átsírni, és a párnába suttogni csalódott, átkozódó szavakat, melyeket utána megbánok. Nem akarok erős lenni. Nem akarok délceg és határozott lenni. Nem akarok bölcs és határozott lenni. Még nem vagyok kész rá. Nem készültem fel egy ekkora felelősségre. Hisztizni akarok, mint régen. Kiáltozni, és jelenetet rendezni, mint a fiatal, heves Ilien. Mint a gyermek, aki egykoron olyan bután és vakon szerette Altart. Úgy hiányzik az az Ilien. Annyira hiányzik az igazi énem. A nyers szenvedély, a boldog hevesség.
Összeszorított fogakkal és rezzenéstelen arccal teljesítem kötelességemet, a ceremónia zavartalanul, zökkenőmentesen zajlik, s én tettetett büszkeséggel emelem fel fejemet, miközben magamban visszaszámolom a perceket. Csak legyen már vége. Legyen vége ennek a rémálomnak. Legyen vége ennek a napnak. Egyedül akarok lenni. Nem akarom, hogy többszáz csodálattal teli szempár szegeződjön rám. Nem… én… én csak egyetlenegy tekintetre vágyom. Csak egyetlen személy társaságára. Csak egyetlen személy érintésére és gratulációjára. Nekem csak Altar kell… Altar… vajon hol lehetsz most? Talán már kilométerek választanak el minket egymástól. Végtelen hosszú, behozhatatlan távolság, s szinte érzem, ahogy percről percre távolabb kerülünk egymástól. Szívem egyre lassabban és fáradtabban dobog mellkasomban, minden remény, minden érzelem, minden forróság kiszáll belőlem, s émelygek a jövőm árnyas, fenyegető gondolatától. Pedig vállaltam. Tudtam, hogy ez lesz. Feláldoztam magam. Mégis. Beleőrülök a gondolatba.
Egyre kevésbé figyelek, a hűségeskük hosszú sorozata mintha soha nem érne véget, s egyre hosszabbakat pislogva szedem össze kétségbeesetten az utolsó csepp energiámat… nyugi… mindjárt vége… mindjárt.
Szemeim tágra nyílnak, mikor a tömegben ismerős alakokat fedezek fel, hatalmas testalkatuk könnyedén kirí a sűrű embertömegből, szívem mintha vezényszóra éledne fel összeszorult mellkasomban, s vadul zihálva próbálna kitörni helyéről. Ajkaimat összeszorítva kényszerítek magamra közömbös arckifejezést, de kezeim meg-megremegnek, ahogy egyre közelebb érnek… azt hittem elmentek. Nem értem. Mit keres itt? Miért jön ide? Elbúcsúzni? Nem! Nem akarom! Nem tudnám fenntartani a méltóságteljes király álcát, ha búcsúzó szavakkal állna elém. Kérlek Altar! Kérlek, ne tedd ezt. Összerogyok a fájdalomtól. Fordulj meg. Fordulj meg és sétálj ki az életemből, pont mint három éve. Hagyj magamra, és ne nézz vissza. Pont, ahogy én tettem veled. Kérlek! Ne… ne búcsúzz el.
Szemeimet szinte marják a felgyülemlett, láthatatlan könnycseppek, s kezeim ökölbe szorulnak a fájdalomtól, de nem hagyom, hogy akár egyetlen csepp is kiszökhessen. Nem hagyhatom, hogy a népem sírni lásson a koronázás napján. Nem. Egyszerűen nem tehetem meg.
Megrökönyödve hátrálok egy apró lépést, mikor Altar térdre borul apám előtt, s fejet hajtva, alázatos hangon szólal meg.
- Felség, azért vagyunk itt, hogy felajánljuk életünket az ifjú Ilien királynak. Haláláig szolgáljuk őt, és népét. – Mély hangja lassan, határozottan kúszik füleimbe, s mikor agyam lassan felfogja szavait, egész testem megmerevedik, arcomról most nincs elég erőm elrejteni a ledöbbentséget… jól hallottam? Kizárt. Nem lehet. A teremre néma, rezzenéstelen csönd ereszkedik, mindenki feszülten figyel minket, s rettegek, hogy az első sorban állók számára hallhatóvá válik szívem hangos, villámgyors dübörgése.
A csendet apám halk hitetlenkedése töri meg, szemem sarkából látom, ahogy trónjára ülve mered Altarra, s szívesen követném példáját, hisz érzem, térdeim mindjárt összerogynak alattam, de megmozdulni sem vagyok képes a sokktól… ez… azt akarja jelenteni, hogy… NEM! Nem… nem gondolhatok rosszra. Biztos félreértettem szavait. Lehetetlen, hogy azt mondta volna, hogy velem marad. Nem… az nem lehet. A képzeletem játszik velem. Tudom. Már megint csak a kegyetlen remény űz csúfos, kegyetlen tréfát szívemmel. Nem bírom. Nem hihetek neki, mert akkor belerokkanok a fájdalomba. Kérlek Altar… kérlek ne hitegess.
A gondolatok kuszán kavarognak fejemben, mellkasom megremeg, ahogy próbálom visszatartani a sírást, torkom összeszűkülve nehezíti meg légzésemet, s hiába ismételgetem magamban az észérveket, szívem már rég megtelt a csalfa reménnyel.
- Igen. Csatlakozunk önökhöz. Ilien király halála napjáig. – A boldog forróság egy másodperc alatt árad szét mellkasomban, szívem évek óta nem zihált olyan vadul, mint ebben a pillanatban, s egy röpke másodperc elég rá, hogy teljesen beleéljem magam a gondolatba… Altar… Altar és én… együtt… egész életemben. Talán. Ennyire… ennyire fontos lennék neki? Örökre mellettem maradna? Mellettem, az udvarban. Együtt. Nyugodt, boldog békességben élve.
Az üres, szomorú belenyugvást pillanatok alatt ábrándozó, vágyakozó képek váltják fel, úgy érzem, mintha lebegnék, s ismét hálát kell adnom önuralmamnak, hogy nem ölelem át most azonnal. Át akarom ölelni. Meg akarom csókolni.
A teremben uralkodó feszült hangulat a tetőfokára hág, a néma csendet, csak lassú lépteim halk, nyugodt hangja töri meg, ahogy Altar elé sétálok.
Keze ujjaimra siklik, beleremegek az érintésbe, mely után több mint három éve sóvárgok szenvedélyesen, de arcom mindvégig rezzenéstelen, a józaneszem még mindig vadul ellenkezik szívem utasító, önző követelései ellen… Altar… szerelmem… tényleg velem maradsz? Tényleg miattam maradsz itt? Miattam?
Akaraterőmmel elfojtom remegésemet, ahogy ujjaimat arcára vezeti, s szemeimbe ismét könnycseppek gyűlnek, tekintetünk összefonódik. Milyen rég volt… mennyire régen láttam a lágy szeretetet a higanyszürke szemek fényes csillogásában… mennyire hihetetlenül régen.
- Halálodig őrizlek téged, s életeddel együtt enyém is kihuny majd. – Elf nyelven kiejtett szavai borzongatóan cirógatják végig gerincemet, a reményvesztett kín végleg elköltözik szívemből, s tudom, hogy nem bírom tovább… ez… úgy hangzott… mint egy szerelmi vallomás. Ennyit ért az akaraterőm. Ennyit ért az önuralmam. Ez túl sok. Ez túl sok a gyenge, a szenvedéstől kifáradt és elsorvadt szívemnek. Ez még túl sok.
- Köszönöm a népem és az országom nevében. Nem tudom, mivel érdemeltük ki a jóságotokat. – Az utolsó csepp energiámmal illemtudó, visszafogott hangot erőltetek magamra, majd kitépem kezemet Altar ujjai közül, s a tömegnek hátat fordítva, gyors léptekkel távozom a palotaudvarról… nem megy. Nem tudok válaszolni Altar vallomására. Arra még nem lennék képes… most nem. Szinte futólépésben viharzom a szobámig, szemeimből ömlenek a könnycseppek, arcom mintha felgyulladni készülne… nem hiszem el… nem hiszem el… nem hiszem el, hogy ezt csináltam. Elrohantam. Remélem, megérti… remélem apám megbocsát. Én… nem bírtam… gyenge vagyok. A fájdalom erőt adott… a reménytelenségben elhittem, hogy már nem számít, mi történik velem. De ez az érzés… ez a régmúlt, ismerős érzés. A boldogság. A boldogság mámoros, édes aromája. Egy szemhunyás alatt sikeresen meggyengítette szívemet. Most vajon mit gondolnak? Nem tudom. Nem tudom, és nem is akarom tudni. Altar szeret. Altar itt marad velem. Ez az egy, ami számít. Ez az egy, ami érdekel. Nem kell egyedül cipelnem a terhet. Nem kell magányos, üres életet élnem… kérlek… kérlek Istenem, mond, hogy ez nem egy újabb próbatétel… mond, hogy nem veszed el tőlem. Kérlek.
Az ágyba vetem magam, s szemeimet lehunyva ölelem át a párnámat, a korona leesik fejemről, s a régi, édes boldogság mámoros álomba taszít.
Kipihenten, rég érzett elégedettséggel ébredek, szemeimet lassan nyitom ki, s bágyadtan meredek a plafonra. Mi történt? Vajon mennyi ideig aludtam? Sötét van. Akkor gondolom nem sokat. A koronázási ceremónia… emlékszem… igen… Altar… tényleg azt mondta? Nem… az nem lehet. Az már biztos az álmom része volt… olyan valósnak tűnt. Lehet, hogy… nem… nem lehet. Altar sose tenne ilyet. Már három éve is megmondta, hogy túl sok az ellensége ahhoz, hogy a palotába költözhessem velem. Igen. Biztos, hogy csak egy újabb ábrándozó, keserédes, sóvárgó látomás volt. Pedig annyira gyönyörűnek tűnt minden.
Lassan mászom ki, tudom, hogy nem leszek képes visszaaludni. Tudom. Érzem.
Átöltözöm, egy hosszú, puha anyagú, hófehér hálóköntöst öltök magamra, s lassú, kimért léptekkel indulok el kifelé a szobámból. A hosszú, tündeselyemből szőtt hálóing könnyed anyaga szinte lebegve követi mozgásomat, minden egyes lépésnél kedvesen cirógatva bőrömet.
Kimegyek az udvarra. Az esti tömegnek hűlt helye sincs, a kert üres, egy lélek sincs rajtam kívül, csupán a csillagok fényének gyengéd, puha simogatása bőrömön. Felnézek az égre, mintha minden apró ezüstös pont Altar gyönyörű, gyengéd tekintetét tükrözné, s egy lassú, szomorú könnycsepp folyik végig arcomon.
A hűvös éjszakai szél borzongatóan cirógatja könnyes bőrömet, s a puha szellő halk énekszót hoz magával a sötét éjszakában. Szemeimet lehunyva hallgatom a szívszorítóan szomorú tünde éneket, s újabb könnycseppek szabadulnak szememből. Ki… ki énekel? Mi ez?
A gyönyörű hang úgy vonz magához, mint lepkét a fény, lassú léptekkel követem, s szívverésem egyre gyorsul, ahogy közeledek a forrásához… ez a hang… ismerem ezt a hangot. Ismerem, hallottam már többször is… éjszakánként, mikor Altar édes álomba ringatott énekével… emlékszem… hogy is felejthetném el azt a hangot… varázslatos, rabul ejtően gyönyörű. Azt hittem… azt hittem soha többé nem hallom.
Egyre közelebb érek, már csupán pár méterről hallgatom énekét, s tudom, hogy érzi jelenlétemet. A fűben ül, háttal nekem, keservesen szomorú éneke fájdalmasan hasítja az éjszaka dermesztő mozdulatlanságát, s lassú, néma léptekkel megyek mögé. Ujjaim óvatosan simulnak arcára, hogy bőrét finoman végigsimítva tűrjem hátra az előre hulló kósza tincseket, s végtelen gyengédséggel simítok végig hajának egész hosszán… Altar. Itt van. Nem álom volt. Tudtam, hogy nem álom volt. Éreztem… egyszerűen éreztem, hogy az nem lehet álom. Ugye tényleg nem volt az?
Tisztán érzem, ahogy Altar megremeg ujjaim érintésére, lassú léptekkel, méltóságteljesen sétálok elé. Szívem minden fájdalma kényszerít, hogy nem engedjem ismét a fal mögé, kényszerít, hogy zárkózzam el tőle… tudnom kell… tudnom kell, hogy biztos nem álom volt e, mielőtt beleélem magam, tudnom kell, hogy bízhatok a reményben.
- Ismételd meg… mond újra… - Hangom egyszerre kérlelő és parancsoló, visszafojtom vad remegését, s szívem hangos zihálását. Tekintetem rideg, nem merek… nem merek lágy tekintettel nézni rá. Még nem. Még nem merem átölelni. Még nem merem elhinni szavait. Még egyszer. Csak még egyszer hadd halljam az oly lehetetlennek tűnő esküt. A szavakat, melyekre legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy hallom valaha.
Egy pillanatra beleremegek a tekintetében csillanó fájdalomba, mellkasom összeszorul, s hangtalanul felsóhajtva küzdök a torkomat szorongató gombóc ellen. Kegyetlen vagyok. Újra és újra bántom Őt, csak hogy megvédjem szívemet az újabb kínoktól… pont Őt, akinek soha nem akarok ártani. Pont őt, akit szeretek és tisztelek. Pont őt, akinek leginkább kívánom a boldogságát ezen a világon. És mégis folyton… folyton kínzom az önzésemmel. Ne haragudj Altar… kérlek bocsáss meg, de te erősebb vagy nálam. Te erősebb vagy, és én belerokkannék az újabb fájdalomba… remélem megérted… kérlek… kérlek, értsd meg.
Altar szó nélkül emelkedik fel a földről, majd letérdel, fejét lehajtva, s halkan szólal meg, hogy ismét ősi elf nyelven tegyen esküt.
- Fenség, esküszöm, hogy életem végéig szolgálom és védem Önt. – A szemeimben összegyűlt könnycseppek megállíthatatlanul törnek ki, most nincsenek figyelő tekintetek. Most nincsenek elvárások. Most nem kell tettetnem. Most nem kell a látszatok szerint cselekednem. Olyan régen… annyira régen volt, hogy önmagam lehettem, s Altar szavai hallatán a könnyed, késő őszi szellő, pihekönnyű tollpehelyként fújja le szívemről a több tonnás leplet, mely eddig irtózatos súlyával visszafojtott minden apró érzelmet.
Érzem, ahogy arcom kipirul, a záporozó könnycseppek szinte marják forró bőrömet, s térdre rogyva simítom kezeimet Altar kezére. Halk zokogásban kitörve hajtok fejet előtte, kezére egy néma csókot lehelek, minden porcikám reszket az évek óta visszafogott érzelmek hirtelen érkező, elsöprő áradatától. Nem tudom elhinni… nem tudom elhinni.
- Altar… szerelmem… tényleg… tényleg velem maradsz? – Kérlek… kérlek mond, hogy igen. Ölelj át, és mond, hogy soha, de soha többé nem hagysz el. Ugye soha többet nem kell egyedül lennem? Ugye soha többé nem hagysz magamra? Szeretlek… mond, hogy még szeretsz… mond, hogy még nem löktelek el magamtól.
Beleborzongok, mikor remegő kezét arcomra simítja, felemelem tekintetemet, egymás szemébe mélyedünk, a higanyszürke íriszekben vadul kavarognak az érzelmek: a szeretet, a vágy, a boldogság… pont, mint régen. Emlékszem. Az agyamba vésődött a képe. Az érzés, ahogy rám pillant. A különös bizsergés. A felemésztő forróság. Minden. Minden. Minden.
- Igen, Felség… - Halkan suttog, ujjaimat az arcomat simító kezére csúsztatom, majd ajkamra húzom, s tenyerébe csókolva pillantok fel rá újra, szemeimből még mindig csordogálnak a forró könnycseppek.
- Ne hívj így. Kérlek. Ahányszor hallom ajkaid közül ezt a szót, újra és újra megszakad a szívem. Szerelmem… hiányoztál… annyira hiányoztál… - Halkan suttogok, a földön térdelve bújok hozzá, s hosszú, szőke tincseim közé simítja ujjait. Megremegve nézek fel rá, s ő hezitálás nélkül hajol ajkaimhoz. Egész testem megborzong a csókunktól, ujjaim ösztönösen siklanak hajába, s az ismerős íz teljesen elkábítja elmémet… Altar íze… a szerelem íze… a boldogság íze. A forróság szinte felemészt belülről, nyelve gyengéden követelőzve tör ajkaim közé, s én hagyom, hogy teljesen elmerüljön bennem… Istenem… Istenem… köszönöm… köszönöm, hogy visszaadtad nekem őt. Köszönöm, hogy visszaadtad az életemet… cserébe ígérem… ígérem, hogy jó uralkodó leszek. Mindent… mindent megteszek, hogy még jobban felvirágoztassam az országot, csak ne vedd el tőlem Őt. Csak ennyit kérek. Semmi többet. Csupán ennyit… bármi mást elvehetsz. A rangomat, a nevemet, a vagyonomat, a barátaimat, a családomat, az életemet. Akármit. Csak Őt ne.
- Ilien… Ilien… - Halkan zihálja ajkaimra nevemet, levegőért kapkodva tartunk rövid szüneteket a hosszú, végeláthatatlan csókban, mintha az összes külön töltött napot pár rövid perc alatt szeretnénk bepótolni. Szívem veszélyesen heves dobogásba kezd, s minden porcikám kocsonyaként remeg… azt hittem, soha többé nem érinthet senki. Azt hittem, végleg le kell mondanom ezekről a forró pillanatokról. Ezekről az örömteli percekről… a boldog órákról. És most itt van. Itt van és itt is lesz. Örökre. Semmi és senki nem választhat el minket egymástól… semmi, csak a halál.
- Altar… Altar, mond ki… mond ki, hogy velem maradsz. Kérlek, mond ki még egyszer… - Már annyiszor hallottam és mégis… mégis… soha nem elég. Szemeimben örömkönnyek gyűlnek, testem elgyengül, s tudom, hogy ha nem térdelnék a földön, újra összerogynék. Altar gyengéden veszi kezei közé arcomat, komoly, mégis végtelenül lágy tekintettel ejti rabul szemeimet, majd arcomhoz hajolva duruzsol ajkaimra.
- Ilien, kedvesem… veled maradok mindvégig… melletted leszek, amíg a halál el nem választ. – Lágy puszival csókolja le arcomról a sós cseppeket, testem megborzong, vadul remegek karjai között, kezeimet válla köré fonva húzom magamhoz. Ujjaim minduntalan a hófehér, ragyogó fényességgel tündöklő, selymes tincseket simítják, szíveink gyors zakatolása szinte összefolyik fülemben, már nem tudom, hogy melyik dobbanás tartozik hozzám, és melyik hozzá. Testünk szinte összeforr a szoros ölelésben, s nyugodt, békés boldogság kerít hatalmába… hihetetlen… hihetetlen, hogy újra önmagam lehetek, hogy van valaki, aki előtt nem kell erősnek mutatnom magam. Hogy van valaki, aki ismer, aki tudja a titkaimat, aki ismeri az érzéseimet.
- Vigyázz, mert szavadon foglak… soha… soha többé ne merészelj elhagyni… - Hangom nem véresen komoly, dacos és durcás, de egy percre sem lazítok a szoros ölelésen. Nem engedem el. Soha többé. Soha. Soha. Soha.
Altar
- Köszönöm a népem és az országom nevében. Nem tudom, mivel érdemeltük ki a jóságotokat.
Kitépi kezét a markomból. Menekül előlem. A tömeg néma csendben figyeli, az öreg király pedig a hosszú, kínos csendben feláll a trónjáról. Szomorúan hajtom le a fejem, nem figyelem a szép szónoklatot, amivel minket dicsér és háláját fejezi ki. Nem érdekel semmi.
Beesteledik. A többiek már a szállásunkon pihennek. Kaptunk egy teljes lakrészt a királyi palotában, amely csak a miénk, elvégre a birodalom legértékesebb katonái voltunk immáron. Nem érdekelt ez sem, a szobám sem. Az ágy érintetlen marad, mert ma éjjel nem tudom álomra hajtani fejem.
A szép kertben pihenek, a puha fűben üldögélve bámulom a sötét égboltot. Mély hangomon, lágyan éneklem az éjszakába keserédes fájdalmamat. Rég énekeltem.
A csillagok szépen ragyognak...
Harcosaim mind engem hallgatnak, tudom.
Boldog is vagyok, és szomorú is. Iliennel lehetek, láthatom őt, érezhetem az illatát, hallhatom a hangját... de egy fal emelkedett közénk.
Az éjjeli szél felém hozza Ilien illatát. Ezer közül is felismerném. Puha ujjainak enyhe érintése arcomon, hajamon. Megremegve hunyom be szemeimet egy pillanatra, ahogy testemen végigcikázik a forró bizsergés, és szívem dübörögni kezd mellkasomban. Nem tart sokáig, talán meg sem történt, és már nem is érzem érintését. Elém áll, felnézek rá. Olyan szívfájdítóan szép... az én kis kedvesem. Szemei fénytelenül néznek le rám, nem látom bennük érzelmeim tükrét.
Fájdalmas őt ilyen hidegnek látnom.
- Ismételd meg… mond újra…
Megteszem. Feltérdelek, sajgó szívem fölé teszem kezem és újra leteszem az esküt. Immár kétszeres erővel köt hozzá... de nem bánom. Ne dobogj ennyire te szív... még ha ki is szakadsz mellkasomból, nem lenne senki, aki puha kezei közé venne és úgy szeretne, ahogy te vágysz rá. Ujjaim ruhámba markolnak, mellkasom felett. Szívesen kitépnélek én magam... de nem tehetem, amíg ő él, mert ez egyetlen célod csupán, hogy őérte dobogj ezentúl.
Szavaim, ismételt esküm mágiája a levegőben rezeg körülöttünk.
Felnyílnak szemeim, amikor megérzem karcsú, forró ujjait a kezemen. Gyengéden fejti le mellkasomról, puha ajkaival megérinti, meleg könnycseppek sós illatát érzem. Szívem hirtelen olyan erővel kezd száguldozni, hogy levegőt venni sem vagyok képes.
- Altar… szerelmem… tényleg… tényleg velem maradsz? – elhaló, reszkető hangja édes mámor. Szépséges arcára simítom nagy kezeimet, gyengéden kényszerítem szemkontaktusra. Mit látok ebben a gyönyörű szempárban... az... minden. Minden, amire ezen a világon vágyom.
- Igen, Felség… - lehelem. Belepuszil tenyerembe.
- Ne hívj így. Kérlek. Ahányszor hallom ajkaid közül ezt a szót, újra és újra megszakad a szívem. Szerelmem… hiányoztál… annyira hiányoztál…
Elveszünk egymás ölelésében, sóvár vággyal hajolok le hozzá egy csókra. Istenek...! Mint az édes nektár, és a puha virágszirmok... Kortyolom, ízlelem, falom őt... mert éveket kell bepótolnom, amíg nem lehettem mellette. Kábán suttogom a nevét, nem bírok betelni vele.
Hangja a legszebb a világon, és szárnyal a lelkem, mert tudom, hogy ő is szeret. Még mindig szeret...
- Altar… Altar, mond ki… mond ki, hogy velem maradsz. Kérlek, mond ki még egyszer…
- Ilien, kedvesem… veled maradok mindvégig… melletted leszek, amíg a halál el nem választ – dörmögöm lágyan, lecsókolom arcáról a sós könnyeket. Szinte már kétségbeesetten kapaszkodik belém, ujjai hajamba markolnak.
- Vigyázz, mert szavadon foglak… soha… soha többé ne merészelj elhagyni… - Komolyan beszél, hanghordozása ismerős. Túlságosan is. Lenézek rá, ő pedig folytatja, szavaitól egyre inkább meglágyulnak vonásaim, és a mosoly, amely évek óta kerülte arcomat, visszatér. – El tudod te képzelni, min mentem keresztül?
Hosszú-hosszú panaszáradat, nyafogás és duzzogás.
Mosolyogva hallgatom, karjaimba veszem és besétálok vele a palotába. Ő a hajamat simogatja közben, szája be sem áll egészen addig, amíg a királyi hálószobáig nem érünk. Addig megtudom, hogy beteg volt, hogy sokat tanult, az elf mesterek milyen kegyetlenek és sokat követelnek, valamint hogy a kardforgatást is kitanulta. Kapott egy elf kardot is ajándékba.
Minden szavára figyelek. Gyengéden fektetem a hatalmas, puha ágyba. Levetem ruháimat, csak az alsóneműm marad rajtam, mellé fekszem és ő hozzám simulva, bújva folytatja tovább a mesélést.
Milyen sok minden történt vele... aminek nem lehettem részese. Néha csókkal tartunk szünetet, majd folytatja tovább. Amikor elér a találkozásunkhoz, megakad. Folytatom tovább a párnán szétterülő arany hajzuhatag simogatását, türelmesen várom szavait.
- Altar... fájdalmat okoztam neked...
Ez nem volt kérdés, így csak cirógatom tovább.
- Altar...
Karcsú kezét visszahúzza hajamról, és mellkasomra támasztva emelkedik fel. Mondana valamit, de elakad és enyhén tátott szájjal mér végig. Kipirul, szőke haja örvénylik körülötte, minden mozdulatával cirógatja vele bőrömet. Beleborzongok a vágyba, erekcióm még jobban lüktet. Hirtelen végigkarmolja mellkasomat, nem fájdalmasan, de figyelmeztetően.
- Ne tereld el a figyelmemet! – duzzogva fordít hátat, karjait összefonja mellkasán. Mosolyogva ülök fel, hátához simulok és finoman megcirógatom a karját, lesimítva gömbölyű válláról a lenge kis köntöst.
- A múlt fájdalmain rágódsz, amikor épp boldog is lehetnél? – kérdezem tőle lágyan, elf nyelven. Imádom, hogy tudok vele így beszélni, mert érti minden szavam. Megborzong, amikor csupasz bőréhez érek ujjaimmal. Másik válláról is lecsúszik a lenge elf szövet, ő pedig mint egy csodaszép ifjú rózsabimbó, kiemelkedik sápadtan belőle.
Sóhaja lágy szél.
- Igazad van.
- Szeretlek, melin. Kérlek ezentúl a jövőnkre gondolj csak, és a múltat zárd le magadban. Én már megtettem.
Felém fordul, könnybe lábadt szemekkel.
- És... és ő...?
Tudom kire gondol, fájdalom szorítja össze mellkasomat.
- Nem fogom elfelejteni soha, szívem egy része mindig szeretni fogja őt, de... – megérintem az arcát. – Most már te vagy nekem a világon a legfontosabb, amíg csak élek.
Szomorúan hajtja le a fejét, kezei az ágyneműt szorongatják. Állát megfogva fordítom ismét magamra figyelmét.
- Ugye megértesz, Ilien? Ha én meghalnék, azt szeretném hogy te tovább élj, és rátalálj a boldogságra. Ha találnál valakit, akit szintén szeretni tudnál, talán jobban is mint engem...
- Soha – suttogja, de ajkára harap és figyel tovább.
- ...akkor is fenntartanál számomra helyet a szívedben amíg élsz, mert egykor szerettél engem.
- Ne folytasd, Altar. Értem... értek mindent...
- Akkor ne érezd azt, hogy nem vagyok teljesen a tiéd, mert ez nem igaz. Őt nem törölhetem ki magamból, de ettől még boldogok lehetünk és teljes életet élhetünk.
Felém fordul teljesen, feltérdel és nyakam köré fonja a karjait.
- Szerelmem – suttogja könnyes mosollyal. Letörlöm a cseppeket.
- Szeretem a mosolyodat. Nézz ezentúl mindig így rám...
Csókom fedi be ajkait, kezeim felfedezik karcsú testét. Sóhajunk egyesül, s bőrének édes íze mámorítóan feledtet velem minden zavaró emléket vagy gondolatot. Hátradöntöm és fölé kerekedve simogatom le róla a maradék ruhát.
- Ilien... – suttogom, hangom megremeg. – Olyan gyönyörű vagy...! Éveken át kínzott ez a kép minden éjjel, el sem hiszem, hogy ismét a karjaimban tarthatlak.
Nevemet sóhajtva nyújtja felém karjait. Finom csókkal hajolok le hozzá, ágyékom az övéhez ér, egyszerre nyögünk fel a kéjtől. Nyakának bőre puha és édes, nyelvemmel és számmal bebarangolom csodás testét, majd lábai közé térve széttárom combjait. Remeg... istenem, mennyire erotikus látvány! Mélyen a szemeibe nézve nyalom végig combjának érzékeny belső felszínét.
- Altar... nem bírom tovább... – zihálja. Lusta, gonoszkás mosoly kanyarodik szám szegletében.
- Kénytelen leszel, mert... még csak most kezdtük el, melin.
Felnyög, ahogy nyelvem végigfuttatom ágaskodó hímtagján, ujjai hajamba markolnak. Óvatos vagyok, mielőtt eljuthatna a csúcsra, felemelem a fejem és megvárom amíg megnyugszik.
- Altar... Altar... – nyöszörgi édesen, és ennyi elég is ahhoz, hogy közel kerüljek a józan eszem elvesztéséhez. Fölé mászom, megcsókolom és kezét magamhoz vezetem. Alsóneműn keresztül markolja meg, majd mohón belenyúl. Egymás szájába nyögünk, amikor ugyanezt teszem vele is. Leutánozza mozdulataimat, néhány perc múlva már összegabalyodva nyögünk, ugyanazt a kéjes mámort adva és kapva.
Ő élvez el hamarabb, magja forrón csurran ujjaimra, arcának látványa pedig beleég a tudatomba. Kipirult arc, homályosan csillogó szemek, pihegő, duzzadt és nedves ajkak... Gyönyörű. Összerándulva követem őt...
Leheletének édes melegsége cirógatja arcomat, ahogy remegve magamhoz térek és oldalra dőlök, hogy ne nyomjam agyon. Így is nehéz volt tartanom magam végig. Olyan hatalmas és nehéz vagyok, még kárt tennék benne, ha ránehezednék.
Oldalamhoz bújik, álmodozva cirógatja mellkasomat, én pedig fél karommal magamhoz ölelem.
Harmónia. Igen, ezt így hívják. Boldog békés percek, amelyeket megoszthatsz azzal, aki a világon a legfontosabb neked... és szavakra sincs szükség. Csak egymás bőrének a melegsége, érintése a fontos.
***
- Altaaar!
Benyitok a királyi hálószobába, ahol szolgálók gyűrűjében az én királyom áll. Féltérdre ereszkedem.
- Igen felség?
- Mondd meg ezeknek az erőszakos tökfejeknek – mutat a fal mellett álló tanácsosokra -, hogy nem akarok megnősülni!
Ez a huzavona megy már egy hete. Az öreg király bált rendezett ma estére, ahol a lehetséges menyasszony-jelölteket fogják bemutatni az ifjú királynak. Persze neki nem tetszik az ötlet, nem akarja. Hiába minden királyi tekintély, ha én vele vagyok, kibújik belőle a hisztis, dacos Ilien. Egy szolgáló ráadja a királyi selyempalástot, amelyet arany és ezüst hímzések borítják, de ő lerántja magáról és a földhöz vágja.
- Nem veszek részt a bálom! Nem kell feleség! – emeli fel orrát a magasba, dacosan. Olyan szép még ilyenkor is, ebben a szép ruhában pedig még inkább. Haja befonva pihen vállán, benne apró beletűzött gyémántok szikráznak mozdulataira. Bármelyik nő képes lenne halálosan beleszeretni, és pontosan tudom, hogy a bálon válogatott szépségek, hercegkisasszonyok lesznek. Amikor fogadtam az érkezőket, láttam őket. Én magam is herceg lévén, ráadásul a király elsőszámú tanácsosa és személyes testőre, hadseregének vezetőjeként magas rangom van, így a fogadóbizottság is én magam voltam.
Rápillantok a mindenre elszánt, komor tanácsosokra. Ő még az öreg királyhoz tartoztak, így nehezen viselik Ilien viharos természetét. Természetesen bánni sem tudnak vele. Vele senki nem tud, csak én, ezért most reménykedve néznek rám. Felcsattan Ilien hangja.
- Kifelé mindenki! Kivéve Altar – teszi hozzá. Amikor kettesben maradunk, mosolyogva állok fel, ő pedig már a karjaimban is van.
- Ilien – kezdeném, de karcsú ujjai számra tapadnak.
- Hát nem érted? Nekem nem kell senki más, csak te!
Édes kis szenvedélyes szerelmem... Belemosolygok tenyerébe, ő pedig sértetten enged el, hátralép és elfordul. Mielőtt azonban hasra esne a földön heverő palástjában, elkapom és magamhoz szorítom. Puha csók... ez azonnal leveszi a lábáról, ahogy mindig. Egy éve már, hogy boldogan turbékolunk, boldogabb nem is lehetnék, úgy hiszem.
Magamba szívom finom illatát, ám mielőtt összegyűrném ruháját, vagy megkócolnám szépen befont haját, elengedem.
- Az utódlásról gondoskodnod kell, ez is egy király kötelessége – váltok immár komolyra.
- Ezt nem mondhatod komolyan! – emelkedik fel a hangja, majd azonnal lenyugszik. Velem sosem beszél tiszteletlenül. Nyafogni szokott, meg morgolódni, de soha nem bántana meg engem. Annál ő jobban szeret, pontosan tudom. – Képes lennél az ágyamba küldeni valaki mást?
Fájdalom villan a szemeiben, majd düh. Mellkasomra csap öklöcskéivel, meg sem érzem erejüket.
- Altar! Képes lennél rá?!
Behunyom a szemeimet, arcvonásaim rezzenéstelenek. Mikor újra lenézek rá, elszánt a tekintetem.
- Igen, ha ez az országod és a néped érdeke. Akkor... csak akkor...
Ellök magától, és az ablakhoz sétál, átkarolja saját magát, mintha fázna. Szomorúan figyelem, hiszen tudom milyen nehéz most neki.
- Szóval eltűrnéd, hogy mással szeretkezzem... úgy, hogy te és én még mindig nem... – felém fordul, és komolyan, mélyen a szemembe néz. – Szeretkezni akarok veled!
Halványan megrázom a fejem. Már megint kezdi.
- Ilien, ezt már ezerszer megbeszéltük. Nem fogunk úgy egyesülni ahogy te vágysz rá, mert gyenge emberi tested nem bírná elviselni.
- Ez hazugság! – csap dühösen a díszes márványasztalra, amelyen a karcsú porcelánváza meginog, benne a virágok lehullajtanak néhány szirmot. – Ne gondold, hogy nem tudok semmit! A harcosaid nem egy emberrel lefeküdtek már a palotámban, nővel és férfival is. Egyiküknek sem esett baja!
Most már én is dühös vagyok.
Mire feleszmél, már a falhoz szorítom őt testemmel, tenyereim mellette csattannak. Lehajtom a fejem, és zihálva, fújtatva nézek közelről a szemeibe.
- Az csak szex – suttogom fenyegetően komoran. – Egyszerűen csak megdugják az embereket, ezért képesek uralni sötét oldalukat. Ilien... neked fogalmad sincs róla, milyen egy szenvedélyes szerelemtől vad sötét elf... Fogalmad sincs!
- De tudni szeretném Altar... – simítja arcomra édes kis kezeit. Elgyengülve hunyom be szemeimet.
- Miért nem elegendő neked amit minden éjjel átélünk? Szerethetjük egymást, gyönyört ajándékozunk és fogadunk el. Miért nem elég?
- Féltesz engem, de hidd el, én...
Csókkal fojtom belé a szavakat, a bennem parázsló sötét erő felizzik. Őrjöngeni akar, őt akarja, testestül lelkestül. Nehéz kordában tartani, de annyira szeretem őt, hogy képes vagyok rá.
Hátralépek, a kábán rám tekintő csodaszép szemeibe nézek és gyengéden megcirógatom őt.
Felcsendül a zene, elkezdődött odalent a báli ünnepség.
- Menned kell, felség.
Ilien
Kicsit eltol magától, de csak hogy szemembe mélyeszthesse elérzékenyült tekintetét, s arcára visszatér az oly rég látott, halovány, sejtelmes mosoly, mellyel mindig csak engem illetett. Ez a mosoly az enyém. Csak az enyém, és senki másé. Csak én csalhatom a szomorú ajkakra ezt a gyönyörű mosolyt.
Egy pillanatnyi elgyengülés után ismét durcásan csillannak szemeim, s halk, bizonytalan, de még mindig panaszkodó hangon folytatom.
- El tudod te képzelni, min mentem keresztül? – Természetesen a kérdés csak költői, teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy halványlila gőze sincs a sok szenvedésről, amit nekem okozott a makacs döntésével. A döntéssel, amely három hosszú évet lopott a boldogságunkból… a döntéssel, amely oly sok évemet megkeserítette. Remélem… remélem, legalább ő is szenvedett. Önző vagyok, és reménykedem benne, hogy legalább a kínjaim felét átélte ő is. Ha csak feleannyira fájt neki, mint nekem, akkor már megérti az érzéseimet… akkor már megérti a panaszaimat.
Vékony hangon kezdem el sorolni neki a szívemet nyomó emlékeket, érzéseket, egy adagban rázúdítva az évek során felgyülemlett fájdalmakat… hihetetlen. Hihetetlen, hogy elmondhatom valakinek. Hogy meghallgat valaki. Hihetetlen, hogy újra a karjaiban lehet… Ilienként… igen… újra itt van Altar Ilienje. A régi Ilien… aki csak azért él, hogy őt szeresse.
Szinte alig veszem észre, hogy felálltunk a földről, Altar ölelésébe bújva folytatom a hosszú mesét, a három év minden fontosabb mozzanatát megemlítve. Újra Altar karjaiban. Azt hittem, soha többé nem érezhetem ezeknek az erős karoknak az ölelését testem körül. A biztonságérzetet és a nyugalmat, mely akkor forrósítja fel szívemet, mikor mellette vagyok. Igen. Ilyenkor tudom, hogy semmi rossz nem történhet. Ilyenkor tudom, hogy bármi legyen is, ő megvéd. Az én bátor, erős, legyőzhetetlen hősöm. A szenvedélyes, vad szerelmem. Soha többé nem engedlek el magam mellől, Altar.
Óvatosan fektet az ágyamra, én egy pillanatra sem hagyom abba a történetet, de hangom egyre jobban remeg, ahogy lassan vetkőzni kezd. Bőröm szinte felforrósodik, érzem, hogy kipirulok, ahogy egyre több helyen villan ki az ezüstszürke bőr, s az ellenkező irányba sandítva koncentrálok a történet folytatására, több-kevesebb sikerrel.
A puha matrac lágy süppedéssel jelzi, hogy Altar mellém feküdt, szívverésem másodpercről másodpercre egyre gyorsabb, s a szerelmem testéből áradó forróság ellenállhatatlanul vonz magához. Felé fordulok, lehajtott fejjel bújok hozzá, s a puha, selymes bőr érintésének mámoros emlékei megállíthatatlanul forrósítják tovább lángoló bőrömet… nyugi… nyugi…
Egyre nehezebb a szavakra koncentrálni, főleg mikor néha-néha apró, gyengéd csókokkal szakít félbe, a gondolataim egyre kuszábban kavarognak fejemben. Ujjaimat lágyan simítom hajára, pár tincset magamhoz húzok, hogy szórakozottan játszadozhassak velük beszéd közben. Elég a közelsége, és pár érintés, hogy ilyen reakciót váltson ki a testemből. Azt hiszem tényleg őrülten, menthetetlenül beleszerettem ebbe a férfiba.
Nagy nehezen sikerül a sztori végére érnem, halkan felsóhajtva némulok el, mikor a találkozásunk pillanatához érkezek… mikor… mikor ridegen visszautasítottam. Mikor szívem legmélyére rejtettem érzésim legapróbb szikráit is, nehogy rájöjjön… csak, hogy védjem magam. Önző vagyok, és újabb szenvedéssel töltött napokat okoztam mindkettőnknek… de… de honnan tudhattam volna?
Szemeimet lehunyva nyugtatom le magam, Altar szüntelen gyengédséggel cirógatja hajamat, s néha beleremegek a lágy érintésbe… nem érdemlem meg a szeretetét. A gyengédségét. Miért nem dühös? Haragudhatna a ridegségem miatt… igaza lenne… teljesen jogosan utálhatna érte. Én azt tenném. Ha ő viselkedett volna így velem, ordítoznék és dühösen lehordanám… dühösen lehordanám, s ő apró mosollyal húzna magához, hogy lenyugtasson. Egy szót sem kéne szólnia, hogy újra elolvadjak az érintésétől.
- Altar... fájdalmat okoztam neked. – Halk bűntudattal suttogom a szavakat, de Altar meg sem rezzen, keze rendületlenül simogatja a párnán szétterülő szőke tincseket, s elszakítom ujjaimat a hajáról, hogy mellkasára támaszkodva küzdjem feljebb magam, félig ülő pozícióba. Halkan suttogom nevét, hogy bocsánatot kérjek tőle, de tekintetem akaratlanul is végigvándorol a majdnem teljesen csupasz testen, s elnémulok. Ezüstös bőrén gyönyörűen csillog a hold sápadt fénye, s ahogy a félig nyitott ablakon beszökik egy lágy fuvallat, a szobában lévő gyertyák lángja vidám táncba kezdve vet játszadozó, homályos fényt testére. Nagyot nyelve próbálom eltépni szemeimet merevedéséről, vérem szinte forr ereimben, egész testem lüktet a vágytól, s szívem vad dübörgésétől. Ujjaim megfeszülnek mellkasán, minden akaraterőmet összeszedve szorítom össze szemeimet, ahogy elfordulok tőle.
- Ne tereld el a figyelmemet! – Összefonom karjaimat, mérgesen emelem orromat az ég felé, s próbálom kiűzni fejemből az előbb látott képet, sikertelenül. A látvány az agyamba vésődve kísérti érzékeimet, s minden porcikámat forró sóvárgás járja át az előtörő emlékek hatására. Ahogy régen hozzám ért… ahogy kényeztetett… szinte még mindig érzem a forró szenvedélyt.
Érzem, ahogy hátamhoz simul teste, gerincemen mintha apró, láthatatlan szikrák rohannának végig, megborzongatva minden apró porcikámat. Gyengéd, puha mozdulattal cirógatja le vállamról a köntöst, s a vékony, könnyű anyag engedelmesen, bőrömet csiklandozva csúszik az ágyra.
- A múlt fájdalmain rágódsz, amikor épp boldog is lehetnél? – Szavai lágyan, dallamosan másznak fülembe, hangja selyme gyengéden bódítja el elmémet, s hosszút pislogva hagyom, hogy ujjai meztelen felsőtestemet simítsák végig, újra megborzongatva testemet. Altar ujjai… a finom, puha érintések. Még mindig… még mindig úgy ér hozzám, mintha a világ legértékesebb kincsét simítaná. Még mindig ennyire szeret, még mindig minden érintése bizonyítja, hogy milyen fontos vagyok számára. Még mindig… Istenem… Istenem… köszönöm... Köszönöm.
- Igazad van. – Halkan suttogva lehelem a szavakat, szőke tincseim lágyan a vállamra omolva csiklandozzák bőrömet, ahogy kicsit előre bukik fejem… el kell engednem a múltat. Igaza van. Három évet vesztettünk, de a többszöröse vár ránk. Sok, hosszú, boldog év, amit csak vele tölthetek. A szerető karjai között. A csókjaival és a gyengéd, soha véget nem érő érintésekkel. Mit számít az a három év?
- Szeretlek, melin. Kérlek ezentúl a jövőnkre gondolj csak, és a múltat zárd le magadban. Én már megtettem. – Megtette? De… az ő múltja… Enthos…
Hátrafordulok, szemeimen akaratlanul is vékony könnyfátyol keletkezik, látásom homályos, ahogy tekintetünk összefonódik. Kezeim remegnek, úgy markolok az ágynemű selymes, puha anyagába, a vékony szövet szinte üvölt ujjaim görcsös szorításától.
- És... és ő...?
- Nem fogom elfelejteni soha, szívem egy része mindig szeretni fogja őt, de... Most már te vagy nekem a világon a legfontosabb, amíg csak élek. – A szíve egy része mindig szeretni fogja? Soha… Altar soha nem fog teljes szívéből szeretni engem. Vagy… vagy ez a gondolat is a szánalmas önzésem újabb szüleménye lenne? Utálom magam… utálom, hogy ilyen önző érzéseket vált ki belőlem. Ez nem én vagyok. Én nem vagyok ilyen, mégis…
Fejemet lehajtva próbálom elrejteni az arcomon honoló leplezetlen csalódottságot, de ő állam alá nyúlva kényszeríti magára tekintetemet.
- Ugye megértesz, Ilien? Ha én meghalnék, azt szeretném, hogy te tovább élj, és rátalálj a boldogságra. Ha találnál valakit, akit szintén szeretni tudnál, talán jobban is, mint engem... – Szemeim tágra nyílnak, s mielőtt gondolkodhatnék, egy rövid szócska szökik ki ajkaim közül.
- Soha… - Halkan suttogok, illetlenül félbeszakítva Altar mondandóját, s ajkamra harapva fojtom magamba az ellenkezés folytatását. Nem… Nem… ha Altar meghalna, akkor sem lennék képes mást szeretni. Az én szívemben senkinek nincs hely, rajta kívül. Az én szerelmem örökre, a síron túl is csak az övé marad… ezt tudom. Ebben biztos vagyok.
- ...akkor is fenntartanál számomra helyet a szívedben amíg élsz, mert egykor szerettél engem. – Némán bólintok. Fenntartani egy helyet? Nem… nem egy helyet… az egészet… örökre. Örökre. Igaza van… nem zárhatja ki Enthost a szívéből. Még akkor sem, ha ez fáj nekem. Valamikor szerette őt, s inkább hálás lehetnék, hogy egyáltalán beengedett a szívébe. Hogy közel engedett magához. Hogy ismét kitárta a szívét, és hogy én lettem a szerencsés választott, aki kap a szeretetéből. Akit ezzel az édes, mámoros kényeztetéssel, gyengédséggel és örömmel jutalmaz.
- Ne folytasd, Altar. Értem... értek mindent... – Halkan, megértően suttogok, pedig legszívesebben még ellenkeznék… nem… most nem nehezíthetem meg a dolgát… nem nehezíthetem meg, a forró könnycseppek mégis néma nyugalommal csordulnak ki szememből, hogy arcomat végigcirógatva kábítsanak el.
- Akkor ne érezd azt, hogy nem vagyok teljesen a tiéd, mert ez nem igaz. Őt nem törölhetem ki magamból, de ettől még boldogok lehetünk és teljes életet élhetünk. – Szavai meleg, édes mézként indítanak el forró hullámot testemben, s hosszút pislogva bólintok. Igen. Boldogok lehetünk… együtt, csak mi ketten. Az idők végezetéig.
Feltérdelek, lassú mozdulatokkal fordulok felé teljesen, hogy nyakát átkarolva ölelhessem meg, s ajkaimra halovány mosoly húzódik. A könnycseppek sós íze átjárja számat, s csupasz testem beleborzong a lágy fuvallat hűvös cirógatásába.
- Szerelmem. – Halkan suttogva hajolok közelebb hozzá, ajkaimon már érzem forró leheletét, bőröm szinte bizsereg a vágytól, amit iránta érzek… a hihetetlen, őrjítő vágy és a hosszú évek sóvárgásának keveréke. Gyengéd mozdulattal simítja le arcomról a könnycseppeket, mellkasom beleremeg az érzelmek szenvedélyes áradatába, amik megrohamozzák szívemet, s ujjaim ismét tincsei közé vándorolnak.
- Szeretem a mosolyodat. Nézz ezentúl mindig így rám... – Ajkaim megremegnek, némán, alig észrevehetően bólintok, s mielőtt szerelmes választ suttoghatnék neki, egy lomha, forró csókkal fojtja belém a szavakat. Forró ujjai testemen vándorolnak, az agyamban kavargó gondolatok egy röpke pillanat alatt foszlanak semmivé, hogy az élvezet okozta bódult üresség vegye át a helyüket. Fülemben visszahangzik szívünk vad dobogása, néma sóhajaink elvesznek a másik ajkai között, s nyelve gyorsuló mozgása egyre tovább szítja bennem a kiéhezett szenvedélyt. Szinte alig veszem észre, mikor finoman hátra fektet, figyelmemet elvonják ajkai játszadozó mozdulatai, a forró csók édes íze teljesen rabul ejti érzékeimet.
Fölém mászik, a hófehér tincsek előre hullva cirógatják meztelen mellkasomat, ahogy kínzóan lassú mozdulatokkal simítja le rólam teljesen a köntöst, majd lágyan, finoman szabadít meg az utolsó, apró ruhadarabtól, ami forrón lüktető vágyamat rejtette el. Beleborzongok a fülledt érintésekbe, érzem, ahogy kipirulok, zavartan fordítom el vörös arcomat, miközben tekintete csupasz testemen vándorol végig. Tudom, hogy már látott… de az olyan régen volt… annyira régen. Úgy érzem, mintha most fedném fel előtte először a testem. Mi van, ha már nem fogok tetszeni neki? Olyan rég… olyan régen éreztem magam ennyire meztelennek és ennyire kiszolgáltatottnak.
Puha ujjai gyengéden, forrón simítják bőrömet, remegve simítom ujjaimat ajkaimra, hogy visszafojtsam a sóhajokat, szívem észveszejtő zihálásba kezd, amikor nevemet leheli remegő hangon.
- Olyan gyönyörű vagy...! Éveken át kínzott ez a kép minden éjjel, el sem hiszem, hogy ismét a karjaimban tarthatlak. – Szemeimbe forró örömkönnyek gyűlnek, szívem mintha súlytalanul lebegne a forróságtól és a rám törő örömtől… azt… azt mondta, gyönyörű vagyok. Hát még mindig tetszem neki? Ő is… ő is azt érzi, amit én? Ő sem tudja elhinni, hogy mindez valóság? Pedig az. Minden csók, minden érintés, minden szerelmes szó, amit egymás ajkaira lehelünk. Mind valóság. És soha. Soha nem lesz vége. Tudom, érzem, hogy örökké fog tartani.
- Altar… - Halkan sóhajtom nevét, reszkető kezeimet kinyújtva hívom karjaim közé, s ő engedelmesen hozzám hajolva ejti ismét rabul ajkaimat. Ujjaim hajába túrnak, a hófehér, fényesen tündöklő tincsek boldogan hullámoznak kezem körül, élvezik bőröm érintését, lágyan csiklandozva simítják ujjaimat, s halk sóhajom szakítja meg a csókot. Ágyékunk egymásnak dörgölőzik, a forró, merev hímtagja kínzóan simul hozzám, s hangosan nyögünk egymás ajkai közé. Ujjaim megfeszülnek, nyelvével már nyakamat kényezteti, forró csókjai heves zihálást váltanak ki belőlem. Mellkasom szinte reszket, ahogy levegőért kapkodva remegek, testem minden apró négyzetcentiméterén a forró ajkai puha, selymes simítását érzem, vérem úgy lángol, mintha fel akarná gyújtani testemet… Ah… nem… nem bírom. Már ennyitől, mindjárt…
Óvatos simítással tárja szét lábaimat, közéjük térdelve fúrja szemeimbe tekintetét, s ajkamra harapva figyelem, ahogy lejjebb hajol. Szívem mintha fülemben zihálna, az ágyneműbe markolva küzdök éltető levegőért. Lassú, kényeztető mozdulattal nyal végig combomon, a felgyülemlett kéj szinte egyszerre tör testemre, s hangosan nyögök fel, minden porcikám megfeszül, ahogy próbálom visszatartani az orgazmust.
- Altar... nem bírom tovább... – Halkan lihegem a szavakat, szerelmem a lábaim közül pillant fel rám, ajkaira eddig nem ismert, enyhén gonosz mosoly kúszik, melytől szívem kihagy egy hosszú ütemet, hogy utána még gyorsabb és még őrültebb dübörgéssel folytassa.
- Kénytelen leszel, mert... még csak most kezdtük el, melin. – Tekintetében kavarog a vágy, és a vad sóvárgás, s nyelvét élvetegen húzza végig merevedésemen. Ujjaim hajába markolnak, ajkaimat hangos, kitörő nyögés hagyja el, s testem egyre jobban remeg, nyelve minden mozdulatára. Ah… nem bírom… nem bírom… nem bírom. Altar… Altar érintése… annyira…
Gondolataim teljesen eltompulnak, s mikor felhajol ölemből, halkan nyöszörögve lehelem nevét, testem lassan nyugszik meg, s ahogy az orgazmus előszele elmúlik, remegésem is alábbhagy. Ismét nevét suttogom, s ő fölém mászva tapad vadul ajkaimra, szinte falja bőrömet, s mikor megadóan tárom ki számat, vadul használja ki az engedelmes bebocsájtást, puha nyelve szenvedélyesen hívja, kényszeríti táncra nyelvemet. Szinte még el sem szakadtak ajkaink, ő kezemet megfogva vezeti ágyékához ujjaimat, s remegve simítom végig a vastag, forrón lüktető testrészt. Istenem… milyen forró.
Nagyot nyelve simítom ujjaimat az alsónadrágja alá, s határozott mozdulattal simítom kezemet merevedésére. Ő is ezt teszi, testem összerándul, ahogy ismét kényeztetni kezd, s kétségbeesett remegéssel követem mozdulatait. Egymás ajkaira zihálva sóhajtozunk, nyögdécselünk, testem vadul remeg alatta, csípőm magától mozog kezének masszírozásával ellentétes irányban. Ujjaimat egyre erősebben fonom merevedésére, a tempó egyre gyorsabb, vadabb, sóvárabb, s testem megfeszül, ahogy egy hangos nyögés kíséretében élvezek el. Összerándulok, majd testem remegve ernyed el, de kezem mozgása nem lassul, ösztönösen folytatom Altar kényeztetését. Hangos nyögéssel élvez kezembe, kábán, tompa, bódult gondolatokkal figyelem a gyönyörtől eltorzult arcvonásait, szívem még mindig hangosan dübörög… ezt én váltom ki belőle. A hangos nyögéseket, a remegést, a sóhajokat. Mind miattam van. Még többet akarok… még többet… vajon most… most, hogy idősebb vagyok, már beleegyezik, hogy… hogy valóban a társa legyek? Vajon… vajon akarja?
A hátára dőlve fekszik mellém, s én hozzá bújok, ujjaim mellkasán játszadozva cirógatják felhevült bőrét… vajon… vajon megkérdezzem? Nem. Ennek a pillanatnak a nyugodt, békés harmóniáját most nem törhetem meg. Inkább élvezem a ránk nehezedő, békés, nyugodt forróságot, mely mély, édesen boldog álomba taszít.
Az idő múlása felgyorsul, a boldog, nyugodt békességben eltöltött napok szinte elrepülnek mellettünk, s minden percét élvezem. Minden apró, rövid, Altarral töltött pillanat újabb és újabb kincs szívemben, a három éves távollét után. Az őszből lassan tél lesz, s a környék gyönyörű, tiszta és ártatlan fehérségbe burkolózik, mikor leesik az első hó. Néha úgy érzem magam, akár egy gyermek, túlcsorduló boldogsággal tudok örülni minden apróságnak, s túlzott lelkesedéssel rángatom hosszú sétára szerelmemet az első havazás után. Természetesen Altar minden szeszélyemet kedves mosollyal tűri, lágy tekintete már soha nem keményedik meg, ha rám néz, s én napról napra egyre jobban belegabalyodok szerelmünk kusza hálójába, s tudom, hogy számomra innen már soha nincs kiút. És nem is akarok kijutni. Még soha életemben nem voltam ilyen boldog, minden perc olyan, akár egy boldog, örökkévalóságig tartó álom.
Az uralkodás nem veszi el sok energiámat, többnyire apám mellettem van, és irányítja lépéseimet, míg jobban beletanulok, s tudom, hogy Altarra is mindig számíthatok. Békeidő van, így nincs annyira sok tennivalónk, s több időt tudok szerelmemmel tölteni. Több időt… szinte minden órát és minden percet. Minden nappalt és minden éjszakát. Csodálatos.
Újabb hetek, hónapok telnek el, s szerelmünk nemhogy nem enyhül, egyre mélyebbé és szenvedélyesebbé válik… csupán egy valami aggaszt. Egy valami, amit majdnem minden nap felhozok témának, s ez az egyetlen dolog, amivel fel tudom idegesíteni Altart… még mindig… még mindig nem hajlandó szeretkezni velem. Miért nem? Nem értem, s ez aggályokkal tölti meg szívemet... aggályokkal, melyek keserűséget csepegtetnek a boldogságunk édes, mámoros pillanataiba.
Dühösen fújtatva hagyom, hogy az öreg szolgáló befonja a hajamat, makacs némaságba burkolózva dobogtatom a földet cipőmmel. A tanácsosok kétségbeesetten pislogva fonják össze karjukat, s valószínűleg magukban szitkozódnak az új király természete miatt. Sajnálom, ez van, ezt kell szeretni. Nem érdekel, mit mondanak. Nem házasodom meg. Nem veszek el feleségül egy nőt, csak azért, hogy legyen utódom. Örüljenek, hogy „elfogadtam” a trónt… meg is szökhettem volna a felelősség elől… nem egyszer fordult meg a fejemben. Csak Altaron múlt, hogy nem így tettem. Előbb hagyom valaki másra a trónt, mint hogy emiatt megnősüljek… nem… nem… nem… és nem. Nem fogok Altaron kívül mással ágyba bújni. Persze ezt mégsem mondhatom a képükbe. Mindegy. Most már én vagyok a király, senki nem kényszeríthet semmire.
Hangtalanul nyílik az ajtó, s rögtön felismerem a rés mögött felbukkanó alakot.
- Altaaaar. – Belép az ajtón, látom, ahogy ajkaira halovány mosoly kúszik, s szívem olyan hangosan kezd dübörögni mellkasomban, hogy attól félek, hogy a ruhámat igazgató szolgáló minden egyes dobbanást tökéletesen hall.
- Igen, felség? – Féltérdre ereszkedve hajt fejet előttem, s magamba fojtom a csalódott sóhajomat. Mindig ezt csinálja. Mások előtt annyira… távolságtartó… persze, megértem, hogy titkolni akarja a kapcsolatunkat… de… rossz így látni. Meg akarom ölelni. Meg akarom mondani a tanácsosoknak, hogy a szívem már foglalt. Kár, hogy nem lehet.
- Mondd meg ezeknek az erőszakos tökfejeknek, hogy nem akarok megnősülni! – Szemrebbenés nélkül mutatok a fal mellett álló embereimre, s ők lemondóan pislognak rám, majd reményteli szemekkel, szinte könyörögve pillantanak Altarra. Ne reménykedjetek, idióták… erről ő sem fog meggyőzni… erről még ő sem… remélem nem is nagyon akar, mert akkor kiborulok. Ugye nem akar? Ugye nem akarja, hogy megnősüljek? Nem fogok elmenni az apám báljára. Nem kellenek a gyönyörű hercegnők és a bájos nemes kisasszonyok. Senki nem kell, csak Altar. Utálom ezt az egészet.
Mérgesen lököm le vállamról a királyi palástot, szikrázó szemekkel pillantok hátra a megszeppent szolgálóra, szinte látom, ahogy remegnek a térdei.
- Nem veszek részt a bálom! Nem kell feleség! – Dühösen, gőgösen emelem tekintetemet az ég felé, majd teszek pár lépést szerelmem irányába, hogy távolabb kerüljek a tanácsosok szúrós, szigorú tekinteteitől. Szemem sarkából újra látom a reményteli pillantásokat Altar felé, s egy másodperc alatt kihoznak a sodromból. Nem elég, hogy a baromságaikkal zargatnak, a szerelmemet akarják rávenni, hogy győzzön meg?! Persze, majd pont Altar fog győzködni arról, hogy csaljam meg. - Kifelé mindenki! – Dühös kiáltásom élesen töri meg a szoba feszült csendjét, s egy fokkal halkabban teszem hozzá a folytatást. - Kivéve Altar…
Végre kikászálódnak a lakosztályomból, még egy utolsó, dühös grimasszal búcsúzom el tőlük, s az ajtó csapódásának pillanatában Altar karjaiba vetődöm. Nevemet sóhajtja, s rögtön látom arckifejezésén, hogy most jönne a szentbeszéd, de nem hagyom, hogy megszólaljon, ujjamat puhán, mosolyogva simítom a selymes ajkakra.
- Hát nem érted? Nekem nem kell senki más, csak te! – Ellentmondást nem tűrően, határozottan ejtek ki minden szót, s elszánt tekintettel pislogok Altar mosolygó szemeibe. Nem… nem… nem gyengülök el. Akkor sem, ha a legédesebb mosolyát veszi elő. NEM!
Durcásan lépek hátra, elfordulok, mielőtt teljesen magával ragad a lágy tekintet, s lábam hirtelen akad bele a földön heverő palástba. Még sikkantásra sincs időm, Altar testemet elkapva akadályozza meg az elegáns, királyhoz méltó pofára esést, s magához rántva tapad ajkaimra. Erőtlen ellenkezésem pillanatok alatt foszlik semmivé, ahogy ajkai puha érintése teljesen elkábít, s hevesen dobogó szívvel hunyom le a szemeimet. Utálom… Utálom, mikor ezt csinálja… utálom, hogy nem tudom utálni.
Óvatosan tol el magától, ajkaink elszakadnak egymástól, s én csalódottan sóhajtok fel.
- Az utódlásról gondoskodnod kell, ez is egy király kötelessége. – Szemeim tágra nyílnak, egy pillanat erejéig ledöbbenten pislogok az ijesztően komoly tekintetbe, s a testemben szétáradó forróságot hirtelen jeges harag váltja fel. Mi… micsoda?! Altar… képes lenne… nem… kérlek ne… szerelmem, kérlek ne mond ezt… mondd… mondd, hogy rosszul hallottam.
- Ezt nem mondhatod komolyan! – Szinte üvöltve zihálom a szavakat, majd ökölbe szorított kézzel próbálok megnyugodni. Az ordibálás nem vezet sehova…nyugi… nem Altaron kéne levezetnem a dühömet… arra ott vannak a tanácsosok. - Képes lennél az ágyamba küldeni valaki mást? – Már nem ordítok, hangom vérfagyasztóan rideg, szinte késként hasítja a szoba nyugodt csendjét, s hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig nem jön válasz… tehát… ez igent, jelent, ha jól gondolom.
A szám íze mintha keserűséggel telne meg, szinte hányingert kapok tőle, s torkom egész apróra szorul a fájdalomtól… hát képes lenne rá? Azt hittem meg fog érteni… azt hittem, örülni fog a döntésemnek… azt hittem, vagyok neki olyan fontos, hogy csak magának akarjon. Tévedtem.
Szemeimbe könnyek gyűlnek a dühtől, s remegő kezekkel csapok Altar mellkasára, miközben a sírás ellen küzdve ismétlem meg a kérdést.
- Altar! Képes lennél rá?! – Megint nem jön válasz, szemeit lehunyva keményíti meg arcvonásait, s mikor tekintetünk ismét összefonódik, egy rideg, érzelemmentes, elszánt szempár pillant rám.
- Igen, ha ez az országod és a néped érdeke. Akkor... csak akkor... – Szavai éles tőrként döfnek a boldogsághoz szokott szívembe, s a túlcsorduló érzelmek testemben jéghideg hullámokat indítva csordogálnak ki a hatalmas, tátongó sebhelyen, hogy ürességet hagyjanak maguk után. „Az országom érdeke”… mindig ezt hallom tőle. Mindig. Néha… néha már azon gondolkozom, hogy Ilien miatt vagy a király miatt maradt itt… vajon Ilient, vagy a királyt szereti? Már nem tudom. Már tényleg nem tudom. Jobban szereti az országot, mint engem. Ez nem kétséges… néha… néha egy-egy álmatlan éjszakán még mindig kísértenek Maloch szavai… pedig tudom, hogy szeret… Altar szeret a maga módján. De nekem ez nem elég. Ha szeret, akkor ne küldjön mást az ágyamba. Ha szeret, akkor tegyen a társává… nem értem. Nem értem őt. Már nem bírom ezt a bizonytalanságot.
Ellököm magamat testétől, s néma, hangtalan léptekkel sétálok az ablakon, hogy lenyugtassam magamat a gyönyörű, csillagos égbolt ragyogó látványával.
- Szóval eltűrnéd, hogy mással szeretkezzem... úgy, hogy te és én még mindig nem... – Hangom szinte remeg, nem leplezett keserűség és csalódottság bujkál benne, s kezeimet összefonom mellkasom előtt, hogy csillapítsam testem hideg borzongását. Még mindig úgy érzem, hogy hiába csókolom minden éjszaka… hatalmas, áthághatatlan távolság van köztünk… még mindig. - Szeretkezni akarok veled! – A szemeibe szúrom komoly, mindenre elszánt tekintetemet, de már előre tudom a választ. Tudom, mert minden egyes nap, minden egyes alkalommal ugyanazokat a sorokat kapom válaszul. Ugyanazokat az értelmetlen, jogtalan sorokat, melyek még mindig elválasztanak minket egymástól.
- Ilien, ezt már ezerszer megbeszéltük. Nem fogunk úgy egyesülni ahogy te vágysz rá, mert gyenge emberi tested nem bírná elviselni. – Fogaimat összeszorítva veszek mély levegőt, hogy magamba fojtsam a szitkokat, melyeket most a fejére zúdítanék, de úgy érzem, ha megint lenyelek mindent, lassan felrobbanok a sok feszültségtől. Az asztalhoz lépek, dühösen csapok rá, kezeim szinte belezsibbadnak az erős ütésbe, s a hangos csattanás hosszan visszhangzik a nagy légterű szobában.
- Ez hazugság! Ne gondold, hogy nem tudok semmit! A harcosaid nem egy emberrel lefeküdtek már a palotámban, nővel és férfival is. Egyiküknek sem esett baja! – Miért pont én ne bírnám ki? Marhaság. Mindennél jobban vágyom rá, és nem képes megadni nekem. Nem is tudja… gőze sincs róla, hogy milyen érzés.
Felsikkantani sincs időm, hirtelen lök a falhoz, szívverésem az egekbe ugrik, s egy röpke másodpercre mintha félelem járná át testemet a vad tekintet láttán… nem… nem félek Altartól. Tudom. Tudom, hogy soha nem ártana nekem. Ha vele vagyok, egy hajszálam sem görbülhet. Tudom. Fülemben visszhangzik kezeinek csattanása a falon, s összerezzenve pislogok rá, arca eltorzult a dühtől, s hangosan levegőért zihálva hajol az arcomhoz.
- Az csak szex. Egyszerűen csak megdugják az embereket, ezért képesek uralni sötét oldalukat. Ilien... neked fogalmad sincs róla, milyen egy szenvedélyes szerelemtől vad sötét elf... Fogalmad sincs! – Pár rövid másodpercig ledermedve pislogok rá, agyam lassan dolgozza fel a hallottakat, majd minden bátorságomat összeszedve simítom arcára remegő kezeimet.
- De tudni szeretném Altar... – Tudni szeretném… annyira szeretném tudni. Minden oldalát ismerni akarom. Minden oldalát szeretni akarom. A gyengéd, odaadó szeretőt, a komoly, szigorú tanácsost… és igen… a vad és veszedelmes sötét elfet is, akit a szíve mélyére száműzött miattam. Ismerni akarom.
- Miért nem elegendő neked amit minden éjjel átélünk? Szerethetjük egymást, gyönyört ajándékozunk és fogadunk el. Miért nem elég? – Lehunyja szemeit, szinte látom, ahogy belső harcot vív önmagával, s tudom, hogy már csak egy hajszál választ el tőle, hogy kicsaljam belőle a rejtett énjét. Szívem megszakad a látványtól, de tudom, érzem, hogy gyengül. Napról napra egyre nehezebben tud ellenállni, tökéletesen tisztában vagyok vele… vajon… vajon önzőség, ha ezt kihasználom? Vajon önző vagyok, hogy minden oldaláról ismerni akarom? Engem nem zavarna, ha fájdalmat okozna nekem… erős vagyok, túl teszem magamat rajta. De tudom… tudom, hogy ő soha nem bocsátana meg magának. Hát tényleg ezt akarom? Nem tudom. Nem tudom.
- Féltesz engem, de hidd el, én... – Egy csókkal hallgattat el, halkan felnyögve markolok ruhájába, de magam sem tudom, hogy eltolni, vagy közelebb húzni akarom. mindig… mindig ezt csinálja, mikor kifogy az észérvekből. Tudja, hogy nekem van igazam. Miért ilyen makacs? Hát ő nem vágyik rám úgy, ahogy én rá? Ő nem érzi ezt az elviselhetetlen sóvárgást? Talán csak én… talán csak én vágyom rá ennyire.
Hátrébb lép, gyengéden simítja végig arcomat, s halovány mosollyal pillant homályos tekintetembe.
- Menned kell, felség. – Szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, szívem dühös, felháborodott dobogásba kezd, s érzem, ahogy arcom kipirul a haragtól. Ennyi… ennyivel zárja le?! Hát ha rajtam múlik, nem ússza meg ennyivel.
Dühösen tépem ki magam karjai közül, a földön heverő paláshoz sétálva veszem fel, s szikrázó tekintettel pillantok vissza kedvesemre.
- Legyen. Ahogy kívánod. Elmegyek a bálra. Felszedek valakit, aki talán hajlandó lesz lefeküdni velem, ha már a szeretőm nem képes rá. – Dühös, gyors léptekkel viharzok az ajtóra, kezem a kilincsre siklik, majd ismét hátrapillantva folytatom, szavaim egyre hangosabbak, tekintetemmel gyilkolni tudnék. – Úgyis más ágyába akartál küldeni. Talán kipróbálom egy másik férfival… és ha már nem leszek szűz talán te is belátod, hogy kibírja a testem. – A mondat végére szinte üvöltöm a szavakat, még soha nem beszéltem ennyire éles és tiszteletlen hangon vele, de most nem tudom kontrollálni az érzéseimet. Más ágyába küldene úgy, hogy mi még nem is… akkor már teljesen mindegy, hogy az a valaki férfi vagy nő… vagy, hogy egy emberről van szó, vagy többekről. Felőle aztán az ágyamba hívhatnám az egész palotát, nem igaz? Ő úgysem akar tőlem semmit… semmit.
Válaszra nem várva lépek ki a folyosóra, a könnyek már záporoznak arcomon, egy könnyed mozdulattal tüntetem el nyomukat. Nem… Egy király nem sír.
A folyosó tátongó üressége nyomasztó súlyként nehezedik szívemre, mellkasom több tonnásnak tűnik, ahogy minden lépéssel közelebb kerülök a táncoló vigassághoz. Egyáltalán nincs hozzá kedvem. Vissza akarok menni Altarhoz. Meg akarom ölelni, és bocsánatot kérni azokért, amiket a fejére zúdítottam. De nem lehet… akkor soha… akkor soha nem fogná fel, hogy nekem ez mennyit jelent. Vajon ő és Enthos… vajon vele? Nem! Nem szabad erre gondolnom! Nem szabad örökké az ő kapcsolatukhoz hasonlítanom a miénket…
Mire a trónterembe érek, arcomon nyugodt mosoly ül, s hiába ellenkezik minden porcikám üvöltve a boldog fecserészés ellen, mosolyom nem rezzen. A pókerarcot már tökéletesen kitanultam a tündéknél töltött három év alatt. Mikor el kellett rejtenem az örökös fájdalmamat. Igen… bőven volt időm megtanulni.
A percek lassan telnek, a tanácsosok sorban mutatják be a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kisasszonyokat, de egyáltalán semmilyen hatással nincs rám szépségük, ragyogó mosolyuk, ártatlanságuk, se magas rangjuk. Semmi. Csak Altart látom magam előtt, s ahányszor megpróbálok másra koncentrálni, fülemben visszhangzanak durva szavaim. Mennyivel könnyebb lenne, ha el tudnám őt felejteni. Ha bele tudnék szeretni egy gyönyörű lányba, akivel nem lennének utódlási problémáim… akinek a szíve csak az enyém lehetne. Csak az enyém, és nem másé. Aki olyan közel engedne magához, mint én magamhoz, és nem rejtegetné a legsötétebb oldalát sem. Altar… kedvesem… miért teszed ezt velem? Pontosan tudod, hogy számomra csak te létezel. Miért akarod hát, hogy feleségül vegyek egy lányt, akit még csak nem is ismerek? Miért löknél ilyen távol magadtól? Csupán az ország érdeke miatt? Hát feláldoznád a boldogságunkat? Másnak adnád a testemet, amit én örökre neked adtam? Amit én örökre neked adnék, ha nem utasítanád vissza minden egyes alkalommal… másnak ilyen könnyen odadobnád? Kegyetlen vagy. Szívtelen és kegyetlen.
Kezem megremeg, egy röpke pillanat erejéig megszédülök a szívembe szúró fájdalomtól, arcvonásaim megrezzennek, de egy hosszú pislogással eltüntetek minden árulkodó bizonyítékot arcomról. Nem… nyugi… csak bírd ki.
Udvarias, illemtudó mosollyal biccentek az utolsó lánynak is, s mikor végre hagynak nekem egy kis nyugtot, leemelek az egyik pincér tálcájáról egy pohár vörösbort. Gondterhelten masszírozom meg halántékomat, ahogy a nyugtató nedűbe kortyolok, s halkan felsóhajtva nézek végig a táncoló tömegen. Most jönne az, hogy felkérek valakit? Nem… kizárt. Arra nincs időm, hogy mindenkit felkérjek, ha pedig csupán pár lánnyal táncolok, hamis reményt csepegtetek szívükbe. Bah… hamis remény? Kétlem, hogy ők nagyon akarnának egy ilyen házasságot. Hisz pont úgy nem ismernek engem, ahogy én sem őket. Azt hiszem a legjobb az lesz, ha itt maradok egy ideig, szépen mosolygok, aztán elsurranok. Rosszul vagyok a sok mosolytól… rosszul vagyok, ahogy hallom az élénk kacajokat. Elegem van a fényekből és a csillogó ruhákból. Most annyira nincs kedvem hozzá… Altart akarom. Hozzá akarok bújni, és át akarom ölelni.
Szinte észre sem veszem, már a negyedik borospoharat emelem le a tálcáról, s egyre kevésbé gondterhelten beszélgetek a mellettem álló fiatal báróval. Fredericknek hívják, és mint megtudtam, ugyanabban a cipőben jár, mint én. Azt akarják, hogy feleségül vegyen valakit, akit nem is ismer… végre… végre valaki, aki megérti, amit érzek.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, a fáradtság és az alkohol egyre jobban kábít el, s mikor éjfélt üt az óra, tudatosul bennem, hogy tényleg itt az ideje a távozásnak… végre…végre… azt hittem, már soha nem lesz vége.
- Ha megbocsájt… azt hiszem, eljött az ideje, hogy megszökjek a partymról. – Mosolyogva biccentve búcsúznék el tőle, de ő mellém lépve követ.
- Ha megengedi, felség, elkísérem a lakosztályáig. – Először szinte fel sem fogom szavait, a gondolatok kuszán kavarognak agyamban, majd egy őszinte mosollyal bólintok.
- Ilien. Szólíts nyugodtan Iliennek. – Komolyan ezt csinálom? Vajon… vajon mit akar?
Mikor a szobámba lépünk, szinte egyből az arcomhoz hajolva csókol meg, szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől, hideg borzongás fut végig testemen, s ösztönösen felnyögve tolom el magamtól. Nem tudom… nem tudom miért lepődök meg. Tudtam… éreztem, hogy ezt akarja… mégis… nem. Ez nem jó. Az ő csókja nem jó. Nem tetszik ez az íz. Nem tetszik az ajkainak az érintése. Nem tetszenek a derekamat körbefonó kezei. Nem akarom. Mégis… szorongatja a szívemet a tudat, hogy Altart nem zavarja. Nem… neki mindegy. Nem törődik velem. Talán… talán ha elveszítem a szüzességem, akkor már nem fog annyira törékenynek gondolni… talán…
Szó nélkül húzom újra magamhoz, s szemeimet lehunyva próbálom elképzelni, ahogy Altar csókol… ahogy Altar ölel át… ahogy a forró, hatalmas tenyere gyengéden vándorol végig testemen, s ajkai édes, mámoros íze bódítóan kábítja el érzékeimet… nem! Ez nem ő!
Szinte abban a pillanatban, mikor eltolnám magamtól, kicsapódik az ajtó, s szemeim találkoznak Altar dühtől szikrázó tekintetével. Pulzusom egy röpke pillanat alatt ugrik az egekbe, s szívemet nyugodt boldogság árasztja el… megmenekültem… féltem, hogy nem tudom eltolni magamtól. Altar… szerelmem… ugye mérges leszel? Ugye ordítani fogsz? Ugye leszidsz? Kérlek… kérlek… legyél dühös. Mond, hogy fontos vagyok neked. Szidj le, hogy bocsánatot kérve bújhassak hozzád. Kérlek.
- Kifelé. – Hangos, ellentmondást nem tűrő hangja vérfagyasztó ridegséggel hasítja a szoba csendjét, s alig kell hozzá pár másodperc, hogy az előbb még engem ölelő férfi, fülét farkát behúzva iszkoljon ki a szobából. Szívem boldog, reményteli dobogásba kezd, kihúzom magamat, s büszke tekintettel pillantok Altar szemeibe. Tekintete most már nem rideg, mintha csalódás, szomorúság és düh kavarogna benne, s testemben jeges folyóként árad szét bűntudat marcangoló érzése. Nem… nem… nehogy már nekem legyen bűntudatom. Ő az, aki más ágyába akart küldeni…
Hosszú, néma csend ereszkedik ránk, s szótlanul, feszült izgatottsággal várom, hogy megtörje.
- Tudod egyáltalán, hogy mit csinálsz? Mint király, nem engedheted meg magadnak ezt a viselkedést. – Szemeim tágra nyílnak, szívemben egy másodperc alatt oszlik el az apró remény, s mielőtt agyam egyáltalán felfoghatná szavat, gyors léptekkel termek előtte, és egy hatalmas pofont keverek le neki. Kábult elmémet szinte rögtön kizökkenti a hangos csattanás, kezem szinte elzsibbad az erős ütéstől, s úgy érzem, mintha magamat ütöttem volna meg, a fájdalom a szívembe nyilall, s szemeim könnybe lábadnak a dühtől… hogy… hogy képzeli? Az orra előtt csókolózom egy másik férfival, és a királyi magatartásomra tesz megjegyzést?!
- Ez nem az, amit egy szeretőnek mondania kell!!! – Dühösen csapok mellkasára, ökölbe szorított kezeim megremegnek, s ő néma türelemmel tűri a kiborulásomat. – Elegem van! Elegem van a hülye önfeláldozásodból! Ha akarsz valamit, ragadd meg, és ne engedd el! Pont, mint mikor ott hagytál az Éneklő Óhegyen! Pont, mint mikor visszafogod önmagadat, mert félsz, hogy fájdalmat okozol! És mikor azt mondod, hogy nősüljek meg a birodalom érdekében! Utállak! – Dühösen csapnék újból mellkasára, de ő erősen ragadja meg csuklómat, egy könnyed mozdulattal lök a falhoz, hogy ismét oda szoríthasson testével.
Ajkaimat egy néma nyikkanás hagyja el, ahogy hátam csapódik a hideg falon, s Altar kezeimet lefogva hajol arcomhoz, tekintetében vadul őrjöng a düh.
- Legyek én is önző?! Talán jobb lett volna, ha megszöktetlek négy éve?! Lehet, hogy már nem is élnél. – Vérfagyasztóan rideg hangon sziszegi a szavakat, s szívem vad zihálásba kezd… ez az… még egy kicsit… még egy kicsit húzd fel magad, és talán… és talán megismerhetem egy új oldaladat. Szerelmem… nem félek tőled. Kérlek… azt akarom, hogy mikor velem vagy, ne kelljen visszafognod magad.
Némán, kemény tekintettel állom a vad pillantását, egy pillanatra sem gyengülök el, ahogy várom a folytatást… nem… most az a célom, hogy felidegesítsem. Most az a célom, hogy kihozzam a sodrából. Altar, kedvesem… miért? Miért kényszerítesz ilyen cselekedetekre?
- Mégis mit vártál? Örültél volna, ha letépem a karjait, amelyeket a derekad köré font? Legszívesebben magam hajítottam volna ki, talán ezt akarod? – Érzem, ahogy arcom kipirul, szívem boldogan, elégedetten dübörög mellkasomban, ajkaimra alig észrevehető mosoly kúszik. – Ilien… engedted neki… engedted neki, hogy megcsókoljon… - fenyegetően halkan suttogja a szavakat, fejemet lehajtva küzdök a bűntudat újabb hullámai ellen, de ő állam alá nyúlva emeli fel arcomat egy gyors, vad mozdulattal. Szenvedélyesen tapad ajkaimra, nyelve már-már erőszakosan, vadul tör számba, szinte a falba préseli testemet, ahogy hozzám simul. A csókba nyögve kapok levegőért, testem megfeszül, szívem egyre gyorsabban dübörög a vad érintésektől, melyekben Altar szokásos gyengédségének a legkisebb nyoma sincs. Ujjai szinte türelmetlenül simítják végig testemet, kezeimet vállára csúsztatva kapaszkodom testébe… félek… nem! Nem… nem félek… nem félhetek. Amit érzek… amit érzek, az csupán izgatottság. Talán most… talán most sikerül? Mindig úgy képzeltem, hogy az első alkalomkor gyengéd lesz… gyengéd és óvatos, mint az eddig ismert Altar… de nem érdekel. Az sem baj, ha durva és fájdalmat okoz. Akarom őt. Akarom mindenestül. Neki szeretném adni a testem minden apró porcikáját… mindent.
Olyan hirtelen löki el magát tőlem, mint ahogy letámadott, felmordulva, zihálva tapasztja szájára a kezét, s elfordul tőlem. Szemeimbe újra könnyek gyűlnek, szívem csalódottan dobogva nyugszik meg, s felemelem remegő kezeimet, hogy nyugtatóan vállára csúsztathassam ujjaimat… szerelmem… hát soha… soha nem fogod megengedni, hogy megismerjelek? Soha nem fogsz olyan közel engedni magadhoz? Miért fogod vissza magad ennyire makacsul? Miért nem hagyod, hogy a szerelmünk kiteljesedjen?
- Ne! Ne érj hozzám, Ilien. – Halkan suttogja a szavakat, hangja ismét lágy, már-már kérlelő, s szívem megszakad a vágytól. Altar… kedvesem… olyan szívesen megtenném, amit kérsz… de ha már idáig eljutottam… most nem tehetem, hogy megállok. Önző vagyok. Tudom… de a szerelem önző. Talán te is rájössz egyszer. Azt akarom, hogy egymáséi legyünk örökre.
Lassú mozdulatokkal simítom le magamról a kigombolt inget, majd mikor az összes többi ruhadarabommal együtt a földre kerül, lomha léptekkel sétálok Altar elé. Arcára simítom kezemet, hosszú pislogva merülök el tekintetében, majd lábujjhegyre állva simulok hozzá, hogy halkan, elf nyelven fülébe suttoghassak.
- Szerelmem, tudom, hogy akarod. – Óvatosan fogom meg remegő kezét, ujjait meztelen testemre vezetem, majd halkan folytatom. – Hát nem akarsz teljesen a magadévá tenni?
Altar
Természetesen bedühödik. Nem érti, nem akarja megérteni, és engem sem akar megérteni.
Kitépi magát a karjaimból, felkapja királyi palástját és az ajtóhoz viharzik. A kilincsbe kapaszkodva, dühösen fröcsögi felém a szavakat:
- Legyen. Ahogy kívánod. Elmegyek a bálra. Felszedek valakit, aki talán hajlandó lesz lefeküdni velem, ha már a szeretőm nem képes rá. – Kirohan, és még visszakiabál - Úgyis más ágyába akartál küldeni. Talán kipróbálom egy másik férfival… és ha már nem leszek szűz talán te is belátod, hogy kibírja a testem.
Mielőtt magamhoz térhetnék, már sehol sincs.
Dühösen csapok öklömmel a falba, nagy lukat ütve a fehér, kéken erezett márványba. A fenébe! Haragom mély és sötét, vicsorogva csapok ismét oda.
- Ha megteszed... – vicsorgom tehetetlen méreggel. – Ha megteszed...
Nagyot nyelve gyűröm le magamban a feltámadó sötét, birtokló erőket. Ez az oldalam arra vágyik, hogy utána rohanjak, és bántsam. Magamhoz kössem és élvezettel nézzem, ahogy vergődik tehetetlenül a hálómban.
- Altar herceg? – hallom, és felemelem tekintetem. Az ajtóban néhány emberem áll. Komoly arccal figyelnek engem. – Éreztük a sötét energiáidat, és idesiettünk. Ilien király hol van?
Megrázom a fejem és mély levegőt veszek. Idesiettek, hogy megmentsék tőlem... Megnyugszom azonnal.
- A bálban van.
Egyikük, aki nálam sokkal idősebb, és egykor szintén a király hadvezéreinek egyike volt, Ragnar a neve... Közelebb sétál hozzám, és vállamra ejti nagy kezét. Egy magasságú velem, haja kibontva folyik vállaira, bölcs arcában vakítóan sugárzik intelligens tekintete. Vállán pihen íja, hátán egy tegezben a nyilai. Íjász, mégpedig mind közül a legkiválóbb.
- Altar herceg, miben lehetünk segítségedre? A terhet átvállalni nem tudjuk, de talán másban segíthetünk.
Megrázom a fejem.
- Te is tudod Ragnar, hogy mi a gond.
Bólint.
- El tudod fojtani magadban a sötét birtoklás késztetését, ha kell, az örök időkig, de kínszenvedés ez számodra. Miért nem mondod el az ifjú királynak? Véleményem szerint nagyon intelligens, bizonyára képes lenne megérteni és elfogadni.
Düh árad szét bennem, ismét a falra csapok, amely hangos robajlással adja meg magát.
- Nem! Nem érti meg! – kiáltom, hangom végigvág a terem csendjén. Már mind körülöttem állnak, szürke szemek figyelnek ugrásra készen. Kezembe temetem arcomat. Halkabban folytatom. - Nem érti meg... arra vágyik, amit csak egy ember adhat meg neki.
***
A kertben sétálva figyelem a csillagok fényét. Bízom Illienben, tudom hogy nem tenné meg velem amivel fenyegetőzött, mindössze csak annyi a dolgom, hogy várjak. Türelmesen várom, hogy kiválassza a lányt, majd lecsillapodjon és ismét kedves legyen hozzám. Bocsánatot fog kérni, én pedig megbocsátok neki, hiszen tudom milyen heves és meggondolatlan természetű. Mindezek ellenére sosem bántana meg engem szándékosan és mélyen, a hűségében pedig teljesen bízom.
Leülök a kis kerti halastó partjára, a holdfényben fürdőzve fésülöm meg szikrázóan csillogó hajamat, a szerelmem szimbólumát. A karkötőt még most is hordja, de nem a csuklóján, csak a nyakába kötve. Így közelebb van a szívéhez. A gondolat mosolyt csal arcomra. Behunyom szememet, felidézem magamban a mosolyát. Ilien... édes kis szerelmem...
Fájdalom nyilall fejbőrömre, és lepillantok a fésűmre. Nem, nem én téptem meg... újra és újra belenyilall, majd szétárad a fájdalom az egész testemben. Soha nem tapasztaltam még ehhez foghatót, de már tudom mi ez. Hallottam róla, de... ez képtelenség! Ilien nem csal meg engem, bízom benne!
- Altar herceg!
Megfordulok és rámeredek a mögöttem álló Ragnar komor arcára. Nem, nem akarom hallani amit mondani készül!
- Ragnar? – kérdem halkan, a fésű darabokra törik összeszoruló markomban.
- A király visszavonult a hálószobájába.
- Választott magának királynét? – kérdezem halkan. Felkészültem, hogy elviseljem a fájdalmat, mert muszáj.
- Nem. Egy fiatal gróffal...
Mire kiejtené a mondat végét, már a levegőt hasítom. Gyorsaságommal nem veheti fel senki a versenyt, a folyosók üresen konganak, odalent még hangosan zajlik a bál, idefent semmi nincs csak a komor sötétség, amely bennem is nő. Bizsergő, hideg fájdalom nő bennem, és ahogy berúgom az ajtót, amely darabokra hullik, megtorpanok. A látvány éles késként hasít mellkasomba, egyenesen a szívem közepébe.
Hát megtetted. Képes voltál rá, amiről azt hittem, sosem tennéd velem, Ilien.
Hideg. Kihűl a szívem néhány pillanat leforgása alatt, amíg kiparancsolom az idegen férfit és ismét kettesben maradunk.
Mikor változtál meg ennyire, hogy képes légy erre?
- Tudod egyáltalán, hogy mit csinálsz? Mint király, nem engedheted meg magadnak ezt a viselkedést – szólalok meg halkan, hidegen ahogy elé lépek. Hangosan csattan tenyere arcomon. Meg sem érzem a fájdalmat, csak a szívem sajdul belé és még hidegebb páncél veszi körül.
- Ez nem az, amit egy szeretőnek mondania kell!!! – kiáltja dühösen a mellkasomat csapkodva kis ökleivel. – Elegem van! Elegem van a hülye önfeláldozásodból! Ha akarsz valamit, ragadd meg, és ne engedd el! Pont, mint mikor ott hagytál az Éneklő Óhegyen! Pont, mint mikor visszafogod önmagadat, mert félsz, hogy fájdalmat okozol! És mikor azt mondod, hogy nősüljek meg a birodalom érdekében! Utállak!
Az utolsó szó borít ki igazán. Fájdalmasan felhördülve csapom őt a falhoz, csuklóit lefogva hajolok arcába. Szemeiben nem látom a gyengéd szerelmet, semmit amiről azt hittem, ott vannak. Őrjöngő düh kavarog bennem.
- Legyek én is önző?! Talán jobb lett volna, ha megszöktetlek négy éve?! Lehet, hogy már nem is élnél. – koppannak hűvös szavaim. - Mégis mit vártál? Örültél volna, ha letépem a karjait, amelyeket a derekad köré font? Legszívesebben magam hajítottam volna ki, talán ezt akarod?
Halvány mosollyal figyel engem.
Ilien... mikor váltál ilyen kegyetlenné? Te élvezed... hogy fájdalmat okoztál nekem?
– Ilien… engedted neki… engedted neki, hogy megcsókoljon… - suttogom fokozódó haraggal és kínnal, lehajtja fejét de visszarántom állánál fogva, és megcsókolom Sehol sincs a gyengédség és a törődés, amely mindig bennem volt, amikor csak hozzáértem. Testemen végigcsap a vad vágy, az éhség, a birtoklás szüksége. Mielőtt megbánhatnám, ellököm magam tőle, és elfordulok.
Nem... nem tehetem, bántanám őt...
Vállamon érzem ujjainak könnyű érintését, de elhúzódom tőle.
- Ne! Ne érj hozzám, Ilien. – suttogom kínzottan. Hallom mit tesz, tudom jól mit művel, ahogy azt is, hogy most el kéne mennem. Mégsem vagyok képes rá. A fájdalom, a döbbenet, a vágy, a harag és a szégyen... minden kavarog bennem.
Amikor felnyitom szemeimet, már előttem áll, teljesen meztelenül. Haja szétfolyik teste körül, sugárzó szépségébe belesajdul a szívem.
- Szerelmem, tudom, hogy akarod – suttogja, reszkető ujjaimat megfogva vezeti mellkasának hófehér, selymes bőrére. – Hát nem akarsz teljesen a magadévá tenni?
Mellkasán csillog egy aranyláncra fűzve a kis hajfonat, csillog az ablakon besütő hold fényében. Mégis... fakóbbá vált volna? Megérintem és felemelem, hogy jobban lássam. Nem... nem ragyog. Dühöm szétáramlik bennem, letépem nyakából és a földre hajítom. Vicsorogva markolok aranyló hajába, közelebb rántom magamhoz és a szemeibe nézek.
- Ha nem érkezem időben, most más melegítené ágyadat. Ne merészelj többé a szerelmednek hívni engem. Szeretődnek hívhatsz, de soha... soha többé ne hívj a szerelmednek! Olyat tettél, amelyért már megöltelek volna, ha te is elf lennél!
Csak nyögni van ideje, ahogy az ágyába hajítom és fölé kerülök. Leszaggatom magamról ingemet, miközben keményen a szemeibe nézek.
- Altar... – kezdené, arcomra simulnak karcsú, puha ujjai de csuklóit durván megragadva szorítom le karjait. Mohó és durva csókkal fojtom belé a szavakat, ezekre már semmi szükség. Zihálva simítom végig testét, keményen és kíméletlenül markolok puha idomaira. Felemelem fejem, megragadom állát és mélyen a szemeibe nézek. – Neked adtam a szívem, az életem, a lelkem, Ilien... és most ez rá a válasz? Rám unsz, és megcsalsz egy másik férfival? Ha el akarod szakítani a kötelékünket, inkább kérj rá, hogy öljem meg magam, mert ennél még az is sokkal jobb! Sőt...
Előrántom az elf tőrt a párnája alól, és kezébe nyomom, egyenesen a szívemnek szegezve hegyét.
- Inkább végezz velem te magad!
Remegő ajkakkal, könnyezve néz rám.
- Altar... ne csináld... kérlek... szerelmem...
Kiverem kezéből a kést, két tenyerem mellette csattan a párnán. Közelről nézek azúrkék szemeibe, úgy érzem eszemet veszi a fájdalom. Eddig bírtam tartani magam, eddig voltam képes rá.
- Nem... már nem szeretsz, Ilien. Hogy mondhatod ezt, amikor egy másik férfi karjaiban kerestél megnyugvást?
- Nem! – kiáltja – Azért tettem, mert...
Csend.
Nem folytatja, csak ajkába harap, gondolatai cikáznak, arca mindent visszatükröz. Zavarodottságot, dühöt, fájdalmat, megbánást...
- Szóval? Miért tetted?
- Mert szeretlek... én meg akarom ismerni a sötét oldaladat is... mindent! Téged! Altar kérlek...
Kitisztul a fejem.
Hát ezért tette? Szándékosan fel akart dühíteni, hogy kiváltsa belőlem ezt?
- Nem akartam neked ilyen mély fájdalmat okozni hidd el, én... át sem gondoltam igazán, hogy mit is teszek.
- De a hajfonat – suttogom felemelkedve róla. Hajamba túrok, és tekintetemmel az elhajtott kis karkötőt kezdem keresni. – Szürke volt... azt hittem már nem szeretsz. Még most sem hiszem el amit mondasz... – megrázom a fejem, hogy zavarodott gondolataimat rendezni tudjam. Kezembe temetem arcomat, fogalmam sincs mit tegyek. Szaggatott légvételeim hallom csupán az éjszaka csendjében. Olyan mély a csönd, mintha csak mi ketten léteznénk. Még az éjjeli állatok is visszafojtják hangjukat miattunk.. a belőlem áradó sötét erők miatt, melyektől hajam úgy lobog, mintha belőlem kiáramló szél tenné.
- Altar – végtelenül gyengéd hangon, lágyan szólít magához. – Szeretkezz velem, kérlek.
Felemelem a fejem, könnyes de mosolygó arcára nézek. Felém nyújtja kezét. Nincs a világon nála szebb és csodálatosabb lény, senki... akit jobban szerethetnék nála. Mégis, most harag van a szívemben. Leeresztem kezem arcomról, és megfogom felém nyújtott karját. Felrántom magamhoz, cseppet sem gyengéden, és ahogy csupasz mellkasomhoz ér bőre, felnyögök és megborzongok.
- Ma éjjel nem. Nem lehet, mert haragszom rád, Ilien – suttogom rekedten. – Megkapod amire vágysz, de nem ma éjjel. Most csak... bántani akarlak, ezt te sem akarhatod.
Magamhoz ölelem, mélyen magamba szívom hajának rózsaillatát, és ellököm magamtól. Visszazuhan a párnák közé, aranyló hajzuhatag öleli körül, belesajdul egész mellkasom a látványba. Gyönyörű... olyan szép...
Lemászom az ágyról és az ajtó felé indulok.
- Altar! – megtorpanok a hangjától, talpam alatt ropognak az ajtó apró darabkái. Visszanézek rá, kecses alakjára, sápadt bőrére és könnyes arcán a zavarodottságra. – Meg tudsz nekem bocsátani?
- Adj egy kis időt, Ilien. Még fáj a seb amit okoztál...
A folyosóra kilépek, és végigsétálok rajta. Elhaló kiáltását hallva csak gyorsítok lépteimen. Nem, Ilien. Nem.
Ragnar már vár, aggódva figyel. Keserű mosoly kúszik arcomra.
- Jöttél, hogy megfékezz? Nem fogok őrjöngeni, van önuralmam.
Ragnar megrázza fejét, szürke haja hullámzik mozdulatától.
- Segíteni akarok, de csak jelenlétem tudom nyújtani neked, fájdalmad tüzét nem olthatom el. Hosszú életem során sok elf szívet láttam kihűlni, ifjú barátom. Ne aggódj, a ti szerelmetek nem huny ki, ha okosan táplálod a tüzét.
Mindig így beszél. Ősi korának köszönhetően a régies kifejezések és cifra mondatok néha előtörnek belőle. Keserűen hunyom be szemeimet.
- Igen... én követtem el hibát.
Megvontam Ilientől mindazt, amit nem kellett volna: a forró szerelmem legjavát. Inkább elfojtottam a lelkemben lángoló tüzet, mert nem akartam hogy baja essen. Minden hibás tett visszaüt ránk, ahogy most is. Ez mind az én hibám következménye. Mégsem tudok még megbocsátani... a látvány, ahogy másvalaki karjaiban van, beleégett a szívembe. Fáj... mint az égett seb, olyan erősen izzik mellkasomban. Kezem mellkasomra teszem, fájó szívem fölé. Hibát követtem el, és emiatt történt mindez.
- Hozd helyre.
Felnézek Ragnar hidegen csillogó, okos szemeibe. Üres, élettelen a szíve. Közel ezer éves... és még nem lelte meg társát. Feladta a reményt, ezt mindenki tudja. Talán ezért viseli a szívén a kapcsolatom sorsát. Megrázom a fejem.
- Nem tudom, hogyan tehetném. Ilien testét szeretni... olyan számomra, mintha meg akarnék érinteni egy tündérliliomot. Tönkreteszem, elpusztítom őt, ha... És a szívem is fáj. Most képtelen vagyok gondolkozni, Ragnar. Hagyj magamra kérlek.
Ilien
Reszkető ujjai lassan vándorolnak feljebb mellkasomon, tekintete kemény, még mindig vad, félelmetes düh kavarog a gyönyörű íriszekben, s kezeimet ökölbe szorítva próbálom csillapítani remegésemet. Altar hirtelen ragadja meg a nyakamban lógó aranyláncot, melyre hajfonata van felfűzve, ujjai közé veszi, szemeiben már-már állatias harag villan, s tágra nyílt szemekkel rezzenek össze, ahogy egy erős mozdulattal tépi le rólam a láncot. Az ékszer a bőrömbe hasítva adja meg magát, szemeim könnybe lábadnak a fájdalomtól… nem… nem a bőröm fáj… sokkal mélyebb. A szívem vérzik. Értetlenül, könnyezve pislogok Altarra, de megszólalni sincs időm, ujjai durván tépnek hajamba, a tincsek közé markolva ránt közelebb magához. Ajkaimat csupán néhány nyikkanás hagyja el, szívem őrült fájdalmától szinte meg sem érzem fejbőröm hangos sikítását, kezeim alig észrevehetően siklanak Altar mellkasára, hogy megtámasszam szédülő testemet… Altar… ne… kedvesem, ne csináld. Az a lánc… egy éve… egy éve nem vettem le magamról, és most pont te vagy, aki letépi rólam?
- Ha nem érkezem időben, most más melegítené ágyadat. Ne merészelj többé a szerelmednek hívni engem. Szeretődnek hívhatsz, de soha... soha többé ne hívj a szerelmednek! Olyat tettél, amelyért már megöltelek volna, ha te is elf lennél! – Szemeim tágra nyílnak, ellenkezésre nyitnám ajkaimat, elmondanék neki mindent, de a torkomat fojtogató hatalmas gombóc nem hagy megszólalni. Nem… nem, egy árva hang sem jön ki a torkomon, csupán halk, ellenkező nyöszörgésre vagyok képes, s szinte észre sem veszem, egy durva, erőszakos lökéssel dob az ágyra, majd fölém emelkedik. Hatalmas, sötét alakja most fenyegetően magasodik törékeny, remegő testem fölé, szívem összeszorul a fájdalomtól, ahogy kemény, durva tekintete rabul ejti szemeimet, s óvatosan, bátorítást keresve markolok a puha, selyemágyneműbe. Az ágyneműbe, melyen tegnap éjszaka édes szavakat fülembe duruzsolva simította végig testem, ahol lágy, puha cirógatásokkal suttogta, hogy mennyire szeret… ne! Nem… én nem… így nem akarom… Altar… szerelmem… térj magadhoz, kérlek!
Szemeim könnybe lábadnak remegve támaszkodom fel a matracon, egyik kezemet arcára simítva suttogom nevét lágy, szerető hangon… kérlek… kérlek, legyél újra a régi Altar... ölelj át, és nézz rám gyengéd, óvó tekintettel.
Ujjai durván szorítják meg csuklómat, kezeimet fejem fölé szorítva előzi meg a legkisebb ellenállást, pedig mindketten tudjuk, hogy esélyem sem lenne ellene. Összeszorított szemeimből újabb könnyzápor indul, folytatásra nyitnám számat, de ő vadul, erőszakosan veszi birtokba ajkaimat, s beleremegek a rideg csókba. Szívem őrülten zihál a félelemtől, dübörgése most nem forró hullámokat indít el testemben, csupán jeges, hűvös szellőt érzek, s minden porcikám reszket a hideg rettegéstől, ahogy Altar durva ujjai újra és újra erős keménységgel markolnak puha, törékeny testembe… nem… én nem ezt akartam. Nem így akartam… nem zavar, ha durva… nem zavar, ha erőszakos… ha a szerelme miatt teszi. Ha azért teszi, mert nem tudja kontrollálni a belőle áradó forró szenvedélyt… akkor nem zavar. De ez… érzelmek nélküli, rideg, fagyos, kemény érintések, és durva, kegyetlen szavak. Mit tettem? Nem… nem ezt akartam elérni… kérlek, Altar… kérlek, térj magadhoz!
- Neked adtam a szívem, az életem, a lelkem, Ilien... és most ez rá a válasz? Rám unsz, és megcsalsz egy másik férfival? Ha el akarod szakítani a kötelékünket, inkább kérj rá, hogy öljem meg magam, mert ennél még az is sokkal jobb! Sőt... – Szemeim ismét kikerekednek, kétségbeesetten kapkodok levegőért, és próbálom összeszedni romba dőlt gondolataimat, hogy elmagyarázzam neki. El kell magyaráznom neki. Meg kell mondanom, hogy miért csináltam… hogy csak azért csináltam, hogy megismerjem… el kell mondanom, hogy mennyire szeretem. Hogy csak őt szeretem. Hogy a másik férfi érintésétől a rosszullét kerülgetett. Hogy örökre csak az övé a szívem. El kell mondanom, de egy hang sem jön ki a torkomon. Félek. Rettegek tőle. Rettegek, hogy azt mondja mindennek vége. Rettegek, hogy nem hallgat meg. Inkább ölj meg, mint hogy magamra hagyj, szerelmem… kérlek!
- Inkább végezz velem te magad! – Ajkamra harapva fojtom magamba a hangos, kitörni készülő zokogást, s ahogy a kezembe nyomott elf tőr ezüstösen csillogó hosszán lágyan csillan a holdfény sápadt színe, megremegve pislogok szerelmem tekintetébe. Kérlek… kérlek ne kérj tőlem ilyet. Soha… tudod, hogy soha… miért? Miért teszed ezt velem? Hát nem tudod, hogy soha nem tennék ilyet? Hát nem ismersz annyira, hogy rájöjj, ha valaki más karjaiban voltam, annak jó oka lehetett? Kérlek, Altar… ne… ne engedd, hogy a dühöd elhomályosítsa a józan eszedet… hisz tudod, hogy a szívem és az életem örökre csak a tiéd… hisz tudod… tudod… kérlek, mondd, hogy tudod.
- Altar... ne csináld... kérlek... szerelmem... – Halkan, a zokogás visszafojtásától nyöszörgő hangon suttogok, kérlelőn nézek a kemény szempárba, de egy csepp elérzékenyülést, egy árva érzelmet sem tükröz vissza durva tekintete, hiába kutatom, hiába keresem őket kétségbeesetten. Egy könnyed mozdulattal csapja ki kezemből a tőrt, szemeimet lehunyva fordítom el arcomat, fülembe visszhangzik a tőr hangos, éles koppanása a hideg kőpadlón. Egész testem reszket, minden porcikám üvöltve tiltakozik a folytatás ellen, pedig azt sem tudom, mi lesz. Mit fog csinálni? Vajon? … nem… így nem akarom! Szerelem nélkül nem akarom. Altar, ne tedd ezt velem… ne… ne tegyél olyat, amit te is megbánnál…
- Nem... már nem szeretsz, Ilien. Hogy mondhatod ezt, amikor egy másik férfi karjaiban kerestél megnyugvást? – Arcomat durván maga felé terelve kényszerít szemkontaktusra, s testemet kirázza a hideg szavai hallatán… nem… én nem… én csak…
- Nem. – A zokogás első hulláma kitör torkomból, szinte kiáltom a rövid, ellenkező szócskát, s mellkasom hosszan reszket a hirtelen megkönnyebbüléstől. - Azért tettem, mert... – A folytatás csak halk nyöszörgésnek hangzik, végül teljesen elhal a hangom, szemeimből minduntalan záporoznak a néma könnycseppek. Nem tudom… nem tudom, mit mondhatnék. Félek… félek, hogy ha elmondom neki az igazat, csak még mérgesebb lesz. Rettegek a rideg, durva haragjától. Rettegek az érzelemmentes szempártól, amely szívemet szorongatja kegyetlenül. Rettegek attól, hogy azt mondja, már nem szeret. Nem… nem… azt nem bírnám ki. Ha ezt hallanám tőle, belehalnék. Belerokkannék a fájdalomba. Mit tettem? Mit tettem? Én nem ezt akartam. Nem így kellett volna lennie. Annyira szeretem… hát nem tudja?
- Szóval? Miért tetted? – Hideg szavai keményen koppannak az éjszaka síri, ijesztő csendjében, halk fenyegetéssel másznak fülembe, s testem megfeszül a félelemtől.
- Mert szeretlek... én meg akarom ismerni a sötét oldaladat is... mindent! Téged! Altar kérlek... – Szinte könyörögve, remegő hangon suttogom az őszinte szavakat, majd szememet lehunyva süllyedek mély, szomorú gyászba, mint a halálos ítéletre váró bűnöző. Talán jobb is lenne. Igaza van… halált érdemlek. Nem… nem is akarok tovább élni… nélküle… nélküle nem lenne értelme. Többet akartam… mindig többet akarok, és ezzel elrontottam azt, amink volt. Ami csak a miénk volt. Egy könnyed, meggondolatlan cselekedettel porrá zúztam mindent, és a tudat, hogy nem lehet helyreállítani, fájdalmas, nehéz súlyként telepszik gyenge, vérző szívemre. Annyira sajnálom, szerelmem. Annyira sajnálom. - Nem akartam neked ilyen mély fájdalmat okozni hidd el, én... át sem gondoltam igazán, hogy mit is teszek. – Halkan suttogva folytatom a mentegetőzést, de minden egyes magyarázkodó szó nevetséges, szánalmas önvédelemnek hangzik fülemben, s az émelygés kerülget tőle… nem… nincs mentség arra, amit tettem… elrontottam mindent… a szerelmünket, a boldogságunkat… az életünket. Úgy érzem… úgy érzem, örökre elvesztettem Altar bizalmát… örökre.
Egy újabb lassú, néma könnycsepp csordul ki szememből, szívem minden fájdalma és keserűsége benne van ebben az apró cseppben. Az őrjítően kínzó és marcangoló bűntudat, a hideg és borzongató rettegés, s a szívemre nehezedő fájdalmas jövő árnyas, fenyegető képe. Az élet… annyira törékeny… oly könnyű elrontani mindent pár apró, meggondolatlan perc alatt… mindent.
- De a hajfonat… - Halkan, lehiggadt hangon suttogva emelkedik fel rólam, könnyes szemeimet félénken, visszafogottan nyitom ki résnyire, hogy a fájdalomtól eltorzult arckifejezésre pillantsak… ne! Altar, szerelmem… kérlek ne. Inkább üss meg… inkább érj hozzám durván és legyél kegyetlen… csak ne… csak ne tükrözzön ilyen végtelen, felfoghatatlan fájdalmat tekinteted. Kérlek. Megérdemlem a durva érintéseidet… megérdemlem az erőszakos keménységet… csak ne… csak ezt ne. - Szürke volt... azt hittem már nem szeretsz. Még most sem hiszem el amit mondasz... – Halk, elhaló hangon ejti ki a szavakat, torkom elszorul, ahogy remegő kezeibe temeti arcát… hát ezért? Istenem… hát ezért? Azt hitte? Azt hitte, hogy már nem szeretem? Nem… az lehetetlen. Az egyszerűen képtelenség… örökre… tudom, hogy örökre csak az övé a szívem. Hogy gondolhatta? Hogy hihette, hogy képes vagyok rá?
Szinte érzem bőrömön a belőle áradó sötét erők fenyegető, borzongató erejét, a hófehér, fakó tincsek lágyan hullámoznak teste körül, s remegve támaszkodom fel a puha matracon, hogy kicsit közelebb hajolhassak hozzá. Szemeimből megállás nélkül záporoznak a könnyek, s halk, elszorult torokkal suttogok az éjszaka némaságába.
- Altar… szeretkezz velem, kérlek. – Azt akarom, hogy tudja. Tudnia kell, hogy mennyire szeretem. Bármit… az égvilágon bármit megtennék érte. Nem baj, ha durva… nem baj, ha erőszakos. Érezni akarom… érezni akarom magamban. Örök és elválaszthatatlan köteléket akarok közöttünk. Már rég az övé vagyok, és szabadon tehet velem akármit. A testemmel, a lelkemmel. Mindenem csak az övé. Már az sem zavar, ha fájdalmat okoz, vagy ha meggyaláz… csak ne… csak ne lökjön el magától. Az az egyetlen, amit nem élnék túl. Az az egyetlen, amibe belehalnék.
Durván ragadja meg remegő, felé nyújtott kezemet, s néma nyikkanás hagyja el ajkaimat, mikor erőszakosan ránt magához, bőrünk szinte csattan, s szívem kihagy egy ütemet, ahogy hozzám simul a forró, puha bőr… mégis… hiába forró a mellkasa, mely bőrömet simítja… hiába… szívemet mégis fagyos, rideg, lomha hullámok járják át, s testem akaratom ellenére is megfeszül a durva ölelésben.
- Ma éjjel nem. Nem lehet, mert haragszom rád, Ilien. Megkapod amire vágysz, de nem ma éjjel. Most csak... bántani akarlak, ezt te sem akarhatod. – Hangja halk, rekedtesen suttog fülembe, üvölt belőle a fájdalom és a csalódottság, s mellkasom mintha apróra összeszorulva roppantaná kicsiny szilánkokra érzékeny, sajgó szívemet. Mély levegőt próbálok venni, de ennek csak egy erőtlen, halk szipogás lesz a vége, s szemeimet lehunyva hagyok szabad utat a keserű könnycseppek megállíthatatlan záporának. Altar… sajnálom… nem érdemellek meg téged. Mély, kiolthatatlan fájdalmat okoztam neked, s te még ilyenkor… még ilyenkor is engem féltesz? Kérlek… ne tedd ezt velem… ne tedd ezt a szívemmel. Inkább bánts… okozz fájdalmat… egyenlíts ki… de ne add át lelkemet a bűntudat kínzó, fojtogató marcangolásának.
Visszalök a párnák közé, mozdulata nem durva, s fájdalmas, megkínzott tekintettel néz végig testemen, majd hátat fordítva indul az ajtó felé. Torkom elszorul, összehúzom magam a puha, simogató párnák között, melyeknek selymes érintése most csak fájdalmas, jéghideg reszketést vált ki testemből… ne… Altar… ne hagyj itt! Kérlek… ne hagyj egyedül. Nem bírom… nem…
Halkan lehelem nevét, fájdalmas hangom hallatán megtorpan, lassú mozdulattal fordul felém, s én némán, alig hallhatóan sóhajtom a kérdést, mely percek óta ostromolja vérző szívemet.
- Meg tudsz nekem bocsátani? – Vajon… vajon lehetséges, hogy egyszer újra bízni tudjon bennem? Lehetséges, hogy a szerelmünk újra olyan mély legyen… kérlek… kérlek Altar, bocsáss meg. Én… én… nem gondolkodtam.
- Adj egy kis időt, Ilien. Még fáj a seb amit okoztál... – Sajgó szívvel szorítom össze szemeimet, s hallgatom, ahogy Altar távozó lépteinek hangja megtöri az éjszaka sötét, nyomasztó csendjét, s szívemben egyre nő az üres, dermesztő hideg. Végleg elhal a léptek zaja, hangosan kiáltom nevét, de kétségbeesett kiáltásomat csak a néma, csillagos égbolt hallja, s a válasz csupán az árnyak néma haláltánca a falon, ahogy a hűvös szél tépi az ablak elé nyúló fák kopasz ágait. Zokogva borulok térdemre, összekuporodva markolok az ágyneműbe, de nincs elég könny, nincs elé hangos üvöltés, hogy csillapítsák a szívemet szaggató fájdalmat… az én hibám… minden csakis az én hibám. Tönkretettem. Mindent tönkretettem.
Hosszú percek telnek el, mozdulatlanul, némán fojtom magamba fájdalmamat, majd lassú remegő léptekkel mászom ki az ágyból, s a szoba közepére sétálva rogyok térdre. Szinte érzem, ahogy a földön heverő szilánkok, az ajtó apró darabkái feltépik bőrömet, ahogy teljes súlyommal rájuk zuhanok, de fájdalmat nem érzek. Szívem sajgása minden mást elhomályosít. A vér keserű fémes szaga járja át orromat, s remegő kezekkel kezdek el kutatni a földön heverő darabkák kuszaságában. Meg kell találnom… meg kell találnom a szívem utolsó ép darabkáját. Muszáj. Szükségem van rá. Nagyobb szükségem van rá, mint valaha.
Hosszú percekig keresem a vékony láncot a romok között, s szemeim haloványan csillannak fel, mikor meglátok egy fénylő pontot a darabok alatt. Halovány mosollyal veszem fel a földről, s megkönnyebbülten sóhajtok fel. A aranylánc darabokra hullott, használhatatlan, de a karkötőnek nem esett baja.
Finoman veszem ujjaim közé, gyengéd puszit lehelek rá, majd lehúzom a láncról, és a csuklómra kötöm. Úgy érzem… úgy érzem, mintha ez lenne az utolsó kapocs, ami összeköt minket. Mintha minden más elveszett volna. Értékesebb számomra, mint az életem.
Remegő térdekkel állok fel, végignézek a romos állapotban lévő szobán, s lassú, monoton mozdulatokkal terítem magam köré a hófehér hálóköpenyemet. Kisétálok az ajtón, s az első utamba kerülő szolgának megparancsolom, hogy hozzák rendbe a lakosztályomat, és készítsék fel a legközelebbi vendégszobát, igaz tudom, hogy ma éjszaka nem fogom álomra hajtani a fejemet. Nem… nem tudnék aludni. A szörnyű, kínzó fájdalom és az üres, hideg ágy úgysem hagynák, hogy álom szálljon a szemeimre.
Nyúzottan, erőtlenül kelek ki a hűvös paplan alól, s átfagyott, didergő léptekkel sétálok az ablakhoz, melynek tiszta, fényes üvege visszatükrözi a sápadt, nyomott arcot. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Altar nélkül nem megy… Altar forró, ölelő karjai nélkül. Minden reggel kedves, meleg mosollyal ébresztgetett, ujjai lágyan cirógatták végig bőrömet, ajkai gyengéden csókolták ki az édes, boldog álmot szemeimből, hogy a valóság még gyönyörűbb perceibe csöppenhessek. Mindezt elvesztettem, s most, hogy még az alkohol kellemesen bódító, kissé nyugtató hatása is elpárolgott testemből, tényleg csak rideg, gyötrelmes fájdalom maradt. Testemet sötét, lila foltok borítják, ahol a puha, lágy érintésekhez szokott bőröm elszíneződött a durva markolásoktól, s minden egyes folt helyén még mindig érzem az erős ujjak durva szorítását. Gondolataim kitisztulnak, s sajnos minden… minden egyes mozzanatra emlékszem az éjszakából. A szörnyű tettemre, Altar szemében a fájdalom villanására, a durva, erőszakos érintésekre… minden… minden élénken él az emlékezetemben, s a bűntudat mardosása csak felerősödött az órák múlásával. Vajon… ha Altar megbocsájtana nekem… vajon, enyhülne a fájdalom? Vajon enyhülne a bűntudat? Nem… nem hinném… ezek az érzések… ezek a fájdalmak már örökké kísérteni fognak? Örökké el fogják homályosítani az együtt töltött idő emlékét? Még mindig érzem az idegen férfi érintését a derekamon. A hideg ajkakat. Rosszul vagyok. Hányingerem van. Senki más… senki más nem lehet, csak Altar. Ha ő nem hajlandó szeretni a testemet, inkább maradok érintetlen az idők végezetéig, mint hogy még egyszer éreznem kelljen azt az undort.
Reggelinél némán, sápadtan ülve kutatom szemeimmel a jelenlévőket, félve sandítok Altar üresen tátongó széke felé, s a csalódottság és a megkönnyebbültség érzése kavarog szívemben… nem jött el… miért nem jött el? Ugye… ugye jól van? Ugye csak azért nem jött, mert nem akar látni? Ugye nincs baja? Ugye… ugye nem tett valami meggondolatlanságot? Nem… nem… ha baja lenne, azt érezném. Tudom.
Újra előre fordulok, mereven szegezem tekintetemet az előttem lévő ételre, de az evés gondolatától is rosszul vagyok. Érzem magamon a sötét elfek szúrós, már-már megvető tekintetét, s hosszan pislogva fordulok apám felé.
- Apám… mit szólnál… ha azt mondanám, hogy beleszerettem valakibe? – Tekintete felcsillan, hirtelen széles mosolyra húzódnak ajkai, s büszke szemekkel teszi vállamra kezét.
- Hisz ez remek! Megtetszett az egyik lány a bálon? Kicsoda? – Némán rázom meg fejem, arcom rezzenéstelen, s tisztában vagyok vele, hogy talán életem egyik legnagyobb hibáját készülök elkövetni.
- Nem hiszem, hogy a választottam elnyerné a tetszésedet. – Arcáról egy pillanatra lefagy a mosoly, majd bizonytalanul kényszeríti vissza magára.
- Gyermekem… tudod, hogy soha nem ragaszkodtam két kézzel ahhoz, hogy rangodhoz illően házasodj.
- Nem… nem a ranggal van a gond. Sőt, igen magas ranggal büszkélkedhet mind az udvarban, mind a családja révén. – Arcára értetlenkedés ül ki, én lassú mozdulatokkal állok fel, egy pillanatra elszédülök a fáradtságtól, s az asztal szélére támaszkodva hajolok vissza apámhoz. – A választottam egy férfi. – A reakciót nem megvárva egyenesedem fel, s anélkül, hogy egy falat ételt ettem volna, kiviharzom a teremből.
A nap további részét a könyvtárban töltöm. Mindig ide jövök, ha aggaszt valami, vagy ha egyszerűen rossz kedvem van. Ilyenkor legtöbbször Altar segít megnyugodni, vagy eltüntetni az aggályaimat. Ahányszor bántott valami, ő ott volt nekem… ahányszor rossz kedvem volt segített elfelejteni, ami zavart… mindig… mindig én voltam az első a szívében. És én ilyen könnyedén, és ilyen kegyetlenül dobtam el magamtól. Igaza volt. Kegyetlen vagyok, hogy így háláltam meg az odafigyelését. Nem érdemlem meg őt.
Legszívesebben megkeresném most azonnal… megkeresném, és a bocsánatáért könyörögnék. Több, mint valószínű, hogy megbocsájtana. Igen… Altar mindig megbocsájt. Mindig kedves és megértő… mindig elnézi az összes szeszélyemet. És én kihasználtam. Nincs jogom ahhoz, hogy megkeressem. Nincs jogom ahhoz, hogy utána menjek. Még ahhoz sincs jogom, hogy bocsánatot kérjek tőle.
Újabb néma könnycsepp csurran végig arcomon, s szinte összerezzenek, mikor egy mély hang zökkent ki a néma fájdalmam magányából.
- Tehát ilyen könnyen feladod? – Hátranézek, szemeimet rabul ejti a szürke, bölcs tekintet, s lassú mozdulatokkal fordulok felé.
- Ragnar… - Halkan suttogom nevét, hangom megremeg, kezeimet összefonom mellkasom előtt. – Miért nem vetsz meg te is, mint társaid? Hisz tudod, hogy mit tettem. – Közelebb lép, érzem vállamon nagy, nehéz tenyerének nyugtatóan meleg súlyát, s testem beleborzong, ahogy Altar érintésére emlékezik minden porcikám.
- Igen. Csupán annyi a különbség, hogy én azt is tudom, hogy miért tetted. – Nyugtató, megértő szavai gyengéd gyógyírként ápolják szívemet, s lelkiismeretem ismét visszafogott, reménykedő önvédelembe kezd, melyet tegnap éjszaka a kínzó fájdalom és a gyötrelmes bűntudat könnyedén elkergettek… én… én nem akartam. Én nem csaltam volna meg. Ellöktem volna magamtól. Csak azt akartam, hogy érezze… hogy tudja, mit kér tőlem. Ő kérte tőlem, hogy válasszak menyasszonyt. Ő kérte tőlem, hogy adjam másnak a testemet. Én csak azt akartam… csak azt akartam, hogy érezze a fájdalmamat. Nem ezt… nem ezt akartam. Csakis őt szeretem. Örökké. Örökké.
- Ha te nem hiszel önmagadban, akkor senki nem fog, kedvesem. – Halovány, bölcs mosollyal suttogja a szavakat, szemeim megtelnek könnycseppekkel, s mire egy lassú mozdulattal letörlöm őket, Ragnar hűlt helyét pillantom meg magam előtt.
Mellkasom megrázódik, kezemet szívemre szorítom, s némán mosolyodom el. Köszönöm.
Három nap telt el, s azóta egyszer sem láttam Altart. Néha éreztem a közelségét, a jelenlétét, de szívemet túl gyengének éreztem, hogy elé kerüljek. Valószínűleg ő is hasonlóan érez, mert azóta nem keresett. Minden éjszaka magányos, ha le is hunyom szemeimet, csak őt látom magam előtt, és nem tudok álomba merülni. Testem minden porcikája sóvárog, üvölt utána… még akkor is, ha kegyetlen lenne. Még akkor is, ha nem bocsátott meg és durván bánna velem. Muszáj. Muszáj. Muszáj látnom, mert beleőrülök.
Lassú léptekkel sétálok a hűvös, késő őszi éjszakában, szemeimből némán hullnak a szomorú könnycseppek, s nem tudom, hogy merre megyek, szívem vezeti lépteimet, s tudom… tudom, hogy Altarhoz visz. Kezem némán hull le testem mellett, ujjaim erőtlenül tartják a csodaszépen tündöklő elf tőrt. Hófehér hálóköpenyem néha szétnyílik mozdulataimra, s kivillan alóla az ezüstláncon nyakamba fűzött, fényesen pompázó karkötő. Gyönyörűen csillog. Szívem minden sóvárgó szerelme, és fájdalmas hiánya benne van ebben a tündöklésben.
A halastó partján meg is pillantom sötét alakját, szívem egy pillanatra összesorvad mellkasomban, hogy utána vad dübörgésbe kezdhessen. Remegő, mégis határozott léptekkel sétálok mellé, kezemet vállára tenném, de félúton megállok a mozdulatban.
- Sze… - Szemeim tágra nyílnak, irtózatos fájdalom nyilall szívembe, ahogy elharapom a rövid szót, s tekintetemet már elhomályosítja a vastag könnyfátyol. „Szerelmem”… Nem. Nem lehet. Ő maga mondta, hogy soha többé nem hívhatom így. Nincs jogom hozzá. – Altar... – Halkan, fájdalomtól remegő hangon javítom ki magamat, a földre térdelek, s pár másodpercig némaságba burkolózom. Nem néz rám, pedig tudom, hogy hallott. Egy pillantásra sem méltat. Nem baj, megértem… nem érdemlem meg.
- Igazad volt. Nincs mentség arra, amit tettem. – Visszafojtom remegésemet, egyik kezemmel felé nyújtom a tőrt, másik kezemmel lágyan simítom le bal vállamról a köntöst, ezzel felszabadítva mellkasomat. Gyengéden simítom ki az előre hulló szőke tincseket nyakamból, ezzel teljesen csupasszá varázsolva bőröm alatt vérző szívemet. – Kérlek Altar. Nem kérem, hogy bocsáss meg, de ha egy kicsit… ha legalább még egy kicsit szeretsz engem, megszabadítasz a fájdalmaktól, s én örömmel halok meg a te kezed által. Neked adtam a testemet. Neked adtam a lelkemet, a szívemet, mindenem a tiéd, immár úgy rendelkezel velük, ahogy csak szeretnél. – Felém pillant, arcán megrökönyödés tükröződik, tekintetében érzelmek milliói kavarognak, s én elszántan tartom a szemkontaktust… kérlek… kérlek Altar. Ne habozz. Ne várd meg míg elgyengülök. Kérlek. Ne várd meg míg a büszkeségem legutolsó foszlányait eldobva a szerelmedért fogok könyörögni. Ne… ne kárhoztass ilyen megalázkodásra. Egyszerűen vedd el tőlem a tőrt, és könnyedén mártsd bele a vérző, reszkető szívembe, mindkettőnk fájdalmait megkönnyítve. Azt mondtad, ha elf lennék, már megöltél volna. Hát ne habozz. Tedd meg, amit érdemlek.
Érzem, hogy kiveszi kezemből a tőrt, szemeimet lehunyva várom a hirtelen fájdalmat, és az örök megváltást, de nem jön. Semmit nem érzek, de félek, rettegek kinyitni a szemeimet. Megrezzenek, mikor puha érintést érzek mellkasomon, gyengéd ujjak húzzák vissza köntösömet a vállamra, résnyire kinyitom szemeimet, s Altar tekintetében most csupán gyengéd, fájdalmas szeretetet látok tükröződni. Puhán veszi ujjai közé a fénylő karkötőt, testem megfeszül a rettegéstől, hogy ismét elveszi tőlem. Ne… csak azt hagyd meg nekem, kérlek. Ne… ne vedd el.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy lehajol, s egy csókot hint a fénylő ékszerre, megremegek, arcomat oldalra fordítom, érzem, hogy teljesen kipirulok, ahogy szívverésem egyik másodpercről a másikra szökken az egekbe.
- Hát ilyennek ismersz, szerelmem? – Halkan suttogva néz fel rám, tekintetünk ismét találkozik, kiszáradt szemeimet újra könnycseppek árasztják el. – Hát ennyire elrettentettelek magamtól? – Kétségbeesetten rázom meg fejemet, a mozdulatra ismét előre hullnak a szőke tincsek, gyengéden cirógatják Altar mellkasomon nyugvó kezét, s halkan szipogva küzdök levegőért.
- Nem. Én csak... nem bírom tovább. Annyira hiányzol. – Végleg feladom a küzdelmet testem remegése ellen, reszkető ujjaimat Altar kezére csúsztatom, s szemeimet lesütve folytatom. – Megértem, ha nem tudsz megbocsájtani nekem, hisz én sem tudok magamnak. De nem tudok nélküled élni. – Előtörnek a könnyeim, kicsit összegörnyedek a fájdalomtól, s már-már görcsösen szorítom kezét… a forró ujjakat. A forró, gyengéd ujjakat, melyek ismét puhán, lágyan érintik bőrömet. Azok után is, hogy bemocskoltam a köztünk lévő kapcsolat szent, ártatlan tisztaságát. Altar… nem… nem érdemlem meg a kedvességedet.
Érzem, ahogy átöleli vállamat, magához húz, s erősen szorít, mintha soha nem akarna elengedni. Remegő testem lassan megnyugszik karjaiban, már nem zokogok, a könnycseppek csupán néma kitartással csurognak szemeimből, s engedelmesen bújok hozzá, de szívemben még mindig ott van a bűntudat kínzó szikrája. Most már mindig ott lesz. Érzem. Vajon… vajon életem végéig ezzel kell élnem? Igen.
Halkan suttogja nevemet, érzem, ahogy ujjai tincseim közé simulnak, s gyengéden emeli fel arcomat, hogy csókot lehelhessen ajkaimra. Lágyan, puhán csókol meg, a durva erőszaknak legkisebb nyoma sincs ajkai gyengéd mozgásában, s az édes csókot csupán könnyeim sós íze keseríti meg. Ajkaink elválnak egymástól, halkan pihegve dőlök vállára, s óvatosan csúsztatom mellkasára ujjaimat.
- Altar… kérlek… kérlek, soha többé ne küldj más ágyába. Kérlek, legyél te az egyetlen, aki megérti, miért nem házasodom meg. Ne kérd, hogy még egyszer éreznem kelljen azt az undort, mikor más valaki érinti testemet.
Altar
A napok múlását észre sem veszem. Nem számítanak az éjszakák és a nappalok sem. Számomra nem.
Éjjel, amikor minden lélek nyugovóra tér, a királyi udvar nagy parkjában, a tó mellett üldögélek. Mostanában szoktam ide, hiszen eddig minden éjjelemet a király hálószobájában töltöttem. Fájdalmas görcsbe szorul mellkasom, majd végigsimítom hajfonatom. Nem fésültem meg már egy ideje, mert olyan szívfájdítóan csillog... hiszen elárult szívem még mindig szereti őt, és ezért nem bírom látni sem.
Az éjjeli szellő orromba simogatja a finom rózsaillatot, amely Ilien sajátja. Először úgy vélem, bizonyára szerelmes szívem játszadozik velem, és érzékcsalódásokkal kínoz, de aztán kiváló érzékeim azonnal felismerik lépteinek neszét. Mozdulatlanul tűröm, hogy mellém üljön. Igen, valóban itt az ideje, hogy beszélgessünk és megmentsük kapcsolatunkat. Már vártam őt.
- Sze... Altar...
Megmerevedik egész testem, mert pontosan tudom hogyan akart megszólítani engem. Megtiltottam neki, hogy így nevezzen, és ez most jobban fáj nekem, mint gondoltam. Olyan jó érzés az ő ajkairól hallani, ahogy kimondja... szerelmem.
Elém kerül, előttem térdel már, olyan szép mint mindig. Az elf tőrt nyújtja felém, értetlenül hallgatom, majd csodálkozva figyelem ahogy köpenyét lesimítva felszabadítja csupasz mellkasát. Hamvas, hófehér bőrét simogatja a hold ezüstös fénye.
- Igazad volt. Nincs mentség arra, amit tettem. Kérlek Altar. Nem kérem, hogy bocsáss meg, de ha egy kicsit… ha legalább még egy kicsit szeretsz engem, megszabadítasz a fájdalmaktól, s én örömmel halok meg a te kezed által. Neked adtam a testemet. Neked adtam a lelkemet, a szívemet, mindenem a tiéd, immár úgy rendelkezel velük, ahogy csak szeretnél.
Édes kicsi Ilienem...
Ellágyulva simogatom végig tekintetemmel szép arcát, lelkemben tanyázó bénultságot félresöpri a forró szerelem. Behunyt szemekkel várja mit teszek, én pedig elveszem tőle azt az ostoba kis fegyvert és félrehajítom. Nesztelenül érkezik a puha fűre. Visszaigazítom fehér selyemköpenyét a vállaira, tekintetem csuklójára téved. A karkötő ragyog, csillog, fényesebben mint a hajam. Mosolyogva emelem fel a kezét, hintek az ékszerre egy csókot, majd a puha tenyerébe is.
- Hát ilyennek ismersz, szerelmem? – kérdem suttogva. Sosem bántanám őt, hiszen feltettem egész életemet rá, hogy megóvjam mindentől, még önmagamtól is, ha kell.– Hát ennyire elrettentettelek magamtól?
Szipogva rázza meg a fejét, édesen heves, mint mindig.
- Nem. Én csak... nem bírom tovább. Annyira hiányzol. Megértem, ha nem tudsz megbocsájtani nekem, hisz én sem tudok magamnak. De nem tudok nélküled élni.
Kezembe kapaszkodik, összeroskadva kezd sírni. Jaj ne... nem bírom ha sír... megőrülök, ha sírni kezd, mert a szívem is sajog a gondolattól, hogy.. már megint miattam sír. Egy szörnyeteg vagyok, hogy ezt tettem vele. A fenébe is!
Hevesen magamhoz szorítom, behunyt szemekkel szívom be hajának rózsaillatát, testének finom aromáját.
- Ilien – sóhajtom halkan, és már nincs visszaút. Ujjaimmal finoman felemelem könnyes arcát, megcsókolom puha rózsasziromhoz hasonlatos ajkait.
- Altar… kérlek… kérlek, soha többé ne küldj más ágyába. Kérlek, legyél te az egyetlen, aki megérti, miért nem házasodom meg. Ne kérd, hogy még egyszer éreznem kelljen azt az undort, mikor más valaki érinti testemet.
- Még egyszer? – kérdezem halkan. Bólint.
- Amikor azzal a férfival voltam, egyáltalán nem élveztem. Már el akartam küldeni, Altar... ha csak egy perccel később érkezel, már nem találtad volna ott őt.
Megfeszülök egy pillanatra, de elernyedek ismét.
- Talán az rosszabb lett volna...
- Miért?
- Mert éreztem volna rajtad a szagát, és eszemet vesztettem volna a tudattól, hogy együtt háltál valakivel. Így magam láttam, hogy meddig jutottatok el és nem borította el agyamat a féltékenység... annyira.
Keserűek a szavaim, ő pedig megremeg karjaimban, és nyakamba fúrja az arcát.
- Csak egy csók volt. Egy nyamvadt csók. Mit éreztél volna, ha egy hercegnővel teszem, Altar? És mit gondolsz, én mit éreztem, hogy más ágyába küldesz?
Komor csöndbe burkolózom, ujjaim finoman cirógatják hosszú, selymes haját. Igaza van.
- Igazad van, az egész az én hibám. De meg kell értened engem is, Ilien. Nem vehetem el egy ország királyát a népétől, ennyire önző nem lehetek. Ha te elfordulsz az uralkodástól, a kötelességeidtől, az örökre megmételyezi a kapcsolatunkat, mert a lelkiismeretem nem tudná elviselni a gondolatot, hogy milliók életét teszem tönkre ezzel.
- Nem teszel tönkre semmit! Legyél önző, én is az vagyok! – kiáltja, vállaimat erősen megszorítva, és mélyen a szemembe néz. – Én csak téged akarlak, akarj te is engem ilyen erősen, szer... szerelmem...
Megcsókolom őt, mohón és vadul. Nyelvem szájába furakszik, karjaim erősebben szorítják. Őrjöngök szinte a vad vágytól, és csak nehezen csillapodom, pláne hogy ő remegve simul a karjaimba és nyögdécselve fogadja szenvedélyemet.
- Örökösre van szükséged, melnya... Kire fogod hagyni az országodat? Ha nem biztosítod az uralmat, halálod után a környező országok megszállják, szétverik és felosztják. Ezt nem akarhatod.
Pihegve néz rám fel, szemei homályosak, talán nem is érti szavaimat. Hirtelen harag gyúl azúrkék szemeiben, egyik kezével rámarkol hajfonatomra és finoman megrántja.
- Felejtsd már el a királyságomat! Majd én kitalálok valamit, te ne foglalkozz ezzel! – morogja rekedtes hangján. Hihetetlenül érzéki ilyenkor. Elmosolyodom.
- Rendben, végül is te vagy a király. Még akkor is, ha az én szemeimben ugyanaz a szépséges fiú vagy, aki állandóan nyafog.
- Micsoda? – háborodik fel azonnal, de nincs ideje reagálni, mert felkapom és felállok vele. Kalimpál a lábaival, majd duzzogva megadja magát. – Mégis hova viszel? Hé, a palota nem erre van...
Hosszú, nyugodt léptekkel haladok tovább, majd füttyentek egyet, és előkerül a lovam.
- Nahát, de rég láttalak, Honha – mosolyog rá Ilien, és a ló horkantva simítja hosszú orrát karcsú keze alá. – Altar... hová viszel?
Gyengéden felültetem a lóra, mögé ülök.
- Majd meglátod, melnya.
Boldogan kipirult arccal simul hozzám, arcát mellkasomba fúrva hagyja hogy elvigyem, teljes bizalommal.
***
- Nahát... ez.. gyönyörű... Altar, mi ez a hely?
Megpihentetem szürke tekintetem a tájon.
- Ismerned kell, hiszen királyságodhoz tartozik. A süveghegy tetején vagyunk.
- Óh...
Ámulattal figyeli a felettünk elterülő csillagos égboltot, az alattunk elterülő tájat. A hold ezüstös fényében minden valószerűtlen, mesebeli. Hófehér virágokkal teli mező fürdik a halvány sugarakban, szinte úgy ragyognak, mint Ilien csuklóján a hajfonatom. Illatuk édes és bódító.
Leszállok, és gyengéden leveszem őt, ahogy régen. Mosolyogva néz rám, majd ahogy elengedem, az aprócska mező közepére sétál és felpillant. Felnyújtja sápadt karjait az ég felé. Haja lágyan hullámzik teste körül, éteri szépsége ámulatba ejt.
- Olyan, mintha megérinthetném a csillagokat... – suttogja. Rám mosolyog a válla felett. – Köszönöm, hogy elhoztál ide, szerelmem.
Leülök mellé, a magas virágok mellkasomig érnek. Felé nyújtom a kezem, kipirulva reppen karjaimba. Egy könnyed mozdulattal fordulok vele, s már alattam fekszik, puha virágágyán szétterül gyönyörű haja. Csókom gyengéd és lágy, sóhaja halvány szellőként cirógatja bőrömet. Felemelem fejemet, komolyan nézek le rá.
- Szeretlek, Ilien.
Könnybe lábadnak szemei, nyakam köré fonja karjait.
- Én is szeretlek téged – válaszolja. Elmosolyodom, de lassan lehervad arcomról, aggodalom tölti el lelkemet.
- Szeretkezni veled, olyan volt eddig számomra, mint egy elérhetetlen álom. Most megvalósul, de félek, melnya. Nem akarlak elveszíteni, megsebezni, fájdalmat okozni.
Erősen ölel magához, arcát enyémhez simítja, reszkető hangjába beleborzongok.
- Szeretkezz velem, nem számít semmi más. Kérlek szerelmem... ne tagadd meg tőlem, amire oly régóta vágyom. Esküszöm... esküszöm, hogy elviselem, bármilyen is a sötét oldalad, és utána ugyanúgy foglak szeretni.
- Ne esküdözz, Ilien – súgom vissza. – Magam sem tudom mi fog történni, és ha szabadon engedem a bennem szunnyadó sötétséget, komoly bajod is eshet.
- Nem fog. Kérlek Altar... kérlek... – nyöszörgi halkan, érzéki hangjától vadul megremegek és finoman ránehezedve nyögök fel. A vékonyka selyemruhán keresztül érzem bőrének forróságát, izgalmát, testének illatát.
Ujjaim a puha földbe fúródnak, az ősi mágia átjárja testemet, lecsillapítja háborgó erőmet. Különleges hely ez, azért választottam. Elszakadok Ilien édes ajkaitól, majd egyik kezem felemelem, és egyetlen mozdulattal tépem le róla a ruhát. Meztelenül, karcsún és szépségesen remeg alattam. Szemeiben ragyognak a csillagok. Láttam már a testét számtalanszor, de akkor csak sóvárogva figyeltem, akár az elérhetetlen égboltot. Most azonban... már birtoklóan futtatom végig rajta tekintetem.
- Ma éjjel... szeretkezni fogunk – dörmögöm halkan, elf nyelven. – Újra és újra szeretni foglak, amíg csak testem és lelkem bírja, melnya.
- Igen... igen...! – leheli borzongva, remegve. Hajfonatom előre hullik, és ő kibontja a végét, miközben nyakát csókolgatom és harapdálom. Érzem ahogy szétbomlik, magától folyik szét testemen, körbeölelve bennünket. Kezeim, szám, hajam, bőröm, leheletem, ősi elf szavaim... mind őt simogatják, cirógatják. Érzem finom ujjait magamon, ruhámtól szabadít meg, lihegésemhez pihegése társul, halkan nyöszörög ahogy ismét ránehezedek, meztelen testem övéhez ér. Ahol találkozunk, bőrünk bizsereg a forróságtól, kis elektromos szikrák marnak belénk. Megcsókolom őt újra, puha ajkába marok és felmordulva mozdítom csípőmet, hogy érezze mennyire vágyom rá. Combjait derekamra vezetem, készségesen fonja körém őket, csókunk hosszú és mámoros.
Halk morgásomra nyögve válaszol... őrjítő. Visszatérek nyakára, falom édes bőrét, nyelvemmel ízlelem minden porcikáját, karját, ujjait, mellkasát, apró mellbimbóit. Finoman megharapdálom, és ahogy kéjesen ívbe hajlik alattam a teste, hímtagom második szívként, forrón lüktetve sajdul.
Feltérdelek, lenézek rá, és mélyen a szemeibe nézve feszítem szét lábait, durván combjainak húsába marva. Gyönyörködve nézem hasához simuló merevedését, a csillogó, szőke is pihéket körülötte, kis gömböcske herezacskóját. Térdeit behajlítja, remegve kapaszkodik a növényzetbe, virágokba. Beleharapok combjába, megjelölöm ami az enyém. Felsikolt, kéjes hörgésbe fullad hangja, ahogy lágyan megnyalom sebét.
Egész testem reszket, biztos kézzel fogom őt, nem menekülhet már előlem.
Vágytól kavargó szemeim felvillannak rá, lejjebb haladok, nyelvem végigfuttatom péniszén, remegése, édes íze, selymes bőre lágy és bódító, őrjítő. Testemben szétárad vad vágyam, forrón áramlik ki testemből mágiám, a levegő felforrósodik körülöttünk, szinte fájdalmas ahogy az éjszakai szél hűsít.
Tisztán, halkan válaszol az éjjel az erőmre, mély morajló hangon búg körülöttünk a levegő.
- Érezd... – suttogom lágyan.
- Mi ez... a hang...?
- Hunyd le két szemed, hallgasd, érezd.
Szót fogad, miközben megnyugtatóan csókolgatom hasának selymes bőrét.
- Olyan, mint... mintha mindig is ismertem volna.
- Ez a föld és az éjjel ereje. Ez a két őserő, melyből születtek a sötét elfek – súgom lágyan. Belemarkolok kerek fenekébe, és felmordulok. – Felkészültél, Ilien?
- Igen... igen...
- Nem fogok leállni, nincs semmi, ami megállítana, jól jegyezd meg. – Hangom egyre mélyebb, mágiám mélyen zeng, a levegő fodrozódik körülöttünk, hajam lobog az erőmtől. Számba veszem hímvesszőjét, és abban a pillanatban megfeszül és sikoltva elélvez. Hosszan, gyönyörtelien rángatózik alattam, magja édes mint a méz. Amikor gyönyörének utolsó rezgései elülnek, kiejtem őt a számból, és nyelvemmel heréin körözve finoman lejjebb haladok. Még mindig a levegőben tartott lábait szélesebbre feszítem, lágyan érintem meg nyelvem hegyével bejáratát. Összerándul, annyira felfokozódtak az érzékei a mágiámtól. Homályosan felbukkan egy gondolat a tudatomban, hogy mennyire helytelen amit teszek, de félre söpri a vad éhség.
Nem... nincs már kétkedés, nincs több önámítás.
Ő és én egymásnak teremtve élünk, nincs semmi, ami megakadályozhatná, hogy végre egyesüljön a testünk és a lelkünk.
Villám cikázik keresztül a tiszta égbolton, mennydörgésétől megremeg alattam Ilien, a mély morajlás amely a földből tör fel, pedig engem késztet vad reszketésre. Úgy érzem elég a testem, lángol a bőröm, nem bírom már... nem bírom...
Ilien újra elélvez, és én mosolyogva emelkedem fölé, mohón csókolom ziháló, remegő ajkait. Nedves bejáratán körözök lágyan ujjaimmal, és amikor belétolom az elsőt, felsikoltva kapaszkodik vállamba. Nagy ujjam van, felér egy férfi hímtagjával, ezért óvatos és lassú vagyok. Még bírom... Zihálva csókolom, hogy eltereljem figyelmét, érzékeit, de tudom jól, hogy semmi értelme. Néhány perc múlva már nyögdécselve vonaglik alattam, ujjam könnyedén siklik ki és be, csípője ösztönösen vonaglik, akár aktus közben. Lassan csúszik a második ujjam. Újabb sikoly, én pedig hörögve temetem arcomat a nyakába, bőrének édes puhaságával teli a szám, fogaim puha húsát marcangolják. Nem bírom... nem bírom már sokáig...
Az égen egyre több villám cikázik, mennydörgésük szinte összefolyik, a föld remeg alattunk, ahogy az egész testem is. Hiába tágítom, tudom jól hogy fájni fog neki, éppen ezért nyalom végig mellkasát, hasát, és veszem számba újra merev péniszét. Mielőtt meggyötröm, még egy nagy gyönyört akarok neki ajándékozni. Felsikoltva jut el percekkel később ismét a csúcsra, és nem várom meg amíg elül a gyönyöre, fölé térdelek, kezeimmel megmarkolom fenekének két félgömbjét, szétfeszítem lábaimmal combjait, és nedves bejáratához igazítom hímtagomat.
- Az enyém vagy – hörgöm, és megtörténik.
Sikolyára az ég dörgése, a föld morajlása válaszol.
Mélyen benne lenni, egyesülni vele...
Ó istenek!
Behunyt szemekkel merülök el a gyönyör sötét, selymes mélységeiben, mély nyögéseimet nem is hallom, csak érzem Ilien testét, forróságát...
Ütemes, ösztönös mozdulatokkal merülök újra és újra szűk, selymes forróságában, combjai remegnek derekam körül, körmei mellkasomba vájnak, sikolyai... ó istenek!
Erőm kavarog bennem, körülöttem... körülöttünk. Bőröm sugárzik, hajam lobog mágiám szelében, és ahogy felnyílnak szemeim és lepillantok rá, holdként ragyognak szürke szemeim.
- Az enyém vagy! – mennydörög mély hangom, akár az ég és a föld moraja.
Ilien
- Még egyszer? – Halkan suttogja fülembe a szavakat, s én hosszút pislogva tétovázom… nem… úgy érzem, nem vagyok képes szóba hozni azt az éjszakát… legszívesebben elfelejteném, de mégis… tudom, hogy muszáj elmondanom. Tudnia kell.
- Amikor azzal a férfival voltam, egyáltalán nem élveztem. Már el akartam küldeni, Altar... ha csak egy perccel később érkezel, már nem találtad volna ott őt. – Halkan, szinte alig hallhatóan suttogom bőrébe a szavakat, s tisztán érzem, ahogy teste megfeszül ölelésemben.
- Talán az rosszabb lett volna... – Ismét ellazulva dörmög fülembe, s egy pillanatra megborzongok lehelete forró fuvallatától. Csak pár napig voltunk külön, és már ennyi idő alatt… már ennyi idő alatt beleőrülök a hiányába.
- Miért? – Halkan suttogom, legszívesebben lezárnám ezt a témát, és az egész múltat a hátunk mögött hagynám… nem… nem akarok erről beszélni.
- Mert éreztem volna rajtad a szagát, és eszemet vesztettem volna a tudattól, hogy együtt háltál valakivel. Így magam láttam, hogy meddig jutottatok el és nem borította el agyamat a féltékenység... annyira. – Minden porcikám megremeg keserű szavai hallatán, ujjaim gyengéden mélyednek vállába, hogy csillapítani próbáljam testem reszketését, s a gondolat is megrémít, hogy mi történt volna akkor… ugye…ugye nem hitte volna, hogy tényleg… hogy tényleg másnak adtam a testemet? Ugye… ugye ezt nem hitte volna el? Hisz soha… soha nem lennék képes rá. Az én testem csak rá vár. Csak rá, és senki másra.
Nyakába fúrom arcomat, s erősen szorítom magamhoz, mintha soha, de soha nem akarnám elengedni őt. Nem is fogom. Minket csak a halál választhat el. Talán… talán még az sem.
- Csak egy csók volt. Egy nyamvadt csók. Mit éreztél volna, ha egy hercegnővel teszem, Altar? És mit gondolsz, én mit éreztem, hogy más ágyába küldesz? – Vajon megérti? Vajon most már átérzi a szavaimat? Már tudja, hogy miért ellenkezem ilyen makacsul? Kérlek, Altar… mondd, hogy megértesz. Kérlek… kérlek, tőled ne kelljen azt hallanom, hogy nősüljek meg. Kérlek.
- Igazad van, az egész az én hibám. – Egy pillanatra ledermedek, testemet nyugodt melegség árasztja el, majd mikor újra elernyedek, szinte belesimulok a forró ölelésébe. Hát megérti? Már nem haragszik? - De meg kell értened engem is, Ilien. Nem vehetem el egy ország királyát a népétől, ennyire önző nem lehetek. Ha te elfordulsz az uralkodástól, a kötelességeidtől, az örökre megmételyezi a kapcsolatunkat, mert a lelkiismeretem nem tudná elviselni a gondolatot, hogy milliók életét teszem tönkre ezzel. – Ujjaim vállába mélyednek, megnyugodott szívem egy röpke pillanat alatt kezd felháborodott dübörgésbe, s érzem, arcom kipirul a dühtől, mely szétárad ereimben. Miért? miért… miért kell, hogy mindig másodrendű legyen a saját boldogsága?! Kit érdekelnek mások? Számomra csak ő és én számítunk. Csak mi ketten létezünk.
- Nem teszel tönkre semmit! Legyél önző, én is az vagyok! Én csak téged akarlak, akarj te is engem ilyen erősen, szer... – Egy pillanatra elakad nyelvem, szemeim tágra nyílnak, szívem kihagy egy hosszú ütemet, majd egy mély lélegzetet véve mondom ki ismét a tiltott szócskát. - szerelmem... – Ujjaim vállába mélyednek, haragosan villannak rá szemeim, s ő vadul szorít magához. Felnyögni sincs időm, ajkai szenvedélyesen tapadnak az enyémekre, s nyelve durva szeretettel tör számba, hogy forró, vad keringőre hívja nyelvemet. A szívemben dúló felháborodás másodpercek alatt száll tova, átveszi helyét az őrjöngő, kielégítetlen szerelem, s halkan felnyögve bújok a forró, erős ölelésbe. Altar ölelése. Altar karjai. Altar csókja. Altar forrósága. Csak erre van szükségem. Csak erre, és semmi másra ezen a világon.
Ajkaim fájdalmasan bizseregnek a sóvárgástól, mikor megszakítja a csókot, érzem ujjait puhán tincseim közé bújni, s lassan emelem fel elhomályosult tekintetemet, mikor ismét megszólal.
- Örökösre van szükséged, melnya... Kire fogod hagyni az országodat? Ha nem biztosítod az uralmat, halálod után a környező országok megszállják, szétverik és felosztják. Ezt nem akarhatod. – Hosszú másodpercekig tart, míg elkábult agyam felfogja szavait, s a vészjósló, keserű szavak könnyedén űzik el elmémből a jóleső bódult boldogságot, s a helyére égető, vörös köd ereszkedik. Szemeimben ismét megcsillan a harag, minden porcikám beleremeg, s dühös mozdulattal ragadom meg a vállán nyugvó vastag, fénylő hajfonatot.
- Felejtsd már el a királyságomat! Majd én kitalálok valamit, te ne foglalkozz ezzel! – Elegem van! Elegem van, hogy mindig a királyságom az első… hogy mindig az uralkodásom, a népem a legfontosabb a szemében. Hát velem mi lesz? Nem! Nem! Nem engedem, hogy a szeretőm fontosabbnak tartsa a kötelességeimet, mint a szerelmemet iránta! Nem tudom elviselni! Már nem!
Rekedtes, felindult hangom hallatán ajkaira sejtelmes, halovány mosoly kúszik, egy pillanatra tekintetében mintha lusta büszkeség csillanna, s szívem észveszejtő dübörgésbe kezd… ne… Altar… ne mosolyogj így… ez nem ér… így nem tudok mérges lenni rád…
- Rendben, végül is te vagy a király. Még akkor is, ha az én szemeimben ugyanaz a szépséges fiú vagy, aki állandóan nyafog. – Szemeim tágra nyílnak, szívemből végleg elpárolog minden düh, s hangosan dübörgő szívvel, kipirult arccal erőltetek magamra felháborodott arckifejezést.
- Micsoda? – Gyengéden csapok mellkasára, míg ő feláll a földről, s lassú, nyugodt léptekkel indul meg a fák között. Testemet boldog forróság árasztja el, ahogy magához ölel, karjaiba simulva pillantok vissza a palota távolodó épületére, s halk morgással dünnyögök tovább. - Mégis hova viszel? Hé, a palota nem erre van...
Nem kapok választ, ajkain még mindig halovány mosoly ül, s én némán, szó nélkül hagyom, hogy egyre távolabb és távolabb vigyen a biztonságot és meleget nyújtó épülettől. Nem számít. Az én helyem Altar mellett van. Nem tudom, hogy hova visz, de az ő ölelése a legbiztonságosabb hely számomra. Ebben biztos vagyok. Ehhez nem fér kétség.
Halk füttyentés hagyja el ajkait, s én már előre elmosolyodva figyelem, ahogy az ismerős állat előlép a fák közül, hatalmas alakját haloványan világítja meg a hold sápadt fénye, s lassú mozdulatokkal simítom végig orrát.
- Nahát, de rég láttalak, Honha – Vidáman üdvözlöm a rég látott barátot, majd kíváncsi szemekkel pillantok fel ismét szerelmemre. – Altar... hová viszel?
- Majd meglátod, melnya. – Lágy, gyengéd hangja szívemet simogatva mászik füleimbe, megborzongok a rám törő emlékek boldog sokaságába, ahogy óvatosan ültet fel a lóra, majd elhelyezkedik mögöttem. Tétovázás nélkül simulok karjaiba, forró mellkasára hajtom fejemet, s elmosolyodva hallgatom szíve dübörgésének vad ritmusát. Milyen rég volt… mennyire régen volt, hogy így utaztunk. Azok a gyönyörű, végtelen hosszúnak tűnő napok, mikor tényleg csak mi ketten léteztünk a világon. Mikor az idők végezetéig neki ajándékoztam fiatal, gyermeteg szívemet, s ő forró, égető érzelmekkel fogadta el azt, ezzel örökre, elválaszthatatlanul összefűzve sorsunk fonalát. Köszönöm. Köszönöm Altar, hogy vagy nekem. Köszönöm, hogy jobbá, boldogabbá teszed az életemet.
Nem tudom mennyi idő telik el, nem tudom, milyen távol vagyunk az otthonunktól, szerelmem karjaiban minden óra egy gyorsan elillanó percnek tűnik, s szemeimet lehunyva adom át magamat teste közelségének.
Érzem Altar izmait megfeszülni, ahogy gyengéden húzza meg a kantárt, s a ló könnyed mozdulatokkal fékezi le gyors lépteit. Felülök, kicsit eltávolodva szerelmemtől, s fáradt szemeimből egy pillanat alatt röppen ki az álom, ahogy megpillantom az alattunk elterülő tájat.
- Nahát... ez.. gyönyörű... Altar, mi ez a hely? – Halk ámulattal sóhajtom a szavakat, szemeimet egy pillanatra sem tudom elszakítani a holdfényben fürdő, szinte fénylő mélységről. Hát ezt érzik a csillagok? Hát ilyen érzés lehet az égbolt sötét homályából lepillantani az egyszerű halandók unalmas, mégis gyönyörűen kézzel fogható világára? Csodálatos…
- Ismerned kell, hiszen királyságodhoz tartozik. A süveghegy tetején vagyunk. – Halkan sóhajtva pillantok fel Altar arcára, majd tekintetem a csillagos égboltra vándorol. A csillagos égboltra, mely most mintha elérhető közelségbe került volna, szinte mellettünk ragyognak a gyönyörűen fénylő pontok, mintha mosolyogva hívnának maguk közé a játszadozó, fényesen pislákoló tündöklésükkel. Elmosolyodom, s mélyen szívom magamba Altar szavait… a süveghegy… igen… ismerem. Rengeteget olvastam róla, de még soha nem jártam itt. Az emberek nem tudnak sokat a süveghegy titokzatos, már-már rémisztő mágiájáról, így azt a keveset is, amit tudok róla, mind tünde könyvekből, feljegyzésekből tanultam, de soha… soha nem gondoltam volna, hogy valaha ide jöhetek… vele.
Egy apró, varázslatos virágmező szélén állunk meg, Altar leszáll, s gyengéd, végtelenül óvatos és lágy mozdulatokkal simítja ujjait derekamra, hogy engem is levegyen. Elmosolyodom, gyengéd érintései nem bőrömet, hanem szívemet simogatják forró, meleg hullámokkal, s kezeimet gyengén támasztom vállára, ahogy karjaiban tart. Lábaim puhán érkeznek a talajra, testemet különös, bizsergéssel vegyült enyhe émelygés járja át. A mágia ereje. Igen… minden porcikámat átjárja az ismerős érzés.
Lelkes mosollyal szakadok el Altartól, először bátortalan, kíváncsi léptekkel sétálok a magas virágok közé, s azok fényesen csillogva adnak utat lépteimnek. Pompázva, tündökölve simulnak lábamhoz édes szeretettel, pont, mint a tündérliliomok. Gyengéd, lassú léptekkel megyek a mező közepére, testemet könnyűnek, súlytalannak érzem, ahogy a növényekből áradó erős, fehér mágia szétárad ereimben, s mosolyogva pillantok vissza szerelmemre, mikor megállok. Az égboltra emelem tekintetemet, a csillagok fényesen hívogatják érintésemet, s én készségesen emelem fel kezemet, azzal a reménnyel, hogy gyengéd cirógatásommal enyhítem szomorú, magányos tündöklésüket, de ujjaim csupán a levegő hűvös, száraz anyagát simítják végig.
- Olyan, mintha megérinthetném a csillagokat... – Halkan, enyhe csalódottsággal suttogom a szavakat, lassan ejtem vissza kezeimet testem mellé, s mikor Altarra pillantok, arcomon ismét boldog mosoly ül. – Köszönöm, hogy elhoztál ide, szerelmem. – „Szerelmem… szerelmem… szerelmem” …Fejemben hosszan visszhangzik ez az egyetlen, gyönyörű szó, s legszívesebben órákig ismételgetném, legszívesebben órákig suttognám gyengéden Altar füleibe.
Altar lassú léptekkel sétál mellém, majd leül, s kezét hívogatóan nyújtja felém. Szívverésem az egekbe szökik, tétovázás nélkül, boldog mosollyal teszek eleget néma kérésének. Szemeimet lehunyva adom át magamat a forró karok szoros ölelésének, s ő egy hirtelen, óvatos mozdulattal fektet a puha földre. A tündöklő, csillogó virágok készséges puhasággal simulnak testem alá, mintha minden egyes szál a szerelmünk édes boldogságát szeretné fokozni, s testemet feltöltik borzongató energiával. Altar egy gyengéd, lágy csókot lehel ajkaimra, testem beleremeg a végtelenül forró, visszafogott csókba, s halk, néma sóhajjal fojtom magamba gyenge testem sóvár, vágyódó reszketését. Ólomsúlyú szemhéjaimat résnyire felnyitva pillantok Altar távolodó tekintetébe, szemeiben tündököl a komoly érzelmek vad kavargása.
- Szeretlek, Ilien. – Számtalanszor hallottam már ajkai közül az édes, őszinte vallomást, most mégis a szokásosnál erősebben, szenvedélyesebben rohamozzák meg szívemet az érzelmek, vad áradatuktól vastag könnyfátyol keletkezik tágra nyílt szemeimen, s remegve, halkan, elhaló hangon, összeszorult torokkal suttogom szívem őszinte válaszát, remegő karjaimat lágyan, gyengéden fonom nyaka köré.
- Én is szeretlek téged. – Egy meleg mosollyal válaszol szavaimra, érzem, hogy egyre jobban kipirulok, de arca lassan komollyá, gondterhelté válik, s lágy tekintetében kemény bizonytalanság csillan, mikor ismét megszólal.
- Szeretkezni veled, olyan volt eddig számomra, mint egy elérhetetlen álom. – Szívem hirtelen kezd észveszejtően vad dübörgésbe, kezeim megszorulnak nyaka körül, s ajkamra harapva fojtom magamba a boldogság könnycseppjeit… hát megteszi? Hát végre tényleg megteszi? Végre egyesülhetek vele? - Most megvalósul, de félek, melnya. Nem akarlak elveszíteni, megsebezni, fájdalmat okozni. – Megremegek, félénk bólogatással hajolok fel hozzá, arcunk egymáshoz simul, bőre szinte perzsel, ahol hozzám ér.
- Szeretkezz velem, nem számít semmi más. Kérlek szerelmem... ne tagadd meg tőlem, amire oly régóta vágyom. Esküszöm... esküszöm, hogy elviselem, bármilyen is a sötét oldalad, és utána ugyanúgy foglak szeretni. – Akármit… már akármit tehetsz velem, örökre mélyen, végtelen odaadással foglak szeretni… ez soha nem változhat. Tudom. Mi egymásnak lettünk teremtve. Még akkor is, ha hozzád képest, én csak egy védtelen, gyenge ember vagyok. Nem számít. Elválaszthatatlanul összetartozunk, akár a csillagok és az éjszaka, akár a Nap és a tündöklő fényesség, akár a tűz és a felemésztő forróság, akár a víz és a hűsítő nyugalom. Örökre. Örökre.
- Ne esküdözz, Ilien – Halkan suttog fülembe, s boldogságomba enyhe, visszafogott bizonytalanság keveredik, de szívem legmélyebb zugába száműzöm. Nem. Nem félek tőle. Tudom, hogy szándékosan soha nem bántana. És még ha fájdalmat is okoz… tudom, hogy csak a vad szerelme miatt teszi, így akármilyen felemésztő kínt fogok érezni, szívem édes boldogsággá, élvezetté alakítja majd. Tudom. – Magam sem tudom mi fog történni, és ha szabadon engedem a bennem szunnyadó sötétséget, komoly bajod is eshet.
- Nem fog. Kérlek Altar... kérlek… - Hangom megremeg, s érzem ahogy Altar megborzong karjaim között. Tudom, hogy már ő sem bírja tovább. Tudom, hogy meg fogja tenni… érzem. És azt is tudom, hogy akármi történjék, ez lesz életem legcsodálatosabb éjszakája.
Gyengéden nehezedik ránk, testünk egymásnak simul, s a forróság szinte megéget, ahogy a levegő felhevül körülöttünk. Minden porcikám beleremeg, ahogy Altar égetően tüzes lehelete végigcirógatja arcomat, testem sóvárogva lüktet az érintése, a csókjai, a szeretete után. Lágyan, mégis szenvedélyesen vadul tapad ajkaimra, halkan nyögök a csókba, kezeim még jobban megfeszülnek nyaka körül, testem megmerevedik a vágytól súlya alatt. Kezét óvatosan, puhán simítja végig oldalamon, majd a könnyed selyemruhába markol, s egy gyenge rántással tépi le rólam a vékony anyagot. Szemeim tágra nyílnak, fülemben visszhangzik a selyem halk repedésének hangja, s testem megremeg a meztelenség váratlan, zavarba ejtő érzésétől. Érzem, hogy tovább pirulok, szégyenlős vörösséggel fordítom oldalra arcomat, bőrömet szinte égeti Altar vágyakozó, vad tekintete. Még soha… még soha nem nézett rám ilyen sóvárgással… ilyen vágyakozással… ilyen birtoklási vággyal… Istenem… beleőrülök, annyira szeretem. Csak az övé akarok lenni. Azt akarom, hogy senkit ne engedjem a közelembe soha többé. Azt akarom, hogy a legapróbb, legértelmetlenebb butaságok is féltékenységet váltsanak ki belőle. Azt akarom, hogy olyan vadul szeressen, olyan vadul, értelmetlenül és elképzelhetetlenül szeressen, mint én őt.
- Ma éjjel... szeretkezni fogunk. Újra és újra szeretni foglak, amíg csak testem és lelkem bírja, melnya. – Szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, nehézkesen kapok levegő után, elszorult mellkasomban szenvedélyesen vad ritmusban dobog szívem, mintha ki akarna törni egyre szűkülő börtönéből. Megremegek, ujjaim görcsösen mélyednek Altar vállába az elf nyelven kiejtett szavak hallatán.
- Igen… - Halkan, reszkető hangon lehelem az egyetlen rövidke szócskát, majd szinte magamat győzködve ismétlen meg hangosabban, elszántabban… Igen… ez… ez most nem egy álom. Ez most nem egy újabb látomás, vagy sóvárgó képzelgés. Altar és én… végre… végre igazán egymáséi lehetünk. Szívünk és lelkünk már rég összeforrt szerelmünk forró hevében, s ma éjjel. Ma éjjel végre testünk is egybeolvadhat, ezzel kiteljesítve szerelmünket… annyi… annyi éve vágyom erre.
Fölém hajol, a vastag, szikrázóan fényes hajfonat lágyan hullik előre, remegő ujjaim kiszabadítják tincseit az őket lefogó börtönből, s a csillogó szálak boldogan, fényesen pompázva terülnek szét körülöttünk, hálás melegséggel simogatva bőrömet. Altar gyengéd, puha csókokkal halmozza el nyakamat, testemet forró, villámcsapáshoz hasonló szikrák rántják össze, remegek, sóhajtozok, ahogy néha fogai gyengéden, érzékien mélyednek puha bőrömbe. Gondolataim vadul kavarognak, homályos szemeimet kábán emelem a tündöklő égboltra, s mintha minden apró, fénylő csillag minket nézne, irigykedve testünk forró szerelmére. Hosszút pislogva simítom kezeimet Altar testére, gyengéden, reszkető ujjakkal, türelmetlenül masszírozom le róla a vékony ruhadarabokat, s ő készséges morranásokkal segít megszabadulni a felesleges anyagoktól… boldog, szenvedélyes forróság… az égbolt irigy, vágyakozó tekintete… igen… az égbolt, melyre a föld halandó lényei végtelen, múlhatatlan csodálattal és mágikus vágyakozással tekintenek. Most ő figyel minket az örök tekintélyével és halhatatlanságával epekedve, irigyelve az egyszerű halandók múlandó, gyönyörű, érzéki boldogságát.
Gyengéden, óvatosan nehezedik rám hatalmas teste, bőrünk összedörgölőzik, a forróság teljesen elkábít, s érzem, ahogy a puha virágágy hátamat ölelve süpped be a nehéz súly alatt. Halk nyögés hagyja el ajkaimat, Altar csupasz bőre szinte égeti, felperzseli testemet, s remegve kezdem elveszíteni az önkontrollt. Egy forró csókkal kábít tovább, ajkai mozgása egyáltalán nem gyengéd, csókja vad, kiéhezett és sóvárgó, szinte falja, szinte magába szívja duzzadt ajkaimat, s én forrón reszketve helyezem kezeimbe testem irányítását. Halk morranással dörgöli hozzám vágyát, felnyögök a pillanat vad gyönyörétől, merevedéseink vágyódva simulnak egymáshoz, ajkaink egy pillanatra sem szakadnak szét. Lábaimat gyengéden tereli magára, s én engedelmesen fonom őket dereka közé, ezzel még közelebb engedve magamhoz testét.
Ajkaink elválnak egymástól, csalódott, halk sóhajomat rögtön felváltják a visszafogott nyögések, ahogy nyelve testemen vándorol végig, minden apró bőrfelületet hosszan, forrón kiélvezve halad rajtam a puha, síkos testrész, s én remegve simítom az egyre fényesebben szálló tincseket. Szemeimet lehunyom egy pillanatra, néma sóhajokkal élvezem nyelve vad kényeztetését, minden érzékem kiéleződik rá… semmit nem hallok, csak halk morranásait, és vágyakozó nyögéseit, ha lehunyom a szemem, akkor is csak őt látom magam előtt, mámoros, édes illata kitörölhetetlenül és bódítóan mászik orromba, s egész testem az érintéseiért remeg súlya alatt.
Szemeim tágra nyílnak, hangos nyögés tör ki ajkaim közül, ahogy erősen szívja meg mellbimbómat, gyengéden harap az érzékeny pontra, s testemben kitörő forrósággal árad szét a kéj mámoros, ámulatba ejtő forrósága. Hátam felemelkedik, egész testem megfeszül az élvezettől, ujjaim görcsösen simulnak tincsei közé, majd remegve, reszketve ernyedek el újra.
Felemelkedik rólam, lábaim között térdelve néz végig rajtam, tekintetünk csupán egy pillanatra találkozik, de szemei ellentmondást nem tűrően ejtik rabul kába tekintetemet. Ujjai erősen markolnak combom puha húsába, érintése már-már fájdalmasan durva, mégis forró remegést és sóvár epekedést vált ki testemből. Lábaimat lefűzi derekáról, egy erős mozdulattal tárja szét combjaimat, s összerezzenve, elvörösödve engedem, hogy szemügyre vegye testem minden rejtett milliméterét. Ujjaim bizonytalanul keresnek kapaszkodót, a minket körbevevő mágikus növények készségesen simulnak tenyerembe, s én erősen szorítom szárukat, hogy csillapítsam testem vad remegését. Tágra nyílt, könnyes szemekkel nyögök fel, ahogy fogai mélyen hatolnak bőrömbe, a fájdalomból szinte rögtön vad kéj válik testemben, s tüdőmben reked a forró, fullasztó levegő… érzem… érzem, ahogy egyre vadabbá, egyre akadozóbbá válnak mozdulatai. Érzem, ahogy a testéből szivárgó mágia, egyre felerősödik, s szinte látom, ahogy elméje kezd elhomályosulni… Istenem… végre… mennyi ideje várok a pillanatra. Szerelem. Soha többé. Soha többé nem kell visszafognod magad, mikor velem vagy. Azt akarom, hogy örökre… mindig… önmagad légy. Hű, az igazi valódhoz… akkor is, ha annak van egy sötét, durva oldala is. Szerelmem. Én ezt az oldaladat is örökké szeretni fogom.
Ismét felpillant rám, tekintetünk találkozik, mindketten sóvárogva, vágyakozva pillantunk a másikra, tekintetét szinte elhomályosítja a vadul kavargó vágyakozás. Szemeimmel követem, ahogy merev péniszemhez hajol, szívem vad dübörgését, szinte a fülemben, az agyamban érzem, teljesen elkábít a visszhangzó zakatolás, s halkan, szinte öntudatlanul sóhajtok fel, ahogy puha, forró nyelve végigvándorol merevedésemen. Ujjaim a növényekbe marnak, s azok kitartóan tűrik görcsös szorításomat.
Altar ereje hirtelen, vadul árad szét testében, majd testéből kitörve, felforrósítja körülöttünk a levegőt, s fullasztó, kábító émelygésbe taszítja elmémet… szinte nem látok… szinte nem hallok a mágia rezgésétől, mégis mintha érezném… mintha… mintha mindent éreznék.
- Érezd… - Altar lágy suttogása finoman, lassan mászik füleimbe, lelassult gondolataim alig fogják fel szavait, s halkan suttogva nyitom ki szemeimet.
- Mi ez... a hang...?
- Hunyd le két szemed, hallgasd, érezd. – Szót fogadok, szemeimet lehunyva adom át magamat a mágia rabul ejtő rezzenéseinek, a levegő halk morajlással búg körülöttünk, szinte beleszédülök az ismerős, rám törő érzésekbe. Még soha nem hallottam hasonlót, mégis… olyan mintha belőlem jönne… mintha mindig bennem lett volna. Olyannyira ismeretlen és idegen, mégis annyira… de annyira ismerős.
- Olyan, mint... mintha mindig is ismertem volna. – Halk, remegő hangon suttogok, testem lassan ellazul Altar lusta csókjaitól, s résnyire kinyitom szemeimet, hogy tündöklő tekintetébe pillantsak.
- Ez a föld és az éjjel ereje. Ez a két őserő, melyből születtek a sötét elfek… - Rövid szünetet tart, ujjai fenekemre csúsznak, tekintetem akaratom ellenére is a hasának feszülő merevedésére siklik, szívem hatalmasat dobban mellkasomban, ahogy a hold fényében tündökölve ragyog ezüstöt bőrének minden apró négyzetmillimétere. - Felkészültél, Ilien? – Ujjaim ismét görcsösen markolnak a növényekbe, egy pillanatra ajkamra harapok, majd nagyot nyelve bólintok a kérdése hallatán…
- Igen… igen… - Még soha… még soha nem álltam ennyire készen. Minden porcikám, minden sejtem felkészült az egyesülésünkre, még akkor is, ha irtózatos fájdalmakkal fog járni. Nem számít. Már felkészítettem a lelkemet a fájdalomra.
- Nem fogok leállni, nincs semmi, ami megállítana, jól jegyezd meg. – Pulzusom mintha minden szava után a duplájára nőne, a sötét erők vad, ellenállhatatlan erővel kavarognak körülöttünk, Altar tekintete egyre vadabbnak, egyre idegenebbnek tűnik, hangja elmélyül a mágia hatalmas erejétől, s testemet szinte perzseli a belém áradó erő. Bőröm mintha érzékenyebb lenne, minden érzékem kiéleződik, s ahogy lehunyom szemeimet, szinte érzem a minket körülvevő növények néma rezzenéseit, szinte érzem, ahogy a hűs szellő dalolva simítja szirmaikat, s ahogy halk morajlással fürdenek a csillagok sápadt, irigykedő fényében. Szinte érzem, ahogy a mezőt körülvevő erdőben az apró éjjeli állatok, lelkesen ébredezve kezdik meg életüket, s mintha fülemet átjárná minden élőlény szívének halk, forró dobbanása. Szívük egyszerre dobban a föld szívével, testemet átjárja a természet mindent elsöprő hatalma, szívem ritmusa eggyé olvad a természet örök ritmusával. Ilyen… ilyen érzés lehet elfnek lenni? Vajon… vajon ők mindig ezt érzik?
Szinte az egész csak a másodperc töredékéig tart, szemeim tágra nyílnak, mintha elszakadna bennem valami, ahogy Altar megszívja merevedésemet, visszazökkenek a valóságba, s teljesen elvesztem az uralmat testem felett. Összerándulva sikítok fel, sikolyom hosszan visszhangzik füleimben, s testem akaratom ellenére, hosszan, vadul reszket Altar alatt, miután elélveztem.
Ajkaimat épphogy elhagyja az utolsó remegő, megnyugvó sóhaj, Altar folytatja a szenvedélyes kényeztetésemet, ismét teljes káoszba borítva elmémet, s fejemet hátraejtve, tehetetlenül sóhajtozva veszek el a csillagok kavargó áradatában. Ujjai most finomabban mélyednek combomba, bőröm szinte ég, parázslik, bizsereg, ahol Altar hozzám ér, s mikor nyelve fenekem partjai közé siklik, szemeim tágra nyílnak a rám törő forró kéjtől, izmaim összerándulnak, s ismét felsikítok… ne… neh… megőrülök… megőrülök… Minden érintés. Minden simítás… mi történik velem? Mi történik a testemmel?
Gyengéden kényeztet tovább, minden mozdulata, minden érintése fokozott élvezetet vált ki testemből, s néma, visszafojtott nyögésekkel remegek karjai között. Ujjai gyengéden simulnak bejáratomra, masszírozni kezdi, s én tágra nyílt szemekkel nyögök fel, elmém teljesen elsötétül, s a föld szíve mintha a mi ziháló szívünk ritmusát próbálná követni, megremeg alattunk, s mintha az égbolt hangos dörgéssel, fényes villámlással őrjöngne felemésztő lángolásunk, boldog élvezetünk láttán. A villám dörgését, hangos, kitörő sikolyom követi, ahogy ismét elélvezek, szemeimet összeszorítva, levegőért küzdve marok a növényekbe, s Altar vad, szenvedélyes csókja ragad vissza az öntudatlan élvezetek bódult világából. Ujjai egyre gyorsabban köröznek bejáratomon, csípőm magától veszi fel a gyenge, körkörös mozgást, s most Altar vállába kapaszkodom, ujjaim, körmeim szinte bőrébe mélyednek szenvedélyesen.
Bennem reked a levegő, majd hangosan, egy sikollyal tör ki belőlem, ahogy Altar belém vezeti egy ujját, testem egy pillanatra ívbe feszül, s szerelmem forró csókja lazít el újra. Izmaim erősen szorítják körbe ujját, a feszítő, szűk, kényelmetlen érzést, alig pár másodperc alatt váltja fel egy kellemes, bizsergető forróság, majd amikor lassan mozdítja meg bennem ujját, felnyögve markolok a hófehér tincsekbe. Fejem ismét hátra csuklik, a különös, eddig nem ismert élvezet kábulatba taszít, csípőm ösztönös mozgásba kezd, s egész testem beleremeg a forró vágyba… ah… nem… nem gondoltam volna, hogy… ennyire jó érzés lenne… többet… többet akarok… még többet.
A forróság, mely Altar testéből árad, egyszerre nyugtat le, s dönti romba gondolataimat, s hangosan, sikítok fel újra, mikor még egy ujját csúsztatja belém. Remegve, már-már kétségbeesetten kapkodok levegőért, ujjai mintha teljesen megtöltenék testemet, körmeim mélyen vájnak ezüstös bőrébe, s orromba mászik a vér fémes, kesernyés szaga. Arcát nyakamba temeti, hangosan felmorranva mozgatja bennem ujjait, s testem vadul ráng alatta, nem tudom kontrollálni mozdulataimat, szinte robban bennem a kéj, ahogy fogai bőrömbe marnak.
Fülemet megtölti mennydörgések monoton hangja, szinte megállás nélkül cikáznak a fényes villámok az égen, sikolyaim elvesznek a hangos dörrenések között. Végignyal testemen, nyelve forrón, puhán kábít el, s testem összerándul, ahogy ismét ajkai közé csúsztatja merevedésemet. Szemeim tágra nyílnak a gyönyörtől, hangos, kitörő sikollyal lépem át ismét a gyönyör kapuját, már fogalmam sincs, hogy hányadszor. Nem tudom. Az édes simítások, az élvezetes érintések összefolynak, már azt sem tudom, hányszor, milyen hosszan élveztem el, úgy érzem, mintha hosszú órák óta vergődnék a gyönyör varázslatosan fojtogató hullámai között.
Hangosan pihegve kapaszkodom ismét a növényekbe, testem remeg, kába tekintettel nézem, ahogy Altar felegyenesedik, ujjait kihúzza belőlem, s helyükön mintha különös, hideg ürességet éreznék. Fenekembe markol, tekintetében csillog a nyers vágy, szinte hallatszik hangján, hogy agya elborult a vágytól, s tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy fenekemet felemelve illeszti közé merevedését. A hatalmas hímtag lüktetve csillog az éjszaka sápadt fényében, még soha nem tűnt ilyen nagynak, s testem egy pillanatra beleborzong a félelmetes vágyba.
- Az enyém vagy. – Szinte hörögve dörmögi a szavakat, miközben lassú, óvatos, mégis határozott és ellentmondást nem tűrő mozdulattal löki belém magát, s a levegő ismét a tüdőmbe szorul a fájdalomtól. Felsikoltok, testem mintha két részre akarna szakadni, ahogy a hatalmas hímvessző forrón hatol belém, bőröm, mintha elrepedni készülne a túlzott mérettől, s testem görcsösen merevedik meg, még nehezebbé téve egyesülésünket… mégis… mégis… szívem vadul, boldogan lüktetve fogadja szerelmem forróságát, s a felemésztő fájdalomhoz kellemes örömöt vegyít, ezzel feloldva a kín jelentős részét. Lassan ellazul testem, légzésem újra szabályossá válik, ahogy teljesen elmerül bennem, a bőröm, izmaim kezdenek hozzászokni az emberfeletti mérethez, s a fájdalomhoz másodpercről másodpercre egyre több élvezet társul. Lassan mozdul meg bennem, testemet lágyan cirógatja belülről a forróság, mintha megtöltené minden porcikámat szenvedélyes szerelemmel. Szemeimet résnyire kinyitom, látásom elhomályosult a gyönyörtől, s szívem észveszejtő zihálásba kezd, ahogy megpillantom szerelmem földöntúli alakját. Haja vadul lebeg teste körül, bőre szinte szikrázik a sötét éjszakában, s tekintete akár két hatalmas, tündöklő csillag a fényes égbolton. Ujjaim vállába kapaszkodnak, s ő egyre erőteljesebb mozgásba kezd, hangos, kitörő sikolyokat előcsalva ajkaim közül. Beleremegek, ahogy újra és újra elmerül bennem a hatalmas forróság, minden lökésével mintha a szívemig hatolna bennem vágya, lángolásával felemésztve azt, s egész bensőm ég, perzsel a selymes forróságtól.
Combjaimat szétfeszítve mozgatja testemet, meg-megrándulok a fájdalmas élvezet forró hullámaitól, kezeim mellkasába marva próbálják közelebb húzni magamhoz. Bőröm szinte, ég, ahol egymáshoz simulunk, s most már belülről is felemészt a forróság.
- Az enyém vagy! – Hangosan dörgi ismét a szívemet felhevítő szavakat, testem megfeszül karjai között, s hangos sikollyal élvezek el ismét a forró mozdulatoktól, de felsóhajtani sincs időm, merevedése egyre vadabb és kiéhezettebb mozgásától ismét lüktetve feszül hasamnak péniszem. Szívünk egyszerre dobban, lelkünk és testünk mintha eggyé forrna a forró, sóvár aktus során, csípőm magától mozdul az ütemre, melyet Altar vad vágyai diktálnak, s remegő kezekkel húzom le magamhoz. Mintha gondolataink is eggyé válnának, vadul, zihálva tapad ajkaimra, nyelve erőszakosan, már-már állatias kiéhezettséggel tör számba, belém fojtva a levegőt, s reszkető ujjaim görcsösen túrnak a fehér tincsekbe, miközben csípőjével ismét gyorsít a tempón. Testem ismét mintha szétszakadni készülne, de a fájdalmat elnyomja a gyönyör forrósága, ujjai hátam alá csúsznak, felemeli testemet, hogy minden porcikánk egymáshoz simuljon, s ujjaim vadul, görcsösen mélyednek hátába, ahogy a kéj hullámai megrohamozzák érzékeny testemet. Fejem erőtlenül csuklik hátra, s ő ezt kihasználva harap nyakam bőrébe, s beleremegek a gyönyörbe, zihálva, sóhajtozva, nyögdécselve reszketek karjai között, s szemei sóvárogva világítanak a nyers energiától, mely testében felszabadulva borítja el elméjét.
Már semmire nem tudok figyelni, a villámok hangos dörgését fülemben elnyomják Altar hörgései, s hangos, kitörő sikolyaim, a föld remegését túlszárnyalja testünk vad reszketése, s az erős rándulások, a hűvös éjszakai szelet meg sem érzi forró, felhevült bőröm… csak Altar… csak Altar érintéseit, mozdulatait, simításait, nyögéseit, látványát érzem, látom, hallom magam előtt, s mélyen magamban.
Testem beleborzong, ahogy szinte teljesen kihúzódik belőlem, hogy utána még erősebb, még mélyebbre ható lökésekkel tegyen magáévá, ujjaim ismét vállába markolnak, s felsikítok a tépő fájdalommal keveredett gyönyörtől. Alig kell még pár lökés, Altar erősen, érzékien harap nyakamba, s hangos, mély hörgéssel rándul össze teste, ahogy belém élvez, megremegek karjaiban, érzem, ahogy forró gyönyöre szétárad bennem, égető nedvvel megtöltve testemet, s én is hangos sikollyal követem őt. Hosszan lihegve, remegve sóhajtozom, érzem, ahogy lassan kihúzódik belőlem, majd fölém mászik, s gyengéden, mégis forró szenvedéllyel ejti rabul ajkaimat. Testem lassan teljesen ellazul, ujjai végigszántják felhevült, verejtékes bőrömet, finom, játszadozó simításokkal éleszti fel farkamat, s én halkan, fáradtan felnyögve remegek meg alatta. Szemei még mindig fényesen ragyognak, haja lágyan repülve hullámzik körülöttünk, s sötéten elmosolyodva egyenesedik fel, szívem kihagy egy hosszú ütemet, ahogy még mindig kiéhezett, sóvárgó tekintettel mér végig. Kezem után nyúl, egy erős, mégis óvatos rántással emel fel a földről, testem halkan csapódik mellkasán, verejtékes bőrünk szinte csattan egymáson. Szívverésem az egekbe szökik, merevedésem hasának simul, s ő ajkaimra tapadva markol fenekembe. Ujjai egyre beljebb csúsznak, megmerevedek, ahogy egyik ujja lassan hatol belém, a csókba nyögök a lágy, finom tapintástól, érzem, hogy forró spermája szinte égeti combomat, ahogy kifolyik belőlem. Elvörösödve ölelem át nyakát, s ő vadul felmordulva, hirtelen ragadja meg csípőmet, s testemet szinte magára húzva ültet merevedésébe. Felsikoltok, hangos, kitörő sikolyom megszakítja a hosszú, fülledt csókot, testem beleremeg a hirtelen belém nyilalló fájdalomba, mely alig pár másodperc alatt édes, forró gyönyörrel vegyül testemben. Ujjai húsomba mélyednek, vadul markol fenekembe, s így mozgatja magán csípőmet, s én erőtlenül, a mellkasán támaszkodva nyögdécselek, sóhajtozom. Merevedése sokkal könnyebben mozog bennem, mint az előző alkalommal, a selymesen meleg nedve síkossá, csúszóssá tette bejáratomat, s így minden lökés, könnyedén, szinte simogató forrósággal kényezteti testemet. Remegek a belém tóduló forróságtól, mintha még mélyebbre hatolna bennem minden mozdulattal, egy-egy erősebb lökésnél ismét felsikoltok a rám törő kéj elsöprő hullámaitól, testemet kívülről-belülről felemészti Altar forrósága. Átkarolom nyakát, teljesen elveszítem az irányítást mozdulataim felett, erőtlenül, gyengén remegek karjai között, s ő egyre gyorsabb tempót diktálva löki belém magát újra és újra. Fejem hátra csuklik, szinte teljesen elhagyom magam, s ő magához húz, vadul, szenvedélyesen csókol nyakamba, egész testemből forró borzongást váltva ki. Merevedésem hasának dörgölőzik, minden mozdulattal bőre simogatóan kényeztet, s hangos nyögésekkel markolok vállába, hogy visszatartsam a kitörni vágyó orgazmust. Izmaim összeszorulnak, Altar hangosan felmorranva hatol belém mélyen, s felsikítva élvezek el ismét. Izmaim szabálytalanul rángatózva ölelik körbe, szinte megőrülök a bennem felgyülemlett forróságtól, s hallom Altar nyögését, ahogy ismét belém üríti forró spermáját. Reszketve, kimerülten dőlök mellkasára, hangos lihegésünk, zihálásunk összefolyik, bátorítóan, gyengéden simítja végig hátamat, majd egy hirtelen mozdulattal lök vissza a puha virágágyra.
Halkan felsóhajtok, erőtlenül simítom ki arcomból a verejtéktől odatapadt hosszú, szőke tincseimet, s Altar erős mozdulattal tárja szét ismét lábaimat, közéjük férkőzve mászik fölém, s én erőtlen sóhajjal viszonzom a szenvedélyes csókot. Remegő ujjakkal túrok Altar hófehér tincsei közé, testemet fáradtnak, kimerültnek érzem, mintha kiszívták volna minden energiámat, fenekem zsibbad, mintha még mindig lüktetne a forróságtól, s csupán halk nyögés hagyja el ajkaimat, mikor Altar nyakamba harapva kezd el felkészíteni a következő menetre. Ereje még mindig vadul, kimeríthetetlenül kavarog körülöttünk, szinte perzseli bőrömet a forrósága, s mikor Altar ismét arcomhoz hajol egy csókra, halkan, remegő hangon lehelem ajkára a szavakat.
- Szerelmem… térj magadhoz… Altar… - Ujjaim gyengén feszülnek meg tincsei között, suttogásomra csupán halk morranás a válasz, szemei még mindig izzanak, ujjai kiéhezett mozdulatokkal simítják végig testemet. Beleremegek a forró érintésbe, felnyögök, ujjaim finoman beletépnek Altar hajába, s összeszorított szemekkel suttogok. – Olyan fáradt… annyira fáradt vagyok… szerelmem… - Az utolsó szót szinte némán sóhajtom, testem elernyed, a fáradtság végleg rabul ejt, remegő ujjaim kicsúsznak Altar tincsei közül, s résnyire nyitott szemekkel pillantok fel. Altar teste megfeszül, szinte hallom, ahogy ujjai a földbe mélyednek, az apró kövek, morzsolódva ropognak tenyerében, s megremegek, ahogy látom kihunyni szemei lángját. Tekintetébe lassan visszatér a lágy értelem, az odafigyelés, a gyengédség, vadul lebegő tincsei könnyeden ereszkednek vállára, s arcomra halovány mosoly kúszik.
- Ilien… - Halkan sóhajtja nevemet, ujjai gyengéden simítják végig mellkasomat, s beleremegek a lágy cirógatásba. Szemeimet lehunyva élvezem a lassú, kényeztető csókot, melyet ajkaimra lehel, s szívem belefájdul, mikor megérzem teste vad remegését. Ez… miattam van? Még… talán még… még nem volt elég neki? Túl hamar leállítottam, és ő… ő képes volt rá, hogy visszafogja magát, annak ellenére, hogy azt mondta, semmi nem állítja meg. Édes szerelem. Édes egyetlen szerelmem… miért… miért vagy képes ennyi mindenre értem? Hát ennyire… hát ennyire értékes lennék számodra?
Puhán fekszik mellém, oldalra fordulva bújok hozzá, s halkan, erőtlenül nyögök fel, ahogy merevedéseink ismét egymásnak simulnak… igen… igaz, hogy leállítottam… de akkor már mindketten ilyen állapotban voltunk…
Lágyan, gyengéden simítja ujjait hímvesszőmre, érzékeny testem egy pillanatra összerándul, majd remegő kezeimet forró, síkos merevedésére vezetem, s egy ütemben kezdjük masszírozni egymást. Közelebb húz magához, egyik kezével átkarolja testemet, ujjai fenekem két partja közé csúsznak, s ismét összerándulok a rám törő vágytól, ahogy egy ujját gyengén, lassan vezeti belém, érzem, ahogy forró nedve lassan folyik ki belőlem. Halkan nyöszörgöm nevét, s ő nyugtató puszit lehel homlokomra, lehelete lágy fuvallatként simogatja bőrömet.
- Ne haragudj, melnya… ki kell tisztítani. – Halkan suttog fülembe, szívverésem felgyorsul, s érzem, hogy kivörösödöm, arcomat Altar nyakába temetve bújok hozzá, s remegve engedem neki, hogy irányítsa testemet. Egyre gyorsabb mozdulatokkal kényeztetjük egymást, lihegve, remegve bújok hozzá, s hangos, mégis erőtlen nyögéssel jutok el a csúcsra, s alig pár másodperccel később, hallom Altar szenvedélyes morranását, s élvezetének forró gyümölcse kezembe csurran. Teljesen kimerülten veszek egy mély levegőt, az éjszaka velünk együtt burkolózik ismét nyugodt, néma csendbe, a csillagok fényes, lecsillapodott ragyogással takarnak be minket, s a föld ismét mozdulatlan nyugalommal szunnyad vissza mély, örökös álmába. A magas virágok ágyként simulnak testünk alá, s néhány szál édesen illatozva, takaróként hajlik fölénk, mintha szívből kívánnák, hogy nyugodt békés álmot varázsolhassanak szemünkre. Felhevült, bőröm lassan lehűl, légzésem lelassul, testem elernyed, de Altar még mindig határozottan, forrón ölel át, s szívemet elárasztja a boldog, meleg nyugalom… a szerelem, az összetartozás boldogsága. Örökre. Örökre. Eddig is tudtam, de most, hogy testünk is eggyé válhatott végre, most már semmi kétségem sincs. Altar és én egymásnak lettünk teremtve. Tudom. Érzem. Minden mozdulata, minden érintése. Egyszerűen tudom, hogy ennek így kell lennie.
Elégedett mosollyal bújok mellkasához, érzem ujjai nyugodt, lomha kényeztetését hátamon, gyengéden, szerető, óvó mozdulatokkal simogat, s szívemben mintha túlcsordulnának az érzelmek. Nem. Ilyen boldogság nem létezhet. Ez már túl sok. Belefulladok.
Testem mintha meggyötörten fáradt lenne, szinte megmozdulni sem tudok, s kellemes álmosság telepszik szemeimre. Nem… még nem akarok elaludni. Ez a pillanat… olyan gyönyörű.
Gyenge, lassú, erőtlen mozdulatokkal cirógatom meg mellkasát, ujjaim lágyan táncolnak az ezüstös bőrön, s érzem, ahogy karjai megfeszülnek körülöttem.
- Ilien, melnya… sajnálom. – Halkan suttog, s fáradt szemeim egy pillanat alatt kipattannak, ledöbbent, megrökönyödött tekintettel pillantok fel rá, s kicsit feljebb támaszkodva háborodnék fel, de halkan szisszenek fel a hirtelen mozdulattól belém nyilalló fájdalomtól. – Mikor meghallottam a hangodat… azt hittem… azt hittem nem fogok tudni megállni. – Halkan, fájdalmas hangon suttogja a szavakat, s én összegyűjtöm az összes megmaradt energiámat, s gyengéden simítom arcára ujjaimat. Kicsit feltámaszkodom, szemeimet komolyan fúrom tekintetébe, s halkan szólalok meg, hüvelykujjammal gyengéden cirógatva ajkait.
- Szerelmem… kérlek… kérlek, ne kérj bocsánatot azért, mert megajándékoztál életem leggyönyörűbb éjszakájával. – Látom, hogy ajkait szólásra nyitná, de finoman csúsztatom rájuk ujjamat, hogy belé fojtsam a szót. Nem. Tudnia kell. Tudnia kell, hogy mit gondolok. Tudnia kell, hogy mit érzek, különben talán örökre bűntudata gyötörné lelkét. – Altar, szeretlek. – hosszút pislogva mosolyodom el, majd végtelenül lágy, gyengéd hangon folytatom. – Csodálatos… csodálatos érzés volt, mikor bennem voltál. Még soha… még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Köszönöm, hogy megosztottad velem. – Lassú mozdulatokkal mászom kicsit feljebb, gyenge puszit lehelek ajkaira, s nem törődök a testemet marcangoló, zsibbasztó fájdalmakkal. – Nem is fájt annyira, mint hinnéd, csak elfáradtam… ennyi az egész. – Halkan, elpirulva, rezzenéstelen mosollyal suttogom ajkaira a nyilvánvaló hazugságot, s látom, ahogy tekintetében vadul kavarognak az érzelmek. Szerelem… boldogság… kielégültség… hihetetlen, hogy mindezt én váltom ki belőle. Hihetetlen, hogy csupán ennyivel boldoggá tudom tenni. Többet akarok… még többet. Soha, de soha nem tudtam eddig, hogy ilyen öröm boldoggá tenni valakit… hogy ennyire jó érzés, ha valakinek örömet okozhatok.Köszönöm Altar… köszönöm, hogy a tekintetedben láthatom az érzelmeim kavargó, vad tükörképét.
Újra mellkasához bújok, nyugodt, békés csend telepszik ránk, ujjaim arcán maradnak, s ösztönösen tovább cirógatják bőrét, pedig elmém szinte már az álomvilágba csöppent. Még mindig érzem a hátamon Altar cirógató érintését, s boldogan merülök mély, nyugodt, békés álomba tudván, hogy szerelmem mindvégig mellettem lesz, forrón őrizve édes álmaimat.
A felkelő Nap első sugarai ébresztenek, hunyorogva, álmoskásan nyitom ki szemeimet, tekintetem rögtön találkozik Altar lágy, simogató tekintetével, s boldog, halovány mosoly kúszik ajkaimra.
- Szerelmem… annyira csodálatos volt. Ugye nem álmodtam? - Halkan suttogva bújok hozzá, testemben már csak enyhe, szúró fájdalmat érzek, de a szívemből áradó forró, elégedett boldogság minden mást elnyom. Testem mintha újult energiával töltődött volna fel, kacéran elmosolyodva pillantok fel Altarra, s egy hosszú, mély csókra hívom ajkait. Keze derekamra siklik, ösztönösen fektet a hátamra, hogy fölém emelkedjen, szívverésem egyenletesen gyorsul, ahogy a lassú, szenvedélyes csók teljesen kizökkent az álomvilágból. – Feltűnő lenne, ha napközben mennénk vissza a palotába… tehát… meg kéne várni itt az éjszakát. – Halkan, vigyorogva lehelek ajkaira, s Altar a hátára feküdve pillant az égre, csupán egy sejtelmes mosollyal válaszol szavaimra, mint mindig, mikor valami butaságot mondok. Mellé bújok, oldalról simulok hozzá egyik lábammal átkarolva őt, meztelen testünk szinte összefonódik, s ahol bőrünk egymáshoz ér, szinte éget a forróság. Imádom… annyira imádom ezt az érzést. Ennyire közel lenni valakihez. Ennyire közel lenni Hozzá.
- Altar… - Halkan, kicsit elkomolyodott hangon szólalok meg, majd felnézek rá, megvárom, hogy tekintetünk találkozzon. – Csak a hely miatt volt ilyen… vagy mindig ilyen erős mágia fog felszabadulni belőled, mikor szeretkezünk? – Szemei egy pillanatra tágra nyílnak, teste megfeszül, s lágy tekintete elkomorul. Hosszú, néma csend következik, s felvont szemöldökkel várom a választ, de nem jön. Feltámaszkodom, szinte a mellkasára könyöklök, s kicsit hangosabban szólalok meg. – Altar… hahó, kérdeztem valamit. – Haloványan elmosolyodik, az arcomra simítja ujjait, majd halkan szólal meg.
- Melnya, kérlek értsd meg, amit most mondani fogok. Nem hiszem, hogy lesz következő alkalom. – Szemeim tágra nyílnak, fellököm magam mellkasáról, s feltérdelve, szikrázó tekintettel pislogok rá… mi az… mi az, hogy nem lesz következő alkalom? Hát nem élvezte ő is úgy, mint én? Azt hittem… azt hittem, hogy vágyik rám. Talán… talán azért, mert leállítottam? Rájött, hogy túl gyenge vagyok? Nem értem… nem értem…
- Miről beszélsz, Altar? Miért ne lenne?! – Felemelt hangon, szinte kiáltom a szavakat, éles hangom természetellenesen hasítja a reggeli levegő nyugodt, rezzenéstelen, mozdulatlan csendjét, s Altar tekintetében mintha fájdalom villanna.
- Hát nem érted? Nem tudod… nem tudod, milyen érzés volt, mikor azt hittem, nem tudok megállni, pedig kérted. – Látom, ahogy megremeg teste, szívemben hideg fájdalom árad szét, ahogy bűntudatot látok csillanni szemeiben… nem! Nem… nem! Csodálatos volt az éjszaka! És meg tudott állni… tudom… tudom, hogy mindig meg fog tudni állni. És ha nem, az sem baj. Kibírom. Bármit kibírok érte.
- Nem számít… szerelmem… - Halkan suttogok, ajkára hajolva csókolom meg, hajam előre hullva cirógatja arcát. Ajkai édes mozgással kábítanak el, lágyan simítom szájára nyelvemet, gyenge, visszafogott cirógatással előhívva nyelvét, s hosszú, végtelenül mély csókot követelve tőle. – Kérlek… kérlek… annyira csodálatos érzés volt. Ne vedd el tőlem. Érezni akarlak… minden éjjel… minden éjjel érezni akarlak magamban, szerelmem.
Altar
Csodálatos. Felemel, és a mélybe taszít. Minden rezdülése, hangja, illata, íze... maga a megtestesült mámor. Szeretem. Ő az enyém, és én teljesen az övé vagyok. A rabjává váltam, édes börtöne puhán és melegen öleli körbe testemet.
Csókommal, erőmmel, fogaimmal marcangolom bőrét, vad sóvárgás marja szét belülről egész lényemet. Úgy érzem elég a testem... Istenek... olyan csodálatos! Sokkal gyönyörűbb és élvezetesebb, mint amit még képes vagyok elviselni, azt hiszem belehalok a gyönyörbe... újra és újra...
Minden orgazmus egy csoda. Nem... ő a csoda. Ilien az én csodám...
Szinte megszállott őrülettel teszem magamévá újra és újra, telhetetlenül, vad kielégítetlenséggel. Sikolyai, nyögései a legszebb hangok a világon.
- Szerelmem… térj magadhoz… Altar…
Puha és selymes, forró, bársonyos. Meg tudnék halni a kéjtől.
- Olyan fáradt… annyira fáradt vagyok… szerelmem…
Mi? Mi az?
A vörös ködön át felém szűrődnek a hangok, de agyam nem fogja fel igazán... csak lassan tudatosul bennem a lényeg.
Ilien...
Olyan vad hévvel akarom őt, annyira de annyira... nem bírom elviselni, most hogy végre belekóstolhattam... most nem tudok megállni.
Fogaimat csikorgatva markolok a mágikus földbe, erőmre válaszol a fehér mágia, amely átitatja a talajt, s a fájdalom amelyet okoz, észhez térít.
Őt figyelem. Zihálva, harapva a levegőt csitítom le a vad véremet, mert a rettegés hogy elveszíthetem őt, mindennél erősebb.
A nevét suttogva simogatom verejtékben fürdő, sajgó, megviselt testét. Sóvár csókkal szakadok el tőle, és mellé heverve hunyom be szemeimet, fejem lüktet és sajog a visszafojtott energiáktól.
Bújik hozzám, érzem hogy vágyik még rám, de teste már elhasználódott, jó ideig képtelen lenne közösülésre. Magamhoz húzom, cirógatom, tapogatom, keresem a komoly károsodások jeleit, miközben saját magamat utálom. Vadállatként estem neki... Egy elfnek meg sem kottyanna, de ő ember... a fenébe is!
Óvatosan vezetem be ujjamat bejáratába, kicsurran még meleg spermám.
- Altar... – nyöszörgi halkan, nyafogva.
- Ne haragudj, melnya… ki kell tisztítani – súgom, és folytatom kényeztetését, ahogy ő is az enyémet. Kis keze fürgén és gyakorlottan elégít ki, hiszen az együtt töltött hosszú idő alatt tökéletesen megtanulta hogyan bánjon a testemmel. Ő hamarabb élvez el, és a látványát szemeimmel falva követem én is.
Ilien...
Hosszan, álmatagon ölelem őt magamhoz, élvezem a mámor utórezzenéseit, s behunyt szemekkel szívom magamba édes rózsaillatát, amely a körülöttünk hajladozó virágokéval vegyül.
Megölhettem volna őt. Ha magával söpör a szenvedély, gondolkozni sem vagyok képes. Mi történt volna, ha nem bírok leállni? Istenek, mikor vettem volna észre, hogy valami nagy baj van? Mikor? Amikor már késő lett volna...?
- Ilien, melnya… sajnálom – dörmögöm elhalóan. – Mikor meghallottam a hangodat… azt hittem… azt hittem nem fogok tudni megállni.
Feltámaszkodik, gyönyörű szemei szikráznak a hold fényében.
- Szerelmem… kérlek… kérlek, ne kérj bocsánatot azért, mert megajándékoztál életem leggyönyörűbb éjszakájával.
Miről beszél? Nem élvezhette, egyáltalán nem, még ha el is hitette ezt magával... Hiszen olyan kicsi és törékeny, én pedig szinte széttéptem őt!
Mielőtt megszólalhatnék, számra teszi karcsú, kicsi ujjait.
– Altar, szeretlek. Csodálatos… csodálatos érzés volt, mikor bennem voltál. Még soha… még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Köszönöm, hogy megosztottad velem. – Megcsókol, de arca megrezzen a mozdulat közben, bizonyára fájdalmai vannak. Nem kell hogy lássam a sötétben, érzem a vér enyhén fémes, sós illatát. – Nem is fájt annyira, mint hinnéd, csak elfáradtam… ennyi az egész.
Nem tudsz hazudni. Nekem nem. Édes kis szerelmem... Mégis, olyan boldog vagyok most, mert még ezek után is erősen szeret, és nem fél tőlem! Köszönöm, melnya... köszönöm, hogy szeretsz.
Karjaimba bújik, álomba merül, én pedig készségesen melengetem testét, mágiámmal és saját bőrömmel.
*
Kikericsek csiripelnek. Virrad. Az enyhe tiszta messzeségben a napsugarakat kifeszíti az égen a hajnalban ébredő nap. A sötétség, az éji takaró, lebomlik s elfakul a messzeségben.
Soha nem ébredtem még ilyen boldog elégedettséggel. Mellettem békésen alszik az, akit a világon a legjobban szeretek. Megérzi hogy nézem, mert mocorogni kezd, majd felnyílnak az égnél is kékebb szemei, s gyönyörű, kissé kába mosollyal ajándékoz meg, szőke kócos édességének minden édesen aranyos erejével.
- Szerelmem… annyira csodálatos volt. Ugye nem álmodtam? – kérdezi jobban hozzám bújva, jóreggelt csókot is kapok. Nem bírom, fölé hengeredve veszem át az irányítást, és garázdálkodok puha ajkain. Szólni sem tudok a boldogságtól... – Feltűnő lenne, ha napközben mennénk vissza a palotába… tehát… meg kéne várni itt az éjszakát.
Olyan gyermeteg ilyenkor, de így is imádom.
- Altar… - töri meg a meghitt csendet, hangja komoly. Oldalra fordítom a fejem, hogy jobban lássam. - Csak a hely miatt volt ilyen… vagy mindig ilyen erős mágia fog felszabadulni belőled, mikor szeretkezünk?
Megfeszülök, ahogy eszembe jutnak a múlt éjjel történtek. Lehet... lehet hogy ennek a helynek köszönheti az életét. A fehér mágia, amely a földben áramlik, lüktet... elég erős volt, hogy kitörő erőmre válaszoljon, s a fájdalom észhez térítsen. Ha ez a segítség nem lett volna... abba belegondolni sem merek, mert félek hogy megzavarodnék a fájdalom őrületétől.
– Altar… hahó, kérdeztem valamit – tör be gondolatom folyamába az ő követelőző hangja. Megkönnyebbülve mosolyodom el.
- Melnya, kérlek értsd meg, amit most mondani fogok. Nem hiszem, hogy lesz következő alkalom.
- Miről beszélsz, Altar? Miért ne lenne?! – kiáltja felháborodva. Erre számítottam, a fenébe is...
- Hát nem érted? Nem tudod… nem tudod, milyen érzés volt, mikor azt hittem, nem tudok megállni, pedig kérted.
- Nem számít… szerelmem…
Győzköd, csókolgat, simogat... de hiába.
- Kérlek… kérlek… annyira csodálatos érzés volt. Ne vedd el tőlem. Érezni akarlak… minden éjjel… minden éjjel érezni akarlak magamban, szerelmem.
Felé lendülök, magam alá teperem és behunyt szemekkel simogatom számmal az ő remegő ajkait.
- Ha ilyeneket mondasz, nem bírok magammal... – suttogom, remegve préselve őt a puha földre. – Ilien... Ilien...
- Altar... szerelmem... – nyöszörgi a számba, lehelete édes, bőre puha és meleg. Amikor felszisszen, azonnal felkapom a fejem és komoran mérem végig. Nem kerüli el a figyelmemet egyetlen karcolás vagy kék folt sem. Felszisszenve cirógatom meg a nyakát beborító harapásnyomokat. Összeszorul a torkom, kétségbeesés kerülget...
- Ne! Altar! – hallom, puha kezek simulnak arcomra, kényszerítve hogy fordítsam el tekintetem a testéről, és nézzek a szemeibe. – Nézz a szemembe! Altar! Nem fájt, hallod? Jól vagyok, élveztem, csodálatos volt! Hidd el... kérlek higgy nekem!
Hosszan nézem szép szemeit, forró imádatom lángol bennem. Annyira szeretem őt...
- Annyira féltelek téged... magamtól... – suttogom. – Beleőrülnék, megtébolyodnék, ha bajod esne.
Megrázza fejét, hajának illata elbódít.
- Nem lesz, mert tudom hogy vigyázol rám, szerelmem. Szeretkezni akarok veled újra és újra... Azzal a férfival, akit a világon a legjobban szeretek, és ő is engem. Veled, Altar... – lassan nyakam köré fonja karjait, elkábulok a vágytól, de megfogom karjait és finoman eltolom magamtól. Feltérdelek, közben gyengéden végigsimítom pompás testét.
Annyira szeretem őt, és igaza van, csak a saját önzésem ismét közénk állt volna, ha engedem. Ő a társam, életem szerelme, így amire vágyik, arra én is. És hogy baja esne? Soha! Ha belehalok, akkor is leállok, amikor ő megkér rá, mert ennyire fontos nekem. Mindennél fontosabb.
- Jól van, melnya – mosolygok le rá. – Ígérem, hogy mihelyt felépülsz, eljövünk ide újra.
Körbehordozom tekintetem a kis réten. Igen, ez a hely az egyetlen, ahol meg merem tenni vele újra. Boldogan vetődik a nyakamba, összepuszilgatja arcomat a boldogságtól. Mosolyogva ölelem magamhoz.
- Tényleg? Tényleg? Ugye nem ugratsz?
Felnevetek, és visszafektetem a puha szirmokra.
- Ismersz, tőlem távol áll az ilyesmi. És most – sóhajtom a nyakába csókolva. Megborzong. Imádom hogy ennyire érzékeny rám. Tekintete lesiklik merevedésemre, de mielőtt mozdulna, megelőzöm és lefogom kezecskéit.
- És most? – kontrázik várakozóan, fülig érő szájjal.
- Pihenned kell.
Mosolyogva hallgatom ismerős nyafogását, és rájövök. Nincs olyan, hogy teljes szívemből szeretem, mert minden egyes együtt töltött perccel egyre jobban nő bennem az érzés. Az érzés, hogy jobban és jobban és még jobban szeretem őt. Vajon mikor fog túlcsordulni a szívem? Mi történik akkor?
Létezik olyan, hogy valaki belehal a szerelembe, mert annyira szeret a szíve? Egyszer majd megkérdezem erről Ilient, kíváncsi vagyok a véleményére.
Az ölemben pihen, lustán cirógatjuk egymást, a környező tájban gyönyörködünk. Nincs szükség már szavakra, boldogságunk maradéktalan és teljes. Én érte élek, ő értem.
S ha meghal, követem őt majd a sírba is.
Mert örökké egyek vagyunk, s útjaink azonosak.
A szél meglebbenti selymes, szőke fürtjeit, arcomat cirógatja. Figyelem kanyargós játékát, kezeim óvón ölelik őt. Őt, aki a világon a legfontosabb nekem.
Ilient.
VÉGE
|
