Búcsú
Félbetépve...
Félbetépve, kedvesem.
Látlak még valaha?
Fogaid mélyesztetted belém, körmeimmel hasítottam fel a bőröd.
Darabokra téptük a jövőt.
Kiserkenő vérünk vörösre festette a bársonykék éjszakát, kínba olvadt a lágy gyertyaláng.
Felragyogott minden fájdalom, fehéren izzottak a törött csontok, szilánkos álmok.
Könnyeztem.
Nevettél.
Amikor végtelen gyengédséggel megcsókoltál, jobban gyűlöltelek, mint a korlátokat, melyek a határtalanságba zártak.
Elfordultál.
Utánad kaptam.
Ellöktelek
...de nem eresztettelek el.
Mosolyogva néztem zuhanásod. Elkerekedő szemmel, lélegzetvisszafojtva: vajon köveknek csapódsz majd? Összezúzzák majd gyönyörű tested, melyet reszkető kézzel simítottam végig hajnalba szakadó éjszakákon?
Néztem... s ahogy távolodtál, a kötelékek magukkal rántottak: én vesztettem egyensúlyom,s én zuhantam bele a sziklákba.
Gerincem törött, s roncsolt, nyitott bordáim közt véresen dobogott a szívem. Szégyenkezve próbáltam eltakarni.
A tiéd volt.
Nem kérted.
Kitépted, s eldobtad.
Én maradtam itt csak. Én magam.
Hívtalak.
Nem jöttél.
Hívtál – nem akartam menni,de... rohantam.
Kínlódtam, álmatlanul, könnyekkel, mélyberántó láncokkal.
Nevettél, gondtalanul, szellőmosolyoddal, szabadon.
S most újra közel jössz... Szemedben felragyog minden csillag. Belemerülök.
Nyakadra simítom a kezem. Most is sugárzik a tested. Homlokom homlokodhoz szorítom.
Mögötted szakadék.
Átölelsz, mosolyogsz, biztonságban érzed magad karjaimban.
Ismered a testem.
Idegen vagy.
Rád mosolygok még egyszer, utoljára.
És eltaszítalak.
Nem várom meg zuhanásod.
Megfordulok, zsebre tett lélekkel elsétálok, s nézem, ahogy a lassan előtűnő Nap fénye bearanyozza a hajnalt.
|