|
Lehullt az első hópehely. Lágy, finom, édes fuvallat táncoltatja a puha pelyhecskét, s az boldog, játékos reppenésekkel hagyja, hogy a hűvös szellő irányítsa életének rövidke perceit. Remegő ujjaim lassú, akadozó mozdulattal tárulnak ki, s a lélegzetemet is visszafojtva követem szemeimmel, ahogy az apró, gyönyörű képződmény a tenyerembe hullik lágyan, s a másodperc töredéke alatt olvad el bőröm melegétől. Meghalt. Vége. A természet eme kicsiny csodájának még csak az emléke is eltűnt örökre. Mintha soha nem is létezett volna.
Mereven, mozdulatlanul meredek a dermesztő hidegtől vörössé vált ujjaimra, vastag, áthatolhatatlanul tömény könnyfátyol keletkezik szemeimen, s csupán egy rövid, tiltott szemhunyás kell, arcomon végiggurul az első és egyetlen, árva könnycsepp, de még mindig nem mozdulok. A forró, sós cseppecske savként marja kihűlt bőrömet, de arcom meg sem rezzen, minden nyugodt körülöttem, csupán a szél játszadozik zilált, előre hulló hajtincseimmel. Mellkasom reszket a fájdalmasan visszafojtott zokogástól, de nem. Nem hagyom. Nem hagyom, hogy akár egyetlen hang is elhagyja ajkaimat. Nem hagyom, hogy megremegjen ez a gyilkos kéz. Nem lehet. Szívem nem érdemli meg azt a megnyugvást, hogy megengedjem magamnak a fájdalmat.
A hideg, téli erdő sötét homályát csupán a Hold sápadt fénye enyhíti, a hófehér sugarak puhán, finoman játszadoznak az örökzöld fenyők sűrű ágain. Minden néma, minden nyugodt, minden mozdulatlan, akár a lelkem kínzóan szótlan, halovány rezzenései. Nem tudom. Ó, nem. Ötletem sincs mennyi idő telt el. Talán csak néhány perc volt? Talán pár óra? Az is lehet, hogy hosszú, sivár napok óta térdelek a hóban. Hó? Nem. Talán sok mindent elfelejtettem, de abban biztos vagyok, hogy eddig nem vett körül ez a ragyogó fehérség. Nem… akkor nem tettem volna meg. Akkor soha nem tettem volna ezt.
Fáradt tekintetem végtelen hosszúnak tűnő órák óta először mozdul el vörös árnyalatban fürdő ujjaimról, hogy sápadt, résnyire nyílt szemeim elkerekedhessenek. Az erdő árnyasan fehér, szellemjárta fényességbe burkolózik, ahogy több milliárdnyi apró pelyhecske követi az első, bátor társukat, mely életét áldozva kezdte meg a dermesztően hűvös, mégis csodálatra méltóan gyönyörű inváziót. Hát ezt küldöd nekem?
Hosszút pislogok, ledermedt ujjaim végre megmozdulnak, ahogy erőtlenül hullik földre a kezem, arcomat égetik, marják a záporozó könnycseppek. Hát ezt küldöd nekem?
Miért? Miért nem enyhíti fájdalmamat? A gyötrelmet, melyet nem tudtam elzárni vérző szívemtől. Több millió vidám, táncoló pelyhecske kering körülöttem, a szél halk suhogása zenét ad játékos táncuk édes ritmusának. Miért nem enyhíti a kínt? Miért nem? Hisz annyian vannak. Miért… miért kell, hogy szemem előtt mégis csak azt az egyet lássam. Az elsőt. A bátor, gyönyörű darabot, melynek életét, oh, mily könnyű volt kioltani, s melyhez hasonló soha nem fog létezni többé. Soha. Tudom. Érzem.
Arcomhoz emelem merev ujjaimat, letörlök pár kósza cseppet, s a szél könnyed fuvallata kesernyés, fémes szagot lehel felém, érzékeimet elbódítja az oly jól ismert aroma. Kitisztult tekintetem vörös ujjaimra siklik, s ekkor már tudom. Igen. Tisztában vagyok vele, hogy nem a hidegtől… ó dehogy a hidegtől vörösek azok az ujjak, melyek most olyannyira idegennek, olyannyira másnak tűnnek. Azok a hosszú, karcsú ujjak a vékony, szépen ívelt körömmel, melyek édesen lágy mozdulatokkal cirógatták selymes hajtincseidet, most oly távolinak tűnnek. Mintha nem is hozzám tartozna. Nem… nem az én ujjaim. Nem az én kezem. Ezek az ujjak egy gyilkos ujjai. Ez a kéz vértől és bűntől mocskos.
Nem merek rád nézni. Nincs bátorságom lusta, kimerült tekintetemet élettelen testedre szegezni. Nem érdemlem meg, hogy rád nézhessek. Nincs jogom hozzá, hogy lássam a merev, sápadt arcodat. Nincs jogom hozzá, hogy még utoljára eltemessem emlékezetemben a gyönyörű képet, hogy a túlvilágon töltött magányos percekben legalább az emléked apró foszlánya enyhíthesse örökös fájdalmamat.
Újabb könnycseppek. Néma, hangtalan, érzelemmentes könnycseppek. Nem törlöm le őket. Önző vagyok, és titkon kiélvezek minden apró, fájdalmas rezzenést, melyet a forró, perzselő érintésük okoz arcomon, s a gyötrő, maró kín elfeledteti velem tetteim súlyát. Elfeledtetni? Nem, ó dehogy. Az lehetetlen. A megbánás ólomsúlyú sziklája rendíthetetlenül nyomja szívemet, s nem múlik. Minden másodperc, minden perc újabb és újabb fájdalmas kilókat varázsol mellkasomra, mígnem összegörnyedek a súly alatt. Egyedül vagyok. Senki nincs mellettem.
Hangos, kétségbeesett sikoly hagyja el ajkaimat, remegő, hisztérikus mozdulatokkal tépek hajamba, de őrült kitörésemet nem hallja senki, s a válasz csupán a hideg szél sikító süvítése a fák között, mintha ezernyi hófehér szellem suhanna át a sötét, mozdulatlan erdőn. Önfeledt kacajuk, szívszorítóan hátborzongató énekük mintha felélesztené a sötétséget, az éjszaka zord nyugalma könnyedén oszlik semmivé.
Ennek soha nem szabadott volna megtörténnie. Abban a pillanatban, mikor megismertelek, tudtam, hogy minden más lesz. Ami te voltál nekem, az nem fejezhető ki szavakkal. Barát? Nem… Szerető? Nem, annál sokkalta több… Testvér? Talán egy kicsit…
Ahányszor azokba a forró, gesztenyebarna szemekbe néztem, a saját gondolataimat, a saját tekintetemet láttam tükröződni bennük. Igen, köztünk olyan kötelék volt, melyet más emberek elképzelni sem tudnának. Néha előbb mondtad ki a gondolataimat, mint ahogy azok igazán megszülethettek volna a fejemben, s én arcod legapróbb rezzenéseiből is tudtam, milyen gondolatok kavarognak a meleg tekintet mögött.
Különleges volt.
Túl különleges.
Egyesek talán azt mondanák, hogy lelki társ. Pedig nem… sokkal, de sokkal több volt annál. Ahányszor rád néztem, mintha magamat láttam volna, s ez egyszerre töltött el boldogsággal, s kínzó, mardosó rettegéssel. Rettegéssel, mely apró, alig észrevehető féregként eszi be magát az emberek szívébe, hogy aztán az újabb és újabb kicsiny félelmekből táplálkozva hatalmas, mérges kígyóvá nőjenek bennünk, s belülről marcangolják szét testünk legkiszolgáltatottabb, legérzékenyebb pontjait.
Ahányszor veled voltam, éreztem a minket összekötő, láthatatlan hidat, melyet akkor sem tudtam volna lezárni, ha ez lett volna minden vágyam, s mikor távol voltunk egymástól, csupán a rozoga híd hossza változott, ugyanúgy éreztem a közelségedet… de mint mindig, túl tökéletes volt, hogy igaz legyen. Túlontúl tökéletes, s az oly jól ismert rettegés vadul cincálta apró darabokra szívemet. Nem akartalak elveszíteni. Soha. Minden percben, minden órában attól féltem, hogy a rozoga, bizonytalan lábakon álló híd leszakad a túláradó érzelmeim nyomasztó súlya alatt, s én a darabokra hullott lécekkel együtt zuhanok a tátongó mélységbe.
Tudtam… Rögtön tudtam, hogy mit kell tennem.
Nem hezitáltam, és most itt fekszel előttem.
Nem akartalak váratlanul elveszíteni, így magam téptem el keserédes kötelékünket.
Végre kinyitom könnyes szemeimet, s megszegem az utolsó szabályt, melyet végső kétségbeesésemben állítottam fel magamnak. Tekintetem lágyan, érzelmektől csillogóan emelem rád, ajkaimra órák óta most először kúszik halovány, bizonytalan mosoly. Remegő ujjaim végtelen gyengédséggel simítják le arcodról a vékony hóréteget, újabb erőtlen könnycseppek áztatják arcomat, de már nem törődök velük. A szél már nem csípi arcomat, a kísértetek sikolya a csöndbe vész, csupán a hópelyhek kitartó záporozása marad változatlan, s a puha pelyhecskék vigasztaló simításokkal ölelnek körbe. Akár a te ölelésed. Akár a te karjaid a testem körül. Hát te küldöd nekem? Te küldöd nekem az égből a kedves, lágy üzenetet? Te akarsz vigasztalni, te akarod enyhíteni a fájdalmaim kínzó gyötrelmét?
Köszönöm.
Mindennél jobban szerettelek. Mindennél jobban szeretlek. Már nem félek. Többé nincs rettegés a szívemben… többé semmi nincs a szívemben csupán nyugodt, tátongó üresség, melyből már nem tud táplálkozni a féreg. Már nem vagyok a rettegés elemózsiája, s nem emészti fel érzelmeim utolsó, szomorú fuvallatait.
Barátom. Szerelmem. Testvérem. Társam. Igen… ez mind te vagy. Te, és senki más ezen a világon, s ez örökre, változatlanul így marad.
Annyira szeretném… annyira szeretném, hogy ezek a szemek újra kinyíljanak. Annyira szeretném, hogy ezek az ajkak feltöltődjenek élettel, s ismét szívmelengető mosolyra húzódjanak. Szívmelengető mosolyra, ami csak nekem szól.
Nem. Soha többé nem fogom látni, de ezt vállaltam. Ezt eddig is tudtam. Most már soha nem lehetünk együtt, ettől megfosztottam magunkat. Én más helyre megyek, mint te, ezt mind ketten tudjuk. Csupán egy valamit kérek tőled búcsúajándékként, édesem.
Kérlek, maradj meg a világnak. Ha már én soha nem is láthatlak többé, édes, hófehér teremtményeiddel kényeztesd az emberek tudatlan világát. Kérlek, legyél ott minden apró, cifra hópehelyben, s minden késő éjszakai fuvallat a te sóhajodat hordozza magában. Megteszed nekem? Teljesíted a bűntől felemésztett kedveset utolsó kívánságát?
Vicces, hogy pont én kérek tőled szívességet, nem?
Vicces? Nem… most nem tudnék nevetni. A kacajom semmit nem ér a te édes, lágy nevetésed nélkül válaszul.
A hó minduntalan, megállíthatatlan sűrűséggel hullik az ég szürkés messzeségéből, mintha minden csepp a te ízedet hordozná magában, s a kérésemre egy enyhe fuvallat felel, mely kedves, szerető cirógatással simítja arcomat, ahogy lassan véres mellkasodra hajtom a fejem. Remegő ujjaim egyre lassabban mozdulnak fehéres, lilás árnyalatú bőrödön, de szüntelenül simítom arcodat.
Még soha nem láttalak ennyire gyönyörűnek. |
