Ahogy Byakuya egyre közelebb ért, úgy tiltakozott Hana egyre kevésbé az elragadása ellen.  A férfi is észrevette, hogy áldozata nem tiltakozik már, ezért igyekezett minél gyorsabban kivonszolni a terembõl, egy általa lelkesen dicsért csendesebb helyre. Már majdnem kiért, amikor érezte, hogy egy erõs kéz megmarkolja a vállát. Felháborodottan fordult hátra, de a torkán akadt a mondani valója, amikor egy jegesen fagyos sötét szempárral találkozott. Megdöbbenésében elengedte Hanát, aki gyorsan a kapitány mellé iszkolt.
- Megtudhatnám, hová akarta cipelni a segítségemet? – hangzott a hûvös kérdés.
- Én csak szórakozni akarok a kisasszonnyal egy kicsit, és úgy tûnik nekem, õ is benne lenne a mókában. – mutatott vádlón Hanára az „elrabló”.
- Végig velem flörtölt!
- Meg különben is ki maga?
- Ne szóljon bele a dolgunkba, mert megbánja! – lépett közelebb fenyegetõen a férfi.
A taichon a fenyegetõ fellépés ellenére rezzenéstelen arccal figyelte a férfit. Aki ezt nyílt kihívásnak vette, és a fiút gyorsan elengedve a másik felé mozdult.  Már húzta volna elõ a zanapakutoját, de mozdulni sem volt ideje, a kapitány már mögötte állt, és lefogta a kezét.
- Tény hogy Hanatoru nem valami férfias jelenség, de azért nem nézném nõnek.
- Azt hiszem megártott a sok ital, kicsit le kéne hûtenünk magunkat. – majd a ruháját is megragadva, elkezdet kifelé húzni a másikat.
Az erõszakoskodó shinigami, úgy meglepõdött, hogy szinte ellenállás nélkül követte a kapitányt, az udvaron álló szökõkútig, ahol a férfi egy laza, elegáns mozdulattal belelökte a hûsítõ habok közé.
- Remélem, jót tesz ez a kis fürdõ, utána pedig menjen haza, mert nem szeretném a vendégek között látni. – a másiknak még pislognia sem volt ideje, a kapitány már elindult Hana felé.



Amint odaért mellé, megragadta a karját, és most õt húzta maga után egy csendesebb zugba. Yamada engedelmesen követte a kapitányt, amikor meglátta a félhomályos helyet, akaratlanul is olyan képek fordultak meg a fejében, amelyek pirulásra késztették. Elõször elpirult, majd elsápadt, amikor Byakuya közelebb hajolt, hogy megnézze jól van-e, majd ismét elpirult. Nem is mert felnézni többet rá, mert tudta, végig csak a kapitány ajkait bámulná, valamint biztos feltûnne a másiknak a bíbor mindenszínében játszó arca, és azt nem lehet, hogy Byakuya – sama megtudja, hogyan szokott néha rágondolni.


A kapitány nem hagyta, hogy lehajtott fejjel álldogáljon, az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét.
- Ezt nem hittem volna rólad, még egy részeg férfival sem bírsz el. – Hana elkerekedett szemekkel nézett a kapitányra, azt hitte, el fogja hinni a flörtölést.
- Nyugi a flörtölést ki nem néztem volna belõled – közölte lenézõen, Hana legalább is úgy érezte, mintha azt mondta volna neki, hogy nem hiszi el azt az állítását, miszerint õ bárkivel is kacérkodni tudna, vagy bárki is vonzónak találná.
- Te tényleg csak házimunkára vagy jó – közölte hidegen.
Hana amint a másik elengedte az állát, újra lehajtotta a fejét, úgy hallgatta tovább a kioktatást, és gyengeségeinek a felsorolását, próbálta nem elsírni magát, nem akarta, hogy még gyengébbnek tûnjön fel a férfi elõtt. Tisztában volt vele, hogy bárki más simán tudta volna kezelni, az elõbbi kellemetlen helyzetet.  Csak õ nem, most dühös volt magára, az egész világra, mert nem erõsebb, jobb nem olyan valaki, aki kivívhatná, a kapitány elismerését, és … Szerelmét, igen szerelmét, majdnem elájult, amikor tudatosult benne mire is gondolt az elõbb. Amikor a tachion egy intéssel elengedte szó nélkül rohant el.



Ahogy futott próbálta visszatartani a sírást, de egy-két ezüstös kincs csak szabad utat talált magának.  Nem figyelt merre szalad, nem vette észre a kanyarban feltûnõ alakot sem, sikeresen neki is rohant. Mindketten elestek, a másik gyorsabban állt fel, és már éppen kezdte volna szidalmakkal el árasztani az õt fellökõt, amikor felismerte ki is szaladt bele. Harsány röhögésre fakadt, érezte itt az idõ megbosszulni az elõbbieket.
- Nicsak, nicsak, kibe fut az éjszaka közepén a gyanútlan járókelõ?
- A szép „kisasszonyba”!
- Azt hiszem itt az ideje, hogy egy kicsit elbeszélgessünk, drágám. – a hátráló Yamada felé kapott, aki elsõre kikerülte ugyan, de másodjára nem volt elég gyors.
Az elsõ pofon nagyon fájt, a következõt sikeresen kikerülte, és õ is bevitt egy ütést, ezen ellenfele annyira feldühödött, hogy kész pofozógéppé vált. Egyszerûen nem lehetett kikerülni az ütéseit, Hana a sokadikat már nem is érezte, egyszerûen elájult.



Érezte, amint két erõs kar felemeli, és viszi, azt gondolta az a másik hurcolja magával valahová. Elkezdett mocorogni, és kapálózni, hogy legalább ezzel jelezze nem tetszését. Aztán megérezte azt a máséval össze nem téveszthetõ illatot. Ami hûvös, tiszta, de mégis magával ragadja az embert. Megnyugodott és öntudatlanul megszorította a másik ruháját.


Másnap, mielõtt kinyitotta a szemét, már tudta, idegen helyen van, elõször megrémült, de amint megérezte az ismerõs illatot, nyugodtabban nyitotta ki a szemét. Ahogy körbe nézett látta, Byakuya hálója melletti kis szobában helyezték el. Már éppen azon gondolkozott hogyan is került ide, amikor határozottan elhúzták az ajtót. Ahogy a kapitány belépett a szobába, Hana azt rögtön kisebbnek, érezte, és a levegõ is valami fémes ízzel telt meg, sokkal nehezebb lett. Lelke mélyén utálta a férfi azon tulajdonságát, hogy amikor belép valahová, minden szem rászegezõdik, így volt vele õ is, egyszerûen képtelen volt másra figyelni, csak rá.



- Látom csak túlélted azt a kemény összecsapást. – jött rögtön a gúnyos megjegyzés.
- Hogyan... ? – cincogta vékony hangon Hana.
- Hogyan kerültél ide?
- Megtaláltak, és szóltak nekem, mert tudják, nekem dolgozol.
- Elõször a kórházba akartalak vinni, de éppen tele van küldetésrõl visszaérkezett sebesültekkel – a férfi lenézõen elhúzta a száját, ezzel is mutatva mit gondol a kórházban lábadozó shinigamikról.
  - Mivel ott telt ház van, és senkinek nincs a társaid közül ideje téged ápolni, ezt tûnt a legegyszerûbb megoldásnak.
- Retsu kapitány megvizsgált, és azt mondta, jobb lenne, ha két – három napig pihennél.
- Addig én vigyázok rád – magyarázta olyan szenvtelenül, mintha csak a reggelijét vitatná meg.



Hana kétségbeesetten lehunyta a szemét, itt, vele, két – három napig? Azt nem tudom, hogyan fogom kibírni.
Byakuya azt hihette, hogy rosszul van, és elájult, mert fölé hajolt, de ekkor Hana is kinyitotta a szemét, rögtön elmerült a másik tekintetében, ami nyugodt volt, és rideg, de ott az állhatatos nyugalom, és tartózkodás mellett, mintha megcsillant volna valami. Valami nem oda illõ, de gyönyörû dolog, a másik eldugott része, amit mindenki elõl elcsomagol, nehogy valaki észre vegye. De Hana meglátta, gyönyörködve figyelte azt a kis csillanást, olyan boldog volt mint még soha, látott valamit a kapitányból amit talán senki, vagy csak nagyon kevesen, és ez az övé, csak az övé. Most már nem félt ez elkövetkezõ napoktól, inkább izgalommal várta, hátha… Hátha láthatja még azt a rejtett csodát.