A mai napot egyáltalán nem akartam... Csak akkor lettem kicsit boldogabb, mikor B-vel összefutottam a folyosón és megdumáltam Vele egy közös suli utáni teázást. Kedvenc kocsmámba mentünk, kicsit ment a lelkizés és beszámolók, majd megérkezett exem. Leült hozzánk, mi elvoltunk, B. ámult T. rajztudásán. De persze, hogy nem lehettem sokáig boldog. B. máris haza akart menni. Nem tudom miért, Vele valahogy mindig boldogabbnak érzem magam. Félreértés ne essen, nem akarok járni Vele... Illetve, már nem... Egyszer nyáron Nála aludtam, és akkor azt reméltem, szövődhet köztünk valami... De másnapra rájöttem, hogy nekem nincs úgy szükségem Rá, mint Szerelemre... Nekem csak és kizárólag közeli Barátként van Rá szükségem. Szóval ültünk egymással szemben, T. meg én, Ő rajzolgatott, én néztem munkásságát. Valahogy abban a pillanatban, ahogy B. elment, ismét beütött a depresszió. T. is magába roskadt. Kétszer jártunk együtt. Általában szeretek Vele lenni, de csak társaságban. Olyankor oltogatjuk egymást és mindent igazán meg tudunk beszélni. De ha ketten vagyunk, mindketten magunkba roskadunk. Egymásnak ki merjük mutatni gyengeségünket. Olyanokat beszélünk meg, amiket senki mással nem tudnánk. Meredek magam elé, nem igazán tudok témát felhozni. Hangjára eszmélek csak fel.
- El van baszva az Életem...
- Sajnos nem vagy egyedül ezzel... Egyébként, amit tegnap este mondtam, komolyan gondoltam... Nem csak azért, hogy jófej legyek.
- Tudom. Ismerlek.
- Komolyan jó lett volna Veled zenélni! Tehetséges vagy és nagyon jó ötleteid vannak.
- Egyszerűen már semmiben nem vagyok biztos... Lehet, hogy nem hagyom abba a zenélést... De most ez a rajz meg tetoválás is... Már ebben sem... Az egész Életemben nem vagyok biztos. Egyszerűen sehol sem érzem magam biztonságban, érted?
- Nemcsak, hogy értem... Átérzem... Megtört lelkek vagyunk mindketten... Akiket sokszor eldobtak...
- Olyanok vagyunk, mint ez az öngyújtó. Egy ideig égünk maximálisan, minden hepi... Majd szépen lassan fogy a szufla, elmegy az életkedv. És vége, kifogyott... De ez még a jobbik eset. Nincs annál szarabb, ha elhagynak vagy ha eldobnak.
- Mindkettőnket hagytak el és dobtak el... Ki tudja, hányszor... Hatalmas robbanással értük el a kemény földet, a valóságot. A robbanást pedig mindenki hallotta, de mégis senki.
- Pontosan értem, mire gondolsz... Mikor Veled jártam, elismerem, hogy tuskó voltam, meg ilyenek. De ugye tudod, hogy miért volt?
- Hogyne tudnám. És Te pontosan tudod, miért ragaszkodtam annyira Hozzád...
- Igen... De nézz csak ránk! Már megpróbáltuk kétszer együtt, ismerjük egymást körülbelül három éve, és mindenről tudunk beszélni! De vannak ezek a hullámvölgyek... Neked is, nekem is. Tegnap milyen jól elhülyültünk már! Ma meg... ez van...
- Ezek a hullámvölgyek a mély depresszió jelei. Bár szó, mi szó, évek óta depressziós vagyok.
- Én évek óta nem... De jó ideje.
- Egy pillanat alatt összeomlott az egész "kártyavár". És azóta semmi sincs rendben...
- Az még a jobbik eset, hogy egy pillanat alatt. Az én Életem napról-napra szarabb lesz... És mindent látok magam előtt. Minden szétesik... Majd még kisebb darabokra esik szét. És még ezután is, egyre kisebb és kisebb darabokra. Érted?
- Mikor azt mondtam egy pillanat alatt szétesett, nem jól értetted... Az ember, akit mindenkinél jobban szerettem, meghalt... Ezek után szerinted képes vagyok bárkit is ugyanúgy szeretni? Dehogy... Meg sem közelíti azt az értéket semmi. Egy pillanat műve volt, hogy az életem romba dőlt... De évek után sem tudtam feldolgozni... Még mindig itt él bennem... A nap, az időpont, minden egyes emlék, amit nem tudok elfelejteni. 2007. március 12. minden egyes perce, majdnem minden másodperce is. És nem a fejemben él, hogy kitörölhessem, még véletlenül sem a "merevlemezre" mentettem. "Vírust" csináltam belőle. Egy vírust, amit, ha kitörlök, elszáll az egész rendszer... Próbáltam kitörölni... Nem tudtam... Mert nem is akartam igazán... És mikor igazán akartam... Akkor sem tudtam. Képtelen vagyok megválni attól az érzéstől és tudattól, hogy akit mai napig szeretek, halott. Hiába van más. Szeretem, persze. Nagyonis. De meg sem közelíti azt a Szerelmet, mint mikor az elsővel voltam. Ő volt az Igazi. Próbáltam elhitetni magammal, hogy nem. És próbálkoztam évekig, csak úgy rohangáltam mindenki után és ragaszkodtam mindenkihez. De nem jött össze. És K. nem a második nőm, tudod jól. De a második, akibe képes voltam beleszeretni. Kis haladás van, de mindössze még csak egy métert tettem meg három és fél év alatt a több, mint ezer kilométerből! A. Neked sem az első volt, de olyan, akibe bele tudtál szeretni. És ugyanúgy Neked is megállt az Élet. A gyújtók darabokban hevernek... Minden pici alkatrészük még kisebb darabokban...
Bólint néhányat majd órájára pillant. Öltözködni kezd, és mikor órámra pillantok észreveszem, hogy nekem is indulnom kellene. Gyorsan felöltözöm, míg útjaink szét nem válnak, nem szólunk egymáshoz. Csak mikor már nem baktat mellettem, akkor kiáltok utána:
- Ugye látlak még?
- Talán... Látlak még?
- Fogalmam sincs...
Két összetört, vérző Lélek... Két megtört, érzelmileg labilis 20 év alatti amber. Igazán szomorú... Sajnos a mai világban ez gyakran előfordul... És a legtöbb öngyilkos magába fojt minden érzelmet. Csakúgy, mint mi, T. meg én................. |
