A Takashiro által összehívott „gyûlésrõl” megyünk épp a szobámaba, de nyitnám az ajtót és társam megszólal a hátam mögött.

- Nem megyünk inkább az udvarra? – dönti picit oldalva fejét, miközben a szemembe néz. Akkor minek kellett feljönni az emeletre? Na mindegy. Bólintással jelzem, hogy mehetünk és õ egybõl egy hatalmas vigyorral indul ismét lefelé.

Amint kiérünk az ajtón összekulcsolja ujjait az egyémekkel és egymás mellett sétálunk tovább kéz a kézben. Enyhe szellõ csiklandozza arcunkat és néha meglebbent tincseimet és az õ szõke haját.

A kert elõtti pázsiton elheveredik a fûben én meg leülök melléje, szemeimmel a ház mellett lenyugvó napot pásztázva. Nem szóltunk egymáshoz, nem is tudom, hogy mit mondhatnánk, de ez a csend most olyan jól esik, olyan megnyugtató és valahogy védelemmel ölel körül.

Már vagy egy órája lehetünk kint, már egy-egy csillag is fölkelt és fölmászott az égre. Elzsibbadt tagokkal dõlök le mellé a fûbe és figyelem nyugodta arcát.

-         Ha nem lennének csillagok, vajon mi sem lennénk? – fordul õ is oldalra és szemembe néz.

-         Hülyeségeket beszélsz – nyugtázom egyszerõen és õ csak durcásan felkel és elfordítja a fejét.

-         Csak gondolkodtam – motyogja és lehajtja a fejét.

-         Te olyat is tudsz? – cukkolom tovább,mire õ morgósanfelém fordul és lovagló ülésben csípõmre ül.

-         Igen, és tudod most mire gondolok? – néz rám és közelebb hajol, egyre közelebb, míg az ajkaink összeérnek.

Fájdalmasan szisszenek fel és intézem el utolsó ellenfelem. Vége vége van a csatának.

Kicsit inogva egyik kezem válklamra szoríta állok fel és nézek a hat méterrel távolabb álló Lukára, aki a megviselt Yukit szorítja karjaiba. Szemeim összeszorítva szorítom meg még jobban karomat. Francba! Az a duras pont az égési sebhelyen húzta végig tizenöt centiméteres karmát.

-         Jól vagy? – kérdi egy hang és átöleli derekam. Szerinted? Nézek rá gúnyos szemekkel és melglátom arcán az aggódást.

-         Menjünk inkább – terelem a szót és elindulnék a „haza” vezetõ irányba.

Ne már csak még egy hiányzott.

Egy félholt duras akar nekünk támadni és Hotsuma már emelné a kardját, mikor én hõsködve odaállok és megtámadom a szerencsétlent, de sajnos annyi eséjem van most egy durasszal szemben, mint a moslylepkének a ruhával. Egy csapásból egy fának repülök és érzem hogy néhány bordám eltörik, ráadásul sebesült karomra szoroluk, így egybõl ájultan heverek a földön.

Vakító fényre ébredek és erõlködve nyitom ki szemeimet. Egy nagy feketeség borul rám és amint kitisztúl a gép ésrzem, hogy valaki szorít, és egy szõke buksit pillantok meg.

-         H-Hotsuma – nyögöm ki gyengén és felemelve a karom ölelem át nyakát és beszippantom illatát.

-         Annyira meg...meg ...megijedtem – motygta nyakamba és bele is csókol, mitõl megborzongok. Kezeim lehanyatlanak testem mellé. El akarom mondani, hogy mostmár minden rendben van, hogy mostmár vége a harnak és, hogy itt vagyok mellette. El akarom mondani, hogy megnyugtassam, de csak sötétséget látok, és már semmit.

Elsötétült minden, mielõtt még elmodhattam volna, hogy szeretem.

Csak két szó lett volna és nem voltam képes rá.

De fejemben vízhangzanak szavai. Féltettés látam arcán az aggódalmat.

Talán õ már tudta ezt, azért hívott ki a kertbe, ezért hajolt fölém, és ezért csókolt meg.

Ez a vég. De még el akarom mondani neki: Szeretlek, Hotsuma!