|
|
Fanfiction megtekintése
| Homályos emlékek (RenjxByakuya) |
Korhatár: 12+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Bleach
Feltöltő: darkrukia
|
Feltöltve: 2010. 11. 18. 22:17:33
Megtekintve: 831 db
Kritikák: 0 db
|
|
Riadó van, mindenki siet kifelé. Fogalmam sincs mi történt, de elindultam a kapitányi szoba felé. Kopogok. Semmi. Talán nincs itt? Ne már, hol lenne máshol? Újra kopogok, megint semmi. Talán itt is történt valami?!
- Bemegyek - szólok és úgy is teszek. Üres a szoba. Hmmm, vajon hol lehet? Kimegyek az ajtón és gondolkodva indulok el a többiek tömegében. Mint a hangyák, úgy lepi el mindenki a folyosót. Aztán meghallom két tiszt beszélgetését és ledermedek.
- Igen, én is szeretném segbe rúgni Aizen-kapitányt, de ahogy a dolgok állnak a kapitányunk megteszi helyettem is. Most is épp miatta van riadó. Az ötös harctéren küzdenek avval a mocsokkal.
- Kuchiki-kapitány nagyon erős, de egymagában nem bír el vele. És még Abarai-hadnagy sincs vele, biztos megint a lányok szoknyája alatt van.
Nekem ennyi elég is volt, szaladtam a harctér felé, de a nagy zsongásban csak lassan jutok el oda.
Byakuya, csak nehogy bajod essék, megértem, hogy erős vagy, de ahogy a kis köcsögök is mondták, vele nem bírsz el egyedül.
Istenem, csak érjek oda időben.
Paff... Kellett nekem ezt mondanom.
- Hello, Renji! Hát nem a lányokat csábítod?
Gin te aljas féreg, te is Aizennel jöttél? Mert ha igen most nincs időm veled játszadozni.
- Aljas féreg! - üvltöm neki oda és krülöttünk a shinigamik kezdenek elhúzódni, teret adva a harcnak.
Teljes erőmből támadok a féregnek, hogy minél hamarabb Byakuyához érjek.
Harc közben valami történt. Egy ismerős, nagy erejű lélekenergia vett körül. Amint megéreztem már nem tudtam parancsolni a lábaimnak.
Itt van Aisen, Gin és Kuchiki-kapitány is. Én megöntudatlanul lépkedek a gyilkos felé. Gin nem támad és a kapitány sem. Felpillantva Ichimaru vigyorát vettem észre.
Mit vigyorogsz, te semmirekellő? Letrlöm a pofádról, akkor majd vigyoroghatsz... fog nélkül!
Két másodperc sem telt el és valaki kaput nyit. Gondolom Aizen, mert Gint szemmel tartom. Felé fordulok és már előtem is van. Tudtam eddig is hogy gyors. Pillanatok alatt ragad meg derekamnál fogva és már nem érzem talpam alatt a földet.
A világ elsötétül, majd a kapunál is vagyunk. Időm sem maradt valamit tenni az ellen, hogy engedjen el. Átlépünk a kapun, csak egy kétségbeesett kiáltást hallok és el is sötétül a világ.
Harc zajait hallom. Nehezen, de rászánom magam, hogy felnyitsam a szemeimet. Egy ismerős arc, gynyörű sötétkék szemek, porcellánfehér bőr és éjfekete haj, amely egy ezüstcsattal van hátrasimítva, íves arcvonásait kiemelve. Bíborvrs fény és ismét stétség.
Mintha repülnék, úgy suhanok a stét semmiben. Erős karok ölelnek, amitől biztoságban érzem magam. Nem akarok felébredni, ebből az édes semmittevésből. Csak úszni a semmiben, cseresznyevirág illattal az orromban, biztonságban, és egyetlen arccal emlékeimben haladva az édes stétségben. Csak erre emlékszem. Valamiért csak egy hangra, fémek karcolódására és egy szépséges arcra emlékszem.
Megunva, hogy nem trténik semmi, felnyitom a szemem. Homályos égkék szemek nézneka semmibe, a porcellán bőrén gyöngyként végigfutó könnycseppekre leszek figyelmes. Miért ilyen szomorú, ilyen hideg a tekinteted? Miért sírsz? Emelném a kezem, de nem mozdul csak egy kicsit.
A hirtelen mozdulat következtében felém fordítja tekintetét, szemében mégtöbb könny gyűl. Ismét felemelem a kezem, arcáról simítom le könnyeit, ő lehúnyja a szemét. Milyen selymes a bőrének tapintása, akár a legfinomabb selyem anyag.
Csak gyönyrködm benne, majd csak fény látok. Eszembe jut egy név. Szépen cseng és lágy a kiejtése.
Byakuya.
Ez vajon az ő neve? Vagy csak egy fontos személyé kire nem emlékszem.
Arca és izmai megfeszülnek, megáll. Hirtelen dől előre, velem a karjaiban. Egy másikgúnyosan mosolygó arc tölti ki látóköröm.
Gesztenyebarna haj, megnyerő, igazi csábító vigyor, csokoládébarna meleg szemek néznek rám, majd gyilkos tekintettela gyönyörű féfira. Akinek arcán még mindig ott a kezem, akinek szemei még mindig csukva vannak.
Mi bánt? Miért nem nyitod ki azokat a csodaszép íriszeket? Miért nem nézel rám?
Még mindig zuhanunk lefele, majd ő rámnehezedik egész teste súllyával. Másik kezem az ő kezének ütközik. Forró bőrömbe villámként hasít az ő jeges bőrének hidege. Felnézek az arcára,ami teljesen ellágyult.
Ekkor hasít belém a felismerés. Egy halott, angyal arcú férfi tart még mindig a karjaiban. Mintha a halála után sem akarna elengedni.
Valami a karomnál fogva megragad és felránt. Kezeit derekam köré kulcsolja és hatalmas vigyor terül szét arcán.
- Az enyém vagy - mondja diadalmason.
Ahogy lenézeka holttestre könnyek csordulnak végig arcomon és csak egy szó száguld fejemben.
Byakuya...
Byakuya...
Ki vagy te, Byakuya?
Miért emlékszem a nevedre?
Miért nem ennek az angyalnak a nevére emlékszem?
Talán ez a te neved csak elfelejtette?
Byakuya...
Ahogy kimondom a nevet, melegség árad szét testemben és csak sírni vagyok képes.
Jeges tört érzek szívemnél, majd a jólismet stétség elragad. És ismét csal lebegek a semmiben. Ajkamat még utolsó szó hagyja el.
...Byakuya...
|
|
