~Nem tudom mi ütött belém...ezt muszáj volt kiírnom magamból. ^^ Kissé Hetáliás jellege van, de igyekeztem az érzéseimrõl írni, amik oct. 23.-ával kapcsolatban fogalmazódtak meg bennem. Remélem elviselhetõ...~

Számtalan áldozat, tengernyi vér. És mindez miért? Miért kell látnom, ahogy népem küzdelme kudarcba fullad? Nem akartak mást, csak szabadságot nekem, maguknak. Forradalmat robbantottak ki, egyik napról a másikra. Céljaik és hitük volt, reménykedtek a jobb jövõben.

Többségük fiatal, aki megunta a folytonos kényszert, az önállóság nélküli, céltalan sorsot, mellyel rám aggatott gyámságod jár. Kitörtek a ketrecbõl, mely a számtalan, értelmetlen szabályból jött létre, amik számodra bizonyára alap dolgok, de ennek a népnek szenvedés.

Szabad nép az enyém, mindig is az volt. Mit vártál hát tõlem? Hogy egyszerûen elfogadom a sötét zárkát, és eszembe se jut használni a kezembe adott kulcsot?

Mert adtál…még pedig az elbizakodottságoddal, azzal, hogy nem mérted fel eléggé a meghódítandó ország lelkeiben lakozó önérzetet. Azt hitted, gyenge vagyok, esélyem sincs. Mekkorát tévedtél!

Talán sok helytelen döntés terhel, de mindig volt olyan, aki tartsa bennem a lelket, aki hitt a saját erõnkben. Számtalan költõ, egyszerû polgár és munkás, katonák, diákok léptek fel az érdekemben az évszázadok során. Õk hittek…én pedig nem akartam csalódást okozni.

Régi fényem sose kaphatom vissza, de teremthetek új színben tündöklõ ragyogást. Hát akkor is küzdöttem…

Végig ott voltam mellettük, mindent megtettem a gyõzelemért, de Te erõsebbnek bizonyultál. Ismét… Semmit mondó mosollyal pusztítottál és toroltál. Példát mutattál, melynek alanya én voltam. Leverted a lázadást, eltörölted amit elértem, és nem riadtál vissza attól, hogy burkoltan pusztítsd a remény apró, lelkekben lapuló magvait.

A szabadságot alig ízleltem, te ismét a fogság keserûségével szolgáltál nekem. Remegtem a dühtõl, mikor vereségemet szelíd mosollyal közölted, és üdvözöltél újra magad mellett, irányításod alatt.

Tudod mi fájt a legjobban? Hogy az egész az én felelõsségem volt. Hibás voltam, mert hagytam, hogy erõim kétfelé húzzanak, képtelen voltam kicsikarni az összefogást. Végül ennek köszönhetõen elárultak, és én elbuktam. Te pedig elkönyvelted az örökös hatalmat felettem.

Oh, igen. Ezzel ismét hibát követtél el! Lebecsülted a bennem égõ, szabadság után sóvárgó lángokat, melyek évek múlva felszínre törtek, felperzselve az elém állított korlátokat. Ismét szembeszálltam veled, és ezúttal nem bíztam semmit a véletlenre, nem támaszkodtam teljes mértékben másokra.

Te is tudtad, amit én! Míg az évek múlásával bennem nõtt a harag és a düh, egyre erõsebbé téve az elhatározásomat, velem ellentéten, Te szépen lassan visszaszorultál a havas pusztáidra. Elvették a hatalmad, én pedig nem haboztam visszaszerezni szabadságom. Legyõzni senki se tudott véglegesen, és nekem nem is ez volt a célom. Csupán egy dologra vágytam! Azt akartam, hogy én, Magyarország szabad legyek!