|
IV. Kötelék
Reggel, a nap melegére ébredtem, ahogy kinyitottam a szemem, a kert felé nyíló ajtó, nyitva volt. Ahogy kezem
oldalra helyeztem, nem volt már mellettem Byakuya, hideg volt a hely, tehát már jó ideje felkelhetett. Felültem,
és kinéztem a cseresznyefára, a szirmai olyanok voltak a nap fényében, akár a rózsaszín kristályok. Ki akartam
nyújzózni, de a sebek miatt, inkább nem tettem. Visszafeküdtem, és betakartam magam, semmi kedvem nem
volt felkelni, a takaróm egy részét az ölembe gyömöszőltem és magamhoz szorítottam.
- Ha ma végig akarod aludni a napott, akkor legalább a reggeli teádat idd meg, és egyél egy kicsit. - hallottam
a hátam mögül. A hátamra fordultam, Byakuya volt az és egy csészét tartott. - Pár cseppet tettek neked bele,
abból az orvosságból.
Felültem, ismét, elvettem Byakuyétól a csészét, és belekortyoltam. - Köszönöm. - zöld tea volt, az orvosság íze
kicsit megkavarta, de le kellett húznom fenékig, vagy Byakuya fenéken billent. Ahogy kiürült a csésze, vissza
adtam, és az ölembe nyomott, egy tányér valamit.
- Jó étvágyat.
- Ez most komoly, meg kell ennem!?
- Legalább egy keveset, ha nem eszel rendesen, nem fogsz felépülni. - ki mondta, hogy akarok. Ettem egy kicsit
az ételből, de nem igazán kívánkozott belém. Legszívesebben visszajöt volna, de hát nem tehetem.
- Délután végzek az osztagnál, addig aludj nyugodtan. - és szépségesen nyomakélt a szobából. Baromi rosszul
aludtam, és kb dél lehetett, hogy fekeltem, kikászálódtam a mozsdóba, és az eddigi bevett dolgok mind alaposan
kijöttek belőlem. Akane kopogott az ajtón, hogy minden rendben van e velem, én csak rávágtam, hogy nincs bajom.
- Látogatóba érkezett pár barátja, a szobájába kísérjem őket? - Akane hangja egyálltalán nem hangzott úgy, mint
aki elhitte az előzőket.
- Ha megtennéd. - így Akane otthagyott, én meg összeszedtem magam, és utána mentem. Ahogy láttam NixxXy
visszajött Aizentől.
- Csá, mizus? - Akanénak megköszöntem és útjára engedtem.
- Látom Aizen úr visszahozott, minden okés? - ültem le közéjük.
- Aha, sokkal jobban éreztem magam vele, mint ahogy elképzeltem. - vidám volt a hangja, cseppetsem látszott
olyannak mint amikor ide került.
- Na és te, hogy érzed magad, ebben a hatalmas házban? - Szandi csillogó szemekkel nézett engem, és a
többiek is várták a választ.
- Tudjátok, jól. Nem bánnak velem hercegnőként mert megtiltottam, de nem panaszkodok.
- Hát megértjük, Kuchiki kapitány igen tűrő mostanság. Gondolom a te eredményed, igaz?
- Lehet, mi az, hogy tűrő mostanság? - nem értettem Rosy szavait.
- A múltkor az egyik tisztje elcseszet egy baromi de baromi nagyon fontos dolgott, és ő csak lazán mondta, hogy
nincs gond. Érted, más kapitány már üvöltött volna a fiúval, Kuchiki kapitány részéről, meg olyan bűntetést kaphatott
volna a fiú, hogy arról koldul, de semmi gonddal meguszta.
- Komoly. - én azt se tudtam milyen reakciót váltsak ki. Gondolom a múltkori beszélgetés miatt ilyen.
- Bezony, amúgy mikor lécelsz le innen, kicsit uncsi, hogy nem talállak a szobádban. - Rosy volt aki mindig
kimondta ha valami böki a csőrét, emiatt lettünk jóban.
- Majd valamikor, Kyouraku kapitány és Nanao hadnagy, ők hogy vannak?
- A szokásosan. Civakodás ide-oda.
- Az jó. Jut eszembe, Adél te még senkivel sem találkoztál, aki kicsit jobban tetszhet?
- Hát nem igazán, tudod jól én nem ilyen világnak örülök, hanem a mágusok, varázslók világának.
- Bocs, nem olyanba születtem. - mondtam miközben a kimonóm igazgattam, Adél a mágusokat és varázslókat
szerette a legjobban, így meg kell mondanom nekik. - Akármikor visszatérhettek az emberi világba srácok, nem
szükséges itt maradnotok a határidőig, ha honvágyatok van akkor én nem tehetek semmit!
- De tehetsz, gyere velünk. - NixxXy csillogó arcát, az én kifejezésem hervasztotta le.
- Tudjátok akkor nekem lenne vágyam, én ide tartozom, itt az életem, a Lidércek elleni harcra s a lelkek
védelmére esküdtem. Nekem nem azon az oldalon kell lennem, sajnálom.
- Nem gond, csak tudasd, hogy jól vagy és mi történik itt, ennyi épp elég lesz. - öleltek meg mindannyian.
Lépteket hallottunk, és ajtó előtt termedt Byakuya, a haorija véres volt és szakadt, harcolt valakivel talán?
- Akkor a barátaid elhagynak. - szinte rázott a hangja, olyan hidegséget árasztott.
- Nem hagynak el, csak visszatérnek oda ahova tartoznak, hogy rend legyen.
- Tőlem aztán oda mennek ahova akarnak. Nem érdekel mit csinálnak hisz egyszerű lelkek.
Betelt a pohár, megint olyan bunkó mint régen, mivel harcolt?! Hirtelen megint hányingerem lett és fal fehérré
vált a színem, egy kicsit megilyesztettem a srácokat.
- Hé, jól érzed magad? És te akarsz innen ilyen állapotban lelépni? - Rosy elindult szólni egy dokinak, én meg
szenvedtem a futon-on. A birtok orvosa jött, és alaposan kivizsgált...
- Esetleg volt valakivel az elmúlt napokban?
- Mi? - nem értettem mit beszél.
- Arra céloztam nem e feküdt le valakivel az elmúlt időben? - már értettem, nos az emberek világában ővele
voltam úgy, de a póttestemben voltam akkor, így a lélektestnek nem lett semmi gondja, az nem lélekként történt.
- Nos, nem. - az orvos tekintette páztázó volt, de utána rögtön nyugodtá vált az arca.
- Akkor nincs komoly baja, csak próbál a lélek abba az állapotba visszatérni, hogy ami a kezdetekben volt.
Megnyugodtam, nincs semmi bajom nemi téren, de már hogy is lehetne! Még a mai estét itt töltöm aztán
visszatérek a 8. osztaghoz.
Reggel, visszasétáltam az osztagom fedele alá, és megvártam amíg a srácok összepakoltak a visszaútra.
Kikísértem őket az Elmúlás hegyéhez, a hivatalos kapu nyitva volt, Yamamoto főparancsnok szót kívánt
ejteni hozzájuk.
- Ha ide kerültök, már tudni fogjátok a helyeteket, és nyugodtan válhattok halálistenné...
- Na de főparancsnok ilyen ajánlatott! - néztem mosolyogva a főparancsnokra.
- Ugyan Inuzuri, lehet ezt komolyan is venni. - a főparancsnok erőt lát bennük is, ahogy régen bennem is.
Átléptek a kapun, én és jópár halálisten utánuk futottunk, hogy kísérjük őket.
- Hát te, meg minek jössz utánunk? - nézett hátra Szandi.
- Ti vendégek vagytok, a vendégeket mindig halálistenek kísérik a kösztes világban, pokol lepke helyett.
Csak futottunk, és egy hosszú út végén megláttuk a fényt, a kapu vége az emberek világában, így lassíthattunk.
A kapu egy betonútra helyeződött, így elbúcsúzhattam tőlük.
- Nos, akkor csá! De legyen minden okés! - tisztelegtem nekik, és itt volt az idő, hogy belépjek a kapun.
- Köszönjük, Sakura. - integettek nekem, mikor a kapuba hátrálva eltüntek a szemem elől, visszafelé úgy
futottam mint a lövedék, kiérve a Lelkek világába, a kapitányok közzül alig voltak ott. A főparancsnok az
1-ből, Unohana kapitány a 4-ből, Kyouraku kapitány a 8-ből.
- Nos kezdődik újból a megszokott rendszer, hm Sakura. - csak a végét hallottam meg, és feleszméltem.
- De igen, kapitány úr. - elhagyták a lelkek világát, normális minden, a kötelék még most is erős bennem,
az emberek világa iránt, de a testem megszokta újból a lelkek világát, így végezhetem a dolgom, nyugodtan
és lépésekben. Az igaz, unalmas lesz nélkülük, de tartjuk a kapcsolatott mindegy milyen a helyzet.
A város ugyan olyan zajos nélkülük is, és ráadásul Byakuya nemes pofikáját se láttam hetek óta.
Esténként sírva borultam a párnámba, amit sajnos Rosy hallott, és nagy durral átjött hozzám.
- A picsába, menj már át hozzá és öleld át!!! Ahelyett, hogy itatod az egereket, és vágyakozol utána!!!!
Nagyra nyílt, könnyes szemmel néztem Rosyra, aki a ruhámat rángatta. A szemében láttam magam.
- Mégis, milyen buzi viselkedés ez a picsába is, a tököm tele van, hogy mióta visszajöttél, sírsz és
rágod magad!!! A kúrva életbe szedd össze magad cseresznyeszirom! Különben úgy seggbe rúglak,
hogy méretre szab az ég visszafelé!!! - Rosyt nem láttam már régóta ilyennek, kicsit kiakasztottam a
gondjaimmal. Nem kéne tényleg összekaparnom magam, hogy a régi Sakura legyek.
- Bocsánat, abbahagyom. - Rosy elengedett, kisétált és jól becsapta az ajtót, megtöröltem könnyes
szemem. Hallottam ahogy magában káromkodik még párszor, aztán csendet hallottam.
Magamhoz vettem a kardom, és elhagytam az osztag épületét, egy gondolkodó, erőgyűjtő helyre
tartottam amit csak én ismertem. Fent volt egy hegyen a város közelében, de nehezen volt megközelíthető.
Ahogy megpillantottam azt a helyet, úgy éreztem minden erőm visszatért volna, a cseresznyefák
virágai ködként hulltak alá az éjszakába. Előhúztam a kardom, és a közeli sziklának rontottam, és csak
ütöttem az összes erőmmel. - Törj el, Törj el, Törj el!!! - Csak ezt hangoztattam magamban, és a penge
csak karcolta a sziklát. Amikor erőteljesebben lendítettem a kardom, kiröppent a kezemből, beleszúródott
a földbe, s alakot öltött.
- Gondolkozz, mi lett veled, mi lett azzal a Sakurával, akinek hűséget fogadtam?
- Fénypenge ... Leple! Miért jöttél elő?
- Mondtam nem, addig nem fogsz irányítani, amíg nem vagy a régi!
Azzal lelépett, én pedig leültem a sziklára, és magam elé néztem, még a kardom se fogad el így, mi az
az erő ami engem ilyenné tett? Majd megéreztem... egy hatalmas... hatalmas reiatsu-t, amit ráadásul
ismertem és nem is olyan régen találkoztam is vele... Megmerevedtem. Majd egy magas alak lépett ki
a sötétből a hold által megvilágított füves területre. Az a vigyor.... Úristen ismerem ezt a vigyort.
Észbekaptam hogy semmi az égadta világon nincs nálam a mágián kívül de ellene nem is érne semmit.
Megfeszülve előredöltem. Szemöldökömet összehúztam ahogy az aggodalom és az idegesség átfutott
a tekintetemen. Vártam hogy megtörje a csendet de nem tette csak állt nagy büszkén és csak vigyorgott.
Na jó ha ő nem akkor én.
- Mi a faszt keresel itt?
- Yohh... halálisten kúrva.
- Fogd összébb a szádat mert ha nem is most, de egyszer úgy beverem hogy megemlegeted!
- És kimondta hogy lesz legközelebb? - Majd elindult felém lassú léptekkel. Az erejétől fulladozni kezdtem.
Bassza meg hogy van ennek ekkora ereje? Hátrálni kezdtem! De csak a sziklákba ütköztem.
- Ne gyere közelebb!
- Mert? Mi lesz? Rámzúdítod a szirmokat cicám?
- Nagy szerencséd van, hogy a kardom ellenszenves most, de elhiheted hogy kapnál egy pár pengét a
seggedbe. - hangosan felnevetett. Közben megállt, és ahogy nevetett olyan nagy lett a lélekenergiája,
hogy, reszketni kezdtem minden porcikában.
- Van vér a pucádban te kis kúrva! Pont ez, ami tetszik benned.
Voltam én már befosva de ennyire még soha. Megint megindult felém. Egyszer csak ott volt előttem.
A lélegzetem elállt az erejétől már majdnem elájultam. Robotosan reszketve felnéztem rá, ő pedig csak
nézett rám azzal a kaján vigyorral.
- Mit akarsz itt? Menj el amíg szépen mondom!
- Na ne rögögtess. – Észre se vettem csak az öklét láttam felémszállni. Keresztül mentem a sziklákon,
és az egyik fa állított meg, ahogy nekiütköztem a szirmok lezúdúltak. Kúrvára fájt a hátam, még mindig
érzékeny volt de nem vérzett és nem is szakadt fel a seb. Azért az öklétől még nem halok meg ezt ő is
nagyon jól tudta. Nagy nehezen felálltam. Mire észbe kaptam a földhöz vágott a hajamnál fogva. A fésű
kettétőrt a szallag elszakadt, így mégjobban tudta tartani a fejemet, picsába. Rátérdelt a hátamra baromi
erővel, amitől felsikítottam, ő meg csak vigyorgott. Ó hogy szakadna le a pofádról az az átkozott vigyor!
Előhúzta a kardját és a nyakamhoz tette...
- Mi az utolsó kívánságod, cicám? - kaján szaván a szivem gyorsabban kezdett verni, kicsontoz vagy
vérfürdőt rendez?
- Hogy dögölj meg!! - ezek voltak a szavaim, és becsuktam a szemem várva a halált. Ekkor végigsöpőrt
a fák között valami, és attól Grimmjow eltávolodott tőlem. A kardom ott volt előttem, megragadtam és
Grimmjow oldalába szúrtam, ettől felszisszentett, és a kardja nekem lendült. Elkapott és megvágott a
nyakamnál, aztán eltünt az Espada úgy ahogy jött.
- Mindig vonzod a bajt. - lépett a füvön az illető.
- Byakuya?
- Nincs nagy bajod? - nézett a nyakamra, odaraktam a kezem, a sebb vérzett, de nem ért eret.
- Nincs, megmaradok. - nyújtja felém a kezét, amit én megis fogok, és felállok. A hátam roppant egy
nagyott, amitől Byakuya nagyott nézett. - Nyugi, szokása az ilyen.
Byakuya elém sétált, az ujjával végigtörőlte a nyakamat, véres lett, és a haoriával törölte szárazra a
bőrömet. Olyan közel volt hozzám a teste, szinte éreztem a melegét.
- A haorija, kapitány úr!
- Majd kimossák, tudod, most nem arra gondoltam, hogy használatba kell vennem a kardom, mert
berozsdásodik, hanem arra, hogy meg kell téged védenem. Milyen buta mazoista kutya!
- Milyen buta macska. - Byakuya magához húzott, és megcsókolt. Visszatért az a régi
visszafolythatattlan érzés, amikor akkor jött rám mikor Byakuya birtokán lábadoztam. A kezeim
önkénytelenül a mellkasára tapadtak, és éreztem a szívének lüktetését, gyengéden elengedte az ajkam.
- Akarlak. - csak ez az egy szó hagyta el a száját, de hatalmas súlya volt. Vágytam rá, nagyon is, de...
de valahogy akadályba ütköztem, nem is tudom igazán mi lehet az. Nem tudtam beszélni, csak néztem
a szürke szemekbe, és a karjai között tartott aztán újból megcsókolt és keze vándorolni kezdett
rajtam.
|
