|
Párosítás: Takeru (SuG) x Tora (Alice Nine), és még ki tudja... hehe... 18-as!
1. Good Bye, Calm Life...
Úgy meredek az üres lapra, mintha életem minden fájdalmának ez lenne az okozója, holott csupán annyi a bűne, hogy nem sikerül vakító fehérségével ihletet csalnia belőlem, amire jelenleg nagyon nagy szükségem lenne. Már vagy két órája ülök itt, szenvedem magam pózról pózra, de semelyik nyakatekert pozíció nem hozza meg a várt szikrát, amiből ismét egy sláger gyanús dal születhetne... nem bírom idegileg... annyi lenne a dolgom, hogy dalszöveget írjak a kész dallamra, de még erre sem elég az agykapacitásom... talán Yuji-nak igaza van és a hajszín szépen lassan azért szimbiózisba kerül a viselőjével... lassanként kívül-belül szőke leszek... szőkésbarna. Tessék... még jobb...
A többiek sem bírják már a gyűrődést, laza két óra alatt odáig fajult a dolog, hogy Masato fel-alá járkálva mondókákat mormol, Shinpei unottan dobolgat valami gyerekdal félét, Chiyu szívecskéket fúj cigarettafüstből, Yuji pedig egy bulvármagazint bújva hümmög mindentudóan... ez a látkép maximum azért furcsa, mert normál esetben olyan rendbontást művelnénk, melytől minden normál emberi lény feldobja a pacskert, de lévén hogy ihlethalálban szenvedek, minden vicces tréfának búcsút mondhatunk...
Az alapzaj, amit csapnak szinte el sem jut tudatomig, olyan serényen próbálok lyukat égetni a szememmel erre a szerencsétlen papírlapra... ujjaim között eszelős tempóban jár a toll, milliónyi ponttal gazdagítva tenyeremet, ezzel egy komplett összekötős játékot kreálva rajta... alsóajkamat harapdálom keservesen, piercingemet tekergetem nyelvemmel, szemöldökeim szinte egymásba olvadnak, úgy ráncolom őket... de nem megy... Ha vért izzadok, akkor sem tudok valami értelmeset írni. Még egy krikszkrakszot sem... semmit! Pedig olyan édes ákombákomok járnak a fejembe... maximum a dal alatt vatta pamacsot dobálok... ha már táncolni olyan jól tudok, egy perc alatt átavanzsálok pompomlánnyá... Dalszöveget írni nem tudok, de ugrálva simán elnyalok!
Végül, mikor már végképp feladom minden reményemet arra, hogy ma akármit is kiadjak magamból a torkomból feltörő fáradt sóhajokon kívül, fejemet elkeseredetten koppintom a padra, amitől szőke hajtömegem rögtön arcomat hullik, függönyként funkcionálva, hogy legalább a testi fájdalom grimaszait elrejtsék a nézelődök elől... Kész, feladtam. Vége. Game over. Ez ma nem megy nekem. Nincs meg a kellő „Wroking Spirit” az agymenéshez...
Mondjuk az is lehetséges, hogy a késő esti hülyülés helyett aludni kellett volna, és akkor most nem lennék olyan, mint a mosott szar, háromszor átcentrifugázva, olyan öblítővel átitatva, ami elszív mindem ihlet mocskot... lehetséges, hogy egy méregerős kávéra, meg valami fincsi kajaféleségre lenne szükségem, hogy bepörögjek, mint a búgócsiga... mert jelenleg, még egy csiga is építőbb ötleteket gyárt, mint szerény elkínzott személyem... holott a dallam nagyon profi, fülbemászó, és pörgős, de én még egy betűt sem vagyok képes hozzá adni... jobban mondva igen... egy betűt, mondjuk egy a-t már sikerül leírnom, de itt meg is akadt a tudomány, elszállt az ész, és maradt helyette a fizetetlen villanyszámláktól sötét buksim.
- Nem megy ez ma neked – jegyzi meg csak úgy mellékesen két pöfékelés között Chiyu, olyan elégedett arckifejezéssel, mintha valami újat és korszakalkotó felfedezést tett volna, azt illetően, hogy én ma nagyon nem vagyok formában és eddig erről még csak fogalmam se lett volna. Az igazság az, hogy már két órája tisztában vagyok ezzel az aprósággal, és azóta legalább százszor meggyilkoltam magam gondolatban, amiért képtelen vagyok a kezemet írásra bírni. De azért köszönöm, hogy beigazoltad a gyanúmat, hogy ennél rosszabb passzban már csak akkor lehetnék, ha bokáig járnék valami ismeretlen barna trutyiban, amire nem vagyok kíváncsi...
- Valahogy eszembe jutott, hogy erről lehet szó... - sóhajtom fáradtan, helyeslésként, s egyben szemrehányóan ráncolva szemöldökeimet, amire csupán egy széles mosollyal reagál, mintha nem épp halálra akarnám nézni... persze eszébe sem jut, hogy ezzel nem segít csak tovább tereli a gondolataimat nagyon, nagyon messze a témától, de szokása szerint valahogy nem hatja meg. Itt erőlködök, jó japán szokáshoz híven sajtolom magamból a melót, erre ő itt terpeszkedik, és még csak meg sem próbál cigi füsttel legalább könnyeket kicsalni belőlem, hogy kapásból pár horrorisztikus sort kicsaljon belőlem, mert általában a gyárkémény imitálásával sikerül...
- Tartatnál egy kis szünetet, ehetnél, hátha közben megjön az ihlet – iktat be egy fölös oda nem illő mondatot mondókáiba Masato, hogy csupa jó szándék tanácsát közölhesse felém. Igaza lehet... ugyan is a kaja gondolatával egy időben kordul meg pocim, én pedig fájdalmas grimasszal szorítom feketére pingált körmű kezeimet hasamra, hogyha az éhséget nem is, de legalább azt a hangot, ami még King Kong is megirigyelhetne, tompítsam...
- Tévedés, nem csibetáp kell neki, hanem önbizalom! Ösztönzés, emberek, ösztönzés! – kukkant ki az újság mögül utolsó szavait kísértetiesen énekelve Yuji, hogy immáron megkezdődött beszélgetésünkbe beiktasson ő is egy építő gondolatot, hátha hasznát vesszük. Most kivételesen nem, de tény, hogy mindig sikerül valami egészen váratlan és meglepő húzással feldobnia, és ha nem szakad meg a hagyomány, akkor esetleg most is csodát tehet. De ha sikerül ihletet adnia, akkor még Óz a nagy varázsló is megirigyelheti a képességeit... oké, most akkor szólaljon meg még gyorsan Shinpei is, mint kis csapatunk ötödig tagja, mielőtt Yuji szenzációs poénjától egyszerre pörgök fel és állok meg két évre a fejlődésben...
- Talán valami érdekeset szeretnél mutatni? – érdeklődöm homlokom közepéig szöktetve szemöldököm, s vad bólogatása után már egészen biztos a tény, hogy ő most valami nagyon fatalt fog megosztani velem... remélem azért a szokásos Yuji-s hülyeség és a több órás röhögő görcs mellé kivételesen más is társul, mert hajlamos leszek én is beszállni, és akkor bizony munkaidő végéig maximum a padlót fényezzünk, miközben sírva kúszunk rajta a nevetéstől...
- Még szép! Ezt csekkold le! – bök a kezében salátává olvasott magazinra, én pedig őszinte kíváncsiságtól nagy szemekkel, minden elővigyázatosságomat sutba vágva tápászkodok fel, hogy mellé battyogva leshessek át válla fölött arra a világmegváltóan érdekes dologra, amitől ismét el fogom dobni az agyam, és jó darabig nem fogom megtalálni...
Először nem nagyon értem, hogy mi is az a hatalmas korona ott a fejemen, amit szépen összeraktak az újság lapon, de ahogy Yuji kedvesen elhajol, s készségesen mászik ki támaszkodó alakom alól, már össze is áll a kép, s a fejemben felmerülő gondolatsor máris magyarázatot ad arra, miért áll Yuji szeme ázsiai emberhez mérten is rosszul és miért úszkál szája szélében, egy gonosz kis kunkor, mely közelgő röhögő görcsét jelzi... és akkor most...
KOPP.
Itt esett le Takeru-baba álla, amint saját magát egy a „Top 5 legcukibb vk srác” nevezetű magazinos ranglista no. 1-jaként látja viszont, szélesen vigyorogva a kis korona alól, amit sikeresen photoshoppoltak rá, ki tudja milyen elvetemült emberek... MICSODA? Én ilyesmire kifejezetten nem emlékszem... márpedig egy ilyen nagyon, nagyon érdekes dologra biztosan emlékeznék, mert azon nyomban halálra karmoltam volna azt, akinek eszébe jutott ilyen esztelenséget alkotni rólam...
Na és most jön az a rész, hogy Yuji-ból kitör a nevetés orkánja, de olyan erővel, ami már a többiek figyelmét is felém vonzza, s mint kis birkanyájacska ballagnak ide, hogy szoborrá dermedt alakom fölött hajlongva kukkantsák meg mi is az a nagyon fontos, amitől én földbe gyökerezek, Yuji pedig kezét-lábát töri röhögés közben... s miután lerótták ama szükségletüket, hogy a nyakamba csimpaszkodjanak, és ők is felfogják szalagcím értelmét, szinte kórusban kezdenek bele a harsány nevetésbe tovább forrázva szerény személyem, aki legszívesebben most nagyon, nagyon messze menekülne, mielőtt holmi veszélyes egyének támadnak rá a sötét sarkakból, amikből szerencsére most egy sincs itt... de van egy szekrény... onnan mindig furcsa hangokat hallok...
Én meg persze úgy állok itt, mint akibe seprű állítottak, s hatalmas, kis kutya szemekkel pásztázom, milyen édes kommentárokkal tűzdelték tele a körülöttem beillesztett szívecskéket, amiket a rajongók csattogtattak el egy-egy koncert után... ez... kedves... de én nem emlékszem arra, hogy annyira édes lennék, hogy azt egy újságban is le kéne hozni ahol... CÍMLAPON VAGYOK!? Miért? Minek? De... de... ne már!
Persze örülök én annak, ha szeretnek a fanok, de csak szépen diszkréten... mert eme húzásukkal most kockára teszik az eddigi nyugodt és biztonságos életemet, ami ha ez a cikk mások kezében is megfordul, akkor kitör az Armageddon és nekem sürgősen kell majd felkeresnem egy plasztikai sebészt, hogy a nagymamám arcát öltse rám...
Mindezt ne azért tenném meg, mert mindenáron a rajongók elől akarom rejtegetni, hogy tulajdonképpen milyen aranyos - akármilyen férfiatlan kijelentés is ez - vagyok, hanem... hanem a „kollégák” elől... ugyan is a PSC-hez szörnyek járnak! Aljas bestiák, akik a lábuk között rejtő fullánkszervvel szúrásra készen állva lesnek minden sarokban, hogy letámadhassanak, ha elég helyesnek vélik az arcodat! Csak akkor éli túl az ember, ha meghúzza magát... nekem eddig ment... de ha ez... ha ez mások kezébe is kerül, akkor végem van, mert ez a cikk ezzel a helyezéssel nyílt felhívás a ragadozóknak, hogy friss húsit kell enni vacsira... jaj nekem...
Persze a többiek korántsem ezen a nyilvánvaló tényen nevetgélnek ilyen lelkesen, hanem azon, milyen helyes kis címecskét sikerült bezsebelnem. Ugyan is nálunk az aranyos szócska maximum egy lány neve mellett szerepelhet, és azzal, hogy én tulajdonképpen főcukorfakattá avanzsáltam, közelebb kerültem az amúgy is határeset lányossághoz... ez pedig nem feltétlenül jó, mert így még kevesebb befolyásom lesz... hjaj...
- Miért érzem úgy, hogy ez a cím nagyon is illik rád, Takeru-CHAN? – érdeklődik Chiyu gonoszan, kis híján félrenyelve cigijét, amit még azóta is vígan szopogat, mert, hogy elszívni nem szívja, az biztos... ugyan is normál esetben a cigi az fogy, de az övé masszívan tartja ugyan azt a méretet vagy húsz perce, ami furcsa...
Durcásan összevont szemöldökkel fordulok feléjük, csak hogy érzékeljék igenis komoly a helyzet, még akkor is, ha arckifejezésüktől és ragályosan terjedő röhögő görcsüktől nekem is kedvem lenni a földön fetrengve kacarászni, de tekintettel arra, hogy ezentúl a fenekem és a pofim viszem vásárra, nem igazán van kedvem felnyalni a hasammal a padlót...
- Ne chanozz! És amúgy is! Ti nem is értitek ennek a súlyát? – tartom magam fölé az újságot, mutatóujjammal gyilkos kis fegyverként bökve az ott virító szalagcímre, melytől ismét jókat derülnek, nekem pedig leesik, hogy amíg szemük előtt van ez a kacat, addig adom alájuk a lovat... ezért csupán hangosan felszusszantva hajítom az asztalra, s keresztbefont kezekkel próbálok rájuk jó modort szuggerálni, kevés sikerrel.
Végül is Masato nyugszik le elsőnek, s együttnézően karolja át vállamat, szabad kezével kicsordult könnyeit törölgetve... de legalább némileg szolidalítást vállal, és nem próbál meg lyukat nevetni az arcomba...
- Nyugodj meg, Takeru! Nem dől össze ettől a világ! – próbál nyugtatni Masato, szívem csücske s én hálásan, mégis kétségbeesetten pillázok rá, hátha veszi a lapot és rákérdez vajon, mi nyomja kicsi szívem, mielőtt írva fakadok... persze mielőtt még észrevehetné, hogy tulajdonképpen én itt mindjárt kiömlesztem a könnycsatornám mindennemű folyékony tartalmát, Yujinak is megszólani támad kedve...
- Az nem is! De az imidzse igen! – iktat be két rötyögés közé még egy elmés megjegyzést őméltósága gitárosa is, hogy ezzel tovább vigye a poénkodás fonalát egy cseppet elkanyarodva attól a szemernyi kis problémától, amit úgy hívnak, hogy...ÉLETVESZÉLY! Mert, hogy én ezentúl már csak mission impossible-ben járhatok, minta szellemek, ziher... nem mintha ez nem megszokott rutin lenne az utcákon, de olyan.. olyan szép volt itt komplett kémruha nélkül járni-kelni...
- Mintha eddig olyan férfias lett volna... – szólal meg végre halkan a mai nap folyamán először Shinpei is, hogy gazdagítsa a szívatási arzenált, amitől kezd betelni a pohár, s lassanként mérgesedő vonásaim is jelzik, hogy itt a Takeru - vulkán perceken belül ki fog törni... hogyha már Shinpei is becsatlakozik a szívatásba, akkor ott vagy nagy buli lesz, vagy én húzom a rövidebbet...
Úgy látszik ezek itt, akiket bandatársakként tartok számon jobb napjaimon, nem tudják mérlegelni reálisan, milyen fatális hiba is ilyen cikkeket lehozni rólam, mert köztudott, hogy aki egyszer egy ilyen rangsorolásba bekerül, annak hamarosan nagyon érdekes kalandokban lesz része, amire jelenleg nem vágyom... elég kaland nekem egy munka nap is, főleg ha ihletmentesen telik, és még a fejet falba veréstől is több ötlet jön, mint ettől a cikktől... bár tény, hogy pár szép mondatocska már így is fogalmazódik bennem, de tekintve milyen stílusú zenét játszunk, nem örülnek egy death metal-hoz illő dalszövegnek...
- Ez nem vicces! Tudjátok ti milyen következményei lesznek ennek!? – kapcsolódok be én is, avagy a szenvedő alany, ám úgy látszik kétségbeesett felszólalásom nem hatja meg őket túlzottan, mert csupán egymásra nézve nevetnek fel újra, hogy immár Masato mellé társulva Chiyu is betársulhasson az „ölelgessük Takeru vállát, hátha még kisebbnek érzi magát tőle” csoportsálba...
- De, mi pontosan tudjuk a következményeket, ezért nevetünk még most is – osztja meg velem zseniális okfejtésének végét a basszeros, s én csupán megrovóan összehúzott szemekkel pislogok rá, hadd érezze már ajak csücsörítésem mögött rejtőző felháborodásom.- Na látod, pont ez az arc, amiért te lettél az első, Takeru! De hidd, el egy álszakáll megoldja ezt is... - kacag tovább, én pedig kibújva közrefogott nyugtatásukból fordulok szembe velük, hogy mutatóujjammal vádlón járjam körbe mindegyikük jókedvű arcát, ezzel is hangsúlyozva az „áruló” jelzőt, ami feléjük nehezedik... nem igaz! Csak én tudok ilyeneket?
- Ezentúl vadászni fognak rám, hát nem értitek? Ez a cikk lesz a céltáblám, amire lövöldöznek majd gyakorlásképp! – integetek agresszívan kezemmel az asztal lapján szenvedő papírkötegre, átruházva rá minden felelősséget, ami eddig a fehér cetlit terhelte, amire épp szövegecskét készültem volna firkantani...
De végül erre a kijelentésre már abbahagyják a mulatás, s értetlenkedő tekintettel fordulnak felém, mint akiknek fogalmuk nincs épp miről hadoválok, holott nyilván már ők is hallottak a „ragadozók” -ról... nyilván... mert egész biztos, hogy nem csak engem ijesztgettek vele!
- Te most tulajdonképpen kikről is beszélsz? Mert ha a rajongókról, akkor nagyon hosszúra nyúlt a fáziskésésed... – vonja fel szemöldökét Yuji, szája szélén még mindig az imént vigyor-parti maradványaival, amivel egy cseppet sem tűnik komolyabbnak, mint két perccel ezelőtt, ezzel tovább provokálva végletekig nem húzható idegrendszerem... ne akard, hogy kitörjek, mert garantálom nem örülsz majd neki...
- Nem a rajongókról! A „ragadozók” -ról! – illusztrál idézőjeleket ujjaimmal a kifejezéshez párosítva, ám látva értetlen és normalitásomban kétkedő tekintetüket, egy percre azért én is elbizonytalanodom... lehet, hogy csak felültettek? Az nagyon, nagyon gonosz dolog lett volna, mert eddig szentül hittem, hogyha valaki premier plánban látja majd az arcom a PSC-nél azonnal letépdesi a ruhámat vagy valami hasonló...
- A mikről? Hidd el nekem, hogy nem fog egy komplett állatkert rád szabadulni, a cikk miatt! – rázza meg fejét Yuji, úgy magyarázva mondókáját, mintha egy szellemi fogyatékoshoz beszélne. Hehe... nem is erre céloztam. Attól nem is félnék ennyire...
- Csak nem arról beszélsz, amit Kai mondott neked? – kérdez rá végre a lényegre Masato, s én heves fejrázásokkal helyeselve csettintve mutatok rá, miszerint most nyerte meg a főnyereményt heti barkóba játékunkon, avagy a „Találjuk ki együtt miért készül épp idegbajt kapni, Takeru” kvízműsor háláját... de ahelyett, hogy ő is halára rémülne, csupán halvány kis mosollyal szorítja meg biztatóan vállamat, amitől hirtelen nem tudok mit gondolni... - Ugyan, ’Keru! Ne vedd komolyan! Kai kedves, de... azt hiszem ezúttal csak megviccelt... nem hinném, hogy egy tucat férfi lesne rád ez miatt. Inkább örülnöd kéne neki!
- Ja! Gondolj bele, mennyivel fog nőni a rajongó táborod! Kétszer annyi bugyit kapsz, mint mi! – szív bele szűrőig leégett nikotin rudacskájába Chiyu tettetett felháborodással, mintha az lenne a legnagyobb baja, hogy nem elég az a ruhamennyiség, amit ajándékba kap... pedig el lehet hinni, milyen szín kavalkáddal lepi meg magát egy-egy koncert után...
- Bizony-bizony... nem lesz a hét mindennapjára egy, amit felhúzhatsz... – kuncogja visszafojtva görcsös kacagását Shinpei, mire csupán basszerosunk egy másodperces gyilkos pillantását kapja ki, hogy az elkövetkezendő szempillantás leforgása alatt máris vigyorogva bólogathasson cigije maradványával szájában. Szörnyű banda... de imádom őket.
- Ne is mondd! Borzasztóan hiányzik, hogy nincs, ami kettészelje a fenekem! – törődik bele szerepébe Chiyu, s színpadiasan drámaisággal simogatva csőnadrágba bújtatott fenekét, s mikor már arról kezd panaszkodni, hogy bizony mindig megdicsérik a férfi mosdóban a divat érzékét ezen a téren, már nem bírom és belőlem is kitör a nevetés, ami jól esően görgeti le a szívecskémre nehezedő sziklatömeget, ami eddig ott trónolt rajta. Na igen... végül is mi értünk ahhoz, hogy oszlassuk a feszültségek... főleg ezek az elmebetegek...
*
Ebédszünetben a hosszas kő- papír-ollózás utáni döntéseket követően felsóhajtva lépek ki próbatermünk ajtaján, hogy a legközelebbi egy emelettel lejjebb lévő kaja automatát megcélozva némi elemózsiához juttassam elkeseredett és nevetéstől kimerült bandatársimat, kik egyöntetűen kijelentették nem hajlandóak dolgozni, amíg valami ételféleséget nem kapnak... mi ezt általában sorsolással döntjük el, s mivel a kő- papír-olló nem az erősségem ezért most én fogom lejárni a lábamat, hogy szerezzek valami ehetőt és kalóriában gazdagot...
Az elmúlt két órában az ominózus „leplezzük le Takeru aranyosságát” akció után meglehetősen jó lett a hangulat, főleg mikor előkerültek azok a bizonyos bugyik, amiket meglehetősen érdekes módokon hasznosítottunk újra... Shinpei egészen jól festette az új tanga-kalapjában, Yuji pedig egyenesen menő volt, ahogy a karkötőkként funkcionáló tengernyi bugyival együtt kezdett bele a léggitározás és furcsa hörgésekből összeálló magánszámának egyvelegébe... most hogy így belegondolok, már nem is tűnik olyan vészesnek az a cikk dolog. Talán Masato-nak tényleg igaza lesz, és Kai valóba csak hülyéskedett velem, ahogy azt egy idősebb szokta a fiatalabbal... bár nem jellemző rá...
Valahogy már nem lepődöm meg, ahogy a folyosón végig haladva legalább három titkár lány kezében virított a címlapon vigyorgó pofim, sőt, hogy még egy lapáttal rátegyek lányos zavarukban elpiruló, felismeréstől hirtelen háromszázas pulzusszámra váltó hölgyek lelkiállapotára széles, jóllakott óvodás vigyort villantok rájuk, s mindenkire akinek kezében a feltűnően szaporodó magazinokat megpillantom... leegyszerűsítve, már-már görcsbe rándul az arcom, olyan 24 karátos mosollyal üdvözlök mindenkit, akinek esetleg tudomása lehet arról, hogy az, aki itt flangál ráérősen, az az a fiú, aki kis koronával és szívektől körülölelve pózol a papíron is... persze... aggódhatnék is, hogy ha a dolgozók tudják, akkor már szinte még a szobanövények is erről az apróságról kezdenek majd pletykálni, de mivel a SuG zenész gárdája jó az agymosásban, ezért meg sem fordul buksimban ennek a buta feltételezésnek a gyanúja sem... ugyan már! Mit érdekli a többi híres, elfoglalt zenészt, hogy ki az a kis csákó, aki egy tini magazinban villogtatja az esztétikailag tökéletes fogsorát?
És még élvezem is! Mert azalatt a tíz perces út alatt, ami a kaja automatáig teszek meg, legalább harmincan bámulnak meg, s bólogatnak elismerően vagy épp szégyenlősen pironkodnak, nemtől függően... tehát... igaza lesz Masato-nak és inkább büszkének kell lennem magamra, mint galád módon felgyújtani minden egyes példányát ennek a számnak szerte Japánban... kicsit problémás lenne, de hál’ Istennek ezen már nem is kell többet agyalnom. Teljesen megnyugodtam, hála annak a légzés technikának, amit úgy neveznek, hogy „fulladozik a röhögéstől”... nagyon hasznos, főleg hogy mivel épp meghalni készülsz a nevetés miatti levegőhiánytól, nem érsz rá azon agyalni miért is paráztál az imént...
Így hát meglehetősen feldobva sasszézok el az alattunk lévő emeletre, kivételesen a lépcsőt használva, mert már csak azért is szeretnék látni még több döbbent arcot, amit a látványom és a magazin létezésének együttese okoz... viccesen néznek ki!
Felpörögve, mint egy búgócsiga állítok az ételadó szerkezet elé, s hunyorogva szemlélem meg mi is a kínálat, de lévén, hogy szemüveges vagyok, nem igazán megy az, hogy olvass a sörök között... így zsebemből előkapva vastag keretes szemüvegemet, orrom hegyére csúsztatom, s nagyokat pillázva tanulmányozom végig a menüt, s próbálok vacillálni, vajon kinek mi kellene... végül is a szendvicsen és a rágcsálni valón kívül nincs nagy választék, szóval a lehetőségek korlátozottan de adottak... vegyél vagy ne egyél. Szóval... akkor ééén...
Szinte a gépbe mászva száguldoznak ujjaim a gombok között, szemeim pedig a fincsibbnél-fincsibbnek tűnő finomságok között, hátam mögött pedig mint aláfestés szól valamelyik banda épp próbált dala, ami két másodperc leforgása alatt vonja el a figyelmemet az ebéd problémáról... mutatóujjam megakad a levegőben, szemeimet a plafon felé terelem, s figyelmesen hallgatom, hogy épp milyen fülbemászó dallamocskát próbálnak épp... és hogy vajon kik azok... hmm... biztosan nem Kai... vagyis a Gaze... mert Rukinak ennél mélyebb hangja van szerintem... de akkor... passz...
És ezzel meg is oldottam a dolgot, s gyors ecc-peccelés után ki is választom, ki mit kap, majd kis híján nyálveszteségben meghalva sasolom, hogyan is adja ki a gépecske, amire pici szívem fél órája vágyik, de gyomrom már egy ideje korog utána... fincsi... sajtos ropi... mmmm...
Szépen sorjában pakolom ki a gépet, ám amilyen szerencsém van, és amilyen fintorai sorsnak, Yuji sajtos kekszes zacsija megakad a gépben, nekem pedig a düh helyett széles, én-féle mosoly szökik a pofimra, s jókedvűen lesem, ahogy a kiadó csövecskében megragadva néz velem farkasszemet a színes csomagolás, és még csak meg sem próbálok tenni ellenne... mert a bosszú édes, és megérdemli, hogy megviselt ebédet kapjon... bár nem hiszem, hogy a darabos, konfetti méretűre összetört sajtos keksz zavarni fogja abban, hogy két pofára tömje...
Végül is, miután már öt perce szemezek a sárga csomagolással megunom a várakozást és elkönyvelem magamban, hogy akármennyire is pillázok rá édesen, nem szeretne magától kibújni, így elsőként szépen kérem meg rá, hogy adja ki, de miután nem hajlandó szót fogadni, összehúzott szemöldökkel, meglehetősen agresszívan, de lányos gyengeséggel kezdem el öklömmel csapkodni, dorkós lábammal rugdosni, de még erre sem hallgat, így végső elkeseredésemben a tőlem nem sokkal jobbra elhelyezkedő poroltót szemelem ki... nem is rossz ötlet... telefújom poroltóval és majd csak szétrobban... add. ki. a. kaját.
Már épp indulnék, hogy gonosz tervemet megvalósítsam, mikor is fejem mellett két centivel csapódik a szerkezetnek egy nálamnál sokkalta nagyobb tenyér, ami indiszkréten segít a gépnek a teljes lelki kétségbeesésnek, mert a pofon után rögtön kiadja a kekszet... sőt! Nem is egy csomagot, hanem kettőt!
Mondjuk az első reakcióm az nem az, hogy örülök, hanem a totális ijedség, melytől vezérelve ugrok egy hatalmasat, s halkan felsikkantva nyílnak hatalmasra szemeim... szemüvegem orrom hegyéig csúszva egyensúlyozik nózimon, kezeimből kis híján kipotyognak a levadászott zsákmányok, én magam pedig olyan picire húzom össze magam, amilyenre csak tudom, mert lehet, hogy csak egy kezet látok, de azon feketék a körmök, és kis híján bele építette a falba a kaja automatát... te jó isten... ki ez a szörnyeteg?
- Erősen kell megütni, mert mostanában nem akar működni – jegyzi meg névtelen segítőm tenger mély hangján, s én csupán egy percnyi hezitálás és a menekülési útvonalak felmérése után vagyok képes megszólalni, de akkor is csak halkan, mert nem tudom ki ez az alak, de egészen biztos, hogy nem szeretnék vele újat húzni...
- Erőlködtem... de nem tetszett neki... – közlöm halkan, összeszedve az ujjaim közül kis híján földre szállingózó elemózsiát, amit persze elősegíti a nagyon, nagyon közelről, szinte a fülembe kuncogó egyén, amit hirtelen nem tudok hova tenni, mert eddig esküdni mernék nem volt ilyen intimségben hozzám... na jó. Megköszönöm, aztán eltépek, mint a vadlibák... - de azért... köszönöm! – fordulok meg, hogy egy édes mosolyt villantva próbáljam meglágyítani szívét, mielőtt keresztbe bekap. Valamiért az az érzésem van, hogy perceken belül belém harap és elvonszol valahova, hogy felfalhasson... kezd visszatérni a paranoiám, mert eddig még sosem próbáltak meg belém mászni ebédszerzés előtt...
Amint szembekerülök azzal az átható szempárral, ami az imént épp a hátamra próbált lyukat égetni megdermedek, s kis tányér méretű fekete íriszekkel pillázok rá szemüvegem mögül, egyszerre csak még inkább magamhoz ölelve szerzeményeimet, mintha egy rakat zacskó védelmet adhatna a fölém magasodó, sötét alak elől... ében tincseiben két szőke fürtöcske vegyül, rakoncátlanul hullnak jóképű arcába, melyre percek alatt kanyarodik valami megmagyarázhatatlanul gonosz és gatyahúzogató mosoly, amitől kedvem lenne szedni a nyúlcipőmet és villámgyorsan menekülni...
S lám, mint a villámcsapás hasít fejembe Kai monológja képében, miszerint „Tora, a PSC tigrise, olyan, mint egy egyszemélyes álltakert. Minden ragadozót megtalálsz benne, és ha kedves a testi épséged elkerülöd, mielőtt beléd harap... ”
- Nincs mit – hangzik a válasz könnyedén, s hogy egy biztosítsa nekem ez tényleg nem került semmibe, csupán néhány számomra fontos testi jellemző elvesztésébe, közelebb lépve szünteti meg azt a leheletnyi távolságot is, ami eddig arra szolgált, hogy elmeneküljek. - Te Takeru vagy, igaz?
- Honnan tudod? – szökik ki számon a kérdés, de amint elhangzott, már tudom is rá a választ. És azt, hogy hülyeség volt feltenni, mert ezzel csak adom alá a lovat, ami számomra nem szerencsés felállás... mosolya már vigyorrá vadul, én pedig riadt nyulacska módjára lapulok az automatának, halk felcsuklással megspékelve, ami úgy látszik nagyon is mulattatja, mert most már nevet is... remek. Ezek szerint még is csak én vagyok a jobb emberismerő, és Kai nagyon is csak óvni akart... mivel ő idősebb... és volt szerencséje ilyen apróságok miatt seme-csapdába kerülni... Masato... hogy miért hiszek én el neked mindent!?
- Egy magazinból. A címlapon vigyorogsz... – adja meg azért a magyarázatot, még ha ő is tudja, hogy önmagamtól is rájöttem, és hogy kis agytekervényeim mára menekülésen dolgoznak...igazából fogalmam sincs mit kéne tennem, mert pasi még nem nyomult rám... attól már zavarba sem jövök, ha fehér neműk hada hever az öltöző asztalomon, mikor koncert után bevonulunk... de... de tulajdonképpen, mit is akar tőlem? Mondjuk ez nyilvánvaló... akkor... hogyan is akarja tőlem?
- Téééényleeg... el is felejtettem, hogy az egész épület ezen csámcsog... – jegyzem meg halkan, szőke tincseim közé túrva egy halvány kis mosollyal, ami szinte azonnal lefagy pofimról, mikor is egy hirtelen mozdulattal immáron mindkét oldalról kezek veszik el a kiutat, s ő intimszférámba hatolva hajol le hozzám... szinte azonnal megérzem finom kesernyés illatát, s ahogy lehelete forrósága végig cirógatja nyakamat, úgy merevedek meg, mintha karót nyeltem volna... egy kis chilivel. Ugyan is pofim is úgy lángol, mint a tábortűz. Hogy miért is... mert egy pasi szuszog a nyakamba! De minek...
- Gratulálok, a helyezésedhez. Kíváncsi voltam ezek után, vajon kis is lehetsz – duruzsolja halkan, orrával alig érezhetően érintve nyakam érzékeny bőrét, melytől ismét elkap egy csuklási roham, főleg ahogy mélyet szippant illatomból... Na jó! Ideje lelépni! Nagyon gyorsan!
- Öhm... nem olyan nagydolog! Csak egy cikk... – habogom halkan, ugyan is még mindig elszántan a nyakamba hajol, s most az egyszer hálát adok a kamiknak, hogy ilyen kegyesek velem, mert szemtől-szemben nem tudnám elviselni azt a vigyort, amit vág... érzem a bőrömön, hogy majd’ körbe ár a fején a szája... oké, most aztán, már tényleg ideg mennem. Nem csak azért, mert menten elájulok, olyan intimen simul hozzám szinte, de ráadásul a pocim is kordul egy nagyot, ezzel legalább egy kicsit megtörve az enyhén kínos csendet... legalábbis számomra kínos... zavaró... nem szeretek zavarban lenni...
Nyelek egy nagyot, hogy összeszedjem mindene erőmet, s végtagjaimba áramoltatva bírjam magam mozgásra, de terveimet keresztbe húzva mászik szinte pofimba, én pedig már a végletekig húzódom el, mintha épp az automatába akarnék mászni... persze őt ez nem gátolja, mert mikor buksim koppan a gép üvegablakán, gonoszan villannak szemeim, én pedig sajátjaimat összeszorítva reménykedve abban, hogy nem fog megenni, míg ilyen védtelenül félek tőle... az nagyon galád dolog lenne...
De szinte már én is csalódok, mikor ajkak vagy egyéb zavarba hozó tényezők helyett csupán zacskó zörgést hallok, hogy mikor kinyitom szemeimet, már csak néhány írásjel és a sárga szín egyvelege villogjon pofimba, amire csupán meglepetten szöknek szemöldökeim homlokom közepére... mi a?
- Ezeket nehogy itt hagyd, ha már ennyit küzdtél értük... - vigyorog képembe pofátlanul megrázva a két zacskót, amit segített kierőszakolni a gépből... én pedig egy percig minimum csak jojózok az arca és az elemózsia között, hogy mikor végre felfogtam, hogy tulajdonképpen, most csak megszívatott méreggel vegyes megkönnyebbüléssel kaphassam ki mancsából az ebédünket, egy cseppet azért még is csak csalódva a végkifejletbe... de azért örülök is! Csak ez... ez most gonoszabb volt, mintha a torkomat akarta volna megnyalni...
Se szó, se beszéd, szorosan magamhoz préselve a csomagocskákat mászok ki nagy teste takarásából, hogy még paranoiás hátra tekintetésekkel egybekötve iszkolhassak vissza a próbaterembe, mielőtt meggondolja magát és mégis letámad itt helyben... de csupán széles vigyorát látom s azt, ahogy kacsintva küld felé egy puszit maró jókedvvel tekintetében... ez... ez aljas volt...
Azt hiszem meg van a mai nap tanulsága: Higgy, Kai-nak mert, mindig csupán a tapasztalat beszél belőle... azt hiszem rövidesen meglátogatom, adjon már egy-két túlélési tippet, mert ha Tora látta a cikket, akkor kizárt, hogy a többi „ragadozó” -nak nevezette egyed ne tette volna... végem... Viszlát, nyugodt élet! Sayonara!
És egy kis adalék... merő ajándékXD
Takeru: http://4.bp.blogspot.com/_ElMHwG5NS00/TB5iIv1dNfI/AAAAAAAAADo/oxpZB8j0PdA/s1600/takeru.jpg
Tora: http://3.bp.blogspot.com/_h6pvrpIlvr4/THQ3YqMG9hI/AAAAAAAAAuk/ikhZx9AEHCI/s1600/Senkou+%5BRegular+Edition+Type+B%5D.JPG (bal alsó a drága*.*) |
