|
A három meggyötört pamutszál újra Hitsugaya ujjai közé szorult. Hosszú órák óta szórakozott már ezzel, befonta, majd kibontotta művét. Várt valamire. Arra az érzésre, ami mindig hatalmába keríti éjszakánként. Amikor leszáll a sötétség Seireiteire, a Tizedik Osztag kapitányát furcsa szorongás keríti hatalmába. Nem tud másra gondolni, csak arra a sötétlila szempárra, arra a határozott arcra, amit épp csak annyira csúfít el az a sebhely, amennyi elég ahhoz, hogy senki ne vonja kétségbe viselője férfiasságát és harcedzettségét. Azok a csodásan ívelt ajkak, és az a reiatsu, ami minden alkalommal úgy perzseli a kicsi kapitány szívét.
Nem tudta mi ez az érzés, de a tőle megszokott maximalizmussal igyekezett rájönni, hogy miért jutnak ilyen dolgok eszébe, de ami még fontosabb, miért csak éjszakánként? Matsumoto idióta magyarázatában lenne némi igazság? A hadnagy szerint ilyen, amikor valaki szerelmes. De az… Nem, nem lehetetlen, de nem is szabad. Egy kapitány és egy másik osztag fukutaichója? Ugyan… Másrészről, nincs rá semmiféle biztosíték, hogy ő is így érez.
El kell mennie hozzá. Meg kell kérdeznie. Ha valami balul sül el, akkor ráparancsol, hogy tartsa a száját, ha mégis elmondaná bárkinek is… Nos, nagy baj akkor sincs, hiszen ki adna egy hadnagy szavára, ha egy taichóéval áll szemben?
Az éj leple alatt indult el. Nem kellett messzire mennie, de nem is lett volna szerencsés, hiszen az eső úgy esett, mintha valaki kötelezővé tette volna számára, Toushiro léptei mégsem voltak sietősek. Ráérősen sétált, ezüst haján az utcák kósza fényei gyémántként mutatták az esőcseppeket, tincsei lassan arcába borultak a rájuk esett víz súlyától, a hirtelen jött szellőtől pedig szétnyílt kapitányi rangját bizonyító köpenye. Messziről olyan volt, mint egy fekete ruhás, fehér hajú, széttárt szárnyú angyal. Arca komor volt, mint mindig, de amikor megpillantotta a Kilencedik Osztag szállásait, ez a sötétség átcsapott bizonytalanságba. Be akar menni? Muszáj elmondania? Erőt vett magán és határozott léptekkel igyekezett a hadnagyi szállás felé.
Amikor már a rizspapírból készült tolóajtó előtt állt, megint rátört a bizonytalanság. Egyik fele nem akarta megalázni magát, nem szerette volna, ha Hisagi kineveti. Másrészről akár jól is elsülhet a dolog. Igen… Ez a valószínűbb, ha nem is érez semmit iránta a tetovált arcú hadnagy, akkor sem olyannak ismerte meg, aki ilyen helyzetben kinevetné, és gúnyt űzne a másikból.
Miközben elhúzta az ajtót, fejében még mindig száguldoztak a gondolatok. Érvek és ellenérvek álltak csatasorba a sajátjuknak hitt Igaz oldalán, a kibontakozni készülő háborút pedig nem lehetett elkerülni. Hitsugaya végül erőt vett magán, elcsendesítette a tomboló veszedelmet és belépett.
Most volt itt először, mégis úgy érezte, mintha hazajönne. Annyit álmodott már ezzel, annyiszor elképzelte, hogy milyen lehet az a hely, ahol a szeretett férfi szabadidejét tölti. Az első, ami szembe tűnt neki, egy kis asztal volt. Azon pihent Kazeshini, és Hisagi ruhái. Hitsugaya elmosolyodott a rendetlenségen, de nem nyúlt semmihez. Lábai egy félig elhúzott ajtóhoz vezették. Bentről furcsa hangok szűrődtek ki: fájdalommal vegyes sírás. A kis kapitány aggódva, szinte gondolkodás nélkül rontott be. A futonon ott feküdt Shuuhei, teste fürdött saját verejtékében, arcáról vér csöpögött. Toushiro ekkor látta meg az üvegdarabot, amivel a férfi öntudatlanul hasította fel arcát ott, ahol a régen szerzett sebhelyek húzódtak. A vendég azonnal odarohant, kikapta az éles eszközt a még mindig alvó Hisagi kezei közül, és egy, a futon mellett pihenő ruhadarabbal kezdte törölgetni a véres arcot. „Hát ennyire fáj…? Még mindig, ilyen hosszú idő után is?”- gondolkodott a taicho, közben akaratlanul is közelebb hajolt szerelméhez. Ajkait gyengéden érintette a férfiéhez, szemeit félig lehunyta. Szerette volna, ha megfagy a pillanat és az idő nem halad tovább, magával ragadva ezt a jelenetet, amikor végre megérintheti Hisagi Shuuheit. Azonban a csodás érzés azonnal semmivé vált. A fukutaicho szemei kipattantak, ijedtében pedig ellökte a kis kapitányt. Hitsugaya ezt jelnek gondolta, így szemeit lesütve azonnal az ajtó felé indult, Hisagiban azonban csak ekkor kezdtek körvonalazódni a dolgok. A Tizedik Osztag kapitánya, aki után olyan rég óta sóvárog, épp az imént akarta megcsókolni… Nem engedheti el! Ha itt van, és viszont szereti, együtt kell lenniük. Nem érdekelte, hogy mik a szabályok, azonnal a taicho keze után kapott, aki meglepődve zuhant rá a futonra. Arcán egyszerre három érzés mutatkozott meg: nem számított erre a fordulatra, mégis nagyon kíváncsi volt, hogy ezt miért tette a férfi, de úgy érezte, ez élete legszebb éjszakája.
Shuuhei közelebb hajolt hozzá, kezeit Toushiro arcán pihentette és ajkaik lassan összeértek. Úgy olvadtak egymásba, mintha így akarnák kifejezni szerelmüket. Nyelveik lassú keringőt jártak, érzékien simogatták egymást. Amikor szétváltak, Hisagi átölelte az ő hófehér hercegét, aki szerelme vállán pihegett tovább. Shuuhei úgy szorította magához, ahogyan egy kagyló óvja oly’ nagyon féltett gyöngyszemét, és a hadnagy ekkor eldöntötte, soha nem engedi el többé Hitsugaya Toushirót.
|
