|
Békés álom, melegség és a biztonságérzet.
Ismét az ő ágyában ébredek. Felülök, és tétován megvakargatom fejemet. Határozottan emlékszem, hogy a kanapén ültem... Bizonyára elnyomott az álom, és az ágyába fektetett.
Körülpillantok. Nincs itt. Mennyi lehet az idő?
Kikászálódom az ágyból, és örömmel tapasztalom, mennyivel jobban megy, mint legutóbb.
Már nem szédülök, sőt. Éhes is vagyok.
Az ágy mellett egy széken találok nekem kikészített ruhákat, és felöltözöm.
Nyílik az ajtó. Nagyot dobban a szívem, megperdülök és csalódottan veszem tudomásul, hogy ez csak Byron.
- Jean-Claude szeretne veled beszélni.
***
Belépek az ajtón, és csodálkozva pillantok körül. Nah itt még nem jártam. Ez egy nagyon szépen berendezett dolgozószoba.
Jean-Claude az íróasztal mögött ül. Mosolyogva hajtom meg fejem.
- Üdvözöllek Város Ura.
- Megtisztelsz Donovan. Kérjek, foglalj helyet nálam. Megkínálhatlak valamivel?
- Köszönöm nem. - Leülök vele szemben egy székre, és figyelmesen szegezem rá tekintetem. Komoly az arca, de most is gyönyörű.
Átesünk a kötelező frázisokon, a „hogy érzed magad”-on és hasonlókon, a hálás köszöneten, majd végül a lényegre tér.
- Szeretnék rákérdezni, miféle kapcsolat van Asher és közted.
Belém reked a levegő, és a gondolataim vadul kezdenek kavarogni. Miért érdekli? Mit akar ezzel?
- Barátok vagyunk.
- Bon... Szóval semmi komolyabb, ugye?
Talán féltékeny? Úgy tudom Asher és ő szeretők... bár ez csak pletyka, és én a pletykáknak nem szeretek hitelt adni.
- Miért kérdezed ezt tőlem? - szegezem neki nyíltan a kérdést. Szeretek nyílt kártyalapokkal játszani.
- Történt valami, és nem szeretném ha emiatt neked is bajod esne...
- Mi történt? - húzom össze gyanakodva szemöldököm. Most már végképp nem értem ezt az egészet.
- A betolakodó vámpírok vezetője, Viktoria foglyul ejtette Ashert, két másik vámpírommal együtt.
...
Levegőt sem bírok venni... csak tátogok. Összeszorul a torkom...
- De hát... ez hogyan lehetséges? Hiszen Asher a helyettesed, és nagyon erős... és... és...
Idegesen harapok ajkamba. Jaj istenem...
- Anitáék már keresik. A likantrópok és a vámpírjaim is, mihelyt beesteledik útra kelnek, hogy megtalálják őket.
- Akkor én sem vesztegetem itt az időmet! Bocsáss meg.
Felpattanok a székről, és az ajtóhoz sietek.
- Donovan... - Hangja megállít, és a kilincsre fagy a kezem. Visszapillantok rá, már áll. Arca komor, tekintete sötét viharként örvénylik. - Ne szeress bele Asherbe.
Biccentek.
- Nem is állt szándékomban. Ő a barátom. Megmentette az életemet többször is. Most rajtam a sor, hogy segítsek.
Vele szemben pedig úgyis esélytelen lennék.
Kirobogok az irodából, az épületből.
Ez mind szép és jó, de mi a fenét tehetnék én?
***
Jobb ötlet híján bepattanok a kocsimba, és Anita házához hajtok. Mákomra meg is találom őt, épp csak hazaugrottak átöltözni és felfegyverkezni.
- Don? Te mit keresel itt? - Fogad engem csodálkozva, és a nappaliba vezet.
- Segíteni szeretnék.
- És hogyan, ha szabad kérdeznem? - hajol az arcomba Richard. Látszólag megint dühös valamiért, de ez most a legkevésbé sem érdekel.
- Azt még magam sem tudom, de majd igyekszem kreatív lenni.
Anita összepattintja fegyverszíjának csatját, felveszi zakóját, és rám pillant.
- Tudsz bánni a fegyverrel?
- Gyorsan tanulok.
Pár perccel később, már egy kocsi hátsó ülésén zötyögök, zsebemben egy kis 38-assal, amit Anitától kaptam.
Az úton röviden felvázolja nekem a tervet. Mit ne mondjak, egyszerű terv. Berúgni az ajtót, bemenni és szétlőni mindenkit.
Csodálkozom.
Ezzel a mentalitással és taktikai érzékkel még mindig életben van?!
Bárhogy is, mindent beleadok.
Tartozom ennyivel Ashernek.
***
Besötétedik, mire megtaláljuk St. Lous egyik külvárosi településén azt a címet, amelyet Anitának diktált le mobiltelefonon valaki.
Egy hatalmas, régi, kihalt épület. Törött, bedeszkázott ablakok, mindent benőtt a gaz, rengeteg szemét szétdobálva. Ijesztő.
Kiszállunk a kocsiból, torkomban dobogó szívvel figyelem, ahogy Anita előresiet. Mögé sorakozunk a többiekkel, ő pedig tökösen megdöngeti az ócska kaput ökleivel.
Semmi.
- Nem akarok beleszólni, de jobb lenne, ha előbb körülnéznénk, nem? - firtatja Micah halkan. Anita bólint, Nathaniel elindul az egyik irányba.
- Én a másik oldalát nézem meg - mondom halkan.
- Jó, de vigyázz magadra Don.
- Úgy lesz.
A hátsó kertig lopakodom a sötétben. Nem félek nem félek nem félek - mantrázom némán magamban, és izzadó kezemmel szorongatom az Anitától kapott 38-ast.
Nathaniel lép mellém.
- Semmi - mondja halkan.
- Szintúgy. Egy bejáratot sem találtam azon kívül. Az ablakok pedig bedeszkázva, de szükség esetén lefeszegethetjük az egyikről. Már ha érdemes...
- Igen... a jelek szerint, nincs itt senki. Menjünk vissza a többiekhez.
Elöl, csendben várnak minket. Nathaniel beszámol nekik. Úgy fest, nem ez lesz az a hely, amit keresünk.
- Nem érzem vámpír jelenlétét én sem - suttogja Anita. - De attól még vígan tivornyázhatnak odabent. A bedeszkázott ablakok is érdekesek. Mindet alaposan lefedték, önmagában már ez is gyanús. Bemegyünk.
Micah egy ütéssel betöri az egyik ablak deszkáit, és nesztelenül bemászunk. Megjegyzem: az előbb olyan hangazavart okozott a kapudöngetéssel, hogy a holtak is felébrednének, tehát számítanak ránk. Ezt a véleményemet Anitával is megosztom, és ő bólint.
- Maximum szarrá lőjük mindet.
Jahhhj istenkém. Tökös csaj, de nem igazán taktikus. Nem baj, bízom benne, elvégre ő sokkal tapasztaltabb ezen a téren, és biztosan tudja mit csinál. Vagy nem. Utóbbi esetben azt hiszem elérkezett az ima ideje.
Odabent por és kosz, régi törött bútorok és szeméthalmok, amelyek már olyan régóta állhatnak itt, hogy már a bomlás idején is túl vannak, így csak dohos, penészes szag fogad minket.
Beljebb hatolunk, és a folyosóra osonunk. Ott már meglepő tisztaság van, és szőnyeg borítja a padlót. Helyben vagyunk.
- Ha sejtésem nem csal - súgja Anita nekünk - az alagsorban lesznek. Keressetek egy pincelejárót vagy hasonlót. Minden bizonnyal jó elrejtve lesz.
Szétszóródunk, de azért nem veszítjük szem elől egymást.
- Megvan! - hallom, és felkapom a fejem. Nathaniel találta meg. Egy régi könyvszekrény mögött találjuk meg a falba vágott nyílást. Kényelmesen befér rajta egy ember, pont akkora.
- Gyerünk - súgja Anita. - Don, te maradj itt.
Megrázom a fejem.
- Szó sem lehet róla, én is le akarok menni veletek. Nem hátráltatlak titeket, ígérem.
- Don...
- Kérlek, Anita.
Sóhajtva biccent, majd elindul befelé.
Hosszan haladunk lefelé a vaksötétben. Az én likantrópiám nem párosul jó látási képességekkel, így óvatosan lépkedek lefelé. Hallom ahogy a többiek határozottabban trappolnak. Odalent már fáklyák égnek.
- Nem tetszik valami... - súgja Nathaniel. - Ha ez valóban a bázisuk, hol vannak az őrök?
- Lehet, hogy csapda...
- Üdvözöllek benneteket Viktoria Úrnőm szálláshelyén!
Rémülten perdülünk a hang irányába.
- Egy alakváltó! - suttogja dermedten Micah.
- Én is érzem az erejét - kontrázok rá. - Azt hiszem tigris vagy oroszlán...
A férfi előrébb lép, levéve kalapját elegánsan meghajol. Ugyanolyan XIV. Lajos korabeli cirádás ruhát visel, mint a vámpírok a legutóbbi összecsapásnál. Fején fehér, göndörített paróka, arca fakó a sok rákent púdertől, szája pirossal hangsúlyozva. Ha nem érezném a likantrópia bizsergető erejét, akár vámpírnak is nézhetném.
- Kövessetek, kérlek!
Anita bólint, így szót fogadva neki, megyünk utána. Van benne logika, hiszen ha nem támadnak ránk, akkor akár ki is dumálhatjuk a szorult helyzetből magunkat, sőt. Hű de optimista vagyok mostanában...!
|
