Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Ne szólj, szám!
Korhatár: 16+
Műfaj: Shounen Ai
Kategória: Egyéb anime
Feltöltő: Silvery
Feltöltve: 2010. 08. 09. 02:20:45
Módosítva: 2010. 08. 09. 10:25:37
Módosította: Silvery
Megtekintve: 2665 db
Kritikák: 6 db

Anime: Ouran High School Host Club
Ne szólj, szám!

 

 

Azok az érzelmektől csillogó sötétzöld szemek, azok a félénken reszkető ajkak, azok a fényes, lágyan omló vörös hajtincsek, melyek azt az álomszép, kipirult arcot keretezik… Gyönyörű.

 

Szívem összeszorul, ahogy testvére ajkai majdnem az övét simítják, ujjaim akaratlanul megfeszülnek a kanapé karfáján, de tekintetemet nincs erőm levenni róluk. Annyira egyformák, mégis ég és föld.

- Senpai.

Hikaru a derekánál fogva dönti kicsit hátrébb fivérét, ismét arcához hajolva, s mintha minden egyes mozdulatuk egy újabb és újabb tőrdöfés lenne a szívembe. Vajon valaki elhiszi nekik, hogy ez csupán színjáték? Nem, nem hinném. Az ilyet nem lehet megjátszani.

- Tamaki-senpai. – nevem hallatára tágra nyílt szemekkel fordítom fejemet a hang irányába, s ahogy visszatérek a valóságba, ajkaimat udvarias mosolyra húzom. – jól vagy?

Testem mellett pihenő kezem, most a lány arcára vándorol, ujjaimmal ajkait végigsimítva húzom közelebb magamhoz.

- Természetesen, szépséged csupán olyannyira kábulatba ejtett, hogy nem tudok koncentrálni. – hallom magam mellől a lányok sikolyait, s ujjaim alatt a hófehér porcelánbőr kezd vöröses árnyalatban tündökölni. Ennél nagyobb elismerés nem is kell nekem. Ha már az én szerelmem reménytelen, így legalább tudok másoknak örömet okozni pár röpke pillanat erejéig… De miért? Miért nem mondhatom ezeket a sorokat neki? Soha nem tudhatja meg, mit érzek. Soha.

Óvatosan ismét feléjük sandítok szemem sarkából, végignézek az öccsét még mindig átölelő Hikarun, s a féltékenység ismét fájdalmasan hasít belém. Miért kínzom magam? Tekintetem Kaorura vándorol, de a meglepettségtől rögtön el is fordulok, s ledöbbentségemet leplezve fordulok ismét a vendégek felé. A tekintetünk… találkozott. De miért nézett engem? És miért tűnt úgy mintha, szomorúság tükröződött volna azokban a gyönyörű szemekben? Nem értem.

- Senpai, biztos jól érzed magad? – Szívem még mindig gyorsabban ver a szokásosnál, de próbálom arcomról eltüntetni az árulkodó jeleket. Tökéletesen megbuktam, mint host. Hagytam, hogy az érzéseim befolyásoljanak munka közben, és emiatt ráijesztettem egy vendégre… azt hiszem jobb, ha elmegyek, mielőtt még nagyobb hibákat követnék el. Végignézek a rám szegeződő aggodalmas tekinteteken, majd lassú mozdulatokkal állok fel a kanapéról. Megragadom a mellettem ülő lány kézfejét, s finom mozdulattal hajolok le hozzá.

- Akármilyen problémám lenne, a tudat, hogy aggódtok értem, pillanatok alatt elűzné. – lágy csókot lehelek a selymes bőrre, majd felegyenesedek, s visszafogottan mosolyodom el a kipirult arcok láttán – Viszont azt hiszem, mára vissza kell, hogy vonuljak… ha megbocsátanak, Hölgyeim. –egy utolsót biccentve lépek hátrébb, és kihasználva, hogy még szavaim hatása alatt állnak, gyors léptekkel sietek ki a szobából.

Az üres folyosóra érve hátamat a falnak döntve hunyom le szemeimet. Miért tűnik a máskor barátságosnak látszó épület ilyen ridegnek és idegennek? Mindig ilyen magányos volt ez a hely? És miért nem tudom elfelejteni ezeket az érzéseket? Napról napra egyre elviselhetetlenebb a közelsége, de muszáj kibírnom. Hikaru és Kaoru nélkül a Host Club nem lenne ugyanaz… Nekem pedig, mint elnöknek, maradnom kell. De mit tehetnék?

Kezemet ökölbe szorítva bokszolok a falba, s próbálok minden gondolatot kiverni a fejemből.

- Tamaki-senpai? – a hang hallatán egy másodperc alatt összekaparom a megmaradt kevéske önuralmamat, s gondtalan mosollyal fordulok meg.

- Haruhi? – kérdezem leplezetlen megdöbbentséggel. Mit keres itt? Attól még, hogy én elmenekültem a klubból, még nincs zárási idő.

- Senpai, előttem nem kell megjátszanod, hogy nincs bajod… Aggódtam érted, mi történt? – meghatódva hallgatom a lány szavait, majd a vállára borulva ölelem át.

- Az ééén Haruuhiiiim. De édes vagy akkor is, mikor aggódsz.

- Senpai, most ne hülyéskedj. – óvatosan tol távolabb magától.– mi a baj? – Tekintetem elkomorul, s ismét a vállára dőlök, hogy ne lássa arcomat. Haruhi… Sajnálom, de ezt még neked sem mondom el… ezt a titkot örökre megőrzöm magamnak.

- Jól vagyok, csak egy kicsit… csak egy kicsit hadd maradjak. – szemeimet lehunyom, érzem, ahogy egy forró könnycsepp gördül végig arcomon, s Haruhi némán hagyja, hogy átöleljem. Igen, mindig tudja, mire van szükségem. Haruhi nekem olyan, mintha a kishúgom lenne. Köszönöm…

 

 

Másnap órák után, lassú léptekkel sétálok a klubhelyiség felé. A diákok vidáman cseverésznek, megtöltve élettel a tágas folyosót, de a boldog kacajok távolinak tűnnek, mintha egy hangszigetelő fal venne körül, füleimben csak lépteim ütemes zaja visszhangzik. Korán van, valószínűleg senki nem lesz még ott, de ez pont kapóra jön… egyedül szeretnék lenni.

 

Ahogy lenyomom az öreg kilincset, az ajtó nyikorogva tárul ki, s besétálok a félhomályban úszó szobába.

- Senpai? – meglepetten fordítom tekintetemet a hang irányába, s szemeim tágra nyílnak, mikor megpillantom az illetőt.

- Kaoru… - suttogom nevét, szinte magamban, s látom, ahogy ajkait széles mosolyra húzza.

- Látom már te is meg tudsz különböztetni minket, Senpai. – én is magamra kényszerítek egy mosolyt, és az ablakhoz sétálva szívom magamba a napfényt.

- Ritkán látni téged egyedül, hol van a bátyád? – hangomban akaratlanul is keserűség bujkál, s szám szélére harapva nézek a fiúra… El sem hiszem, hogy kettesben vagyok vele. Ilyen alakom talán soha nem adódik még egyszer… Lehet, hogy el kéne mondanom neki, mit érzek? Lehet, hogy utána kevésbé fájna? Nem. Nem szabad. Csak fájdalmat okoznék neki, ha rázúdítanám az érzéseimet.

- Hikaru… nem tudom, hol van. – bátyja neve hallatán szemeit lesütve mered a padlóra, s felé fordulva lépek közelebb hozzá. Miért tűnik úgy, mintha mindjárt sírva fakadna? Talán összevesztek? Utálom magam miatta, de érzem, ahogy egy pillanatra remény árasztja el testem, szívem dübörögni kezd mellkasomban. Néma csend következik, majd tekintetét rám szegezi, alig pár lépés választ el minket egymástól. – Senpai… – hangja bizonytalan, még egy lépést teszek felé, hogy jobban halljam halk szavait. – Tegnap… láttam, ahogy Hikarura néztél, és régebben is sokszor észrevettem, hogy minket figyelsz elmerengve. – Szemeit könnyfátyol borítja, kezei mintha remegnének, s szívem elszorul a látványtól… a fiú, aki mindig életvidám, aki mindig mosolyog, akinek szemeiben mindig csintalanság csillog. – …szereted őt, igaz?

Szemeim tágra nyílnak, pár másodpercig fel sem fogom, hogy mit mondott… tehát ezért van ilyen állapotban? Vajon attól tart, hogy megpróbálom elszakítani tőle? Mit mondhatnék? Valahogy meg kell nyugtatnom…

Közelebb lépek hozzá, ujjaimat arcára simítom, és elmosolyodom a látványra, ahogy a meseszép pofi kipirosodik. Ha tudná, milyen aranyos ilyenkor. Érzem, ahogy érintésem hatására teste megremeg, s kezemet visszahúzom… nem akarom megijeszteni.

- Ne aggódj, az érzéseimet magammal viszem a sírba. – elfordulok tőle, visszasétálok az ablakhoz, egyik kezemmel a párkányra támaszkodom, másikkal fáradtan dörzsölöm meg homlokomat. Remélem szavaimból rájött, hogy nem célom szétszakítani őket. Sose tennék ilyet pont azzal a személlyel, aki az egész világon a legfontosabb számomra. Nem válaszol semmit, csak szipogása töri meg néha-néha a teremben lakozó néma csendet.

Lenézek az udvarra a nyitott ablakon keresztül, mélyet lélegzem a friss, délutáni levegőből. Végignézek a parkban mászkáló, szórakozó diákokon, mindenki olyan gondtalannak és vidámnak tűnik. Hirtelen megakad szemem egy furcsa páron, s egy lépéssel hátrébb lépek a meglepettségtől… ez hogy lehet?

A következő pillanatban Kaoru már mellettem állva pillant le rájuk, s látom, ahogy tekintete elkomorul. Haruhi a padon ül, s Hikaru mellette fekszik, fejét az ölébe hajtva, pont, mint egy párocska. Ez… lehetetlen… de miért? Akkor ezért volt Kaoru ilyen letört ma délután? De hogy teheti ezt vele Hikaru? Ráadásul Haruhival… nem is tudja, mekkora kincset dobott el magától. Én soha nem tennék ilyet vele.

- Senpai, jól vagy? – kérdezi aggodalmas pillantással, s először nem értem a kérdést. Én? Miért étem aggódik?

Hát persze… hiszen azt hiszi, hogy Hikaru az, akit szeretek.

Szemeimet lehunyva készülnék válaszolni, mikor Kaoru remegő hangon folytatja:

- Senpai… ha gondolod… én helyettesíthetem Hikarut, hisz teljesen egyformák vagyunk. – Nagyokat pislogva nézek rá… jól hallottam? Kaoru felajánlja magát nekem? Álmodom?

Elég lépek, ujjaimmal végigsimítom a bársonyosan selymes arcot, mire Kaoru szemeit lehunyva rezzen össze. Helyettesíteni Hikarut? Nem… hisz te vagy az egyetlen, akit szeretek. De miért? Miért nem tudom ezt hangosan kimondani?

Arcunkat alig pár centi választja el egymástól, érzem ajkaimon leheletének lecsapódását, s szívem mintha a torkomban dübörögne. Ez az a pillanat, amire mindigis vágytam. Hihetetlen, hogy Kaorut tarthatom kezeim között, hogy megérinthetem, megcsókolhatom. Tényleg olyan, mint egy álom. De miért? Miért ajánlotta fel? Talán így akar bosszút állni Hikarun? Vagy csak magányos? Nem tudok rajta kiigazodni.

Ajkaim már szinte az övét súrolják, de az utolsó pillanatban megállítom a mozdulatot, ujjaim lassan lecsúsznak arcáról, s távolabb hajolok tőle.

- Nekem ez így nem megy. – suttogom, s hátrébb lépek egy lépést. Ha most megcsókolom, soha többé nem leszek képes elengedni… mindig erre vágytam, de nem így.

Látom, ahogy egy könnycsepp tör elő szeméből, s lassan folyik le a szépen ívelt arcon, mígnem állát elérve cseppen le a földre. Sír. Miattam sír? Vagy Hikaru miatt? Nem tudom.

Még pár lépést hátrálok, s úgy érzem, mintha szívem darabokban heverő szilánkjain lépkednék. Ezt nem bírom tovább, nem vagyok képes nézni, ahogy sír… Meg akarom vigasztalni… azt akarom, hogy mosolyogjon, hogy rám nevessen, hogy boldogság csillogjon szemeiben. Kaorunak hátat fordítva sietek ki az ajtón, s a folyosón lépteim egyre gyorsulnak, a sétából pár másodperc alatt futás, majd izzasztó loholás lesz.

Lihegve érek az udvarra, csak Haruhiék mellett állok meg. Hikaru mosolyogva ül fel, mindketten elég furcsán néznek rám.

- Hova sietsz ennyire senpai? – kérdezi értetlenkedve Haruhi, s most rajtam a sor, hogy meglepetten nézzek rájuk.

- Ti… ti mit csináltok? – szemeimet Hikarura szegezem dühösen, majd folytatom. – Mit csinálsz az én Haruhimmal? Ő ehhez még túl ártatlan!

- Senpai. – Haruhi hangja szigorú, ellentmondást nem tűrő, s visszazökkenek a valóságba, rájövök, hogy miért is vagyok itt. – ez minden, amit mondani akartál?

- Nem, még nem végeztem. Hikaru… hogy teheted ezt Kaoruval? Porba tiporod az érzéseit!!! – Hikaru egyik szemöldökét felhúzva pillant rám, majd elvigyorodva csóválja meg a fejét. Most mi van? Mi ezen olyan vicces?

Feláll a padról, mellém sétál, és a vállamra teszi a kezét.

- Senpai, én nagyon tiszetellek, de néha elképesztően sötét tudsz lenni. – hangja gúnyos, közelebb hajol, majd folytatja. – tanuld meg megkülönböztetni a színjátékot a valóságtól. Kaoru az öcsém.

Ledermedve meredek magam elé, majd nézem, ahogy Hikaru némán sétál az iskola bejárata felé. Haruhi mosolyogva simítja végig a kezemet, majd a pad felé húzva ültet le.

- Kicsit maradj itt, és gondolkozz el a történteken… mi addig kinyitjuk a klubbot, lassan itt az idő.

Hikaru után futva hagy magamra, s még mindig nem hiszem el, amiket hallottam. Tényleg csak színjáték lenne? Vajon elhihetem, hogy csak testvéri szeretet van közöttük? Vajon reménykedhetek? Fejemet kezemre támasztva dőlök előre, s a földet bámulva idézem fel az elmúlt napok történéseit.

Kétségbeesetten pattanok fel a padról, s fejemet fogva folytatom a gondolatmenetet… hiszen… de… akkor most azt hiszi, hogy Hikaruba vagyok szerelmes?! El kell mondanom neki az igazat!

Gondolkodás nélkül kezdek el futni a bejárat felé, de alig pár lépés után megtorpanok. Ha nincs köztük olyan kapcsolat… akkor miért? Akkor miért volt olyan letört Kaoru? És ami még fontosabb… miért ajánlotta fel, hogy vállalja Hikaru szerepét? Ennyire magányos lett volna amiatt, hogy Hikaru és Haruhi együtt vannak?

 

 

A club ajtaja előtt lelassítok, egy gyors mozdulattal simítok végig hajamon, s már előre felveszem az elsőszámú host szerepét. Ahogy benyitok a szobába, látom, hogy a vendégek már megérkeztek, s a lányok lelkes sikítással fogadnak. Leülök a szokott helyemre, s látogatóim egyből körém gyűlnek.

 

- Tamaki-sama, jobban érzed magad? – Végigsimítom a mellettem ülő lány arcát, s ajkaimat csábos mosolyra húzom.

- Most, hogy újra itt lehetek már igen. – a sikítások hallatán büszkeség tölt el, s egy kis időt is nyerek, hogy az ikrek felé sandítsak. Hikaru épp végigsimítja Kaoru arcát, s fél füllel hallom szavait. „Kaoru, olyan gyönyörű, mikor így kipirul az arcod”. Ez tényleg csak színjáték lenne? Nem tudom elhinni… Kaoru hátrébb dönti a fejét a szavak hallatán, szemeit lehunyva engedi, hogy bátyja a nyakához hajoljon, ezzel hangos sikolyokat előcsalva a körülöttük álló lányseregből. „Tamaki” nyöszörgi Kaoru, de elharapja a szó végét, szemei tágra nyílnak, s én gondolkodás nélkül állok fel a kanapéről, szintén tágra nyílt szemekkel… rosszul hallottam volna? Kaoru komolyan az én nevemet suttogta, vagy ez tényleg csak egy álom? Láthatóan a vendégek is meglepődnek a hirtelen fordulat hatására, s a csendet Hikaru nevetése töri meg.

Mosolyogva sétálok Kaoruhoz, magamhoz húzom, és megkezdem a nem éppen szokványos szereposztású színjátékot.

- Kaoru, mindigis tudtam, hogy egy nap engem választasz a bátyád helyett. – Most rajtam a sor, hogy végigsimítsam a kipirult arcot, s igaz, hogy a vendégeknek csináljuk a műsort, de én nem színészkedek. Minden szavam, minden érintésem, minden szívdobbanás őszinte, és csak neki szól. A helyek, ahol bőrünk egymáshoz ér, mintha felgyulladni készülnének, s a levegő szinte izzik körülöttünk. Magamhoz húzom, tekintetem elveszik a zöld szempárban. Már csak pár milliméter, és teljesül, amire vágytam.

Ajkunk szinte a másikét simítja, mikor Hikaru visszahúz, s finoman szabadítja ki öccsét az ölelésemből.

- Azt hiszed, a tied lehet? Kaoru csakis az enyém. – megdöbbenve zökkenek ki az álomvilágból, s a fülig vörös, sikítozó lányok gyűrűjében találom magam. Basszus… komolyan megcsókoltam volna ennyi ember előtt, ha Hikaru nem állít meg.

Hogy lehettem ennyire vak? Teljesen más volt Kaoru, mikor Hikaru ölelte át… a valóság és a színjáték közötti különbség… Ezt nem tudom elhinni. Ezek szerint Kaoru… lehet, hogy… érez valamit irántam?

- Majd meglátjuk. - Gondolkodás nélkül ragadom meg Kaoru csuklóját, majd a lányok felé mosolygok. – és most, ha a Hölgyek megbocsájtják, elrabolom egy pillanatra.

A lányok elpirulva bólogatnak, s sikítozva nézik, ahogy kihúzom a még talán náluk is vörösebb fiút a szobából.

A folyosó most is kihalt, pont, mint tegnap ilyenkor, de most mégis teljesen más érzés kilépni a klubhelyiség ajtaján. A rideg falak már nem tűnnek olyan magányosnak, szomorúnak. Ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, megszűnik a halk zeneszó, s néma csend telepszik ránk az üres folyosón. Szó nélkül támasztom hátát a falnak, ahogy hozzá hajolok, testünk egymásnak simul, minden porcikámat átjárja a forróság, s mellkasom egyre szűkebbnek tűnik, szívem majd kiugrik a helyéről. Ajkaink egymáshoz simulnak, először finoman, gyengéden csókolom meg a selymes bőrt, s mikor megérzem a rég várt pillanat gyönyörét, a csók egyre vadabbá, szenvedélyesebbé kezd válni. Nyelvemmel hosszú táncra hívva az övét falom ajkait, testem megremeg, ujjaimmal a vörös hajtincsekbe túrva húzom magamhoz, s érzem, ahogy ő is körém fonja karjait… igen… viszonozza az ölelésemet, viszonozza a csókomat, minden egyes érintést. Már rég meg kellett volna tennem ezt.

Zihálva hajolok el tőle, s levegőért kapkodva támaszkodom a falnak Kaoru mellett. Arcunk egymást simítja, s hallom, ahogy motyogni kezd.

- Tamaki-senpai… miért? – szeme könnybe lábad, érzem teste reszketését. Igen… itt az idő, hogy tisztázzuk a dolgokat.

- Szeretlek. – suttogom a fülébe, miközben arcát végigsimítom. – nem Hikarut, téged. Csak téged. Sajnálom, hogy nem mondtam meg előbb.

Szemeit lehunyva dől vállamra, teste rázkódik, s érzem, ahogy nyakam nedves lesz a forró könnycseppektől. Erősen szorítom magamhoz, s hosszú percekig ölelkezünk némán. Soha többé nem eresztelek el. Soha többé nem hallgatok el semmit előled. Soha.

 


 


Köszi, hogy elolvastad életem első fic-ét, remélem tetszett. =)  Folytatás várható. (a történet Kaoru szemszögéből)


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).