Mond csak. Mi fáj jobban? Ha cselekedsz, de nem érsz el vele semmit, vagy ha karba tett kézzel várod az elkerülhetetlent. Nincsen múltad, célok nélkül éled a jelent, nem hiszel a jövõben. A holnap téged nem kecsegtet semmivel, a tegnapodból nem maradt egy árnyék se, melybõl ma fényt kovácsolhatnál.

 Boldog vagy?

A kérdés számodra abszurd, hisz az ötven százalékát nem érted. Nem ismered a boldogságot, mint szót, fogalmat, érzést. Válaszolhatnál igennel, nemmel, mondhatnád, hogy nem tudod. Azonban annyira se foglalkoztat, hogy válaszra méltasd.

Mindig ilyen voltál? Ilyennek születtél?

Micsoda kérdés! Halkan felnevetsz, metszõn, örömtelenül. Senki se születik ilyennek, mindenkiben megvan a keresztút, a lehetõség a választásra. De mi van, ha valakitõl elveszik a jogot, saját sorsának formálására? Ha elpusztítják, hogy aztán olyan élettel ajándékozzák meg, amilyenre sose vágyott?

Ez vagy te! Egykor szerettél, gyûlöltél, sírtál és boldog voltál, mint minden ember. Miért hát a változás? Mi festette korom és vérszínûre az egykor hófehér vászont lelkedben?

Kérdés követ kérdést, ám válaszok nincsenek, a halál után nem gondolkodsz ilyeneken, csupán követed az ösztöneid.

Ki vagy te? Vagy, mi vagy te?

A válasz hûvös, tárgyilagos. A csillagtalan éjszaka, mindennél sötétebb árnya.

Szép vonású ajkaidra mosoly kúszik, beletúrsz félhosszú, ében tincseidbe, majd leveted magad a háztetõrõl.

Eszedbe se jut az öngyilkosság, már rég túlléptél az e célból elkövetett próbálkozásokon. Rádöbbentél, hogy hiába. Az egyetlen érzés, amit nem vettek el tõled, az életösztön.

Puhán földet érsz, sötét ruhád uszályként terül szét körülötted. Halotti lepel, fekete szemfedõ. Ruganyos léptekkel hagyod magad mögött a bûzös sikátort, bele veted magad a zajos embertömegbe. Kirívó vagy, fekete hattyú a vadkacsák között. Élvezed, de nem ajándékozod meg a téged bámulókat ritka mosolyoddal. Nem méltók rá, hogy lássák gyöngyként csillogó, hegyes szemfogaidat. Még áldozataid se láthatták, csupán érezhették.

Vadászol, a véred pezseg, régen néma mellkasodban, mintha újra szólnának a törzsi dobok. Nem az élet szelíd lüktetését, hanem a gyilkolás, a mámoros hatalom szimfóniáját játsszák. Felveted a fejed, jegesen metszõ, kék szemeiddel a tömeget kutatod. Semmi, senki nem kelti fel érdeklõdésed, ízlésed kifinomultabb.

Halkan felmorransz, és mára feladod, neked nem kell akárki. Lépteid az otthonodnak nem tartott lakás felé veszed. Már rég nem tartozol sehová, senkihez.

Az utcák, amelyeken áthaladsz, némák, élettelenek, akár csak te. Bellül újra síri csend van, mély és fullasztó. Nem foglalkozol vele, úgy döntöttél elfogadod, hozzászoksz.

Sikerrel jártál? Magad sem tudod. Számtalan év telt el, mióta utoljára hallottad szíved egészséges dobbanását, érezted az õt pumpáló véred melegét.

Bele harapsz nyelvedbe, és megízleled kiserkenõ véred, ám az semmi jót nem tartogat számodra. Nem csillapítja éhséged, nem adja az életérzést. Arcod fintorba húzod, legszívesebben kiköpnéd, de az nem méltó hozzád, leerõlteted száraz torkodon.

A következõ pillanatban azonban megérzel valamit, el is felejted a keserû ízt. Megtorpansz és vársz, de nem sokáig. A sarkon egy fiatal férfi fordul be, talán csak pár évvel fiatalabb, mint te, mikor meghaltál. Talán inkább fiú, húsz év körül, ha van.

Vörös haján megcsillan az utcai lámpa beteges fénye, zöld szeme jóval szikrázóbb, mint bármi a közelben. Tele van élettel, daccal, készen áll kiállni a világgal. Gyönyörû, mégis vadóc arcán, halovány mosoly ül, címzés nélkül.

Kezeit zsebre dugva közelít, ám tõled három lépéssel megtorpan, fejét félrehajtva néz egyenesen a szemedbe. Régen volt ehhez mersze bárkinek. Sõt, a ragadozótól való, természetes félelem szagát se érzed, csak meleg vérének, édes illatát.

Teszel felé pár lépést, de nem mozdul. A dobok feldübörögnek, hangosabban, mint eddig bármikor. Akarod õt, nem csak vérét, vagy testét. Szinte megszállottan vágysz a lelkére, minden rezdülésére.

Elmédben megállás nélkül visszhangzik, a tiéd kell, hogy legyen, csak a tiéd. Rögtön cselekedsz, és egy pillanat múlva, már mögötte állsz, hátulról átkarolod. Összerezzen és szabadulna, de nem hagyod, szorosan tartod karcsú, mégis izmos testét, arcodat puha tincseibe fúrod. Te vagy az erõsebb.

A falnak nyomod és nyakába csókolsz, mire remegni kezd, de még mindig nem fél. Dacol, szembeszegül, de nem retteg tõled. Akkor se, mikor metszõfogaiddal végigkarcolod selymes bõrét, vállától a nyakáig. Élvezettel nyalod le a kiserkenõ vért, hisz ilyen ízletest még nem kostóltál. Nem csupán szomjad oltja, hanem megtölti élettel egész tested, régen érzett forróságot tapasztalsz.

Azonban olyat is megérzel, ami meghökkent, torpanásra késztet. Elengeded a fiút és hátrálsz pár lépést. Õ megfordul, zöld szemeiben kába élvezet és düh izzik, kezében ezüstpengét szorongat.

Egy vadász! Keserûen felmorransz, és védekezõ pozíciót veszel fel, véres ajkaid hideg mosolyra húzódnak. Az egyetlen személy, akinek egyszerû megjelenése elég volt, hogy rég elfeledett érzéseket csaljon elõ, a fejedre pályázik. Rég halott szemeidben fájdalom villan, hisz ha ránézel, úgy érzed, oda is adnád neki.

Leereszted kezeidet, és kihúzod magad. Sokáig éltél. Fájdalomban, magányban, a semmiért. Most képes leszel meghalni, önként, talán még örömmel is, csak hagy nézhesd közben, ezt a gyönyörû szempárt. A fiú azonban nem mozdul. Határozottsága meginogni látszik, nincs hozzászokva a halálba sétáló ragadozóhoz. Fegyvert tartó keze megremeg, de tekintetét nem veszi le rólad.

Mindketten vártok. Egyikõtök a halálra, a másik maga sem tudja mire. Némán nézed õt, minden vonását mélyen magadba vésve. Bele szerettél volna elsõ látásra? Badarság, a magad fajtának nincsenek érzelmei, csupán belefáradtál a céltalan életbe. De még is…

Mikor a fiú mozdul, és a pengén megcsillan a régen látott hold ezüstös fénye, megadóan vonsz sötétséget kék tekintetedre, lelki szemeid elõtt, csak a mély, élettel teli zöld szempárt látva. Talán…végre…boldog lehetsz.