|
1. fejezet
Megtörténik a baj avagy hogy lehet könnyen és gyorsan szolgává válni!
Csodálattal figyelem az előttem lévő asztalon pihenő újabb remekművemet, s csillogó szemeimmel bejárom minden egyes részletét. Szinte elképeszt, hogy milyen jól megoldottam a kis nimfa szobor kezét, meg is dicsérem magamat érte. Szép volt Deidara. S gondolatban még vállon is veregetem magamat. Minden egyes porcikáját, minden apróságot bejártatok szememmel, s elégedetten nyugtázom magamban, hogy igen, nagyon is jó lett. Szinte tökéletesen kifejezi azt a kétségbeesett hangulatot, ami jelenleg bennem uralkodik.
Azt hiszem ebben a retvás iskolában más szórakozásom a rajzszakkörön kívül nincs is. Főleg így, hogy mostohatestvérem, Tobi minden lépésemet árnyékként követi, s nem győzi minden egyes szerencsétlen baklövésemet kommentálni. Idegesítő. Már az árvaházban is utáltam, most meg pláne, hogy egyszerre fogadtak örökbe minket... s itt kínoz már három éve... rettenetes... Utáltam azt a helyet, kicsi volt, ronda és koszos... a társaságról nem is beszélve. Így visszaemlékezve talán Tobi nem is volt olyan borzasztó társaság... Jézusom mire gondolok... Pofon kéne vágnom magam...
Amióta idejárunk, ebbe a jó színvonalú középiskolába, minden unalmas, szürke és hétköznapi módon telik... Semmi érdekes nincs itt. Főleg azért sem, mivel szerény személyem az iskola azon tanulói rétegéhez tartozik, akiket a levegős rétegnek hívnak... és nem, itt nem holmi gyapjú ruha levegősségére célzok, itt konkrétan azt értem, hogy minket a nagy menők, a kiemelkedő személyiségű, igazán csúcsszuper lánykák és fiúkák nem vesznek észre... egyszerűbben: levegőnek néznek. S így ők, a suli nagymenői szeretik sanyargatni a levegős réteget, így engem is jó párszor vertek meg az ebédpénzemért... viszont volt, mikor csak egy gúnyos megjegyzéssel engedtek el, mondván: kislányokat nem bántunk! Heh... Kikérem magamnak! 16 éves vagyok, és fiúnak látszom! Még akkor is, ha az iskola fele lazán nézne nőneműnek... lényegtelen... Sosem szabadulnék meg az én csodálatos szőke hajkoronámtól! Még ha meg kínoznának, akkor sem! Na jó... ezen eltöprenghetnék egy kicsit...
- Deidara-senpai! Nézd milyen menő házat csináltam!- rángatja meg vállamat Tobi, ezzel kitaszítva alkotói és gondolkodói világom legmélyéről. Unottan nézek oldalra, s kissé csodálkozó tekintettel bámulom az elégett gyufaszárakból felépített kis kunyhóhoz hasonlító valamit... Mi ez tulajdonképpen?
Államra teszem kezemet, s érdeklődve mérem végig a gondosan összeragasztott kis... ömh... kunyhót? Nem is tudom minek kéne nevezni, de biztos, hogy a háztól áll a legmesszebb... inkább valami elcseszett kutyakunyhónak felel meg...
Felpillantok, látom rajtam, hogy lélegzet visszafojtva várja véleményem. Na igen. Ő is tudja, hogy én ebben SOKKAL, ismétlem, SOKKAL jobb vagyok nála. Mégis, ettől függetlenül itt sanyargat életem egyetlen elviselhető helyén, és azt várja, hogy mondjak valami szépet erre a szarra.
Na, mi legyen? Meggyalázzam és törjem össze érzékeny lelkivilágát vagy... legyek kedves, mert lehet, hogy a nevelőapánk nem fogja díjazni az őszinteségemet... Végig fut az agyamon, hogy mit csinálna velem az az idegbeteg pedofil és hát... arra kell következtetnem, hogy nekem nem nagyon tetszene... még hogy CSAK nem nagyon? ROHADTUL nem tetszene.
Így hát egy erőltetett mosolyt húzok ajkaimra, s behunyt szemekkel, ugrándozó szemöldökkel veregetem meg a fekete hajú fiú vállát.
- Nagyon szép... izé...- tulajdonképpen mi is ez? Mit mondott? Ház?- ... Ház, hmm!
Látom, ahogy gyanakvás fut át arcán... helyesbítek, inkább elképzelem, mivel megint ezt az idétlen nyalóka maszkot vette fel, ugyan is szerinte ez trendi... Ha tudná, hogy röhögnek a háta mögött ezen, nem mintha rajtam nem tennék meg, csak én legalább nem akarom fokozni.
Én legalább nem próbálok szép rózsaszín masnikkal tele aggatott hajjal beszambázni az iskolába... Jézusom... Végig fut a hideg a hátamon, s érzem, ahogy meredeznek a pihék a tarkómon... borzalmas... Már tudom, hogy rosszat fogok álmodni.
Tobi hirtelen ölelése zavar fel mély megrökönyödésemből, hogy átessek egy ingerült karcsapásokkal vegyített tiltakozásba, ugyan is ez az idióta úgy szorongat, mintha megfujtani készülne.
- Jajj Deidara-senpai! Tudtam, hogy tetszeni fog!- kiáltja eszelősen.
- Tobi a rohadt életbe is, engedj már el, hmm!- rikítom, s mivel nem igazán akaródzik rám figyelni, meglendítem művészi kezemet, s egy csodás röppályát leírt pofonnal terítem a földre. Ingerülten állok fel, s ökölbeszorított kezekkel figyelem, ahogy a maszkos a földön vergődik, mint valami partra vetett hal. Mindig ezt csinálja.
Megvárja, hogy durva legyek. Pedig alapjában véve, ha nem húzná mindennapi állandósággal az agyam, nem ölelgetne úgy, mint egy szerelmest, és nem próbálna meg kukkolni fürdés közben akkor nem lennék ilyen vele. Sőt! Még talán, TALÁN el is viselném. De így... így nehezemre esik.
Végre felkel a földről, s fejét simogatva terem előttem, miközben kezeim után kap, s tökéletes drámaisággal emeli maszkos arca elé őket. Történetesetes imádja kihasználni a köztünk lévő félfejnyi különbséget, s eljátszani a Hoszé Ármándó és Mária Isabella romantikus kapcsolatát, noha minden bizonnyal tudja, legalábbis reménykedem benne, hogy ő hímnemű és ÉN is.
- Jajj Deidara-senpai! Tobi nem akart rosszat! Csak annyira szeret téged, hogy nem bírna élni nélküled! Ezért! Ezért kell elfogadnod ezt a kis házat, vagy megemlítem Oro-sannak, hogy milyen goromba voltál velem ma reggel!- magyarázza szívet – de nem az enyémet- szorongató hangon, s én csak az utolsó mondatánál gondolkodok el, hogy valójában nem is lenne rossz egy ilyen szar kis házikó a szobámba... mondjuk a kukám mellé! Még sem bele, mert hát... na... az veszélyeztetné a nemi és testi épségemet, épp úgy, ahogy Tobi látszólag azon szándéka, hogyha nem fogadom el azt a tetves alkotását, akkor beárul a nevelőapánknak. Ravasz... bár az ember ki sem nézné belőle, hogy az IQ-ja magasabb egy hörcsögénél...
- Rendben Tobi... elfogadom tőled, de hoznod kell, mert nekem a szobrom épp elég, hmm...- bökök a nimfára, bár magamban azért megjegyzem, hogy elférne a Tobi hülyesége még a kezemben, de semmi kedvem nevetségessé tennem magam a suli előtt. Úgyis a suli fele a nőies külsőmön röhög. Miért is? Mert hosszú a hajam? Na és? Annak a tetű Uchihának is hosszú, aztán még sem röhögnek rajta.
Mondjuk, lehet, hogy ennek az a fő oka, hogyha valaki beszól neki, az illetőnek egy hátig tuti nem lesz gondja a rágással, ugyan is pépesítve infúziózzák be neki az ebédet...
Tobi boldogan kapja fel a házikóját, mely ingatag kinézete ellenére stabilan tartja össze magát, bár azét remélem, hogy fél út után darabjaira esik... De persze nincs szerencsém... mint eddig mindig.
A szobrom felé fordulok, s féltő gonddal veszem karjaimba, s szorosan magamhoz ölelem, mintha valami Teddy mackó lenne. Lehet, hogy kéne vennem egyet. Mondjuk, elrejtek benne egy fél téglát, és megütlegelem vele Tobit, mikor az idegeimre megy. Nem is rossz.
Minél előbb beszerzek egyet!
Az ajtó felé araszolok, közben úton- útfélen nekitolatok egy-egy asztalnak, s cifrán káromkodva próbálok visszatérni a helyes útra. Mi a szarnak tesznek ezek mindent az útba? Mindegy. A nimfa szobor mögül kukucskálva haladok az ajtó felé, s kezemet kétségbeesett nyújtogatásba részesítem, s addig hadonászok, míg végül egyszer Tobit majd végre a kilincset is eltalálom. Boldogan nyomom le az eszközt, s nagy nehezen kinyitom az ajtót, s közben akrobatikus mozdulatokkal iszkolok a nyíló ajtó lap elől, persze Tobi már nem ilyen szerencsés... szépen képen törli a falap, ő pedig nyekeregve hullik a földre, s elterül, mint valami rongybaba...
Nevetni támad kedvem, de tekintettel arra, hogy egy és ugyan az a nevelőapánk, és tekintettel arra, hogy tudom, mit csinálna velem az a kígyóképű pedofil, inkább magamba fojtom, s csupán diszkrét kuncogásban fojtom el feltörekvő röhögő görcsöm. Megköszörülöm torkomat, s miután ez a gyengeelméjű feltornázta magát, kibukdácsolok az ajtón, ügyelve arra, hogy baja ne essék az én csodálatos, művészi szobrocskámnak. Mert ugyebár, az hogy Tobi lépten-nyomon összetöri magát a legkevésbé sem érdekel, csak akkor ha Oro engem vesz célba a büntetés miatt, amiért szegény, szerencsétlen maszkos srácra nem vigyáztam jobban. 16 éves! Minek kéne rá vigyázni? Lassan már majd a WC-re is én kísérem ki! Bár, ahogy ismerem Tobit, az idő elteltével nem előre, hanem visszafejlődik, s pár éven belül egy 1 éves értelmi szintjének megfelelően majd cumisüvegből szopogatja a répalevet.
- Deidara-senpai! Arra gondoltam, ha már én odaadtam neked a művemet, te is nekem adhatnád a szobroztad... Tudod! Kölcsönös szeretetünk jelének kinyilvánításaképp!- lép mellém Tobi, én pedig összehúzott szemekkel nézek rá. Milyen szeretetről makog ez? Szegény... Nem is tudja, hogy egyoldalú ábrándokba ringatja magát. Az én részemről maximum az elviselhetetlenség írható fel Tobi iránt érzett érzéseim listájára. Épp ezért! Miért adnám neki a szobromat?! Hisz ez csodás! Gyönyörű! Ő meg... hát... nem. Nem illik eme szárnyaló alkotás, az ő földhöz ragadott lényéhez!
Sóhajtok egyet, tekintetemmel újra az előttem lévő teret pásztázom a nimfa mögül.
- Nem Tobi. Nem adom oda, hmm. – közlöm nemes egyszerűséggel, bár számítok rá, hogy nem hagyja annyiban. És mily meglepő, igazam, van. Legalább ilyenkor.
- De Deidara-senpai! Annyira szeretném azt a szobrot! Kettőnk kapcsolatának tökéletes szimbóluma!- hadonászik, miközben a kis faházikóval kis híján fejbe ver. Még hogy kapcsolat!? Ez azt hiszi bemelegedtem? Tény, hogy sokan lánynak néznek, de könyörgöm! Csak a hajam hosszú, lány még nem lettem! Arról én már nem tehetek, hogy ez az idióta meg látens homokos lett...
- Tobi, te tulajdonképpen milyen kapcsolatról beszélsz, hmm?- kérdezem meg, de nem állnék meg, továbbra is sietősen sétálok előre, s próbálok minél kevesebb embernek neki menni. A maszkos mellém siet, s szinte arcomba bújva kapálózik.
- Hát a szerelmünkről! Tobi tudja, hogy Deidara-senpai csak fél kimutatni az érzelmeit!- kiáltja, s drámai pózba vágja magát. MI VAN?! Azt hiszi, hogy buzi vagyok... Ez tényleg hülye. Sebaj, lassan már kezdek beletörődni, hogy ő is meg én is így fogunk meghalni. Ő a hülyeséggel, én meg a nőiességemmel megbélyegezve.
Sóhajtok egyet, végül is, ezt nem nyelhetem le! Nem igaz? Még is csak meg kéne magyarázni szerencsétlen hülyének mi van.
- Tobi, én nem vagyok meleg, hmm!- jegyzem meg, csak úgy mellesleg. Hátha érdekli, hátha nem. Remélem, érdekli. Mert ha nem, akkor majd NYOMATÉKOSÍTOM benne.
A maszkos erősködve áll meg, s ruhámat megragadva állít meg engem is, s én kis híján seggre esek, de hála a nimfa szobor súlyának egyensúlyom megmarad, csupán néhány kétségbeesetten karcsapással kell megtartanom magamat. Agyamat lassanként borítja el a düh, de nem szándékozom addig letámadni a mérgemmel, amíg nem ad rá nyomósabb indokot. Amilyen lüke, meg is teszi egy másodpercen belül.
Hangokat hallok, mintha valakik nem sokkal tőlünk nagy lelkesedéssel kommentálnának valamit, de jelen pillanatban az sem érdekelne, a maga a Michael Jackson ugrana elő az egyik szellőző nyílásból... na jó... az talán megrémítene.
- De hát Deidara-senpai! Tudom, hogy mennyire oda vagy értem! Csak Tobi érdemel meg téged! Csak én vagyok képes értékelni téged! És hidd el, mi ketten, együtt boldogan fogunk élni! Mert te és én, egymásnak vagyunk teremtve!- kiáltja, és igen, most telt be a pohár. Dühödten szorítom össze a fogaimat, szinte vicsorgok, kék szemeimből parázsként pattognak a méreg szikrái, s nagy lendülettel, semmivel sem foglalkozva pördülök meg. Ám mielőtt lehordhatnám a nyalóka maszkost, látóterembe beúszik egy széles mellkas, majd a nimfa szobor, melynek csodás, vékony keze, egyszerű mozdulattal ver ki a mellkas tulajdonosának kezéből egy furcsa, vörös szemekkel (Sharingan XD- szerk.) díszített, minden bizonnyal méregdrága telefont, mely az ablak felé repülve művészi ívet leírva landol a négy emelettel lentebb lévő betonon. Ijedten tekintek ki az ablakon, s nézem, ahogy a fémesen csillogó alkatrészek a telefonnal együtt úgy széttörtek, hogy még az emberek agyából is kitörlődik a létezésük. Csak néhány vörös színű gomb emlékeztet arra, hogy valaha egy mobil volt... vagy valami ahhoz hasonló.
Hoppá... nem volt szándékos...
Félve emelem kék szemeimet az előttem állóra, s mikor felismerem ki az meg áll a szívem a dobogásban. Atya világ... Az idősebbik Uchiha telefonját dobtam ki közvetett módon az ablakon... némi elég tétellel töltene el, de inkább nem török ki kárörvendő röhögésben. Én bánnám meg. Nevetnék, ugyan is ennek a tetűnek a létezése is puszta szenvedés számomra, ugyan is kedvenc játszó társa vagyok, ha a kajapénzemről van szó. De türtőztetem magamat.
Itachi fekete szemei elkerekedve bámulják a földön árválkodó ripityára törött telefont. Úgy látszik, nehezére esik elfogadnia, hogy itt a vége fuss el véle a kis eszközének. Hehe.
A háta mögött álló, Akatsukinak nevezett, szelíd kis bandája egy percig némán, megdöbbenve nézi főnöküket, s együtt érzően hallgatnak, majd először csak halk kuncogást halaltnak, végül elemi erővel tör elő belőlük a nevetés, olyan kárörvendő formában, amiben még én sem csináltam soha... ideje lenne megtanulni... de nem nevetek fel, mivel arcomra fagy minden eddig előhívott érzelmem, mivel az idősebb Uchiha szemében a düh egyre biztosabb jelei gyülekeznek, s társai röhögésétől övezve, gyilkos tekintettel indul meg felém. Úristen... ez most kicsinál...
Hátrálni kezdek, Tobit keresném hitetlen, hogy természetes önmegvédő ösztöneimnek engedelmeskedve magam elé lökjem, „Én szebb vagyok, őt bántsátok” alapon, de a maszkos eltűnt, mint a kámfor... most bezzeg az istenért sem zaklatna az érzéseivel... pedig remek élőpajzs lenne belőle. Felfogná Itachi ütéseit...
De sajnos ő is eltűnt, így én kétségbeesetten hátrálok menekülő út után nézve, de mily kegyetlen a sors, nem találok olyat... Hátat nem fordíthatok neki, mert abban a pillanatban megpecsételődik az életem...
Itachi viszont rettenthetetlen, ujjait vészjóslóan ropogtatja, szinte tapintani lehet fekete szemeiből áradó dühöt... olyan, mint valamit mérgező füst... Bár ha jobban belegondolok, ha nem sietek, még a végén a saját kezeivel segít a másvilágra.
Nagyon drága cucc lehetett... biztos valami, egyedi, formatervezett szar, amiért az olyan gazdag fiúcskáknak, mint neki csak sikítani kell, és már is kapnak, hisz röpke 100- 150.000 yen csak zsebpénz a szüleiknek... na igen...akkor meg mi a lószarnak ilyen dühös?Úgy érzem védekeznem kell, mert testi épségem sürgős veszélybe kerül, s jobb ötletem nem lévén, magamban szomorú búcsút veszek a szobromtól majd neki dobom a felém közeledő Itachinak. De ő, mint valami mátrixos akrobata ellép, s így láthatom, ahogy a semmiért darabjaira törik szét az én édes kis szobrocskám... a francba.
De nem érek rá gondolkozni sem, mivel a fekete hajú megragadja egyenruhám felsőjét, s ingerült arckifejezéssel, gyilkosan villogó éjfekete szemeivel készít fel a fájdalomra, és én már csak ettől sikítani tudnék... már csak ez fáj.
- És most leverem rajtad az árát, szöszke...- sziszegi, s öklét fenyegetően emeli a magasba, s én ijedten hunyom be szemeimet. S íme, beindul a másik önvédelmi reflex is, s védekezően kapom magam elé kezeimet.
- Ne bánts! Bármit megteszek, csak ne bánts, hmm!- bukik ki belőlem, s szorosan összezárt szemeimmel reménykedem, hogy nem fog fájni... annyira.
Azonban ruhám szorítása enyhül, s én kíváncsian nyitom ki szemeimet, ugyan is érdekelne, mi lett az imént „megnyiffantalak a mobilomért” című előadással. Értetlenül, és ha lehet még riadtabban figyelem a fekete arcán szétterülő, gonosz, már-már sátáni vigyort, miközben szemeivel fürkészően mér végig. Mire gondolhat? Nem lényeg... Megmenekültem! Éljen!
- Bármit?- kérdezi Itachi, hangjából süt a káröröm, a gúny, ami félelmet kelt bennem, ugyan is így, az ő mély, szinte búgó hangján hallani ugyan ezt a szót, nem épp kellemes... Egyáltalán nem... Most, hogy így visszahallom, nem is tűnik olyan jó ajánlatnak. Lehet, hogy jobban járnék egy állkapocstöréssel...
- Jobban járnál a veréssel, kis lány! Hidd el!- kiáltja felém a lenyalt hajú barom, az a Hidan vagy ki, aki szadista vigyorral mustrál engem, miközben a Salior Moon Bunny-ja féle gombócos hajjal rendelkező barátnője nagy mosollyal helyesel. Nocsak... mintha a fejembe látott volna...
- Úgy van. Igaza van ennek a szerencsétlen hülyének, ami ritkán történik meg, de fogadd el a tanácsot. Ennél még a nyílt sípcsonttörés is jobb.- közli a vöröske, az a bábmániás Sasori vagy ki, aki kaján mosolyra görbíti ajkait, csokoládé barna szemeiben semmi részvét, sokkal inkább valami kellemetlen, veszélyérzést keltő csillogás...
Talán tényleg meg kéne gondolnom a dolgot. Mi a legrosszabb, ami történhet? Megver, és maximum egy hétig infúzión eszem a sushit, vagy kérhet tőlem bármit, és úgy szivat. A testi sebek gyorsabban gyógyulnak, mintha a lelkiek de... én most a legkevésbé sem vágyom egyetlen törött csontra sem... Az kéne csak, hogy Oro még így is ápolni akarjon. Kék szemeimet az ingemet markoló idősebbik Uchihara függesztem, kinek finom vonású arcán még mindig az a csípős vigyor ül, szemeiből süt a rosszindulat... heh... Ezt nem fogom megúszni... mindenképp szarul járok... de az egyik eset nem jár testi fájdalommal! Örülnöm kéne, hogy legalább választást kínál. Bár lehet, hogy a bármi alatt ő azt érti, hogy a kérésére leugrok a legközelebbi hídról. De miért van az a sanda gyanúm, hogy bármi is legyen, amit akar, nekem rohadtul nem fog tetszeni.
Sóhajtok egyet, s kissé még mindig félve, a rémülettől remegve köszörülöm meg torkomat.
- Bármit, csak ne bánts, hmm...- hebegem, s mintha megnyerte volna a lottót, drága Itachi arcán még szélesebb lesz a vigyor, s ünnepélyes tekintettel enged el. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, s szinte örömtáncot tudnék járni megmenekülésem miatt. Azonban az Uchiha nem hagyja annyiban, lehajol hozzám, arca csupán pár centire lehet az enyémtől, érzem meleg leheletét a bőrömön... Miért hajol ilyen közel?
Akaratlanul is elhátrálok, nem tudom miért, de ettől a tettétől, furcsa bizsergés költözött gyomromba, amit ezzel a lépéssel leplezek... Arcomra pír ül ki, bármennyire is ellenemre van ez a görény, nem tehetek a nyilvánvaló „csábereje” ellen. Ezt most én gondolom? Elismertem, hogy Itachi vonzó? Meghülyülök... biztos, csak a félelem teszi...
- Hát jó, legyen! Nem verem ki belőled még a lelket is, helyette, hogy visszatérítsd a telefonom árát, 3 hónapig mindenben a rendelkezésemre állsz, és te leszel az én édes kis szolgám... Deidei.- búgja mély hangján, amiben ott van az érezhető gúny, cinizmus, arcáról sem tudja levakarni azt az elviselhetetlen vigyort, azzal fürkészi meghökkent arcomat. Ugyan is agyamig csak most jutnak el a szavainak értelmei, mivel zavarba ejtő közelsége, eddig kitöltötte agyam üres részeit... S ahogy megpróbálom értelmezni... arcom felvesz egy falhoz hasonlatos gyönyörűen fehér színt, s hirtelen rádöbbenek, lehet, hogy a nyílt sípcsonttörés nem is olyan kellemetlen... még tesiznem se kellene!
De mire felocsúdok kábulatomból, ők már rég vihogva sétálnak el, otthagyva engem kétségbeesetten sikítozó gondolataimmal. Ezt jól meg csináltad Deidara. Gratulálok.
***
Vajon mire készülhet, a görény Uchiha? Mit akar megcsináltatni velem? Abban biztos vagyok, hogy a méregdrága telefonja vért fog kívánni, jelenesetben az én véremet... na igen, teljesen biztos vagyok benne, hogy úgy fog megalázni, mint ahogy eddig senki. Lehet, hogy női ruhába öltöztet... ki tudja?
Fáradtan sóhajtok egyet, s megmasszírozom szemeimet. Utálok ebben a rohadt boltban lenni. Oro rock boltja, a lehető legunalmasabb időtöltés, már ha nekem kell itt a pult mögött álldogálni és várni a vevőket. Miért is kell nekem itt vesztegelnem? Ja, igen! Mert ez a szemét pedofil etet és öltöztet.
Néha elgondolkozom rajta, hogy nem-e azért hozott ki az árvaházból, hogy olcsó munkaerőként dolgoztasson a boltjában. Elvégre, mi még mindig olcsóbbak vagyunk, hiszen minket gyakorlatilag csak etetni kell. Meg, ha valódi dolgozókat fogadott volna, akkor tuti, hogy már rég munkahelyi szexuális zaklatással jelentették volna fel párszor... ebből a szempontból már két okot is tudok mondani, amiért a kígyóképűnek előnyös az itt tartózkodásunk. Nekem persze nem, még ha egyedül lennék, itt elviselném, de Tobi mindig itt lóg a nyakamon, s mindig valami irtózatosan hülye dologgal húzza az agyamat. Megőrjít...
Most is épp itt mellettem üldögél a pulton s boldogan lóbálja lábait, mint egy 1 éves kis fiú. Nem is állok távol az igazságtól, mert fogadok, az agyi szinte csupán azt a szintet verdesi. Bár ki tudja... Lehet, hogy véletlenül elérte a 2 éveseket.
- Deidara-senpai, én gondolkodtam!- kezd bele Tobi nagy lelkesedéssel. Jé, te olyat is tudsz? Micsoda meglepetés...
- És min, hmm?- kérdezem vontatottan ugyan is a világ összes pénzéért sem érdekelne, hogy min törhette azt a kétszeres vákuummal teli fejecskéjét. Csak úgy megszokásból kérdezem...
- Deidara-senpai, te biztosan buzi vagy. Holt biztos vagyok benne. De nyugalom, Tobi nem ítél el miatta! Ugyanis tudom, hogy belém vagy szerelmes! Tudom, hogy én tökéletes vagyok hozzád! Hadd legyek a dannád! Nagyon jó fiú leszek! Teljesen ki tudlak elégíteni! Hidd el! De ha már itt tartunk, hadd legyen Tobi a seme, ugyan is Deidara-sepainak jobban áll az uke szerepe, pont jó kislányos hozzá! Deidara- senpai, mi egymásnak vagyunk teremtve! Tobi Tudja ezt! Ne is tegyél ellene!- magyarázza, miközben szappanoperákba illő mozdulatokkal és hangsúllyal kiáltozik, mint valami félőrült. Vagy egészen őrült. Az utóbbi valószínűbb.
De miről beszél ez? Még hogy én buzi?! Kikérem magamnak! És még hogy ő meg én? Jézusom... kiráz a hideg... inkább a halál... Még belegondolni is borzalmas... Jesszus...
Mégis hogy jön Ő (!) Ahhoz, hogy így beszéljen rólam? MÉGIS HONNAN A SZARBÓL SZEDI EZ, HOGY ÉN BUZI VAGYOK?! MEGÖLÖM!!!
Dühöm lángjai szinte méregként terjednek szét elmémben, s már ura sem vagyok öklömnek, mely vészes pályát ír le, s végül Tobi maszkos arcában landol. Heh. Úgy kell neki! A fekete hajú csak nyekken egyet, majd a földön terül el, s egy pillanatra azt hiszem, még nyála is folyik a maszk alól... Nem mintha sajnálnám.
Azért sikerélmény önt el, hiszen bármennyire is röhejes, Tobin kívül senkit se tudnék megverni, ezt a hülyét is csak azért, mert annyi esze sincs, hogy felfogja a fizikai erőfölényét. Nem baj, ameddig ilyen agyalágyult könnyedén ütlegelem.
Ördögi mosoly kúszik arcomra, s kárörvendő kuncogást hallatok, majd, mint, aki jól végezte dolgát fölpattanok a pultra, s az egyik újságot kezdem tanulmányozni. Az ajtó nyikordulva nyílik ki, s rajta egy bőrbe öltözött férfi lép ki, sápadt, kígyószerű arcán a szokásos idétlen vigyor ül, néha kezdem azt hinni, hogy botoxoztatja magát, mert se ránc, se mimika nincs arcán... ugyan is az ő arcmimikája három fajtáig terjed ki. Az szadista, az idétlen mosoly, és a perverz vigyor. Érdeklődve méri végig Tobit, akibe épp beleütközött.
- Mi történt vele?- kérdezi mély, reszelős hangján. Nem is csoda. Aki sokat bagózik, annak szerelős lesz a hangja, és tüdőrákban patkol el. Csak az a gáz, hogy Oro semmitől sem pusztul meg, így teljesen lehetetlennek tartom, hogy a tüdőrák semmit sem érő jelensége, fogja a másvilágra hurcolni.
- Elájult a melegtől, hmm.- vonom meg a vállamat, nem kell neki tudnia, hogy megint elbántam Tobival.
- Akkor majd én segítek rajta, ku ku ku...- kezd bele rekedtes nevetésbe. Kiráz tőle a hideg...
Drága pedofil nevelő apám arcára perverz mosoly kúszik, s hosszú nyelvével megnyalintja száját, ezzel tudtomra adva, hogy Tobival most el fog tölteni egy-két kellemes órát, ami végül kergetőzésbe fog fajulni, de amilyen szadista egy idióta ez a pasas, még ezt is élvezi. Tobi kevésbé, de ez engem nem nagyon izgat.
Lehajol a maszkoshoz, s sunyi mosollyal kapja vállára, s mint egy FBI kém beoson a fekete ajtó mögé, hogy lakrészébe cipelje az ájult fiút.
Felsóhajtok a megkönnyebbült nyugalom hatására, ám agyamat csak úgy rohanják a gondolatok. Mit akarhat Itachi? És vajon én mennyit fogok szenvedni tőle?
|
