Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Kettős érzés ~Allan
Korhatár: -
Műfaj: Pszichológiai
Kategória: Nem anime
Feltöltő: Ereni-chan
Feltöltve: 2010. 06. 14. 22:17:48
Módosítva: 2013. 10. 20. 14:56:48
Módosította: Ereni-chan
Megtekintve: 1292 db
Kritikák: 2 db

Sose értettem, mit szeretek a kabócákban, vagy egyáltalán a bogarakban. Először úgy gondoltam, csak azt, hogy szépek. Aztán úgy, hogy csak azt, hogy olyan ártatlanok, és, hogy olyan könnyen meg lehet szerezni őket. De aztán rájöttem, hogy ilyenről szó sincs. Hiszen én nem ezt szeretem a kabócákba, nem, egyáltalán nem. Idővel rájöttem, miért is vonzódom ezekhez a lényekhez. Azért, mert olyanok, mint én. Gyengék, sebezhetőek, valamiben hihetetlenül jók, de könnyen meghalnak, vagy könnyen megölik őket. Viszont ugyanilyen könnyen helyre is jönnek. A megölt társaik helyére új társak kerülnek, és az élet megy tovább úgy, mintha mi sem történt volna. Nem fáj a szívük elhalt társuk után. Mert nincs is szívük. Ők egyszerűen elfelejtik, és meggyógyulnak. És én is ilyen vagyok. Úgy teszek, mint aki elfelejti, és meggyógyul, holott nem. Habár kívülről nem mutatom, a szívem sebes, és fáj, és ez elviselhetetlen érzés. Ennél nagyobb fájdalmat már csak egy valami (vagy inkább valaki) tudott okozni, és az a bátyám volt… Allen. Aki bár erőszakkal tett a magáévá, nem tudtam rá sokáig haragudni, sőt. Imádom, még mindig, és utálom, még mindig. És ez széttép belülről. Hogy képes egy ember kétféle érzéssel érezni a bátyja iránt? Én nem tudom. Vagy csak nem akarom tudni. De fáj… egyszerűen nagyon fáj. És ez az érzés előbb-utóbb megöl.

*~*

- Anyu, ugye majd én is játszhatok egy darabban, ha nagy leszek?

- Persze kisfiam, majd egyszer…

Gyerekes egyszerűséggel bámulok fel anyánkra, aki gyönyörű, mint mindig. Hosszú fekete haja lágyan omlik a vállára, sötét ruhája a földet súrolja, és szépen kihangsúlyozza gyönyörűséges alakját. A testén ékszerek, az szemén állarc. Mindig is imádtam az anyámat. Ő az egyetlen nő, akit tiszta szívemből szeretek. Talán még Allennél is jobban… de nem. Jól tudom, hogy ez nem igaz.



De ha már a bátyámat említem, jó lenne tudni, hol van most. Körbenézek a nagy teremben. Nem kell sokéig kutatnom ahhoz, hogy meglássam saját magam. Allen ott áll egy hatalmas virágos festmény előtt, és csak nézi, mint aki el sem akar onnan mozdulni. Szerintem nem is akar. De nem is baj. Neki az a világa. Nekem pedig ez. Én a színész vagyok, aki eljátssza a szerepet. Ő pedig a festő, aki lefesti. Milyen szoros szálakon kapcsolódunk egymáshoz. Vagy mégsem. Talán ezek csak cérnaszálak, amik egy pillanat alatt elszakadnak. Vagy erős zsinórok, amik kibírják a legélesebb ollót is. Talán szeretlek, Allen. Talán utállak. Talán mindkettő. Talán egyik se. Talán… túl bizonytalan így az életem.

- Anyu - nézek ismét az előttem álló anyámra, aki eddig velem együtt idősebbig gyerekét bámulta.

- Hm? - néz le rám szürkés, hideg szemeivel, amik kizárólag engem, csak engem melegítenek fel mégis.

- Mit gondolsz, Allen, vagy én vagyok jobb színész? - Anyu erre elmosolyodik, és a kezét a fejemre helyezve hajol le hozzám.

- Erre te is tudod a választ, Allan.

*~*

Bátyó… ebben mindig is jobb voltam tőled.

Bátyó… ezzel összetörtelek.

Bátyó… egyszer talán majd megértelek.

Vagy nem, és akkor örökre elnyelnek a sötét fellegek…

 


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).