|
Kék szín Hikaru Sárga szín Kaoru
- Üdvözlünk a klubban! - csendül fel egyszerre ajkunkból a szó, s nyájas mosollyal üdvözöljük a belépő lányokat. Mindenki lakáj ruhában feszít, ráadásként szemüveget is viselünk. Tamaki és Renge szerint ez valami Cos Play, amiért a lányok nagyon odavannak. Egy sármos lakáj, aki kiszolgálja őket, és bármit megtesz a kegyeiért. Valóban lehet egy opció.
Egyedül Haruhi lóg ki a sorból, aki szobalány ruhát „vett fel”. Elkuncogom magam oldalra sandítva. Igen, nem szabad akaratából öltözött így, hanem „mi” adtuk rá, azaz a mi szobalányaink.
Három…
Kettő…
Egy…
- HIKARU! KAORU! – a hajunk szinte szétrepül a nagy leheletörvényben, amit Tamaki ad ki, de csak szemüvegünket kecsesen megfogva álljuk az ordítást, egy kis mosollyal. Hogy most miért nem ördögi mosoly? Hogy fenntartsuk a mindig nyugodt lakáj szerepet.
- Ugyan Tono… nézd! – mutat Haruhi irányába ikrem, és én is így teszek. Szinte az összes lány Haruhi körül áll, dicsérik a kinézetét, és hogy milyen aranyos. Csak azért nem jönnek rá, hogy Ő lány, mert a másfél év eddigi berögződése szerint, nekik Haruhi fiú, kissé lányos arccal.
Bátyámra nézek, ahogy elégedett mosollyal méregeti Ő is a lányt, és cseppet legörbülnek ajkaim. Mi ez a tűz a szemében? Mert azt már megszoktam, hogy mindig büszke a sikeres akcióinkra, de ez… ez valami más. Kezdek féltékeny lenni? Pedig nem szokásom. Vagy lehet, hogy csak irigység?
Szeretném, ha Hikaru csak rám figyelne. Lehet, hogy tetszik neki ez a szobalány ruha. Hm… Talán… talán örülne neki…
~*~
A lányok lassan oszlani kezdenek Haruhi körül, és ikremet vállon ragadva ülünk le mi is a saját kis megszokott helyünkre, a vendégeinkkel. Kaoru kicsit feszültnek tűnik, remélem nem azért, mert tegnap este kicsit sokat voltam a fürdőben.
Valamit muszáj vagyok kitalálni a szülinapunkra. De ha vele vagyok, csak rá tudok figyelni, és a fürdő volt az egyetlen hely, ahova csak ritkán járunk együtt. Még sosem terveztünk külön szülinapot, és ez így nagyon nehéz. Azt hinné az ember, hogy 17, lassan 18 év után már totálisan kiismeri az ikertestvérét, akivel sülve-főve együtt van, de ilyenkor derül ki, hogy mégsem. Tudom, hogy mit szeret enni, vagy inni. Tudom, mit szeret csinálni. De ezek olyan dolgok, amiket mi minden hétköznap megtehetünk. Nagyon nehéz lesz…
***
Először Haruhi szolgál fel nekünk, de hogy kicsit kibővítsük a lakáj szerepet, nekünk is be kell vetnünk magunkat.
- Milyen teát szolgálhatunk fel a hölgyeknek? – pattan fel Kaoru kecsesen meghajolva, mire én is elmosolyodom, amikor nem látja senki. Neki nagyon is jól áll ez az udvarias szerep. Kijjebb ülök a kanapén, és figyelem, ahogy elsiet a klubhelyiség hátsó részére, ahol általában Haruhi szokta készíteni a kávét, teát, és minden mást. Amíg hátul van, addig bizalmasan fordulok a lányok felé.
- Tudnátok nekem segíteni? – kacsintok mosolyogva, mutató ujjam a szám elé téve.
- Pe-persze – rebegik egyszerre, meghatott, izgatott szemekkel – Miben segíthetünk, Hikaru-kun? – szólal meg az egyik, de nem lepődöm meg. Most is oldalra választottuk a hajunkat.
- Kaorut szeretném meglepni, egy ajándékkal. Valami nagyon különlegessel.
- Ajándék? Miért? – pislog a másik.
- Hát mert…
- Meghoztam aaa…
- Kaoru! – azonnal felpattanok, amikor látom, hogy elveszti egyensúlyát, derekát karolom át egyik kezemmel, míg a másikkal a tálcát fogom meg, és mindkettőjüket tartom. Én kicsit hátra dőlök, ahogy Kaoru is, de egymással szemben vagyunk, és én őt tartom, nehogy elessen.
Pislog párat édesen, maga elé kapja kezeit, és elpirulva süti le szemeit a szemüveg mögött.
- Hikaru – súgja halkan, és egyre közelebb hajolok. Olyan édes, és olyan nehéz ellenállni, nem is megy, csak az zökkent ki, ahogy a lányok fan sikolyai felzengnek. Sóhajtok egyet, majd nagy mosoly terül szét arcomon. Leülünk, a tálcát az asztalra teszem, és hátra dőlve keresztbe dobom a lábaimat. Minden a szerep szerint haladt.
- Még szerencse, hogy a szülinapi partin nem te fogsz felszolgálni – nevetem el magam.
- Hikaru! – csattan fel durcásan, de én csak vigyorgok.
- Szüli nap? – csillan fel szemük – Mikor lesz? - kérdezik lelkesen, és mi azonnal rávágjuk, egyszerre.
- Holnap.
~*~
Már vége a délutánnak, ráadásul ez az utolsó előtti nap a suliban, és ami mindennek a teteje, holnap nincs is tanítás, és a program nem kötelező. Azaz… másoknak nem kötelező. Amint a lányok meghallották, hogy holnap szülinapunk van, az iskola utolsó napján, azonnal fellelkesülve kezdek el bulit szervezni. Hiába mondtam, hogy erre semmi szükség, mégis erősködtek. Hikarunak is tetszett az ötlet, csak ezért mentem bele. Szereti, ha ünneplik. Én is, de szerintem elég lenne az, amit a szüleink szerveznek meg. Egy napra két buli… teljesen ki leszünk fáradva, és akkor hogy fogom „odaadni” az ajándékomat? Hahh…
Átvesszük az iskolai egyenruhákat, mindenki más öltözőben, mi persze Hikaruval egy helyen. Épp az inget kapnám fel, amikor átkarol hátulról.
- Mi a baj Kaoru? Olyan csendes voltál – fáradtan sóhajtok, majd megfogom karjait, hátra hajtom fejemet, az ő vállára.
- Csak hagytalak érvényesülni – mosolyodom el, puszit nyomok arcára nagy nehezen, mire halkan felmorran, és hasamat, mellkasomat kezdi el simítani, a borzongás azonnal végigfut testemen – Hikaru ne itt – sóhajtom kábán már ennyitől is, érzem, hogy arcom kipirul, ujjaimmal egyre erősebben szorongatom, próbálom lefeszíteni, ugyanakkor lenyomni kezeit.
- Miért? – suttogja a fülembe, majd ráharap finoman, ajkamra kell harapnom, hogy egy nyögést visszafojtsak.
- Bárki benyithat – súgom egyre halkabban, mert közeledő lépteket hallok, de csak nem tágít. – Hikaru! – rikkantom végül, mire elenged. Máskor szeretem, ha ennyire meggyőző, de nem akkor, amikor bárki benyithat. Felöltözöm végre rendesen, meglepett arcát látom. Igen, még sosem utasítottam vissza ennyire, de most… kicsit feszült vagyok.
Megigazítom nyakkendőjét mosolyogva, álla alá nyúlok mutató ujjammal, és végigsimítom a legérzékenyebb pontján.
- Otthon folytatjuk – kacsintok rá egy puszit nyomok ajkaira, és kimegyek az öltözőből.
~*~
A sötét éjszakában hallgatom az ablakon keresztül beszűrődő tücskök ciripelését. Szemem nyitva már órák óta, a csillagos eget figyelem, és a fejemben csak úgy kattognak a fogaskerekek. Még jó, hogy nem koptak le ennyi idő alatt. Miért kell nekem ennyit gondolkodnom ezen? Egyszerű lenne kitalálni valami meglepetést, mégis akkora ügyet csinálok belőle… de hát, ha nem jut eszembe semmi, mit csináljak? És az idő csak pereg, én meg nem csináltam semmit.
Halkan motyogni kezd öcsém a karjaimban, aprót mocorog, én pedig csak gyengéden elmosolyodom. Ha alszik, akkor sokkal édesebb. Az én angyalbőrbe bújt ördögöm.
Puszit nyomok homlokára, és tovább figyelem. Hiába vagyunk ikrek, és egyforma az arcunk, én akkor sem tudok ilyen édes lenni, mint Ő.
Talán ez abnormális dolog, hogy a saját ikertestvérembe vagyok szerelmes, ez majdnem olyan, mintha magamat szeretném. De csak majdnem. Ezt csak akkor mondhatnám, ha a külseje miatt szerettem volna meg. De én ismerem a világon legjobban a belsőjét, hisz én vagyok a másik fele. Azt szeretem, aki, és nem az arcát. Ahogy ő is. Azt hiszem.
A legnagyobb vágyunk pedig… pedig…
Kidüllednek szemeim, és csak meredek magam elé. Hallottam arról, hogy a legjobb ötletek váratlanul jönnek, de sosem hittem volna, hogy ennyire váratlan is lesz. Hát persze… hogy nem jutott eddig eszembe? Tökéletes… remélem örülni fog neki.
~*~
Mosolyogva „tűröm”, hogy énekeljenek nekünk. Mi ülünk az asztalfőnél, és egy jó kis össznépi klubnap keretében egy szórakoztató napot tartunk a tiszteletünkre. Tamaki kitett magáért, bár szerintem nem csak az ő keze van ebben, ráadásul nem csak miattunk tette, hanem saját szórakozására is. De hát a hercegünk, már csak ilyen.
Mögém áll valaki, míg Hikaru egy lányhoz hajol oda, és ahogy felpillantok, Kyoyát pillantom meg.
- Érezzétek jól magatokat – furcsa ezt pont tőle hallani. Biztos vagyok benne, hogy Ő intézett mindent, amit Tamaki kitalált, sőt a pluszokat is. Ennyire sajnálná a múltkorit?
- Köszönöm – mosolygom fel. Örülök, hogy már egyre többen meg tudnak minket különböztetni, és ez Haruhival kezdődött. Ő volt az első, aki magától tudott a nevünkön szólítani, végül egyre többen ismerték meg a valódi énünket. Erről a részről hálás vagyok neki.
Izgatott vagyok, ugyanakkor lehangolt. Messze még az este, és annyi mindenen túl kell esni.
A reggel nagyon szépen indult. Szinte egyszerre ébredtünk, és egyszerre mondtuk egymásnak, a szokásos szöveget.
„Boldog Szülinapot!”
Az egyik legjobb reggelek közé tartozik, megmagyarázhatatlan érzés. Egész nap egymás mellett vagyunk, mégis félig olyan érzés, mintha a terem két szegletében állnánk. Kettőt pislogok, és Hikaru már sehol. Hová lett? Ijedt, eltévedt kismacskaként megyek a megkeresésére, de ebben a forgatagban alig látok valamit.
Mikor épp megtalálom, akkor Mori- és Honey-sempaial beszél lelkesen.
- Hikaru! – szólnék utána, de egy pillanat műve az egész míg elhalad előttem valaki, a nyomát sem látom már. Újra elkezdem keresni kétségbe esetten, megtalálom Haruhival, de egy rajongó lány leállít boldog szülinapot kívánni. Modortalan lennék, ha nem fogadnám el, így leállok vele kedvesen, viszont Hikarut megint elvesztem. Hikaru… miben sántikálsz nélkülem?
Egyszerre leszek újra ideges és izgatott, valamint kíváncsi. Sosem tervelt ki még semmit nélkülem, így nem tudom, mit akar. Tovább keresem, fejemben kavargó gondolatokkal, észre sem veszem, hogy pont előttem áll, mögötte Tamaki és Kyoya mennek tovább. Most velük is beszélt? Mindenkivel beszélt, csak engem hagyott ki?
- Miért futottál el előlem? – mondom durcásan.
- Én? Én végig itt voltam – mosolyodik el gúnyosan.
- Nem igaz, már egy fél órája csak követlek, de sosem értelek el. Mit tervezel? – karba vágom kezeimet, számon kérőn dobbantok lábaimmal, mire csak állam alá nyúl, és egyre közelebb hajol. Szemeim kipattannak, elvörösödöm, és a fejem zúg. Hikaru… Hikaru! Ne itt.
Néma csend, mindenki elhallgat, még lélegzetet sem hallok. Ez komolyan itt fog megcsókolni?
De nem. Pont megáll szám előtt, és suttogni kezd.
- Meglepetés – végigcikázik bennem a hőhullám, hideget és meleget érzek egyszerre, végül az olvadás szélén állok mindaddig, míg a sikoly fel nem zendül.
Meglepetés… Azt mondta meglepetés?
~*~
- Kami-sama éltessen titeket!
Rokonok… de utálom ezt a társaságot. A mai napig nem tudnak megkülönböztetni minket akkor sem, ha más a hajszínünk. Idegesítő, mégis el kell viselnünk őket, a szüleink miatt. Mindketten hazajöttek erre az eseményre, hisz az iker fiaik nem minden nap lesznek 18 évesek.
Sokfogásos vacsora, hatalmas torta, és rengeteg ajándék. Van, ami hasznos, és van, ami nem. Sokáig társalognunk kell, mesélni az iskoláról, a barátainkról. A klubról is teszünk említést, hisz a tavalyi évzáró óta mindenről tud az összes család és családfő.
De hiába magyarázunk, elvakultak… a legtöbben. Nem értik a lényegét, és csak szórakozásnak fogják fel. Lehet, hogy az is, de miért lehetne a munkát a szórakozással egybekötni? Egyáltalán nem gyerekes álom.
- Ha megbocsátotok, nem vagyok jól, inkább felmennék kicsit – áll fel Kaoru, és azonnal utána mennék, de anyám megragadja Karomat.
- Hikaru, legalább te maradj itt – nem mondhatok neki ellent. Aggodalmasan figyelek Kaoru után, majd bosszúsan rábólintok, és visszaülök. Már eléggé estefelé jár az idő, és kezdek ideges lenni. Remélem semmi baj nincs Kaoruval. Tudom, hogy nem esett jól neki, hogy ma kicsit ott hagytam a tömegben, de muszáj volt. Hogy lenne ez így meglepetés, ha előtte szervezem meg?
Ujjaimat pörgetem egymás felett, ajkaimat rágom, és ide-oda tekintek. Miért kell nekem itt ülnöm? Hisz már senki nem figyel rám. A rokonok úgy bepiáltak és olyan pityókásak a pezsgőtől, hogy azt sem vennék észre, ha ruháimat ledobva az asztalon kezdenék táncolni. Na jó, azt talán még észrevennék.
Épp állnék fel helyemről, amikor megcsörren a telefon. Egy mail…
Kaoru? Ez egyre furcsább.
„Próbálj meg felszökni. Szeretném, ha megkapnád az ajándékod.”
Összecsukom a telefont, és nyelek egyet. Kaoru ajándéka… el is felejtettem, hogy talán Ő is készülhet valamivel. vajon jobb lesz, mint az enyém? Lehet nem kéne ezt versenynek felfognom, pont vele szemben.
Szétnézek, és amikor a legalkalmasabb, akkor felállok észrevétlenül, és felosonok a folyosókon.
~*~
A sötét szobában ülve csukom össze a telefont. Kényelmetlenül érzem magam, a szívem mégis hevesen dobog az izgalomtól, és teljesen elnyomja ezt az érzést. Az ágy szélén ücsörgök, kezeimet megtámasztom a paplanon. Nem volt egyszerű „ellopni” ezt a szobalány ruhát észrevétlenül, de sikerült. Az utolsó centiig minden eredeti, és még sikerült is felvennem, büszke vagyok magamra. Vajon kinevet? Az nem lenne jó, de legalább tudnám, hogy rosszul döntöttem.
Hallom közeledő lépteit, szívem a torkomban dobog, és amikor benyit, egy pillanatra megáll a világ.
- Ne kapcsold fel! – szólok azonnal, hisz tudom, hogy első mozdulata az, hogy a kapcsoló felé nyúljon, ha sötét a szoba.
- O-oké – válaszol halkan, és bezárja maga mögött az ajtót.
Felállok az ágyról, az én szemem már könnyen hozzászokott a sötéthez. A ruha susog minden mozzanatomra. Minden rajtam van, csak cipőt nem vettem. Az már túlzás lett volna.
Egy egyszerű mozdulattal előre hajolva kapcsolom fel az éjjeli szekrény kicsi lámpáját, és félhomály telepszik a szobára, meglátom döbbent arcát.
Kicsit kitolom a fenekem, libben a szoknya rész, ujjamat a szám elé teszem, és csillogó szemekkel nézek rá.
- Tetszik? – kérdezem ártatlanul, és leülepszik a csend, én pedig izgatottan várok.
- Ez hogy jutott eszedbe? – lép közelebb egy hatalmas vigyorral, és még ettől is megkönnyebbülök. Legalább nem nevetett ki.
- Hát… - kiegyenesedve feszítem a hátam mögé karjaimat, lesütöm tekintetem, és harisnyás lábammal a szőnyeget kezdem birizgálni – Láttam, hogy mennyire tetszett Haruhin az a ruha, és azt gondoltam… - elakad a lélegzetem, amikor közel lép, és átkarol. Félve nézek fel rá, a szemében ég a szeretett tűz, és a vágy. Sikerült… Sikerült! Olyan boldog vagyok.
- Neked sokkal jobban áll – suttogja halkan, és lángba borul arcom, felforrósodik mindenem, és remegve támasztom kezeim a mellkasának.
- Hikaru – sóhajtom áhítattal, de nem csókol még meg közel hajolva, hanem újra megáll. Miért kell ennyire ingerelnie? Mooh~
- De tudod mi áll rajtad a legjobban? – súgja újra ajkaimra lehelve, és csak pislogok. Megrázom halványan fejem válaszként, és kaján vigyor terül arcára – Semmi – ha eddig nem voltam piros, akkor most már biztosan az vagyok.
Buja mosoly szökik arcomra, és halkan kuncogni kezdek.
- Hikaru – nevetek halkan, és lassan elkezdi kioldani a ruhát, felsőjébe markolva húzom végre le, egy mohó csókra. Azonnal viszonozza nekem, majd az ágyra zuhanva folytatjuk tovább.
Imádom… soha nem tudnék betelni vele, és ez minden nappal, minden alkalommal csak fokozódik.
Lesimítja vállamról a pántokat, majd maga a ruha marad hátra. Nyakamba csókol, s én még mindig ruhájába kapaszkodva sóhajtozom nevét. A testem a leggyengébb vele szemben. Ő tudja, hogy hol vannak a legérzékenyebb pontjaim, ahogyan én is tudom róla. Lekerül a teljes ruha, szinte vadállatként morogva cincálja le, és már csak a combnál megkötött harisnya van hátra a fehérneművel együtt.
- Nem is tudtam, hogy ilyen kis perverz vagy – mér végig éhes mosollyal, és pedig ártatlan szemeket meresztve nézek fel rá.
Ujjamat visszaillesztem ajkaimra, és összehúzom térdeimet.
- Dehogynem tudtad – kuncogok halkan, és felnyújtom egyik lábam neki. Finoman fogja meg, és a lhető leg gyengédebb mozdulatokkal csúsztatja le róla, majd a másikat is felemeli, és ugyan ezt megteszi rajta. Nem ereszti lábam, inkább vádlimnál kezdve csókokkal halad felfelé bőrömön, végig szemembe nézve, figyelve minden rezzenést.
Zavarba hoz vele, mégis sokkal jobban izgat az egész, a látvány, és az érzés együtt. A feszítő fehérneműből már egyszerűen kilóg vágyam, könyörgő szemekkel nézem, ahogy játszadozik felette, de nem érinti meg. Ajkaimat rágcsálom, visszafojtom könyörgő nyögéseimet, de már nem bírom sokáig.
- Hikaru! – nyögöm hangosabban, mire elégedetten kuncogni kezd, és lejjebb húzza a falatnyi csipkét, ujjaival végigsimít rajtam, masszírozását kezével, majd ajkaival folytatja tovább. Felszakadó sóhajom elégedettséget tükröz, karjaimat az ágyra feszítem, és csak feszengek alatta, nem bírom sokáig.
~*~
- Mhh… Hikh… ah… Hikaru! – fejem megáll a mozgásban, és felemelkedem róla, ajkaimat körbe nyalva. Szemei a kéjtől könnyesek, arca piros, ajkai fényesek.
Felém nyújtja mindkét karját, könyörögve némán értem, s én megadom neki mindezt, lassan felé mászva. Azonnal átkarolja nyakamat, hosszú csókba fojtja hangjait, közben édesen rángatni kezdi ruháimat, és el nem szakadva tőle segítek neki minden darab eltávolításában. Édes, és kis heves, ugyanakkor ártatlan, és tökéletesen játssza a szemérmeset. Imádom…
Ujjammal lecsusszanok ágyéka mellett, bejáratát kezdem körkörösen masszírozni, megremeg ajkam, ahogy nyögései egyre erősödnek általam. Izgatott, és mi sem mutatja ezt jobban, mint a nedves ujjaim. A vágy az egyik legnagyobb hatalom felettünk, amit testünk fegyverével tartunk kordában, és egymáson levezetve hozzuk el a másiknak a legnagyobb gyönyört, ami létezik. Csak így tudnám majdnem tisztán jellemezni a szeretkezésünket.
Lassan teszem magamévá, kímélve minden hirtelen mozdulattól, hisz fájdalmat nem akarok okozni neki. Nem… elég volt egyszer, azóta csak óvatos vagyok.
Hátamra tapadnak kis kezei, felette támaszkodva lihegek arcába, ahogy Ő is, és a fülledt aura csak jobban pezsdít, a kéj illata irányítja mozgásomat, s hogy egyre mélyebben merüljek el benne.
Szinte már ösztönösen tudom, hogy hol van az a pont, amitől a legjobban remeg, amitől a leghangosabb sikolyokat produkálja, amitől olyan erősen karmolja végig hátamat, hogy holnapra is nyom a marad. Ismerem minden porcikáját, és tudásom segítségével juttatom el a legnagyobb élvezettel a csúcsra.
- Szeretlek! – hangzik a sikoly szinkronban, amikor a robbanásszerű orgazmus váratlanul lecsap, s forró nedve beteríti testünket, olyan mintha újjászületnénk egy pillanat alatt, s a valaha létező legnagyobb, megmagyarázhatatlan gyönyör árasztaná el mindkettőnket.
Nehéz leírni egy olyan érzést, ami szinte megmagyarázhatatlan. Egy jellemezhetetlen fogalom, ami létezik, az egyik legcsodálatosabban közé tartozik. Ezért nem lehet megfogalmazni tisztán. Ahogy a szerelmet sem. Ahogy a vágyat sem.
Pihegve dőlök mellé, folyamatosan ölelem, és csókolgatom. Nem akarom soha elereszteni. Soha többé.
Hosszú, végtelennek tűnő pillanatok után végre normálisan tudok levegőt venni, és orrára hintek puszit.
- Kelj fel Kaoru – súgom halkan.
- De lefárasztottál – mosolyog rám halványan, ártatlan pislogással.
- Pedig még szeretném, ha megkapnád az én ajándékomat is – szélesedik ki sejtelmes mosolyom, mire azonnal feléled. Tudtam, hogy erre fel fog kelni.
***
Egyszerű pólóban és sortban vagyunk, már jócskán éjjel honol az égen is, a csillagok csak úgy ragyognak. Kézen fogva húzom magam után, keresztül a hatalmas kerten, egészen a rózsabokrok közé. Izgatott vagyok, nagyon is.
- Hova viszel Hikaru? – kérdezi dünnyögve, és szemét dörzsölve. Ennyire kifárasztottam volna?
- Mindjárt meglátod – mondom lelkesen, és szótlanul követ tovább. Hátul van az egyik kedvenc dísz pavilonunk, ahol halvány gyertyafényben úszik minden, és a felfutott rózsák is ragyogónak látszanak.
- Milyen szép – mosolyodik el kedvesen, majd figyelem, ahogy a többiek előlépnek a bokrok mögül, leülve.
- Elmondanátok miért kellett kijönni ide az éjszaka közepén? – morog Haruhi, de ügyet sem vetek rá. Kocsit küldtem érte, hogy el tudjon jönni, nem kéne morognia.
- Igen, már én is kíváncsi vagyok – fagyos hangon szólal meg Kyoya, szemüvegét megillesztve. Sejtem, hogy mennyire kíváncsi vagy. Tamaki is csatlakozik nagy nehezen, talán a legkíváncsibb lelkesedéssel.
- Hikaru mi ez az egész? – áll mellettem szorosan ikrem, karomat szorongatva, végignézve mindenkin.
Felé fordulok, és hajába fúrom arcomat, így súgva neki.
- Szeretném, ha elsőként a barátaink tudnák meg – megrezzen a mondatra, mindent sejtőn pillant fel rám, ugyanakkor rémület van a szemeiben. – Tudom, hogy régóta szeretnénk ezt – ezt már kicsit hangosabban mondom, hogy a többiek is hallják.
- Elárulnátok végre?
Magamhoz ölelem remegő Kaorumat, aki félve pillant a többiekre, és pedig határozottan.
- Szeretnénk elmondani valamit – tartok egy kis hatásszünetet, mindenki kíváncsian figyel – Tudjuk, hogy a klubban eljátsszuk a tiltott testvér szerelmet, de valójában ez tényleg igaz – félve mondom ki a szavakat, mégis határozottan. Kaoru megrezzen a karjaimban, de én csak várom a reakciót.
- Hikaru – nem is figyelem ki ejti halkan a nevem, csak a döbbent arcokat.
- Ez tényleg igaz? – gyanakodik Tamaki, mint mindig, és rábólintok.
- Ez igazán… aranyos… tényleg – Haruhi elmosolyodik, ami hatalmas megkönnyebbülés számomra is. Sosem volt a szavak embere, de ebből én mindent leszűrtem.
- Tehát elfogadjátok? Tényleg? – lelkesül fel Kaoru is, mire helyeselve válaszolnak. Mindenki kedves, ahogy mindig, és elfogadó.
- Whíí!! Ezt meg kell ünnepelni egy sütivel! – rikkantja Honey-sempai, és elmosolyodom, de Kaoru hirtelen elfordul a másik oldalra, és rá figyelek. Sír, és mosolyog.
Letörlöm arcáról könnyeit, és felhúzom arcát, hogy szájára hintsek csókot, ezzel is megpecsételve a kis bejelentést.
Örömkönnyek… nincs ennél beszélőbb reakció az ő arcán. Az hogy elfogadtak minket, tudom, hogy számára nagy ajándék. Többet ér, mint bármilyen könyv, vagy emléktárgy.
Homlokomat az övének támasztom, és elmosolyodom.
- Boldog Születésnapot!
|
